"Rezervátum"

K: Kocsikon ügyködtem éppen. Közben néha legyeztem magam, hogy kicsit lehűtsem a testemet, abban a rekkenő hőségben ami egyszeriben támadt. Munka közben kortyolgattam néhány kortyot a kulacsomból, de azért próbáltam tartalékolni. Mivel nem tudhattam, hogy az egyetlen vízforrásunknak iható -e a vize. (Ha Charlie odament volna hozzá cinkért, akkor pedig kiszerelt az egyik lámpából egy adagot a számára.)

T: Mikor Serena közölte, hogy teljesen el vagyunk zárva, de annyira, hogy ebmargót is bevezettek, hát akkor kissé lelombozták a kedvemet.
- Remek. Mit ne mondjak biztosra ment. Volna esetleg valami amiben segíthetnék?
Kérdeztem tőlük, közben pedig fűtött bennem a tenni akarás. Ha pedig adtak valami feladatot akkor el is indultam, hogy elvégezzem.
(Közben pedig Serena nyugodtan kisírhatta volna magát Charlie vállán.)

Örömmel követem Kirát, mert így végre hasznossá tehetem magam. A csaj stílusa valahogy mintha kicsit lenéző lenne, de talán csak én értem félre. Annyira nem is lényeges, hogy emiatt vonakodjak segíteni neki. Nem nagyon értek semmi olyasmihez, ami itt hasznos lehet, pláne, hogy még állatok sincsenek, amikre vadászni lehetne, így minden lehetőséget ki kell használnom, hogy elősegítsem a túlélésünket. Nem sok esélyünk van, de mindent meg kell tennünk. Az ajtók meghajlítása nem okozhat komoly gondot, és valószínűleg semmi más itt lehetséges, erőt igénylő feladat sem, amíg nem kell az egész autót megemelni. Őszintén szólva reménykedem, hogy később az ügyességemre is szükség lesz, az mindig izgalmasabb mint csak úgy emelgetni. Viszont ahogy nézem, itt aligha történik a közeljövőben bármi izgalmas. Előbb fog megölni az unalom, mint az éhség. Hogy elüssük az időt, beszélgetni kezdek Kirával, bár kicsit félek, hogy kényes témára tévedünk, így az előéletét nem firtatom, hogy minél később kerüljön szóba az enyém. Előbb-utóbb biztos kell majd mondanom róla valamit, de egy darabig még szeretném elkerülni. Ezért hát így szólok hozzá:
- Szerinted mennyi esélyünk van túlélni itt?
Nem a legszívderítőbb kérdés, de minden más ami eszembe jut a kitelepítés előtti életére vonatkozik, onnan meg egyenes út vezet az enyémhez. Bizonyítanom kell, mielőtt megtudják, hogy tolvaj voltam.

K: Szerelgetés közben Danny próbált beszélgetést kezdeményezni kérdésével, bár be kellett valljam ilyen helyzetben nem sok válasz alternatíva volt.
- Annyi esélyünk van amennyi hitünk. Hidd el egyszer már éltem át hasonló szitut, bár akkor enyhébb volt a probléma és rendelkezésemre állt egy szemétlerakó is. Ebben a helyzetben is a a dolgok pozitív oldalát kell néznünk. Legalább van vizünk hála Serenának és ha minden jól megy nemsokára áramunk is lesz, bár az kevésbé fontos az életben maradáshoz, de mégis csak kényelmesebb ha van éjszaka világítás.
Ekkor vettem csak észre magamat, hogy mennyire megeredt a nyelvem, és hogy biztosan idegesítem a szövegelésemmel.
- Segítenél leszerelni a kerekeket?
- Te hogy látod az esélyeinket? Mert szerintem van esélyünk, még ha csekély is.

T: Mivel nem tudtam senkinek se segíteni ezért bóklászni kezdtem a "házak* között. Közben pedig felmértem mindent ami a hasznunkra lehet bár tudtam, hogy Kira már megtette ezt korábban, de gondoltam hátha találok valamit ami elkerülte a figyelmét. Valami ami esetleg nem a technikai fejlettségbe válna hasznunkra, hanem a túl élésben, vagy abban, hogy segíthessem a kis csapatunk túlélési esélyeit.

