Re: Kert és erdő a birtok körül

by **Adam Taylor** Kedd 24 Ápr. 2012, 17:54

Mugurama mosolyogva pillant a lányra, amikor az a nevét próbálja kimondani. Látszik rajta, hogy nehezen fog vissza egy nevetést.
- Ne aggódj nem csak neked nehéz kiejteni a nevem. Ne zavarjon. A nyelvet látom még gyakorolnod kell. Ne aggódj menni fog. A veszélyterem egy szimulátor. Képes sok mindent szimulálni biztonságosan. Ezért valószínűleg ott, majd gyakorolhatod amit itt csináltál. Csak egyeztetned kell a tanárokkal. A képességed gyakorlása szintén nem egészen szabályos. Szóval kérlek ne említsd meg ezt. - fejezi be a fiú. Egyenlőre nem is igazán érti, hogy mit akarnak elérni az iskola tanárai. A veszélytermes eset óta neheztel az ötlet kiagyalójára. Ám úgy érzi minden bizonnyal van valami célja a dolognak. Nem tudja mi az, de érdekes dolog ilyen helyzetbe hozni a diákokat. Ő maga úgy gondolja nem volt helyes lehetőség akkor és ott. Nem igazán értette, hogyan akarják őket így mások védelmére tanítani. Az apja azt mondogatta régen. A tanulás kedvének fenntartásához sikerélmény kell. Ha valami negatív érzelmeket szül akkor csak rosszabb lesz.

by **Radoslava** Kedd 24 Ápr. 2012, 21:11

A lány úgy hallgatja Muguramát mintha minden szavát tökéletesen értené, persze ez cseppet sem van így. Bólogat és hümmög, bár inkább saját magában elemzi a szavakat, de nem igazán tud rájönni jelentőségükre, számára a mondat túl bonyolult, de ezt most nem fogja felhozni. Úgy gondolja legjobb ha most inkább az új fiúról fog kérdezősködni, hisz egy hét alatt ő az első akivel szóba állt ilyen hosszú ideig. Mivel elég sok időt itt fog tölteni, itt az ideje barátokat szerezni magának, túllépni a kellemetlen barikádokon.
- Te mióta itt? Te is mutáns lenni gondolom, ugye? - kérdezi érdeklődve, miközben haladnak az erdőben. Léptei finomak és könnyűek, alig érik a puha füvet. Szinte lebeg a föld fölött. Mozgása finom és lágy, ruhája olyan mintha testének ismét csak valamelyik izma lenne, úgy mozog összhangban. Kivesz pólójának zsebéből egy nyalókát, majd kibontja azt. Szájába helyezi és élvezi a finom ízét. Elővesz még egyet, majd Mugura felé nyújtja kedvesen.
- Kérsz? - kérdi tőle kedvesen, miközben a sajátját kicsit mintha idegesítően cuppogtatná.

by **Adam Taylor** Szer. 25 Ápr. 2012, 14:41

A fiú nézi a furcsa lányt. Nem igazán tudja hova tenni. Végül az kérdezni kezd. A fiú mosolyogva válaszol.
- Pár hónapja vagyok itt, és igen én is mutáns vagyok. A képességem az elektromosság. - mondja és felemeli a kezét. Lágy kékes szikrák pattognak a bőrén. Aztán eltűnik.
A lány végül nyalókát vesz elő a kölyök csak mosolyogva néz rá, és megrázza a fejét.
- Köszönöm, de nem kérek. Nem szeretem a nyalókát. - mondja kedvesen és közben tovább vezeti a kastély felé. Még nem nagyon látta őt itt ezért ő is kérdezni kezd.
- Te mióta vagy itt, és mi a te képességed? - kérdezi végül elgondolkodva. Oly sokan és annyi furcsa erővel vannak megáldva itt. Talán a lány ereje is érdekes. Sőt biztosan az.

by **Radoslava** Csüt. 26 Ápr. 2012, 11:22

Csendben és figyelmesen hallgatja Mugu beszédét. Olykor egy-két szót ő is megismétel, hogy fejében tartsa őket, főleg a számára idegen szavakat amikről csak találgathat hogy mit jelenthetnek, de szobájában majd úgyis meg fogja nézni. Nem rendelkezik rossz memóriával, így ha kétszer-háromszor elismétli magának megmarad fejében. Érdeklődve figyeli a fiú képességét, ahogy teste szikrázni kezd egy kicsit. A lány elhúzódik tőle, és halkan felsikkant mikor az egyik szikra orrán landol és enyhén megcsípi. Orrához kap, majd kicsit csúnyább tekintettel a fiúra néz, de tudja jól hogy nem tehet róla így az egész helyzetet egy vidám nevetéssel töri meg.
- Szeretem. Vicces - mondja a lány a képességre utalva, miközben orrát dörzsölgeti még egy kicsit. Elutasítja a nyalókát aminek hatására a lány szemei kicsit elkerekednek. Nem igazán érti hogy milyen ember, főleg gyerek nem szeretheti az édességet. A cirkuszban mindig degeszig tömte magát az ilyesmivel, gyakran rendes kaja helyett.
- Te nem vagy ember, ha nem szereted nyalókát - mondja végül majd elhallgat és arcán látni hogy eszébe jut, Mugu tényleg nem ember, hanem mutáns, de nem ez most a fontos, hanem a mondat morális lényege. Végül vállat von és elteszi, majd bezipszeli a zsebet. Kis ideig csendben cuppogtatja a nyalókát, majd ó is válaszol a kérdésekre.
- Egy hete vagyok itt - kicsit ismét elgondolkodik ahogy a szavakat próbálja fejében összerakni - Semmi érdekes a képességem. Jég - mondja majd a nyálas nyalókát kicsit feljebb emeli. Látni lehet ahogy lassan a jég felkúszik a nyalóka pálcikáján Nadja ujjairól majd teljesen körbeölelik és ellepik jéggel a nyalókát. Nadja elfintorodik, a nyalóka odafagyott a kezéhez.
- De utálom ezt... - szitkozódik angolul, majd próbálja lerázni a nyalókát, de a jég túl vastag lett ahhoz hogy csak úgy letörjön. Szerencsétlenül és segélykérően néz Mugura.
- Forró víz... - bök a kezére meg a nyalókára majd int neki hogy kicsit kapkodják lépteiket, semmi kedve hogy mások is lássák szerencsétlenkedését.

by **Adam Taylor** Szer. 09 Május 2012, 10:07

A lány szavaira a fiú csak elmosolyodott. Amikor véletlenül megrázta őt. Csak magában morgolódott, hogy ilesmi már régen nem történt meg vele. A nyalókás dologra elmosolyodik.
- Pedig ember vagyok és még élek is, de a nyalókát nem szeretem. - fejezi be a mondandóját a fiú mosolyogva. Aztán a lány képességét figyeli. Amikor annak megfagy a keze elmosolyodik. A forró vízen ismét. Rápillant aztán csak figyeli egy ideig.
- Rendben gyere a konyhába kell mennünk. Vissza a kastélyba. - mondja végül. Aztán elgondolkodik vajon mióta próbálkozik a lány. Az ő képessége érezhetően fejlődik mióta rájött, hogyan is irányíthatná. Sem az ő sem a lány képessége nem a nyers erőről szól.
- Ne aggódj másokkal fordulnak elő balesetek. Vannak akik pedig fel sem fogják milyen nehéz a képességeket irányítani. Mert az övék nem olyan egyszerű mint a miénk. Néhányunknak más jellegű képességei vannak mint másoknak. A miénk olyan amit irányítani kell és nincs meg állandóan. Másoké olyan ami csak van. Ne szégyelld, hogy nem tudod irányítani. Én még ennyire sem tudtam amikor idejöttem. Talán még most sem tudom. Bár már sokkal finomabban irányítom mint régen. - fejezi be a fiú miközben a konyha felé indul. Ott aztán biztosan találnak valami megoldást a lány kezére.

