Átjáró a Földre

Steve és Marcus végül is bejutottak a városba, de jól sejtették, hogy nem lesz sétagalopp.
- Bakker, rosszabb, mint a szombat esti horror! - panaszkodott Steve.
- De klassz, mint egy péntek esti akció film! - vágta rá Marcus és elvigyorodtak, már nevetni kezdtek volna, mikor valaki előttük termett a semmiből.
Na, ez vaskos hazugság, nyilván valahonnan leugrott eléjük és összehozta őket a kegyetlen sors, de hát ez van.
- Fuhh... még egy mászkáló hulla, vagy mi a franc! - mondta Steve és a New York-i tapasztalatainak köszönhetően, meg a sok utcán való mászkálás miatt a reflexei szépen kifejlődtek és megpróbált időben reagálni az ismeretlenre és rálőni annak lábára az említett szolgálati pityuval.
- Igen, azok, úgyhogy maradj csak ott! Egyébként haverok vagyunk... rémlik a pofád, de annyira nem emlékszem... veletek jöttünk a várba! - akkor is elordítja, ha éppen már az idegennek sikerült némi áskálódás árán elvennie a fegyvereiket és belevágnia a sajátját az ő lábába... ez esetben a földről üvölti a másik után.
Mivel ketten vannak ugyebár, megpróbált Marcus közel harcba keveredni az ismeretlennel, ha már esetleg túl késő, hogy rálőjön és megpróbált pár ügyes jobb egyenest bevinni a másiknak, de, ha olyan pechesek voltak, hogy nem sikerült időben lereagálni a szituációt, hát akkor erre futotta és az ismeretlen elvette tőlük a fegyvereket és meg is sebesítette őket.

A szerencse istennője mellém szegődött ugyanis nem támadott senki se Morgana csapatából. Az a hullám amiben épp voltam a főkapu felé lavírozott ezért minél gyorsabban megpróbáltam eltávolodni tőlük. Kis lökdösés árán sikerült kikerülnöm a tömegből majd elindultam a kereső utamra. Észrevettem, hogy a várvédők arra koncentrálják az erejüket ahonnan a legnagyobb tömeg támad. Máshol viszont alig volt valami kis őrség. Ez volt az én szerencsém. Lassan odasomfordáltam a falhoz majd lassan elkezdtem fölfelé mászni. Az erős karmaimnak hála gyerekjáték volt az egész de nem engedhettem meg magamnak, hogy észre vegyenek. Szép lassan haladtam felfelé. Nemsokkal a teteje előtt megálltam mert észrevettem két mászkáló élőholtat pontosabban a náluk lévő fáklyákat. Megvártam amint eltávolodtak tőlem akkor egy mozdulattal a falra húztam magam onnan pedig leugrottam. Hatalmas puffanással értem földet de nem lett semmi bajom és a zűrzavar miatt senki nem figyelt fel rám. Az utca éjszaka egyáltalán nem olyan volt mint nappal. Sehol egy gyermek vagy asszony. Vagy azért mert elbújtak vagy azért mert nem is voltak. Megpillantottam pár újabb őrt akik szintén élőholtak voltak.
-Ezen a helyen minden katona alulról szagolja az ibolyát?- tettem föl a kérdést magamnak. Ha találkozok egy élőholtak egy-egy fejre mért ütéssel ártalmatlanítom. Az eltüntetésükkel nem nagyon bajlódok. Nyílegyenesen megyek abba az irányba amerre Morgana szerint az a kapunyitó szerkezet található.

- Bazd ki! - kiáltotta Svarog, ahogy a nyílvessző belefúrodott a hátába, majd pusztán az erejével hátravetette, és a falhoz szegezte. Svarog ízeg-mozog, hogy próbáljon kiszabadulni, a fogait összeszorítva figyeli a vállából kiálló nyílvesszőt, ami átment a húson.
Később ez rondán elfertőződhet...
Svarog lenézz a csatára, látja, hogy nagyon rosszul áll. Svarog úgy dönt, hogy megpróbál repülni. Megfogja a nyílvesszőt, és koncentrál. Reméli, hogy a tűzzel sikerül elégetnie a faanyagot, ez neki is fájni fog.
Ha sikerül, akkor valószínűleg lefog esni, meg kell próbálnia repülnie...

