Kert és erdő a birtok körül

Kellemes kert, s nem sokkal távolabb egy végtelennek tetsző zöld vadon, ami nem csupán a suli szőrös lakóinak jelent felüdülést, de alkalmasint remek gyakorló, valamint pihenő hely a többi diáknak is.

//előzmény: konyha//
-Pamutgombolyag?- fagy meg egy pillanatra a levegő. A könnyed hangon át is érzi az ítéletet. A sértés pedig elért egy szintet, amit már nem ereszthetett el a füled mellett, bármennyire is igyekezett nyugodt maradni eddig. Ingerülten lép közelebb hozzá.
-Sokat képzelsz magadról, Kölyök. Nagyon sokat. -sziszegve nyomta meg a kölyök szót. Ha eddig esetleg az elevenébe vágott, most már biztosan fog. Karmait kiereszti, és látványosan emeli a fiú arca elé.
-Ez a kéz... ezek a karmok számtalanszor fürödtek már vérben.- szeme egészen összeszűkül.
-És nem hamvas nyuszikákat hasítottak fel tündérerdő kerek közepén.-fenyegető, sötét igazság.
-Veled ellentétben már elhullattam a tejfogaimat, így jobb lesz, ha mutatsz némi tiszteletet.- majd sarkon fordul, és az ajtó felé veszi az irányt. Nem hitte volna, hogy egy épp csak elmúlt küzdelem után újabbat kell vívnia.
Léptei a kert felé vezetik. Megígérte, hogy körül vezeti a srácot, de erős iramot diktál. A fiú majd eldönti, követni akarja-e, mert ha nem, nos hiába is akarják a nyakába varrni, kénytelenek lesznek más mentort találni.
Végül, anélkül, hogy hátra nézne, kinyitja a kertbe vezető ajtót, és kilép a zöldbe.

-Ez a kert, és az erdő. Szeretni fogod.- Ír le nagy ívet karjával, mutatva a helye. Keményen koppannak a szavak, inkább ridegek, mint neheztelők. Nem hitte ugyan, de egy kicsit várta, hogy Lance megmakacsolja magát, és nem követi, de ott volt, sőt, birtokba vette a vadont, mintha otthon lenne. Ez az ösztönösnek tűnő tett, mintha a békét vetítette volna elő, de a férfi szavai továbbra is makacsul sértőek maradtak. De ahogy ez a gondolat átfutott fején, már tudta, hogy nem igaz. Csitultak. Sértőből kihívóvá enyhültek, felszólítva hogy kezdődjön végre az örök játék, az erő viadala. Szehmet fáradtnak érezte magát ehhez a méltatlan vetélkedéshez, de érezte azt is, ahogy a harag egy pillanatra fellángol. Ha természetes módon nem érezi a férfi az erőt benne, az már régen rossz. E szerint nem véletlen hogy olyan tehetetlen volt a hírhedt Apokalipszis ellen. Megítélik, és nem érzik benne a dominanciát. Szavakat mondanak, melyek kísértetiesen hasonlítanak egymásra... gyenge.. naiv..
Lance-re nézett. Nem, nem érdemelte a fiú, hogy minden dühét rajta töltse ki, de láthatóan igényelte, hogy elpáholják. Egy kicsit. A kezdőknek soha sem könnyű, de a friss szőrösöknek szüksége volt a tiszta helyzetre.
Szehmet nyíltan felmérte őt. Próbálta kitalálni, meddig mehet el. Erősnek tűnt, de a látszat csalóka lehet, főleg az ő fajtájuknál, s itt többről volt szó, az egyszerű testi erőnél. Nem okozhat súlyos sérülést és semmiképp nem nyomoríthatja meg. Nem, míg ki nem derül, rendelkezik-e a lupinoknál gyakori regenerációval. Ő maga nem birtokolta ilyen fiatalon, semmi sem garantálhatta hát, hogy a fiú igen.
Végül egy hirtelen ütés mellett döntött, kieresztett karmokkal, nem eltúlzott erővel, a férfi arcára. Fel akarta sérteni a bőrt, hogy lássa, a sebek milyen gyorsan gyógyulnak, mielőtt igazán bele melegednének.
-Ezt akarod? A gyengéd női érintést?

