Átjáró a Földre

Végül sikerült felugrani a háztetőkre és ott haladni tovább. Bár normál esetben az utcákon lett volna gyorsabb, de mivel odalent most teljes erejével tombolt a csata ezért sokkal gyorsabban lehetett haladni idefent, ahol csak az íjászoktól vagy mágusoktól kellett tartani. A másik előnye a magaslati pozíciónak az volt, hogy valamelyest átláthattam a csata alakulását. Nekem nem okozott problémát a sötétség, mivel a hőlátásom teljes mértékben kompenzálta ezt. Így alakult hogy sikerült azt az íjászt is meglátnom aki célba vett. Méghozzá nem is akárki volt az. Hamar felismertem, hogy ki is az aki célba vett és ha elég közel voltam hozzá, akkor egy hatalmas ugrással próbáltam meg oda ugrani hozzá, hogy véget vethessek a vámpír szenvedéseinek. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy a páncélom kibírja a nyilakat, amiket rám lőhet, ha csak nem valamiféle speciális fegyverről volt szó. Ha ehhez viszont túl távol voltam, akkor megpróbáltam fedezékbe húzódni egy kémenyhez vagy hasonlóhoz, és onnét az egyik 9 mm-est elővéve próbáltam lelőni. Ha esetleg túl távol volna ahhoz, hogy képes legyek eltalálni (elvégre inkább közelharcba szoktam bocsátkozni, mint távolságiba) vagy nem igazán volt hatással rá ( tudtam róla hogy nem csak egy zombi, hanem egy vámpír is szóval duplán élőhalott), akkor a képességemmel próbáltam villámok segítségével ártalmatlanítani. Ha meg nem is öli, azért az izmokat görcsbe ránthatja egy időre, ami épp elég lenne ahhoz, hogy közelebb mehessek és a buzogányommal jól oda sózhassak neki.
~ Furcsa. Britania kapitányt és a vár védőit megértem hogy zombivá tudták alakítani.. De hogy változtattak egy vámpírt is élőhalottá, ha egyszer már eredetileg is az volt?~ Gondolkodtam közben el rajta.

A dolgok jól alakultak, már ha a sorozatos öldöklést lehet így nevezni. Nagyon nincs ínyemre a dolog, hogy már inkább érzem magam afféle mészárosnak, mintsem harcosnak. De sajnos jelenlegi helyzetemben félre kell tennem az ilyen etikai problémákat és küzdelem közben szépen lassan legyőzni a belső hangot, ami folyton folyvást azt üvölti mélyen belül, hogy „Állj már meg!”. Hisz, ha csak egy percre is engednék ennek a késztetésnek, már nem lenne következő perc. Így nemcsak tudatosan próbálom elnyomni, hanem a túlélési ösztön is erősen rásegít a belső vívódás enyhítésében. Nem én kezdtem a háborút, nem is én döntöttem úgy, támadjanak meg. Én csupán megpróbálom minél gyorsabban befejezni a háborút, ami már megállíthatatlanul folyik egy sebesen zúgó folyamhoz hasonlóan. Minden nyilammal kioltok egy életet… Minden percben több ember halálának okozója vagyok, jelenleg kicsit sem vagyok jobb, mint fajtám megtébolyodott tagjai. Azaz de, jobb vagyok, hisz én nem értelmetlenül cél nélkül gyilkolok, van valami, amit el kell érnem, ez pedig a… túlélés! A városlakóké, és a sajátomé is egyben. Ekkor szúrom ki a háztetőkön ugráló férfit, aki a gondokat okozta az imént a kapunál. Mit ne mondjak, nem nagyon örülök neki, hogy látom, ez pedig egyrészt azért van, mivel az ő ténykedéseinek hála törték át az első védelmi vonalunk, másrészt pedig azért, mert vele is úgy vagyok, mint az összes társammal, jobban szeretem őket továbbra is társamnak tudni, mintsem leállni velük értelmetlen küzdelembe kezdeni. Láthatóan ő is kiszúrt engem, és ha minden igaz, akkor csak azért küzd ellenünk, mert félrevezették, s mint így, nem lenne éppen fair, ha rátámadnék. Így inkább jobb kezem magasba emelésével próbálom jelezni neki, hogy nem vagyok az ellensége.
- Nem vagyok ellenség! – mondom gyorsan és érthetően, remélve, hogy használ. De ha megtámad, akkor nincs mit tennem, mint megvédeni magam. Azt tudom, hogy ereje jóval meghaladja az emberi teljesítőképességet, így hiába vagyok kiváló harcművész, ha ekkora erejű ütéseket kellene hárítanom, az még az én testem is megviselné. Úgyhogy távolságot kell tartanom, és kitalálni valamit, hogy hogy tudom lefegyverezni, és észhez téríteni… Nem hinném, hogy könnyű dolgom lesz, de úgy érzem meg kell próbálnom. Ha közeledne, akkor én sebességem kihasználva tartom a távolságot. Emellett próbálok folyamatosan mozgásban lenni, hogy ne nyújtsak könnyű célpontot az esetleges távolsági támadások ellen. Illetve ha ezzel próbálkozna, akkor tökéletes látásom, és kiváló reflexeim használva térek ki a lövedékek elöl. Emellett próbálom a helyszín adottságait kihasználni, hogy minél több időm legyen kitalálni mit is tegyek, hogy ráeszméljen a dolgokra.

