Átjáró a Földre

A válaszok hallatán eléggé ledöbbenek. Dormammu? Ezt a nevet már hallottam korábban, ő a sötét dimenzió ura. Az, akinek hatalmát Mephistoéhoz hasonlítják. Egy ilyen hatalmas lény kérné az én segítségem? Mégis mit érne egy egyszerű vámpír segítségével. Ugyan az egész „hűséget fogadok” dolog még mindig nem tetszik, most mégis komolyan fontolóra veszem a dolgokat. Az egyértelmű, hogy céljai elismerést érdemelnek. Tisztában vagyok azzal, amit az angyalok tettek, s én is elítélendőnek vélem, hogy azok, akik feladata az emberek védelme lenne egyszerű hentesként vágták le őket alaptalan vádakkal. Rövid gondolkozás után végül válaszolni kezdek.
- Ugyan nem tudom, hogy mi hasznodra lehet egy egyszerű vámpír, de még ha kis mértékben is segíthetem céljaid, megteszem. – mondom ki egyszerűen gondolataim. Ekkor eszembe jut, hogy még nem is tudom, hogy mi módon kell segítségem felajánlanom. Ez viszont eléggé lényeges szempont az előbb tett ígéretem teljesítése érdekében.
- Hogy lehetek segítségedre, Dormammu? – kérdezem, miközben kissé meghajlok ellőtte, végül is most fogadtam hűséget neki, így tisztelettel is tartozom irányába.

A kérdésemre választ nem kaptam de hirtelen eltűnt a csodaszép táj és egy vadonatúj helyen találtam magamat.A szokásostól eltérően nem csak hányingerrel és fejfájással ébredtem magamhoz hanem még a testemből is elszállt az erő. Pont úgy éreztem magam mint srác koromban egy erősebb megfázás során. Mintha kiszívták volna minden csepp energiámat. Ha eddig bármi okom lett volna kételkedni a mérgezéses mesében akkor minden kételyem elszállt. Az utóbbi két utazásnak köszönthetően a rosszullét hamarabb lecsillapodott ezért körül tudtam nézni hol is vagyok. Egy sátorszerűségben lehettünk de nem katonaiban. A sátor belülről pont olyan volt mint a régi filmekben látni lehetett. A fekhelyem elégé kényelmes volt de valami szúrta az oldalamat. Azonban mikor oldalra nyúltam, hogy megtapogassam az ágyat valami fura dolgot tapintottam meg. Oldalra nézve vettem észre, hogy sikerült enyhén oldalba böknöm az egyik rendőrt. Mikor fölültem vettem csak észre, hogy szénazsákokból összeeszkábált ágyon feküdtünk. Rajtam kívül ott volt a két rendőr és az egyik fickó akinek nem tudtam a nevét. Még kába voltam ugyan de fejemet forgatva keresni kezdtem a többieket. Egy pingvinnek öltözött nő sürgölődött körülöttünk én megszólítottam.
-Mondja meg hol vannak a többiek?- ő azonban nem szolt egy szót sem. Pár pillanattal később a sátor ajtaja és Morgana lépett be rajta teljes életnagyságban. Közölte velünk, hogy a többiek nem fogatták el az ajánlatát és meghaltak majd hogylétünk felől érdeklődött. Ahogy Morganaára néztem arra gondoltam biztosan elfogatta az egyességünket másként a többiek sorsára kerültem volna.
-Megvagyok- mondtam rosszkedvűen amúgy sem szerettem a fölösleges locsogást. Morgána háta mögött láttam, hogy az éjszaka közeleg és nemsokára kezdődik a hadelhad. Felültem a széna ágy szélére és jobb kezemmel megsimogattam az amulettemet. Abban reménykedtem, hogy a bestia segít majd az utamon. Az évek során sokat halottam, hogy a régi törzsek által oly nagyra becsült csontok nem istenektől hanem dinoszauruszoktól származtak. Azonabn én a lelkem mélyén hittem, hogy a bestia él és azért adományozta nekem ezt a másik testet mert újra a kegyelmébe fogadott minket. A medálomat elengedve megpróbáltam talpra állni. A lábaim kissé még bizonytalanok ezért elindulok ki a sátorból hogy a mozgás és a friss levegő új erővel töltsön fel. Kint megkérdezem majd tőle mi a terve.
(Elnézést Teddy csaak azért nem irtalak bele mert nem vettelek észre)

