Átjáró a Földre

A zombi-vámpír lépése elégé megdöbbentett. Sajnos végül nem sikerült beterelnem a sikátorba, úgy tűnt az utolsó pillanatban feltűnt neki, hogy merrefelé is tartunk. Azonban a menekülési útvonala meglepett. Azt gondoltam, hogy ha nem befelé fog menni, akkor nekem támad, ezért is nem számoltam a harmadik opcióval, hogy oldalra rohan kockáztatva azt, hogy ez idő alatt oldalba kapom. Nem rohantam utána, elegem volt a macska-egér játékból. Felvettem az elejtet 9mm-est majd, egy pillanatra átgondoltam, hogy pontosan mi is történt eddig.
~ Miért nem támad rám. Elég gyors ahhoz, hogy megüssön és megpróbálja megtalálni a gyenge pontomat. Persze kockázatos a közelembe merészkednie az erőm miatt, amiről már tud, de azt nem tudja, hogy a páncélzatom milyen erős, csak azt látja hogy van. Na nézzük sorra a tényeket. Első: Amióta találkoztunk folyamatosan hátrál. Tartja a távolságot. Második: Csak egyszer támadt rám, akkor is csak lefegyverezett, pedig máshol is eltalálhatott volna. Túl pontos volt a találat ahhoz, hogy véletlen legyen. Harmadik: Néha fölösleges kézmozdulatot tesz, mint ha jelezni akarna vagy ilyesmi. Vajon mire megy ki a játék.~ Amíg ezen gondolkodtam az ellenfelemet figyeltem, de nem indultam utána.
- Miért csinálod ezt? Esetleg mutatni… - Nem mondtam tovább, mert ekkor megláttam a másik két közeledő rendkívül ismerős zombit, Lionheart-t és Britania kapitányt. A kapitányt már láttam, de ami szegény nővel történt, az igencsak felkavaró volt. Mindennek ellenére most nem állhatok le sajnálkozni, ugyan is a kapitány már támad is. Létrehozom a jobb kezemen a 40 cm-es pengét és azzal próbálok védekezni a zombi kapitány támadásának megfelelően. Utána ha ez sikerült, akkor egy erős rúgással megpróbálom távolabb repíteni magamtól, hogy aztán pedig már készülhessek is Lionheart vagy a vámpír támadásának kivédésére. Kétlem, hogy a kapitány vagy Lionheart átlag ember lenne, de arra nem emlékszem, hogy megemlítették volna mi a képességük. Ha nincs is, akkor is biztos hogy rendkívül jó harcosok, akiket nem szabad félvállról vennem, és a vámpír is bizonyított már, hogy ő sem egy egyszerű esett.
- Értem szóval ez az egész hercehurca csak azért volt, hogy időt húz, amíg megjön az erősíts. Nagyon okos egy élőhalottól. De még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy alábecsüljelek a kinézeted ellenére. – Szóltam a társaság felé, amikor is végre rám ragyog a szerencse. Vagy talán még sem? Elveszett társam jelent meg a semmiből, hogy segítsen legyőzni a hármast, azonban ezzel azt is megakadályozta, hogy elmenekülhessek, elvégre itt nem hagyhatom. Mindenesetre a kinézete bíztató. Nem túl szép, de bíztató. Bár mikor legutoljára láttam akkor.. még abszolút, de nem így nézett ki, és ha nem hozta volna fel, hogy nem mondta meg a nevét, akkor fel se ismertem volna.
- Ha akkor megmondtad volna a neved, akkor meg tudnám most köszönni. Ne becsüld alá őket. Lehet hogy csak zombiknak látszódnak, de határozottan intelligensek. Legalább is zombi-vámpírnak még megvan az esze, csak épp a rossz oldalon harcol.