Még sikerül pár embert megszurkálnom pár csúnyaságot, mielőtt elérek a kinézett személyig, legszívesebben felettük is táncot lejtenék, de most nem érek rá, nem-nem, most sokkal fontosabb dolgom van. Sikerül magamra vonnom a figyelmét, és hát kissé furcsán néz, én meg nem értem hogy miért, legalább is amíg végig nem nézek magamon, és úgy kell realizálnom hogy nem úsztam meg olyan tisztán a dolgot mint ahogyan reméltem, nem, de tényleg nagyon nem, oly annyira nem mint amennyire érdekel, mert hát konkrétan sehogy, hiszen mit tehetne egy ilyen édes, kedves, ártatlan kis plüssmaci mint én, a csúnya és gonosz sár ellen, hmm? SEMMIT! Nincs nyaka amit eltörhetnék, és hiába püfölöm, csak úgy ott marad és idegesít és sírhatnékom van tőle, és mindig meg kell fürödnöm egy pocsolyában és annyira idegesítő és ragacsos és BRÁH! Még mielőtt azonban leállhatnék hisztérikus cirkusz üzemmódban hemperegni a földön, az alak felvesz, és már hajít is, egyenesen egy frissen érkező csapatra, és hirtelen ez most engem annyira meglep, bár nem tudom miért, hogy nincs időm előkészíteni a szúrást, mert ugye szembe vagy arcba terveztem, de ellenben van időm élvezni a repülést, és ennek hangot adni egy kellemes, nagyon vékony, és egyesek fülét talán bántó:
- WÍÍÍÍHÉHÉHÉÉÉÉ! - Hanggal fejezem ki, majd egy hangos csattanással érkezek meg valakinek az arcára, fogalmam sincs hogy ki az, de azonnali hatállyal próbálom belevágni a fejébe ama mérges pengéimet, mert hát egy plüssmaci előbb üt, aztán kérdez, csak én nem akarok kérdezni, ellenben ha sikerül én máris megyek tovább, és nézem a következő szurkálható áldozatot, mert én ilyen kedves vagyok, mert igen én kedves vagyok, és ha ezzel valaki nem ért egyet akkor nyalogassa le a sarat rólam és aztán megfontolom hogy tárgyalhatunk a dologról, és azért nem mondtam most hogy kibelezem, felakasztom, leütöm, eltöröm a nyakát, mert.. Na vajon? Kedves vagyok! Igen-igen, na de most a lényeg hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy szurkáljak, nem is igazán érdekel hogy hol érem el az áldozatot, az a lényeg hogy ne páncél legyen, arc, karok, láb, nekem nyolc csak haljon meg ahogy kell én meg örvendezhessek, úgyszintén ahogy kell és mindenki tök jól lesz utána és majd nevetünk és tüzet gyújtunk a rothadó hullákon… Nem tüzet nem gyújtunk, nem-nem, tűz nem, sehol… Sehol.

A rothadó zombisárkány egy levegővételre valamit kiköpött maga mellé a földre. Általában ilyenkor egy véres foltot lát az ember azonban ez teljesen más volt. Össze vissza csavarodó kukacokat köpött egy csomóba. Ezzel kinyilvánította véleményét de azért én még próbáltam magam tartani a szavamhoz. Ahogy közeledtem a sárkány felé hirtelen mintha felizzott volna a tenyere. Elkezdett fodrozódni tenyere környékén a levegő majd hirtelen megjelent benne egy tűzgömb. Amint megjelent a gömb egy határozott mozdulattal félem hajította az izzó labdácskát. Első pillanatban elégé meglepődtem de időben sikerült magamhoz térnem. Pár pillanaton múlt, hogy el ne találjon de végül sikerült jobbra kiperdülnöm. Amint újra szembe fordultam a lénnyel félig leguggoltam majd kilőttem akár egy rakéta. Rohanás közben teljesen feltüzeltem magam és már nem kíméltem volt társamat.Már csak pár lépésre voltam tőle de mintha mérföldekre lettem volna. Az idő is megállni látszott ahogy üvöltve rohanok ellenfelem felé. nem rá haragudtam vagyis kis részben igen de leginkább arra voltam dühös aki ilyenné tette. Mikor megérkeztem eléje mintha megleptem volna ugyanis első támadásomat sikerrel vittem be. Erős bal lábammal a még bennem lévő lendülettel oldalba találtam. A lábamat enyhén visszahúzom majd többször újfent az oldalába rúgok borzalmas erősséggel. A harmadik rúgás után megpördülök és talpal a mellkasába rúgok. Ha esetleg megakasztja a lábas rohamomat ököllel a fejét célzom a már megszokott brutális erővel. Rúgásaimat és csapásaimat úgy próbálom ütemezni, hogy ne tudjon vissza támadni.
(A képeségeim, hogy ne keljen vissza keresned : Hatalmas életerővel rendelkezik vagyis nem fárad el egykönnyen és sokáig bírja az ütleget. Mikor átváltozik pikkelyek jelennek meg rajta az újai karmokká változnak és a fogai is élesebbek és hegyesek lesznek akár egy ragadozónak. A pikkelyek levél alakúak öt centi nagyságúak és vastagok.
Normál módban 150kg-ott képes kinyomni illetve felemelni.
Átváltózót állapotban 600kg súlyt képes felemelni illetve kinyomni. Ilyen állapotban nagyobbat üt jobban szorít és nagyobbat ugrik. A pikkelyeknek hála a szúró fegyverek hatástalanok.. )

