"Rezervátum"

Aaron/Tina
- Én is a suliból jövök – felelem. – Ott tanultam meg jobban használni a képességemet. Szerintem itt is lehetne valami tanulóórát bevezetni később, mert ha az országból ide küldik az összes mutánst, lesz köztük egy csomó gyerek, akik még nem tudják használni az erejüket – mondom, és már el is szabadul a fantáziám a jövőre nézve. – Bocsi, kicsit elkalandoztam. Szóval tesód is itt van a táborban? Jó neked, nem vagy egyedül.
- Igen, logikusan hangzik – mondom, mikor felveti Tina a tojás-elméletet. – És akkor az elején kisebb energiát is kéne belefektessél, nem? Mert gondolom, minél kifejlettebben akarod megteremteni, annál több energiába kerül?
- Jelenleg még csak maximum öt méteres sugárban tudom kiterjeszteni. És amúgy az érzelmeimmel tudom irányítani a hőmérsékletet. A rossz és kellemetlen érzések hűvöset, a jók meg meleget váltanak ki. Most mondjuk nem nehéz rossz dologra gondolni. De ha sikerülne továbbfejlesztenem a képességem, akkor elő tudnék pozitív gondolatokkal is idézni hideget, csak az még most elég megerőltető hosszú távon…

/Kira-Danny/
Annak örülök, hogy ő is egyetért abban, hogy szünetet kéne tartanunk, bár ebben a melegben fura is lenne más. Az viszont nem tesz túl boldoggá, hogy a múltamról kérdez. Nem érzem úgy, hogy kész lennék arra, hogy erről beszéljek. Na nem azért, mert akkora trauma volt az elmúlt öt év, és nem is azért, mert annyira szégyellem, csak félek, hogy a többiek mit gondolnak majd a többiek. Ha megtudják, hogy tolvaj vagyok, nem fognak bízni bennem. Hazudnom kéne? Kiderülne egyáltalán, hogy mi az igazság? Vagy számoljak azzal, hogy elfogadnak majd, és tiszta lappal kezdhetek? Végül is erre kéne épüljön egy ilyen közösség, vagy nem? Valószínűleg sokáig kell majd együtt élnem Kirával és a többiekkel, nem lenne jó ezt a kapcsolatot egy hazugsággal kezdeni. Vállalom a kockázatot, még ha sokat is kell dolgoznom majd azért, hogy bizonyítsam, hogy itt nem akarok meglopni senkit. Ezért hát így válaszolok a lánynak:
- Kerüljünk árnyékba és elmesélem. Választottál már lakást?

>Aaaron<
T : Mikor ő is elkalandozott, nem is mondott olyan hülyeséget.
- Nem is rossz ötlet, hogy órák legyenek, időnk mint a tenger, csak ki tarthatná őket? Serena? Elég sok baja van most szerintem. De gyakorolni mindenképpen kell, mert a képességek, csak úgy fejlődnek. Én például mindig komplikáltabb dolgokat próbálok teremteni, de eddig csak max 1kg súlyú tárgyakat sikerült teremtenem.
- Ha sikerülne is a terv a tojásokkal, várni kellene még a megvalósítással, ugyanis kicsit töltődnie kell az energiáimnak, másrészt pedig a tűző napra mégsem tehetjük a tojásokat. Valami kellemes meleg, de árnyékos hely kellene nekik. Meg az sem mindegy milyen tojás. A tyúktojás viszonylag egyszerű, de csak hosszútávú célokra lenne jó. Mert először ki kellene kelniük, majd fel kellene nőniük, hogy a végén a tojásaikat, fogyaszthassuk. És őket is el kell látni így megfontolandó, hogy egyáltalán bele vágjak -e ilyesmibe.
Mikor a képességről beszélt és arról, hogy a hangulatával függ össze, hát a mosoly kicsit leolvadt az arcomról.
- Szóval ezért nem mosolyogsz. Pedig próbáltalak vidítani. Ne haragudj, nem tudtam, hogy többet ártok vele, mint használok.
- Talán nemsokára eléred, hogy kacagva is hűthesd a környezeted.
Válaszoltam a srácnak és közben megpróbáltam magam felvidítani és egy félmosoly varázsolni az arcomra.
~ Legalább én had maradjak optimista.