//Sam pontosan tudtam hogy épp hol voltunk nem volt szükség az illusztrációra//

Teljesen felbuzdulva a sárkány zombi felett aratott gyözelem miatt meg voltam gyözödve arról, hogy ezek után nincs ami az utamat álhatná. Sajnos be kellet látnom, hogy tévedtem nem is kicsit. Hangosan tapsolva közelettem a Stevent megtámado zombik felém hogy kis időre magamra vonjam a figyelmüket és elmondjam a mondokámat a tiszteségre. Sajnos csak félig sikerült a tervem. Igaz, hogy magamra vontam a figyelmet de az a nő kivont kardal azonnal nekem támadt akár egy rakéta. Látszott rajta, egyáltalán nem érdekli társak voltunk egykor vagy sem. Igaz ebben a testben senki nem ismerhetett fel. Úgy gondoltam a pikkelyeim elég erősek ahoz, hogy kivédjenek egy ilyen csapást ezért nem szándékoztam elmozdulni mikor a melkasomban erős fájdalmat kezdtem érezni. Ezért ösztönösen megpróbáltam elugrani a kard és a nő irányából. Csapásai elől inkább csak megpróbálok kitérni hiába lett zombi attól még nőből van.

Amint a kapitány kardja átvitte a pengémet azt hittem, hogy elért a vég, tekintve hogy az ellenség kardja egyenesen a fejem felé tartott. De valamilyen szerencse következtében sikerült megúsznom, bármilyen komolyabb sérülés nélkül, azonban egy igencsak erős ütést kaptam, melynek hatására a falnak csapódtam. Pár pillanatra elhomályosult minden, majd pedig kitisztult, de nem az a látvány fogadott, amit vártam. Gondoltam hogy a kapitány nem fogja hagyni hogy összeszedjem magam és már védekeztem is volna, mikor megláttam, hogy nem egy zombi támad éppen rám, hanem az élő igaz húsvér kapitány. Ráadásul a többiek is mind élők voltak. Nem értettem hirtelen a dolgokat azt viszont azonnal tisztázódott bennem, hogy ez esetben kerülni kellene a harcot, ezért megpróbáltam oldalra vetődni majd aztán felpattanni és felugrani az egyik ház tetejére.

Aktív rendszerek: Nano páncél, Letört penge jobb kézen

A fájdalom szinte elviselhetettlen volt mintha a bordáim szét akartak volna robbani. Olyan nagy erejű volt, hogy az arcomon szörnyű grimaszok jelentek meg és kissé öszegörnyettem. A hölgy egy pilanat alatt ott termet elöttem majd kardát emlelte, hogy lesújtson rám. Azonban az utolsó pilanatban megforditotta a kardott és a hegye helyett a markolatával talált melkason. ebben a szent pilanatban valami csoda történt. Úgyanis már nem egy rodhati női zombi állt elöttem hanem egy gyönyrű nő. A következő pilanatban mitha egy láthattlan erő fölkapott volna elindultam hatra fele a levegőben. Egy pilanat alatt becsapottam a mögöttem lévő falba azonban nekem az egész úgy tünt mint egy lasított felvétel. A házak csiga tempoban suhantak el melettem láttam, ahogyan az a kopasz ember belerug párat abba a földön fekvő srácba. A kezeim önkéntelenül kapaszkodót kerestek a levegőben de nem jártak sikerrel és én nagy csatanásal neki csapottam a falnak amit azonnal be is szakitottam és egy szoba közepén találtam magamat. amint átvittem a falat újra minden normálisan mozgott. Márha az normális, hogy valakit átküldenek egy köfalon és apro szilánkok potyognak mindenhová. A szoba közepén terültem el akár egy szenes zsák. A melkasomban lévő fájdalom enyhült hejette a hátam sajgott piszkosul. Hála a gyikkülsömnek és a töbévnyi edzésnek nem lett komolyabb bajom. Amiíg a földön feküttem azon gondolkottam mi történhetett mikor egyetlen egy logikus megoldásra jutottam.
~Az a szemét nő átvert a dögkutból kapjon ajándékot. Ezek szerint mindenki akivt eddig zobinak hittem emer volt. Csak nem?~ ekkkor jutott eszembe az a sárkány ember akit félholtra vertem és talán még mindig ott fekszik ernyetten. erőt vettem magamon és egy asztal segítségével sikerült felálnom.
Kifele midnkét kezeme magam elé tartom jelezve nem akarok harcolni.
-Veletek vagyok bájos hölgy. Morgana rutul becsapott engem azt hazudva mindenkit zombivá változtattak de most erre nem érünk rá idefele leütöttem pár őrt és eléggé vagyis találkoztam a sebesült sárkányemberrel akinek sürgős orvosi segítségre van szüksége.- Nem akartam elárulni, hogy a sebsültett én gyepáltam el. Majd azt mondom egy nagydarab izé volt a tettes Morgana bandájából. És erre fogom a sárkányembert is kérni had legyen a mi titkunk meg az én kiléttem is.