Mivel nem hogy nem segített, de még hátráltatott is a hőérzékelő, ezért végül kikapcsoltam, hogy teljes mértékben saját hagyományos szememre támaszkodjak. Sajnos el nem tudtam rejtőzködni a tetőn, de elég közel voltam az ellenfelemhez, hogy oda ugorhassak. Ám a szerencsém ennyivel ki is fújt. Ahogy ugortam felé láttam, hogy felemelte az egyik kezét mint ha jelezni akarna. Ez furcsa volt, mivel eddig semmi jelét nem láttam annak, hogy a zombik bárhogy is megpróbálnának kommunikálni velem. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán nem vesztették el teljesen az eszüket, elvégre elég jól harcolnak a védők, hogy biztos legyen, nem agyatlan zombikról van szó. Azonban mikor megszólal, ráébredek hogy ha maradt volna még benne bármi a régebbi énjéből, akkor érthető nyelven próbálna meg beszélni velem, így hát a villámaimmal támadok is. Ekkor azonban újabb meglepetésnek leszek tanúja. Minden további probléma nélkül tér ki a támadásom elől, ami igen csak nagy gyorsaságról tesz tanúbizonyságot.
~ Ez probléma. Hiába csap be a villám egy szempillantás alatt oda ahová szeretném, ha nem tudom becélozni, nem fogom eltalálni. Ugyan ez lesz a probléma az erőmmel is. Valahogy le kell lassítanom.~Gondoltam gyorsan végig a helyzetet, miközben figyeltem az ellenfelemet illetve gyorsan körbe pillantottam, nehogy más katonák hátba támadjanak, elvégre most az ellenséges vonalak mögött vagyok.
- Bár kétlem hogy megérted amit mondok, de ahhoz képest hogy már rothad a tested, elég fürge vagy. De nyugodj meg. Ígérem hogy megszabadítlak ettől az átoktól, hogy lelked örök békére leljen. Már ha vámpírként még volt lelked. – Szóltam rá miközben próbáltam a közelébe kerülni és a buzogányommal oldalba vágni a vámpírt, vagy bárki mást aki közben még rám támadna. A tervem az volt, hogy egy szűkebb sikátorba tereljem, ahol majd az egyik gránát segítségével intézzem el.
~ Még szerencse hogy kettőt hoztam. Remélem, hogy a még egy ilyen lénnyel nem fogok találkozni, mivel a másik gránátot már a kapura kellesz tartogatni.~

Svarognak nem tetszett az egész. A fickó őt zombinak hiszi, valami tablettával kínálgatja, hát persze, hogy egy tűzgolyóval köszön neki. Vipra kitér jobbra, majd rohanni kezd felé, aztán borzalmas erővel oldalba rúgja Svarogot.
A mutáns nem törödik az oldalába hasító fájdalommal, jó egy kicsit. Amikor a gyík újra rúg, Svarog megvárja, aztán elkapja a lábát, és megpróbálja elgáncsolni.
Világos most már, hogy Morgana valami illúziót bocsátott a szövetségeseikre. Erről tudnia kell a többieknek.
"Találkoztam Viprával. Valami zombinak hisz minket, és valószínűleg a többiek is. Ha ezt valaki hallja akkor szóljon Romanának."
Próbál így üzenni, hát ha valaki meghallja, vagy kiolvassa a gondolataiból...

