Cerebro

Hála bestiának és Forge-nak, majd az atlantisziak és a shield támogatásának sikerült a cerebrot nem csak újra építeni, de nagyon fejleszteni. Sokkal pontosabb, mint az elődje.

Apokalipszis Háborúja kaland

A telepatikus hívásra mindenki a cerebrohoz érkezik. Ott Zack és Hannah várja őket. A nő fején a vezérlő van és előttük a föld térképének holografikus változata.
- Találtunk valamit.
Mondja Morsus komolyan és a nő egy kis koncentrálással eléri, hogy a kép Kínát kinagyítsa és megmutassa a nagy fekete pontot és mellette egy pirosat, ami még villog.
- Pár perce egy mutáns jele ilyenné vált. Nem láttunk még ilyesmit. Mellette viszont az a gyenge jel egy új mutáns. Egy gyermek, akinek bekapcsoltak a képességei. Segítségre lesz szük...
A képen a semmiből megjelenik még három mutáns jele. Zack értetlenül nézi.
- Nem tudjuk mi ez, de Kína nem fogadja el a shieldet és ez mutáns ügy. A mi ügyünk. Hannah állandó kapcsolatban lesz veletek szóval csak jelentsétek mi a helyzet. Nincs sok időnk.

//Előzmény: Belleplain tábor//

A villanás után máris otthon voltunk, így az oroszlánnal együtt a Cerebro-hoz siettem, ahol Zack máris egy igen kellemetlen hírrel fogadott minket, olyasmi történt, amire egyikünk sem volt még felkészülve, és nem tudtuk, hogy mi lehet ez. A gyermeket pedig mindenképp el kellett onnan hozni, ebben egyetértettem vele, ki tudja, hogy mi fog történni vele, ha ottmarad. Igazat megvallva örültem volna annak, ha a SHIELD is nyújt támogatást, vagy a közös tagok is velünk jönnek, de erre láthatóan nem lesz lehetőség. Újabb három jel jelent meg, mutánsok. Nem volt sok időnk, bár remélhetőleg csak a családja tért vissza. Azt hiszem, hogy ez volt az a pont, amikor nekem parancsokat kellett volna mondanom révén én voltam a csapat vezetője.
- Rendben van, mivel több olyan személy is van itt, aki még nem ismeri a csapatot, Serena vagyok, az X-men vezetője – mondtam igyekezve nem bátortalanul. – A feladatunk mások segítése, a gyermek kihozása és megnézni, hogy mi is történt ott. Ameddig lehetséges kerüljük el a harcot és senki, ismétlem senki se kezdeményezzen összecsapást a csapat tagjai közül. Mi nem harcosok vagyunk, hanem segítők és jótékonykodók. Így szeretném, ha az újak is ehhez tartanák magunkat és nem tennék tönkre a csapat hírnevét. Remélem mindneki számára érthető ez.
A fogadott apámra néztem
- Oda teleportálsz minket Zack? – kérdeztem.

//Belleplain tábor//

Az események nagyon gyorsan zajlódnak. Egy szempillantás alatt egy teljesen másik helyen találtam magamat. Teleportálás talán? Érdekes, de biztos nem lesz a kedvenc utazási formám. Lévén, hogy ez volt az első ilyen utazásom kicsit megviselt, viszont nem volt időm tétlenkedni. Serena elindult és én pedig utána szaladtam. Még nem tudom, hogy mi a gond, de van egy olyan érzésem, hogy nem viccből hagytuk el a tábort. Egy ajtón belépve egy furcsa helységbe léptünk be. Volt ott még két ember és egy nagy gép. Egyre több a megválaszolatlan kérdés, de sajnos most nem tehetem fel őket. A férfi ismertette a feladatot és Serena elmondott még néhány tudnivalót. Teleportálás? Már megint? Akadtam ki magamban. Bár biztos, hogy ez a leggyorsabb, de még egy ilyen és én tuti belehalok.

