Harlem utcái

Kong a fejem és nehezen maradok meg hirtelen a lábamon, de a fal segítségével felkapaszkodok. Nekivetem a hátam a falnak és a villámlásban szépen feltérképezhetem az utolsó ellenfelem. Első reakcióként egy integetés telik ki tőlem.
- Megint egy gyík? Lehet elkentem a fiad egy pár hete... - Villantok egy mosolyt még hozzá. Minden erőm összeszedve a kis hergelésre ami pillanatban jelen volt. Valamiért úgy sejtem nekem fog rohanni. Még kiköpök egy kis vért, majd koncentrálok, hogy grimasz nélkül vehessem a levegőt és amíg nem támad várok. Az utolsó másodpercekig, hogy fellőhessem magam valami tíz méterrel magasabb pozícióba, hogy a következő csapása elől is legyen időm kitérni. Ha az első bejött.Ha egy kicsit biztonságban érzem magam üzenek Bennek.
- Nincs valami nyomkövető a kommunikátoromban? kicsit forró lett a talaj egy hidegvérűvel. - ha esetleg látok utca táblát még megpróbálom vele megosztani, de szerintem ha már megnézi az utcát a lenti gyík előbb böki ki a szemét.

Éreztem, hogy túl sok volt a szerencséből, mikor megint a talaj felett kacsáztam. próbáltam ugyan segíteni a helyzeten, de ilyesmik közben nehéz arra ügyelni, hogy precízen érjek földet. Már kész a terv mikor felemel a gyík, de nincs esélyem megkockáztatni még egy életveszélyes hülyeséget mikor elenged, hogy Ben a földbe lapíthassa. A kérdésével egy időben kiköpök a járdára.
- Összekoszoltam a szép új ruhát. - vigyorgok vissza az aggodalmas vezetőmre a hiányos fogsorral, majd kicsit komolyabbra véve a hangomat folytatom.
- Volt már rosszabb is, csak nem két legyintésből. - Kezdem magam leporolni a jelentés után. majd figyelek Benre hátha nem kell megkérdeznem nekem, hogy megbuktam-e.

~ Hol a francban van már?... ~ Teszem fel magamban a valószínűleg jogos kérdést, ahogyan kezd elfogyni a türelmem, így is sokat kockáztattam azzal, hogy ide jöttem, erre a helyre, amit meglehetősen gyűlölök, és valamilyen szinten mindig is gyűlöltem, a város egyik fertője, ahol meglehetősen könnyű eltévedni, persze aki egész életét itt élte New Yorkban, illetve mind a két életét, nagyrészt legalább is, az ismeri már annyira a környéket, hogy tudja mit kell tenni ha esetleg rajta ütnek, úgymond, vagy eltéved, persze itt most az eltévedésen kívül nem igazán kell tartani az itt-ott tanyázó veszélyesnek mondható csövesektől, vagy az esetleges magukat sokra tartó bandáktól, már ha lehet egyáltalán bandának nevezni ezeket a nyomorultakat, s hogy miért nem kell tartani tőlük? Azért mert egy elcseszett invázió közepén vagyunk, és a normális emberek ilyenkor nem rohangálnak az utcákon, ezzel pedig tökéletesen értékeltem magam, miért is egyeztem én ebbe bele? Mármint hajnal három, és Harlem sikátorai, nem lett volna egyszerűbb a lakásomban? Úgysem figyelik hogy kit viszek be, elfoglaltabbak most ők annál. Egy kicsit az is idegesít, hogy az idefele út, nos nem volt egyszerű, eleinte főleg nem, kerülgetni a démonok hordáit úgy, hogy az ne tűnjön fel nekik, párszor megfagyott bennem a vér, azt hittem hogy észrevettek és itt a vége a történetemnek, de szerencsére tévedtem, vagy nem tévedtem, de egyszerűen le se szartak és úgy voltak vele hogy " majd elkapjuk ha itt végeztünk, vagy éhen/szomjan hal addigra ", a lényeg az hogy sikerült eljutnom a csöves telekig, onnan meg már sokkalta könnyebb volt, persze itt is megfordulnak még démonok, de sokkal kevesebben, és könnyebb őket elkerülni, főleg ha ismeri az ember a sikátorokat, persze nem, olyan nagyon nem vagyok járatos a térkép terén, hogy így mondjam, de mivel ebben a városban éltem eddig az egész életemet, és tulajdonképpen ki sem mozdultam, csak egyszer, akkor is Washingtonba, és akkor is nagy szarba keveredtem, bár egy villám nyaralásnak tökéletes volt de vajon megérte?... Nos talán, még nem igazán éltem a lehetőségeimmel, de ami késik ugyebár... Szóval igen, valamilyen szinten ismerem a környéket, csak annyira hogy azért ne tévedjek el, nem véletlenül utálom, volt már hogy meggyűlt a bajom az itteni életformákkal, bár akkor még volt mellettem egy Steven, aki azóta eléggé szépen elbaszta a dolgokat a családban, heh, család, az ember akkor értékeli igazán a dolgokat amikor már nincs, persze ezért még egyszer meg kell szerencsétlent fojtanom, nem feltétlen fojtást értek fojtás alatt, de érthető ez mindenki számára, vagy nem.
