Átjáró a Földre

Nos egészen szépen sikerül kifejeznem magam, vagyis úgy tűnik hogy jól ment a beszéd mert végül is felfogta hogy igazából mire is akartam célozni, vagyis hát nem is volt az célzás, de így belegondolva annak is elmehetett volna. Ami most igazán számít az-az, hogy valaki, az akaratom, és az engedélyem nélkül felemel a padlóról... Oké ez még nem is lenne hűde mert megértem, na de hogy robot maci? Kissé sértetten nézek Stevenre, majd összefűzöm a karjaimat magam előtt, már amennyire bírom, s az ajkamat felhúzva fordítom el a fejem tőle, vagy inkább a testemet az irányába... Nekem úgy tűnik hogy a fejem fordult, de végül ugyan úgy kötök ki.
- Én megmondtam! Nagy csapat paraszt, csak nézz rá, süt róla. - Mondom poénkodva a sértést, csak hogy senkinek se legyen sírás esetleg miatta, majd hagyom hogy kivegyen a kezéből, és a vállára ültessen. Miután Lionheart felvázolja hogy miféle is lehetek én, elsőnek csak pár mosollyal megfűszerezett bólintással, majd pedig egy magabiztos:
- Pontosan ahogy mondod. - Vagy valami hasonló szöveggel megerősíteni, majd aztán pedig konkrétan felé fordulok és megbököm az arcát.
- Kedvellek! - Fűzöm hozzá kedvesen, egy iszonyatosan széles mosollyal, majd aztán pedig teleport... A hatása ugyan az, a reakcióm majdnem ugyan az, csak ezúttal igyekszem fent maradni és nem leesni a földre, s nem köhögök fel szivacsot sem.
- Hogy itt milyen békés minden... - Mondom elmerengve miközben a messzibe bámulok, be kell hogy valljam kivételesen most ezért tetszik a placc, pedig általában nem szeretem a túlságosan nyugodt helyeket... Remélem vér fogja majd áztatni itt a földet.

Újabb zöld villanás, egy templom közelébe kötöttek ki. Svarog a földön hasalt, hányingere volt, a föld forgott körülötte. Már egész jól megszokta, a legutóbb sem hányta el magát, és...
Igen, a gyomra megszabadult a tartalmából. Svarog felállt, megtántorodott, majd ennyit mondott.
- Én már többet nem iszok egy hétig! - mondta a sárkányszerű mutáns, majd nagy nehezen visszanyerte az önuralmát. A feje még hasogatott, verőfényes napsütés volt.
Svarog elkezdte masszírozni a halántékát. Svarog odalépett Lionhearthoz, közben próbált nem a napba nézni. Felírta a címét és a telefonszámát, és a biztonság kedvéért a facebook profiljának az URL címét és, majd átnyújtotta a nőnek.
- Legközelebb lesz ilyen teleportálós bizbasz, értesítsenek, mert akkor az nap nem fogok enni. Rendben?

Az információk repkedtek egymás után, s csak figyelni kellett, hogy a teljes képet összeállíthassuk. Arthur király segítésére mi leszünk az erősítés, Morgan Le Fay túl sok követőt szerzett, és több irányból fognak támadni, így hiába a király serege, mindenhol nem lehetnek egyszerre. Itt jövünk mi a képbe, így belegondolva, már eléggé egyszerűbbnek tűnik, mint az előbb végiggondolva. A végén még kedvet is kapok az egészhez, és nem csupán illemből tartok velük. A bemutatkozásom, és a meghajlás után a nő az egyik asztalhoz lépett. Ezután az onnan felvett tárgyat felém dobta. Először nem tudtam, hogy mit is akar ez jelenteni, de elkaptam. A nő szavain kissé meglepődök…
- Köszönöm. - válaszoltam a nőnek. S azután a tárgyra tekintek. Ez a nyaklánc képes arra, hogy védelemként szolgáljon a nap, számomra halálos sugarai ellen? Hisz napfényes sétára legutóbb pontosan kétszázharminc éve indulhattam… Ez a kis nyakék képes lenne az örök időkre rám vert béklyók megtörésére, míg Avalonban tartózkodom? A tényeken való morfondírozásom az a pillanat szakítja meg, amikor tudatosul bennem, hogy azonnal indulunk. Ekkor gyorsan felveszem a nyakbavalót. Nem cselekedtem feleslegesen, hisz épp hogy felveszem zöldes fény vett körbe, majd egy villanás után egy középkori templom előtt álltam. A többieket látszólag ismét megviselte a teleportálás, engem viszont most ez egy kicsit sem tudott érdekelni, a kis szédülés semmi sem volt ahhoz képest, amit most tapasztaltam. A nap fénye erősen sütött testemre, de nem perzselt és nem is égetett, sőt kellemesen melengette sápadt bőröm. Ez az érzés egyszerűen csodálatos volt, a nap fényében fürdőzhettem, ismét…