>Danny<
K: Örömmel konstatáltam, hogy követ. Mikor a szállásról kérdezett rögtön válaszoltam neki.
- Igen, már választottunk egy lakást a húgommal közösen. Az ott szemben.
Mutattam az egyik átlagosan kinéző konténerszobára.
- Gyere csak be. Ebben a hőségben kell egy kis szünetet tartani.
Beléptem a szobánkba, majd egyenesen a táskámhoz sétáltam, amiből kivettem két szendvicset.
- Jó étvágyat.
Nyújtottam át az egyik szendvicset a srácnak, majd beleharaptam a saját szendvicsembe.
- Itt már mindjárt kellemesebb a klíma.
- Kíváncsian hallgatom a történeted.
Mondtam, miközben megpaskoltam az ágy szélét, hogy nyugodtan üljön csak le rá.

David/Maria
Van abban valami, amit David mond. Hiszen odahaza New Yorkban még csak kis sem szabadott lépnem az utcára, csak a ház és a kert volt az a hely, ahol éltem. Mivel ilyen kis szűk világban éltem, nem fog sok hely hiányozni, és szerintem honvágyam sem lesz. Itt egy egész tábor van, meg körülötte a végtelen pusztaság, szóval már így is nagyobb mozgásterem van, mint eddig. Ezt még meg kell szoknom.
Mások viszont, velem ellentétben bizonyára szép kis életet dédelgettek, amitől most megfosztották őket. Ha belegondolok, talán én veszítettem a legkevesebbet az itt lévők közül. Meg talán David. Ahogy látom, csak egy újabb kalandnak fogja fel a dolgot. Vagy egy újrakezdésnek. Lehet, nekem is követnem kéne a példáját.
- De ez a hely elég kicsinek tűnik, ha jönnének többen is – akadékoskodom, de hogy azért ne csak azt csináljam, még hozzáteszem: – Mondjuk, amúgy tényleg, lehet, hogy itt jobb lesz élet. Már csak azért is, mert ezt a helyet, hogy is mondjam… a miénk, és mi irányítjuk. Mi döntjük el a dolgokat, hogy legyenek, meg minden - nem tudom, hogy sikerült-e értelmesen kifejeznem magam.
David helyet foglal a földön, és csak utána felel a kérdésemre. Meglepődök, hogy ilyen képesség is létezhet. Bevallom, hogy nem tartom túl hasznosnak, bár ezt persze nem közlöm vele. Más körülmények között biztos hasznát lehetne venni, de itt a sivatagban…
- Hát… - gondolkodom, mit kérdezhetnék még, de aztán eszembe jut valami. – Szerinted valaki a táborban tudna segíteni, hogy az erőmet tudjam használni. Mert, hogy fogalmam sincs, mit tudok csinálni, ha tudok egyáltalán… és szeretnék valami hasznosat kezdeni magammal.