by **Szehmet** Kedd 29 Május 2012, 20:28

Itt volt újra. A helyen, ahol oly furcsa hév ragadta el. Még az éjszaka fényeinél is látta a dúlás nyomait, és szinte a szájában érezte az ízért a kiontott vérnek. Leguggolt, és kezével könnyedén simította végig a földet.
Ennek itt, meg kellett történnie, de nem lett volna szabad, hogy így legyen. Felemelkedett, és óvatos léptekkel indult, hogy körül járja a helyet. Itt- ott elidőzött, próbálva felidézni magában az eseményeket, és az érzéseit. De nem töltötte el elégedettséggel.
Végül leült a fa alá, ahol a csata után megpihentek, és csak bámulta a helyet.
Ez itt új életének fontos állomása volt. A történtek jelentéssel bírtak, és ő meg akarta érteni őket. Látni akarta miként kapcsolódnak az egészhez.
Ki tudja meddig ücsörgött ott némán...
Végül napsugárra ébredt, egy furcsa álom után, mely nem hagyott hátra emlékképeket, csak valami elszánt bizonyosságot.
Felkelt, és öles léptekkel indult az épület felé.

by **Thorhalla** Kedd 02 Okt. 2012, 17:52

//A párhuzamos kaland miatt van a tanáriban és itt is Gunny//
//Előzmény: ARMOR főépülete//

Régen cipeltem ennyi mindent magammal, itt volt nálam a hadizsákmány Amerika Kapitány pajzsa, két pisztoly, két viking kard, az íjam és a tegezem. Szalmabábut állítottam fel a fák és bokrok között, hogy a célzást gyakoroljam, a felszerelésem a földön hevert, csak az íj volt a kezemben és az idegen egy nyílvessző. A hely olyan üresnek hatott, itt voltam jó pár hétvégét gyerekként is, nem változott, vagyis nem fog változni a hely szinte semmit. Csak mégis most olyan üres volt, hogy apáékat elküldték Asgardra, nagyapa nem volt itt, senki sem tudta, hogy hol lehet. Még én sem. Otthon háború készült, „nagyapa” azt mondta, hogy még maradjak, majd ha szükség van rám, úgyis hazamegyek Asgardra. Útjára engedtem a nyilat, ami pontosan a bábú szívébe állt bele. Kétszáz lépés távolságról. Lehet, hogy hátrébb kéne mennem és onnan próbálkozni, illetve bekötött szemmel, máskor még az sem nehezítés, mert a szaguk elárulja őket, a szalma is más illatú, így nem volt túl nehéz dolgom. Ezúttal két nyilat kaptam fel a tegezből, sima egyszerűeket, semmilyen trükköst. Becsuktam a szemem és úgy céloztam be a szalmabábut, hogy hamarosan ezeket a nyilakat is újtára küldhessem.

by **Szehmet** Kedd 02 Okt. 2012, 20:01

Napok teltek el, s még most is megfoghatatlan érzések fájó, sötét, kósza árnya ölelte körül, s ringatta időtlen éber álomba. Kezdetben azt hitte csupán a fájdalom utóhatása, majd, hogy a fáradtság tompasága teszi, ám ahogy regenerációja éppé és frissé tette testét, rádöbbent, saját bűntudata üli meg sötéten és súlyosan szívét. Nem volt minden tiszta, ám élesen emlékezett az éhségre, a vadászat leküzdhetetlen kényszerére, és izgalmára, s a vágyra a préda húsa után... A vágyra mely mindenek felé kerekedve eluralta tetteit, s megtámadta azt, aki ellen már így is túl sokat vétett. Úgy érezte, nem maradt már szó, tett, vagy gondolat, mellyel helyre hozhatja a rossz döntéseket, úgy érezte, még ha valami homályos külső hatásra vált is vadásszá, már tehetetlen.. s volt még valami, amitől ráncba futott a homloka.
Ha hihetett a kósza pletykáknak... Serena állapotát látva miért is ne hihetne?... akkor Ő, akit saját kezével ölt meg... Ő.. valami furcsa, lehetetlen és torz módon.. életben van. Valószínűleg épp ez a rémületes tény tartotta vissza Szehmetet arról, hogy engedjen a fájdalom késztetésének, s visszavonuljon saját barlangjába, az egyetlen helyre, ahol még érezhette az otthon meleg érzetét, s nem kell látnia a vádló, számonkérő pillantásokat... Így azonban nem mehetett. Ő.. sosem támad egyszer.. Ő el fog jönni újra.. újra..újra... s talán ismét lángba borítja az iskolát?
Szehmet rettegett ettől a lehetőségtől. Bár ez a hely nem volt már számára otthon, mégis ikon volt... Ikon mely felidézhetett egy fiatal, idealista, s naiv, mégis helyes életet... Fájt látni, de jobban fájt volna újra elpusztulni látni. A birtokot egy ideje már megülte egy feline illata... érezte őt, ám most, hogy a kósza szellő az erdő felől hozta az illatot az orra alá, emlékekkel vegyülve vészjóslónak tűnt, s ő nem ülhetett tétlenül. Utána kellett járnia, kihez tartozik az illat.
Ahogy megérezte a talpa alatt a szűz földet, Szehmet összerezzent. A természetesség érzése most bizonytalanságot hozott, hiszen tartott attól, hogy előhívja a vadat újra, de ezúttal, célt lelve a felfedezésben, elhessegette az érzést, és erős léptekkel indult az illat irányába. Bár a vélt hasonlóság csalogatta elő, minden lépéssel világosabbá vált, hogy nem az Ő illata.. sőt.. minden ereje ellenére határozottan nőstény illat. Szehmet nem kívánt újra felesleges viadalba bocsátkozni, így kezdeti lopakodó magatartását hátra hagyva, kíváncsian és nyíltan közeledett, míg csak ki nem rajzolódott előtte a gyakorlatozó alak.
-Üdvözletem- szólalt meg barátságosan, csupán farka vége rezdült néha kissé feszülten.

by **Thorhalla** Kedd 02 Okt. 2012, 20:12

A szél gyenge volt, ennek ellenére tökéletesen érezni lehetett az illatot, amit ide hozott. Volt valaki kint az udvaron, a közelben, valaki, aki hasonló, mint én, mint a többiek, akik állatias vonással rendelkeznek. Egy nőstény, egy fiatal nőstény, az illata szerencsére elnyomta a szalmáét, így nem tudtam pontosan, hogy hova kell lőni. Néhány pillanat múlva útjára engedtem a két nyílvesszőt, amiknek a süvítését még hallottam, majd a hangot, ahogyan belecsapódtak a bábuba. Kinyitottam a szemem, amikor a köszönést is meghallottam. Megborzongtam az érzésre, mágikus, nem mágus, valami más. Talán… nem talán. Az. A bábut néztem meg, egy a nyakába, egy a fejébe. Elégedetten szemléltem néhány pillanatig, még mindig jól céloztam. Kedves hang, lehetséges, hogy nem akar harcot, helyes. Soha sem voltam híve a felesleges erőfitogtatásnak.
- Üdv avatár! – biccentettem felé.
Végignéztem rajta, barna bunda, oroszlános külső. Egyiptomi lehetett, igencsak távol állt az otthonomtól és az én világomtól. Leengedtem az íjat és rátettem a többi felszerelésemre, amik még itt voltak. mennyire fiatal volt, vagy én voltam túlságosan öreg. Lehetséges és még csak életem hajnalán voltam.
- Ha nem tévedek azok alapján, amit hallottam, te vagy Szehmet – mondtam, közelebb léptem hozzá és emeltem a kezem kézfogásra és a megerősítésre. – Gunnhild Morsus vagyok.
Mutatkoztam be még hasonló kedvességgel, mint ő is tette. Egyelőre nem tudhattam, hogy ő miként fog reagálni arra, hogyha megérzi a mágikus kisugárzásomat, ezért figyeltem minden mozdulatát, reakcióját, hogyha támadna, akkor felkészülhessek a védekezésre.