Alig maradt ideje bólintania Lionheart szavaira, máris körbevette őket a teleportáló eszköz fénye. Talán ha fel lett volna készülve, akkor jobban viseli az újabb utazást. De nem így történt. Émelygés és szédülés lett úrrá rajta. Ismét. Repült már rossz körülmények között, hajózott már viharban, de ez egészen más volt. Azok mind külső hatások voltak. De ez a dimenzió utazás, mintha atomi szinten szedné szét és rakná össze újra. Mint valami tudományos-fantasztikus filmben.
Az érkezés után körülnézve, örömmel vette észre, hogy sokkal barátságosabb a környék mint a korábban látott labor...vagy amire számított. Olyan, hirtelen támadásra készült, mint amilyen első ide érkezésekor érte őket.
- Ez már ellenséges terület? - teszi fel a kérdést Lionheartnek, majd elindul a templom felé. - Gondolom be kell mennünk.
Bármennyire is nem fűlik a foga a csapat vezetéséhez, azért figyelni fog rájuk. Amint ezt szükségesnek érzi. Addig nem törődik velük. Nincs sem ideje, sem fölöslegesen feláldozható energiája arra, hogy így, mindenféle nyomás nélkül ráncba szedje őket. Majd ha érzik a nyakukban a hideg zuhanyt, jobban fognak figyelni és ösztönösen követni fogják a jónak vélt utasításokat. Albert csak reméli, hogy ezek az övéi lesznek.

Sikerült feltápászkodniuk... először Steve, aztán ő felrántotta Marcust.
Közben valaki oda lépett hozzájuk... végül is csak lett egy szövetségesük!
A fickó magát York Tábornoknak hívta.
- Helló - köszönt Steve. - És kösz a segítséget is, igazán hálásak vagyunk - nyújtotta a kezét York Tábornoknak.
- Csá - nyögte Marcus is, mert még fájt a háta a furcsa érkezéstől. - Tényleg kösz - mondta ő is és vigyorgott.
Jobb úgy harcolni, ha még valaki van rajtuk kívül.
Utána megint magyarázott picit a nő, úgy látszik őket már le se szarta, helyes, legalább addig se akarja megölni őket.
Majd megpillantották a távolban lévő gyönyörű várost.
Steve elismerően nézett.
Marcus pedig egyet még füttyentett is.
- Ejjha! Nem semmi hely! Hm és kardok és íjak és nyilak? Tisztára úgy érem magam, Steve, mint tudod az a régi film... na, mi is volt a neve!
- Mire akarsz kilyukadni, cimbora? - vigyorgott Steve, miközben megindult a menet a város felé, de a két rendőr jó szokásához híven szépen végig pofázta.
- Az a cucc, amikor a fickó visszament az időben... és harcolt ilyen középkori izékkal.
- Nemtom - tűnődött Steve Smith.
- Megvan! Tudod... beleesett a folyóba és a régi időknél találta magát... és segítenie kellett az angoloknak asszem... milyen véletlen egybeesés, hogy neki is pont az angoloknak kellett segítenie! Volt ott ármány, szerelem, harc, minden.
- A szerelem jól jöhetne ide is... de nem tudom mire gondolsz.
- Valami... lovagról szólt - csettintgetett türelmetlenül Marcus, hogy a francért se jut eszébe. - Ja... valami gagyi lovag lehetett a címe... ez is tök olyan most velünk, nem? Az egész helyzet.
- Aha, asszem rémlik... jó film volt - vigyorgott Steve, majd Marcus is. - Aha, hát hasonló a helyzet. Hé, York Tábornok... tud valami hasznos tanáccsal szolgálni nekünk? Ha már így összehaverkodtunk. Tényleg köszönjük a segítségét... vagy... a segítséged - nem emlékezett rá, hogy az illető tegezte őket, vagy sem. - Azért most kicsit más lesz... mint New Yorkban rohangálni a rossz fiúk után és lőni rájuk.
- Ja... itt legyakhatják a fejed, ember! - sápítozott Marcus, mint egy rossz csaj és gyorsan megtapogatta a nyakát, hogy vajon a helyén van-e. Még ott volt.
Elértek a városhoz, hamar megjárták az utat.
A többiek is lehet beszélgettek, de bizonyára nem velük, mert ahogy Steve és Marcus levette, őket annyira nem kedvelték, pont azért, mert sokat pofáznak.
Ez van.
Meg hülyéskednek.
Nem mindenki vevő a humorra, hehe.
Amint beléptek, vagy beértek, mögöttük leeresztették a kaput.
- Innen nincs kiút, haver - motyogta Marcus.
- Klausztrofóbiád van? - kérdezte Steve.
- Nem tudok róla... csak olyan nyomasztó érzés... hogy nem menekülhetsz... bár nem is akarok... na, mindegy, inkább bátorítsuk a népet itt! Csá! Csá, mindenki! Mi a pálya, skacok? Itt a felmentő sereg! - sietett előre vidáman Marcus és akit látott, katonát, polgárt, mindenkivel lepacsizott.
Biztos döbbenten nézték.
Steve az arcát a kezébe temette.
- Nem tud viselkedni - morogta oda York Tábornoknak, ha még velük tartott.
Aztán Steve Marcus után rohant és megállította.
- Tudod, csak diszkréten... ne hozz ránk szégyent.
- Ja... hát ok... gondoltam lelkesítem őket - szomorkodott Marcus.
- De ne így, majd biztos lehet lelkesíteni őket valahogy máshogy is - magyarázta Steve, aztán együtt mentek tovább a többiekkel és követték a nőt, hogy most vajon hová.