Tina/Aaron
Örülök, hogy tetszik Tinának a hirtelen támadt ötletem. Akkor mégsem akkora hülyeség, mint amekkorának tartottam.
- Igen, persze nem úgy gondoltam, hogy most, hanem valamikor később. Mert, gondolom, csak az eleje indul ennek az új ország alapításnak olyan nehezen. Ha már megvannak az alapok, meg egy kis lendület, szerintem már nem kell annyit gürizni majd. Akkor lehetne tartani ilyet. Meg, persze, igen, magunk is edzhetjük magunkat – helyeslek a lány véleményére.
A képességét, mikor még jobban belemerülve a témába részletezi, felmerül bennem egy kérdés.
- Hogy érted, hogy egy tyúktojás egyszerűbb? A tyúk is, és a többi tojásból kikelő állat is élőlény, szerintem nem sok a különbség van így nézve - Talán csak én nem nagyon értem Tina erejének a titkát. - Vagy ismerned kell valamennyire azt, amit megalkotsz? Bocsi, hogy ilyen kíváncsi vagyok, de nagyon érdekel ez az egész! – felem, és hangomból kiérződik az érdeklődő lelkesedés, vagy az érdeklődő lelkesedés?
Tina kicsit megijed, vagy sajnál, nem tudom, mikor megtudja a képességem mibenlétét, de én gyorsan ellenkezésbe kezdek, hogy megnyugtassam:
- Nem, miért ártottál volna? Örülök, hogy valaki ezen ügyködik, tényleg!
- Igen, én is bízom benne, hogy elérem azt. Mi tagadás, sokkal könnyebb lenne úgy az élet. De nehogy csak ezért az apróságért ne mosolyogj! – felem. Nem akarom, hogy rossz kedve legyen csak azért, amit mondtam.

>Aaron<
T: Amikor a gyakorlásról szóló elméletet taglalta, csak bólogattam néhányat elismerően.
Kicsit később azonban ismét a képességemről kérdezett, melyekre készségesen válaszoltam is.
- Nemcsak egyszerűbb, de célszerűbb is. Vegyünk egy példát. Mondjuk bölömbika tojást akarok teremteni, akkor az nem fog összejönni, mivel életemben nem láttam még olyan tojást. Pedig a teremtéshely legalább képen kell látnom az adott tárgyat, vagy hallanom róla és akkor a képzeletemben alkotott kép alapján sikerül megalkotni azt. A tyúk tojást mindenki látta már, csak az élet kis szikráját is bele kell teremtenem, hogy ne tükörtojás legyen a végén belőle, hanem csibe.
- Meg bölömbika nem is tojik minden nap tojást, a tyúk pedig igen. És gondolom szívesebben ennél olyasmit aminek ismered az ízét.
- A kérdések pedig nem zavarnak örülök, hogy érdekel ez a téma. Én kiskoromtól kezdve imádtam az állatokat és a növényeket, így elég sokat olvastam róluk.
Mikor szabadkozni kezdtem a fiú előtt, rákérdezett,hogy miért is ártottam volna neki. Igaz kis dolog volt és akaratlan, de akkor is a volt.
- Mert ha boldog vagy csak meleged lesz és ez a sivatagban inkább hátrány.
Aaron mikor arról beszélt, hogy jó lenne, ha képes lenne boldogan is hűteni a környezetét, csak félmosollyal reagáltam, de mikor az mondta: "De nehogy csak ezért az apróságért ne mosolyogj!" Én csak válaszként rámosolyogtam a fiúra közben pedig egy pillanatra a szemébe révedtem. valami melegséget éreztem belül, de nem is tudtam volna abban a helyzetben, hogy mi is lehet pontosan.
Mikor észrevettem, hogy mit is csinálok, próbáltam feltűnés nélkül oldalra fordítanom a tekintetem, hogy elkerüljem az esetleges félreértéseket.
~Bár való igaz szép szemei vannak a srácnak, de azért nem kéne rögtön az első napon belezúgni valakibe. nem a legjobb taktika.
Éreztem, hogy halvány pír ült ki az arcomon, majd mikor már kissé kínossá vált volna a csend, megtörtem azt.
- Tényleg, nem is beszéltél még a családodról. De nem muszáj mesélned, ha nem szeretnél. csak gondoltam megtöröm a csendet.

