Cerebro

A kerek terem, ami egy telepata irányításával képes jelezni a mutánsok jelenlétét.

A gyerekek és a két detektív miatt az ajtóra ki van írva, hogy bent nincsen evés, mivel nem tesz jót a gépnek morzsa, amihez senki se tud lemenni.

Xavier telepatikus hívása szólítja meg Gailt, Katet, Sakurát, Serenát, Jeromét és Jonaht.
~ Hozzám, X-menem.
Hallják a parancsot és már ismerik a dolgot tudják, hogy a cél minél gyorsabban beérni a terembe ahonnan hívták őket. Mikor megérkeznek Xavier rájuk mosolyog.
- Jó hírem van. Miss Medúza és én tökéletesítettünk egy speciális instabil molekuláris ruhát, ami alkalmazkodik a genetikájukhoz így nem megy tönkre a képességük használata során. Közben, hő és fagy álló még a kisebb sérüléseket is kibírja. Vegyék fel őket, mert úgy fest Hood kitört a börtönből és bár testvériség tagjait nem vitte magával de az őrszemeket igen. Itt az ideje, hogy megmentsük az elnököt.

Két hete voltam már itt a birtokon, úgy tűnt, hogy Kormi is szeretett itt lenni, megengedtem neki, hogy ki-be járhasson, noha szobacica volt, de élvezte, hogy kint napozhat a kúria lépcsőin. Én pedig szerettem hosszú sétákat tenni a birtokon, még odalentről a föld alól elhoztam a papírokat, amik rólam szóltak, még mindig hihetetlen volt és nem akartam elhinni, hogy igazság. Noha a professzor megerősítette, hogy valószínűleg, sőt szinte biztosan igaz, mert ő ismerte az apámat, már jócskán azelőtt, hogy megőrült volna. Itt végre biztonságban érezhettem magam, noha a régi életemtől búcsúzni kellett, még megkértem a professzort, hogy tudja meg, hogy a kislánynak nem lett-e baja, akit az elszabadult plüssöm megtámadott. A két hét pedig úgy telt el, hogy biztonságban érezhettem magam, noha egyelőre nem igen barátkoztam még senkivel, még féltem tőlük is, mindentől, leginkább Charles Xavierrel beszélgettem, akivel a képességemet is gyakoroltam, mert segített benne. Mikor megérkezett a telepatikus üzenet, akárcsak valószínűleg a többiek én is lesiettem a föld alá, már eléggé jól el tudtam tájékozódni az épületben lementem én is. A feladat elmondása után kissé elpirulva néztem fel.
- Én nem tudok harcolni… semennyire és az erőszak minden formáját elítélem, szolgálja az a jó, vagy a rossz célt – hebegtem.

Sakura

Csendben olvasgatom a friss híreket az újságban és iszogatom a teámat mikor kapom a hívást. Az újságot leteszem majd megiszom az utolsó kortyot és a bögrét pedig leteszem kifelé menet még. Nem mondanám, hogy annyira sietek de azért az időt se húzom el. Nem akarok prédikálást se és időt se húzni.

Sikerül így be is érni a többség után és az érdekes rész meg is kezdődik. Amit pedig mond a professzor igazán érdekes, érdekfeszítő. Már annál inkább aggasztó a tökéletes és az instabil szavak egy mondatban elhangzása. De biztos vagyok benne, hogy arra gondolt a professzor, hogy tökéletesítették amennyire jelenleg az eszközök engedték. Úgyse adna rá a gyerekekre egy olyan ruhát ami kárt tehetne bennük szóval nem kell aggódni ezen a szavon. Inkább a gyerekek reakcióit figyelem. Érdekes kérdés felmerül, persze kis aggodalommal is.
Remélem nem lesz baj...