Mikor megtudtam, hogy itt nem használnak semmilyen komolyabb lőfegyvert örültem mint majom a farkának. A több ezer évvel ezelőtt élt őseim is ilyenek ellen harcoltak. A kemény páncéljuk tökéletes védelmet nyújtott a számukra mindenféle fegyver ellen amit akkor éppenséggel használtak. Bár lehetséges, hogy pár száz év alatt kicsit hígult az örökségem de megvoltam győződve arról, hogy teljesen elég védelmet fog számomra nyújtani. Ráadásul ott volt még az önvédelmi tudásom a csapdaállítási szakértelmem és a fűszer készletem. Ezek a tudatlan parasztok nem számítanak arra hogy egy borsszóróval fogják megtámadni őket. Erre a gondolat sorozatra elmosolyodtam majd rájöttem, hogy nem ettem egy falatot sem tegnap óta.
-Más is farkaséhes vagy csak én?- majd a két rendőrre néztem és nem tudtam megállni- És hozzon valaki pár fánkot a tiszturaknak-

Az újabb teleportálásnál ismét elkap a rosszullét és a hányinger, de mivel az előbb küzdöttem le a korábbit is, és alapból se volt túl sok minden bennem, ami kijöhetett volna, sikerült tartanom magam. Időközben egy szerzetes is csatlakozott hozzánk, bár az alapján ahogy Lionhearttel beszélt, nem hiszem hogy ténylegesen szerzetes, pláne hogy a mi… illetve a többiek világából származik. Ezután megpillantom a mögöttünk lévő várost, amit meg kell védenünk. Elismerő füttyentéssel adom a többiek tudtára, hogy szép kis látvány tárul elénk. Bár a monstrum lenyűgöző az már más kérdés, hogy mennyire fogjuk tudni megvédeni. Ha túl erős mágiát nem vetnek be, akkor kétlem hogy nagyobb gondba fogunk ütközni, de persze ha esetleg nagyobb kőhajító szerkezetek is érkeznének a sereggel, akkor is gondban leszünk. Végül miután beérünk a várba és lezárják mögöttünk a kaput, ekkor kérdezek én is a többiekkel együtt.
- Hány fős a védelmünk?