/Kira-Danny/
Követem a lányt a "házba", miközben még egyszer végiggondolom, hogy mit fogok mondani. Az biztos, hogy őszintének kell lennem, ezt már eldöntöttem. Amikor megkínál szendviccsel, tudom, hogy vissza kéne utasítanom, mert neki is alig van, de alig ettem azóta, hogy elfogtak, így végül hálás tekintettel elfogadom. Ezután leülök mellé az ágyra és elkezdem a történetet.
- Queens legszegényebb részén születtem. Apám gyárban dolgozott, anyám takarítónő volt. A nagyapám Kínából származott, bár ő már soha nem lakott ott. Ő tanított meg jól használni az erőmet, amikor kiderült, hogy mutáns vagyok. 15 éves voltam, amikor a szüleim buszbalesetben meghaltak. A nagyapám akkor már nem élt, és nem maradt senkim, de nem akartam árvaházba menni, ezért megszöktem. Egészen addig az utcán éltem, amíg ide nem hoztak, szóval már öt éve.
Végül szinte nem is szándékosan elkerültem a tolvaj-témát, de úgyis rá fog kérdezni, hogy mit csináltam ez alatt az idő alatt, úgyhogy mindegy is.

Tina/Aaron
- Kezdem megérteni – mondom bólogatva, mikor Tina a képességének részleteit taglalja, példákkal téve könnyebbé, hogy megértsem. Így tényleg könnyebben jön át.
– Igen, inkább tyúktojást falatoznék, mint egy bölömbikáét! Szóval akkor ahhoz, hogy megalkoss valamit, nem muszáj teljesen ismerned, hogy hogyan, milyen anyagból épül fel, meg effélék. Elég, ha látod azt, amit meg akarsz teremteni, ugye? – kérdezem.
- Tudod, inkább lennék vidám és mellette kicsit melegem, minthogy mindig hűvös legyen körülöttem és szomorú legyek. Amúgy már kicsit el tudom választani az érzelmeket és azok hatását, szóval ha koncentrálok, akkor nem fog megugrani túlságosan a hőmérséklet.
Sikerül visszacsalnom szövegemmel a mosolyt Tina arcára, aminek örülök. Vagy… talán kicsit többet is elértem? Ahogy elcsípi a tekintetem, egy ideig egyikünk sem szakítja meg a szemkontaktust, de szinte ugyanabban a pillanatban, mikor Tina, én is másfele pillantok.
Oké, ez kicsit hirtelen jött. Tina el is pirul kissé.
A beszélgetés újra elevenítése ellen nincs kifogásom, így készséggel válaszolok:
- Anyukámmal élek... vagyis éltem eddig New Yorkban, régebben pedig még Angliában, onnan költöztünk át az USA-ba még évekkel ezelőtt. Tesóm az nincs, de nem is tudom, hogy akarnék-e. Mondjuk, biztos jó buli lehet!
- És te honnan jöttél? Tekintve, hogy az x-suliba jártál, talán te is New Yorkból?

>Danny<
Mikor magáról kezdett mesélni figyelmesen hallgattam. A sztori eleje nem voltam túl vidám a halottaktól.
~ Szegény család, nem lehetett könnyű. Mutáns erőket tanító nagyi, ez érdekes.
Mikor az árvaságáról mesélt egy kis időre elkomorult az arcom, de amikor a gyámság elől való mesélésről mesélt önkénytelenül is elmosolyodtam. nem mintha olyan vidám dolog lenne.
Nem szakítottam meg a mondandóját, csak amikor a történetek végére ért reagáltam bármit is.
- Úgy látszik, nem én vagyok az egyetlen aki elszökött a gyámság elől. Húú, de rég is volt, én is csak 15 éves voltam Tina pedig csak 12.
- Mondjuk azt bántam, hogy a húgomat nem tudtam magammal vinni, mert a gyámság előbb elvitte őt. És egyedül olyan fiatalon még nem tudtam volna ellátni mindkettőnket. Erre mikor ismét megtaláltam, jött Osborn és a rendelet. Ezért elküldte a hugim után a kopóit, mikor el akarták vinni. Segítettem neki pakolni, majd magamnak is pakolni kezdtem, nem akartam ismét magára hagyni.
- Bocs, csak fecsegek itt, téged pedig biztos nem érdekel a családom élete. Sajnálom. Valamiért dumálhatnékom volt.
Szabadkoztam a srác előtt, majd témát váltottam.
- Kérsz inni? Hoztam egy kulaccsal.

