Exliles 1: Első Csoda

Egy darabig úgy tűnik hogy sinen vannak a dolgok, a probléma csak ott van, hogy mint a legtöbb esetben is, a látszat most is csal, és még nagyobb baj hogy nem is kicsit. Úgy tűnik hogy a karmos alakot sikerül a mi oldalunkra állítani, s megindulnék a prófétához, hogy megpróbáljam szétszedni a torkát, de végül nem sikerül addig eljutnom, mert két társunk is ellenünk fordul, s én is kénytelen vagyok kerülgetni Radoslava lövedékeit, bár talán megpróbálhatnám levédeni őket egy fallal, még nem próbáltam, hogy vajon a hőt átengedi-e, vagy sem, de " miért ne engedné? " alapon inkább kerülni próbálok. Nem telik bele sokba, és úgy tűnik hogy ismételten egy oldalon vagyunk, ám a karmos halott, mégsem volt valami hatalmas ellenfél, és a fáklya... Nos nem tudom mi van vele, pedig elvileg ellenünk utasították, ha agresszívan viselkedik megpróbálom falhoz vágni fejjel, csak hogy elájuljon, már ha ember egyáltalán, ha pedig csak úgy ott van... Akkor nem piszkálom. Ha nem történik semmi galiba, közelebb lépek Namorhoz és kissé megütögetem a vállát, amolyan együttérzés gyanánt, noha nem, ez igazából lehetetlen, hiszen azt sem értem hogy miért.. Gyázol, csak látszik rajta.
- Bárkinek bármi ötlet, hogy hogyan kapjuk el, vagy hogy merre mehetett? -Kérdem, és ha bárki elő áll valami hasznossal... Nos nem tudom lehet illene megvárni hogy mindenki lehiggadjon... De... Sürget minket az idő, és mozogni kéne, mert a végén ténylegesen elveszítjük, s tartok tőle hogy minél tovább megy ez a macska-egér játék, annál több problémát fog majd nekünk okozni, szóval utána kéne mennünk minél hamarabb, de a többiek nélkül nem indulok el.

Fáklya erejét cseppet sem mondhatom gyengének, hosszabb idő után úgy érzem, ismét meg kell erőltetnem magam, hogy tartsam vele az erőt, és hogy egyáltalán megpróbáljam áttörni a sajátját. Összecsapunk mint ősi legendákban a sárkányok, tűztánc kerekedik fel. Arcomon mely nem látszik mosoly húzódik, végre egy nekem való ellenfél, egy igazi kihívás! Sokáig azért még sem örülök, Amkap pajzsa az mely megtöri az élvezetemet, hisz lehasítja a gép?! fejét. Egy gép... hülledezve nézem a maradványát. Álmomban se hittem volna hogy valóban egy gép, naivan egy torz mutáns kísérlet eszközeként láttam. De hogy egy gép... Talán katonának akarták felhasználni, többet legyártani belőle s világuralomra törni. Erején nem is lenne olyan nehéz. Láthatatlan arcomon a torz fintor, de ez sem tart sokáig. Érzem ahogy egy kéz, egy erő próbálja saját tudatomat elnyomni, valahova mélyen elmémbe. Talán egy személyiség, mely börtönének láncait sikerült letépnie s uralomra akar törni? Számomra hirtelen ez volt az egyetlen olyan dolog ami még nagy valószínűséggel is játszhatott. Hisz ebben a világban mentális pajzsaim, melyek megannyi élete és személyiséget láncra vert, lassan feloldódni látszódtak. Megfeszültem, koncentráltam, nem engedtem. Harcba szálltam ezzel, hisz milyen szörnyűségek történhetnek az alatt a pár másodperc alatt, hogy elvesztem magam felett az uralmat? Egyre jobban taszít és én már a tudatom épp elméjét apró pont két látom valahol a távolban. Nyújtom kezem felé, de mind hiába. Kiáltok, de nem hallani. Majd hirtelen mintha meggondolta volna magát, ismét visszalök, s én érzem ahogy térdre ereszkedve tűz formámban lihegek. Szétnézek s most kívánom, bárcsak maradtam volna ott ahol voltam... Logan halott teste s Namor gyásza elkergette az erőmet, ismét emberi alakban voltam. Néztem őket, ahogy Gloria és Kozmosz vigasztalja őt. Mi történt az alatt a pár másodperc alatt? Értetlenül és megzavarodva néztem Amkapra, számomra csak ő volt talán vigasz. Végignéztem a helyiségen, támadásaimra utalt az egész, hogy itt tényleg valami rossz történt. Remegek ahogy elfog a félelem, hosszabb idő után talán most az először. Kezeimbe temetem arcom, hogy kicsit összeszedjem magam. Vigaszt nyújtanák Namornak, de jelenleg saját magamnak sem maradt belőle... Most az egyszer kivételesen csak saját magamat sajnálom...