by **Szehmet** Kedd 02 Okt. 2012, 20:51

-Avatár?-kérdő, csendes, talán csak magának szóló hitetlen megjegyzés volt, ahogy figyelte, hogy a másik feline miként bíbelődik tetemes mennyiségű cuccával. Valami furcsa volt körülötte. Az illata.. rendben, de valami furcsa, egzotikusnak ható dolog fűszerezte, s e felfedezés értelmezése továbbra is távol tartotta előbbi sötét gondolatait, s éberen és kíváncsian tartotta a jáde szemeket.
- Igen, én vagyok Szehmet- biccent ezúttal ő, és fogadja a kézfogást, noha még mindig bizonytalan abban, mégis miféle furcsaságot érez a nő felől. Nem is igazán az illatában... körülölelte ugyan, mint a szag, de másként áradt.. Érezte.. de vajon miféle érzékével érezte? Arca, s farka is ezt a kíváncsiságot tükrözte, az utóbbi enyhén meggörbítve, most kicsit megmerevedett, majd meglepetten lendült meg.
-Morsus?- egy feline abban a családban? Szehmet szemei nagyra nyíltak, és kimondatlan kérdés lebegett a levegőlen: Hogyan? Nem mintha egy mágusnál, vagy láthatóan annak családjánál ne fordulhatna elő bármi. Talán itt a forrása a különös érzetnek is.
-Lenyűgözően lősz. -pillantott aztán a szalmára, megtörve a kérdés keltette esetleges feszültséget, amibe talán a nőn látott feszült, óvatos figyelem átcsaphat..
Eddig nem tűnt igazán veszedelmesnek a találkozás, és be kellett vallania önmagának, hogy jókor jött ez a röpke béke, és jókor jött egy olyan fajtárssal való találkozás, aki nem igyekezik azonnal küzdelemben lerendezni az erőviszonyokat.. ez érettebb, talán emberibb lényt sejtetett, mint a legutóbbi, túlontúl heves Lance.

by **Thorhalla** Kedd 02 Okt. 2012, 21:09

Lehetséges lett volna, hogy nem tud róla? Hogy nem szólt senki, hogy olyan furcsa ő. Meglepő, főleg, hogy nagyapa is ismeri őt és ő nem szólt volna? Igaz, semmin sem lepődött meg soha sem, ezek után még lehetséges, hogy nem tette szóvá. Bólintottam a kérdésre, régi emlékeket idézett, amikor fiatalokkal kellett foglalkoznom, felinekkel, még a shi’ar galaxisban az ott töltött évek során, azóta hordtam azt az alakot, ami most már véglegesnek volt mondható.
- Soha egyetlen mágia érzékeny, vagy misztikus teremtmény sem jegyezte meg, hogy igencsak különleges és furcsa aurád van? – érdeklődtem. – Nem egészen olyan, mint egy mágiahasználónak, olyan zavaros, mintha egy isten, vagy istennő keze nyoma lenne rajtad érezhető.
Vajon az én tisztségem volt az, hogy ezt megosszam vele? Nem lehet, hogy olyasvalakinek kellett volna, aki ismeri is őt? A kézfogást elfogadta, így már picit kevésbé voltam feszült, mint az első pillanatokban. A kérdésre belenéztem a szemekbe, hasonló zöldek néztek vissza rám, mint a sajátjaim voltak, csak itt fiatalságot láttam, igaz sokat láthatott már, sokat megélt, de mégis annyira fiatal és ártatlan szemek az enyémhez képest. Nehezen tudtam volna takargatni bármit is, anyám szemeit örököltem, a Loki vérvonal erősségét, átható és rideg zöld és nem pedig békés és barátságos, mint ezé a nőstényé. Itt élt, hallottam róla később is nagyszüleimtől, így felesleges volt titkolózni.
- Morsus – biccentettem. – Zack és Hannah a nagyszüleim. Michael Dorten Morsus az apám, Thorhalla Lokidottir az anyám.
Az igazán kellemes családfa, így valószínűleg az is nyilvánvaló lesz számára, hogy én sem ebből az időből származom, hanem a jövőből, révén nem én vagyok az egyetlen ilyen személy ezen a birtokon. A bókra egy ragadozómosolyt megengedtem magamnak.
- Köszönöm, muszáj volt megtanulni. Ki akarod próbálni? – kérdeztem.

by **Szehmet** Kedd 02 Okt. 2012, 21:50

-Az aurámról nem esett túl sok szó- enyhe meglepetés érződött a hangján, ahogy a másik láthatóan komolyan igyekezett felszámolni a hitetlenkedését az avatar dologgal kapcsolatban.
-Egy másik.. életben-ez volt a legjobb szó rá
-Szehmet Földi Arcaként neveltek, de olyan régen volt már, hogy az egész.... álomszerűnek tűnik, és már látom, milyen isteni a mutánsok ereje az egyszerű embereknek.- Elfogadó, derűs mosoly jelenik meg az arcán. Láthatóan azt az egyszerű igazságot vallja, hogy ő is csupán egy a mutánsok közül, de más is látszik. Jólesik neki a felhőtlen időkre gondolni, kicsit átélni, milyen volt akkor, ezúttal nem önvádtól gyötörve, de nem tudja, honnan ez az ösztönös bizalom. Talán a puszta öröm teszi, amiért ez a nő ismeretlenül is olyan ismerős... Lehet hogy a vadság lenyomataként jobban vágyik falkára, mint előzőleg, vagy pusztán a nő kisugárzása teszi. Talán megnyitja a szíveket és elűzi az árnyakat. Azokkal a kíméletlen szemekkel... Mennyit láthat?
-Zack.. egyszer még régen felajánlotta, hogy tanítványául fogad, te jó ég milyen fiatalok voltunk... nem mintha pusztító erőre vágytam volna akkor... mindegy, azóta nem sokszor került szóba a különlegességem- kissé megnyomta a szót, talán mulatott is kicsit rajta, bár élénken figyelt Gunny szavaira, melyek végére a mulatság elpárolgott, és komolyságnak adta át a helyét. Még nem igen hitt benne, de elkezdett gondolkozni azon, hogy vajon van-e igazság az istenek keze nyomának érintésében egy olyan világban, ahol már nyíltan is járnak istenek.
-Szóval... a nagyapád... Melyik világból való vagy?-érdeklődött barátságosan. A realitás, minthogy néhányat ő is bejárt, ösztönösebb, kézenfekvőbb kérdés volt számára, mint az idő, amit csupán másodkézből tapasztalt, bár amint feltette a kérdést, a másik lehetőség is eszébe ötlött: az idő, és volt egy név, Zacké mellett, ami megragadt gondolataiban, hiszen erőteljes hatással kellett legyen a világokra. Nem látta még, ám ha istenekről esik szó.. lehet hogy ő az oka a Gunny által keltett különös érzetnek? Ez a származás lenne az a "fűszer"? S vajon a nő is hasonlót érez rajta?
-Ó nem, köszönöm.. pusztán gyönyörködöm a hatékonyságban.- hárítja gyorsan a lehetőséget. Valaha próbálkozott vele.. a régi élet hajnalán, ám karmai, még ha visszahúzta is őket, valahogy rossz helyen voltak, természetesebb volt a kézitusa számára.