Az ember akit járműként használok egy keménynek is mondható lökéssel kiszedi a kaput a helyéről, engem pedig elönt a büszkeség, nem azért mert ő bedöntötte a kaput, hanem mert én is itt vagyok, és tuti csak azért sikerült, más magyarázat nem lehet rá hogy egy ilyen szerencsétlen nyomorék betörjön egy kaput és kész, és más véleménye meg úgysem számít mert hazudnak, tudom hogy CSAK HAZUDNAK!
- Az emberek miért nem tudnak megcsinálni valamit hülye kérdések nélkül? - Nézek fel kérdőn, de már annyira nem érdekel a dolog, innen már fölösleges előre dobnia, és csatornát sem kell keresnem, csak bepattogok az ajtón, de én is ölni akarok, mire odaérhetnék az ellenséghez már mindenki halott lesz és nekem nem is fog maradni semmi, és akkor meg fölöslegesen cipelem magammal ezt a tűs lötyis hogyishívjákot.
- Amúgy meg szívesen. - Fűzöm hozzá a kapuhoz, mert tudom hogy én voltam, most mondanám hogy érzem magamban de az kamu lenne, egyszerűen annyira nyilvánvaló. Innentől szabad az út, én pedig elmondom még egyszer utoljára ennek a szerencsétlennek hogy mit tegyen, ha most is visszakérdez, akkor komolyan mondom hogy beleszúrom ezt az izét a lábába aztán ott dögölhet meg tőlem ahol van mert nekem ne izéljen itt hogy kérdez mert megharapom és az még rosszabb mint a méreg az tuti!
- Utoljára mondom el, dobj be, próbáld meg magas ívben mögéjük! - Utoljára mondom el, amúgy a magas ív azért kell hogy ne szakadjak szét egy esetleges csúszástól, és így az üveg sem törik el mivel tompítok, mert én most ilyen kegyes hangulatomban vagyok és a lötyimet nem akarom bántani, még egyenlőre, a magas pedig azért kell hogy ne vegyenek észre, egy dolog hogy leköti a figyelmüket a támadó ellenség, de ez akkor is biztosabb. Ha sikerül mögéjük kerülni akkor megkísérlek megszurkálni párat, mindegyik csak egy adagnyi mérget kap, aztán majd ha megvan a hatása, egy dicső harci pózt veszek majd fel valamelyik testén, ami azt sugallja " Bizony... Király vagyok.. ".

Meglepő hatékonysággal dolgoztam, mind létrák, mind katonák terén, s már-már úgy gondoltam, hogy a túlerő nem lesz akadály, s még az első védelmi vonalon sem fognak tudni átjutni. Igen ám, ez így is lett volna, ha nem jön néhány ismerős arc, mégpedig kettő azok közül, akikkel a vár védelmére érkeztünk. Már épp kezdtem volna a figyelemfelkeltésbe, hogy észrevegyenek, amikor a városkapu felé kezdtek rohanni. Ez még nem is lett volna akkora probléma, az viszont már az volt, hogy a sebesség túl nagy volt ahhoz, hogy csak gyorsan oda akarjanak érni a kapuhoz. S mivel az energia nem vész el, gyorsan kapcsoltam, hogy ez nem csak egy kis lökés lesz, hanem egész testes ütközésre számíthatok. S habár gyorsan felmértem a helyzetet, cselekedni a történések ellen már nem voltam képes. Az ex-társam becsapódásának köszönhetően nem csak a kaput törték be, hanem a fal egy része is erősen instabillá vált, majd meg is roggyant. Ennek köszönhetően pedig a zuhanó törmelékkel együtt én is lezuhantam. De az érkezéssel szerencsém volt, s csak kisebb zúzódásokat szereztem, ami vámpír testemnek semmi akadályt nem jelent a továbbiakban. Viszont itt kezdődnek a problémásabb dolgok. Hisz jelen pillanatban nem tartózkodom éppen a legmegfelelőbb helyen. Miután felállok íjamat és kardomat megcserélem, hisz az aktuális állás szerint inkább közelharcba fogok keveredni, s ehhez nem lenne a legpraktikusabb a távolsági fegyver. A tervem pedig az, hogy a lehető leggyorsabban a második védelmi vonal felé veszem az irányt, hisz valószínűleg ebben az esetben jobb dolgot nem tehetek. Eközben pedig próbálom segíteni azokat a katonákat, akik hozzám hasonlóan arra felé tartanak. S ha utam keresztezni próbálná egy-egy ellenséges harcos, azt pengémmel, és harcművészeti ismereteim kombinálásával próbálom a lehető leggyorsabban likvidálni, így megtisztítva a továbbhaladásomhoz vezető ösvényt.