Gail

Nem tudom, hogy hogyan sikerült de össze hoztam, hogy kevesebbet edzettem mint amit akartam. Már röhejes, hogy mennyi időt töltök Jonah-val. Igaz nem unatkozok mellette meg jobb dolgom sincsen sokszor csak hát... Rég beszéltem már Kate-el is. Nekem könnyű valamennyire ez a helyzet, mostanra már egészen megbarátkoztam ezzel a mutáns ténnyel is és mindig is ki tudtam jönni a körülöttem lévőkkel könnyen. De ő nem annyira.
Sóhajtok egyet séta közben. Nem mintha segíthetnék vagy belekényszeríthetném abba, hogy összebarátkozzon valakivel.
Megtorpanok a folyosón sétálásban mikor meghallom a professzor hangját majd el is kezdem szedni a lábamat.

Mire odaérek a többiek közül már majdnem mindenki ott van. A professzor amit mond, hogy mit csináltak elképeszt. Egy ruha ami alkalmazkodik hozzánk. Elképesztő... Szóhoz se jutok. Ilyeneket is tud a prof?
- Elképesztő...
motyogom ki halkan.

Xavier biztatóan néz a gyermekekre.
- Nem harcolni megyünk, hanem segíteni. Most öltözzetek és találkozunk a hangárban.
/Jelmezt ti választhattok magatoknak, örülnék, ha a sárga-kék/fekete ruhákból választanátok, de ha ruha tetszik akkor max az X jeles legyen./

Hangár, percekkel később:
Bent az eddig üres teremben egy hatalmas fekete repülő áll.
- Üdvözöljétek a Blackbirdöt. Egy hónapom volt megszerezni, de íme. Egy teljesen láthatatlanul lopakodó repülő, amivel észre vétlenül jutunk be a fővárosba és távozunk onnan a végén.

A professzorra néztem és bánatosan mosolyodtam el, nem harcolni. Mi nem, de más kérdés, hogy a katonákat és testőröket mindez nem fogja érdekelni, számukra sajnos ugyanolyan ellenség vagyunk még mindig. Miért nem lehetett ennek vége már? Miért nem voltak képesek megérteni a felek, mindkét oldal, hogy ezt így nem lehetett tovább folytatni? Kiválasztottam egy ruhát végül, egy olyat, aminek nem volt maszk és fej része és azzal mentem vissza a szobámba átöltözni. Nem szerettem volna elrejteni, hogy ki vagyok, nem voltam bűnöző, hogy ezt megtegyem, még ha féltem is az emberektől és a mutánsoktól is, akkor sem tehettem meg ezt. Végül félve, és kissé reszketve indultam oda, ahova a professzor mondta, hogy találkozunk. Megszeppenve néztem a hatalmas repülőre, nem tudom, hogy most lett volna-e alkalmas mondani, hogy félek a repüléstől és a magasságtól, mert tériszonyom van, de féltem, hogy akkor sem lehetne mindezt megúszni. Nyeltem egy nagyot, majd szótlanul, de ökölbe szorított kézzel mentem fel a gépre és kerestem egy helyet magamnak, ahol leülhetek.

Z egyébként ezekre a ruhákra gondolt főként.
//Serena-nak olyat választok, mint ami Kitty-nek van, az néz ki a legjobban és legkevésbé szadomazó cuccnak. Szóval ez a választott.//

Nem tartott sokáig az az időszak, amíg én voltam az új fiú. Tudok már annyit az egész mutáns-helyzetről, hogy tudjam, hogy mit jelent az, hogy Magneto lánya csatlakozott hozzánk. Ezen kívül viszont nem sok történt az utóbbi napokban, így eléggé fellelkesített, amikor meghallottam a professzor hangját a fejemben. Utólag visszagondolva be kell ismerjem, hogy hatalmas buli volt az előző kalandunk. Olyanok voltunk, mint a szuperhősök. Gonosz mutánsokkal harcoltunk és ártatlanokat mentettünk meg, szinte hihetetlen. Így hát most már sokkal bátrabban és kellemes izgalommal hallgatom az új feladatot, ami még komolyabbnak ígérkezik, mint az előző. Megmenteni az elnököt? Az igen! Ezzel talán azt is bebizonyíthatjuk az embereknek, hogy mi a jófiúk vagyunk! Az meg még külön király, hogy már egyenruhánk is lesz, ez már tényleg olyan, mint egy szuperhős csapat. Nekem mondjuk semmi speciális dologra nincs szükségem, mivel a testem nem változik meg, amikor a képességemet használom, de attól még menő, meg véd is valamennyire. Ki is választok hát egy ruhát és gyorsan fel is veszem. Elégedetten nézek végig magamon. El kell ismernem, hogy úgy viselkedem, mint egy gyerek, de nem minden nap lesz valakiből szuperhős. Hamar el is indulok a hangárba, ahol újabb meglepetés vár. A prof aztán mindenre gondolt. Lopakodó csapatszállító repülő, az nem rossz! Elismerően füttyentek egyet, amikor meglátom. Ezzel egy élmény lesz utazni.
- Stílusunk lesz, az már biztos! - mondom, és ha itt az ideje, felszállok a gépre.

