Kert és erdő a birtok körül

Cody elment a kert körüli fás részre egy kicsit edzeni. Néhány felülés, fára mászás, húzódzkodás a szabad levegőn jól esik neki. Ehhez méltóan elég lazán öltözött fel. Fehér póló, farmer, tornacipő. Nem túl könnyű levezetnie a feles energiáit neki sem. A reggeli edzések és a tanulóknak tartott órák valamennyi lehetőséget adnak a mozgásra, de azért nem ugyan az mint mikor sportoló volt. Telefoncsörgés zavarja meg. Felveszi és szólnak neki, hogy egy fekete ruhás alak akinek az arcát nem láthatták a diákok szállása felől a kertbe ment és készül valamire. Mivel tanár ezért nem veheti az ilyen szituációkat félvállról. Abbahagyja az edzést és elindul a kertbe.Meg is lát valami feltűnő és elsőre megmagyarázhatatlan dolgot. Mindenesetre nem hiszi, hogy veszélyes lenne. Ha nem vették volna még észre akkor elindul a festő felé. Teljesen nyugodtan csendben sétálva.
~A festék szaga elnyomja az övét. Viszont puskaport vagy ilyesmit sem tudok érezni felőle. Mégis mi a jó fenét csinál?~

Cody teljesen nyugodtan sétál a festő felé és egyre biztosabb benne, hogy csak egy diákról van szó aki unja, hogy túl sok szabadideje van.
~Volt egy másik is, aki talán tavaly vagy az előtt összefirkálta a Blackbird-et. Úgy látszik, hogy mostanában ilyen a lázadás. Nem túl kreatív. Bezzeg az én időmben...~
Bizony furcsa fordulatokat vet a sors kereke, hogy pont Cody lett az, aki most rendet megy tenni. Látszólag a kis nindzsát nagyon lefoglalta a festés mert nem vette észre a közeledő igazgató helyettest, aki közben azon is gondolkozik, hogy mit kezdjen a lánnyal. Attól is függ, hogy mit festett, de jelenleg egy fülhúzogatásnál és egy ejnye-bejnyénél többet nem hiszi, hogy ér a dolog. Viszont a lány úgy látszik jól ért ahhoz miképp rontson a helyzetén. Mikor Cody a közelébe ér akkor elkezd forogni és ügyesen össze is festékezi az igazgatóhelyettest, aki bölcsen erre úgy reagál, hogy vesz egy mély levegőt és tesz pár figyelemfelkeltő köhintést. Ha a lány menekülni próbálna akkor a ruhája után kap.
-Mi folyik itt?

~Sam Lewis~

Unottan feküdtem a fűben a fa alatt, amit Sandy kisajátított magának, és amit állítólag megszentségtelenítettem.
Nem volt semmi különösebb okom itt fetrengeni, de jól esett behúzódni a fa alá, és csak úgy elengedni magam, most hogy év végi vizsgák vannak, megy a hajrázás, nem nagyon volt időm ilyesmire, de a mai napot ennek szenteltem. Ma nincs tanulás, ma pihenés van, és Sam megteszi amit meg kell tegyen, hogy ezt elérje. Sandy persze valószínűleg most is tanult, őt ismerve sose elég, nem tud eleget, amúgy is úr isten mi van ha pont mást kérdeznek, meg őt a tanárok is utálják, meg... tiszta pánikbetegnek tűnik, legalábbis nekem, amikor valami nagyobb vizsga van. Tökre idegesítő tud lenni, úgyhogy nem is megyek inkább a közelébe, jobb nekem minél távolabb. Persze játszhatnék a gépemen is, de kár lenne ilyen szép időt a szobában kuksolásra pocsékolni. Hagyom, hogy a kellemes lágy szellő kissé megborzolja, és az arcomba fújja a hajam. Még nem döntöttem el, hogy mi legyen a program ha kifetrengtem magam. Gondoltam rá hogy alszok egyet a fűben, de azzal ugyan az a baj, mint a kockulással - rá pazarolnám az egész napomat, én pedig nem engedhetek meg magamnak ilyesféle luxust. Jövő ilyenkor már azt csinálok amit akarok, de most még nem.