Az idióta bár hasznosnak tűnt, végül realizáltatta velem hogy annyit sem ér mint egy friss, gőzölgő kupac… Nevén nem nevezhető gusztustalanságos kutyaürülék, ám parancsom úgy tűnik hogy máshoz eljut, nem tudom ki az, de a kezébe vesz és úgy tűnik hogy lendít is, még kihasználom gyorsan az alkalmat hogy elhadarjak pár, meglehetősen nem kedvesnek szánt szót, amit mégis boldog hanglejtéssel nyögök ki.
- Mondtam hogy egy csapatnyi idióta. – Kedvesen is mosolygok mellé majd pedig hagyom hogy had repüljek az én egyetlen dolgom innentől hogy intézzem a hasra esős részt, és ha az összejön akkor onnantól úgy igazából aggódnom sem kell a többi miatt, nem mintha most aggódnék csak hát vagyok elég puha ahhoz hogy az üveg ne törjön darabokra rajtam. A repülés élvezetes, a landolás tökéletes, és úgy néz ki hogy nem vettek még észre ezek az oszló gyönyörűségek, én pedig ebből a szemszögből igencsak tiszta rálátást kapok, hogy a lábaik hátsó részei nincsenek takarva.
- Ohohó… - Mondom gonosz, sunyi vigyorral, majd pedig finoman odapattogok a hozzám legközelebb esőhöz, kipattintom ama pengetüskéket, s egy eszeveszett, meglehetősen gonosz és mégis nagyon komolytalannak kinéző mozdulattal próbálom meg belevágni a húsába, s így befecskendezni a mérget, remélem egy adag is elég ahhoz hogy meghaljon, és hogy gyorsan is hasson, mert feltételezem hogy tudnak itt ám olyat csinálni, s ha hatásosnak tűnik akkor már „ ugrok „ is a következőhöz, és aranyosan vigyorogva igyekszem belevágni annak is a lábába, majd így tovább a következőre, és a következőre, és igazából amennyi itt van, valahogy úgy haladva hogy mindig a leghátsót szedjem le ha tudom.

Meglepve realizálom, hogy milyen könnyedén is sikerült betörnöm a kaput. Mivel voltak más szupererővel rendelkező egyének a seregben, azt hittem hogy az ilyen kapukat, is úgy csinálták hogy nagyobb erőnek is ellenálljon, de úgy tűnt hogy sikerült meghaladnom ezt a mércét. Miután sikerült utat nyitnom a sereg előtt, hagytam hogy ők menjenek előre nem akartam rögtön a frontvonalra kerülni, így is már tudhatják rólam, hogy erős vagyok, ha folyamatosan harcolnék, akkor más kártyákat is fel kéne mutatnom. Inkább pár méterrel az első hullám mögött haladok, majd ha esetleg megakadtak valahol, akkor segítek nekik. Időközben a falon belül lévő házakat is vizsgálgatom a szememmel, hogy elég alacsonyak-e ahhoz hogy felugorjak rájuk, és elég masszívak-e a tetőszerkezetük, hogy megtartsanak. Ha igen akkor házról házra ugrálva haladok előre, így legalább jobban átláthatom a csata épp aktuális helyzetét, bár az ellenséges íjászoknak és mágusoknak is jobb célpontot nyújtok, ezért próbálok minél óvatosabban és feltűnés mentesebben haladni. Reménykedem abban, hogy az éj sötétje elégé el fog takarni, és ha nem akkor hogy a páncélzatom kifogja bírni a támadást.