Rég járt itt, mégis minden olyan, mintha csak néhány napot töltött volna távol. A neszek, az illatok otthonosak, csak ő nincs itt többé itthon. Nem ezt választotta. Furcsa, szívet facsaró érzés. A jáde tekintet mohón issza a látványt, ajkai mosolyra húzódnak újra és újra, majd a mosoly eltűnik, s töprengő kifejezésnek adja át a helyét. Pillanatról pillanatra változik a hangulata, s talán most képtelen is lenne arra, hogy elrejtse az érzéseit.
Itt van, érezte a hívást, mégis nehezek a léptei. Mindez egy régi élet része volt, s az új énnek egyszerre hiányzik, és zavaró.
Nem is igyekszik a középpontba lépni, meglapul a peremen, hagyva, hogy az új generáció törjön előre. Ő már nem harcos.. többé már nem. Letette a fegyvereket.. a kések mégis itt vannak,a helyükön, egy hosszú kabát alatt. Nem jöhetett készületlenül. Ha kell, felveszi a csata fonalát, s ha kell újabb kegyetlen döntéseket hoz, mint régen, mikor világok sorsa nyugodott a mancsában.
E kemény ridegség ellenére azonban továbbra sem gondolt harcosként magára. Már megnyugodott. Csendesen gyűjtögeti az emlékek töredékeit, s általuk mutatja meg az elmúlt csodákat az oly sekélyes embereknek. Másfajta csaták ezek, de édes győzelmekkel kecsegtetnek.
Mégis eljött, sietve, félre dobva néhány jó üzletet. Ha nem lenne szükség rá, nem hívták volna, s ha hívták, akkor komoly lehet a baj.
Ezért hát, ahogyan ők, a barátok, társak megadták neki a szabadságot, hogy távol legyen, új életet éljen, ő is itt van, hogy segítsen. Ebben pedig nem gátolhatják félig értett érzület foszlányok.
Csendben figyeli a bemutatót. Veszélyt szimatol.
Végül a ki nem mondott csend fogadalma ellenére megszólal, nyugodtabban, mint érzései diktálnák.
- Zack, Mitől tartotok?-Zack ideges, és az idő rövidségére figyelmezteti a társaságot. Szehmet már megtanulta, hogy nem veheti félvállról az ilyen jeleket, de vajon szavakba lehet-e önteni a félelmeket, s megtehetik-e ezt a fiatalok között?

Ismerős hang üti meg a fülét. Kétszeresen is ismerős. Valakié, akit két valóságban is ismert.
-Hood?- egy mosoly. Első barát, túl makacs ellenség. Az összeomlás idejéből való emlék azonban halovány a meleg érzések mellett, amit a jó barát látványa okoz. A baráté, akit ifjú korában, úgy döntött igyekszik majd megvédeni. Nem mintha a férfi rászorulna, vagy bármikor is rászorult volna. A jáde szemek mégis e két valóság élményeiből táplálkozva figyelik őt, találgatva, vajon melyik Hoodot látja. Találgatva, mennyire vált kiüresedetté, megfáradttá...
De a férfi meglepett arcára nézve, véget is vet a mélázásnak. Lesz rá idő máskor.
-Ezer éve? Meglehet... évezredek emlékeit leltároztam az utóbbi időben. -fáradttá válik a macska mosoly. Bármilyen elkötelezetten is gyűjtögette a tárgyakat, néha fárasztó volt a papírok felett görnyedni.
-Az utóbbi időben jóformán ki sem mozdultam a piramisból. Van néhány különleges tárgy, amit szeretnék megszerezni, csak bonyolult a dolog megszervezése.-teszi hozzá, némi bűntudattal, hiszen így, látva, hogy Hood mennyire örül neki, ezerszer jobban bánja a távollétét. Tétován kinyújtja felé a kezét. Nem igazán tudja, mi lenne a helyénvaló üdvözlés, egy meleg kézfogás, vagy egy baráti ölelés. Teret hagy hát, hogy Hood eldöntse, mi legyen, majd újra szóra emelkedik, mert van néhány dolog, amit az indulás előtt tisztázni kell.
-Mire számíthatunk Kínában? Mennyire.. tűrik a mutánsokat? Mennyire mozoghatunk szabadon idegenként?