A dolgok jól indultak, láttam rajta, hogy meglepi a kézfeltétel. Nem várt efféle reakciót tőlem, ez jó is volt, hisz itt már látszott, hogy elgondolkodtattam a dolgok menetén. De ez a kismértékű előrelépés megtört, amikor a tett mellé szavakat is állítottam, mintha azzal, hogy beszéltem volna, valami olyasmit követtem volna el, amiből rögtön az jött le neki, hogy ellenségesek a szándékaim. Ezt pedig az is alátámasztotta, hogy kezében villámokat teremtett, amikkel meg is támadott. Szerencsére reflexeim olyan élesek, hogy akár a közvetlen előttem elsülő pisztolygolyó elől is képes lennék kitérni, így ez elől is sikerült elmozdulnom. Ez főleg annak köszönhető, hogy láttam a kezében gyűlni kezdő energiát. Az viszont meglepett, hogy a testi ereje mellett efféle képességekkel is rendelkezik. De a lényegen ez mit sem változtat, rá kell ébresztenem, hogy a rossz oldalon küzd, és hogy nem vagyok ellenség, mellesleg ezt mind elég gyorsan ahhoz, hogy ne sikerüljön megsebesítenie. Az ereje nagy, de a sebessége a gyengéje, amit kitudok ellene használni, hisz mozgékonyságban, gyorsaságban és reflexek terén vagyok igazán kiváló. A stratégia ezzel meg is van. Már épp kezdeném kiötleni azt is, hogy hogy térítsem szavak nélkül észhez rebellis társamat, amikor a feszült csendet megtörve most ő szólal meg. Szavaival meglepetést okoz, mely meg is jelenik arcomon. De a döbbenetből felocsúdva meg is kezdem a szavainak értelmezését, hátha valami fontos információt is kinyerhetek belőle, hogy milyen okból támad rendületlenül. De az egész mondanivalója alapjaiban sántít… Hisz miért ne érthetném a szavait… Testem pedig nem rothad, vámpír vagyok, nem pedig egy alantas járkáló hulla… És a legégetőbb kérdés, miért beszél múlt időben a vámpír létemről? Hisz jelen pillanatban is az vagyok. Érthetetlen, mintha nem is tudná mi történik körülötte, mintha egy álomvilágban élne. De a elme pallérozásának ideje lejárt, most sokkal inkább arra kell összpontosítanom, hogy a fizikai konfrontációt megelőzzem. A fegyvere egy buzogány, zömök fegyver, jó választás, hisz a fő erősségére épít, ami a pusztító erő. Viszont a fegyvernek van egy gyenge pontja, ez pedig az, hogy a fa nyele nem bírja az ekkora erőhatásokat. Ott a legsérülékenyebb az egész szerkezete, így, miközben távolodok tőle, hogy ne kerülhessen továbbra se a közelembe egy dobókést csúsztatok elő és célzom meg vele a buzogány nyelét. Dobás közben a lehető legnagyobb energiát adom át a késnek, így annak sebessége eléggé nagy lesz ahhoz, hogy ha sikerül eltalálnom a fa rész azt át hasítva használhatatlanná tegye a fegyvert. Ha csak súrolja, és nem vágja át az is megfelel, hiszen akkor a teherbírása lecsökken és az első ütés alkalmával eltörik a fegyver. A végkimenetel ugyanaz, de valószínűbb, hogy telibe találom, hiszen a dobókésekkel is legalább olyan jól célzok, mint az íjjal. A cselekmények közepette továbbra is figyelek a környezet által nyújtott lehetőségekre is tekintettel lenni, és ezeket a céljaimra felhasználni, hogy minél eredményesebb lehessek.

Nos, én szurkálok, mondhatni gőzerővel, igaz gőz az nagyon nincs bennem, legalább is gondolom én, annyira nem vagyok tisztában ennek a szónak a fogalmával, csak hallottam már valahol ezt a kifejezést, és hát attól hogy nem vagyok biztos a jelentésében még használhatom nem? De. Szóval teszem a dolgomat, és nagyon jól, de valahogy hirtelen mégsem működik sőt, eltörnek a tűk, és bár az egész arcát céloztam, valahogy a szemét mégsem szúrtam meg, pedig emlékszem hogy alapból is az volt a tervem, akinek a képébe esek esetleg, annak a szemét, de már úgysem számít, s még mielőtt bármit is tehetnék, kissé távolodok, bár nem saját akaratomból, majd pedig egy reccsenéshez hasonló hangra leszek figyelmes, s elég gyorsan kapcsolok is hogy mi történt, ez az én formám, már megint.
- Eh.. Grhrh… Ohhhhh.. - Szenvedek csendesen, gondolom a hapsi kezében, majd mintha kilehelném a lelkemet, tekintetem üressé válik, majd pedig teljesen eleresztek, mint aki tényleg meghalt, olyan ügyes vagyok, egyszerűen hihetetlen. Azonban, még mielőtt lehetőleg elhajítana, egy hirtelen mozdulattal „ török „ ki, nem is igazán támadólag, de csúnyán nézek, és közben megeresztek egy olyat hogy:
- Te…. TEEEEE!... - Igen, „Te”-zek, majd pedig összefonom a karjaimat magam előtt.
- Most erre tényleg szükség volt? Bunkó csúnyaság… Jó már nem rothadsz mint az előbb de még csúnyább vagy… Eürh… - A vége amolyan megborzongásnak mondható, mint aki valami undorító és fájdalmas dolgot is lát egyben, és összerántja a megborzongás, mindez után pedig az alfelemre nézek, kissé szomorkásan, majd pedig arra a nagyon ismerős lányra, Lionhogyishívják izébizére.
- Lennél olyan kedves hogy összeszedsz, olyan jóóóóól érzem magam. - Mosolygok rá, habár semmi sincs mögötte, de ezt neki nem kell tudnia, csak azt akarom hogy szedjen, és valakivel varrasson össze, végül is tuti ráér így a harc kellős közepén.