Svarog felordít, ahogy a nyílvesszőt elégető tűz a húsába mart, de a terve bejött. Elvált a faltól, majd leesett és a térdére érkezett. A sebe csúnyán vérzett.
Repülni nem tudott, ez szuper, hogy mindig így szívja meg, hogy ha ebben az átkozott világban van. Legközelebb, hogy ha elrabolják, akkor szóljanak egy héttel előtte, ő pedig összeszedi a hadsereget, ha kell tankokat is hozz, légierőt. Vérzett, a francba is. Valahogy el kell állítani. Svarog koncentrálni kezd, ez a trükköt már régen használta.
Feltűnik egy hatalmas, mutáns gyík a látómezejében. Svarog felhúzza a szemöldökét, sajnos nem hallucinál a fájdalomtól.
Felforrósítja a tenyerét, majd jó erősen a sebhez nyomja.
- Várj egy kicsit, és táncolunk...
Felordít...

Albert továbbra is elégedett a világából származókkal és a helyiekkel egyaránt. Betartották az utasításait és végezték a dolgukat. Innentől nincs sok dolga. A városban elaprózódnak az ostromlók erői és a sokkal kisebb átmérőjű utcákon, fele ennyi emberrel is bőven lenne esélye. Ami nem tetszik neki, hogy még mindig nem sikerült semlegesíteni az összes sárkányt. Ráadásul kifejezetten elmésen, légi szállításként alkalmazzák őket. Ha Lionheart visszaér, akkor őt utasítja.
- Néhány emberrel menj és semlegesítsd a sárkányon behatolókat! - hadarja gyorsan és visszafordul az utcák felé, hogy átlássa a területet.
Ha a nő nem ér vissza, akkor kardjával az oldalán maga indul el a kijelölt hely felé. Útközben magához int fél tucat katonát, hogy ne egyedül menjen. Ha útközben betört ellenséggel találkoznak akkor azokkal felveszik a harcot.

Ahogyan haladattam előre figyelmetlen voltam és az egyik sarkon befordulva két zombi őrbe futottam bele. Szinte nem is gondolkoztam csak ösztönösen cselekedtem mikor mindketőnek bemostam egy hatalmasat. Mire felfogtam volna mi is történt mindketen a földön heverte. Nagyon sokat segített, hogy a zombik egy pilanatra meglepöttek a jelenlétem miatt és ezt kihasználva tudtam hatástalanítani őket. Azonban soha nem gondoltam volna, hogy egy zombi képes meglepödni de olyanról sem, hogy egy hulla felkel és örködik. Othagytam őket ahol összeestek és mentem tovább egy ulyabb furcsasággal találkoztam. Az egyik volt társam az a sárkány volt fölszögezve a falra természetesen ő is bezombult álapotban volt. Végignéztem ahogy elégeti azt az izét amivel felszögezték majd hangos pufanással ért földet nemsokkal elöttem. Mikor fölált morgott valamit nekem de semmit nem értettem belőle majd a tenyerét a sebére szorította. Éreztem a pokoli bűz mellet az égett hús szagát. Bizonyára a vérzést akarta elálítani. Mivel gyík formában voltam esélysem volt rá, hogy felismerjen vagyis mégis. A nyakláncot nem vettem le tehát ha szemfüles volt a csontról a nyakamban felismerhetett volna. Amíg kezelgette magát alaposan megnéztem őt. Bizonyára csodálatosan nézhett ki mielött zombit csináltak belőle. Elképzeltem mennyit mesélhetünk volna egymásnak.
-Barátom igérem mebünhödnek azok akik ezt tették veled.- megesküttem magamnak ha van rá esély, hogy megmentsem bármit megteszek még ha csak a lelkét menthetem csak meg. Mikor végez minden erőmet és tudásomat beleadom, hogy végre békére lelhessen vagy meggyogyíthassam.