Hood zavartan nézi Szehmet kezét majd eszébe jut, hogy ez a nő az egyike azoknak a keveseknek, akik a barátai közé tartoznak, sőt egyszer még csókot is váltottak. Akaratlanul ragadják el az érzelmei, ahogy átöleli őt.
- Jó téged látni nagy lány, bár az a piramis cucc ritka fura.
- Khm - köhögök közbe. - Én vagyok a csávó a világvége hírekkel. Visszatérhetnénk azokhoz? Kösz.
Ha végre elhallgatnak folytatom.
- Kína kommunista, de nem tudni mik a törvényeik ránk. Az biztos, hogy nem fognak örülni, de ellenünk nem nagyon léphetnek fel. Mondtam, hogy több mutáns van ott, de nem tudom mitől. Ilyen távról fel se ismerjük őket és sose láttunk még fekete jelet.
Majd Küklopszra néz.
- Ő Küklopsz. rééééééééééééééééééééééééééééééégen X-men volt. Segíteni fog nektek. Vigyázzatok egymásra, ha baj van Skymaxel jelentkezzetek, de félóránként Hannah rátok néz. Pakoljatok fel.
Mondom és elkezdek koncentrálni, hogy teremthessek egy teleport kaput nekik, csak pár pillanat.

Amennyire tétovázott, épp annyira lepi meg, hogy Hood végül élt az öleléssel. Szehmet egy pillanatra bele pirul, s úgy érzi magát, mint valami szerelmetes csitri, oly kevésszer engedett bárkit, akár barátot is, ennyire közel. Hiába tudta, mekkora hatása van az érintésnek a lélekre, általában a formálisabb, hűvös távolságtartásnál maradt. Most azonban szorosabbra vonja karjait, kiélvezve a közelséget, majd elengedi Hoodot.
-Fura? Azt meghiszem. Rég óta vágytam már Egyiptomba, de oly sok gondot kellett megoldani itt, hogy egyszerűbbnek tűnt haza hozni.- Ez a régóta formálódó gondolat pedig mindaddig helytálló volt, míg meg nem tapasztalta azt a másik életet, és győztesen végig nem masírozott a por borította úton, egy önjelölt isten ellen, Testvéreivel.
Zack köhögésére persze igyekszik újra rendet erőltetni magára, hiszen ha akár egyetlen ember megkérdőjelezi viselkedésével a z összejövetel komolyságát, a többiek követik, és soha nem indulnak el. A furcsán jóleső nosztalgiára lesz még idő, de Kína mutánsai nem várhatnak.
A feleletek azonban a kérdéseire, kellemetlenül kurták. Remélte, hogy több helyismerettel vághatnak neki az útnak, de Stefan kellett volna, valószínűleg, a felkészítéshez, ő pedig, Szehmet szomorkásan vette tudomásul, nem volt jelen.
-Értem.- Bólint komolyan, mikor Zack befejezi. Út az ismeretlenbe, Szehmet mégis készen áll, hogy akár azonnal belépjen Zack portáljába.