Gloria elkezdi felépíteni a telepatikus pajzsokat, amik remélhetőleg működni fognak. A hely üres és csak vér szagát érzik.

Namornak sikerül összeszednie magát, ez jó, s már mondja is hogy szerinte hol találhatjuk meg, s valóban még ő maga mondta is korábban, amolyan céljaként, s most kissé hülyén érzem magam, hogy ezt így elfelejtettem, de sajnos a kérdést már feltettem, és az elmúlt dolgokon pedig nem lehet változtatni, ugyebár. Beszél még valami Xavierről, akiről még soha életemben nem hallottam, de ha ő ismeri, akkor miért is ne? Főleg hogy ha jól sejtem, akkor ő is ott lesz ahova megyünk, és így még csak kerülni sem kell.
- Akkor induljunk, nincs vesztegetni való időnk. - Mondom ki az egyértelműt, majd nem törődve az álcázással, hiszen mások sem teszik már, plusz az is csak fölösleges időtöltés, megindulok kifelé, s igazából követem a többieket, mivel én nem tudom hogy merre kell menni, s így előre rohanni, vagy repülni meg fölösleges lenne, ő és persze ha valakinek kell támogatás, mert megsérült, akkor próbálok neki nyújtani valamilyen segítséget, de végignézve a társaságon... Nos nem nézünk ki úgy mint akik úgy igazán lesérültek volna a harcban, csak egy halottunk van, de végül is semmi baja az élőknek, s ez ismételten annyira egyértelmű.

A csapat néma csendben érkezik meg majdnem két órányi út után redrose villagebe, de az iskola helyett egy kis kastélyszerű házat látnak meg. A kerítésen a felirat: Xavier Birtok. Az iskolának nincs nyoma. A csengőre nincsen válasz. Ha bemennek akkor a házban néma csend. A főszobában két halott van. Egy férfi és egy nő harmincas éveikben. Már ami megmaradt belőlük. A hatalmas házban találnak két gyerek szobát, az egyiken a név: Charlie, maradj kint!

az út hosszú volt, pokolian hosszú, de végül csak odaérünk egy igencsak jófélének tűnő házhoz, és a kapun lévő felirat alapján jó helyen is járunk, s ugyebár ez jó, bár talán túlságosan csendben vagyunk, úgy értem ilyen halálosan csendben, és lehet hogy ezzel csak én vagyok így, de ettől igencsak feszengeni kezdek, és kezd kissé kellemetlen lenni a társaság, habár ezt igyekszem nem kimutatni. A házat átkutatva aggasztóan semmit sem találni, vagyis de, ami még rosszabbá teszi a helyzetet, hogy két hulla, vagy legalább is halottakra emlékeztető valami hever az egyik szobában, talán egy pár voltak, vagy csak mit tudom én ki, és a vendége, akárhogy is, hátborzongató belegondolni abba hogy mit élhettek át, habár haláluk valószínűleg gyors volt... Sovány és pocsék vigasz két életért, kiknek talán ha gyorsabbak vagyunk, elkerülhető lett volna a halála, s ezért valamilyen szinten magamat is felelősnek érzem. Végül egy gyerekszobához érünk, melyen egyértelmű figyelmeztetés olvasható, ha bemegyünk, próbálok úgy talán harmadiknak beslisszolni a többiek mellett, s remélem hogy bent nem egy darabokra tépett gyerek, vagy valami hasonló vár minket. Meg kell hogy jegyezzem még ennek az egésznek a végén, próbáltam odafigyelni arra amit Namor regél, bár a figyelmemet sokszor elterelték egyéb dolgok, melyeket fontosabbnak véltem, de valamilyen szinten sikerült felfogni hogy mit beszél, de ettől függetlenül nem tudom hogy kikről is van szó, hiszen onnan ahonnan én jöttem, egyiküknek sem volt se híre, se hamva, de ez most nem lényeg.