~ Na jó, ebből elég volt, tuti hogy... Hogy elkapták a... Kuss legyen most én gondolkodok. ~ Mint mondtam nincs jó kedvem, és mivel már kiállt a lábam is itt, a sötétben ácsorgásban, hogy azért legalább ne legyek túlságosan szem előtt, szóval rászánom magam a mozgásra, azt hiszem jó lenne megtudni hogy miért is késik, bár amúgy lövésem sincs, hogy merről érkezne, de kinézek magamnak egy szimpatikus sikátort, már amennyire egy sikátor szimpatikus lehet, majd pedig óvatosan haladni kezdek, lassan és óvatosan, meg halkan persze, nézek elég sokat hátrafelé is, hogy azért ha valaki oda érkezik, akkor vissza fordulhassak, de kétlem hogy ennyi késés után jönne bárki is, mert az a pletyka járja hogy nem szokása késni, sem pedig átverni azt, akivel üzletel, valamilyen szinten pedig azt is kétlem, hogy megtalálom a hulláját, amiből esetleg démonok falatoznak, persze nem kizárt, de miért pont abban az irányban lenne, amerre elindultam?

Még mielőtt nekivágnék az egyik sikátornak, mint említettem, pár helikopter megy el felettem, bár ez igazából nem lep meg, mostanában ez megy mindenfelé, de jó hogy nem láttak meg... Várjunk csak, jó hogy nem láttak meg? Ezt most úgy mondom, mintha csak úgy kiszúrhattak volna ebben a homályban, amit a felhők okoznak... Esélyük sem volt meglátni, csak megszokás ez a " szerencsére nem " dolog, még egy előző életből, amit oly nagyon már valahogy nem is kívánok vissza, hiányzik pár részlet, de ez, ami most van, egyszerűen sokkal jobb. A sikátorban haladva... Nos nincs sok hely, habár egy magamfajta törékeny nőnek ez is elég lenne, de mindenféle szemét és hulladék, valamint holttestek is szegélyezik az utamat, néhol jelentősen lecsökkentve a helyet, de meg lehet oldani a haladást, hol óvatosabb lépkedéssel, hol pedig a testek lábbal történi " átrendezésével ", nem nagyon akarom őket piszkálni, bár kétlem, hogy bárki is le tudná nyomozni, hogy itt jártam, nem is lenne ezzel gondom, mert hát mondhatok bármit, hogy miért is voltam itt, de ha például egy újlenyomatot találnak egy hullán, ami ráadásul az enyém, nos az nem lenne jó, nagyon nem, persze ezeket vagy démonok, vagy egy másik éhező, vagy csak szimplán csóró társuk ölte meg, de akkor sem kéne tapiznom őket, igaz, kétlem hogy átnéznék őket, hiszen így is elég sokan haltak meg, és kizárt, hogy mindenkinél kivizsgálják, hogy mi is volt a halál pontos oka, sőt, ha sokáig elhúzódik a dolog, és mindenfelé pusztulás, meg rothadó hullák lesznek, akkor inkább fogják ezeket égetni, mintsem vizsgálgatni, ugyanis olyan járványokat fognak akkor ezek okozni, amiket az emberiség a rendszeres tisztálkodásnak hála igencsak régen látott, legalább is itt Amerikában. Bevéve az egyik kanyart hirtelen megváltoznak a dolgok, több vér, jelentősen több, a vele járó jellegzetes bűz, valamint igencsak megcsonkolt halottak, valamilyen szinten örülök most, hogy nem látom az egészet, csak keveset a sötétség miatt, de még így is elfog a hányinger, és a lépéseimet kísérő hang sem tetszik. Ezek a tényezők olyanok, amik tipikusan megállásra kényszerítenek.