Hálásan pillantottam rá, amikor elhozta, amit kértem. Rákentem a kenetet a cink felületre, majd fénynél nagyítóval kezdtem el vizsgálni. Nem kezdett el fényleni és csillogni, nem volt benne uránszármazék, nem volt radioaktív. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és engedtem Charliet oda, hogy ő is megnézhesse az eredményeket. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy legalább amiatt nem kell aggódni, hogy szomjan fogunk halni, vagy pedig valaki beteg lesz azért, mert iszik belőle. Akkor az éhezés maradt még gond, illetve az, hogy nem kellene mindenbe belevágni egyszerre, hanem kiosztani, hogy ki mit tegyen. Charlie hangjára néztem fel és alig észrevehetően bólintottam a szavaira.
- Igen, legalább emiatt nem kell aggódunk és nem a sárkánynak kell mindig esőt generálnia – feleltem.
Meglepetten pillantottam rá, amikor becsukta az ajtót, abban a pillanatban éreztem, hogy kitágulnak a pupilláim, igaz közel sem a félelemtől és a szívem is hevesebben kezdett verni. Zavartan nyeltem egy nagyot, idejét nem tudtam, hogy mikor voltam vele utoljára kettesben, talán, amikor Zack egyedül hagyott minket, vagy még előtte a másik életben. Viszonoztam az ölelését és belefúrtam az arcomat a mellkasába. Kellemes érzés volt, biztonságban a karjaiban, az illatát érezni, ami ebben a pillanatban szinte részegítőnek hatott, a nyugtató szavaival együtt. Annyira közel álltam a síráshoz, de nem akartam sírni, nem, megígértem a fiamnak, hogy nem fogom tenni, de olyan nehéz volt. Felemeltem a fejem és a szemébe néztem, szükségem volt rá, jobban, mint valaha. Nem is tudom, hogy mikor tettem, de arra eszméltem fel, hogy már lábujjhegyen állok, a kezeim, amik az előbb még a derekánál ölelték őt már a nyakát fonják át, és ha nem húzódott el, akkor gyengéden csókoltam meg.

Készségesen segítek a lánynak leszerelni a kerekeket, és közben válaszolok is a kérdésére:
- Nem tudom. Aggaszt, hogy nincs semmi élet erre, nem tudom, hogy mit ehetnénk? De nem adhatjuk fel, ez biztos.
Az utolsó mondattal inkább magamat győzködöm, mint véleményt nyilvánítok. Sajnos nem állok messze attól, hogy feladjam. Én is voltam már nagyon sz*r helyzetekben, de ez mindenen túltesz. Eddig legtöbbször ha nem volt mit ennem, rászántam magam a lopásra, és csak a bűntudatot kellett leküzdenem utána, ami egyre könnyebben ment. De ez teljesen más, itt nincs kitől lopni, és ha lenne, akkor nem nyugtathatnám magam azzal, hogy nekem nagyobb szükségem van rá. Ez a világ teljesen máshogy működik, mint New York utcái, ha működik egyáltalán.
Közben a hőség kezd egyre elviselhetetlenebbé válni. Először csak leveszem a pólómat, de hamarosan már ez sem elég. Egy darabig várom, hogy Kira ajánlja fel, hogy menjünk be, mert nem akarok gyengének tűnni, de ha valamiért nem teszi, egy idő után, amikor már nem bírom tovább így szólok hozzá:
- Lehet be kéne menjünk. Gyilkos ez a hőség.

K: A hőség egyre elviselhetetlenebb volt, de én tűrtem. Nem könnyen, de tűrtem. Nem akartam nyafogós kis fruskának tűnni akinek a bőre nem bírja a napot. Csak a munkára koncentráltam és arra, hogy minél gyorsabban haladjunk.
Nemsokkal később azonban már szabályosan égtem, mikor már megszólaltam volna, hogy tartsunk szünetet Danny beelőzött.
- Szerintem is tartsunk szünetet. Gyere, meghívlak egy szendvicsre, hoztam magammal néhányat. Amíg a testünk visszanyeri normális hőmérsékletét, addig mesélhetnél egy kicsit magadról. Honnan érkeztél?
Kérdeztem tőle miközben a "szobám" felé ballagtam.
~Ha jön, jön, ha nem, akkor nem.