Újabb javaslat Namor szájából, mely ellen nem igazán volt kedvem bármit is felhozni, elvégre már kezdem megszokni hogy mindent tud. Nem mintha akkora baj lenne, legalább nem nekem kell gondolkodni, ami valószínűleg jelen helyzetemben talán életveszélyes is lenne. Hisz bár hányszor így teszek, mindig úgy érzem társaimat kéne betámadnom, megperzselni, elporlasztani, megsemmisíteni. Így inkább hagyom hogy az elmém gondolatok nélkül ússzon fejemben, mint egy elveszett törött hajó a tenger hullámain. Elmegyünk a Kúriába, életemben egyetlen olyan hely amit otthonnak nevezhettem, amiről tudtam hogy mindig szívesen látnak, elvégre én is az X-menek közé tartoztam a saját világomban. Legszívesebben már hazamennék, pont ezért nem szólok bele az ötletekbe és Namor vezetésébe, elvégre így legalább gyorsan haladunk. Hosszas út után elérjük a birtokot. Talán egy vagy talán több órát is gyalogoltunk, mindvégig senki meg sem szólalt, mindenki saját gondolatainak adta át magát talán. Én inkább pont ezt próbáltam elkerülni, így bámészkodtam mindenfele, a beton út is roppant érdekes lett számomra hirtelen. Mikor beértünk az épületbe, kicsit máshogy nézett ki mint ahogy én emlékszem rá. Talán csak néhány cserepes növény, pár függöny és egyéb apróság az ami különbözik, de minden más teljesen ugyan olyan. Kicsit nyugtalan vagyok, mint ahogy talán a többiek is. Túl csendes, túl nyugodt, mintha teljesen üres lenne az egész épület. Lehet pont így van. Két holtat pillantunk meg, egy nőt és egy férfit. Kicsit lehunyom szemem ahogy nem akarom látni. Hiába láttam már életemben halottakat, mindig megvisel a látvány. Kellemetlen izgalommal megyek el mellettük. Elérünk egy ajtót, Namor és Gloria belép rajta, én inkább kint maradok a többiekkel, ha netán valami történne, tudjuk őket fedezni és hogy ne rekedjenek be egy szobába, ahol elég nehéz harcolni. Ahogy álldogálok, egyik kezemet a falra tapasztom a folyosón, szint úgy mint fülemet, mintha hallgatódzni próbálnék. Nem így van, csupán jól esik érezni az épületet attól függetlenül hogy nyomasztó a csend.
- Gloria te esetleg nem tudnád mint telepata megtudni hogy van e itt még valaki rajtunk kívül? - kérdezem tőle - Elvégre tudod mások gondolatait olvasni. Ha van itt valaki vagy valami rajtunk kívül szerintem megéreznéd a tudatát - hozom fel kicsit óvatosan az ötletet elvégre semmi jobb így hirtelen nem jut eszembe.

Némán érkezünk a megadott helyre, ahol csak hullák várnak minket, és néhány dulakodásra utaló nyom. Hallgatom Namor történetét, és amennyire ismereteimből telik rá, elfogadom. Valószínűleg tényleg így van, de én sohasem figyeltem ilyen dolgokra, mindig csak az érdekelt ami most van, így ennek szellemében az atlantiszival együtt lépek be az ajtón, felkészülve a legrosszabbra. Láttam már ilyet, noha nem öltem még soha, és nem is tervezem, a halál azonban nem rettent meg. Namor keze által pusztult el Logan is (noha kétlem, hogy véglegesen. Az a fickó rohadt sokat kibír.) nem zavartattam magam miatta, noha ez egy kicsit túlzás volt. Lehet, hogy én másképp tettem volna, de itt most nem egy életről, hanem világok sorsáról van szó. És az a tetves macska még akadályoz minket ebben. Ha egyszer a kezeim közé kerül, hát keservesen megbánja azt a napot amikor megszületett, azt garantálom.

A gyerekszoba fel volt túrva, de vér nyoma nem volt. Telepatikusan és egyéb módon se találtak senkit itt. A szobákban már pár napos por volt és a vér is felszáradt.