Az első rúgásom tökéletesen betalált és egyáltalán nem volt haszontalan. Igaz egy élő halott volt a sárkánygyík de így is látszott az arcán a fájdalom. Bár megpróbálta elfojtani de a szeme rebbenésén tudtam, hogy megérezte tehát nem sebezhetetlen. A másodperc tört részig törtem az agyam ezen mikor a még mindig levegőben lévő lábamat enyhén visszahúztam majd rugó módjára újra az oldalába rúgtam. Ezután egy teljes százhatvan fokos szöget írtam le és a talpammal a mellkasát céloztam meg. Ő viszont nem vártam meg, hogy péppé verjem ezért mielőtt elérhette volna a lábam a mellkasát megfogta. A hatalmas erőnek és sebességnek hála ez lényegtelenné vált ugyanis a hulla méterek repült hátrafelé majd hangos puffanással ért földet. Hirtelen eszembe jutott egy vers amit még kiskoromban tanultam és ezért idéztem is belőle.
-Nagyot koppant s azután elhallgat-
A sebe felszakadt és újra undorító gennyes vérszerű képződmény folyott ki rajta. Nem tudtam, hogy én voltam erős vagy az ellenfél volt gyenge. Hisz lássuk be ő eleve sérültem kezdte a harcot. Mire futva odaértem a bűzölgő szemétkupachoz sikeresen befejeztem belső agóniámat. Fölkapom a fickót majd teljes erőmből a falhoz vágom. Remélhetőleg ott marad mert nem szívesen ölném meg de az is meglehet, hogy nem lennék rá képes. Még nem ártott nekem, hogy elégé dühös legyek rá és még senkit nem öltem meg. Ez egy kicsit habozóvá tehet engem a kritikus pillanatokban. A csata közben hiába állok a jó oldalon és hiába leszek egyre közelebb a kapuhoz az üresség csak nem akar megszűnni.

Miközben két kezével tépi le magáról az apró állatot, az megpróbál kitörni a szorításából. Albert maga is hallja az apró reccsenést s ez után már engedi is a menekülni próbáló kis szörnyet. Úgy, hogy nem csak útjára engedi, hanem lök is rajta egyet. Majd meghökken. Nem azon, hogy a korábban látott plüssállat megszólal. Valójában nem is azon, hogy feltűnt. Hiszen biztos volt benne, hogy Morgana ragadta el őket és fordította a város ellen.
Valójában azon lepődött meg amit mondott az apró, sérült teremtmény. ~ Vajon mit ért azon, hogy "már nem rothadok"?! ~ Azonban hamar észhez téríti magát. Most egy ostromot kell visszavernie. Legalábbis elintéznie, hogy az ellenség feladja. Lenéz Teddyre.
- Nem segítek. Megtámadtál. Nem érdekel, hogy miért. Az sem, hogy most már nem akarsz megölni. Ha vége a harcnak segítünk. - ekkor fejével int Lionheartnek, hogy induljanak tovább. Szaporára veszi lépteit, hogy a nőnek még véletlenül se legyen ideje most segíteni Teddy-n.
- Mi az a hadtest? Amiről beszéltél...