T: Bolyongtam a szobák között, de semmi eredménye nem volt. Hacsak nem annyi, hogy észleltem a növekvő hőmérsékletet.
~ Fel kéne vennem valamit a fejemre különben még napszúrást kapok.
Gondoltam, majd visszamentem a szobámba, de csak addig amíg felvettem egy baseballsapkát/ (ha mesélő engedi, hogy a váltásruháim közt legyen, vagy ha nem akkor) felcsavartam egy pólót a fejemre, akár egy kisebb turbánt.
Magamhoz vettem egy szendvicset, a vizem, egy jegyzetfüzetet és a tolltartómat, majd kiléptem az ajtón. A nap már gyilkos erővel sütött, ekkor megláttam a ház felé meginduló nővéremet is.
~Jobb ha hagyom ebédelni és nem zavarom meg a kérdéseimmel, majd este úgyis lesz időm kifaggatni a fejleményekről.
Gondoltam, majd átsétáltam a "szoba" túl oldalára. Ugyanis a konténerszoba kis árnyékot adott a tűző napsütésben. Leültem a homokba (rajtam hosszú gyatya volt így a homoktól nem kellett tartanom, ha radioaktív sem.) és nekidöntöttem a hátamat a konténernek. Először elfogyasztottam a szendvicsemet és ittam egy kevés vizet, majd nekiálltam írni, akár egy naplót. Persze közben megírtam minden részletet ami fontos lehet, de mégis fura volt. A ceruzám csak úgy sercegett a papíron, ahogy az eseményeket és a túlélési lehetőségeinket írogattam.

~ Hood és Serena ~
Nem tudom, hogy meddig tartott a csókunk, de a végén kissé zavartan és lihegve sütöttem le a szemeimet zavaromban. Végül hozzábújtam és lehunytam a szemeimet, a sírás most tört elő belőlem és a könnyeim végigfolytak az arcomon. Bármennyire is nem szerettem volna, nem tudtam őket visszatartani, bármennyire is hiányzott, mivel szerettem el kellett engednem őt, nem hozhattam a sivatagba a Tenger gyermekét, a világ legfejlettebb és talán legerősebb birodalmának hercegét egy ilyen helyre. Az élet ilyen nagy áldozatot még nem követelt tőlem. Charlie szavaira felnéztem, a szemeimben könny csillogott és az arcomon csíkot hagytak a por miatt, ami rám került, amíg idesétáltunk.
- Tudom – suttogtam rekedten. – Mindig megtetted.
Mindig… noha nem emlékezett erre, ő nem, de én igen. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, de az egy másik élet volt és ő és én is mások vagyunk, de ennek ellenére a szívem mélyén és a lelkem is tudta, hogy úgy lesz, ahogyan mondta. Bólintottam és végül lassan elengedtem és kissé hátrébb léptem tőle. Szipogva töröltem le az arcomat.
- Én meg sírok, mint egy nagyra nőtt gyerek, miközben annak kéne örülnöm, hogy szomjan legalább nem halunk, csak étel hiánya lesz az elején gond.
Ezzel próbáltam elterelni a figyelmemet a fiamról és nem mutatni, hogy mennyire fáj és mennyire bánt, nem szerettem volna, ha így lát, összetörve.
- Beszélni kell majd Kira-val, hogy ne mindent egyszerre akarjon, hosszú távon csak rosszabbul járunk, ha kapkodva dolgozunk, egyszerre egy dologra kellene figyelni és azt megcsinálni – gondolkodtam el még mindig zavartan.

>Aaron<
T: Miután minden gondolatomat leírtam a füzetkébe, becsuktam, majd felegyenesedtem.
~ Egészen elgémberedtem. Járnom kellene egyet a tábor körül.
El is indultam, bár pár másodperc múlva már éreztem, hogy hülye ötlet volt elhagyni az oltalmazó kis árnyékot. De én csak sétáltam töretlen, a táboron keresztül.
Ahogy egyre jobban tekeregtem a nem túl nagy területen, észrevettem egy srácot, aki ugyanolyan magányosan állt mint én.
~ Talán ismerkedni kellene. Nem csak céltalanul bóklászni.
Odasétáltam hozzá, közben pedig igyekeztem felidézni magamban a srác nevét, de csak halványan emlékeztem rá ezért inkább próbáltam úgy beszélni, hogy ez az apróság ne derüljön ki.
- Szia, Tina vagyok. Látom, egyedül vagy itt. Csak gondoltam köszönök. Tényleg te, bírod ezt a hőséget?
Kérdeztem a srácból, miközben éreztem, hogy hirtelen mintha csökkent volna egy kissé a hőmérséklet.
- De fura, a tábor ezen részén a jelek szerint hidegebb van. Bár lehet, hogy csak az árnyék teszi.
Tudtam be a hőváltozás okának azt a kis árnyékot, ami ránk vetült éppen.