/sokkal többet nem tudok írni bocsi./

Bent a szobában nem találtak a többiek semmit, nagy megkönnyebbülésünkre nem voltak ott halott embere, főleg nem gyerekek, ami miatt aggódtunk. Fel volt bár túrva, én magam igaz nem mentem be, de jól lehetett ezt látni a folyosóról is. Kezdem úgy érezni magam mintha a történelem könyvbe csöppentem volna, még a második világháborús korszak idejébe. Akkoriban nem igazán érdekeltek ezek a dolgok a suliban, a történelem sose volt ínyemre, de kezdem alaposan bánni ezt a dolgot. Figyelmesen hallgatom végig Namor szavait, majd csak bólintok erre elgondolkodva. Nincs ínyemre az óceán, de mivel nálunk az Atlantisziak csupán kihalt faj, sőt, ősrégi legenda, egyszerű gyerekmese ami már egyáltalán nem alapult igaz dolgokon, olyanokon, amik bizonyítanák hogy valaha tényleg léteztek volna. Irigység ült ki arcomra, amikor Namor és Gloria elindultak az Atlantisziak után. Halk sóhajjal nyugtattam meg magam, hogy most nem az a baj a legnagyobb. A többiek felé fordulok.
- Nos, nem tudom nálatok hogyan voltak a dolgok, de... - elnémulok és próbálok visszaemlékezni a tanult dolgokra, de valami miatt nem igazán akar beugrani a dolog - jó lenne kocsival tovább menni. Te gondolom nem tudsz repülni - nézek Amkapra - és ha én meg Kozmosz közre is fognánk kicsit se lennénk feltűnőek. Most meg igazán nem lenne jó ha nyomunkba eredne a rendőrség meg ilyesmi. Magyarázkodással meg csak feleslegesen pocsékolnánk a drága időt - sóhajtok fel és elhúzom a számat egy kicsit, majd elindul arra amerre a suliból emlékeztem hogy van a garázs. Ha a többiek követnek halkan megyek előre és turkálok fejemben hogy is voltak pontosan a dolgok. Apró foltokban emlékszem rájuk csak. Hirtelen megállok és csettintek ujjammal, annak jeléül hogy valamire rájöttem.
- Ez az! Már emlékszem. Ha arra a Bucky Barnes-re gondol Namor, akiről én tanultam akkor ő most nyilván még kamasz gyerek. De minden esetre valamilyen katonai bázison kéne keresni őt, mert ha jól tudom akkor később vagy már most Amkap társa. Legalább is ha jól emlékszem. De nem vagyok ebben biztos... Mivel itt vannak olyan történések amik nálunk nincsenek így ez egy kicsit nehéz - vallom be és vállat vonok, legfeljebb megszégyenítem magam azzal hogy idióta vagyok aki nem tudja a történelmet, de erre is van mentségem. Másik világ, más történelem. Legalább is néhány dologban.
- Jobb ötletem nincs - nézek Kozmoszra és Amkapra, várom esetleg az ő javaslataikat.

Belépve holtestet nem találunk, csak egy nagy adag rumlit, ami jó, nagyon jó, vagy talán pont ellenkezőleg, lehet hogy akit keresünk már halott, de lehet hogy meglógott valamerre és sírva menekül... Remélem hogy a második, egy gyerek halála mindig elszomorít, najó, úgy konkrétan az ártatlanoké, de gondoljunk csak bele, úgy igazából, nincs olyan hogy ártatlan ember, mindenki követ el bűnöket az életében, és az emberiség amióta létezik a földön, csak pusztítja azt, de.. És ez egy erős DE! Elég jelentős különbség van egy olyan átlag, mindennapos bűn, meg például egy gyilkosság között, és most nem tudom mit okoskodok itt magamban erről, vagy hogy miért akarom magamnak megmagyarázni ezt az amúgy is egyértelmű tényt, amire fölösleges itt pazarolni a gondolataimat, de na, jól esik. Namor szól hozzám elsőként, s igazából csak egy meglepett arckifejezéssel reagálok, legalább is kezdésnek, azonban ez pár másodpercen belül "tovaszáll", s arcom ismételten visszatér a rendes kerékvágásba.
- Rendben, sok sikert. - Biccentek még, majd pedig megindulok Radoslava után, mert hát egyet kell értenem, ha repülünk az elég feltűnő, de lehet hogy ezt éppen úgy ahogy van figyelmen kívül kéne hagyni, mert akit keresünk, az meg egy nagyra nőtt macska, és azért az is eléggé figyelemfelkeltő tényező. A következő egy esetleg két mondatot, csak akkor ejtem ki a számon, ha a garázsban egészen biztosan egyedül vagyunk.
- Ismerem a világom történelmét, legalább is az emberi részét, de még sosem hallottam erről az alakról. - jelentem ki tárgyilagosan, és konkrétan ennyi, gondolom hamarosan útnak indulunk.