- Undorító... - Nyögöm ki végül, és ezt én mondom, aki korábban emberek gyilkolásával foglalkozott, oké ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy szeretnem, vagy hozzászokva kéne lennem az ilyesmihez. Felnézek az égre, csak hogy még egyszer szemügyre vehessem a felhőket, melyeken keresztül ez a kevés fény épphogy át tud jutni, hogy boldogíthasson, és ne zseblámpával kelljen járkálnom, bár nem élvezem sokáig ezt, azok miatt, ami körülöttem van, egyszerűen nem lehet.
~ Ha haza érek, azonnali jelleggel kimosom ezt az átkozott cuccot. ~ A cipőt pedig valószínűleg azelőtt leveszem, hogy "tisztább" területre érnék, nem kell nekem, hogy vérnyomokat hagyjak, vagy bevigyem a vért a lakásomba, vagy legalább is hogy szétkenjem a padlóján. Amúgy így belegondolva, talán, ha még össze gyűlik pár millió dollár számomra, akkor mint az előbb gyorsan említettem TALÁN támogatom majd a város fejlesztését, hogy ezt a részét is végre felzárkóztassák, már ha lesz addigra mit támogatni, bár a pénz jobban kell majda kísérletekhez, melyeket tervezek.. S van is ötletem, csak ember nincs, akit elküldhetnék a hozzávalóért, nem nehéz beszerezni, csak személyesen nem mehetek el érte, legalább is az egyik feléért nem, a másik csak egy vírus, azt bármikor beszerezhetem gyógyászati jelleggel, de ezen nem most kéne agyalnom. Nagy nehezen végül is sikerül rá vennem magam, hogy haladjak, és ezzel folytatom is az utamat tovább a sikátorban, eszem ágában sincs átkutatni a testeket, nem, ez mindenképpen felejtős.

Haladok végül is, nem törődve a korábban hallott zajokkal, hiszen lényegében semmi közöm hozzájuk, és mivel nem tudhattam, hogy merről szólt valakinek az utolsó sikolya, így kénytelen is voltam hanyagolni, rajta már úgy sem lehet segíteni, főleg úgy nem, hogy azt sem tudom merre menjek, persze ha tudtam volna se mentem volna arra, továbbra sem az én dolgom, és maximum magamat is csak szarba kavarhattam volna. Ahogy haladok, nos mivel iszonyatosan nagy csend van, nem tudok mást hallgatni, csak azt az iszonyatosan idegesítő cuppogást ami minden egyes lépésem után elhangzik, de nem is igazán értem, hogy miért pont ilyen hangot ad ez ki, talán olyan sűrű lenne, hogy vákumosan szívja egy kicsit a cipőmet, és az adja ezt a hangot? Lehet, hogy meg kéne néznem... Nem, nem akarom, és ezért inkább nem is teszem, csak haladok tovább, magamat bátorítva, de azért őszintén szólva, már megbántam hogy a keresésére indultam, és nem fordítottam egyszerűen hátat, hogy egyből haza menjek, bár lehet, hogy megtalálom esetleg, és akkor majd átfogalmazódik bennem a dolog, és úgy fog kinézni, hogy mégis megérte elindulni, most azonban legszívesebben visszafordulnék és futnék, de mégsem teszem, és miért nem? Nem tudom, talán mert vagyok annyira ostoba, hogy nem az eszemre hallgatok és hagyom, hogy a kíváncsiságom sodorjon. Aztán... Nos belebotlok egy újabb hullába, és megnézve a környezetét úgy tűnik, hogy pont abba az irányba jöttem, ahonnan a nem is oly régen említett hangokat hallottam, ez pedig nem jó, oly annyria nem, hogy egy kissé pánikolni kezdek tőle, mert bár eddig is féltem, mert lássuk be, az ember fél egy ilyen helyzetben, a pánik még nem volt jelen, de most érzem, ahogyan próbálja átvenni felettem az uralmat, és olyan menekülésre fogni, amiben valószínűleg saját magamat sebesíteném meg, bár most még vissza tudom fojtani, de ki tudja hogy meddig fog ez sikerülni. Ahogyan végig mérem a holttestet, egyre jobban dübörögni kezd a szívem, úgy érzem hogy a csuklóim szinte bármelyik pillanatban felrobbanhatnak, a fejem is lüktetni kezd, és az egyre növekvő idegességen az sem segít, hogy a fej, melyet talán letéphettek a helyéről, lehetne akár az Operátor feje is, mert bár a részletes leírását ugye nem ismerem, azt tudom, hogy kopasz és szemüveges, itt pedig mind a kettő stimmel. Még egy darabig meredten nézem a testet és próbálom magam győzködni, hogy akkor végül is ennyi és semmi keresnivalóm sincs már itt, és végül is nem is győzködöm magam, teljes mértékben egyet értek ezzel a gondolatommal, csupán annyi a probléma hogy rettegek, és nem merek megmozdulni, egészen addig amíg...
