Kert és erdő a birtok körül

Az erdőről szóló álmodozó kinyilatkoztatást mosollyal fogadja. Érti, megérti, mi nyűgözi le ennyire a fiút a buja zöldben. A kietlen sivatag után őt is magával ragadta, s habár az otthon ígéretéért maga mögött hagyta, nem tudott nem kóborló lupin lenni, s ezzel elkerülhetetlenül próbára tenni a kötelékeket. Két világ hívta és csábította egyszerre, s bár mindig volt, amit nem akart megélni, de egyiktől sem szakadhatott el teljesen.
-Lenyűgöző élmények. Igen. Megízleled a saját erőd, és túllépsz azokon a kereteken, amiket a civilizált világ felállít.- megtapasztalta őket. Járt erdőmélyen, szúrós, kíméletlen sivatagban és a város dzsungelében is. Mégis egy dolog volt, amit nem lelt egymagában ezeken a helyeken.
-De részegítő élmény az is, ha megóvhatod a szeretteidet. Boldogító, ha szerethetsz és ők is szeretnek. A társaságot, azt nem találod meg egyedül a zöldben, és talán eljön az idő, mikor még te is vágyakozni kezdesz majd a társ után, aki osztozik a szenvedélyben, amit átélsz, vagy legalább részben megérti, és vágyja megismerni. Az itteniek elég nyitottak ehhez. Elég nyitottak, hogy család lehessenek még az olyan szabadságszerető lények számára is, mint mi vagyunk- ahogy látja, hogy a fiú az ingével bíbelődik, hogy bekötözze a sebeket, lehajol hozzá, hogy segítsen. Noha nem volt orvos a szó nyugati értelmében, kötései mindig megfelelőek voltak. Ha a fiú hagyta, hogy segítsen, akkor ügyesen, puha kézzel és figyelmesen dolgozott.

Mosolyogva tette fel a kötéseket, egyszersmind ellenőrizte az okozott sebeket. Bánta őket, de jobban bánta volna, ha nem mérik össze az erejüket. Így most, engesztelésként még gondosabban dolgozott, mint szokott.
Szerette, ha segíthetett, és legalább olyan meleg érzések ébredtek benne, mint nem rég a kínai kisfiú iránt, akit a káoszban is igyekezett megóvni. Úgy tűnt, lassanként kezdte visszalopni a régi énje magát a jelenbe, nyugodtabbá, oldottabbá és boldogabbá vált. Itt, kinn az erdőszélen minden egyszerűbbnek tűnt.
Mikor végzett, nem egyenesedett fel, hanem a fiú mellé telepedett, és természetes támasztékot keresett a hátának. Egy fatörzset, mint a kölyök. A gyógyulás még most is zajlott, de valahogy sokkal tompábbnak érezte a fájdalmat, mint percekkel azelőtt. Talán csak a beszélgetés tette, mely olyan jólesően cirógatta a lelkét, vagy az, a csetepaté után végre jóleső fáradtság, mely kezdte hatalmába keríteni.
-Tudod.. jó, hogy ide jöttél.-és jó, hogy most jött, bár ezt már nem tette hozzá hangosan. Talán nem is kellett.

Szehmet kicsit fészkelődött, majd kényelmesen hátra dőlt. Hihetetlenül pihentető volt idekinn. Egészen elszokott tőle, míg a Piramis ügyeit intézte, s most jól esett neki a pillanatnyi békés semmittevés. Nem akart a robotra gondolni, nem akart a lehetséges jövőkre gondolni, csak a jelenre. Arra az otthonosságra, amit egy másik lupin közelsége jelenthetett. Olyan lupiné, aki szívből megélte saját bundás oldalát. A fiú ilyen volt. Nem küzdött azért, hogy elnyomja ösztöneit, és nem akart emberibb lenni annál, ami volt. Talán rosszul tette egy emberi világban, de ebben a pillanatban mégis erre volt szükség. Az újabb szavakra a srácra pillantott.
-Igen, jó.-lágyan szólt, melegen, majd tekintetét az ég felé fordította, az ágak közt kéklő égre, mely szárnyalni hívta a gondolatait. Nem engedett a fáradtságnak, s az nem is volt olyan követelőző, hogy komolyan küzdenie kelljen ellene. Az ég utazni csábította. Most azonban maradni akart, hiszen még alig érkezett meg. Még alig kezdett újra látni.

