Morsus háló

Hamarosan kiértem az erdőből egy hosszú útra, végignéztem rajta a hosszából és széltéből ítélve egy autópálya volt. A hangos dudaszóra összerezzentem és a hang felé kaptam a fejemet, az nem akart elhallgatni, így arrafelé vettem az irányt, lehet, hogy történt valami és még ha ez egy álom, akkor is lehet, hogy szüksége van valakinek, valakiknek segítségre, én pedig orvos voltam, így kötelességem segíteni. Futottam arra addig a pillanatig, amíg az autót meg nem láttam, annak láttán megtorpantam és a szívem, akárcsak a torkom összeszorult. Megremegtem és képtelen voltam mozdulni, nem lehetett! Nem, megráztam a fejemet és a szemeimet is megtöröltem, hogy csak képzelődőm, megismertem, hogyan is felejthettem volna el? Nem, nem akartam őket még egyszer úgy látni, mindenki meghalt… mindenki az én hibámból és soha sem lett magyarázat arra, hogy én miként éltem túl. Egy mély hangot hallottam és összerezzentem, ismerős is volt, így azonnal fordultam hátra.
- Apa! – kiáltottam fel örömtelien.
De nem csak ő volt ott, mindenki más is, a bátyáim, sógornőim, és az unokahúgok, unokaöcsik. Apa milyen fiatal volt, ugyanaz az egyenruha, amiben annak idején, még 2004-ben dolgozni ment húsz éve. A többiek pedig, mint amikor elindultunk Los Angelesbe. Éreztem, hogy a könnyeim csípni kezdik a szememet és a forró könnyek végigperegnek az arcomon. Anyát kerestem és ha tudtam, akkor hozzá lépek oda és zokogva ölelem meg.
- Az én hibám volt anya, annyira sajnálom… annyira sajnálom!

//Egy kisebb megjegyzés, Serena-t az anyja mindig Amy-nek hívta, ő volt az egyetlen, aki az Amelia-t használta. Anno a Rafton utaltam erre.//

Felnéztem anya szavaira, olyan régen volt már, hogy így hívott valaki, még Ameliát sem hívta senki így, csak anya volt az. Annyira hiányoztak, hiszen az emlékeim szerint nemrég még együtt voltunk, az a másik élet, ott nem volt autóbaleset, ott csak apa halt meg, de a többiek életek, mindig éltek és csak távol tanultam tőlük Xavier professzornak hála, de itt? Elengedni? Zavartan néztem rájuk és viszonoztam a bátyáim ölelését is.
- Nem akarok egyedül lenni – mondtam sírva. – Annyira hiányoztok…
Ők adtak nekem erőt és a fiam, hogy képes legyek előre menni, az emlékük, nem, még nem voltam kész arra, hogy megtegyem, főleg, hogy Zaphire miatt is mardosott a bűntudat. Annyira, de annyira nehéz volt mindez és nem volt senki, akivel osztozhattam volna mindezeken. Eddig talán fel sem tűnt, hogy mennyire egyedül vagyok. A családomra néztem, akikkel annyira együtt szerettem volna lenni. Amiatt a másik élet minden, amit korábban lezártnak hittem újra felszakadt és még mindig nem tudtam túljutni rajta, pedig azt hittem, hogy egyszer már sikerült.
- Vigyetek magatokkal – kértem őket.

Nem tudtam, hogy mit is mondjak a szavaikra, igaz soha sem voltam a szavak embere, de most főleg, hogy cserbenhagytak. Nem tudtam, hogy miként tehetném, amit mondtak, szoktam a barátaimmal lenni, de ők nem pótolhatják a családot. Ott volt Namor, de neki is kellettek volna nagyszülők, szerettem volna, ha megismeri a nagybátyjait, a nagymamáját, ahogyan Zaphire is, de mindez soha sem történhet meg. Apa szavaira sírva ráztam a fejemet.
- De ők nem ti vagytok – mondtam. – Titeket senki sem pótolhat… kétszer kellett elvesztenem titeket. Alig két éve még éltetek… abban a másik életben. Újra szembesülnöm kellett vele, hogy csak ábránd volt, hogy nem volt igaz. Soha sem volt alkalmam elköszönni tőletek…
Megtöröltem a szememet, de a könnyek újra ott voltak.
- Szeretném ha a fiam és a lányom ismerne titeket és ti is őket… ha újra civódhatnánk, ahogyan a testvérek szoktak – néztem a bátyáimra. – Nem akartam felnőni akkor, muszáj volt… a teljes családomat szeretném visszakapni, nem volt igazság, ami történt, sem apával annak idején, sem veletek.
Nem vagyok egyedül, ismét megcsóváltam a fejemet.
- Bárki, akivel hosszabb ideig vagyok, meghal… a lányom apja… ha ő visszajött kétszer a halálból, ti miért nem? Miért?