~Kayla Norwood~

Hihetetlenül gyorsan telik az idő, már megint év vége van. Ezt az időszakot utálják a legjobban a diákok, legalábbis a legtöbben, én szeretem mert nyugalom van, mindenkit leköt a tanulás, nincs az a pörgés mint amúgy. Sandyvel se találkoztam már egy ideje, nincs kapacitása arra, hogy letámadjon lépten nyomon ahányszor meglát. Az elején kicsit úgy éreztem magam mint egy préda, kihozta az üldözési mániám, de azóta sikerült megszokjam. Sokszor már a felét nem is hallom amit mond, néha túl sokat beszél és túl sok a felesleges információ. Sokat fejlődtem ugyan a társalgás terén, volt rá egy évem és tényleg elszántam magam, de neki ezt nem feltétlen kell tudni. Mielőtt bárki kegyetlennek gondolna megmagyarázom. Amikor néha így "nem hallom" amit mond, mert csak úgy ontja magából az információt, csupa olyat ami engem nem igazán mozgat meg és a mondandója végén kérdez, de én csak nézek rá vagy bólogatok, nem tűnik fel neki, mint hiba, mert ezt szokta meg, tökéletes. Van, aki ilyenkor bűntudatot érezne, én valahogy nem. De kihasználva a lehetőséget, kimegyek az udvarra a szokásos padomhoz és leülök szépen nyugodtan alkotni. Viszek magammal egy bögre teát is, ha már a konyha is pang. Zombiszerű diákokat látok főleg a folyosón, akiknek már kiégett az agya a tanulástól, hazudnék ha azt mondanám hogy engem nem terhelt le kicsit a tanulás, de még bírom. Nem feszülök rá, mert amit nem tudok azt akkor sem fogom tudni, sőt még azt is elnyomja amit elvileg tudok.
Lepakolok az asztalra, füzet, ceruza, bögre, a pulcsim is leveszem, hogy kapjak egy kis D vitamint, szerencsére nem olyan erős a nap, hogy lángra kapjak tőle, mint egy vámpír és olyan meleg sincs hogy rám égjenek a fekete ruháim, pont jó. Nézelődök kicsit mielőtt neki állnék rajzolni, ekkor veszem észre hogy nem egyedül vagyok kint, van még valaki aki lazsál, legalább nem csak engem köveznének meg páran, hogy ennyire ráérek. Az a srác az, aki okozott pár kínos pillanatot ezen a szent helyen, az energiavámpír "barátnőm" ikertestvére, Sam. Akkora befolyással volt rám az a délután, hogy egy ideig amikor valami emberre hajazó dolgot rajzoltam, az ő arcát véltem benne utólag felfedezni, amitől hülye érzésem is támadt mindig. De szerencsére sikerült legyőznöm azt a dolgot és már szabadon alkotok, nem próbálkozik az agyam tudat alatt üzenni, legalábbis azt mondják az annak a jele volt. Na, magamhoz veszek egy kortyot a kedvenc fehér teámból, aztán nyitok egy tiszta lapot és "koncentrálok" rá, alkotok egy képet a fejemben amit megalkotok. Kíváncsi vagyok hogy amit magam előtt látok a lapon, mint leendő alkotás, azt más is látja e mint illúzió.