Gyógyul. Szehmet arcára elégedettség ül ki. A srác elég gyorsan gyógyul ahhoz, hogy ne kelljen törődnie a következményekkel, és láthatóan a fiúban is elszabadulóban van valami. Szehmet ismerte az érzést. Volt idő, mikor a legnagyobb problémának a vérre való érzékenysége számított, s bár már ki tudta zárni tudatából a késztetést, illata a múlt ködéből is felidézte azt a finom, fémes, zavarba ejtő ízt.
Várja a támadást, mégsem tér ki, ahogy a srác neki ugrik. Enged egy kis teret az ifjú boldogságának, s hagyja, hogy sekélyen bár, de felhasadjon a bőre. Még abba is belemegy, hogy a földre vigye, ám amint elterülnek, s meglátja a fiú önfeledt vigyorát, kezei mozdulnak, hogy tapasztalt mozdulattal ráfogjon az övéire, és súlyát latba vetve, a test tehetetlenségére építve, feszítve és kimozdítva a férfi karjait, előre és oldalra, fordítson a helyzeten, és a földre szorítsa őt, mígnem leheletének meleg párája megcirógassa a nyakát. Néma, finom jelzés ez, a veszélyes helyzetre. S ha kiélvezheti a pillanatot, elengedi őt.

Szehmet megtapasztalja, hogy a fiú mozgékony, jó harcos alapanyag.. de hát a szőrösök már csak erről híresek.
A rúgás elől igyekszik kitérni, de csupán azt éri el, hogy nem gyomorra kapja: az oldala kapja a javát. Levegője ugyan marad, de azért rendesen sajog. Szehmet szinte örül annak, hogy egy kis teret nyer azzal, hogy a srác megpróbálja áthajítani maga felett.
Izmai megfeszülnek, és tompítják a becsapódást, majd tovább lendítik, hogy immár felállva szembe fordulhasson ellenfelével, és nem is tétovázik, hatalmas ugrással a srácnál terem, hogy bevigyen két karmos ütést, majd gyors mozgását kihasználva, megragadva a karját, lépjen be mögé, egy újabb fogást kivitelezve.
A tervet azonban módosítani kénytelen, hiszen a srác számít rá, és karmai készen várják, így majdhogynem mellette viszi el a lendület. Ahogy megérzi a karmokat a hátán, hirtelen lép hozzá közelebb: be akar lépni a karmok jelentette veszélyzóna mögé, és egyik karjával, becsúsztatva azt a könyöknél, megragadni a közelebb eső vállát, a másikkal pedig, a srác mögé belépve, hátrafeszíteni az egész testét, és lábával rásegítve újra a földre vinni.
Komolyan játszik, és némán.

A sebek gyógyulnak. Szehmet pedig úgy tűnik, nem volt elég gyors, a srác akár ösztönösen, akár tudatosan, de jó döntést hozott. Szehmet elmosolyodik ezen, de öröme röpke életű, ahogy a karmok a testébe mélyednek, felszisszen ami végül nyögésben végződik, de nem enged túl sok levegőt elszaladni, és nem húzza az időt feleslegesen. Közel van. Túl közel is ebben a fájó ölelésben ahhoz, hogy ezúttal sikeres támadást vihessen be a szépen ívelt vállra, a nyak közelébe.
Mint egy kígyó, akaraterejét összeszedve bírja mozgásra a testet, hogy beleharapjon a finom húsba. Már ő sem finomkodik, de a kézen fekvő nyak helyett új célpontot választott. Nem akart ütőeret, sem légcsövet átharapni, de az izmok esetében nem finomkodik, akkor sem, ha jó adagot kanyarít ki belőle. Testével beledől ebbe a támadásba, de ezzel együtt súlypontját is áthelyezi, és igyekszik megszabadulni a karmoktól. S ezek együtt elegek ahhoz, hogy a srác tervezett újabb karmolása félre csússzon.
Arca hószínűre vált, fájdalom árnya suhan át rajta, szabad kezei azonban még tettre készek, viszonozni akarják az előbbi gyomorköszöntést, csak éppen a férfi hátáról akarják lehántani amit elérnek, legyen az szőr, bőr, izom, vagy mindez együtt.

A sápadt arcon először értetlenség, majd hirtelen felismerés jelenik meg. Bármilyen ízes is a vadhús, és részegítő a vér, a játék ebben a pillanatban véget ért. Szehmet számított rá, hogy eljön a pillanat, mikor a srác elveszíti uralmát tettei felett, de az édes-fájó évődés eddig csaknem elfeledtette vele. Üvöltésre üvöltéssel felel. Hangosabbal, dühödtebbel, keményebbel. Rendre akarja utasítani.
Megpróbál ellenállni, ahogy a férfi mélyebbre akar kapni benne, de csak annyit ér el, hogy amaz kénytelen közelebb lépni, a szerzett röpke távolságot nem képes megtartani, és teste egyre jobban tiltakozik. Rövid időn belül másodszor fenyeget komoly sérülés.
Már jóformán csak a kezei szabadok, hát használja őket: kétkezes, súlyos ütés a halántékokra, remélve elegendő az ájuláshoz, s ha mégsem, a kezek megragadják a koponyát, hogy lerántsák a nyakáról, egyik lába pedig a megmaradt gyenge pontot veszik célba. Nem sportszerű, de a helyzet elfajult, és mielőbb véget kell vetni neki.