Pont ahogy féltünk, senki nincsen sehol, a szoba szétk... széttúrva, Gloria nem érzi senki jelenlétét. A macsó macsek kifogott rajtunk, megvezetett jól. Fel sem tűnt senkinek, remélem még van időnk megmenteni a világot, mert ha nem, hát az szo... úgy értem az nagyon rossz.
Namor és Gloria készülődnek elmenni, nekünk meg elődöm egykori társát kell keresnünk. Igazán odafigyelhettem volna arra mit mondtak róla későbbi társaim, de most már késő bánat. Nem igazán tudom mit kéne mondjak így, jobb híján hallgatok Kozmoszra és Fúriára, talán még annyit hozzáteszek:
-Szerintem nincs idő itt autókázni, emeljetek fel, és repüljünk, úgy gyorsabb.
Mondom, és utána várom, hogy induljunk

Namor és Gloria elrepülnek. Az ott maradtak még tárgyalnak, Egy mercedest találnak a garázsban, ha mégis azzal akarnának menni.

A garázsban egy meglehetősen régi típusú jármű van, amit így magában fel se ismernék, meg se tudnám különböztetni a többitől, azonban a rajta található jelet azt felismerem.
- Óhóhó... - Mondom szinte lenyűgözve, majd konkrétan térdre esek a jármű mellett, és finoman végigsimítom az oldalát.
- Hát így néz ki egy antik modell... - Sosem hittem volna hogy egy régi dolog le tud nyűgözni, de úgy tűnik hogy eme nagy... Őőő hogy is mondjam, a lényeg hogy a járgány lenyűgöz, jó látni, és végül is ennyivel ez az egész itt letudható. A kapitány szavaira egy kicsit nem is reagálok, csak vizsgálgatom a kerekes csodát, szinte már túlságosan is félreérthetően talán, de végül sikerül feleszmélnem, s csak akkor realizálom hogy éppen a motorháztetőn térdelve a szélvédőt csodálom, s hirtelen meglehetősen hülyén érzem magam mindezért, de lemászok és próbálok úgy tenni mintha éppen mi sem történt volna.
- Igazad van, nem érünk rá erre... Remélem valamelyikőtök tudja hogy merre kell mennünk, téged pedig viszlek én. - S ezzel kinyitom a garázskaput, valamiféle gombbal, vagy kapcsolóval gondolom én, s ha ez megvan és mindenki készen áll, egy burkot vonok magam és a kapitány köré, majd egy nyugodt felemelkedés, s indulás a megadott irányba, már ha ad meg valaki irányt, mivel én nem tudom hogy merre kell menni... És remélem hogy nem sokan látnak minket, vagy hogy nem annyira lakott területeken fogunk menni, valamilyen szinten mégiscsak rejtve kéne maradni, de ugyebár az idő nagy úr.

Namor és Gloria egyszerre érzékelnek valamit egy látótávban állomásozó anyahajón. Ha a páros odarepül, látják a féltérden remegő Namort és az agy-mosott tengerészgyalogosokat körülötte. Namor Próféta előtt térdel, aki mosolyog, miközben koncentrál a férfi akaratának legyőzésére. Ha a páros közelebb megy, Próféta rájuk néz boldogan

Kozmosz a kocsit nézi amikor valami fura hangot hall. Először a Kapitány zuhan arccal a földre mikor valaki hátba lövi. Hat golyó ütötte lyuk füstölög a hátából. Kap él, de sérült és szörnyű fájdalmai vannak. A légzése egyre nehezebb. A férfi, aki eltalálta azonnal Kozmoszt kezdi el lőni.

Mikor a nő a másikat keresi tekintetével látja, hogy Radot éppen egy férfi harapja meg a nyakán hátulról átölelve.

A tűzmutáns a harapástól mozdulni se tud. Teste megdermedt.