>Aaron<
Mikor a családjáról mesélt, figyelmesen hallgattam.
~ Kár hogy ilyen szép életből szakítottak ki.
Aztán rólam kérdezett, pontosabban arról, hogy honnan jöttem.
- Nem, Burlingtonból, bár Manhattanban születtem. Kicsit bonyolult, de ha érdekel én is mesélek kicsit magamról. csak előbb még megpróbálom megteremteni azt a tojást.
Mondtam a srácnak, majd a tenyeremben már meg is jelent a tyúktojás, amit óvatosan a zsebembe süllyesztettem.
- Csak aztán meg ne feledkezzek róla.
Ha a fiú jelét adja, hogy érdekli a z életem akkor elkezdek mesélni.
- Az utóbbi időszak kicsit zűrös volt az életemben. Ugyanis a testvéremmel elszakítottak minket egymástól évekkel ezelőtt. És pár napja találtunk csak egymásra. Ezután akartak engem kitoloncolni. De a nővérem velem tartott, hiába volt eddig titok a mutáns léte, velem jött, hogy a kedvemben járjon. Hogy miért szakadtunk el egymástól hosszú sztori. Nem untatnálak vele.
Mire a mesélés végére értem, éreztem, hogy a zsebemből eltűnt valami. A tojás, eltűnt, ami miatt kicsit csalódott voltam.
- A jelek szerint nem jött be az elméletem, vagy pedig nem vagyok elég képzett hozzá. Mindegy, mindig tanul valamit az ember, vagy jelen esetben mutáns.

Tina/Aaron
Persze szándékosan kihagytam pár jelenetet a kis múltam összefoglalásából, például a mutáns gyűlölet idei eseményeket, a szüleim válását, ilyesmiket, mert nem akartam lelohasztani Tina kedvét.
- Oké, csak nyugodtan – felelek, mikor azt mondja, hogy mielőtt elmesélné az életét, megpróbálkozik a tojással, vagyis, nem csak megpróbálkozik, mert sikerül is neki, aztán eldugja a zsebébe.
- Igen, jobb, ha nem feledkezel meg róla, különben moshatod ki a nadrágod – viccelek.
- Szóval milyen is volt az életed a rezervátum előtt? – kérdezem, mire ő bele is vág az szóbeli önéletrajzába.
- Elég fordulatos eseményeken mentél akkor mostanában keresztül – állapítom meg. Azt mondja, hogy a részletekkel nem akar engem untatni. Nem tudom, de lehet, hogy nem untatni nem szeretne, csak simán nem akar beszélni a történtekről, amit én tiszteletben is tartok, és nem kérdezek rá. Aztán még megjegyzem: – Nagyon szerethet a nővéred, ha ilyen áldozatot is hozott érted.
Mikor közli, hogy a tojásos kísérlet kudarcba fulladt, vigasztalóan mondom:
- Most annyi időd van fejleszteni a képességed, mint még soha, azt hiszem. Talán ezt ki kéne használnunk. Amúgy, egyedül szerves, élő dolgokat tudsz megalkotni, vagy tárgyakat is?

David/Maria
- Ez igaz, eszembe se jutott, mint megoldás, hogy elhagyni az országot. De akkor most az egész világba szétszélednek az itt lévő mutánsok? Akkor ezt… nem tudom, a többi ország mit fog reagálni? Mert valamit csak kell tenniük ilyen esetben, ha a mutánsok megtöltik a világ többi államát?
- Nem untatnál vele, tényleg – mondom, mert tényleg mindenre kíváncsi vagyok.
Örülök, hogy a „mi döntjük el a dolgokat” témával sikerül valami érdemlegeset hozzáadnom a beszélgetésünkhöz, mert eddig mindig csak kérdeztem vagy felelgettem, meg hallgattam Davidet. – Mondjuk, minél többen lennénk, annál nagyobb lenne az esély, hogy valami ellentét legyen, nem?
- Nagyon örülnék, ha segítenél a körbekérdezésben. Egyedül nem nagyon mernék mindenkihez odamenni, meg ilyesmik – vallom be.