~ Kayla Norwood ~

Na most előttem van a szép fehér tiszta lap, mivel akarom kitölteni, nem is tudom mihez van kedvem hirtelen. Azzal is számolnom kell hogy csak egy grafitot hoztam le magammal, felmenni a színesekért nem igazán szeretnék, nem mintha ez annyira akadályozna, max utólag kiszínezem ha annyira gyötör majd miatta a hiány érzet. Ahhoz képest hogy az elején szinte csak "fekete-fehér" rajzokat kreáltam, már egyre inkább hajlok a színek felé. Hmmm, forgatom a ceruzát az ujjaim közt és szépen lassan kirajzolódik előttem egy nem megértett aranyos szörnyecske, nagy ártatlan szemekkel. Hozzá is kezdek, de alig jutok pár vonást mikor valaki megszólít. Egy pillanatra el is feledkeztem róla hogy nem egyedül vagyok kint. Megállítom a ceruzát és felnézek.
-  Szia! - majd a kérdésére hogy zavar e csak megrázom a fejem.
Ami egy kicsit hazugság, mert annyiban zavar, hogy néz és akkor nem tudok úgy rajzolni, de amúgy sem illik akkor belemerülni a lapba amikor társaságunk van. Pedig volt egy tanárom aki megengedte hogy firkáljam a füzetemet az óráján, úgy gondolta rajzolás közben ugyanúgy tud figyelni az ember és talán jobban ragad az anyag vagy valami ilyesmi volt. Itt viszont leveszik a fejem ha elkapnak és egyébként is hogy néz ki a szét firkált füzet meg tankönyv...nekem tetszik. Azért megpróbálkozok folytatni amit elkezdtem, a szemei vonala megvannak a fejét kezdeném el, de rá jövök, hogy felesleges próbálkozás és lerakom a ceruzát, felemelem a bögrém és hátra dőlök. A szemkontaktus az még mindig nem az erősségem, de már 1-2 másodperc megy. Inkább iszogatom a teámat,  néma ücsörgés lesz vagy valami kínosabb téma, úgyhogy inkább megszólalok én előbb és felteszek egy kérdést.
- Te nem tanulsz? - hát lehet nem pont ezt kellett volna.

~ Kayla Norwood ~

Nem zavar ugyan, de nem is tudok így rajzolni, nem vagyok hozzá szokva, de muszáj lesz ha olyan suliba akarok menni, ott nincs olyan, hogy megállok, mert a tanár a vállam fölött figyeli, hogy mit csinálok. De most még nem erőltetem a dolgot még van két évem rákészülni vagy majd ott megszokom. Pedig annyira csábít, olyan jó kis ötletem lett, megakarom valósítani, nem nyugszok amíg le nem rajzolom. Mondjuk egyszerű kis rajzról van szó úgyhogy gyorsan meg lesz. De van ha addig elfelejtem? Ennek mondjuk elég kicsi az esélye. De ha már lett társaságom foglalkozok azzal, szerencsére a valamivel higgadtabb testvér talált meg, aki nem is olyan teljesítés kényszeres ahogy észre vettem. El is indítottam a beszélgetést egy kérdéssel, miután a teámat kortyolgattam. Régen egy fajta jelnek szántam ezt a , azérbögrétt is ezt választottam, remélem ő nem veszi annak ha már egyszer azt a jelzést adtam, hogy nem zavar. Az előzőleg feltett kérdésemre, hogy miért nem tanul, csak annyit mondott hogy túl szép az idő hozzá, az mondjuk igaz, pont ideális kinti tartózkodásra, és már unja is, na ő nem fogja hagyni hogy kiégjen az agya tőle, nincs is értelme erőltetni szerintem se. Vissza is kérdez.
- Nem megy több, ennyi volt a kapacitásom. Az erőltetéssel meg nem megyek semmire, csak az ellenkezőjét érem el. -keresztbe teszem a lábam és az ölemben pihentetem a bögrét a másik tenyeremen, megvonom a vállam - Már csak szinten tartani tudok, aztán remélem, hogy elengedő lesz.