Egy toccsanásra leszek figyelmes, amitől akaratlanul is kihúzom magam - még jobban, mint eddig, avagy jobban az átlagnál - majd pedig a cuppogó hangokra végleg le blokkolok, és csak meredten nézek magam elé, miközben egy meglehetősen kellemetlen, fagyos érzés szalad végig a gerincem mentén. Magamtól talán el se mozdulnék, egyszerűen nem lennék rá képes, azonban nagy pozitívum, hogy nem vagyok egyedül.
~ Sarah! FUTÁS!! ~ Dördül el egy meglehetősen hangos ordítás a fejemben, melyet éles sípolás szerű hang kísér, fogalmam sincs, hogy mitől, ez pedig elég ahhoz, hogy valamilyen szinten észhez térítsen. Most realizálom csak, hogy a testemet elöntötte a forróság, valószínűleg az adrenalin hatása, de ezzel nem igazán foglalkozok, főleg azért nem, mert az agyamat eddigre teljesen elborította a pánik és az egyetlen amire gondolni tudok, hogy le kell innen lépnem, mielőtt esetleg úgy végzem, mint ez az ember, ez pedig egyetlen egy dolgot eredményez reakcióként: Futni kezdek, vagy legalább is próbálok, úgy, ahogyan csak bírok, tehát sprintelve, nem tudom hogy merre, egy ideje amúgy sem tudom, hogy merre haladok, csak el akarok innen menni, minél messzebb, és remélem, hogy nem egy zsákutcába futok bele, bár nem biztos, hogy ilyen állapotban észre venném, ha egy fal lenne előttem.

Futásnak eredek, végre úgy cselekszek, ahogyan kell, vagy legalább is ahogyan nekem így elborulva ebben a szent, vagy talán szentségtelen pillanatban jónak tűnik, bár valószínűleg akkor is ezt tenném, ha nem olyan állapotban lennék, amilyenben éppen vagyok, csak akkor talán ügyesebb lennék, mert bár most megindulok, nem jutok valami messzire. Pár lépés után sikeresen botlok meg valamiben, amit a pánik miatt egyszerűen nem vettem észre, s pár pillanattal később egyszerűen arccal csapódok bele a földet borító undorító létyóba, bár ez engem most nem érdekel, egyszerűen nem tud érdekelni, fontosabbnak tartom az életemet annál, mint hogy egyszerűen most undorodni kezdjek, vagy egyszerűen csak gondolkodni. Próbálok felkelni és úgy futni tovább ugyan ebben az iramban, de akárhogy töröm rajta magam, egyszerűen nem megy, lévén hogy a vér olyan csúszós, mintha csak jég lenne, ami talán annyira nem meglepő, és talán lassabb mozgással többre mennék most egy kicsit, de ez sem fordul meg a fejemben, egyszerűen csak bukdácsolok, mert végül is valamilyen szinten sikerül felállni, de egy újabb csúszás és ismételten a padló társaságát élvezhetem, ezúttal háton, és így van valamennyi rálátásom arra, vagy azokra, akik elől eddig menekültem, ez pedig elég ahhoz, hogy pánik közben is megálljak egy pillanatra. Két vörös alak, akik látszólag magasak, bár lehet csak azért tűnnek nagynak, mert én éppen a földön fekszem, de ez most nem érdekel, valamiféle furcsa nyelven beszélnek, ami sem barátságosnak, sem pedig emberinek nem hangzik, bár lehet, hogy csak valami külföldi testvérpár lenne? Lehetek én tényleg annyira optimista, hogy ezt gondolom? Nagyon szeretném ezt hinni, de nem megy, főleg azért nem, mert ahogyan egyre közelebb érnek, úgy látni rajtuk az egyre több, könnyedén