Talán, sőt biztosan önzőség volt, de én megannyi okot és indokot tudtam volna, hogy miért is jöjjenek vissza és miért van rájuk szükségem, de egyet sem voltam képes elmondani. Egyetlen szó sem jött ki a számon, csak zokogtam, mint ahogyan egy gyerek szokott. Tudtam, hogy mit szerettem volna mondani, de nem tehettem meg. Meg kellett tennem, ha nem is magamért, értük, hogy békében nyugodhassanak és ehhez tényleg el kellett őket engednem, még ha olyan nehéz is volt, mindennél nehezebb, pedig olyan sok mindent láttam és megéltem már.
- Igyekezni fogok – suttogtam a sírástól rekedt hangon.
Nem éreztem úgy, hogy megérdemlem a kedves és önzetlen szavaikat, annyira nem tartottam magam olyannak, mint aminek ők. De mégis jól esett, hogy ők így látják és büszkék rám, nem csak jól esett, de mindennél többet jelentett. Mikor minden homályosodni és eloszlani látszott kétségbeesetten nyújtottam ki a kezemet feléjük.
- Ne menjetek, még ne! – mondtam. – Olyan sok mindent nem mondtam még el…
Hetek, talán hónapok sem lettek volna elegek ahhoz, hogy mindent elmondhassak nekik. Még ha tudták is, hogy mit szerettem volna, akkor sem. Nem érhet most véget, még nem, még nem…

Az apja még utoljára felnevet.
- Soha nem megyünk el. Ott vagyunk veled, te viszed tovább azt, ami vagyunk. Anyád szépsége.
- Apád jó szíve - mondja az anyja.
- Úgy nevetsz, mint ő! - mutat a tesója a másikra.
- Nem is, mert úgy, mint te!
Ezzel az álom eltűnik és a szoba megjelenik. A lány újra kinyitja a szemeit és Gabe ül vele szemben meditálva pár pillanattal később ébred, mint ő.

Még mindig sírva figyeltem őket, ahogyan az utolsó szavaikat, ahogyan a tudtomra hozták, hogy ők tényleg soha sem hagynak el, mert bennem élnek tovább, hogy olyan vagyok, mint ők. De akkor sem pótolhattam őket. Nem szerettem volna, ha ennek vége lenne, még itt szerettem volna maradni, még szerettem volna, ha itt maradnak, csak egy kicsit, nem lehetett ilyen hamar. Ez így nagyobb kínzás volt, mintha nem történt volna meg, itt voltak, elmondhattam, hogy mit érzek, mit gondolok és minden ilyet, de túl kevés idő volt. Olyan fiatalok voltak, mindannyian, apa talán csak öt-hat évvel volt idősebb nálam, amikor meghalt, a bátyáimnak sem jutott sok idő, ahogyan anyának sem. Akkor sem volt igazságos ez, egyáltalán nem. A képek pedig teljesen elmosódtak, és amikor kinyitottam a szemeimet már újra a szobában találtam magam, velem szemben pedig Gabe ült. Ha eddig a valóságban nem sírtam volna, akkor a zokogás egyszerre robban ki belőlem és így ültem tovább a földön miközben az elzsibbadt lábaimat kinyújtottam.
- Köszönöm – próbáltam kimondani, ha képes voltam rá. – Köszönöm, hogy elbúcsúzhattam.

Gabriel békésen előre hajol arcán apró szinte alig látható mosoly van. A keze kinyúl és finoman megfogja Serenáét kedvesen. Csak óvatosan megérinti a két fejét, nem fogja meg vagy szorítja. Csak nyugodtan rámosolyog. Finoman fejet biccent és ezzel elmond mindent. Szívesen, örömmel, bármikor. Ez mind benne van a biccentésében. A férfi nem szól semmit. Serena azt sem tudhatja, hogy a férfi tudja e mi történt. Az se biztos, hogy köze volt az álomhoz. Talán a biccentés egy üdvözlés volt az első meditációs órájához.