Megszűnt az álom és felébredtek, de nagy meglepetésükre nem a kocsmában.
Rosszullét és hányinger.
- Öregem... már... megint! - Steve balra hajolt az ágyról. - Broááffff! - hányt egy újat, a mai napon sokadjára. - Esküszöm, ha nem hánytam legalább egyszer, akkor egyszer se! Ez a kaland csak a hányásról szól... bakker... ha tudom, el nem jövök - törli le a száját és fekszik vissza, hasát fogva. - Éppen jót kajáltam a kocsmában és persze kidobtam a taccsot megint! Kedvem lenne azt a némbert szétverni- céloz a nőre, aki az álomban volt. - Minek rángatott el minket? És hol a francban vagyunk megint? - egy apáca szerűség ténykedett körülöttük. Tényleg, többiek itt voltak? [color=yellow]- Hé, Marcus, itt vagy?
- Mmm...
- Marcus!
- Mmm...
- Marcus, bazdmeg! - bökte meg oldalba a társát, aki a mellette lévő ágyon feküdt.
- Mi-mi van? Steve! De jó, hogy látlak, öregem! - felpattant az ágyról, de ő is hány egyet, majdnem Stevere. - Broááffff!
- Ne rám, te ökör! Ez majdnem engem kapott el!
- Bocs... te is... te is álmodtál? - szedte össze magát a rendőr.
- Ja.
- Neked is volt a nőci?
- Ja, volt.
- Szerelmes vagyok! - ölelte magához Steve-t, aki döbbenten nézett rá.
- Ez nagyszerű, öregem, de ne engem ölelgess, ok? - tolta el magától.
- Akarom... akarom... érezni, ölelni, szeretni... és képzeld... azt... azt mondta... az ágyasa lehetek! - mondta Marcus furcsa tekintettel, olyan távolba meredőbe, révedezősen.
- Mi van? Skacok, ti is halljátok Marcust? - fordult többiekhez Steve. - Jól vagy, öreg? - tapogatta meg a társa homlokát, hogy lázas, vagy sem. Úgy tűnik nem az.
- Már várom... és akarom... és esküszöm leteperem, ha meglátom! Olyan jó nő! És lesmárolt, ember!
- Hé, ember, neked feleséged van! - érvelt Steve. - És gyerekeid!
- Mi-mi van? - pislogott döbbenten Marcus. - Nekem... nekem nincsenek - nézett értetlenül Steve-re. - Csak ő... Morgana... vagy ki a szösz... awwwwhhhh... - és tovább révedezett, kicsorgott a nyála a csajra gondolva.
- Hé, srácok... szerintem k-rva nagy szarba keveredtünk - szólt a többiekhez Steve. - Marcus egy kanos állat, ez eddig oké, de soha nem hagyná el a feleségét és a gyerekeit. Szerető családapa, gyakran vendégeskedtem velük és van nekik egy tök jó medencéjük... hehe... hát annyira nem jó, már kétszer a tengerben vagy folyóban kötöttünk ki ott vele, mert kiszakadt, szóval lényeg jó bulikat rendeztünk és szereti a családját és feleségéhez hű és soha nem csalná meg őket. Szerintem kimosták az agyát... meg lehet a minéket is - ezt addig mondta el, míg a nő be nem lépett.
Még mindig az ágyon feküdt Steve, azonban Marcus nem, ő mellette guggolt és próbált nem hányni megint, de amikor a nő belépett, rögtön felcsillant a szeme és oda rohant hozzá és letérdelt elé és megragadta mindkét kacsóját és boci szemekkel nézett rá.
- Ó, én angyalom, had teljesítsem minden kérésed szerelmem, had áldozzunk a szerelem oltárán és legyek ágyasod itt és most... tessék annyi ágy van úgy ágyazhatunk és ágyasozhatunk ahogy csak akarod édes egyetlen mátkám... cuppcuppp - csókolgatta a nő kacsóját, ha amaz hagyta. - Micsoda finom, selymes bőr... a legnemesebb a világon - áradozott Marcus.
Lehet Steve-nek igaza volt.
Morgana varázslata pedig meglehet túlontúl jól sikerült Marcuson, amit a nő esetleg már bánhat, hacsak nem sikerült megfékeznie ezt a kirohanást Marcusnál.
- Meghaltak? Nem viccel? - ült fel az ágyán Steve és döbbenten pislogott. - Biztos? Azért én utána néznék majd... bár úgyse tudok... tudja, rendőr vagyok, ez a munkám... hát részvétem miattuk - közben arra gondolt, miafranc folyik itt velük és Marcusszal is mi a fene történt?
Nem éppen kóser.
Tűnődve és kutakodva nézett a nőre.
- Mit szándékozik tenni velünk?