//Vipra én is figyelembe veszem a gyík külsődet, te is nézd meg légyszíves a képeket az Albert Shear topikban. Nem felismerhető a kapitány arca. Így a kopaszsága sem ismert.//

A sikeren nem buzdul fel, tudja, hogy csak időleges. A perdület után megindulna, de már nincs rá szükség. Ugyanakkor még csak elismerően sem bólint. Ha a nő egyenértékű harcos akar lenni, akkor a minimum az, hogy túlél mindent és elpusztít mindenkit aki az első pontban gáncsot kíván neki vetni. Nem fog kivételezni vele...igaz ezt nem határozta el teljes meggyőződéssel. Pusztán felületesen gondolt rá, zsigeri szinten. Így még magának sem ígérheti meg, hogy ugyanolyan szigorú lesz Lionhearttel, mint bárki mással.
A harc menete néhány röpke pillanatra megakad. Albert csak bámulja, az általa még soha nem látott gyíkembert. Legalábbis nem rémlik neki, hogy korábban látta volna, bár a hangja ismerős. Ugyanakkor harcolt ellenük és mi változott volna meg néhány perc alatt? ~ Semmi sem változott. ~ fut át az agyán.
- Ha velünk vagy, kötözd meg a földön fekvőt. Aztán hagyd magad megkötözni. - Mondja Viprának, majd Sam felé fordul - Kötözd meg a gyíkpofát, majd ellenőrizd az általa megkötözött foglyot. Ha vége a harcnak a főtéren akarom látni őket, ahol én és csakis én engedhetem el őket. - Majd Lionheart felé fordul - Menj, segíts a sérülteknél.
A feladatok kiadását követően elindult vissza a csatába, miközben visszacsúsztatta kardját a helyére. Első a felderítés, a fegyveres beavatkozás csak a második.