>Aaron<
Örültem, mikor beleegyezett, hogy meséljek magamról, szükségem volt egy kis társaságra, ha már hasznomat nem nagyon vennék az itteniek.
Mikor a nővérem tettére reagált, önkénytelenül is rá gondoltam, meg arra, hogy mi mindent áldozott fel értem. A műhelyt, a művésztermet és a szabadságát.
- Valóban. Marasztaltam is, de ő jönni akart, felelősnek érezte magát a múltban történtek miatt.
Mikor a képességekre tértünk vissza, hihetetlenül örültem a témaváltásnak.
- Hát most aztán tényleg rengeteg időm lesz gyakorolni. Amúgy tárgyakat is tudok alkotni, sőt azokat kicsit több ideig is mint a szerves dolgokat, mert nem kell beléjük életet lehelni. Bár túlzottan komplikált dolgokat még nem tudok létrehozni, de majd idővel fejlődni fogok. Ahogy te is.
Mondtam a srácnak, miközben felvettem a tolltartóm és a füzetem a földről, mivel azt a rögtönzött képességbemutatónál a földre tettem.

Tina/Aaron
- Ha tudsz tárgyakat is alkotni, akkor szerintem sok hasznodat fogják venni, mondjuk, ha kéne valamilyen spéci szerszám, vagy efféle, akkor fordulhatnak is hozzád – mondom, hátha még nem gondolt erre Tina.
- Szeretsz írogatni? – kérdezem, a füzetére mutatva. - Korábban én is írogattam, de hát ha az ember rájön, hogy híján van a tehetségnek, akkor nem kell erőltetnie – mondom neki.
- Szerintem menjünk be valahova, mert ezt a meleget már én sem tudom nagyon ellensúlyozni – teszem hozzá, mert már nehezebb koncentrálni, a Nap pedig már elérte a legmagasabb pontját. – Ha csak nem akarsz egy kicsit lebarnulni! - viccelődök.

>Aaron<
Mikor a képességem gyakorlati hasznát taglalta csak bólogattam.
- Talán igazad van, de ha továbbra is ilyen ütemben használom az erőm és nő a hőmérséklet akkor nem fogom sokáig bírni.
Az írásról tett kérdésére csak megvontam a vállal a válaszadás előtt.
- Igazság szerint eddig inkább jegyzeteltem, meg rajzolgattam. Mert eddig inkább a botanikában éltem ki a hobbim, meg a művészetekben, mint festés és transzformálás. néha át transzformáltam egy-egy képemet, mikor nem sikerültek jól, de pár perc után visszatért az eredeti kinézetük. Az írogatásba inkább csak ma kezdtem beke, mint egy napló vezetem ezt a füzetkét. bele írtam a ma szerzett infókat és az elképzeléseimet a továbbiakra.
Mikor a melegről beszélt egyet kellett értenem vele.
- Tényleg nagyon meleg van. Tényleg, te választottál, már szobát?

/Kira-Danny/
Ő is a gyámság elől menekült? Érdekes, valahogy azt hittem, hogy ez mindenki más szerint hülyeség. Végül is otthont adtak volna. Érdeklődve hallgatom amit mond, és hálás vagyok, hogy nem kérdezett jobban bele a részletekbe. Döbbenetes, hogy 12 éves korától önálló volt, ha én ilyen koromban kerülök az utcára, biztos két nap alatt meghaltam volna. Az szomorú, hogy neki három évvel rövidebb ideig volt családja. Bár legalább a húga élt, még ha nem is voltak együtt. Ezek szerint valakinek legalább van valami jó ebben a dologban, hiszen újra találkozhattak. Amikor szabadkozni kezd, gyorsan leállítom:
- Miből gondolod, hogy nem érdekel? Nyugodtan beszélj róla, ha akarsz! Például hol tanultál meg ilyen fiatalon így szerelni? Sose láttam még ilyet, pláne nem lányt.
Nem tudom miért gondolja, hogy nem érdekel, tényleg kíváncsi vagyok rá. Lövésem sincs, hol szedte össze ezt a képzettséget, na meg, hogy mit csinált, miután meglépett. Nyilván a kettőnek lesz valami köze egymáshoz, mert nem hiszem, hogy egy tízéves gyereket a szülei otthon szerelni tanítanak.