Az előzetes elképzeléseimet tökéletesen követve hajtom végre a terveim, s ennek köszönhetően végül elérek a második védelmi vonalra, ami már biztonságosabb, mint ha lenn maradtam volna az ellenség emberei között. S ahogy arra előre felkészültem valóban szükség volt a védők megsegítésére, azonban szerencsére csak két harcosnak kellett segítő kezet nyújtanom, mivel ők sérüléseik miatt biztosan nem jutottak volna el idáig. De a közreműködésemmel túlélhették ezt a nehéz helyzetet is, s bár így kissé lassabban értem ide, mintha megtagadtam volna a segítséget, mégis úgy érzem, hogy jól döntöttem. Gondom nem származott belőle, s számukra pedig ez egyfajta kisebb csoda lehetett. Hisz érezhették, hogy egymaguk képtelenek lettek volna a megmenekülésre. De az ostrom közepén nem éppen a leg megfelelőbb cselekedet, ha nekiállok filozofálni, hisz sem az idő, sem a hely nem alkalmas efféle magasabb értelmi eszmefuttatás kivitelezéséhez. Most minden figyelmem arra kell fordítanom, hogy a lehető leggyorsabban letudjuk a harcot, visszaverjük a támadást, és békésen hazatérhessünk. S ennek elérése egyre nehezebbnek tűnik, főleg úgy, hogyha a kivételes képességű egyének a világunkból ahelyett, hogy segítenének ellenünk használják fel tehetségüket. Emellett az idő alatt, amíg ideértem meglehetősen elszaporodtak az ellenséges katonák a főbejárat közelében, s egyre csak törnek előre. Jelen pillanatban pedig ez korántsem jön jól. A túlerő túl nagy ahhoz, hogy berontsak közéjük, ennyi katonával még én sem bírnék el, így ismét a távolsági fegyverem használatához kell folyamodnom. Ennek megfelelően pengém ismét íjra cserélem, hogy így csökkentsem a létszámot. Nem nagyon jönne jól, ha még egy szintet elveszítenénk, emellett nem hinném, hogyha ezt a kaput is ledöntenék, ismét olyan szerencsés lennék, hogy megúsznám a dolgot néhány zúzódással. Ezért most minden lövésemmel halált próbálok okozni, s képességeim és tudásom meg is van ehhez, nem kellenek sebesültek, jelen pillanatban nem engedhetem meg magamnak, hogy könyörületes legyek. Ez egy háború, nem játék, az életem is veszélyben van.

Svarog megkapta az üzenetet, hogy elesett a kapu. Jó most mi a francot csináljon, amikor a válla pokolian fáj, szemben vele meg egy nagy, mutáns gyík van, akinek a nyakába egy medál van.
Pont úgy mint az egyik társának, aki eltűnt az álom után. Svarog undorodva köp egyet, aztán szembenézz a döggel, aki valami olyasmit mondott, hogy bosszút áll azokon, akik ezt tették vele.
Svarog hátrálni kezd, majd próbálja lebeszélni a másikat a támadásról.
- Figyelj, inkább veled tettek valamit. Eltűntél, a rossz oldalon vagy. Akármit magyaráztak be neked, nem igaz. Világos? Vagy Morgana tette ezt veled, hát persze, hogy ő. Csak egy valahogy tudsz engem megmenteni, ha azonnal felcserhez viszel. Vili?
Svarog felkészült arra, hogy a lény pofájába dobjon egy tűzgolyót...

A zombisárkány egyszer csak tágra nyílt szemekkel nézet rám pontosabban a mellkasomra. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan kiszúrja a nyakláncom és még emlékszik is majd rá. Majd hátrálni kezdet és valamit vartyogót de nem értettem belőlem semmit. Szerencsémre beszéd közben mutogatott. Rám mutatott valamit hosszan mondott majd a sebére és utána elfelé intett. Biztosan azt akarta, hogy kisérjem ellátni a sebét de ez csak ötlet volt.
-Ne haragudj de nem értem a zombik nyelvét.- Úgy döntöttem maradok a C tervnél miszerint csúnyán elverem és megyek tovább a kapu felé. Azonban mielött nekimennék megadom neki a lehetőséget.
-Ha még maradt benned valami emberi akkor álj félre nem szívesen bántalak hiába lettél egy rusnya büdös zombi.- ha nem tesz kivánalmaim szerint kénytelen leszek letámadni. Látom, hogy egy nagy levegőt vesz és tudom mi jön a sárkányok száján ezért nagyon ovatos leszek vele. Ha sikerül közelébe kerülnöm erős ütésekkel és rugásokkal támadok de csak a sértettlen oldalát. A csapásait igyekszem kézzel lábbal kivédeni ha tul erősek a csapásai akkor inkább kitérek előlük.