~ Kayla Norwood ~

Nálam a tanulás úgy megy hogy neki ülök, át olvasom az egészet és utána újra úgy, hogy közben próbálom megjegyezni, rögzíteni ami benne van, ha úgy érzem most se jó akkor újra és újra amíg elég stabilnak nem érzem a tudásom, illetve amíg bírom. Van ami könnyebben az agyamba férkőzik, van ami nehezebb, attól is függ mennyire érdekel. Jó esetben bőven a végére érek és ha álmomból keltenek is el tudom mondani, rosszabb esetben, hát, kutatnom kell a fejemben a válaszok után vagy megpróbálok iq-ból összehozni egy értelmesnek vélt választ. Szerencsére egész jól fog az agyam, de véges a kapacitásom, meg a koncentrálókészségem, bár utóbbi elég jó, nagyobb aprólékosabb rajzokkal sokáig kell bíbelődni, úgyhogy ez a képességem elég edzett. Most az agyam parancsolt megálljt, de szerintem elég is amit megjegyeztem. El is mondja hogy neki mennyiből áll a tanulás.
- Nekem azért ennél több kell. - kivéve annál, ahol tényleg szinte iszom a tanár szavait és önszorgalomból bújom a kapcsolódó cikkeket, könyveket - Én is törekszek a legjobbat kihozni magamból, de nem görcsölök miatta. - az idegeskedés kialvatlansághoz vezet, fáradtan pedig szinte halálra van ítélve az agyunk, szóval csak magunkat szívatjuk meg vele.
- Ömm, meg kérdeznél nekem valamit Sandy-től? - kérdezem kicsit félénken, mert lehet annyit mond hogy kérdezzem meg én, amennyiben ez lesz a válasz bele törődök és majd vizsgák után bekopogok hozzá amikor még ki van purcanva. nem életbe vágyó dolog, de hiányzik, amit úgy sejtek ő talált meg, mivel valószínű, hogy ott volt amikor elvesztettem.

~ Kayla Norwood ~

Ennyit a tanulásról, ha már szóba hozta a hugát, vagy nővérét, nem tudok ki az idősebb, beugrott valami amit jó lenne tudni. Nem nagyon hagytam még el semmit, oda figyelek a dolgaimra, amit meg sikerült elvesztenem általában lemondtam róla, mert nem volt bátorságom körbe kérdezni. Ha addig el is jutottam, hogy elmentem a portásfülkéig, a bent ülő élet unott idős úr tekintete megsemmisített és inkább tovább álltam. Most viszont adok egy esélyt a keresésnek, hátha meg lesz. Valószínű, hogy akkor hagyhattam el amikor a mosdóban igazítottam magam és leraktam, Sandy meg csak beszélt, beszélt, beszélt és amúgy is kicsit frusztrált voltam, úgyhogy azt szerintem ott is hagytam.
- Neem, - rázom a fejem - nem fontos, csak...elhagytam a fekete szájfényem,...és hogy nem e ő találta meg. - megiszom a maradék teám és lerakom a bögrét az asztalra, kicsit kínosan érzem magam, mert mintha máson keresném a dolgom amit én vesztettem el és közvetítőset se szeretek játszani - Csak nem akarom most ezzel zavarni. - magyarázkodás közben a kezembe veszem a ceruzám de csak forgatom kicsit meg húzok pár vonást a már meglévő vonalakon aztán csak fogom - Ha megteszed, azt...megköszönöm. - felnézek és húzok egy pici mosolykát a számra, amit most kb úgy érzek nincs is.