Mikor megérintette a kezemet egy pillanatra még láttam a mosolyát és a biccentést, majd ha nem húzódott el, akkor sírva öleltem át és az arcomat a mellkasába fúrtam, így sírtam tovább hangosan még hosszú perceken keresztül. Csak akkor engedtem el, amikor már képes voltam a sírást visszafogni és elfojtani, akkor húzódtam el tőle és a szemeimből, és arcomból a könnyeket akkor töröltem le. A világos fény volt, amire feleszméltem, el kellett takarnom a szemeimet, hogy ne zavarjon mindez, majd mikor már elmúlt és újra ki tudtam nyitni a szemem pislogva néztem az ablak irányába.
- Mi… mi volt ez? – kérdeztem egy kissé még szipogva.
Nem mertem megkockáztatni, hogy felállok, a lábaim kissé elzsibbadtak és a korábbi élmény miatt sem voltam benne teljesen biztos abban, hogy a lábaim képesek lennének megtartani és nem csuklanék össze gyengeségemben.
- Azt hiszem…
Kezdtem volna, de végül csak a fejemet ráztam meg, nem tudtam folytatni, amit elkezdtem, amit mondani szerettem volna.

Gaberielt meglepi elsőre az ölelés, de aztán finoman átkarolja a lányt és a fejét simogatja. A villanás utána a lány kérdésére elmosolyodik.
- Túl sokáig volt sötétség ideje egy kis fénynek.
Mondja és segít felkelni a lánynak, mivel ő úgy pattan fel, mint egy nindzsa és azonnal megfogja Serena kezeit és segít neki talpra állni majd megtartani az egyensúlyát.
- Igen?

Kénytelen voltam felnevetni Gabe szavain.
- De nem egyszerre ennyi, hogy megvakuljunk – mondtam végül mosolyogva.
Meglepetten figyeltem, hogy mennyire könnyedén tudott felpattanni a helyéről.
- Neked nem gémberedtek el a tagjaid? – érdeklődtem, majd a válasz után ismét megszólaltam. – Irigyellek.
Hálásan fogadtam el a kezét, amikor felsegített és előtte az utolsó könnyeimet. Egy pillanatra megtántorodtam, ahogyan tényleg nehezen bírt el a lábam. Eddig csak egyszerűen nem éreztem, de most olyan volt, mintha megannyi hangya rohangászott volna a bőröm alatt és néha késsel bele-bele szúrtak volna. rákérdezett arra, mit elkezdtem, de nem fejeztem be és nem szerettem volna felhozni.
- Azt nem akarta hangosan kimondani, hogy valóban jobb lesz csak a sima meditációt tanítani a gyerekeknek, mert különben újabb pszichológust kell hívni hozzájuk, mint néhány veszélytermi óra után.
Elpirulva sütöttem le a szememet.
- Köszönöm Adia… - mondtam halkan. – Remélem nem veszed sértésnek, vagy bántásnak, nem annak szántam volna – néztem fel zavartan Gabe-re.

- A rutin. Már megszokta a testem. Idővel a tiéd is megszokja.
Mondta nyugodtan majd Aida szavaira legyintet.
- Ez külön neked volt előkészítve. nem viszek speciális gyertyákat és meditációs trükköket gyerekeknek. Bár úgy hallottam párnak még jót is tennék ezzel.
Ezen picit elgondolkodik majd leülteti az ágya szélére Serenát.
- Még gyenge vagy. Pihenj.
Ezzel feláll és hozz neki egy kis teát.
- Óvatosan.
Segíti a kezével megfogni a bögrét.

Elmosolyodtam Gabe szavaira.
- Nem hiszem, hogy hozzá fog, Amelia az, aki rendszeresen edz, nem én – feleltem. – Az a heti egy önvédelmi óra, amire megszeretném James-t kérni nem lenne túl sok mozgás. Többre pedig nem igen van időm.
Kissé bágyadtan bólintottam, nos igen, volt néhány személy, akinél valóban használt volna ilyesmi. Nagyon keveseknek volt olyan háttere, hogy normálisnak lehetett volna nevezni. Akinél meg lehetett volna, ott nem foglalkoztak a gyermekükkel.
- De ha rossz személynél próbálkozol, még a nyakunkba akasztanak olyan pert, hogy a dédunokák is a büntetést fizetnék.
Gyengének nem éreztem magam különösebben, inkább valami más. Furcsa nyugodtságot és elégedettséget éreztem, lehet, hogy nem is ezt, de…
- Nem gyenge, csak elzsibbadt a lábam – mondtam kissé elpirulva. – Amit érzek, azt pedig nem tudom megmagyarázni. Még nem éreztem korábban ilyesmit.
Hálásan vettem át a teát és kortyoltam bele.
- Köszönöm, ez jól esik – mosolyogtam rá. – Ha nem túl nagy szakmai titok… te szabod meg, hogy mit lásson, aki veled meditál, vagy személyfüggő?