Hallgatom a fickót aki beszél. Komoly dolog lehet. Eközben ketten ölelkezni kezdenek, de gyorsan visszarázódnak, elvégre ahogy hallom ez egy komoly szitu, csak még mindig nem tudom mit keresek itt. Oké én jöttem ide, de miért hívtak?
~ Hogy mi? Én X-Men? Sok dolog homályos a múltamban, de erre nem gondoltam volna. Sokmindent megmagyaráz, például, hogy honnan vannak ilyen magas szintű harci tapasztalatom. Az előző világban, ahol üldözték a mutánsokat, az életem köszönhettem ennek. Azt tudom, hogy meghaltam, aztán ebben az új világban feltámadtam, majd amikor újraformálták a világot, valahogy én is benne maradtam. Szóval X-Men voltam, úgy haltam meg. Érdekes. ~
- Elnézést, de ez nekem új információ. Fogalmam sincs kik vagytok. Ami talán nagyobb baj, hogy azt sem nagyon tudom én ki vagyok. Úgy látom, ti többet tudtok a múltamról mint én. Segítek nektek, ha utána elmondjátok mit tudtok rólam. - mondom a fickónak, akit Zack-nek szólítottak.
Amikor mondja, hogy pakoljunk, én gyorsan kimegyek a motoromhoz, és felveszem a harci ruhámat, és a harci vizort, úgy sietek vissza.
- Indulhatunk, bár kicsit berozsdásodtam az utóbbi időben, úgyhogy épp itt az ideje egy kis testmozgásnak - mosolygok.

A ruha kicsit leharcolt, ezért nem látszanak az x jelek benne, de egyébként ilyen.

Miközben Zack szavaira vártam bánatosan figyeltem Charles és Szehmet üdvözlését. A szívem szakadt meg majdnem, hogy erre emlékszik, míg a mi közös múltunkra nem, hogy közel hét évig éltünk egy fedél alatt az intézetben, az egyik első diákok, majd úgymond tanárok voltunk. Mindenre, hogy mennyire aggódtam és féltettem őt mindig, miután James vérét megitta. És semmire sem… csak biccentettem Szehmet felé, ő és Stefen Szfinxként vigyáztak rám, amikor ebbe az egészbe belekeveredtem, a toronynál, még az AIM idejében. Jó volt őt látni, és mégis kicsi féltékenységet éreztem, ahogyan kettejüket láttam. Az élet nem volt igazságos, soha sem volt. Még egy férfi és egy skrull jelentek meg, hogy ők is segíteni jöttek. Zack-re sandítottam, mikor szólt, hogy figyel minket Hannah, ha bármi gond lenne. Akkor már csak a plüsseim hiányoztak, az oroszlán most is itt dorombolt mellettem, így koncentrálni kezdtem, hogy melyik plüssök jöjjenek még velem, így hamarosan meg kellett egy kígyónak, egy farkasnak és egy sárkánynak jelennie az ajtóban. Őket még visszaváltoztattam plüssé, hogy így vigyem át majd a plüssöket a portálon, amint készen volt Zack vele.

Vitt plüssök: az oroszlán, egy farkas, egy mérges kígyó (bénulást okozó méreggel) és egy tűzokádó sárkány

//Folytatás: Chan-tei//

- Sok szerencsét.
Mondom komolyan és a koncentrált kapun átengedem a csapatot.

Folytatás itt:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1146-chan-tei#11044

//Előzmény: A konyha//

Zavartalanul léphetek ki végül a konyhából, igaz kissé megvárattam a kísérgetni való nőszemélyt, de ez úgy vélem, hogy igazából nem számít, s most így a társaságtól megszabadulva, legalább is a nagy részétől, megengedek magamnak egy enyhe sóhajt, s ezzel eresztem ki a felgyülemlett gőzt, úgymond, s kezdem is kissé jobban érezni magam, az ember nem is gondolná hogy mennyivel kellemesebb egy kisebb társaság.
- Tudod ném... - Ám itt elakadnak a szavaim, bárhogyan is hozzávágnám szerencsétlenjéhez, hogy " némber ", valamiért... Valamiféle különös, számomra megmagyarázhatatlan, és felfoghatatlan erő hatására, nem bírom hozzávágni ezt a szimpla szót. Mindenesetre próbálom nem kimutatni a meglepettségemet, de most nem megy jól, mindenesetre is kissé megrázom a fejem, majd folytatom, nagyjából onnan ahol abbahagytam, s igyekszem felidézni a társaságot, akik ott voltak a hallban, de csak két személy képe ugrik be hirtelenjében.
- A síró nő, Serena Davidson, az x-men jelenlegi vezetője, az a kicsit öregebb alak, aki elteleportált, Zacharias Morsus, ha jól tudom az övé ez a hely, de ebben nem vagyok biztos. - S igazából ennyit sikerült felidéznem és ezzel ennyiben is hagyom. Hallottam korábban hogy érdeklődött a kísérletek felől, de úgy vélem, az még rá ér később.