by **Thorhalla** Kedd 02 Okt. 2012, 22:06

- Szehmet – ismételtem el újra, amit mondott.
Egyiptomi istenek, csak a tanulmányaim során találkoztam velük, anyám egyetlen jó tulajdonsága, hogy muszáj volt minden létező istencsaládot megtanulni, a sötétektől kezdve azokig, akik valaha is a lábiakt tették Midgardra. Furcsa volt még mindig, olyan különös érzés, megszoktam, hogy az asgardiakat érzem és mindenkit, akik a Kilenc világból a nyolcnak lakói, illetve a mágikusakat, de ő más volt. Nem egészen volt az és mégis, kicsit zavarba ejtő, hogy nem tudtam teljesen hova tenni Szehmetet.
- Jól neveltek – mondtam. – Én teljesen máshogyan látom őket, a mutánsokat, embereket, isteneket. Talán…
Elakadt a szavam, talán ő azzal, hogy így nevelték két világ gyermeke volt ő is. De olyannal, mint én nem találkoztam korábban a bátyám a másik világból ő olyan volt. Félvérek, szó szerint kettő, vagy több világ életereje csörgedezik ereidben.
- Mindegy, régen volt, jó egy évszázada – mondtam.
Önkételenül is elmosolyodtam, amikor nagyapát említi, felfogadni tanítványként. A „nagynéném” lett végül az. Mi másként hivatkoztam volna rá, aki az anyám volt csak éppen halandó kiadásban?
- Nagyapa jó ember – mondtam. – Annak ellenére, hogy most nincs velünk, visszatér, mindig visszatér.
Hittem ebben a nornák és egyéb soristenek, istennők nem rendelkeztek még úgy, hogy vége legyen Midgardi pályafutásának. Igaz a világ változott, de még ott kellett lennie, amikor a jövőben anyámék bejelentik, hogy úton vagyok. Melyik világból? Egy ritka fájdalmas kérdés, amin halkan felmordultam, nem a leány felé ment a mordulás, csak a rossz és fájdalmas emlékek.
- Elméletileg ennek a világnak a jövőjéből, de távolabbról, mint Amelia és Zaphire. 2210-ből érkeztem két másik társammal együtt. De az a világ megszűnt, a nagybátyáim és nagynénjeim… azok, akik most Dormammu-t szolgálják és teszik ezt a várossal elpusztították. Voltak máris változások ahhoz a világhoz képest, ott nem történt meg, ami most történik.
Egy világ, ahol szinte nem voltak istenek, az emberek kirajzottak, a Föld elpusztult, de mégis a saját világom és a saját időm volt.
- Nem volt jó hely, így igyekszem minden erőmmel azon lenni, hogy ne pusztuljon el és váljon lakatlanná ez a bolygó.

by **Szehmet** Kedd 02 Okt. 2012, 23:12

Szehmet figyel. Hitetlenkedése, és a szavak keltette gondolatok eltörpülnek a várakozás és kíváncsiság mellett. Ez a találkozás, talán csak az utóbbi idők keltette gyengeség teszi, de egészen sorsszerűnek tűnik. Még nem tudja, mi az, ami miatt találkozniuk kellett, mi az, amit tanulhat a nőtől, de elvárások kezdenek ébredni benne.
-Talán- biccent, a lehetséges elfogadásnak hangot adva a jó neveléssel kapcsolatban. Lesz mit átgondolnia, és újra értékelnie. Ha téves gondolat egyszerű mutánsnak tekintenie magát, akkor mit dobott el, mitől fosztotta meg magát az évek alatt? És mitől fosztotta meg a szeretteit? Ez lenne gyengeségének oka? Vagy épp az, hogy valóban csupán egy igenis emberi korlátokkal bíró mutáns? Ha van lehetőség a másikra, akkor jobb szeretné azt igaznak, hiszen ha elérte a korlátokat, az azt jelentené, nem is lesz képes többé az új ellenfelek ellen helyt állni. De mégis.. ha sikerül ezt elfogadnia, hogyan tovább? Lehet egyáltalán?
-De.. már régen nem vagyok olyasvalaki, akire a valódi Szehmet büszke lehetne.-ezúttal puszta ténymegállapításként fogalmazódik meg a kétely, ám e száraz és célratörő megállapítás ezúttal segít, hogy ne merüljön el sötét gondolatai tengerében.
-Egy évszázad?- Úgy tűnik, nem csupán ő réved a múltba. Figyeli Gunny arcát, miközben saját gondolatai is az arcán cikáznak. Egy század.. nem tudja, csupán szófordulat-e, vagy szó szerint kell értse. A nő nem fiatal. Szemei öregek.. tapasztalatai, gondolatai is azok... de egy század? Ő már néhány év alatt túl öregnek érezte magát az új X-Men otthonában, vajon mit érezne egy évszázad múltán? Egy egészen újfajta tiszteletteljes érdeklődéssel fürkészte a nő arcát, majd visszatért ahhoz az ábrándosnak tetsző érzéshez, amit e nő bűvölt elő belőle.
-Igen, nagyon jó ember- biccent. Ő azon kevesek egyike, akiknek mindig lesz helye a szívében. Olyasvalaki, akire nem csupán felnéz, de akiben vakon és töretlenül hinni képes, így ő sem kételkedik a visszatértében.
-És biztos vagyok benne, hogy visszatér.-botorság lenne ilyen korán temetni őt. Míg szüksége van rá a világnak, bármilyen csodás módon is, de vissza fog jönni.
-Elég.. siralmas jövőkép.- gond felhője telepedik a homlokára. Már most sem egyszerű leküzdeni a számtalan apokalipszist, s úgy tűnik, még megszámlálhatatlan vár erre a törékeny világra, míg végképp alul nem marad. A hiábavalóság emésztő érzete is felüti rút fejét, de még túl lehet lépni rajta, hiszen máris vannak változások.
-Bízom benne, hogy ebben az időben más jövőt építünk majd. -bíznia kell ebben. A rég elfeledett reményteli idealista e találkozással talán ismét erőt nyerhet, hála ennek a feline- nek.

by **Thorhalla** Szer. 03 Okt. 2012, 10:10

Egy halvány gúnyos mosoly jelent meg az ajkaimon néhány pillanatra, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is múlt el. Nem tanították meg rá, hogy milyenek az istenek. Ebből a szempontból a leány naiv volt és gyermekded még mindig, de ettől függetlenül a zöld szemek mögött igazi erő rejlett, amire még soha sem talált rá eddig. Időnként nem szívesen vallom be, de a halandók világa gyakran elgyengít és elpuhít, mert ők nem értik a nagyobb összefüggést, amiket a sors és a körök szabnak meg. Megcsóváltam a fejemet.
- Az istenek nem így gondolkodnak – mondtam. – Nem választott volna téged, ha nem úgy látná, hogy méltó vagy erre. Ez néha áldás, de legtöbbször átok is tud lenni. Nem könnyű az élet két világ határán.
Noha ő valamivel kényelmesebb helyzetben volt, mint én voltam. Őt csak kiválasztották ennek, nekem pedig a véremben csörgedezett mindez. Az elmerengésemre, a korra visszakérdezett, az arcmimikából és a szeme rezdüléséből láttam, hogy nem tudja, hogy igazat mondtam-e vagy csak a megszokott „ezer éve nem láttalak” szófordulatot használtam-e. Hogyan is tartották az emberek, hogy nem illik egy nőt a koráról kérdezni? De szerintem ez nem olyan helyzet volt, amiben ez érvényes lett volna.
- 2050-ben születtem – mondtam. – Százhatvan éves vagyok, hamarosan elérem a százhatvanegyediket.
Korábban úgy hittem, hogy legalább háromszor ennyi időm van hátra, de amióta itt vagyok rá kellett jönnöm, hogy az is csak alsó hangú becslés, főleg, hogy itt másodlagos mutációra is szert tettem, regenerációra. Meg lehetséges, hogy nagyapa felkínál majd az aranyalmákból is. Így újra fiatalként tekinthetek magamra.
- De amíg nem leszek kétszáz, addig mindenki még mindig csak lázadó kamasznak fog tartani – nevettem fel. – Otthon legalább is.
Noha száz éves korom óta nagykorúnak minősültem az asgardi törvények alapján. visszatérve a jövőre, legalább más is úgy véli, hogy nem egy szép hely lehet, de ebben William és Kallistrate is igazat adna.
- Ha elkerüljünk a 4-6. Világháborút, akkor úgy vélem, hogy semmi baj sem lesz, de ezek még nagyon sokára vannak. Még mindig furcsa, lassan tíz hónapja vagyok itt, de még mindig furcsa így látni Midgardot.