Egy jó ideig semmi sem történik, csak érdeklődve, a sérülésektől, horgésektől, és néhány kegyetlennek mondható halálnak hála pedig kissé gyönyörködve nézem hogy mi történik körülöttem, mit meg nem adnék azért, hogy én is a részese legyek most mindennek, kár hogy már nem vagyok, de ez akkor is életem eddigi legjobb napja! Ma már teleportáltak kétszer, ez a második nagy harcoskodós izé amin résztveszek, sok sok halált láttam, és nem kevés embert intéztem el én magam is, nem volt esélyük a plüssmaci haragja ellen, vajon ha tudják hogy itt vagyok akkor lett volna?... SOSENEM!!!! Egyszerűen túlságosan is plüss vagyok ahhoz, hogy bármi esélyük legyen ellenem, annak a maskarás halálra ítéltnek is csak szerencséje volt, mert nem böktem bele a szemébe, de ami késik ugyebár, de előbb félre kell állítanom a családját, ó igen, és majd ha erre egyszer sort kerítek, hagyok neki egy üzenetet is, nem is tudom mi legyen rajta... Hmm, talán " Itt járt teddy ", vagy esetleg " Mondtam, hogy meg fogod bánni ", igen ezek egészen jól hangzanak, azt hiszem, nekem tetszenek... Lehet megbújok majd ott és megvárom amíg megtalálja őket, és majd nevetek egy jót amikor ez megtörténik, hmmm... Alig várom! Most azonban eltereli a figyelmemet egy hirtelen villanás, majd pedig, bár az alfelem nélkül, de egy ismerős nőszemély kezében találom magamat, először nem ugrik be a képe, de aztán beszélni kezd, és ez pedig pont elég ahhoz, hogy az emlékezetem beinduljon. Kezdetnek egy széles, vigyorral válaszolok, nekem végül is ez külön megérte, egy kis szépséghibán kívül semmi bajom se lett, és nem is igazán eshetett volna mert én sebezhetetlen vagyok, igen az vagyok, mert azt mondtam, HUÁ!
- Huhúúúúú jutalom! - Török ki ujjongva, és aktívan tapsolva magamnak végül is, ha lennének lábaim most jobbra-balra pattognék közben, így mondhatni táncolnék, de így most csak oda és vissza dőlöngélek közben. Kapok valamit azért, mert ártottam az embereknek, ilyen még sosem volt és ez most olyan jó, többet kéne ezt csinálnom, csak általában nincs mivel, de már kutyákkal tudom majd őket kergetni az utcákon, morgás, vicsorgás, és gonosz nevetés... Na meg persze a sikolyok és vér, tökéletes! Miután kissé lehiggadtam, és a vérengzős gondolataim is tovaszálltak... Úgy ahogy, úgy érzem fel kell tennem egy kérdést:
- Az alfelemet ... Óh ez nem is fontos, tudod hogy ki a kapitány? - Még mindig mosolygok, és kissé el vagyok merengve, de ez érdekel, hátha, háááátha.

A megállításra irányuló kérésem úgy suhant el a füle mellett, mint a szél. Azt hiszem kissé túlbecsültem a kapitányt, hisz az eszmék még csak csekély jele sem jelenik meg személyiségének legapróbb zugaiban sem. Innentől kezdve nemigen tartottam fontosnak a közbelépést, sőt jobban megfogalmazva nem is igen éreztem szükségesnek azt, hogy belekeveredjek egy ismét kialakuló küzdelembe. De ahogy a dolgokat szemlélem nem is tűnik úgy, hogy szükségük is lenne erre. Eddigi ellenfelem egy fél pillanat alatt harcképtelenné is tette. Azt követően a másik, újonnan érkező gyíkszerű lény is kezelés alá kerül, de mielőtt ezt megtenné, még tesz egy csöpp ki megjegyzést, mellyel eddigi megtépázott tekintélyét is teljes mértékben elveszíti. A túlerővel való érvelés ugyanis nem válasz, engem egészen addig a pontig nem érdekel a túlerő mennyisége, amíg nem az én oldalamon van a fölény. Szeretem az egyenlő küzdelmeket, de ha ez nem megoldható, akkor inkább felvállalom a hátrányt önként, minthogy igazságtalan előny által nyerjem meg a küzdelmet. Eddig a pontig is szinte végig tartottam magam ehhez, hiszen egyedül küzdöttem és az íjam segítségével ritkítottam meg az ellenfél számos katonáját. Mire a gondolatmenetemnek vége szakad maga a küzdelem is a végéhez látszik érni. S ez így is történik, gyíkszerű lényt Lionheart padlóra küldi és így befejeződik a rögtönzött kis harci helyzet. S amit ezt követően közölt az eléggé szépen tisztázta a jelenlegi helyzetet. Hogy miért támadott rám a társam, és miért nem értett semmit, amit mondtam. A kapitány szavaira csak egy merev pillantással felelek, legszívesebben elküldeném melegebb éghajlatra… De sajnos még mindig a felettesem, így körbenézve a földön fel is veszek egy kötelet, amit a gyík felé dobok, majd pedig még egyet keresve hajtom végre a parancsot, aminek ugyan sok értelmét nem is igen látom, hisz egy sima kötél nem nagyon képes megállítani egy hozzánk hasonló erőkkel rendelkezőt. De ha ettől jobban érzi magát, hát legyen.