//A ruha így néz ki, a karakter nyilván nem.//

Sakura

Egyen gönc. Juj de jó. Kiválasztok egy egyszerű fazont és azzal elvonulok átöltözni ami hamar megy. Visszaérve a hangárba fintorogva nézem a repülőt amivel menni fogunk. A professzor be is mutatja a madárkát ami azért impozáns is meg kell hagyni és a felszereltsége sem egy hétköznapi. Csak rá kell nézni.
De még így se nyugtat meg a gondolat, hogy repülőre kell szállnom. Röhejes egy kicsit, hogy félek a repüléstől. De csak a gépektől, mert ha a saját erőmből repülök nincsenek gondok.
De nem lesz gond. Miért lenne? Mert életedben egyszer ültél gépre és az is lezuhant nem fog ez is. Nem fog. Nem.... Sétálni akarok inkább. Áh fene, össze kell szednem magam. Ez a gép valami high-tech masina. Nem fog ez leesni az égről. Próbálok nyugodtan sétálni a gép felé bár kicsit robotos lett a mozgásom végeredményként. Pár méterre megállok tőle és karba teszem a kezemet.
- És ki fogja vezetni?
Fordulok hátra félig a professzor felé.

A ruha meg így néz ki. Gondolom nem kell említeni, hogy a kari nem.



Gail

Ne már, pizsama rucit kell viselnünk. Basszus ez tök ciki mint ahogy kinéz. Nem is igazán tudom melyik legyen de végül egyet csak kiveszek és átöltözöm másik szobában. Majd már az új göncben jövök vissza. Érzem, hogy vörös a fejem. A földet is bámulom emiatt. Miért kell maskarába lennünk, vagy miért nem lehet akkor már valami vagányabb. Egyet kell értemen Jonah-val a ruhák terén. De rajta legalább jól állt. Meg úgy mindenki máson is ahogy így végig néztem a többieken.
Valamennyire a többiek mögött állok meg és onnan nézem a gépet ami közbe a hangárba került és ámulva hallgatom a proffot. Egy lopakodó gép. Nem semmi dolgokat ránt elő a semmiből a professzor. Kicsit kíváncsi vagyok, hogy mégis hogyan tudott megszerezni egy ilyen gépet. Nem éppen egy otthoni hobbi repülő és a helyzetünk se épp olyan, hogy csak úgy lehessen shoppingolni. Nem mintha ilyen gépeket lehetne csak úgy venni.

Gail meg így néz ki a ruhában.

Xavier rájuk néz mosolyogva.
- Büszke vagytok rátok. Nagyon büszke.
Mondja majd bemegy a repülőbe és elkezdi a pilóta ülésre át szállva a gombokat kapcsolni.
- Ma még én, de...
Hirtelen a csapat fejében megjelent minden információ a repülőről. Minden gomb működése és bármilyen fellépő gondra a megoldás.
- Sajnálom máskor megtanítanám ezeket, de a biztonság kedvéért jobb, ha mind ismeritek az új gépünket. Sakura lenne, olyan kedves, hogy lesz a másodpilótám?
Ha a nő így tesz az ajtó záródik. Mindenki megtalálja az övét. bekötés után a repülő megindul és a platform felemeli a felszínre a repülőt. A repülő megindult.