Svarog felkell, elég durva álma volt, bár máskor álmodott már hiányos öltözetű csajokkal, akik feltétel nélkül érdeklődést mutat Svarog irányába. Persze ezt is az ilyen természetű álmok közé sorolta volna, hogy ha ők nem lettek volna Avalonba, valamint Balti nem változott volna meg.
- Hopp, black metálos stílus? Nálatok angyaloknál. - Balti szeme vörösen izzik. - Vigyázzunk, mert nekem ez gyanús, nagyon de, nagyon gyanús. A többiek hol vannak?
Teddy is eltűnt, Svarog rögtön a kocsmároshoz lépett.
- Mi a francot kevertél bele a piánkba... És hová lettek a többiek? Szóval varázslat, aki ezt tette, az keservesen megfog fizetnie ezért. Kösz, jól vagyok ahhoz, hogy szétrúgjam Morgana seggét.

Egy pillanatra még várom hogy felvegyen a nő, de ez nem történik meg, ugyanis a következő ami feltűnik, az nem más minthogy egy teljesen más helyen fekszem, és megint elfog az a szörnyű érzés, az egyetlen fizikális érzés amit ismerek: A hányinger, illetve most párosul mellé gyengeség is, és úgy igazából nem is ez az egyetlen érzés amit ismerek, egy napon belül hármat is megismertem, mert ott van még a fáradtság is, ami egészen kellemes, de azért többet azt sem akarom átélni. A hányingerre a szokásos reakciómat hozom, egy darabig hangosan hörögve forgok az ágyon, talán pár perc erejéig, de ezúttal szép fokozatosan elül magától, és nem terítek ki egy adag szivacsot a földre, hogy aztán elkezdjem felcsipegetni... Nem úgy mint egyesek, akiknek nem sikerül visszatartani a dolgokat, de úgy tűnik hogy ők nem akarják megenni, s nem értem hogy miért, az embereknek nem kell összeszedni a tömítésüket? Mert ezek szerint nekik is van, csak máshogy néz ki. Morganra egy ideig csak nézek, és nézek, aztán egy kicsit bámulok is, így teljesen dologtalanul, de végül odapattogok hozzá, legalább is próbálok, s ha nem hesseget el, megkísérlek felmászni a vállára, olyan érdekesnek tűnik, nem úgy mint akikkel idekerültem. A tényére annak hogy a többiek valószínűleg halottak, konkrétan vállat vonok, s hozzáfűzök még annyit hogy:
- Hát így jártak, úgyse szerettem úgy igazán őket... Vagy... Igen? - Itt megdörzsölöm kicsit a számat.
- Talán néhányakat egy kicsit, de akkor sem érdekel. - Az a talán az a gyíkfélére vonatkozik, ő néha mond vicces dolgokat is legalább, nem úgy mint azok akik ott voltak.
- Azt hiszem egészen jól vagyok, köszi. - S itt elmosolyodom kedvesen, de ebben a mosolyban van valami, valami megmagyarázhatatlan, ami kissé őrülté is teszi egyben.
- Azt mondták hogy meg akarod támadni őket... Miért?... Sok halott lesz?! - Az első kérdés puszta érdeklődés, semmi gyanúsítgatás sincsen benne, hiszen én is ezt tenném ha tehetném az ellenségeimmel, megölném őket, meg pár barátomat is akkor már ha úgy benne vagyok a dologban, mert miért is ne? A második kérdésben inkább már egy enyhe élvezet hallatszik, már csak belegondolni is jó hogy sokan meghalnak, és remélem hogy igen a kérdésemre a válasz, s akkor az esetben felemelem két megfáradt kezemet is, a következő felkiáltással:
- Hurrrááááá! - Ezt elnyújtva, s boldogan, mintha csak valami gyermekeknek szánt rajzfilmből másztam volna elő.

