Le Fay kastély (500 körül)

Art elhessegeti füle mellett a római gúnyos megjegyzését a vajákosokra. Biztosra veszi, hogy Merlinre gondolt, mégis minthogy ő maga is ezen szakmát űzi, noha mágikus praktikák nélkül, azért nem esik jól.
Sajnos kicsit megsérül a harcok során. Ez természetes. Ráadásul most fegyvertelen, de nem hatalom nélküli.
- Szellemek! Hozzátok vissza nekem amit elvesztettem, nehogy életemet veszem el! - kezeivel int és két eldobott tőrét visszamozgatja kezeibe. Nem maradnak azonban sokáig nála. Két újabb szörnyet nem nehéz találni, kikbe beledobhatná tőreit. Így is tesz mihamarabb, vagy ha túl közel lenne egyik-másik, akkor csak beléjük döfi. Az biztosabb, mint a dobás.

Fergussson csak mordul egyet a római szavaira. A karcolások nem igazán zavarják ez szinte már természetes a harcok során. A nagy erejű lángot továbbra is fenntartja, hogy elvakítsa a szörnyeket. Mivel nincs ideje körülnézni így nem veszi észre, hogy a földön egy nem mágikus kard is van. Meghallja ahogy az egyikük kidől. Ugyan rühelli a becstelen lovagot, de ő nem az szóval meg kell védeni.
- Fedezd a helyem! - ordít a mellette lévőnek. Megfordul és Krowgan felé lép.
- Félre! - szól a bárdra. Közben mágikus szavakat mormol és teljes erejű tüzet zúdít a tündérekre. Társaira persze ügyelve. Egy embert szinte azonnal porrá égetne, de a tündéreket valószínűleg csak összezavarja és elvakítja. Ezért pedig a botjával fejezi be a támadást. Fedezi a földön fekvőt amíg az fel nem tápászkodik.
- Ott egy kard mögöttem. Kapd fel. - mondja fejével a bárd letett kardja felé bólint. Közben tovább védekezik és újra megidézi a vakító lángokat. Próbálja távol tartani magától szörnyeket.

- Hála a szellemeknek! - sóhajt fel Art mikor lesikerül döfni az utolsó szörnyet is. Most van ideje megpihenni és ellátni sebeit. Szétdobált fegyvereit összegyűjti, majd tarisznyájából előkotor egy tégelyt s pár útilapu levelet. Először megtisztítja sebeit, majd bekeni a tégely tartalmával egy igen erős szagú kenőccsel, ami enyhíti fájdalmait és elősegíti a gyógyulást. Végezetül útilapu levelet köt sebeire részint, hogy a kenőcs ne kopjon le gyorsan, részint mert maga az útilapu is gyógynövény.
- Barátim! Lehet bár ellentétesen gondolkozunk, most mégis egy oldalon harcolunk. Így kinek becsületét nem sérti egy apró vajákos, úgy ellátnám sebeiteket, mielőtt tovább indulnánk. - ajánlja fel szolgálatait, s aki kéri, annak sebeit épp ugyanúgy ellátja, mint a magáét.

Fergusson látja, hogy elkésett társa már halott. Fenn tartja az oltalmazó fényt addig míg az utolsó bestia is el nem tűnik. Ezután a fény kialszik. Komoran néz halott társára.
- Lehet, hogy nem voltál jó ember, de jó ügyért haltál meg. Kivételesen hőstettet hajtottál végre. - mondja el a búcsúztatót. Aztán férfi mellkasára helyezi a kardot.
- Hátrébb. - mordul fel. Ezután újra megidézi a mágikus lángokat és elhamvasztja a férfit annak fegyvereivel együtt.
- Van még halott? - kérdezi bánatos hangon, ahogy körülnéz azt is meglátja. Odalép mellé.
- Nem ismertelek barátom, de öröm volt melletted harcolni. Véred nem marad megbosszulatlan. - ismét int, hogy álljanak távolabb. Majd a tetemet és fegyvereit elemészti a tűz. Ezután fordul a csak a vajákoshoz.
- Ugyan csak pár karcolás, de jobb a békesség. - lép hozzá. - Kérlek lásd el a sebeimet. - hangja barátságos, de még érződik rajta a szomorúság.