A cerebro: belépve a nagy terembe, szinte már ösztönösen lépek oda a széléhez, és nézek le a mélységbe, pontosabban annyira nem is mélység, csak a terem alja... Nem lényeg, mindig is kíváncsi voltam valamilyen szinten arra, hogy ha valaki lekerül oda, akkor hogyan szedik ki, hogy van erre esetleg egy célszerszám, vagy kiteleportálják valami úton-módon? A második valószínűbbnek tűnik valamilyen oknál fogva.
- Ez itt a cerebro... - Kezdek bele végül, s hallgatom ahogy a mély hangom visszhangzik a teremben, egyszerűen jó hallgatni, s most kivételesen nem azért mert az én hangom, sokkal inkább mert egyszerűen megnyerő hatása van, hiszen az ember, átlagos napjaiban nem igazán találkozik ezzel.
- Sajnos, annyira nem értem hogy hogyan is működik ez a szerkezet, de ha jól emlékszem, arra szolgál hogy mutánsokat keressenek és találjanak meg vele, szerte a világon. - S igazából azt hiszem ennyit tudok mondani erről a gépezetről, többet talán nem is lehet.

A lány reakcióján, bár próbálom erősen visszafogni magam, de mégis egy könnyen látható mosoly jelenik meg a képemen, melyet talán egy fél percnyi erőltetés után, fáradt arcdörzsölgetésnek tettetett mozdulatokkal próbálok eltüntetni, mindhiába, akárhogy is próbálkozom szűnni nem akar, mint egy rossz átok, mely ellen az ember semmit sem tehet. A szavaira csak biccentek egyet, amolyan " szívesen... " gyanánt, majd figyelem hogy mit csinál, nem is tudom miért érdekel ennyire, csak szimplán érdekel, és valamiért nem tűnik olyan túlságosan jó ötletnek az, hogy ilyen... Állapotban, a korláthoz sétál, bár láthatóan kellőképpen megtámaszkodik rajta.
~ Heh... Még a végén lezuhan... Esetleg figyelmeztetnem kéne... Hogyan? Mégis miért tenném? Mindig is kíváncsi voltam rá, hogy hogyan szednek ki onnan valakit. ~ Pereg le a fejemben, ez még rövidnek mondható pár gondolat, ám mindezek ellenére, teszek pár lépést felé, amíg úgy rendesen közel nem érek hozzá.
- Csak óvatosan. - Jegyzem meg, mindazok ellenére hogy jobban érdekelne hogyan zuhan le, mégsem bírom magamban tartani, mert bár nem hiszem hogy sok esély van arra, hogy átessen rajta, de azért biztos ami biztos, s még az ideg is valamilyen szinten bennem van, hogy ha esetleg mégis megtörténne, utána kaphassak, de miért? Miért csinálom ezt? Mégis miért érdekel hogy mással mi... Ez a hely tönkretesz, tönkretesz mindent amit az eddigi hosszú évek tanításai alatt felépítettem, még ha csak a belsőmről is van szó, ellen kell állnom ennek, de valamiért nem bírok... Most, talán életemben először, kissé ostobának érzem magam, a viselkedésem miatt egyrészt, másrészt pedig hogy nem tudom miért történik ez. Egyenlőre hagyom had nézelődjön, nyugodjon meg, ha szükséges, vagy ha támad némi kérdése, akkor azokat had tegye fel, végül is még itt az egész nap, ráérünk.