- Ha... ha akarod tarthatok neked én önvédelmet.
Mondja picit zavartan Gabe majd témát vált.
- A látomás mindig a tiéd én csak az utat jelölöm ki, hogy te mit látsz már teljesen rajtad múlik. Az esetedben azt hiszem valami felszabadítót láttál.
Mondja miközben méregeti a lány arcát.
- Láthatólag.
Mondja ismét picit zavartan és mosolyog.

Kissé zavartan néztem fel Gabe-re a felajánlása után.
- Azt szeretnéd, hogy még inkább írjuk át a realitást? – kérdeztem. – Amelia-t James tanította harcolni és kardot forgatni is.
Nálam a rossza az volt, hogy emlékeztem arra, hogy milyen harcolni, képes voltam, egyszer már megtanultam, ahogyan lőfegyverrel is bánni, de ezek csak emlékek voltak, a testem nem emlékezett ezekre. Így mindent meg kellett volna újra előröl tanulnom és gyakorolnom ahhoz, hogy ne okozzak magamnak sérüléseket, sem kárt a szervezetemben, amikor a régi tudásomat gyakorlom. Bólintottam, hogy ő nem tesz sokat, csak kijelöl valamit és minden más pedig tőlem függ. Mikor az arcomat fürkészte éreztem, hogy ismét elpirulok egy kicsit. Nem voltam hozzászokva, hogy csak így nézegessen valaki, főleg nem ennyire közelről.
- Igen – feleltem. – Eltudtam búcsúzni a szüleimtől és a három bátyámtól. Erre korábban soha sem volt lehetőségem.
Végül megköszörültem a torkom.
- És ha már itt vagyunk, akkor szeretném felhozni, hogy kell keresünk valakit majd Cerebro-hoz, aki tudja használni, Hannah távozásával nincs erős telepatánk – mondtam. – És majd szükségem lesz egy kis időre. Azt bizonyára tudod, hogy az orvosira járok és éppen a rezidensi időmet töltöm Hank kezei alatt. Hamarosan következik a szakvizsgám és azzal, hogy a kollégisták jelentős része elment a tanulmányi kirándulásra szeretném majd az iskolán felüli időmet tanulással tölteni, hogy meglehessen a szakorvosi vizsgám és így Hank felügyelete nélkül is dönthessek az gyerekek kezelésében.

Gabe kicsit védekezően elhúzódott.
- Nem állnék az utatokba.
Ezzel a férfi gondolkozni kezd.
- Hány telepatánk van? Tudsz egyáltalán valakit ajánlani, aki ért ehhez? HA több gyengébb mutánsunk van talán McCoy Professzor képes nekünk módosítani a szerkezetet.
Mondja kicsit gondolkodva.
- Az is valami lenne.

Kicsit szúrós szemmel nézte Gabe-re, amikor védekezően húzódott hátrébb.
- Nem ezt mondtam – szóltam rá akaratlanul is anyáskodva. – Csak azt, hogy tisztában vagyok azzal, hogy mi a következménye, ha átírjuk a realitásokat… nem hátrány, ha az ember lányának egyik alternatív énje a Multiverzum őrzője.
Soha sem hittem, hogy ki fogom mondani ezt hangosan valaha is, hiszen egyszer láttam csak azt a Serena-t, aki nálam is fiatalabb és legalább annyira halálra volt rémülve, mint én tettem, amikor az AIM került hatalomra. Mikor visszatértünk a telepata témára kényszerűen mosolyodtam el, valószínűre vettem, hogy nem azt a választ várja tőlem, amit mondani fogok.
- Kettő – mondta. – Az egyik az öt éves Gloria, a másik pedig a shi’ar császárnő klónja. Lady Lilandra ugyan tudja, hogy miként kell az erejével bánni, de gyengébb, mint volt, ezt mondta. Még nem nyerte vissza korábbi hatalmát, így kettejükkel semmire sem megyünk.
Vettem egy mélyebb levegőt és utána ismét belekortyoltam a teámba, amit Gabe hozott.
- De Amelia és a lányom említettek valakit, hogy van valaki, aki ezekben jártas és ért ehhez. Emma Frost, a Frost International tulajdonosa, és a korábbi Massachusetts Akadémia igazgatónője, ez az iskola a mi megnyitásunk után ment csődbe. Úgy utaltak rá, hogy jártas Cerebro használatban, de nem lesz könnyű őt meggyőzni, hogy jöjjön ide, de jobb ötletük nekik sem volt. Mit gondolsz?