Az állom hirtelen szerte foszlott még az előtt, hogy Morgan megválaszolta volna, hogy mit is tehetnék a mérgezés ellen, de mivel nem egy tüzes pokoli verem fogadott, mikor újra kinyitottam a szememet, arra következtettem, hogy végül is túléltem a mérgezést, melynek utóhatását még mindig érzem. Egy sátorban feküdtem szalmazsákokon és rajtam kívül még 3 társam illetve 4 ha a plüssöt is beleszámítjuk volt itt velem. Hamarosan meg is érkezett Morgan, aki közölte velünk a rossz hírt, miszerint a többiek nem élték túl az esetett.
- Elég rosszul, de lehetne rosszabb is. – Válaszolok Morgan kérdésére miközben próbálok feltápászkodni de csak annyit érek el, hogy sikerül felülnöm. – Kérhetnék egy kis vizet? – Közben a többiek reakcióján csodálkozom főleg a plüss macién.

Az álomnak vége és ismét az avaloni kocsmában találtam magam. Fejemben még hallottam Dormammu utolsó szavait. Ezek szerint, ha megmentettük a világokat még azután sem pihenhetek. Vajon milyen feladattal fog megbízni? A gondolatmenetet egy nagy sóhajtással zárom le. Azt hiszem a dolgok egy jó ideig még macerásak maradnak. Ez ugyan nem tetszik, de ha ez van megírva számomra, akkor nincs mit tennem. Most inkább a jelennel kell foglalkoznom. De csalódnom kell, a jelen még talán problémásabb, mint a múlt és a jövő együtt… Megpróbálom beérni a cselekményeket, hogy a lehető legnaprakészebb legyek. S ez többé kevésbé sikerül is. Első szembetűnő dolog, hogy nem röhög senki a közelben, így gyorsan feltűnik, hogy a rendőrduó nincs itt. Azután nézelődni kezdek, hogy ki hiányzik még a társaságból, ha jól emlékszem a létszámunkra, akkor még hárman hiányoznak, de ezek közül csak Teddy az, akire emlékszem. A másik kettő nem rémlik, hogy kik lehettek. Ekkor téved tekintetem Balthazárra, aki a jelek szerint, amíg ki voltunk ütve gyors stílusváltozáson esett át. Az ablakon kitekintve ráeszmélek, hogy már beesteledett, így hamarosan megkezdődik a csata. Amit viszont egy kicsit sem értek, hogy miért hablatyol mindenki Morganaról és miért akar hírtelen mindenki kirontani. Ezt pedig szóvá is teszem, miközben befut Lionheart.
- Ha szabad kérdeznek, hogy dőltem ki vámpír létemre? Ezen kívül, most mi is van Morganaval, és hol vannak a többiek? – kérdezem komolyan a társaságot. Tisztán kivehető, hogy nem viccnek szánom, hanem tényleg nem tudom, mi történik itt.