Résztvevő: Alexander Hartdegen / Hobogár – városon kívül, nyugati rész
Hobogár nekiindult, hogy sérülten is segítse a támadókat, néhány ellenfelet még sikerült félresodornia, lebénítania, majd egy villanás után minden támadó eltűnt a szeme elől. A város felszabadult és szabad volt az út befelé is.

Résztvevők: Albert Shear / Britannia Kapitány, Boris Dragunov / Svarog és Lionheart, Steven Storm, Samuel Vermont, Balthazar Millvier és Horatio Millvier és Vipra Phertelmer – északi rész
Lionheart azonnal el is tűnt a parancs után, majd nemsokkal később meg is érkezett a sérült és magatehetetlen Svaroggal, akit úgy cipelt ide. A távolból visszavonuláshoz használt kürtzajt lehetett hallani, aminek hála a városban levő ellenség is menekülni, visszavonulni kezdett. A távolban pedig már látszott az erősítés, ahogyan megtámadták az ellenséget.
Két másik katona pedig megérkezett az eszméletlen Millvierekkel, a bukott angyalnak a fél karja hiányzott könyöktől, a másiknak pedig az oldala volt bezúzva igencsak csúnyán.
Sam talált kötelet az egyik ház bejárata előtt és ha a többiek hagyták, akkor megtudta őket kötözni.
Albert ekkor indult volna vissza a csatába, ám villanást látott, akárcsak a többiek és a városban levő összes ellenség eltűnt, ahogyan odakintről is.

Résztvevők: Wade Wilson / Deadpool – Déli rész
DP kitette a kezét, hogy valaki felkapja, nem is tellett néhány másodpercnél többe, amikor valaki elkapta a csuklóját és felrántotta őt a lovának hátuljára. A lovas haladt tovább, majd egy villanás után minden támadó eltűnt Deadpool szeme elől. A város felszabadult és szabad volt az út befelé is. A ló egy pillanatra megtáltosodott, de a tulajdonosa rutinosan zabolázta meg és befelé kezdett vágtatni, hacsak nem mond a potyautas mást.

Résztvevő: Teddy – Morgan kastélya, egy másik helyen
Teddy egy villanást látott, majd a következő pillanatban egy trónteremben találta magát Teddy, még mindig Morgan tartotta a kezében, noha a nőnek némileg vér szivárgott az orrából. Dühösen törölte le azt, majd nézett le a plüssmackóra.
- Még nem, de hamarosan megtudom – mondta dühösen. – A testedet nem tudom visszahozni, Roma odaért, de helyrehozhatlak.
Néhány rúnát rajzolt fel a levegőbe, mire Teddy formázódni kezdett, majd az átalakulás után ismét teljesen jól volt, egyben és egy teljesen új külsővel.(Ha gondolod további képeket nyugodtan tegyél be adatlapodhoz)

- Remélem megtesz ez a régi szakadt helyett.