felismerhető vonást, olyan vonásokat, ahogyan több helyen is szerepelnek, könyvekben, illetve filmekben, és ez a látvány... Elég ahhoz, hogy ismét mozgásba hozzon, bár ezúttal hátrafelé kezdek el kúszni a keze elől, nem akarom hogy elkapjanak, tudom, hogy akkor végem, talán még védekezni sem tudnék. Talán? Biztos, hogy nem tudnék, és addig kúszok, amíg valami kemény nem akad a kezem ügyébe, legyen az bármi, üveg, vagy tényleg bármi, és bár nem fogok tőle megállni, ha a kezembe akad onnantól kezdve fogom, de csak akkor lesz majd haszna, ha nem tudok már hova menni, ezzel legalább tudok majd valamilyen szinten védekezni. Valahogy már érzem a zsigereimben, hogy végem van, és akkor most feljön a korábbi kérdés, megérte elkezdeni keresni az Operátort?.. Nem, nagyon nem.

Sikerül valamilyen szinten úrrá lenni magamon, és így az erőltetett mászással éppen hogy képes vagyok elkerülni a démon karmait, bár ez a folyamat kissé nehezebb mint hittem, lényegében most a vér inkább hátráltat, lehúz, mintsem hogy csúszna, nem úgy, mint amikor futni próbáltam, akkor persze csak csúszott, most viszont ezzel nincs igazából időm foglalkozni. Mászásom közben ismét valamiféle furcsa hangot hallatnak, mely korábban sem tűnt emberinek, és egy ideje már teljesen biztosra merem venni, hogy tényleg még csak nem is olyan nyelven beszélnek, melyet egy tudatlan emberi elme képtelen megérteni, talán még egy tájékozott, tanult ember sem, aki esetleg utána nézett az ilyesminek. Egy kis társalgás után pedig hangos nevetést hallatnak, valahol mélyen felfogom, és érzem is, hogy valószínűleg rólam tárgyaltak valamit, vagy legalább is az emberekről, azonban talán ez az örömük nem tart sokáig... Bár, mi esélyem lenne ellenük? Egy ellen sem lenne sok, nem hogy kettő ellen, bár talán, talán ideje lenne logikusan végig gondolni a dolgokat, és lehetőleg hideg fejjel cselekedni... Igen. Mászás közben próbálom nyugtatgatni magam, több-kevesebb sikerrel, közben pedig egy kukafedő is a kezembe akadt, amit onnantól kezdve szorongattam is magamnál, akármennyire is megnehezítette a mászást. Végül pedig eljutottam arra a pontra, ahonnan nem tudtam már tovább menni, hiszen egy felborított konténer került az utamba, és innen már nem volt más fele, csak a démonok irányába. Lassan haladnak ők is, nem sietnek, ezt pedig kihasználom, lelkileg készülök, próbálok tervezni, bár a félelem el akarja nyomni az elmémet, de már realizáltam, hogy innen már tényleg nincs hova menni, így pedig az egyetlen dolgot teszem, amit egy ilyen helyzetben egy kétségbeesett hölgy, mint jómagam, tehet. Ahogyan az egyik próbál megragadni, folyóssá teszem a bőrömet, és megpróbálok annyi klónt létrehozni, amennyit csak tudok, és amilyen gyorsan csak lehet, eközben pedig próbálok megtámaszkodni, majd pedig az összeszedett kukafedővel teljes erőmből elcsapni a démon kezét oldalra, eztán pedig a támaszból magamat előre lökve alulról egy lendítéssel állba vágni vele. Ha nincs hova menni, akkor már csak a keserves önvédelem marad, ezt diktálják az ösztönök, ez pedig nem más, mint a keserves önvédelem bármi áron.