*Stevenek eszébe jut, hogy lehet tegezte a nőt, ezért most összezavarodott és fejvakarva nézte a másikat.
Így hát tűnődve figyeli a jelenetet, ahogy a nőci válaszol Marcusnak egy igenjó csókkal, amit ő is szívesen fogadna, de továbbra is azt állítja, hogy nem tetszik neki az egész dolog.
Meghallgatja a nő szavait, feláll, most már jobb a helyzet és elveszi a fegyverüket, az egyiket odadobja az üldögélő Marcushoz, aki egyébként a csók után már nem tűnik olyan hülyének, csak a szokásos hülyeség árad belőle... bár lehet pont a csók tette vele?
Ez a nő szipolyozta ki, vagy csak rémeket lát?
Elteszi a saját fegyverét és elindul a régi fegyverek felé, végül megáll egy kard mellett és végighúzza mutatóujját óvatosan a kard lapján.
Elvigyorodik.
- Mondjuk, ilyet mindig is kiakartam próbálni... egyébként értettem és köszönöm - fordul a nőhöz, felemelve a kardot és ránéz. - Stílusos, nem? - céloz a kardra. - Hm, kard és fegyver. Tudtok adni valami könnyű pajzsot is, amit még cipelni is képes vagyok és nem szakadok meg rohanás közben? - kérdezi Morgana-t és végül is a tegezés mellett dönt.
Közben arra gondol, hogy majd amikor a nő megmutatja neki a többieket a harc alatt, vagy előtte, ezt nem értette egészen pontosan, akkor majd taktikázni kezd és megpróbál úgy a többiek közé keveredni és kérdezősködni, hogy ne vágják le rögtön őt, mint egy ellenséget... és akkor könnyen rájön az igazságra, hogy melyik oldal a jó.
Már, ha élnek a többiek, mert a nő azt mondta nem élnek.
Bár nem érti miért vesződne ezzel Morgana, főleg, ha hallottak, hogy segít neki megkeresni.
- Köszönöm, de inkább megkeresném én egyedül őket, nem akarom rabolni a drága idődet - villant egy ellenállhatatlan Steve Smith fajta mosolyt Steve a nőre, próbálva úgy játszadozni, hogy az ne jöjjön rá a szándékára, hogy mire készül.
Mert Steve korántsem biztos a dolgában, szerinte itt nagy szarba kerültek és jó lenne tisztázni a dolgokat és pl, ha Morgana követné, úgy esélye se lenne rá.
Marcus feje közben tényleg valóban tisztább lett, miután Morgana megcsókolta, amit hatalmas örömmel fogadott és még talán magához is ölelte a másikat, ha sikerült neki.
- Hé, Marcus, nem kérsz valami fegyvert? - érdeklődött Steve.
- Egy kardot nekem is - állt fel Marcus a helyéről, mert hát ugye most már neki is tisztább lett a feje és a csatáról kezdett el gondolkozni.
Steve oda dobott neki egy másikat, de Marcus elejtette és a kard hangosan csörömpölt a földön.
Majd felvette és zavartan vigyorgott.
- Kösz és bocs. Valami pajzs nekem is jól jönne - helyeselt bólogatva Steve szavaira.
- De ne több mázsás, vagy milyen legyen, hanem könnyű - jegyezte meg Steve.
A többiek látszólag nem törődtek Steve korábbi felvetésével, vagy, ha meg is hallgatták, nem reagáltak rá, hát ők tudják, de Steve utána néz a dolgoknak és megpróbálja rávenni Marcust is majd, kíváncsi, hogy reagál rá, vagy teljesen Morgana bűvkörébe esett-e?
Kiderül.
Kint megszólaltak a kürtök.
- Buli van? - vigyorgott Steve, ő nem mert inni most az italból, amit ajánlottak neki, s Marcus lendülő kezét a pia után szintén megállította és egy pillantással üzent neki, hogy nem.
Hátha voltaképpen csak most akarják megmérgezni őket, vagy valami bájitallal megdelejezni őket, hogy a nőt szolgálják, a franc se tudja.

Éppen mentem volna ki, hogy friss levegővel töltsem meg elfásult testemet de a szemem sarkából láttam, hogy arcon csokolta Morgana az egyik rendört. Azt aki folyton mosolygott és csak róla áradozott. Amint megtörtént a csok mintha a rajongása alábhagyott volna. Éppen kiléptem volna a sátorból mire morgana arra kért, hogy várjak. erre tapsolt egyettt majd egy szolgáló behozott egy kevés bórt szomlyas utitársunknak. Ezután elmagyarázta Morgana azért támadja meg a kastélyt mert ott probálnak megnyitni valami kaput és azon keresztül inditanák az inváziót. Ezután megigérte szomlyasnak, hogy segít megkeresni a társait. És hírtelen végigsuhant egy furcsa gondolat a fejem. Ha mindenki meghalt aki nem volt köztünk miért segítene megkeresni őket. Nem úgy beszélt roluk mintha a holtestüke akarná megkeresni, hogy eltemethesse. Ráadasul a várban nem is láttam annyi embert amennyi elég lehet egy inváziohóz. Miközben elvoltam merülve a gondolataimban a többiek magukhoz vették régi és új fegyvereiket. Én is odaléptem az asztalhoz de nekem semien fegyverem nem volt hacsa a sót és borsot nem nevezük annak. Afegyverekhez amugy sem nagyon értettem és semmi kedvem nem volt ahoz,hogy valakit megöljek. Ahogy néztem a felhalmozott felszerelést kicsit furcsáltam, hogy egy mágikus holmi sem volt közöttük. Mivel nem volt részem soha éles bevetésben csak az erdőkben gyakoroltam nem tudtam mire is lehetett szükségem. Úgy gondoltam a pikelyeim megfelelő védelmet fognak nyujtani az egyszerübb támadások ellen.