-Hank?- őszinte, örömteli meglepetés hallatszott a hangjából. Elszállt minden félelme, amint meghallotta az ismerős hangot. Fejét valamivel hátrébb döntötte, hogy lássa is őt, majd tekintete követte a mozgását, ahogy előttük termett.
-Hihetetlen, hogy.. rossz fát kell tenni a tűzre, hogy... találkozzunk.-nem, nem akarta elviccelni a dolgot, de a derűt nem tudta elnyomni magában.
-Ó, én remekül vagyok- kisebb csúsztatás ugyan, de mit sem számít. Képessége bírta a harcot, a fiúnak meg szüksége volt a foltozásra. Nem volt kérdéses a sorrend. Úgyis kényelmesen elpihengetett a fának dőlve, csak úgy sápatagon, fáradt szavakkal.
-Sajnálom. Az én.. hibám volt, nem a fiúé. -nem akarta, hogy a fiút tekintsék hibásnak. Nem érdemelte meg, hiszen neki tudnia kellett volna.. ráadásul a köztük kialakuló feszültség ellenére az új bundás jó srác volt, aki ráadásul, bizonyára nagy reményekkel érkezett ide.
-Nem.. gondoltam rá.. egyszerűen... bolond voltam és.. megtörtént - gyorsan jutottak el arra a pontra, mikor már nem volt visszaút, de annál is hirtelenebb volt, ahogy Lance-et, a kedélyeskedő erőpróba alatt elragadta a vad. Persze lett volna lehetőség nemet mondani. Nemet mondani akár ezerszer, de a fiúról egyszerűen átragadt rá valami.
-Tudod.. te tudod milyen az, amikor a fiatal lupinokban annyira felgyülemlik a feszültség, hogy a szavak már nem oldják meg a helyzetet.- nem, ha akarta volna, sem tudta volna elrejteni az elégedettséget, ami még a fáradtságon is átütött, mióta a küzdelem véget ért. Biztosra vette, hogy Hank is tudja, hogy nem az első, és minden bizonnyal nem is az utolsó alkalom volt ez a csetepaté a Kúria életében, ahogyan abban is biztos volt, hogy nem várt volna senki ilyen kijelentést tőle.
-Az X-Menhez akar csatlakozni.. Jó képességű.. de kell valaki, aki megmutatja, hogyan kell uralnia a belső vadat.- tette hozzá végül, hogy Bestia is lássa, akármi történt, nem maradt tanulság nélkül.

A bocsánatkérésre halvány mosoly a válasz. Nem neheztel, s nem is kívánja, hogy Bestia rosszul érezze magát emiatt.
Ahogy a kékség Lance sebein ügyködött, figyelte őt. Próbálta megfejteni, hogy változott-e valamit, mióta utoljára találkoztak, de eddig nem talált nagy változást. Talán nyomtalanul múltak el a kaotikus idők. Talán nem hagytak emlékeket.
-Értem, mire gondolsz- ő maga habozás nélkül átvette a kifejezést, de értette a kifogásokat. A szó néha kevésbé tűnt körülményesnek, mint a bundás, a szőrmók vagy a torzonborz jelző, de érezte az idegen csengését, és azt, hogy mögötte húzódik az eszme, miszerint mindig vannak jobbak és mégjobbak.
-Ami azt illeti, most már értem, miért az övé.- mosoly az újabb kérdésre, de nem olyan szívből jövő, mint az előző.
-Egyszer-egyszer szívesen... vállalom a bokszzsák... szerepét,- szól, miközben átfut a fején, hogy jóval szívesebben, és akár gerjesztve is a gondot vállalja, minthogy hirtelen törjön elő, rosszabb alkalommal, rosszabb társaságban,
- de.. azt hiszem egy... idő után sok lenne. Talán már másodjára is.- humorizál, noha a könnyedség mögött továbbra is komoly gondolatok húzódnak.
- Közben jársz majd nála a... fiú.. érdekében?- őszintén érdeklődött. Szerette volna itt tartani a kölyköt, és ha lehet, e témában a legjobbhoz küldeni.
Ahogy előkerül a krém, nyugodtan nyúl felé. Kicsit megszaglássza, de a megismerés halvány gesztusai után cseppet sem habozva használatba veszi.
-Akkor enyém a megtiszteltetés, hogy... felavassam?- fel-felszisszen, ahogy próbálja a lehető legkevesebb fájdalommal felvinni a sebre, de az nem bizonyul egyszerű feladatnak. Most hogy újra a sebre koncentrál, mi több, a Bestiával folytatott beszélgetés miatt oszlik a fáradtság jótékony tompító hatása, a fájdalom újra erőre kap, ő pedig egész testében görcsösen remegni kezd, miközben próbálkozik. Teste akaratlanul igyekszik szabadulni a kellemetlenségtől, és a még oly eltökélt cicának is feladja a leckét, így kisebb megszakításokkal kénytelen folytatni a műveletet arca pedig ékesen hirdeti a jobb és rosszabb pillanatok váltakozását.