Ahogyan neki kezdek a klónok létrehozásának, a démon, mely már korábban is próbálkozott a megragadásommal, megtorpanni látszik, vagy talán inkább meglepődni. Figyelni kezdi a formálódó testeket, én pedig ezt az alkalmat vélem a tökéletes pillanatnak arra, hogy támadjak. Ahogyan félre csapom a kezét kibillen, és innentől kezdve az-az állba vágás, mely így jobban belegondolva, és felfogva, hogy fáj tőle a kezem, azt hiszem tanácsosabb lett volna megint csak a kukafedővel véghezvinni... A lényeg, hogy miután sikerül fellöknöm magam, és állba vágnom, egyszerűen megtántorodik és hanyatt vágja magát az egyik holttesten át. Ettől a látványtól egy kissé lehiggadok, még mindig iszonyatosan félek, de legalább realizálódott bennem, hogy ilyen téren ugyan olyan sebezhetőek, mint én, legalább is eddig úgy néz ki, s ez egy olyan dolog, ami egy kevés boldogságot csempész a lelkembe - a maga torz módján. Bár ez az érzés sem tart sokáig, hiszen a démon, mely már felállt a földről, falhoz vágja a testet amin átesett, az pedig nemes egyszerűséggel pépes, undorító masszává deformálódik a "találkozástól". Nyugtalanító, de legalább le tudom belőle szűrni azt, hogy igencsak komoly emberfeletti erővel rendelkezhet, ezért pedig jobb lesz kerülni az ütéseit, különben egy után igencsak valószínű, hogy én is így végezném. A másik úgy néz ki, hogy élvezi a dolgot, több mint biztos, hogy nem számítottak arra, hogy bármiféle önvédelemhez is folyamodok majd, bár arra az alakra egyenlőre nem koncentrálok ennél többet, legalább is ebben a pillanatban nem. Mindketten közelednek, az egyik egyenesen hozzám, a másik pedig leszed valamit a falról, nem tudom mi az, nem látom teljesen tisztán, vagy csak nem arra koncentrálok, a lényeg hogy már dobja is, a közelebbi pedig üt. Egyetlen egy jó lépést látok erre, próbálok egy kisebb szökkenéssel elhátrálni, és oldal irányba is haladni úgy, hogy... Hogy egy sort alkossunk? Hogy az egyik démon ne láthasson a másik miatt, tehát hogy egymás előtt legyenek, és ezzel az egy szimpla mozdulattal igyekszem kitérni előlük, és csak remélem, hogy nem csúszom el. Amennyiben ez sikerült, egy alacsonyról indított, lendületes támadással próbálom meg ágyékon ütni a közelebbit, a kezemben lévő tárgyal, alulról, csak hogy minél jobban fájjon, s ha ez megvan, akkor alacsonyan maradva figyelem a reakciót. Ha "tipikus" reakciót kapok, az a " szorítgatós összecsuklós ", akkor a következő mozzanatommal megpróbálom kiszúrni a szemeit, majd pedig egy szarvba kapaszkodós térdeléssel földre vinni ismét. Bonyolult, és közben figyelnem kell a klónokra is, bár lehetőleg magamra koncentrálok jobban. És hogy mit érzek? Nagyon félek, ennyire talán sosem rettegtem még életemben, talán... De ez ad most erőt ahhoz, hogy próbálkozzak valamivel.