by **Szehmet** Szer. 03 Okt. 2012, 21:26

-Ők talán nem.. -kezdi óvatosan, hiszen nem tapasztalt közvetlen kapcsolatot velük, csupán ideákat, elfeledett tanokat kapott mestereitől, s most itt van valaki, aki láthatóan úgy ismeri az isteni világokat, mintha az a világon a legtermészetesebb lenne. Érdekes, hihetetlen, és roppantmód elgondolkoztató. Valaha jelet remélt, ami megmutatja, merre kell indulnia.. ami megmutatja, hogyan szolgálhat, s vissza tereli az útra, amit járnia kell. Most pedig itt van egy nő, aki hozzá hasonló, s láthatóan olyan igazságok tudója, amit ő eleddig nem is sejthetett. Pedig nem a panteonból való...
-de azt hiszem épp elég ember vagyok ahhoz, hogy így gondolkozzak.- nem mentegetőzésnek szánta, pusztán tényközlésnek, s szavai nem tükröztek dacos ellentmondást sem. Kész volt elfogadni a szavakat, miket igaznak érzett. Vágyta az újabb tudást, de nem volt benne irigység Gunny iránt, legfeljebb halovány szomorúság. De talán ez a vágy is, ahogy benne az újra erőre kapó örök remény, és a kételkedés, a keresés tette emberré, alkalmassá arra, hogy tapossa e világ földjét. És lehet, hogy épp ez volt a legnagyobb gát is előtte. Újra és újra végigmérte Gunnyt, kihívás nélkül, de éberen. A szavai visszhangot vertek benne, és változásokat indítottak el, melyeket még nem értett, nem is érthetett, s habár valahol remélte, hogy a látvány kulcsot ad a kezébe a megértéshez, tudta, hogy a megértés csak rajta áll.
-Néha valóban nehéz-az áldás és átok dologgal legalább szívből egyet érthetett. Régen igyekezett egy ideálképnek megfelelni, majd önmagának.. s most, elveszítve ezt a kitartást, rájött, másoknak igyekszik megfeleleni.
-Ez.. meglehetősen döbbenetes kor.- De ennél is döbbenetesebb volt, hogy nem látta rajta azt a fásultságot, mely rosszabb pillanataiban az újak között elkapta őt. A kamasz dologra viszont Szehmet rövid nevetést hallatott. Habár megjósolni sem tudta, hogy neki mennyi ideje lehet hátra, egy száz évet jócskán túlélt teremetmény már szinte felfoghatatlanul öregnek tűnt, és ez furcsává, humorossá tette a tényt, hogy e kor ellenére sem hajlandók felnőttként kezelni ezt a nőt.
-Hát.. a lényeg, hogy legalább te tudod ki is vagy. Azt hiszem ez a legfontosabb.- tette hozzá derűsen, majd árnyalatnyi komorság lopózott érzései közé.
-Nos.. küzdeni azt hiszem, a háborúk és csapások ellen, az itteniek már egészen jól megtanultak. Ha nem jártam volna más világokban, hajlamos lennék igazat adni annak a gondolatnak, miszerint e hely nem csupán tökéletes, ám egyszersmind a legkaotikusabb, megismételhetetlen csoda is a létezésben.- Persze tapasztalatai megdöntötték ezt az elméletet, hiszen minden világnak megvoltak a maga tragédiái, és persze a lehetőségei és csodái is.
-Én lenyűgözőnek találtam, mikor először láttam a várost.. az embereket.. kicsit kevésbé. Szerettem őket, de fiatal fejjel már meg kellett tanulnom, hogy óvatosságra is szükség van. Vagyis.. nem, ez így nem egészen igaz. Imádtam őket, minden szörnyű tett ellenére, és hittem benne, hogy meg lehet érinteni a lelküket. Még most is, sok bennük a remény, főleg a gyermekekben, akik még nem élték meg igazán a nagy pusztulást, és minden racionális jóslat ellenére, még a felnőttekben is meg-megcsillan a fénye. Látom az arcokon, a szívekben, mikor eljönnek a Piramisba, és kicsit hátrahagyják a mindennapokat. -Szehmet aggódó pillantást vet a város felé, bár a fáktól úgysem láthatja. A démoni dúlás újra próbára teszi a remény megmaradt szilánkjait.

by **Thorhalla** Szer. 03 Okt. 2012, 21:51

- Valóban nem – feleltem még. – Számukra minden olyan lassú, nem képesek kicsiben gondolkodni, nem sűrűn érdekli őket az azonnal, hanem csak a hosszú távon való siker. Türelmesek, van idejük és türelmük kivárni, ami lehet, hogy nem a mi életünkben következik be.
Ami életünk alatt talán az egyszerű halandókra gondoltam, de lehet, hogy magamra is, vagy a többi olyam személyre, akik még hosszabb időt élnek meg, mint az egyszerű emberek. Elmosolyodtam a szavain, úgy éreztem magam, mint egy anya, vagy tanár, aki oktatja a kis ifjakat, akik még szinte semmit sem tudnak a világról, vagy nála sokkal, de sokkal kevesebbet láttak. Irigyeltem, hogy ennyire fiatal és nem érti a nagy összefüggéseket, hogy „csak” mutáns és őt soha sem kötik majd olyan dolgok, mint engem? Gyakran vágytam efféle szabadságra és kötetlenségre, mi soha sem adatott meg a királyi és isteni vérem miatt.
- Szerény vagy, megvan benned az erő, hogy máshogy láthasd – feleltem lágyan. – De még tanulnod kell és újra meg kell találnod az utat, amit régen elhagytál.
Vajon mennyit segíthetnék neki ebben anélkül, hogy megszegném a szabályokat? Még soha sem találkoztam hasonló személlyel és lénnyel. Az első, amit nagyapa, Thor tanított, hogy egy asgardi soha sem befolyásolhat másokat, nem szabhatja meg az útjukat és dönthet helyettük, csak támogathat másokat. Felnevettem a koromat illetően.
- Logan-nél csak húsz évvel vagyok idősebb, régen ő hívott folyton kölyöknek, most fordult a kocka – doromboltam elégedetten, mint aki roppantul élvezi mindezt. – Számodra lehet, hogy ez elképesztő kor, de félig asgardiként az istenek között felnőve úgy tanultam és az volt a megszokott, hogy ez fiatal és nem sok.
Hogy tudom ki vagyok megállapításon elkomorodtam, a jó kedvem tovaszállt egy pillanat alatt. Az egész létemben kerültem ezt a kérdést, hogy megleljem magam.
- Mi és ki? Asgardi, királyi vér, félistennő, valkűr, hercegnő és trónörökös… félvér, mutáns, feline, fejvadász, zsoldos és katona, egy Morsus – megcsóváltam a fejemet. – Morsus felfogás szerint élek, úgy, hogy ne azt bánjam meg, amit megtettem, hanem azt, amire soha sem maradt időm.
Néhány pillanatra széttártam a karjaimat, majd visszaejtettem az oldalam mellé és a farkammal is kissé idegesen csaptam egyet.
- Számunkra ez a legnehezebb, meglelni, hogy megtaláljuk az arany-középutat a két világ között, ahova tartozunk.
Követtem a tekintetét a város irányába. érdekes hely volt.
- Soha sem tudom eldönteni, hogy túl archaikus ez a hely, vagy túl modern – mosolyodtam el. – Keveset éltem itt Midgardon, az időm jelentős részét Asgardon töltöttem, itt Midgardon Bosszú Angyal voltam az Angyalok végnapjaiban, ott voltam a pusztulásunkkor. Majd ahogyan nagykorú lettem az űrbe mentem, hat évtizedet töltöttem a Shi’ar, Kree és Skrull birodalomban fejvadászként és zsoldosként, bűnözőket vadászva, akként élve, amiből a legjobb vagyok, harcosként.
Felsóhajtottam.
- Úgy hallottam, hogy a piramis a városban a tied és műkincsekkel foglalkozol.