Albert csak bólint. Az új jövevényt és a maszkja alatt rejtőző arcát egy egyszerű biccentéssel üdvözli. Aztán kezdi felmérni a "hősöket", akik a rendelkezésére állnak majd, mint ágyútöltelék. Csak így gondol a többiekre. Még ha Svarog túl is élte a korábbi találkozást Morgana katonáival, még ha rendőrök, harcművészek és további pizsamás hősök is csatlakoznak hozzájuk, mindannyian halandó lények, akik egyszer el fognak bukni. Albertnek bár célja, hogy életben tartsa a társaságot, nem akarja jobban megismerni őket. Akiket ismer, azokhoz érzelmileg kötődik. Ha pedig a csatába érzelmek vegyülnek, több is veszhet, mint egy barát.
Deadpool stílusára és megjegyzéseire nem reagál. Egészen addig, amíg a csapat élén haladó Lionheart háta mögött nem kezd kalimpálni. Először csak elmosolyodik, aztán vesz egy nagy levegőt és hátulról megpróbál belerúgni Deadpool egyik lábába, hogy kicsit kizökkenjen.
- Kicsit több tiszteletet....

Menet közben be esik hozzánk egy csuklyás alak, aki úgy tűnik hogy a mi oldalunkon van, és innentől kezdve nem is igen érdekel a létezése... Vagy mégis? Mutatnak nekünk valami nagy várost ahova menni fogunk, de úgy tűnik hogy engem mégis jobban érdekel a maszkos emberke, s az előadására, nos így belegondolva nem adok valami nagy reakciót, csak egy széles mosolyt húzok a számra, szóval a szokásos. Miután befejezte jobban szemügyre veszem a várat, de azért vissza-vissza tekintgetek, egyrészt mert kíváncsi vagyok hogy mivan a társasággal, na nem mintha emögött lenne bármi más is a tényleges kíváncsiságon kívül, hiszen továbbra is csak nagy halandó parasztok, akiket talán valahogy egymásnak kéne ugrasztani... Kéne most ide egy amazon.. Na de a lényeg hogy a másik oka a leskelődésnek, továbbra is a maszkos férfi ökörködésének bámulása, akin elég jókat kuncogok így magamban, ha már pattognom úgysem kell utánuk, és hát nekem igencsak tetszik amit csinál, nem is tudom miért, talán azért mert épeszű ember ezt nem merné megtenni. S itt látok egy jó alkalmat arra hogy konfliktust hozzak létre, ámbár lehet itt hozzá vannak szokva, de azért próbálom úgy megbökdösni a hölgyet hogy mások azt ne igazán lássák, s őt meg sikerüljön rávennem hogy forduljon hátra, hátha úgy reagál mint az az amazon, csak keményebb lesz és mer is valamit tenni, nem csak elugrálni a házakon, mert ha jól emlékszem az azt csinálta... Hmm kíváncsi vagyok hogy vajon összefutok-e még vele.

- Kezdett már hiányozni - mondta Svarog. Odalép Deadpool mellé. Elég érdekes jelmezes fickó volt, legalábbis a stílusa, Svarog látott már ennél furább alakokat is. - Boris Dragunov, de jobban szeretem, hogy ha Svarognak hívnak.
Kezet nyújt a fickónak, majd folytatja.
- Ahogy látom már itt vagy egy jó ideje, és neked ez az első. Jó kis buli lesz, a legutóbbit is épp hogy túléltük, de hős lovagok módjára megvédtük a várat, most meg a Földet. Ohhh én már csináltam párszor, démonok, angyalok meg a harmadik világháborút is végigharcoltam.
Átmentek a várkapun. A két New Yorki rendőr valami középkori időutazós vígjátékról beszél. Svarog emlékszik a sztorira, hátraszól.
- He Marcus, te még hasonlítasz a főhősre. Amúgy osztom, tényleg nagy film, amikor véletlenül megdugja a királylányát, és másnap reggel kiderül, hogy nem a ő normann követ. Fuhhh akkor kiköptem a popcornt, egyenesen a lakótársam ölébe.