Sejtésem, miszerint sok halott lesz, beigazolódni látszik Morgan szavainak hála, s reakcióként egy erős:
- HURRRÁÁÁÁ! - Ahogy korábban elterveztem, boldogan és elnyújtva, de úgy néz ki hogy nem igazán érdekli, amire pedig kissé elönt a harag, és amolyan " FOGLALKOZZÁL MÁR VELEM!!! " nézéssel nézek rá, majd pár pillanat múlva realizálom, de úgy érzem hogy nem elég, így a nézésem átváltom, bár nem sokkal másra, immáron azt sugározza hogy " FOGLALKOZZ VELEM TÖBBET!!! " elégedetlenségem valamilyen szinten süt a pofámról, de avatatlan szemek talán nem vehetik észre, nem is tudom miért, talán mert erősen üvölt, s én csak nézek, többet vártam a nőtől, kettesben annyira olyannak tűnt mint aki foglalkozni fog velem, és ez most annyira csalódással tölt el hogy nagyon, és még jobban is. Eme " koncentrációmból " a kint felhangzó kürtök szava ébreszt fel, úgymond, mire reakcióként elmosolyodok, s boldogan jelentem ki, immáron elfelejtve az iménti dolgokat, hogy:
- Ölni fogunk, éljen éljen éééééljeeeen, annyira szeretlek hogy idehoztál, de tényleg annyira de annyira... De annyira hogy úúúú az aztán nagyon mert bizony hogy az. - S beszéd közben Morgan arcát kezdem el ölelgetni, ha engedi, ha nem akkor is, majd egy kicsit elgondolkodva, már csak úgy nem tudom hogy miért, de megkérdem, hátha esetleg mégis:
- Ha már így idehoztál, hogy sok halált és fájdalmat láthassak, tudok is segíteni valamiben? - Kicsit undorító hogy én ezt megkérdeztem, de most miért ne? Hátha több gyilkolásban lesz részem, és árthatok is valakinek, azt de élvezném.

Eddig csak hallgatta a többieket. Bár ő is átélte a Morgan okozta "rémálmot", nem szólt bele a diskurzusba. Nem látta értelmét. Ugyanakkor bár erős volt a gyomra és magában tartotta annak tartalmát, egy darabig úgy véli, ürített volna, ha szólásra nyitja a száját. Teljesen egyet tudott érteni azokkal a felvetésekkel, mi szerint a többieket Morgan elrabolta az ügyes kis álmával. Emléküket megőrzi magában, de lemond róluk. Ezt egy több másodperces szemlehunyással és lassú, méltóságteljes bólintással fejezi ki és nyugtázza magában. Aztán erőt gyűjt, mantráz magában pár "indulást", majd feláll.
- Uraim és hölgyem. A társaink elmentek. Úgy kell tekintenünk rájuk, mint a halottakra. Most más feladat áll előttünk. A saját életünkért küzdünk és két egész világ függetlenségéért. Úgy, hogy ragadjon fegyvert, akinek üres a keze és irány a falakra. Vissza kell vernünk egy sereget...

Svarog elgondolkodott, a társai Morgana fogságába vannak, valószínűleg, hogy ha ők is ugyan azt álmodták, mint Svarogék akkor bedőltek Morgana baromságainak. Lehet, hogy összeakadnak velük a csatamezőn. Svarog odafordult Britannia kapitányhoz, majd ennyit mondott.
- Azért majd teszek náluk egy próbát. Akkor térjünk rá a taktikára, pontosabban, hogy engem is hova szán. Ha kell besegíthettek a barátunknak a levegőben. Ha sárkányokkal állunk szembe, akkor kicsit nagyobb tűzerőre lesz szükségem. Láttam már ilyen dögöt, nem tudom, hogy ebben a világba milyenek, de jó jönne egy páncéltörő vagy egy rakétavető. Ha jól szűrtem le a sárkányok alkotják Morgana légerejének a szárnyát, úgy mond ők a nagy hatótávolságú bombázók. - A többiekre nézz. - Veletek is van ám egy sárkány.