Lekötötte Lance harcképtelenné tétele, így épp csak az érzékelése peremén látta az érkezőt, s mire tudatosult volna benne a lény érkezése, már a levegőben volt, távol a sráctól, és bizalmatlanul fürkészte a robotot, és egy pillanatra ijedtség is átfutott rajta Henry említésére. Nyugtalansága csak akkor hagyott alább, mikor az android megszólította. Arcán meglepetés jelent meg, de nem késlekedett a válasszal.
-Jól vagyok.. persze..-még biccentett is, és nemsokára a földön állt, ezúttal már a srácot fürkészve. A jeleit kereste annak, hogy az állati elvakultság elmúlt-e. Nem akart semmit tenni a szabadításáért, míg meg nem nyugodott. A robot jókor érkezett, akkor is, ha ő maga is képes lett volna kezelni a helyzetet. Teste persze erre a gondolatra egy erősebb fájdalomhullámmal válaszolt, hiszen bár megkezdte a munkáját, sok szövetet kellett helyre állítania, ráadásul a legrosszabb helyeken. Mégis igyekezett egyenesen, magát kihúzva állni, és némi cicamosdással rendbe is hozni az ábrázatát. Mégsem láthatta ilyen állapotban az iskola egyik nagyöregje.
Végül is a srác is a földre kerül, és a pimaszságán mit sem segített ez a röpke küzdelem. Szehmet csak rázza a fejét ezen. Komolyabb gondol elé néznek, mint az éles nyelve... Akármennyi eredménnyel is járt ez a virtuskodás, kezdte bánni, hogy engedett.

-Rendben-mondja a robotnak nyugodtan, bár e pillanatban inkább visszakéredzkedne Apo ölelő karjaiba. Inkább, minthogy szembesüljön azok rosszallásával, akiket mindennél többre tartott. Nem azért tért vissza, hogy bajt kavarjon, mégis így alakult, és valószínűleg ha újra döntés előtt állna, sem alakulnának máshogy az események.. Legfeljebb jobban ügyelne a fiú elszabaduló fenevadjára.
A kényszerű pihenés alatt, ahogy az adrenalin maradéka is eltűnt a testéből, eljutott elméjéig a fájdalom, és akaratlanul is összegörnyedt miatta. A gyomorseb még a gyógyulásával együtt is súlyosabb volt, mint pillanatokkal ezelőtt gondolta volna.
-Francba Kölyök.. te aztán mély benyomást tettél rám.- vigyorgni próbált. Nem neheztelt. Élvezte az összetűzést, és ezen nem változtatott a rá váró kellemetlenség sem. Érezte azt is, hogy a fiú megnyugodott, és valami olyan kötelék jött létre kettejük közt, amit puszta szavakkal nem lehetett volna elérni. Ahogy kezeit a gyomrán nyugtatta, a fiút fürkészte, majd a fájdalom ellenére próbálta összekaparni magát. Szeretett volna erősen, egyenes derékkal állni a már bizonyára útban lévő bizottság előtt, és ha kell, kiállni az új bundás mellett.

-Azt elhiszem. Jól vagy?-egy fájdalomhullám lecsengett, aggodalom veszi át a helyét, ahogy látja, a srác nem kapja olyan gyorsan össze magát, mint ahogy azt az arcán ejtett karmolás sejtette. Megpróbálkozik néhány óvatos lépéssel felé, majd látva, hogy megy neki, magabiztosabban lépdel közelebb, minden lépésért megküzdve egy kicsit. A srác suta viccére csak borús pillantást kap.
-Jobban kellett volna vigyáznom rád.- áll meg végül mellette, bár nem hajol le hozzá. Nem terheli ezzel a sérült részt, így is eléggé sajog. Újra és újra végignéz a fiú sebein. Nem szépek, de ejthetett volna rosszabbakat is. A gond az, hogy nem gyógyulnak. Hálát ad azért, hogy végül a nyak helyett mégis a vállba mart, és a küzdelem alatt inkább fogásokkal és szorításokkal dolgozott.
-Azt hittem, elengedhetjük magunkat. Ha ezt tudom, óvatosabb vagyok.-újra a kölyök arcán lévő sebekre néz. Azokkal nincs gond. Mi változhatott meg a küzdelem alatt? Talán csak gyenge a regenerációja? Ezt elveti. Túl gyorsan kezdtek gyógyulásba az arcon ejtett karomnyomok.
-Mindenesetre van néhány dolog, amire figyelned kell. Jók a reflexeid. Jól mozogsz. De gyakorolni kell, hogyan fékezd a vadat magadban.-bújik ki belőle a tanár, miközben várni kénytelenek.