Akkor ezt megúsztam, ha minden jól megy és tényleg nála van, hamarosan visszakapom és nem kell ilyen hülye érzéssel járkálnom tovább. Bólintok arra, hogy este megkérdezi és lerakom a ceruzát megint.
Ha nekem kellett volna bekopogni hozzá, már elképzeltem ahogy ajtót nyit beránt és nem ereszt amíg ki nem sírja, háborogja, vagy panaszkodja magát és csak állnék ott néznék rá, nem tudnék mit mondani, aztán alsó hangon fél óra múlva hagyna szóhoz jutni hogy elmondhassam miért is mentem. De nem mondok semmi rosszat, elvégre ő volt az első aki kiharcolta hogy megnyíljak neki és akkor kezdetem el elindulni a lejtőn felfelé, ami a beilleszkedést és a társalgást illeti. Igaz azóta is "póker arccal" beszélgetek és ritkán látni mosolyt az arcomon, de úgy gondolom az már nem olyan nagy probléma. Mit terveztem már?
- Nem szoktam tervezni. - vagyis ritka - Egyelőre úgy voltam szívok egy kis friss levegőt és rajzolok. - amit te meghiúsítottál, de nem baj, nem haragszok - Miért? Te?
Nemm tudom mennyire zavarja ha azt a vonalacskát ott megigazítom, mert ahogy lenéztem a rajzra hirtelen, oda vonzza a szemem hogy az úgy nem jó. Óvatosan ceruzát ragadok és a kis vázlatvonalat kiradírozom és megigazítom, aztán már azt veszem észre hogy meg van a kis rém arc íve.

~ Kayla Norwood ~

Miután kiderült egyikőnk sem tervezős fajta, finoman utasít, hogy rajzoljak, legalábbis nekem ez hirtelen úgy jött le. Lehet, hogy azért mert veszem-teszem a ceruzát, és most is belefirkantottam. Kicsit megköszörülöm a torkom és oldalra döntöm a fejem.
- Igen, csak nem tartottam illendőnek úgy rajzolni, hogy ide jöttél...beszélgetni. - pillantok fel, hogy vajon egyet ért e.
Van akit zavar, kapásból a tanárok nagyját zavarja ha ők beszélnek én meg nem figyelek, nem kell messzire menni. Bónuszként még nem kell felfednem a sötét igazságot, hogy nem nagyon szeretem amikor alkotás közben néznek, kicsit olyan, nem is tudom hogy írjam le ezt az érzést, mintha picit bizseregne közben a tarkómnál. Aztán kérdezi, hogy mit rajzolok, a ceruzát forgatva válaszolok.
- Csak egy ilyen kis... szörnyecsként gondoltam...semmi komoly.
Annyira még nem vagyok profi a terelésben, de próbálkozni szabad. Egyébként is kíváncsi voltam rá, hogy miért tetováltatnak az emberek, elvégre ha minden jól megy, elég ügyesnek bizonyulok és megtanulom használni a gépet egy szalonban szeretném kamatoztatni a tehetségem, az embereket használva vászonként. El is kezdtem Sam karján méregetni a tetoválásokat.
- Kérdezhetek valamit? - ha megengedi, felteszem a kérdést - Miért varrattad ki magad...vagyis, mi volt a motivációd? - pontosítom a kérdést.