by **Szehmet** Szer. 03 Okt. 2012, 23:11

Minden lassabb, nem, ez nem meglepő, ha a istenekről van szó. Akit nem köt tér és idő, nem kell, hogy sietős legyen. A halandó világ viszont pillanatról pillanatra élve járja szédült táncát. Mindez teljesen érthető. Szehmet biccent Gunny szavaira, s egyre biztosabb benne, hogy találkozniuk kellett, bár az talán jó lett volna, ha mindez korábban történik.
-Ami annyira nem is egyszerű.- utal vissza az útkeresés dologra. Sokat változott, sok mindent megélt, s most egészen más dolgok hagynak benne mély nyomot, mint korábban, még ha ez a nő képes is előbűvölni azt a régi lényt, mely oly biztos volt önmagában, s útjának helyességében. Csupán remélheti, hogy nem távozik túl korán, még azelőtt hogy ő maga is megtalálná az utat régi énjéhez, akit a puszta nosztalgia nem volt képes eddig előszólítani. Talán rajta kívül most csupán Stefan tudná ezt megtenni, az egyesülés csodájában.
Az elégedett dorombolást nem tudta mosoly nélkül hagyni, hiszen szeme előtt megjelenik a marcona fickó, s az, miként nyúlhat meg az arca, hallva hogy lekölyközik.
-Értelek.-a kor dolgot nem érezheti át még a maga teljességében, de megértheti, vagy legalább megpróbálhatja, s nincs mi visszafogja e téren, főként mert előbb utóbb maga is szembesülni fog vele. Az érzelmi váltást azonban némi bűntudattal fogadja. Nem vágyott fájó élményeket felidézni, egyszerűen csak biztos volt benne, hogy ő, Gunny, ki oly sokat tud a világokról, e tekintetben is okosabb, tapasztaltabb már nála.
-Ezek szerint számtalan teremtmény vagy egyszerre, szerencsére lehetsz is. - biztató mosolyt villant, bár hihetetlenül hat ez a számtalan, különleges kötődés. Mindenesetre ennyiféle szerepnek megfelelni épp megfelelő kihívás egy Morsusnak, s még megfelelőbb valakinek, ki tevékeny életet szeret élni.
-Valóban- Bólint újra. Az arany középút állandó kihívás. Vannak napok, mikor könnyebben lehet, máskor szinte lehetetlen rálelni.
-Miért ne lehetne egyszerre mindkettő?- kérdez, akaratlanul ruházva fel a helyet az őket is kötő kettős élettel. Hangjából melegség hallik, s valami puha szenvedély, mely világához, városához köti.
-Őrzöm őket, igen. Egy szeletnyi történelmet óvok, mielőtt nyomtalanul veszne el, és úgy tűnik, sokan kíváncsiak rájuk.- öröm süt a hangjából, a betérőkre gondolva
-És persze.. vigyázom azok zavartalan álmát, kik már a túlvilági útjukat járják. Egyszerű, kellemes tevékenység, ami közvetlen kapcsolatban tart a várossal akkor is, ha nem kell harcolni értük. -Gunny tehát harcos. Nem pusztán fegyverforgató, hanem harcos, valójában. Az angyalok, s az űrbéli lények mellett hihetetlen tapasztalatokra tehetett szert.
-És most, az X-Mennel fogsz tartani? -óvatos kérdés, melyben remények szunnyadnak. Szehmet reméli, hogy a nő még jóideig marad.

by **Thorhalla** Csüt. 04 Okt. 2012, 12:55

Egy újabb halvány mosoly, igen, ami nem is olyan egyszerű, ebben teljesen egyetértett a másikkal. Számtalan teremtmény, hányszor kellett más személynek kiadnom magát, hányszor bújtam bele más bőrébe, ahogyan most is tettem. Nem ez volt a saját külsőm, de már ezt éreztem a leginkább sajátomnak. A régi énem halott volt, az a gyermek, aki akkor voltam, amikor a saját világomban éltem. Ez a külső, már sokkal inkább én voltam, mint a színes bundájú fiatal és gondtalan leányzó. Változunk az évek során és ez engem sem került el, igaz sokkal jobban éreztem magam amióta ebbe a bőrbe bújtam a nevem, személyem minden maradt a régi, csak az otthonaik nem ismernének meg elsőre. De az otthoniak nem léteztek, az itteniek voltak már az új családom, a régi és új egyben. Befogadtak, elfogadtak, noha Einar felől érzek időnként némi féltékenységet, hogy anya „becsapta” a jövőben és nem neki szült meg engem.
- Ez a családi örökségem része is – mondtam. – Mint mindenki, aki Loki vérvonalába tartozik, én magam is örököltem az alakváltást. Ez nem mutáns képesség még számomra sem, hanem mágia, örökség. Ősi időkből, isteni hatalom. Talán ez az, ami emlékeztet arra a legjobban, hogy honnan is jöttem félig és nem csak mutáns vagyok.
Miért is? igazán jó kérdés volt, számára különös volt.
- Túl modern, mert Asgardon nincs efféle modern dolog – kezdtem. – Archaikus, mert amikor én éltem már mindenhol csak repülő autók repkedtek, és a kinti nagy birodalmak szemében ez a világ még mindig őskorban jár. De igazad van, végül is mindkettő egyszerre, csak nézőpont kérdése.
Értettem végül egyet Szehmettel. Bólintottam a szavaira, hogy mivel foglalkozik.
- Gyönyörű szakmád van – mondtam. – Hatalmas felelősség kell ehhez és nagy elhivatottság. Szehmet minden bizonnyal ezért is büszke rád, hogy óvod az ő értéküket, az ő világukat és teszel róla, hogy minél többen megismerjék és soha se merüljenek feledésbe.
Ebbe nem gondoltam bele, hogy vajon én is ezt tettem? Vajon én is így hordoztam Asgard és Jotunheim örökségét? Valószínűleg. Egy olyan feladat, amit rám ruháztak, de nem szó szerint, hanem én vállaltam fel, amikor elhagytam a szülői fészket és nekiindultam, hogy megismerjem az ismertetlent.
- Ez a világ már az én otthonom is – kezdtem. – Nincs hova mennem, így maradok. Segítek az Angyaloknak, otthon Asgardon és nagyapa megkért, hogy segítsek az X-mennél is és felkért tanárnak. Így igen, jó ideig itt maradok emberi mértékkel, éveket biztosan. Így ha szeretnéd, majd későbbiekben is beszélhetünk az istenekről, a régmúlt idők dolgairól és olyanokról, amiket talán kettőnkön kívül más nem is igazán ért meg.