>Aaron<
T: Mikor ő is bemutatkozott, biccentettem neki, majd elraktároztam az agyamban az információt.
~Aaron. Nekem valamiért csak a Ron része rémlett. Na mindegy, a jövőben jobban fogok figyelni, a társaimra.
Mikor a hőmérsékletről beszélt és arról, hogy ő a z oka, csak felvontam a szemöldököm csodálkozásomban.
- Lehet jobban kellett volna figyelnem a bemutatkozásoknál.
Mondtam, miközben élvezet ma kellemes hőmérsékletet.
- Remek képesség, bár az enyém lenne ilyen hasznos ebben a helyzetben.
- Osborn, kitett magáért, de én nem adom fel. Szerinted van esély, hogy visszatérhessünk az emberek közé?
Kérdeztem tőle, mivel, a "naplóba" írt gondolataim kissé borúsak voltak, de próbáltam magamban a hitet tartani, és kíváncsi voltam, hogy ő is így tesz -e, mert az arcáról, csak a komorságot tudtam leolvasni, más érzelmeket nem igazán.

Maria/David
- Tényleg kicsi a világ – felelem. Mondjuk, így belegondolva, nem is annyira meglepő a dolog. Hiszen New York az a világ közepe, vagyis, valami olyasmi, szóval a legtöbb dolog ott kezdődik. Szerintem ez a mutáns kilakoltatás is onnan indulhatott el, és ott fektetnek rá a legnagyobb hangsúlyt. Igazából, nem lepődnék meg, ha még lennének rajtunk kívül onnan.
- Igen, azért lehet, hogy hiányolnak egy picit – mondom bizonytalanul. Végtére is, én takarítottam, mostam, poroltam, és még miegymás helyettük, szóval bizonyos értelemben hiányozhatok nekik. Vagy egyszerűen beszereznek egy új szolgát? Ezt azért valószínűbbnek tartom. – De ezt már nem fogom megtudni szerintem. Legalábbis, ha úgy nézzük, hogy nem hagyhatjuk el többé ezt a helyet.
Arra a gitárra, meg aztán a „viszonzásra” összevonom a homlokomat. Szóval nem csak én jövök különös háttérből. Bár, úgy veszem ki a hangjából, hogy ez számára amolyan természetes dolog, így inkább én is úgy teszek, mintha nekem is az volna, és nem fűzök hozzá megjegyzést.
- Amúgy, neked mi a képességed? Bocsánat, de az eligazításon eléggé elvoltam magammal… - kérdezem.

Aaron/Tina
- Ilyen gyorsan és sem tudtam megjegyezni, hogy ki kicsoda – mondom Tinának. – Bevallom, én meg azt nem tudom, hogy neked ilyen képességed van… - jó, ez kissé gáz, hogy csak így bevallom a tudatlanságom, de hát jobb most kérdezni, mint hogy később még cikibb helyzetbe kerüljek miatta.
A kérdésén elgondolkozom kicsit. Most valami olyat kéne mondanom, hogy „Minden rendben lesz, és mindannyian nemsokára megint otthon leszünk”? Lehet, hogy ezt várja Tina, de inkább maradok az eredeti véleményemnél:
- Szerintem még egy darabig itt leszünk, de ha esetleg leváltanák, vagy más kerülne Osborn helyére, akkor nagy esélyünk lenne rá, hogy visszamehessünk. Én azt kívánom, minél hamarabb történjen meg ez. Addig is, próbáljuk meg a lehető legtöbbet kihozni ebből a helyből – mondom biztatóan.