~ Kayla Norwood ~

A kifogásom nem jött be, nem zavarja, sőt szereti nézni, azt is nézte amikor varrták, mondjuk ahány videót láttam, a legtöbben nézik hogyan alakul a dolog, főleg ha a kar készül. Bár a sima fekete satírozást vagy mi az, sose fogom megérteni, hogy miért tetszik az embereknek, nincs benne semmi művészi, semmi szép, takarásnak jó. Le is sütöm a szemem a rajzra, lehet ezzel lebuktattam magam, ez a  "nem jött be" nézés. Azért még terelek egyet és ha ebből se lesz hosszabb beszélgetés akkor, esküszöm hogy neki állok, de nem ígérem, hogy értékelhetőre fog sikerülni ez a mű. Rá kérdezek a tetkóira, ad is egy hosszú választ. Mit is vártam, sejthető volt, hogy lázadás, a 10-en évesek közül a legtöbben azért csinálják, bosszantsa az apját, anyját, elege van a világból és ezt így mutatja ki, látványosabb helyen, feltűnésre vágyik, ki akar lógni a sorból. Hiszek magamban, úgyhogy valószínűleg fogok még találkozni hasonló fiatalokkal, akiknek én fogom az első csepp tintát nyomni a bőrük alá. Meg lett az első aztán rá kapott, sokan így vannak vele.
- Tintafüggőség... - jegyzem meg halkan közben.
De mostmár eljutott addig hogy mindnek van valami jelentése, hát igen, mondjuk szerintem bármit varratnék magamra ki tudnék találni valamit amihez köthetem és hogy miért kapcsolódik hozzám. Abba a válaszba se kötöttem volna bele ha annyit mond, "mert tetszik", elvégre ez a legigazabb válasz, úgy gondolom. De én nem akarok tetkót, egy kicsit se, de ha ennyi idősen így néznék ki az én anyukám már a túlvilágon sírna. De lehet ő ilyen szabad családban nőtt fel ahol nem probléma az ilyen, Sandy-t is elnézve, mondjuk rajta olyan formában jelentek meg a "lázadás jelei" amiket később simán eltűntet, ő mintha kicsit meggondoltabb lett volna. De ő orvisi pályára szeretne menni, vagyis agyturkásznak és egy kitetovált egyén nem igazán bizalom gerjesztő egy ilyen szakmában, Sam viszont nem tudom milyen célokat tűzött ki maga elé lehet hogy neki belefér ez az extremitás. De manapság körbenézek az utcán minden 5.-emberen látok  valami mintát úgyhogy lehet ez már elavult gondolat.
- A szüleid megengedték?
Közben húzok ismét pár vonást, lehet ezt a kérdést nem kellett volna feltenni, ez már kicsit magánjellegű dolog.

~ Kayla Norwood ~

A tintafüggős megjegyzésemre nem reagál, de nem is azért mondtam. A  lényeg, hogy elmondta miért csinálta ezt a testével. Állítólag a tetoválás fáj, főleg egyes helyeken, ki a lágy részekre, ki a csontos részekre "esküszik". El sem tudom képzelni, milyen érzés lehet amikor a kis tűk folyamat szurkálnak, be mélyen a bőr alá, biztos nem kellemes. Lehet jobban jártam volna, ha tetováltatok ahelyett, hogy összevagdalom a kezem, és akkor megúszom az agyturkászt is, nem mintha sokra ment volna velem. Bár amit a tetkóért  kaptam volna...a karcokat asszem még olcsón meg is úsztam. Csak az a baj, hogy ez is maradandó, azt mondják idővel elhalványul és eltűnik, eddig nem igazán vettem észre, hogy elakarnának tűnni, biztos túl mélyek, de a lényeg, hogy amíg ezeket próbálom, vagyis próbáltam rejtegetni, addig egy szép mintát, akár a saját művem, nem akarnám takargatni.  Meg a tetoválás azért pénzt és időt igényel, utóbbi lett volna, de a zsebpénzemből nem igazán jött volna ki, max ha gyűjtögetek. A vagdosás pedig egy olcsóbb és gyorsabb megoldás volt akkor és nem tervezett, hirtelen felindulásból történt....az első, utána úgy gondoltam ez jó, mert enyhíti azt ami belül fáj, elnyomja, aztán rá jöttem hogy nem érte meg, megbántam de már késő volt. Ösztönösen nézek le a csuklómra de legalább annyi volt bennem, hogy nem fordítottam fel, de lehet kiszúrta már, Sandy egyből észre vette amikor rövid ujjúban voltam és nem hagyott békén vele. Aztán rá kérdeztem mit szóltak a szülei a varrásaihoz, belegondolva biztos sokba fájt ez a sok tinta de ezt már tényleg nem kérdezem meg, így is elég személyesnek gondolom a mostani kérdésem is és van egy olyan érzésem lehet nem kellett volna feltenni. Zavaromban húzok is pár vonást, aztán elmondja, hogy az apja meghalt...és így...éreztem, hogy nem kellett volna, még akkor is ha nem mutatja, hogy fáj neki vagy ilyesmi..
- Oh..öö...sajnálom. - mondom kicsit zavartan és húzok pár erőteljesebb vonalat.
Én mondjuk nem tudom milyen elveszíteni valakit akit nagyon szeretünk, 3 személyt tudok biztosra akikkel ha történne valami, nagyon megviselne, de egyik sem az apám...durva ilyet mondani, de érte szerintem egy könnycseppet se tudnék ejteni.
Aztán mondja tovább, nevet,hogy már nem tudtak vele mit csinálni, ott volt, így ment haza. Hát engem elevenen megnyúztak volna ezért, de az ő anyukája sem volt boldog. De az apja valszeg hasonló sorsra ítélte volna, mint amit én kaptam volna.
- Ühüm, én el sem merem képzelni mit kaptam volna ha így megyek haza...- próbálok azért mondani valamit, bár az arcomra van írva, hogy mélységesen megbántam, hogy feltettem ezt a kérdést, amit azért próbálok elrejteni előle úgy hogy kicsit jobban a lap felé hajolok és próbálom alakítani a rajzot, hátha ez őt is eltereli kicsit.