Gabe az első mondatokra kicsit elbambul.
- Nekem még alternatív jövőm sincs.
Mondja egy kicsit sóhajtva majd látszik az arcán az érdektelen beletörődés.
- Frost? Utána nézek, de jelenleg nem sok választásunk van. Telepata, tanár és érthet a cerebrohoz, kb több képestése van, mint a tanári kar felének.
Jelenti be Gabriel kicsit nevetve.

- Dehogy nincs! – vágtam rá a szavaira. – Élsz, tehát van. Kérdezd meg a lányokat, ha érdekel, biztosan elmondják, hogy mi lesz veled. Két különböző realitásban is. Az igazat megvallva én irigyellek téged, hogy nem tudod, hogy mi lesz belőled, hogy mit hoz a jövőd.
Steph és Gunnhild is tudtak volna neki mesélni, ezt biztosan tudom, hiszen Gunny-nak valamilyen szinten a nagybátyja is volt. Amelia-t ismertem annyira, vagyis magamat, hogy tudjam, hogy nem szívesen mondanék semmi ilyet el, mert nem szeretném megváltoztatni a világot, de a lányom és valószínűleg a félistennő sem tartoztak ebbe. Kénytelen voltam én is elmosolyodni, amikor felhozta, hogy több a képessége, mint a tanári karnak.
- És a tanári karunk másik felét egyedül Hank teszi ki ez esetben – nevettem fel.
Megpróbáltam felkelni az ágy széléről és most már sokkal könnyebben ment, nem szédültem meg semennyire.
- Azért be kell látni, hogy mások sem panaszkodhatnak. Igazgatóként büszkének kéne lenned arra, hogy a tanáraid nem szakbarbárok, hanem sokrétű és színes egyéniségek.
Közben rájöttem, hogy jó néhány személynél ez sántít egy kicsit.
- Legalább is a többség – pontosítottam.
Megköszörültem a torkomat egy picit.
- Ha utánanézel Frostnak és megfelelőnek találod, amíg a bentlakásos diákok jelentős része Coloradoban van el is ugorhatnánk érte Bostonba.

- Igen, ezt még meg kell szoknom. A tanári kar nagy része óriás ragadozó állatokból áll.
Gondolkozik el ezen Gabe.
- Juttasd eszembe, hogy tanári ülésen nagyon kedves legyek és ne egyek nyers húst.
Mondja picit elgondolkodva.
- Persze átlapozom az aktáját, de már az bizalom gerjesztő, hogy te ennyi reményt fűzöl hozzá. Ha tényleg ilyen jó akkor mehetünk érte közösen... szóval... együtt. E-egy gépen. Oda. Majd te beszélsz. Azt hiszem egyre jobban bizonyítom, hogy nekem ez nem a főprofilom.

- Ha azzal megnyugtatlak, ha megakartak volna enni, már megtörtént volna – mondtam. – És valószínűleg velem kezdték volna, mert én vagyok a legjámborabb az iskolában. A diákokat is beleértve.
Mosolyodtam el újra.
- És nem árt, ha nem leszel túlzottan kedves, még azt hiszik, hogy az igazgató is elnéz nekik mindent, nem csak a helyettese.
Nem igazán tehettem mást, ketten támogatták és említették, bennük pedig megbíztam és más tényleg nem nagyon volt. Mégsem hívhattam le Hannah-t Asgardról minden egyes alkalommal, amikor valami gond volt, hogy kérlek gyere és tarts meg egy órát, illetve használd a Cerebro-t. Ahogyan Gabe-t hallgattam nem tudtam abbahagyni a mosolygást, lehet, hogy szerencse, hogy nem fűztem hozzá, hogy Ms. Frost milyen öltözékben szokott járni, a fiú diákok a suliban odalesznek érte. Ha a nő elfogadja a felajánlást lehet, hogy minden diák telepata órára akar majd járni.
- Akkor megyek és foglalok két repü… - elakadt a hangom, ahogyan eszembe jutott, hogy magasba kell menni. – Repülőjegyet… tériszonyom van.
Tettem gyorsan hozzá, mielőtt még jobban zavarba jövök és ő is és akkor sehova sem jutunk.
- És akkor holnap a reptéren találkozunk. Beszélek én, Zack úgyis mindig engem küldött a média elé, bármi volt, meg másokkal is én tárgyaltam.
Odalépek Gabe-hez és ha engedi, akkor adok neki egy puszit az arcára.
- Köszönöm mégegyszer, és akkor holnap reggel találkozunk.
Ha nem tart fel valami miatt, akkor kisétálok a szobából.

//Folytatás: Steven Rogers reptér – Nemzetközi váró//