Amint ismét megszokom a nap tündöklő fényét figyelmem a csapatra irányítom, hogy az elhangzott információk közül kiszűrhessem a számomra is hasznosakat. Lionheart először az ellenség fegyver arzenáljáról ad egy rövid jellemzést, ami akaratlanul is mosolyra késztet, hisz eszembe jut a hosszú évekig tartó kiképzésem, mely sokán megtanultam az ezekkel való bánásmódot. A múltba merengésem megszakítja az az esemény, hogy egy furcsa modorú csuhás alak lép ki a templomból. A jellemvonásaiból egyértelműen lerí, hogy nem szerzetes. Ezt Lionheart gyorsan alá is támasztja azzal, hogy elmondja, hogy egy baleset folytán került ide, és most csatlakozik a hozzánk. Többen is megindultak a templom bejárata felé, de a vezetőnk megállítja őket. S megmutatja a tényleges útirányunk, mely egy szépen megépített, hatalmas, és gyönyörű vár. Be kell vallanom, amikor Arthur király került szóba valami ilyesmit is vártam el. Ezt követően szóba kerül a csata időpontja, melynek eléggé örülök is, és ennek hangot is adok.
- Örülök a nap melengető fényének, de a sötétség az én valódi elemem. – mondom a csapatnak, amolyan tájékoztató jelleggel. Hisz a háborúban minél jobban ismernünk kell társaink erősségeit, és gyengeségeit, hogy megfelelő stratégiával állhassunk elő. Majd el indulunk a vár irányába, s az út alatt további kérdések tömkelege célozza meg a nőt. Persze vannak olyanok is, akiket nem nagyon érdekelnek az információk… Itt egyértelműen a rendőrökre célzom, akik megállás nélkül beszélnek. Igaz, hogy nyugodt természettel lettem megáldva, de egy kissé még engem is zavarnak. Ráadásul rá kell jönnöm, hogy nem csak ők ilyen maguknak valók, hisz az imént csatlakozó Deadpool-nak is hiányzik néhány eléggé fontosnak tűnő alkatrésze. Mielőtt még elérnénk a kaput kissé felzárkózok Lionheart-hoz, és felteszek neki egy kérdést. Mely számomra egyértelmű, de a többiek számára eléggé furcsán veheti ki magát.
- Lionheart, még az összecsapás előtt tudna biztosítani számomra körülbelül egy liter vért? – teszem fel a nagy kérdést, a hangsúlyból bárki leszűrheti, hogy nem viccnek szántam, hanem teljesen komolyan gondolom a dolgot. A válasz nem sokat változtat a további cselekedeteimen, tovább haladok a többiekkel, majd belépünk a várba.

Mennek és mennek és egy fogadó, vagy kocsma felé veszik az irányt. Már látják, amikor kibontakozik a körvonala.
Közben York Tábornok értékes tanácsokkal látja el őket, hehe.
- Kösz, igazán megszívlelendő, öregem - vigyorog Steve és nem bánja, hogy poénkodik a fickó, mert nehéz időkben jól jönnek az ilyen önjelölt humoristák, mint ő meg Marcus és néhanapján maga York Tábornok is.
Kicsit önkéntelenül is a nyakukat tapogatják újfent a rendőrök, mikor a vámpír vért kér, reméli nem őket csapolják meg.
Vipra jó kis benyögésén pedig jót nevettek természetesen. Nem vették magukra a fánk dolgot, amúgyse szokásuk azt enni.
Mennek és máris a fogadóhoz értek, majd belépve amolyan igazi, hamisítatlan középkori fogadóban kötnek ki.
Vajon miért? Mert ez maga a középkor és nincs olyan díszlet, ami letudná másolni a dolgot és élethűen visszaadni egy filmben. Hiába is próbálkoznának.
- Ejjha - mondta Steve elismerően.
- Nem semmi, frankó, ja - mondta Marcus is, majd eszébe jutott Svarog megjegyzése, így válaszol most neki. - Hja, igazad van! - vigyorog. Valóban hasonlít a filmben említett főszereplőre, ez már neki is feltűnt és az ismerősei is mondták és néha ugratták is ezért. Nem csak a bőre színe miatt hasonlít, hanem a viselkedése és a jelleme is.
Ez van.
A lánykák egészen telt teremtések, igazán bögyösek és ott is el vannak eresztve, igen, a szép idomoknál, hátsó félteken se kell szerénykedniük.
Marcus elismerően füttyent, Steve vigyorog.
Egy terepasztalhoz mentek, ahol a nő megint beszélni kezdett, közben kihoztak italokat, ételeket, igazi középkori mércével mérve.
A két rendőr újfent nagyot nézett, majd megragadtak egy-egy sört és Marcus jóízűen csámcsogni kezdett a nő beszéde alatt.
- Csámm-csámm...nyamm...nyammm... böff... hoppá, bocsánat - vigyorgott és kellő étvággyal ette a sült vadkant és torkát sörrel öblítette le.
Steve azért némileg kulturáltatabban étkezett, bár ő is rendesen evett, lehet ez az utazás éheztette ki a két rendőrt.
Nem beszélve arról, hogy Steve ki is dobta a taccsot, rókázott tehát és most üres a hasa.
- Köszönjük - bólintott Steve, mikor már a végére járt az evésben. - Igazán ízletes étek - próbált kissé középkorisan jópofizni.