Öles léptekkel haladt előre a kis csapat. Néhány forduló és kőlépcső után értek ki arra a placcra, ahova tartottak. Amikor Albert meglátta az első halottat, lelassított. Balját a kardjának hüvelyére csúsztatta, jobbját pedig a markolatára. Egy apró mozdulattal kijjebb húzta a fegyvert, de csak néhány milliméterrel, hogy meglazítsa a fegyvert. Így amennyiben szükséges, könnyebben tudja előrántani kardját. Innentől óvatosan haladtak előre, egészen addig, amíg fel nem mérték a helyzetet. Nincs veszély.
Albert elmosolyodott és intett társainak, hogy menjenek el. Tudta nagyon jól, hogy ezek a harcosok maguk is megtalálják az ellenséget, aki már az utcákon járt. Elnézve azonban Lionheartöt, nem volt rájuk szükség. Még mindig rántásra készen, de már nyugodt, kimért léptekkel indult meg a nő felé. Addig nem akar közbeavatkozni, amíg nem érzi úgy, hogy Lionheart veszélyben lenne, vagy őt magát nem támadják meg. Amennyiben ilyen nem lesz, néhány lépés távolságra megáll tőle és megvárja, amíg végez.
- Ha készen van hölgyem, folytathatná máshol is a bajvívást...- mondja atyai hangnemben, kedves mosollyal az arcán, mármint ami látszik belőle.

- Igen… Igen-igen-IGEN! – Ordítom szinte, ahogyan összeesnek a megszurkált szerencsétlenek, olyan gyönyörű és szinte mondhatni könnyfakasztó látvány, ahogyan nyíltan szenvedve összeesnek miközben valami izé jön ki a szájukból, talán még sosem voltam ilyen büszke magamra… Na jó de, nagyon is sokszor éreztem már így. Győzedelmesen tárom szét a karjaimat, ahogyan az egyik szerencsétlen mellé érek, melyben már valószínűleg nincsen élet, s nagyon kevésen múlik hogy nem kezdem el tovább szurkálni.
- Ki az apád he? KI AZ APÁD? - Kérdem elégedetten, s nem is tudom már hol hallottam ezt, valahol egy ablakon szűrődött ki, meg még pár egyéb megjegyzés, biztos valami vita volt, olyan jó volt hallgatni azt is. Nem telik bele egy másodpercbe se, és őrültnek is mondható kacagással kísérve kezdek el körbe-körbe forogni, ugrándozni, olyan kellemes érzés ez most, annyira… Jó kedvem van, tényleg ez életem eddigi legjobb napja! Nem is ronthatná el más jobban, mint egy közeledő talp, aztán pedig a sár, amely konkrétan körbeölel, vagy legalább is elég rendesen belesüppedek, ez az egész folyamat pedig úgy néz ki hogy: Gonosz örömködés, feltekintés, láb realizálása, kellemetlen „ óóó… „ hang, aztán pedig beletörődés a sorsba… Na jó, az utolsó rész nem egészen igaz, nem törődök bele abba ami történt, nem vagyok egy mit tudom én kicsoda, hogy csak így elfogadjam hogy „ óh, ez történt „, nem, nekem ezt meg kell bosszulnom, most, és itt. Megpróbálok kikecmeregni a sárból, minél gyorsabban, innentől pedig két lehetséges folytatást látok, az egyik abban az esetben áll fent, ha ellenség vesz körül, akkor úgysem néznek le, és próbálom tovább szurkálni őket, hiszen ez az eset eléggé lelombozott ahhoz hogy ne csak forogjak, a másik pedig az a lehetőség hogy társak vesznek körbe, ez esetben megpróbálom egy erősebbnek tűnő figyelmét magamra vonni azzal hogy:
- Hé te! Hé te ott fent! - S ezt addig amíg nem működik, majd pedig:
- Dobj bele az egyik arcába! - S ha teszi is akkor én sem hezitálok, felkészülök egy élvezetes landolásra, és egy szemen szúrásra, vagy arcon szúrásra, az eredmény ugyan az.