Egy kicsit méricskéltem a bort, hogy elvegyem-e vagy sem, elvégre az előbb is az alkoholos pia miatt dőltem ki, de aztán elfogadtam, mivel hát az is lehet, hogy az ételben volt a méreg, és mivel mágikus volt, valószínűleg bármikor megmérgezhetnének, ha akarnának. Ittam belőle egy kicsit, de nem sokat és nem is gyorsan, csak annyit hogy csillapítsam a szomjúságomat egy fokkal.
- Köszönöm. – Válaszoltam majd hallgattam, amit a varázslónő mondott.
- Pontosan miben is kellene a segítségünk? Lerohanni a várat és megölni ott mindenkit? – Kérdeztem Morgantől, miközben a fegyvereket vizslattam. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy kinek is az oldalán kéne állnom, bár a mérgezés teljesen egyértelműen éreztem, azonban azt még nem tudom, hogy a mérget ki keverte bele az ételeinkbe és italainkba. A fegyverek közül elveszek két pisztolyt és hozzájuk 2-2 tárat, ha találok ilyet, valamint ha van, akkor néhány gránátot és végül egy buzogányt. A kard forgatásához egyáltalán nem értek és a páncél is fölösleges lenne.
- Amúgy tudjátok is használni azokat, mert különben az itteni katonák igen hamar felfognak, szeletelni benneteket. – Kérdezem a két rendőrt, miközben a buzogány súlyát méregetem. Különösebben nem lehet gond vele, elvégre elég nagy az erőm, hogy jól odasózzak vele, de jobb tudni, hogy milyen fegyver van a kezemben.
- Te nem hozol magaddal semmit? – Kérdezem a harmadik elégé csendes társunkat, aki már lépet is volna le.

Lionheart gyorsan felvilágosítást nyújt az imént történtekről. Szóval mágia… hogy milyen alávaló módszer elaltatni az ellenfelet. Majd az álmok mezején ármánnyal elcsalni. A dolgok azonban gyorsulni kezdenek, a küzdelem ideje elérkezett. Az ég felveszi esti pompáját, s én egyre jobban érzem magam. A sötétség, a valódi lételemem, az ahol a legerősebb vagyok. S ez nem csupán annak köszönhető, hogy jól érzem magam a sötétben, hanem annak is, hogy erőm is sokkal jobban kihasználható, ha sötét lepel mögött tehetem. Majd az ellenséges kürtök hangja zengi be a teljes várat. Ez jelzi az ellenfél támadási szándékát, és azt, hogy lassan valóban megkezdődik a küzdelem. Eddig csupán csendesen álltam és figyeltem a többiek taktikai megbeszélését, s ugyan nekem is elég nagy harcászati tapasztalat van a birtokomban nem én vagyok a parancsnok, így jelenleg a beosztásomról som dönthetek magam, nekem is tudomást kellene róla szereznem. Illetve mivel erőm és tudásom eddig rejtett a többiek előtt meg kellene osztanom velük még azt is, hogy kitudjuk használni. Közelebb lépek a társasághoz, majd a parancsnok felé fordulok.
- Erőm, kitartásom és érzékeim jóval meghaladják az emberi test teljesítőképességének maximumát, reflexeim villámgyorsak, csontjaim egyszerű emberi erővel eltörhetetlenek. Emellett ami jelen harci helyzetben valószínűleg hasznos lesz, hogy a sötétben is szinte tökéletesen látok. – hozom nemes egyszerűséggel a társaság tudtára erőm mibenlétét, majd levegőt véve folytatom, most Lionheart felé fordulva. Miközben köpenyem alól előemelem hatalmas pengémet.
– Közelharci fegyverre nem lesz szükségem. – mondom a kardomra tekintve - Viszont, ha van lehetőség kérnék egy erős íjat, mely bírja a nagy erőkifejtést és hozzá megfelelő nyilakat. Évtizedekkel ezelőtt nagy távolságra is tökéletesen céloztam, habár tudásom kissé kopottas, még így is jó eséllyel leszedem a célpontjaim. – teszem hozzá változatlan hangsúllyal.