Viszonylag sikeresenek mondható a csata, bár a vége felé már inkább csak védekezek, mintsem hogy támadjak. Végül a teremtmények visszavonulót fújnak, én pedig érdeklődve nézek végig a társaságon. Szomorúan veszem tudomásul hogy nem sokan maradtunk, az pedig felháborít, hogy az egyik társam elégeti a holtakat, de Art szavaira hallgatván elfogadom a dolgot, és nem szólom meg. Oda lépek a hozzám legközelebb lévő hamu kupachoz, majd keserűen felszólalok.
- Béke poraidra barátom, néked, ki szent célért haltál... - Kántálom, miközben vetek egy keresztet felette, s ezt minden hamukupacnál ugyan így megcsinálom. Annál a halottnál, akinek fegyverével hadakoztam, a kölcsönvett fegyvert leszúrom mellé a földbe, majd ismét magamhoz veszem a pörölyt. Még egyszer végignézek a társaságon, nem nagyon van hozzászólnivalóm a dolgokhoz, végül tovább indulok a kastély felé.

A harcnak vége, s több társam elesett. Érzékeny lelkem lévén egy pár könnycsepp csordul le az arcomon az elveszettekért. Visszaszerzem a kardomat, ha valakinek kell acélpenge, hát talál a holtak cuccai között.
Mikor a varázsló elégeti a holtakat egy csendes dalt dúdolok az eltávozásról, és kérem a lelkeiket, hogy találják meg az útjukat az örök nyugalomba. Mikor a szőrös fickó felajánlja szolgálatait a rómainak, én is odalépek hozzá, és megszólalok:
-Ó a római farkas gyermekének örököse, mondd, egy szegény bárd miben segíthet neked, ha átveszed a vezetést? Harchoz nem értek nagyon, inkább gyors vagyok mint erős, maximum dalban tudom elénekelni hőstetteidet.
Igazán nem tudom mihez kezdjek egy ilyen kalandon, még nem volt ilyenben részem, s tanácstalan vagyok...

A csatának vége, halottakból nem volt hiány. A tündérek eliszkoltak és remélhetőleg nem is jönnek vissza. Mind megpihenünk, a vajákos gyógyítja a sebeket melyeket a tündérek okoztak nekünk. Bár én nem sérültem meg azért egy kicsit kimerült vagyok, a varázslatok megidézése nem nagy dolog így az évek gyakorlatával a hátam mögött, de azért fárasztó. Hosszú távon pedig nem is szerencsés, értek a botharchoz viszont ha mágiával kifárasztom magam már egy lendítésre sem lesz erőm.

A tűzmágus elhamvassza a holtakat, jobb temetés ez mint ha ebbe a földbe temetnék, ki tudja mi lehet itt és főleg,hogy ez Morgana kastélyához tartozó vidék. Ha nem hamvasztanák el őket talán később ismét találkoznánk velük mint holt katonák a harcban.
-"Hogy szoktátok mondani? "
-"Port a pornak hamut a hamunak."
-"Avalon Istenei vezessenek benneteket!!!"

Nem tudom mennyire hullagyalázásnak számítana ha egy fegyvert elemelnék a hamvakból. Talán nem vennék zokon a holt lelkek, talán azt akarnák ők is. Odalépek és felveszek egy fémfegyvert, persze csak akkor mikor már kihűl annyira,hogy megfoghatom.

Megpillantjuk a kastélyt, kisugárzása olyan mintha épp a saját halálunkkal néznék szembe. Nem tudom helyálló ez,de talán nem állok messze a valóságtól. Épeszű ember nem menne oda be, de hát egyszer meg kell halni. De nem így terveztem, mindig is úgy képzeltem el a halálomat,hogy a bordélyházban ér a halál az örömlányok hálójában a gyönyör kapujánál.
-"Nincs valakinél egy flaska szíverősítő? A halál arcába nevetni ital nélkül nem szép dolog."

Fergusson is a társai után indul. Nem kötözködik a druida butaságán. Nem támadott tűzzel csak egyszer és ha nem vakítja el a szörnyeket akkor talán még kevesebben maradnak. Még hogy a római megvédte. A római felesleges és buta parancsa arra fura zárt támadó alakzatra felesleges volt. Mégis hogyan alkotna egy maroknyi ember százakra tervezett alakzatot. Valamint egy négyszögletű támadó alakzat miben segítette volna őket? Nem igazán tudja ezt a druida bizonyára nem is tudja mit mondott a férfi. a követik a parancsát mind meghalnak. Ha a római még egyszer butaságot mond maga végez vele. A nyomasztó sötétség rá is hat.
- Caius azt hiszem most nem ártana az a támadó alakzat amit az erdőben említett. - mondja nyugodtan. Ő nem akarja vezetni a csapatot. Nem érdekli, de a római szerinte a legrosszabb döntés volt ami a vezető személyét illeti.