Többen érdeklöttek afelelől miféle lényekkel kell majd megküzdenünk iletve milyen a város védelme. A vámpír szemmel láthatóan élvezte, hogy fényes nappal az utcán mászkálhat. Sokat nemtudtam a vámpírokról csak amit az ember a történetekből hall. Az arcára nézve látni lehet, hogyan szálrnyal a boldogságtól. Ezután gyönyörüszép vezetőnk megkérdezte megelégendne-e csirke vérrel? Bevezetet minket egy hatalmas terembe a közepén egy terepasztal. Amint leültünk az asztalhoz a széphölgy kiáltott valamit ezután pilanatok alatt finomabnál finomabb ételek lepték el az asztalt. Mivel én nem szoktam alkoholt inni ezért a vízespoharamat a megemelve hangosan köszöntőt montam.
-Köszöszönetet szeretnék mondani annak akinek hála most mi mindannyian itt lehetünk.- ezzel folytattam az evést közben azon gondolkoztam, hogyan titkolhatnám el mások elött a kilétemet. Aztán eszembe jutott ha úgyis eggyüt fogjuk a vérünket ontani megérdemlik, hogy tudják az igazságot. Mikor befejezem az evést gyönyörű vezetönkhőz fordulok.
-Megszeretném kérdezni van-e mód meglesni az ellenfelet? Szeretném látni a salyát szememmel kik fognak az életünkre tőrni.-

Próbálom felkelteni a nő figyelmét, hogy mi is történik, de vagy nem veszi az adást, vagy csak szimplán nem érdekli, esetleg talán hozzászokott a hapsi viselkedéséhez, és nem akar itt vérfürdőt rendezni a kedvemért, pedig annyira AKAROM! Kicsit el is uralkodik rajtam az idegesség, ám ekkor azonban, belépünk egy mit tudom én milyen helységbe, ahol úgy tűnik hogy igencsak a tetőfokán van a hangulat... Legalább is az embereket elnézve, nekem úgy igazán semmi extra nincsen ezen a placcon ami úgy igazán megragadná a figyelmem, legalább is egészen addig amíg le nem tesz a járművem egy asztalra, ami inkább néz ki térképnek, mintsem valami ócska étkezőasztalnak. Elkezd magyarázni, hogy mi nagyjából hol lehet, mivel állhatunk szemben, mink van, a probléma talán csak az, hogy nem sokat értek belőle, de a térkép tetszik, ezért egy széles mosollyal az arcomon pattogok körbe-körbe rajta, egy darabig, de aztán végül megunom. Ezt igazából az jelzi, hogy megállok egy helyben, és felnézek a legelső alakra aki szembekerül velem, ez pedig nem más, mint Deadpool. Egy ideig csak nézek rá, kifejezés nélküli arccal, majd végül a két kezemet felemelem az irányába, és egy kicsit pattogni kezdek, s még egy mosolyt is erőltetek a képemre, jelezve hogy legyen oly drága és vegyen már fel. Érdekes társaságnak tűnik, nem úgy mint az itteniek nagy része, s talán majd lesz is olyan kedves hogy elmagyarázza nekem hogy:
- Mik azok az izék amikről beszélt? - Csak akkor kérdem meg persze, ha felvett.