by **Szehmet** Vas. 07 Okt. 2012, 17:47

-Értem.-Családi örökség, könnyű vagy súlyos, nincs választás, az ember viseli. De még ennek fényében is mindegy talán, hogy isteni erő, varázslat, vagy mutáns gén okozza a csodákat. A különbségeknek hangsúlyt adhat az ember, gerjesztve a feszültségeket, vagy belesimíthatja a világba, remélve, hogy némi lemondással béke terem. Lemondás. Szehmet elgondolkozott e szó manifesztációján saját életében. Régen, a béke útját járta, s boldog, erős létet élt. Miről mondott le érte? Mi volt, ami nem hiányzott, mégis eltűnt, mikor felvállalta a békéért való létezést, és mi lehet most a birtokában, mikor megváltozva, önmaga előtt látszólag boldogtalanul és erőtlenül küzd a mindennapokkal? Értelme kellett legyen a változásnak, ha már egyetlen okot nem jelölhetett ki neki, s most, az új értelemmel kell valahová tovább lépnie, mielőtt megreked itt, a meghatározhatatlan félállapotban.
- Köszönöm. Ez.. olyasvalami, amire valóban büszke vagyok. A pusztuláskor sikerült megmentenem a megmenthető dolgokat- annyira nem volt már naiv, hogy azt higgye, mindent
-mielőtt még eltűntek volna a világ elől a fekete piacon, és elvesztettük volna az általuk adott tudást.-Akkor dönthetett volna úgy, hogy megpróbálja hazamenekíteni Egyiptomba a kincseket, ám ott... szinte már a világ kezdete óta egyetlen kincs sem volt biztonságban, itt pedig olyanok láthatták őket, akik talán nagyobb hatással lesznek a világra, mint egy zártabb világ gyermekei.
-Nem, nem fognak feledésbe merülni.-bólint szertartásosan, s egyszerű szavai is inkább esküként hangzanak. Talán e múzeummal még őt is túlélik, kinek, ha szerencséje van, még számlálhatatlan ideje lehet hátra...
-Örülnék neki. A beszélgetés veled... otthonos érzéseket kelt, és felfrissíti megfáradt, öreg gondolataimat. - Mosollyal tette hozzá az utolsó néhány szót, hiszen hogyan is beszélhetne komolyan öregségről, mikor egy valódi matuzsálem áll előtte? Ám szavaiból Gunny nyilván érteni fogja jelen érzéseit. Ahogyan a nő nyílt volt vele, ő is viszonozni próbálta ezt a bizalmat. Más volt ez, mint Henryvel beszélni.

by **Thorhalla** Hétf. 08 Okt. 2012, 13:43

Jó, remek volt, hogy legalább büszke arra, amit elért, ami valóban fontos másoknak. Talán ez is olyasvalami volt, ami nekem hiányzott, nem volt mire büszkének lennem. Képtelen voltam megmenteni a realitásomat, a családomat, a világomat, még ezt is. Mivel Tao került oda, ahova nekem kellett volna! Háborúztam, harcoltam, de ez nem volt kiemelkedő, ezt mindenki megtette, ahogyan azt is, hogy fejvadász volt és a bűnözőket vadászta. Semmi nyomot nem hagytam a világomban, sem pedig máshol, azt leszámítva, hogy megöltem és vadásztam nagyapám utódait. Igaz ezzel elvileg nagy szolgálatot tettem a világnak, de nem éreztem így. Míg Szehmet a múlt egy részét őrizte, hogy más is megismerje. De én a múltban és a jövőben is egyszerre léteztem.
- Még szerencse, hogy ott voltál és vigyáztál ezekre – mondtam mosolyogva. – Vannak dolgok, amiket soha sem szabadna elfeledni és nem szabad feledésbe merülniük. Ezek is ilyenek. Mi asgardiak ügyelünk a múltra, lényegében évezredek óta ugyanazok a körök és szokások szerint élünk, így meg tudom becsülni a munkádat és azt, amivel foglalkozol. És tisztellek érte.
Bólintottam a szavaira, értettem, hogy mire céloz, korábban nem igen találkoztam olyannal, mint ő. Mármint aki tényleg megérti azt, amilyen vagyok, és ő is ilyen. Nem igen ismertem más félvért, sem olyat, aki hasonló lett volna hozzám.
- Értem, hogy mire gondolsz – mosolyogtam. – Hasonlóképp vagyok, életem során te vagy az első, aki megért ténylegesen és nem csak valamelyik felemet. Talán még szerencsés is vagyok, hogy visszakerültem ebbe az időbe.

by **Szehmet** Szer. 10 Okt. 2012, 21:55

-Akkor... rengeteg mindenre és mindenkire kellett vigyázni. A legtöbben nem tekintenék szerencsének, hogy a városban ragadtak.-voltak azokban az időkben olyanok, akiket még most is tiszteletreméltóbbnak talál önmagánál, például azok a tűzoltók, akikkel összefutott, s kik erejükön felül álltak helyt.
-De legalább tevékeny és hasznos lehettem. Azok az idők sokakat indítottak sorsuk felé, vagy terelgettek vissza.- úgy tűnik ennyi kell a nyugalomhoz.: idő a megbékéléshez, ám még inkább valaki, akinek szemében láthatja tükröződni magát úgy, mintha önmagáéban látná, vagyis épp eléggé hasonlóan ahhoz, hogy ne veszítsen szem elől fontos aspektusokat, és ne torzuljon a kép önmaga és mások ítéletei szerint.
-Igen-bólintott.
-Vannak dolgok, amiknek nem szabad feledésbe merülni.-Talán... kezdett így tekinteni a régi énjére is, éseközben érdeklődve hallgatta Asgard röpke bemutatását. Eleddig nem volt olyan északi, aki elég közel került volna hozzá ahhoz, hogy első kézből tanulhasson a világlátásukról, és nem is igyekezett igazán e tudás felé. Azt is épp elég volt megszoknia, hogy istenekként léptek elő, és valóban azok voltak.
-Évezredek óta...-ismételte
-És hogyan válaszolhattok mégis ilyen könnyedséggel az újabb korok kihívásaira?- lehet hogy nem őt kellene kérdeznie, vagy éppen lehet hogy mégis ő ismerte a választ.. ha asgardról volt szó, eleddig bár komoly, mégis tökéletesen beilleszkedni tudó isteneket látott. Az utolsó mondatokat mosollyal fogadta.
-Talán így kellett lennie.- a régi Szehmet lett volna ennyire bizonyos a pozitív akaratban.
-Te már éltél a jövőben.. nem tudom, hogy abban az időfolyamban találkoztunk-e bármikor is, de most úgy érzem, épp akkor történt a találkozás, mikor szükség volt rá. -és csak remélhette, hogy nem pusztán a fejlődésüket szolgálja, de a világnak is a javára válik. Talán az ilyen találkozások egy jobb jövő felé vezetnek. Talán segítik elkerülni a kényszerű pusztulást... s e gondolatok természetesen elkerülhetetlenül gerjesztették a kérdést: ő mit tehetne a világért? Fel lehet építeni vajon egy olyan eseménysort, ami az élettel végződik?
Szehmet Gunnyra nézett. Vajon neki hányféle lénnyé kell lennie végül, hogy megmaradhasson támogatónak?
-Újfent bolond és önmarcangoló időket élünk. Nem fogsz unatkozni ebben a korban.-zárta mosollyal szavait.