Úgy tűnik minden oké, legalább is egy kis ideig, aztán a lány... Eddig is kissé túlzottan feltüzeltnek tűnt, de most még mintha hiperaktív is lenne az egész mellé, remek, ami még jobbá teszi a helyzetet, hogy iszonyatosan hadarni is kezdi a szavakat, s ennek hála nem is sokat értek belőle, csak hogy valamiféle rádió vevő emberek, meg hogy a cerebró az ő. Tekintetemben látszik hogy nem sokat sikerült megértenem abból amit mond, legalább is hogy próbálom értelmezni az elhangzott információkat, de egyenlőre nem sokra megyek vele, s most olyat teszek amit nyilvánosan évek óta nem, kellemetlenül megvakarom a tarkómat azon a tényen, hogy ez az információ, most még nekem is sok volt, s bár valószínűleg lassabban értettem volna rendesen, de így, kénytelen vagyok megkérdezni hogy:
- ...Hogy? - A meglepettség, na meg persze a döbbentség hallatszik a hangomban, de végül azt hiszem sikerül egy viszonylag reális képet összeraknom a dologból, azt hiszem legalább is, a legszimplább dolog jut erről az eszembe.
- Szóval azt mondod hogy... Telepata vagy? - És kivételesen remélem hogy ezzel nem ölöm meg a varázst, és inkább kezd el erről részletesebben regélni, mert elég " vadul " képes magyarázni a hölgy, de mégis valamiért jó hallgatni, legalább is sokkal jobb mint egy átlag emberét.

Érdeklődve hallgatom a lány magyarázatát, szerencsére úgy tűnik hogy nem űztem el a kedvét, és ezúttal, sokkal, de valóbansokkal érthetőbben magyaráz.
- Á hogy úgy!... Egy emberi rádió, érdekes, felettébb érdekes... - Vakargatom meg az állam, s valóban olyannak találom, mint amit az előbb mondtam, kissé talán már mondhatnám hogy lenyűgöző, jómagam erről még nem hallottam korábban, esetleg a telepátiát vélhettem talán ilyennek, de mint most kiderült, nem ugyan az a dolog, csak esetleg nagyban hasonlít a kettő egymásra, de feltételezem, hogy ez ritkább, ámbár kitudja. A kérésére biccentek egyet, majd az egyik válára teszem a kezem, ami talán a számorma a legmeglepőbb, ilyen formában hozzá érni egy emberhez... Mindenesetre is így kezdem el a kijárat felé terelgetni, nem lökdösve, csak finoman, és már bele se gondolok abba hogy mit csinálok, csak élvezem a lány társaságát, ami tőlem iszonyatosan nagy dolognak számít.
- Ha gondolod... - Kezdek bele, de közben elcsendesedek, végig gondolom hogy ezt biztosan ki akarom-e mondani, s végül úgy döntök hogy igen.
-... Szóval ha gondolod, megpróbálhatom elintézni, hogy egyszer majd megnézhesd működés közben... - Valószínűleg neki is le eshet hogy nem ígérhetek semmi biztosat ezen a téren, s ezt szigorúan csak akkor mondom, amikor már elhagytuk a termet. Így belegondolva, ebben az épületben már nem maradt több említésre méltó hely, esetleg a veszélyterem, de oda veszély valószínűleg úgysem enged be az óra miatt, így hát a körbevezetést azt hiszem kénytelen vagyok az iskolában folytatni, habár ott is igazából csak egy nagy halom tanterem van, de érdekes, modern helynek modnható, habár engem ez így annyira talán sosem nyűgözött le, annyira biztosan nem, mint a misztikus dolgok... Mindenesetre is nem hiszem hogy a többi hely ennyire tetszeni fog neki, majd kiderül, de legalább körbenéz, ha nagyon unja, majd hallgat rádiót... Még mindig furcsa így belegondolva.
//Folytatás: Hangár és garázs