Nem jól alakulnak a dolgok, kár, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha sikerül az egyiket kiütni, és így már csak a másikkal kell foglalkozni, mindenesetre is miután elmozdulok az ütés elől, egy nem várt rúgás érkezik, ami szerencsére a nálam lévő tárgyat találja el, és nem például a fejemet, amit kétlek, hogy túléltem volna, lévén ebben is volt olyan erő, hogy nemes egyszerűséggel hátra esek a mögöttem lévő konténernek, és itt dől dugába az egész felépített terv, ami lehet egy elég nagy hátrány, sőt, biztos, hogy nagy hátrány. Az egyik mögém kerül, és így konkrétan egy csapdába kerülök, ez pedig csak arra ösztönöz, hogy még vadabbul próbálkozzak, abba bele sem gondolva, hogy mik lehetnek az esetleges következményei a tetteimnek. Egyszerűen megpróbálok átsuhanni a keze alatt, és teljes erőmből neki esni a derekának a bal vállammal, közben pedig a körmeimmel, melyek nem pont erre vannak kitalálva, bele marni a húsába, bár valószínűleg inkább a körmeim fognak letörni, de ez nem érdekel. Remélhetőleg már elkészültek a klónjaim, bár ténylegesen nem nagyon figyeltem rájuk, mindenesetre is ha kész vannak, azonnali hatállyal utasításba adom nekik, hogy segítsenek a harcban, nem mintha oly sokra mennék velük, de elterelésnek, vagy plusz erőnek, ha ezek mégsem rendelkeznének annyira átlagon felülivel, arra tökéletesek. Ha sikerül földre vinni az előttem lévő démont, akkor próbálom egyszerűen ütni a fejét, az állát és az orrát, bár nagyobb esélyt látok arra, hogy ez nem sikerül, és egyszerűen meg akadok majd benne, és ha tényleg így alakul... Akkor jön ugyan az a taktika ami az előbb is volt, tökönvágás, mert az mindig működik, mindig, ha csak nem érzéketlen valaki ilyen téren, vagy teszi a keményet és nem csinál semmit...

Neki megyek a kiszemeltemnek, és így sikerül kijutnom a másik fogásából, azonban a félelmeim valósnak bizonyulnak, és erősebbnek bizonyul nálam, úgy értem, eddig is sejtettem hogy erősebb nálam, de reméltem, hogy sikerül levinni a földre, de sajnos ez nem jött össze. Átkarolja a derekamat, majd pedig nemes egyszerűséggel felemel, és talán mondanám erre a helyzetre, hogy nagyon ismerős, ha éppen nem arra koncentrálnék, és nem azon dolgoznék minden erőmmel, hogy kijussak a fogásból erre pedig az egyetlen lehetséges utat, ez pedig a gyomrának a betervezett karmolása, amibe meglepően nem törnek bele a körmeim, de nem is néz ki úgy, hogy sokra megyek vele. A klónok is mozgásba lendülnek végre, és bár az egyiket nemes egyszerűséggel rúgja félre, a másik valahogy megbillenti, és ennek hála a földre esik, sajnos velem együtt, az esés pedig... Felettébb kellemetlen. Nem elég, hogy az is meglehetősen fájdalmas lenne már csak magában is, rám is esik nagyrészt, és egy reccsenést is hallok, melyről már sejtem, hogy a saját csontjaim valamelyike volt az, hiszen miért is tört volna el a démon egyik csontja? Szívósabbak ezek a nyomorult dögök annál, sajnálatos módon. A bal lábam kegyetlenül fájni kezd, én pedig máris tudom, hogy mim törhetett el, egyértelmű jelei ezek annak, ráadásul így már realizálom, hogy a karomból is ömlik a vér, bár még nem érzem a vele járó fájdalmat, idővel ez elő jönne, de kétlem, hogy az-az idő el fog jönni számomra. Még látom, ahogyan az egyik elrugaszkodik, bár a csillagok sokat torzítanak a képen, s a saját sérüléseimet is valamilyen szinten fel tudom mérni, és sajnos azt kell hogy megállapítsam, hogy:
~ Vége... ~ Nem tudom, hogy ez most megkönnyebbült gondolat-e, avagy keserves inkább, nem tudok lábra állni, és nyílt töréssel egészen biztos, hogy elvérzek. A klónoknak már nem veszem hasznát, eddig se nagyon vettem most, utolsó valamire vélhető cselekedetemmel, nem törődve a szakadt ruházatommal, hiszen az kit érdekel ilyen helyzetben, próbálok egy picit, csak egy oldalra fordulásnyit arrébb gördülni, nem akarom érezni, hogy miként halok meg, látni sem akarom, ahogyan esetleg a mellkasomba tapos azokkal a patákkal. Egyszerűen csal el akarok fordulni, és a vérben fetrengve csukott szemmel elaludni, hogy legalább ne érezzem a véget, mert igen, félek attól a fájdalomtól, s így már, hogy konkrétan egy dolog jár a fejemben, vagyis talán kettő, az egyik, hogy miért nem kértem segítséget?... Nem szeretem zargatni a nagyokat, azért. A másik pedig...