Végre teljesen bekente a sebet a krémmel, és újra hátra dől, hogy nyugodtan ejtőzve hallgassa tovább a beszélgetést. Egy röpke köszönömmel mondott hálát a kapott ígéretre, és hagyta, hogy Lance vegye át a szót, hogy végre megkapja a rövid bemutatást. Csak Bestia újabb kérdésére élénkült fel ismét.
-Nos.. ha alkalomadtán tudnál majd egy kis időt szakítani egy beszélgetésre, annak örülnék.- Pengetett meg más húrokat, majd hirtelen eszébe jut még valami, amiről semmi esetre sem szeretett volna megfeledkezni.
- Ó, igen. Van egy.. új lány a házban. Ha összefutsz Zack-kel, mondd meg neki, kérlek, hogy érte én kezeskedem.- egy pillanatnyi szünetet tart, végiggondolva, hogy ez vajon jót jelenthet, az után, hogy Lance-et is jófiúként aposztrofálta, de végül folytatja
- Ő a segítőm a Piramisban, Erin Breaker, de.. jobb szereti, ha EssExnek hívják. Kicsit különc, de kedves lány. George Ethan-nel volt, mikor elváltunk.- nem akarta tovább tartóztatni Bestiát, így rövid búcsút vett tőle, és sráchoz fordult.
-Nincs mit.. tényleg.-hárította a hálát, majd újra a Kúria felé pillantott. Ez a nap már túl hosszúra nyúlt.
-Nos.. talán mégis kereshetnénk neked egy szobát.- a fáradtság újra megjelenik a hangjában.

-Komolyan- fáradt mosoly. Mintha tükörképe lenne Lance mosolynak. A teste, hála a krémnek, már nem ég, inkább kellemesen bizsereg ott, ahol gyógyulnia kell, s a seb maga is hihetetlen gyorsasággal tűnik el. De a fáradtság marad a túlhajszolt nap után, s bár vágyik azonnal összegömbölyödni, jobban vágyik egy frissítő zuhanyra, hogy lemossa az árnyak maradékát, melyek eddig lelkét szorongatták, és a vért, ami fájdalmasan feszíteni kezdte bőrét.
-Tovább nem is kérném.-biccent a srácnak.
-De ha nem is leszel ott sokat, de lesz egy saját helyed, mindenki más is egyszerűbben megtalál.-némi remény csendül ki a hangjából. Remény, hogy nem csupán a bundások fogadják majd be a srácot, és ő sem marad meg egy csonka falkában, hanem nyit a diákok felé.
Szehmet felkel a földről, és mancsát nyújtja, hogy felsegítse, akár szükség van rá, akár nem, végül elindul az épület felé, végül belépnek az épületbe, és Szehmet az emelet felé veszi az irányt, hogy megfelelő szobát keressen.