A terelés egyelőre sikerrel járt, de ennek a buzogányom látta kárát. Sajnos a nyele nem bírta ki azt az erőt, amivel az ellenfelem a kését belehajította, ami két dologra engedet következtettetni: 1 A zombi-vámpírunk nagyon erős és 2 rendkívül pontosan tud célozni.
- Látom nem könnyíted meg a helyzetünket. – szóltam miközben a markolat maradékát elhajítottam felé, hogy bele álljon. Bár őt céloztam próbáltam úgy célozni, hogy a sikátor felé legyen egyszerűbb kitérnie, pontosan ugyan ezzel a taktikával céloztam utána a második 9mm pisztollyal is amit elvettem, így legalább nem kellett időt vesztenem azzal hogy újratöltsek. Ezután ha sikerült végül teljesen beterelni egyszerűen elengedtem a fegyvert hogy a földre essen, az egyik kezemmel egy villámot próbáltam meg létrehozni, hogy ismét megpróbáljam eltalálni, de ez csak figyelem elterelés volt amíg a másik kezemmel elővettem az egyik gránátot, aztán kibiztosítottam és eldobtam lehetőleg a lábai közé. Utána nem vártam meg a robbanást, hanem már vetődtem is el hátra fele, hogy a robbanás ereje, ne repítsen ki és mindkét kezemmel befogtam a fülemet, hogy ne szakítsa be a dobhártyámat. A páncélom igaz megvédene a robbanás erejétől, de ettől még ellökhetett volna, ha állva maradok, és a fülemet se védte volna meg semmi. Nem vagyok biztos benne, hogy az ellenfelemet ez megöli-e, de legalább kicsit kábává kell hogy tegye, akkor pedig végre elintézhetem, hogy békében nyugodjon szerencsétlen.
Ha viszont stratégiát váltott nem ment be a sikátorba és így közelebb jött, akkor a jobb kezemre egy 40 cm-es pengét létrehozva próbálom meg megvágni. Lehet hogy egy szúrással talán könnyebben helyhez tudnám rögzíteni, és akkor már nem lenne gond a gyorsaságával, de pont emiatt nem szúrhatok, mert valószínűleg el se találnám, így hát marad a nagyívekben való erőteljes vágások. Ezekbe a vágásokba csak 2 tonna körüli erőt próbálok belevinni, hogy ezért cserébe kicsit gyorsabban mozoghassak.

Aktív rendszerek: Nano páncél, 40 cm-es penge a jobb kezén amennyiben Sam a közelébe jön.

A tökéletesen megtervezett tervem kivitelezésében is szépen mutatott, a dobókés úgy hasította át a buzogány nyelét, mint a kés a vajat, ezután pedig már csak faszilánkok maradtak. S ezzel sikeresen használhatatlanná is tettem a fegyverét, ennek örültem, hisz így elvesztette azt az eszközét, mely segítségével az így is nagy erejét még jobban felerősíthette volna. Ekkor vettem észre, hogy milyen terepviszonyok közé kerültem, ha nem figyeltem volna, talán be is léptem volna a szűk sikátorba, s ezzel sarokba is szorítottam volna magam, de szerencsére nem így történt. Még épp idejében eszméltem a helyzetemre, s még könnyedén változtathatok is rajta. Hisz még épp a bejáratnál állok, s ellenfelem két méterrel előttem helyezkedik el, így indulhatok bármelyik irányba, sőt, akár még arra is megléphetek a szorult helyzetből, amerről ő érkezett, az épületek tetejére. Szavaira, lévén, hogy beszélnem felesleges egy tisztán kivehető bólintással válaszolok, melynek jelentése körülbelül annyi, hogy „Ez természetes, miért mire számítottál…?”, emellett egy ismételt felesleges mozdulat is, mely az előbbi kézmozdulathoz hasonlóan jelként is funkcionál. Ezt követően tekintetem folyamatosan rajta tartva teszek egy fél lépést balra, majd ezt megszakítva maximális sebességemmel indulok el jobbra, hogy kissé távolabb kerüljek tőle. Ezzel a kis csellel próbálva megtéveszteni a jelenleg ellenfelemként számot tartott társam. Eközben tekintetem nem veszem le rólam, hiszen villámaival szemben csak akkor léphetek fel sikeresen, ha látom, hogy lecsapni készül vele. Sebességben nem ér a nyomomba, így továbbra is ezt kell felhasználnom ellene, ha távolsági támadással próbálkozik, azt reflexeim segítségével kerülöm el, úgy, hogy közben folyamatosan tartom a két-három méteres távolságot, ezzel elkerülve, hogy egy esetleges közelharci helyzet bontakozódjon ki, hisz abból erőegyenlőtlenség miatt nem lenne könnyű győztes félként kiszállnom, még harcművészeti tapasztalatom ellenére sem. De az is biztos, hogyha nem támadok, akkor veszélyeztetem magam, de nem hiszem el, hogy eddig nem tűnt fel neki, hogy egy támadással sem próbáltam az életére törni… Tényleg ennyire gyengeelméjű lenne? Vagy egyszerűen csak nem akar belegondolni abba, hogy mi okból nem próbálom megsebesíteni, vagy miért nem használom egyik fegyverem se? Ha a helyzet nem változik, akkor támadással kell észhez térítenem, vagy akár elhúzhatnám a harcot még egy ideig, hisz az én testemnek még jó ideig nincs szüksége pihenésre és tudom tartani a jelenlegi erőnlétem. Ezenkívül mivel eddig jól jött, hogy figyeltem a terepviszonyokra, ezt követően is folyamatosan figyelem a helyszín adottságait.