Még egy villanás, általában nem vélekedek így a dolgokról, de mára már egy kissé sok volt talán ebből, úgy értem, sárga villanás, és mentem valahova, aztán sárga villanás, és itt voltam, vagyis a harcmezőn, ahova egy másik villanás vitt, és onnan még tovább egy villanás, meg ide is azzal jöttem és hát talán már hanyagolni kéne ezt egy kicsit, engem nem zavar, persze, engem mégis mi zavarna? A föld legédibb maciját nem lehet ám csak úgy zargatni, nem ám, csak ez most így feltűnt, de pozitívum hogy minden villanás után egy tök érdekes helyre kerültem, és ez most is így van ám, tágra nyílt szemmel csodálkozok végig a termen, azzal a verbális, lenyűgözöttség jelzéssel, hogy:
- Wááááóóóów… - Minden olyan, nagy, és fenséges, és hát… Olyan, Morgan úgy néz ki hogy vérzik, nem értem hogy miért, mert hát ő nem is csinált semmit, úgy értem tényleg, ő állt, és beszélt, és beavatott minket a dolgok valójába, szóval nem értem hogy miként sérülhetett meg, nem mintha ennél jobban érdekelne a dolog, nem aggódok miatta, vagy bármi efféle, csak érdekesnek találom ezt a tényt, egészen addig, amíg fel nem fogom teljesen, hogy az ott az orránál vér, amit egy kis ideig csak meredten nézek, majd pedig erőteljesen kapálódzni kezdek, habár csak a felsőtestemmel, és próbálom elérni, azt akarom hogy rajtam legyen, hogy itassa át a bundámat, VÉRES AKAROK LENNI!!! De, és sajnos itt van az a de, ez most nem jön össze, mert letörli, és válaszol a kérdésemre, ami nem vigasztal azért amit tett, legalább is nem egészen, de legalább tudom hogy vele sem vagyok előrébb, legalább is most nem.
- Haaa bármit megtudsz akkor megkérhetlek rá, hogy szólj? Annyira… - S itt erősen megtorzul a hangom, én nem veszem észre, de másnak eléggé szembetűnő lehet.
- Annyira szívesen díszíteném ki az otthonukat a saját beleikkel! - Itt pedig csendesen elvigyorodok, azzal a szép természetes elmebeteg vigyorommal, számomra gyönyörű gondolatok sorozata rohamozza meg a már így is ötletekkel telt kobakomat, igen… Nem tudom mi, de valami gyorsan magamhoz térít, és éppen sikerül elcsípnem amit másodjára mond, legalább is feltételezem hogy másodjára, nem vagyok benne biztos, és hát úgy tűnik hogy nem leszek most egy jó darabig egyben, azonban csak tűnik, csinál valamit, mutogat, vagy nem tudom, igazából lövésem sincsen, de valahogy jó érzés fog el tőle, úgy bent, úgy tényleg legbelül, valami érzelem, gondolom. Akkor jövök rá csak a dologra, amikor a szavai után magamra nézek, tekintetem meglepetten elkerekedik, és ezt követi a természetes meglepett kíváncsiság.
- Hűűűű, ezt hogy csináltad? - Nagyon érezni a tiszta kíváncsiságot, mondhatni már gyermeki, őszinte, és hirtelen a gyilkolásról alkotott gondolataim is tovaszállnak, ez most fontosabb, és azt hiszem hogy talán… Mondom talán, és még egyszer megismétlem hogy mindenkinek érthető legyen, TALÁN kezdem megkedvelni a nőszemélyt, de úgy tényleg, vajon hajlandó lenne ő…
- Maradhatok? Léci-léci-léci-léci… - S ez addig megy, amíg nem ad választ.

Svarog felnyögött, ahogy Lionhearth felkapta, és biztonságos helyre vitte. Őrület, hogy ezt a bulit szinte végigaludta, ja igen egy rohadt gyíkkal csapott össze, aki eltörte néhány bordáját, plussz egy nyílvessző is átütötte a vállát, amit neki kellett kiégetnie, aztán újra felszakadt, és pokolian fájt. Sűrű nap volt, a fenébe is.
- Hali - köszönti a társait, és próbál nem elájulni a fájdalomtól. - Bocs, hogy ezt a csatát ellógtam. Valaki hívhatna egy orvost, felcsert, bárkit.
Rosszul nézhetett ki, de úgy érezte, hogy túléli...