Már van pár napja annak hogy itt van. Számára idegen hely, teljesen idegen. Az emberek is azok. Évei során sosem mozgott idegen személyek között. Most mégis ide cseppent, maga sem tudja hirtelen miért, de mindennek megvan a maga célja, talán annak is hogy itt van. Attól függetlenül hogy már nem cirkuszi életét folytatja, számára még ezzel nem fejeződött ez be, hisz ez volt egész élete, létezésének egyetlen értelmi célja, hogy másokat boldoggá tegyen, hogy egyre lélegzetelállítóbb mutatványokkal lépjen fel a nagy közönség előtt. Most mégis inkább egyedül érzi magát, hiába veszik őt körbe már néhány napja más lények jelenléte. Nem ismeri az angol nyelvet, legalább is nem olyan szinten hogy jobban tudjon ismerkedni, így inkább csak csendes és visszahúzódó személy a mindennapi életben. Ma viszont olyasmire készül, amit már hetek óta nem tett. Vágyait csillapítania kellett. Sokkal jobban érzi magát a bizonytalan magasságban, a kötélen vagy éppen egy vágtázó állat hátán, mint hogy saját két lábán. A cirkuszi káprázat és szemfényvesztése igencsak hiányzott életében. Hirtelen lett kiragadva belőle, talán túlságosan hirtelen. Lépései mint mindig most is szinte hangtalanok voltak. Hófehér tütüje és fehér pólója olyan kecsesen mozgott testén, mintha azok is csak további izmok lennének rajta. Lábai alig érintették a puha füvet maguk alatt, olyan előkelően és könnyedén lépkedett. Akár egy megtestesült hópehely. Vállán egy vékony, hosszú kötelet tartott, másik kezében egy kis, hordozhatós rádiót. Úgy érezte itt az idő visszahozni a régi szép emlékeket. Messzi a zajtól és a diákoktól, legalkalmasabb hely talán a birtok erdős része lesz, ahol senki sem zavarja majd őt. Szíve olyan hevesen és izgatottan kalapált mellkasában, mint legelső fellépésén, amikor még kicsiny gyerek volt. Megállt hirtelen és körbenézett.
- Na itt jó is lesz - mondta magának oroszul, majd mély levegőt fett és mikor kifújta, teljesen beleremegett az izgalomtól. Letette a rádiót a fűbe, majd fogta magát és az egyik vastag fára tornázta magát. Kecsesen mozgott ágain, akár egy macska, majd mikor legalább 3-4 méter magasságra került a földtől, elégedetten elmosolyodott. A kötelet szorosan a fa törzse köré kötötte. Szétnézett és keresett egy másik alkalmas fát. Meg is lelte. Legalább 5-6 méterre volt előtte.
- Na az ott jó is lesz - mondja nyugodtan, majd a kötélen leereszkedve landolt kecsesen a földön. Óvatosan húzta maga után a kötelet, ügyelve arra, nehogy valamilyen ágba beleakadjon. Nem volt kedve bogózgatni. Olykor jobban meghúzta hogy ki legyen feszítve, majd feltornázta magát a másik fára és ott is jó szorosan megkötötte. Mikor megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van, lemászott a váról, majd bekapcsolta a rádiót amiből nyugodt, kellemes zene szólt. Nem cirkuszi, hanem inkább nyugtató, magával ragadó. Olyat amilyet relaxálás közben szoktak hallgatni az emberek. Nem szólt túlzottan hangosan a zene, csak pont annyira hogy Nadja jól hallja a magasból is. Vidám mosoly kúszott arcára és szemei már csillogtak is az örömtől. Visszamászott a fára, majd tornacipőit levéve ledobta őket a fűbe. Az egyik ágba kapaszkodott, majd bal lábával kipróbálta a kötelet, mennyire stabil. Jónak látszott, így óvatosan elengedve a faágat már mindkét lábával a kötélen állt. Lassú és kecses léptekkel indul meg rajta, a másik fa felé. Karjait kinyújtva tartotta, hogy megtartsa az egyensúlyt. Lehunyta szemeit és már át is adta magának a csodás érzésnek. Ismét a cirkuszban érezte magát, azon a helyen amit otthonnak mondhatott...