//Steven: Helyszín, kis segítség. //

Egy pillanatra úgy tűnik, hogy innentől nekem nem is kell majd mást csinálni, csak a boldog hétköznapjaimat kitöltő, átlagos cselekvést, avagy ülni valakinek a vállán, vagy elleni a kezében, és a többi majd rendeződik. Már boldogan emelem is a kezeimet, emlékszem hogy milyen ez a nő, olyan kedves volt már az elején is, talán egy kissé kedvelem, és tudtam hogy ő nem hagy cserben... Vagy, mégis? De mégis, a mosoly eltűnik a képemről ahogy visszalép, majd megy tovább, egy pillanatig meglepetten nézek utána, majd pedig felemelem az egyik kezem, amolyan fenyegetésképpen, és amíg még hallótávolságon belül vannak, addig ordítok utánuk:
- EZT MÉG MINDKETTEN MEG FOGJÁTOK BÁNNI! FŐLEG TE! TE TOHONYA ROHADÉK! MEG FOGJÁTOK BÁNNI!!!!.... Meg fogjátok... - Csalódtam, és most szomorú vagyok, és mivel nem nagyon tudok mit csinálni, ezért hanyatt fordulok, és nézem az eget, amely egy idő után nagyon unalmasá válik, és át terelem a figyelmemet a körülöttem folyó csatára, és gyönyörködök a halálokban, óh igen, miért is nincs ilyen többször az átlagos napokon? Közben pedig meg kell említenem, azon gondolkodom hogy miként állhatnék bosszút, főleg a kapitányon, mi az, amit ha elveszít ez ember, nagyon fáj neki?... Óh tényleg, a családja, igen, de azokat nem tudom hogy kik, viszont talán tudok valakit, aki igen, és annyira nincs is messze, csak ilyen állapotban nem fogok tudni eljutni hozzá, Morgan néni, tuti hogy ő sem szereti, és bár ő lehet nem tud valamiért cselekedni, de én igen, ó de még mennyier hogy tudok... Először levadászom a családját, aztán jöhet ő, meg ez a hálátlan, barátság tagadó nőszemély, aki úgyszintén mostantól nézelődhet maga mögé, mert ott leszek, istenbizony hogy ott leszek! Csak idő kérdése már, és kegyetlen bosszúm elemészti majd őket... Igen.

Albert szinte meg sem hallotta a kis plüssfigura utolsó kiáltásait. Lionheart mondandója viszont annál jobban érdekelte. A végére már a hála és a düh keveréke munkálkodott benne. Egyrészt hálás volt a szőkeségnek, hogy felvilágosította. Másrészt dühös volt Romara, mert eddig nem világosította fel erről. Még szerencséje, hogy maszk van rajta. Így nem látszik, hogy mennyire meglepődött. ~ Jó, nem mintha ez változtatna bármin. Csak érdekes. Egyébként, minden realitás? De hát kvázi az én világomból, egy másikba lépek, amikor ide érkezem...akkor ott is van egy kapitány?! ~ de nem megy mélyebben bele a kérdésbe s most nem azért, mert nem igazán ért a különböző világok és idősíkok elméleti és filozófiai hátteréhez. Gondolatmenetének végét a következő harci szituáció okozta.
Albert ösztönösen rántotta ki a kardját és azon nyomban Steven után vetette magát. Megrpóbál Sammel összhangban mozogni, de célja nem a macska-egér játék. Szándéka szerint, harcképtelenné teszi Stevent...ha kell halottá. Ellenséget lát benne, nem egy régi harcostársat.

Teljes erőmből neki csaptam a sárkány fajzatot a falnak majd elterült a földön mint egy krumplis zsák. Hiába vártam, hogy felkel és nekem támad nem történt semmi. Ernyedten a földön heverészett. Lassan odaléptem vételen testéhez, hogy végső csapást mérjek rá azonban nem voltam képes. Még életemben nem öltem meg senkit. Igaz, hogy egy rothadó zombiként feküdt előttem de valamikor mégis csak egy emberszerű lény volt. Ezért végül csak róttam egy keresztet majd elindultam tovább valószínűleg északi irányba. Egy darabig caplattam magányosan majd belebotlottam egy ujabb csete patéba. Ott volt az a vámpírt fószer bezombulva és az a srác akinek nem tetszett a bemutatkozási stílusom. Magyarázott valamit azért kellet volna a nevem mert akkor figyelmeztetni tudna a veszélyre. Azonban úgy tűnt neki van szüksége segítségre. Hiába kezdte ellenfelét sarokba szorítani pár újabb zombi jelent meg a színen. Így már összesen három torszülöttel kellet szembe néznie. A józan ész azt diktálta hagyjam ott és menjek tovább. Azonban ebben a formában sokall érzékenyebb vagyok a bajtársias dolgokra. Másodszor nem az őseim forogtak volna a sírjukban ha mára hagytam volna azt a szerencsétlent. Ellenben ha beavatkoztam volna akkor veszélyeztettem volna a küldetést és az emberek életét odahaza. Végül sikerült meghoznom a megfelelő döntést.
Dörgő tapssal közeledtem a díszes társasághoz Steven és a két új zombi közé.
-Ez szép. Semmi emberség nem maradt bennetek hárman mentek egyetlen egy emberre? Úgy tűnik már az élőholtak sem tisztelik a becsületet és a tisztességet- majd fél fejel Steven felé fordulok- Látod látod annyira tudni akartad a nevem kedves barátom és mégis te szorulsz segítségre. Ne aggódj ezt a kettőt majd én lerendezem. Előbb sikeresen elkaptam élőholt sárkányembert. Talán ezekkel is el tudok majd bánni.- mondom mosolyogva majd újra szembenézek rothadó ellenfeleimmel.