Végül nem volt időm kitérni a kapitány rúgása elől, ami igazán fájdalmas volt. Valószínűleg komoly belső vérzésem keletkezett volna, és talán még a gerincem is eltört volna, ha nincs rajtam a páncélom, azonban így legalább tudhattam, hogy nem egy átlagos erejű emberről van szó. Nem kapkodtam a felkeléssel, mivel láthatólag nem foglalkozott velem továbbiakban, így inkább csak figyeltem arra, ami elhangzott. Az ismeretlen gyík igen csak ismerős története adott elő, elvégre pár perccel ezelőtt még én is ugyanezt éltem át. Amíg többiek megbeszélték a teendőket, felültem, kikapcsoltam a páncélomat, és a pengét is lebontottam karomról, majd hagytam, hogy megkötözzenek, elvégre ha akarok, akkor úgy is erőmet használva, vagy egy pengét növesztve bármikor szabadulhatok.
- Remélem nincs harag, amiért megpróbáltalak megölni. Ha láttad és hallottad volna amit én, akkor azt hiszem te sem hagytad volna csak úgy ott egy korábbi sorstársadat. – Szóltam közben a vámpírhoz, majd aztán furcsa dolog történt. Morgana minden katonája egyszer csak eltűnt.
~ Végül csak visszavonulót fújt az-az elátkozott boszorkány. Persze minket meg itt hagyott a csávában. Kíváncsi vagyok hogy a rendőr páros és a plüss túlélte-e a csatát.~

A nagyfönök nem fogata valami szívéjesen a csatlakozásomat de nem is nagyon hibáztattam ezért. Egyrészt pár perce még meg akartam őlni a másik pedig, hogy nem tudja ki vagyok vagyis ezt a formámat. De legalább nem akart felnyársalni. Számomra ez is sokat ért így mikor a vámpír hozottt egy kötelet én kézségesen odatartottam a karomat.
-Tessék pajtás tedd a köteleségedet. Megkérnélek a haveromat is kötözd meg mert a bordáim még pokolian fájnak hála ennek a gyönyörüségnek.- a melkasomban duló fájdalom elviselhetővé szelídült de még így is rettenetes volt. Mikor megláttam az öszevert sárkányembert anyira elöntött a sajnálat és büntudat, hogy észre sem vettem mikor eltéptem a kötelet. Gondolkodás nélkül odarohantam a nöhöz és beszélni keztem a sárkányhoz.
-Téged szépen elagyabugyáltak de szerintem te is megmutattad nekik. Meg vagyok gyözödve arról hogy két tucat elenfelet is elintéztél mielött elkaptak. Boccs, hogy nem segítettem de mindanyiotokat zombinak láttam. Morgana kért fel arra, hogymentsem meg tőletek a földet.- annyira belemerültem, hogy csak ezután vettem észre a csöndet. Nem harcolt senki az ellenség eltünt.
-Az a rohat ri szipirtyó.-
Amint engedik rögtön Morgana után akarok eredni mert ragaszkodni akarok az alkumhoz.