Még mindig nehéz volt felszállni a gépre, remegő és már-már görcsös kézzel csatoltam be az övemet. Amikor a gépről mindent megtudtam és arról, hogy milyen vele repülni, hogyan kell irányítani elfogott a hányinger, alig tudtam kiszállni a székből és elrohanni a mosdóig, hogy ott jöjjön ki belőlem minden. Sűrűn kapkodtam a levegőt és a rosszullét kerülgetett, pusztán annak a gondolatától, hogy a magasban leszünk. Míg mindenki odavolt a hallottak és látottak alapján attól, hogy repülni fogunk én szívesebben maradtam volna idelent a földön és választottam volna az utazás más formáját. Még bevizeztem az arcomat és kiöblítettem vízzel a számat és csak utána megyek vissza a többiekhez. Visszaülök a helyemre, majd erősen szorítani kezdtem a székem karfáját és félhangosan motyogva kezdtem a következő mondatot ismételni.
- Nem leszek rosszul megint és nem félek a magasban!
A félelemtől, hogy magasban vagyok és attól félve, hogy lezuhanunk nem igen tudtam koncentrálni, így csak remélhettem, hogy sikerül, amit szeretnék, ha nem, akkor pedig ennek kántálásától talán megnyugszom és amíg erre gondolok talán nem jut eszembe, hogy mi van odakint és alattunk.

Amikor az egész csapat összeszedte magát és egyenruhába bújt, elégedetten nézek végig én is a csapaton. Elég menőn nézünk ki, a lányoknak pedig kifejezetten jól áll ez a jelmez. Halványan elmosolyodom. A következő lépés, hogy végre belülről is megnézhetjük a gépet. Elég laza. Érdeklődve tekintek körbe, mindent jó alaposan megvizsgálok. Ötletem sem volt, hogy ilyen van, és nem csak a hadseregnek. Kicsit veri a sárga iskolabuszokat, az már száz. A következő pillanatban pedig már a fejemben is van minden információ és képesség, ami a vezetéséhez kell. Ez gyors volt. Nem tudtam, hogy ilyet is tud a prof, bár lassan kezdem úgy érezni, hogy ha valaminek bármi köze is van az agyhoz, akkor ő képes rá. Örülök, hogy egy oldalon állunk. Leülök és bekötöm magam, amikor az ajtó bezáródik. Úgy néz ki nem mindenki lelkesedik annyira a repülésért, de remélem nem lesz gond. Úgy vigyorgok, mint egy kisiskolás a hullámvasúton, amikor végre felemelkedik a gép. Sose hittem volna, hogy ilyenekben lesz valaha részem, de nagyon király!

Xavier koncentrál és a szemöldökeit vonja össze.
- DC-ben új mutánsok vannak. Úgy fest a mutációk reakcióként ébresztik egymást. mikor mutánsok találkoznak, ahogy Gail, Katherine és Mr. Wright tették akkor láncreakció indul be. A mutánsok egymásban ébresztik fel az x-gént. Rajtuk is segítenünk kell. meg kell őket nyugtatni és védeni a lehetséges veszélyektől.
Mondja a professzor.
- Lassan megérkezünk.

Igazából senki sem beszélt és ez jó volt, legalább végig tudtam magamban mondani, hogy nem fogunk lezuhanni és én sem leszek rosszul a repüléstől. Reméltem, hogy visszafelé lehet majd vonattal menni, vagy pedig busszal, mert nekem eszem ágában sem volt még egyszer ide felülni, mert magasan volt és innen sokkal rosszabb leesni, mintha csak egy autóbalesetet szenvedne valaki. Azt túl lehet élni, azt túléltem már egyszer, de a levegőben semmi sem marad fent, onnan minden lekerül a földre. Még mindig görcsösen szorítottam a székem karfáját, az ujjaim már hófehérek voltak ettől és valószínűleg jéghidegek. Valamit hallottam, hogy a professzor beszélni kezdett, valamit a mutánsokról, többet nem voltam képes felfogni, csak lejutni innen, lejutni a magasból a földre, ahol nem eshet bajom. Lassan odaérünk? Az csak lassan, én most… most, nem bírtam tovább, újra a rosszullét és a hányinger kezdett kerülgetni, a levegőt is sűrűbben kezdtem a levegőt venni a szívem pedig vadul a torkomban dobogott és emiatt a fülem is zúgott, ahogyan a saját vérem áramlását hallottam ott.
- Most akarok leszállni, nem… nem bírom tovább a magasban! – tört ki belőlem hangosan.