~ Vajon én kapok saját filmet amit végig nézetnek velem?... Remélem nem, unalmas lenne. ~ Erre még valamiféle fintor is megjelenik a képemen, de ez az utolsó.

Nagy nehezen képes vagyok magamat rávenni a gurulásra, bár ez tulajdonképpen engem igencsak meglep, valószínűleg jobban, mint azt a démont, aki helyettem a betont fogja telibe találni, valószínűleg legalább is, ha csak nem növeszt hirtelen szárnyakat, vagy nem változtat bármilyen más módon a pályáján. Csattanás, feltételezem, hogy ez lehet a beton és a paták találkozásának a hangja, ez most, ha nem sikerül elgördülnöm, valószínűleg inkább hangos reccsenések hangja lenne, és talán még a sajátom, ahogyan kiszorul belőlem az a maradék levegő is, amit nagy nehezen eddig legalább sikerült a sajátomként megtartani. Fényesség, hatalmas fényesség, melyet még így is képes vagyok felfogni, bár mondhatni eléggé tisztában vagyok azzal, amit látok, ahhoz képest hogy éppen örülök annak, hogy még élek, bár nem tudom, hogy meddig még, akárhogyan is, egy újabb nagy hang, ezúttal a konténerek felől, és a fény kissé alábbhagy, és így legalább képesek a szemeim hozzá szokni. Ismételten erőt veszek magamon, és bár meglehetősen fájdalmasan, de az egyik karomra támaszkodva kissé megemelem magam, hogy láthassam mi történik, ám őszintén szólva... Nos ez nem az, amire vártam, bevallom, pár pillanatig azt hittem, hogy ama bizonyos alagút fénye tárult a szemem elé, amiről annyit lehet hallani, de tévedtem, először csak a démonokat látom, majd pedig az egyik tekintetét követve meglátom a pulzáló alakot, kinek a fegyvere hangja hirtelen a rántott hús sülésének a hangjára emlékeztet... Régi szép idők, még amikor csak azzal volt baj, hogy a kaja oda égett... Miket is beszélek, az életemben sosem volt olyan időszak, amikor csak az volt a probléma és ténylegesen semmi más. Ahogyan megszólal... A hangja annyira kellemes, felemelő, egyszerűen gyönyörű, még sosem hallottam ilyet, s mondhatni sajnálom, hogy nem beszélt tovább, ez a tény, na meg persze a démonok tényleges létezésének tudata, és ha már itt járunk, az is ahogyan beszél, biztossá teszi bennem, hogy nem egy szárnyas, fanatikus mutáns lebeg a szemeim előtt, hanem valami sokkal fentebbi, szó szerint természetfeletti dolog,
- Egy... Angyal...- Nehéz beszélni, csak köhécseléssel megy, ez pedig vagy az, vagy tényleg csak egy fanatikus mutáns... Nem, ahhoz túlságosan is... Nem is tudom milyen, egyszerűen valahogy sokkal többnek tűnik. Ekkor tűnik csak fel, hogy még van egy életképes klónom, ami... Ami nem tudom, hogy kicsoda, nincs benne senki, mégis várja a parancsaimat, ez pedig valamilyen szinten megkönnyebbülés, bár nem értem miként lehet ez, de így vissza ereszkedem a földre, bármennyire is zavaró a vérben köhécselés és fetrengés, nem bírom tartani magam, vagy csak nem akarom tartani magam, lehunyom a szemeim, és csak a klónra koncentrálok, az összeköttetés megvan, ugyan úgy mint bármely másikkal, így képes vagyok látni a szemein keresztül, és hallani, érzékelni világot úgy, ahogyan az teszi, így hát próbálom kizárni a saját nyomorult helyzetemet, és azonosulni a klónnal. Az utasítás pedig.... Várja meg a harc végét, de legyen figyelemmel és kerülje a bajt, ha jól láttam, az egyik démon már harcképtelen, de nem vagyok biztos benne, nem tudom, hogy mennyire érint meg egy démont mellkasán tátongó vágás, így hát csak reménykedem benne. Ha vége a harcnak, szelíden közelítse meg az angyali alakot, ha az hagyja, és tegye azt, amit ebben a helyzetben a legtöbb ember tenne, kérjen segítséget.