by **Thorhalla** Csüt. 11 Okt. 2012, 10:21

Csak hallottam arról az időről, de nem tudtam, hogy milyen lehetett. Azt tudtam, hogy a nagyapa okozta azt hála anyámnak, de őt felmentették később a vádak alól és mindenért nagyapámat okolták. Igazából teljesen jogosan, de ez mellékes volt. Másik nagyapa, Morsus nagyapa pedig akkoriban volt kómában és nem vett részt az eseményekben, csak a legvégén együtt semmisítették meg anyámmal a ködöt. Sok gyilkosság volt, és sok olyan történés, ami nem volt Amerika sem pedig a város legszebb történése. Amit valahogyan mindig kihagytak a történelemkönyvek lapjairól és csak olyanoktól hallhattam, akik megélték és ott voltak. Évezredek, bólintottam, az asgardiak számára mindezek nem voltak túl nagy időintervallumok, még anyámék is félezer évesek voltak, és fiatalok ezzel. Nagynéném és a két nagybátyám kétezer éves. És itt nem a negyed vérig démonokra gondoltam, hanem Angerboda gyermekeire.
- Ez csalóka – feleltem. – Kevesen vannak, akik lejönnek Midgardra védeni az embereket. És ők is… ezért vannak halandó testben jó ideig. Ezért van az asgardiaknak halandó énjük, hogy jobban be tudjanak illeszkedni a modern világba hála a halandó én tapasztalatának. Csak az anyám és nagyapám, Loki boldogultak könnyedén, mások soha sem, nem láttad még ezek szerint, hogy szegény Einar mit össze nem tud szenvedni a modern vívmányokkal.
Nevettem a végén, mókás látvány volt, sokat kellett nekem is segíteni a saját időmben neki, szerettem ezt csinálni, de akkor is viccesen vette ki magát és most is így van, amennyire láttam amióta itt vagyok. Lehet, hogy ehhez is nagyapám vére kellett, hogy mi könnyedén boldoguljunk? Nem tudom, lehet, hogy soha sem kapok erre választ. A mosolyom eltűnt és megcsóváltam a fejemet.
- Nem ismertelek korábban – mondtam. – Elég sokára születtem, 2050-ben. Sokan már nem itt éltek, szétszóródtak. Az Angyalok nagy része volt, akiket ismertem mielőtt idejöttem, de ők az én időmben nagyon-nagyon régen meghaltak. Ahogyan a halandó nagyszüleim is, minden barátjuk. Néha átok az, hogy ilyen sokáig élek és félig ide tartozok és nem csak az asgardiak közé. Szerintem is akkor történt, amikor kellett.
Az utolsó szavakra ragadozóvigyor jelent meg az ajkaimon.
- Szerintem sem fogok – mondtam. – Lehet, hogy még kicsit túl is vállaltam magam, hogy mindent megtapasztalhassak. Angyalság, X-men és iskola. Az otthoni dolgokról nem is beszélve. És te? Úgy tudom, hogy nem vagy hivatalosan az X-men tagja.

by **Szehmet** Szer. 17 Okt. 2012, 10:46

-Értem, akkor hát ezért.- működőnek tűnt, és lám, a tapasztalatok szerint valóban működött ezzel a halandó tapasztalással a világ új ritmusának felvétele. Vajon más panteonok e tapasztalatra vállnak, mielőtt tevékenyen a világra lépnének? Asgard érkezése, rábír egyáltalán más panteonokat a megjelenésre és közvetlen tapasztalásra? Érdekes kérdésnek tűnt. És felettébb érdekes jövőképnek, kicsit talán túlzottan is. Enyhén tartott a görögök színre lépésétől, hiszen a régi korok történetei alapján igen vehemensen vetették magukat a halandó világ történéseiben, s épp oly temperamentumosan cívódtak egymás között. Nekik talán nem is volt olyan nagy szükségük a halandó alakra, mint az emberektől kissé jobban különböző Asgardiaknak... Róluk nem tudta elképzelni, hogy sokáig várjanak az újabb visszatérésre, és talán arra, hogy még néhány Asgardi istennél is nagyobb kalamajkákat okozzanak. Persze e gondolatok nem tiszteletlenségből fakadtak. Soha nem jutott volna eszébe, hogy lenézzen vagy megsértsen egy istent, ám a mítoszok és legendák ezen érzetet formálták benne.
-Nem, nem láttam, de ezek szerint érdemes lenne megnézni egyszer- Szehmet arca szelíd mosolyba futott Einar ügyetlenkedéseinek említésére. Nem vágyott arra, hogy bárkit is kinevessen, de a humort értékelte, ahogyan Gunny történeteit is. Most is élénken figyelt a válaszára, s mélyen egyet értett a teher érzésével, amit rá ró a hosszú élet.
-Igen. Elveszíteni fáj.- halk sóhajba futott a mondat. A baráti halál már emlékké fakult, s ez tompította a szomorú és kínzó önvád élét, de az érzés teljesen talán soha nem fog eltűnni. De az élet fordul tovább, neki pedig élnie kell, s rendeznie e halálokat magában, mielőtt oly sok szakadna a nyakába, hogy a puszta számuk eltemetné, elméletben legalábbis ez tűnik megfelelőnek.
-Valóban sokat vállaltál.-biccentett.
-De mégis.. kicsit sajnálom, hogy én nem vagyok ilyen tevékeny. Minden bizonnyal igazán különleges tapasztalatok várnak rád, míg én szelíd módon igazgatom a Piramist.-valóban, mihez is kezd? Nemrég még emésztette a vágy, hogy visszatérjen a nyugalom falai közé, most viszont itt volt ez a nő, a két világ peremén táncolva, valahogy úgy, ahogy ő. A társaságáért szívesen lépett volna ki a komfortzónájából, elviselve a röpke kellemetlenségeket. Rég volt ilyen inspiráló társasága.
-Nem, egy jó ideje nem vagyok tag, de Zack hívására visszajöttem, mikor szükség volt rám, és azt hiszem, maradok még egy ideig. -vigyorodott el, hiszen nyilvánvaló volt, hogy marad, nem puszta meglebbentett lehetőség. Úgy tűnik ideje a döntésnek, s annak, hogy kitalálja, miként segíthet, s győzheti le ellenállásának maradékait.

by **Thorhalla** Szer. 17 Okt. 2012, 16:39

Bólintottam, nekem szerencsére soha sem volt ilyen gondom, hogy ne menjen a modern dolgok használata, azt hiszem a félvérségem és az, hogy nem csak odafent nőttem fel, hanem itt is éltem Midgardon igencsak sok segítséget jelentett. Igaz, ha belegondolok, akkor sok Asgardi van, akik képesek a modern fegyvereket használni, Skurge igencsak remekül boldogult ilyen téren, de még itt is megnézve csak azok, akik nagyapám, majd anyám pártján álltak azok tanultak meg ilyesmit. Senki más, egyik oldal képviselője sem. Még anyám is tudja a mostani fegyvereket kezelni, de leginkább ez az apám miatt lehet, hogy miatta tanulta meg mindezeket. Elveszíteni igen, mindenkit, aki az én világomban volt, azokat mind elvesztettem Williamet és Kallistrate-t kivéve, de annak ellenére, hogy Tao a „család” tagja volt tág értelemben Steph néni és Jon bá miatt, hozzájuk nem kötődtem. A barátok, a testvéreim, a rokonok sokkal fájdalmasabbak voltak. Igaz a legtöbbjük még életben van, csak éppen jócskán fiatalabbak, de vannak, akik meg sem születtek még, és lehet, hogy ebben az idővonalban nem is fognak megszületni.
- Lehet, hogy te jártál jobban azzal, hogy nem vállaltál olyan sok mindent – mosolyodtam el. – Nehéz egyensúlyt találni ennyi minden között és normális életet élni. Órát tartani, a gyerekekkel foglalkozni, amiben soha sem voltam jó. Aztán ugrásra készen várni, hogy mikro kell a világot megmenteni. Irigylem a nyugalmadat.
De ez volt a kijelölt utam, ez volt a sorsom, így hát nem is nagyon volt sok választásom, hanem maradtam ebben. Ne bánjam meg, hogy nem ezzel foglalkoztam. Pihenni majd lesz időm Valhallában, ha egyszer odajutok. Bólintottam arra, hogy marad még itt, mert nagyapa visszahívta.
- Akkor tényleg lesz időnk arra, hogy találkozzunk – feleltem. – Révén helyettesítő és óraadó vagyok jövő történelemből, Logannel együtt tartom a „Hogyan használd az otthoni dolgokat fegyverként” tárgyat és a „Túlélés a távoli űrben / idegen kultúrák, ismerd fel az idegen lényeket és tanuld meg megölni őket” pedig csak az enyém. Nem tudom, hogy ki adta ezt a nevet neki, de mire kimondom, elalszik az osztály.

by Ajánlott tartalom