Csendesen sétálok a többiekkel a kastély felé, nem igazán törődöm azzal hogy mit beszélnek, túlságosan lehangolt vagyok a halottak miatt, hiszen egy csapat voltunk, s nekem meg kellett volna védenem őket, hiszen az épségük így az én felelősségem is, s amikor az úr megáldott az " eszközeimmel " akkor is felesküdtem arra hogy védelmezni fogok másokat. Nos úgy tűnik hogy elég pocsékul csinálom a dolgomat. A kastély bejáratához érve elég meglepő azt tapasztali hogy tárva-nyitva, s semmi őrség vagy ilyesmi. Végül, bár kissé gyanakodva, de belépek a többiek után, majd figyelek, számítok valamiféle agresszív fogadtatásra, vagy csapdákra, hiszen túlságosan könnyen be lettünk engedve, és hát ez így eléggé bűzlik.

- Állj meg római. - szól rá Fergusson. - Megvilágítom a helyet. - mondja azzal megáll a kapuban. Lángokat idéz és szétszórja őket. A nagyjából fáklyányi lángnyelvek megállnak a levegőben a mágus koncentrációjának hála. Úgy helyezi el a lángokat, hogy azok megvilágítsák az egész helyet.
- Most már mehetsz. Légy óvatos. - mondja majd ha a római elindul szép lassan utána megy. Folyamatosan koncentrál és mormol, hogy fenntartsa tüzeket. Persze közben próbál figyelni az esetleges csapdákra is.

Előttünk Morgana kastélya, az erdőt magunk mögött hagytuk. Szíverősítő egyikőjüknél sincs,egy kicsit húzom is a számat miatta. Száraz banda ez, ezek még nem nevettek a halál arcába csak néztek vele farkasszemet komoran.
A római szavai kiváltják belőlem azt amit már várok egy ideje,hogy valaki megemlíti.
-"Hát persze,hogy vár.....az előző kis akciónk az egész környéket felrázta. Ő Morgan Lefay, jelenlétünket már akkor érezhette mikor Merlyn mágiája létre jött és idehozott minket. Meglátásom szerint a kis kedvenceit pont ,hogy ő küldte ránk. "
A tűzvarázsló ismét tüzeskedni látszik. Nem mintha én lennék itt a csapat esze de megéltem már egy s mást.
-"Barátom, csak gratulálni tudok. Ha eddig nem voltunk látható célpontok akkor most már azok vagyunk."

A hirtelen fényességre az arcom elé emelem a pajzsom, azzal próbálok árnyékolni amíg a szemem úgy ahogy hozzászokik a világossághoz. Hála az úrnak, eme idő alatt semmi sem támadott nekünk, pedig most mindannyian meglehetősen sebezhetővé váltunk. Miután kitisztul a kép, rosszallóan nézek Alistarra, igaza van, ezt elismerem, de a csapat így is eléggé ellenséges egymással, nem kéne tovább fokozni. Ismét megindulunk, s bár mostmár világos van, ugyan olyan lehangoló és morálpusztító a hely, mint a sötétben. Végül elérünk a főbejáratot, ami pedig nem meglepő, hogy ez is nyitva van.
- Míj egyértelmű hogy nyitva, a némber szabad utat ad nekünk önön magához, ám lessz-é elég erős hogy mindnyájunkal elbírjon? - Mondom magamnak beszélve,, s a végén lévő kérdésre sajnos úgy érzem, hogy a válasz: nem, ámbár kitudja, hiszen az úr útjai kifürkészhetetlenek. Bentébb lépek, s végignézek a három lehetőségen.
- Nos, döntsük el hogy merre tovább- Mondom még mindig lehangoltan, egy sóhajjal megfűszerezve. - Szerintem a legegyértelműbb út az egyenes, fel a lépcsőn, nem gondoljátok? - Nézek a többiekre kérdőn, s ha ők is így gondolják, nos akkor megindulok felfele, egyedül biztos hogy nem megyek sehova, hiszen akkor rohamosan csökkenne a túlélési esélyem.