A kötélkereséssel nem volt gondom, gyorsan ráakadtam az egyik ház mellett így neki is láttam az értelmetlen feladatomnak. Hiszen az biztos, hogyha a páncélos barátunk egy várkaput betudott törni, akkor egy kis középkori kötél nem fog sok gondot okozni neki, de valószínűleg még egy modernkorit is bármikor széttépne. A gyík erejével nem vagyok tisztában, de nála sem valószínű, hogy sokat érne a kötözés. De a parancs, az parancs, még akkor is, ha felesleges, és értelmetlen. Csendesen sétálok oda előbb az egykori játszótársamhoz, aki jó ideig próbált keresztbe tenni nekem, nem sok sikerrel. Láthatólag nem nagyon ellenzi a kötözést, a helyében én sem tenném. Hisz ez csak amolyan metaforikus dolog, hogy tudja hol a jelenlegi helye. A mondandóját rezzenéstelenül hallgatom végig, majd egy kis gondolkodás után úgy határozom, hogy válaszolok a fogolynak.
- Nincs, hisz nem tudtál megsebesíteni. – mondom a férfinek, majd amikor befejezem a kötél felhelyezését még folytatom – A kötél, ugyan semmit sem ér, de ne oldozd ki… Nem hinném, hogy tolerálnák. – tanácsolom az ifjúnak, majd a másihoz lépek. Itt is hasonló helyzet áll fenn, mint az előző paciensnél, ellenállás nem tapasztalható, ha mégis megpróbálná megúszni a dolgot, akkor egy jól irányzott erőteljes ütést mérek a sérült területre, hogy ezáltal megállítsam. Hiszen benne nem bízhatok meg, a másikkal ellentétben vele nem küzdöttem. Amint sikerül megkötözni, ha ellenáll, ha nem.
- A kötelet tartsd magadon, ez a te érdeked… Ellenkező esetben bajod eshet… - mondom a fiúnak miközben mindkét lekötözöttet talpra állítom, hogy a célterületre szállítsam őket. De ekkor hírtelen egy villanás kíséretében eltűnik az ellenség minden egysége. Egy kisebb sóhajjal jelzem magamnak, hogy végre megnyugodhatok.

~ Vége.~ Ez volt az első gondolata amikor elhalt a csatazaj. A falakon elcsigázott, de megkönnyebbült és boldog katonákat talált. Magával hív néhányat és visszatér velük arra a helyre, ahol az újdonsült foglyokat hagyta. Szúrós szemmel néz a magas gyíkemberre, majd négy katonát rendel mellé és Stevennel együtt a főtérre kísérteti. Ezt követően még ellenfeleket kereső, utcán ténfergő harcosokat világosít fel arról, hogy az ellenség visszavonult. Megkér közülük párat, hogy terjesszék: hamarosan beszédet mond a főtéren. Miután a kiadott feladatokat elkezdték végrehajtani, elsiet a plüssmackó irányába. Azonban hiába keresi, sehol sem találja. Pedig szentül meg van győződve, hogy a vakarcs olyan állapotban volt, hogy nem tudott elmenekülni. Ezek szerint tévedett.
Az ispotály meglátogatása után egyből a főtérre vezet az útja, ahol egy hordóra állva intéz néhány szót a város összegyűlt lakóihoz. Ekkora remélhetőleg a többiekhez is eljutott a beszéd híre, így Deadpool és Hobo is jelen van.
- Avaloniak, polgárok! Férfiak és asszonyok! Katonák és hősök! Sikeresen megfékeztük a gaz Morgana hadait! Köszönet illeti minden olyan személyt, aki nem is e világ szülötte, mégis testi épségét nem kímélve vetette magát a küzdelembe. - A mondat végeztével rámutat a jelen lévőkre. Hobora, Deadpoolra, Samre.- Köszönet illeti a katonákat, akik felesküdtek és ehhez méltón védték a várost. Köszönjük a kapitányi hadtestnek, hogy felmentő seregük időben megérkezett! A legnagyobb köszönet azonban titeket, a városlakókat illeti! Ugyanis ember feletti erőről tettetek tanúbizonyságot, amikor kitartottatok ebben a vészterhes időben. - hagy némi szünetet, majd folytatja. - Láthattok itt mellettem két foglyot. Az egyikük a hőseinkkel együtt érkezett ebbe a világba. Őt elengedjük, mert a manipulatív Morgana bűvöletének okén támadt a városra. A másikat, a gyíkembert pedig, rátok hagyom a népre. Csináljatok vele, amit akartok.
A monológja végeztével leszáll a hordóról és saját maga oldozta el Stevent. Ezt követően elindul egyenesen a portál felé. Szeretne már hazamenni. Szándékosan nem keresi sem Lionheartöt, sem Arthurt. Kiváltképp nem Roma-t.