~ Kayla Norwood ~

Megjegyeztem, hogy én többet kaptam volna a fejemre ezért a kinézetért és elkezdi magyarázni hogy miért, mit tudnak vele tenni...és ahogy sorolja csak harapom az ajkam. Most mondjam ki hangosan, hogy nálam mind megvolt legalább egyszer? Mármint hacsak anya nevel, biztos máshogy alakulnak a dolgok, ő sose bántott, apám lépte meg mindet és a kirakás volt az utolsó pont. Irigyeltem azokat akiknek ilyenek a szülei, ha engem ez vett volna körül, valszeg nem ilyen lennék, lehet én is lázadnék, de ha ebből a helyzetből kerülnék hirtelen egy szerető családhoz, vagy a mostani tudatommal születnék újá egy jobb családban, biztos becsülném őket és igyekeznék jó lenni. Mondjuk az nem a legjobb, ha mindent rá hagynak a gyerekre, ahogy a túl aggódás sem, és most azt mondja az anyja nem szól bele a dolgába...hát, az előbb még azt mondta hiszti lett a tetkókból, úgyhogy csak rajtuk tatja a szemét azért, csak nem olyan rövid az a bizonyos póráz.
- Igen, Sandy mesélt róla. - felemelkedek megint a lapból, felnézek rá és ugyanazt mondom neki is - Nagyon becsüljétek meg! - mondom komolyan, sokan vagyunk még, csak ebben az épületben, akik a fél karunkat oda adnánk egy ilyen szülőért.
Aztán visszatérek a rajzhoz megint, már a feje alakul a kis lénynek, a kis levélkéket meg rücsköket kell még jobban kidolgozni rajta és kész a pofija. Közben rácsodálkozom, milyen kis cuki szemekkel néz rám a rajzom, ilyen kis szomorú szemekkel, de hogy nézhetne máshogy, hisz egy meg nem értett kis szörnyecske, nekem is valami ilyesmi lehetett a tekintetem, amikor még nem voltam képes a normális kommunikációra és valaki megszólított. Régi sötét idők, vagyis sötétebb idők, de úgy érzem lesz rosszabb is, amikor vége lesz az x sulinak. Még 2 év és döntenem kell mit kezdek az életemmel, hova megyek, mit csinálok, mert haza nem mehetek. Már kinéztem egy művészeti sulit, megpályázom majd az ösztöndíjat vagy valami ilyesmit, közben szereznem kell majd valami melót is, nagyon nem várom, rettegek ettől. Ahogy belemélyedtem ezekbe a gondolatokba úgy érzem képes lennék ketté törni a ceruzát úgy szorítom.