>Aaron<
T: Amikor beismerte, hogy nem emlékszik a képességemre, csak elmosolyodtam.
- Nem baj, én se emlékeztem a tiedre.
- Könnyebb, ha megmutatom.
Mondtam a srácnak, majd kinyújtottam a tenyerem, mire egy energia gömb jelent meg benne ami lassan egy kis kolibrimadárrá formálódott. A kis teremtmény izgatottan kapkodta a fejét jobbra balra. Érdeklődve figyelte a világot ami körülvette őt.
~ Imádom ezt a kis kolibrit, még ha nem is él sokáig, akkor is szinte a részemmé vált.
Pár másodperc múlva elröppent a tenyeremből, és néhány kört írt le a levegőben körülöttünk, majd vissza szált a tenyerembe. Elkezdtem simogatni, közben pedig Aadronra néztem.
- A teremtés jó adomány csak vannak hátulütői.
Kicsit megemeltem a kezem, mire a madár kiröppent a kezemből egyenesen Aaronhoz, ha a fiú kinyújtja a kezét akkor odaröppen és hagyja magát simogatni, de ha nem akkor a srác vállán foglal helyet.
Akár mi is lesz a madár fél perc múlva így is úgyis eltűnik.
- Köztük az, hogy csak rövid ideig tart.
Mondtam a srácnak, miközben a mosoly még nem tűnt el az arcomról.

Aaron/Tina
Kíváncsian figyeltem, mit fog csinálni Tina. Mikor megjelent az a labdaszerű képződmény a kezében, elsőnek azt hiszem, hogy valami fegyverként használható dolog lesz ez, amit el lehet dobni, vagy hasonló, de legnagyobb meglepetésemre egy kismadárrá formálódik át a lány tenyerében. És nem csak egyszerűen van, és kész, hanem mozog, nézelődik, aztán kiröppen Tina kezéből, és vissza. Szóval teremteni tud? Izgalmasan hangzik.
Mikor a madárka felém repül, kinyújtom a tenyerem, úgy, ahogy Tina tette, mikor még az ő tenyerében volt. Az ügyesen landol, és én megsimogatom. Egy halvány mosoly azért kiül az arcomra, de mikor a madár elpárolog, az is eltűnik vele együtt. Hú, ez érdekes volt.
A lányra nézek. Annak arcán még mindig ott virít a mosoly, szeméből pedig tényleg annyi élet sugárzik, hogy teremteni lehet vele.
- Wow – felelem, mert igazából eléggé meglepett a mutatványával, pozitív értelemben. – Ez… elragadó volt. – valamiért többet nem is tudok mondani.
- Még nem tudod tovább életben tartani a madarat? – kérdezem végül, kissé sajnálkozva.

>Aaron<
A fiú kitartotta a tenyerét, amin a kismadaram pár másodperc múlva landolt is. A fiú arcán halvány mosolyt véltem felfedezni, ami örömmel töltött el.
~ Örülök, ha mosolyt tudok csalni az emberek, vagyis mutánsok arcára. Talán ezért is szeretem annyira ezt a képességet, mert, ha mást nem tehetek, de mosolyt csalhatok vele az arcokra.
Mikor a madár eltűnt, a srác arcáról a mosoly is eltűnt vele együtt, de szerintem csak a meglepettségtől, vagy legalábbis szerettem volna magamat ebben a hittben ringatni.
A srác dicséretére csak szélesebbre húzódott a mosolyom.
- Köszönöm.
Mikor viszont a teremtés állandóságáról kérdez, csak megvontam a vállam és ezután válaszoltam csak.
- Mindent kicsiben kell kezdeni. Magamat képeztem eddig is, de ez sokkal lassabb folyamat, mintha tanítják az embert. Alig egy hét erejéig voltam csak az x-suliban, mert utána Osborn unatkozni kezdett. Nem volt sok időm tanulni bármit is. A testvérem pedig más képességekkel bír ezért nem tudott nekem segíteni. Bár minden másban segített ahol tudott. Most is épp szerel, hogy lehessen áram ellátásunk.
- Bocs, kicsit elkanyarodtam a témától. Szerintem azért nem lehet tartós a teremtésem, mert a madár nem így születik, készen, felnőtten. Hanem előbb tojásként kell fejlődnie, cseperednie, míg fel nem nő.
- Bár tojásokat még sosem próbáltam teremteni. De lehet, hogy azok tartósak lennének, mivel olyan állapotúak lesznek, mint a kezdeteken. (erről a kérdésről csak a mesélő dönthet, ezért is tőle kérdezem meg. ha nem lehetséges a tartós teremtés, akkor az sem baj, csak szóljon, hogy ne próbáljam, mert nem fog sikerülni.Vagy, hogy hányadik szinten fog?)
- És mi a helyzet a te képességeddel? Milyen hatótávolságban tudod a hőt manipulálni?