//Folytatás: Lincoln emlékmű, DC//

Sakura

A professzor könnyedén megoldja, hogy tudjuk használni a gépet. Bár ő fog vezetni mindenki megkapta az infót a gépről ha bármi baj lenne.
- Persze.
És biccentek kérdésére, hogy leszek-e a másod pilóta most. Más sincs túlságosan oda a repülésért de most félre tudom tenni a kételyeimet ezzel kapcsolatban. Egyrészt talán mert tudom, hogy hogyan kell irányítani a gépet és másrészt ott leszek a prof mellett és segítek neki.

Fél füllel hallgatom amit a professzor mond. Vissza is emlékeztet, hogy tényleg, ők hármójukban egyszerre ébredt fel az x-gén. És a helyzetük sem volt sokkal jobb utána azzal a csatával is. Szerencsések és szerencsétlenek is egyszerre. Nem sokára oda is érünk a célunkhoz. Serena viszont nem tud már várni, már az elején is látszott rajta, több mint látszott.
Hátra fordulok félig és Serenara nézek.
- Ne aggódj, eddig sem volt probléma a géppel. - mosolygok kedvesen - Tarts ki még egy kicsit.
Még hátra fordulva maradok egy kicsit, hogy lássam mit reagál majd vissza fordulok előre.



Gail

Végül felszállunk a gépre és az is felszáll. Az én fejemben is megjelenik az infó, hogy hogyan kell kezelni a gépet és vészhelyzetben is mit hogyan kell tenni. Nem egyszerű ez a gép az már biztos. Kíváncsi vagyok, hogy megőrzött-e magának valami titkos infót a profeszzor a géppel kapcsolatban vagy mindent megkaptunk róla.
Amikor a proff felidézi, hogy mi is történt velünk a plázánál, hogy láncreakcióban keltettük fel egymásban ezt a gént kicsit elmerengek rajta, azon a napon. Vagy inkább azon az időn mikor az egész világ a feje tetejére állt hirtelen körülöttünk.
Van valami abbam amit Jonah mond de máshol nem hiszem, hogy volt ekkora felzajdulás mint itt. Már bűnözőknek és világellenségnek voltak a mutánsok tanusítva és minket is ki akartak nyírni ott helyben de máshol azt hiszem nem volt ilyesmi. Legalábbis én nem hallottam ilyent. Bár ez csak én vagyok.
Viszont kezdek ideges lenni. Mindjárt ott vagyunk és nem tudom mi lesz, mi fog történni. És félek, hogy valami hasonló helyzetbe fogunk kerülni megint mint ami a plázánál volt vagy mint amikor összetűzésbe kerültünk a többi mutánssal és azzal a sárkány gyerekkel.
Remélem tévedek...

Gail lát három lila óriást és egy lila köpenyes királyt, aki elbukása után egy igaz király sétál fel és kardjával lovaggá üti az X-jeles lovagokat.
Charles elgondolkodik.
- Valóbban, bár mivel ez Washington és a helyszín az emlékmű, lehet, hogy turisták. Még az sem kizárt, hogy Cerebro csak a közelében lévő mutánsokat érzékeli első sorban, de érdekes kutatás, hogy miért gyakori a mutáció ezen a részén a földnek.
Majd lepillant és a repülő lassít.
- Megérkeztünk.
Lent lehet látni három új modern őrszem robotot és az egyik vállán az új Magnetot.
- Az emlékműnél leszállok. Már látom az egyik gyermeket.
Mikor ezt mondja a többiek is látják a szárnyas lányt.

Folytatás: itt, már oda írjatok.