Svarog csak a belé nyílaló fájdalmat érzi, majd elájult. Nem tudott reagálni Vipra csapásaira, a srác úgy esett neki, mintha valami istentelen lény lett volna. Felkelt, egy bordája valószínűleg eltörött.
És... Auuu....
A kiégetett seb is felszakadt, csak úgy folyt belőle a vér. Látta, ahogy a gyíkszerű lény északnak tart. Nem tehetett mást, követte. Szólnia kellett a társainak, basszus. A többiek megörültek, Morgana zombit csinált belőlük, meg belőlük is.
Legalábbis ezt hitette el szerencsétlenekkel.
~Na csak kapjalak el, megtudod milyen a Raft vendégszeretete.~ Gondolta...

A tervem ismételten beválik, s könnyű szerrel jutok ki a magamnak állított csapdából. Mint eddig szinte minden esetben most is a sebességemnek és az előrelátásomnak köszönhetem a sikerem, emellett azt is, hogy a kis küzdelmünk és lényegében az egész harc folyamán egyetlen sérülést sem szenvedtem el, már ha nem számítjuk, azt a néhány apró jelentőségű zúzódást, amit a nemrégiben megesett zuhanás okozott. Ha ez így folytatódik, akkor könnyű szerrel téríthetem észhez ifjonc ellenfelem. Ekkor hallom meg a távoli kürtök hangját, de ez most más, nem az a hangzás, ami a támadás kezdetén volt hallható. Megérkezett volna a felmentő sereg? Nézek csendesen a távolba, miközben folyamatosan tartom a távolságot ellenfelemmel. De ekkor beüt a gikszer, kis csendes párviadalunk megtöri három frissen érkező harcos, kettő az én oldalamon, s egy az ellenfelemén. Ez közel sem tetszik, hiszen az eddig elért eredményeimet most másodpercek alatt zúzhatják össze. Ezenkívül, ha a helyzet eldurvul, akkor kénytelen leszek csatlakozni a közel sem szimpatikus „vezető” oldalára. Amint meglátom őket, próbálom megállítani a duót, hogy ne avatkozzanak közbe, ez az én harcom, s ugyan arra már rájöttem, hogy a beszéd felesleges, most mégis szólnom kell. De igazán nem is tudom, hogy mit is lehet ilyen helyzetben mondani, végül is jelen álláspontban egy ellenséges katona érdekében kellene felszólalnom, egy harci helyzet kellős közepén. De mielőtt brit támadásba lendülhetne néhány szóval próbálok hatni rá.
- Kapitány! Ez az én harcom, ismernie kell a lovagi eszméket, egy-egy ellen. – mondom a férfinak, s kezem is megemelem, nyitott tenyérrel, hogy álljon meg, bár nagyon naiv gondolat. Mégis reménykedem benne, hogy elég intelligens ahhoz, hogy hallgasson a tapasztaltabbra, főleg úgy, hogy mit sem tud az eddigi helyzetről. Ha mégis támadásba lendülne, akkor az eddigi irányában táplált bizalmam teljesen elszáll, hisz jelen álláspontban nem lenne szükséges a beavatkozás. Viszont a dolgokról még fel kellene világosítani a másik ellenfelet is, akinek fogalma sincs a jelenleg fennálló helyzetről, s ez még sok gondot varrhat a nyakunkba. Lényegében a cselekményeim a kapitány cselekedetei fogják meghatározni, ha hallgat az érveimre, és megáll, az már több mint valószínű, hogy elég bizonyítékul szolgál az eddigi és az új ellenfeleink számára is, hogy valami baj van velük. Ha viszont a gondolkodás jele nélkül cselekszik nem hagy sok választási lehetőséget… Tekintetem a föld felé hajtom, majd visszanézek az előttem állókra egy sokatmondó tekintettel „sajnálom, én megpróbáltam”, bár ha támadás éri őket, akkor valószínűleg az lesz a legkisebb problémájuk, hogy engem nézzenek, úgy érzem ennyi kijár. De sok segítséget nem szolgáltatok a forrófejű parancsnok számára, csak abban az esetben, ha nagy szüksége van rá, ekkor ismét dobókéseim, emberfeletti erőm és tökéletes célzási készségem ötvözésével teszem ezt.