Az újabb megjegyzésre Szehmet már elmosolyodik. Jobban megy, mint előzőleg, bár szinte forr a gyomorseb és környéke, és égnek a karmolások a hátán. Mégis ott van a teljesség diadalittas érzése. Ezzel együtt is figyelmesen hallgatja a fiú beszámolóját hirtelen eltűnt képességéről.
-Nekem elég későn ébredt fel ez a képességem, de azóta megbízhatóan szolgál. Talán csak időleges a visszaesésed.- egy pillanatra átfut a fején, hogy talán neki sem kellene ennyire építenie rá, de annak, akit hasonló képességgel ismert, az egyetlennek, Logannek, megbízhatóan működött, akárhányszor kellett visszatérnie a halál torkából.
-Jó, igen. Rég volt már ilyen jó küzdelmem.- noha soha nem a küzdelem élvezetét tűzte ki célul, és soha nem küzdött csupán az élvezetért, az életében vívott csaták által kiváltott érzelmek mégis, igen széles skálán mozogtak. Most pedig, talán ragadós volt a fiú élvezete, de sokkal nyitottabb szívvel vetette bele magát. Sokkal befogadóbb volt. Gondolataiból az újabb kérdés zökkenti ki, s a biccentést követve ő is a Kúria felé néz.
-Nem tudom.. nem hiszem, hogy.. gond lesz.- óvatosan fogalmaz. Nem mer bizakodni, és nem akar hinni abban, hogy egyetlen hiba lezárná a hosszú barátságokat. Túl tragikus lenne ez a nap, ha a gonosz visszautasítása után végül magára maradna.

A jade tekintet tovább figyeli a Kúriát. Ezernyi emlék, ezernyi tapasztalás köti ide. Csupán komor biccentéssel fogadja a fiú övéhez kapcsolódó reményeit, de hiába van mellette, most mégis egyedül van. Ő is csendben marad, és egészen mozdulatlan is, ahogy egy pillanatra ő is lehunyja a szemeit. Csak a teste dolgozik erősen, hogy újra egész legyen, rá pedig rátör a fáradtság. A hosszúra nyúló várakozásban vágyakozni kezd rá, hogy történjen akármi, legyen végre vége.
Szemei lassan újra kinyílnak, és a fiúra néznek, akire talán elcserélte az eddigi életét.
-Egyiptomból.-mondja. Nem sokszor adta elő ezt a történetet, s azt sem mostanában.
-Egy elfeledett templomban nevelkedtem. Hogy kik voltak a vér szerinti szüleim, nos soha nem tudtam. Mesterem, ő nevelt zsenge kölyök korom óta, és azt.. akivé váltam, részben neki köszönhetem.-nem akarta emlegetni a mester céljait. Nem tartotta helyénvalónak, hogy isteneket emlegessen, és e pillanatban nem tartotta magát annak, akinek szánták: Szehmet Földi Arcának.
-Egyszer a mesterem úgy döntött, meglátogatja a nővérét, itt, Amerikában.- nem beszélt a tervekről, a reményekről.
-De nem élvezhettük az utazást. Nem sokkal az érkezésünk után, egy csapat mutáns ellenes ember tört ránk, és megölték őket.-régen mesélte már ezt a történetet. Régen idézte fel a mester arcát, és adózott neki szeretetteljes gondolatokkal.
-Én megmenekültem, és kósza hírekből hallottam erről a helyről, így ide jöttem, és...-egy mély sóhajt hallatott, ahogy egy újabb halott mestert idézett fel.
-Xavier professzor otthont adott nekem. Nála.. náluk-biccent most ő a Kúria felé.
-Végre megpihenhettem. Végre új családra leltem.-boldogan kellett volna mesélnie, hiszen boldogító emlékek voltak, de a feszültség megmérgezte őket.
-Jó hely ez otthont kereső ifjaknak, és jó hely azoknak, akik tenni akarnak a világért. -most. Most tudott szívből mosolyogni. Ezzel a néhány szóval tört elő az emlékekbe zárt boldogság a félelmek mögül.
- Szívem szerint azt mondanám, bármit mondjanak is, akik most érkeznek, maradj. Noha nem az erőszak az ő útjuk, valami teljesebbet is kaphatsz tőlük, mint az avarillatú magány.