~ Serena és Hood ~
Mikor az ujjait az ajkamra tettem elhallgattam, mennyire szerettem volna, ha tényleg úgy van, ahogyan mondja, hogy nem kell tennem semmit, nem kell megmentenem senkit sem. Megcsóváltam bánatosan a fejemet, mennyire egyszerű lett volna, ha ez így lenne. Akkor lehetséges, hogy nem is ezen a világon élnék, hanem egy teljesen másikon, ahol minden rendben van. Vajon az a másik Serena talált már ilyen helyet a mutliverzumban a megannyi világ között?
- Köszönöm, hogy ezt mondod, de te is tudod, hogy nincs így – suttogtam.
A fejemet a mellkasára hajtottam és én sem engedtem el, nem számított, hogy milyen meleg lehet odakint, vagy idebent, most szükségem volt az érintéséra, hogy biztonságban érezzem magam és ne olyan elveszetten, mint amikor annak idején New Yorkba érkeztem.
- Ha nem kellene segítség, vagy bármi, akkor elfogadtam volna a felajánlást és Attilan-ra költözöm, és nem pedig ide jövök – a hangon tele volt keserűséggel és bánattal.
Az itteniek gyerekek voltak… mikor jött el az idő, hogy a nálam fiatalabbakra gyerekként gondolok? Talán, amióta olyan sok szörnyűséget éltem át, hogy másnak több életbe kerülne.
- Szeretném Charlie, tényleg, hogy pihenhessek. Ez a leghőbb vágyam.Fáradt vagyok, kimerült, de hogyan engedhetném meg magamnak ezt a luxust, amikor azt sem tudjuk, hogy két nap múlva mit eszünk? Nemhogy utána. Hacsak Osborn nem hagyott itt némi konzervet és szárított élelmet nekünk, de kételkedem benne, hogy ilyen kegyes lett volna.

>Danny<
Mikor érdeklődést mutatott a múltam iránt, nagyon meglepődtem. De jól is esett, hogy nem csak feleslegesen koptatnám a számat, hanem valakit érdekelne is a dolog.
A szerelésben megszerzett tapasztalatom érdekelte még, meg, hogy lány létemre, hogy szerelhetek ilyen jól.
- Ezt bóknak veszem.
- Ha nem is szándékosan, de tanítottak szerelni. Már kicsiként is szétszeltem a játékaimat, csakhogy újra össze rakhassam őket. Amikor apa látta, hogy érdekel ez a téma, egyre többször vitt el magával, hogy láthassam munka közben. ő volt szerelő a családban.
- Minden szép és jó volt. Mama, pap, gyerkek, csupa szív szeretet. És aztán jött az AIM. A szüleimet pedig eltette láb alól. Én meg 15 éves fejjel inkább elszöktem. (bocsi elírtam múltkor, Tina volt akkor 12) Egy szeméttelepen kötöttem ki ahol használva az apámnál látottakat és a fizikai elvi tudásomat, összeeszkábáltam egy motort és elhúztam Manhattanből Buringtonba, ahol jelentkeztem egy műhelyben. Persze a tulaj kinevetett először, de amikor közöltem, hogy én csináltam a motort leesett az álla és rögtön alkalmazott. Így szereztem egyre több tapasztalatot.
Évekkel később mikor eléggé összeszedtem magam anyagilag, gyámságom alá akartam venni a húgom, de akkor jött Osborn és mindent elszúrt.
Az utolsó szavaimból már az indulat kissé érezhető volt. Hogy mégis elűzzem, vettem egy nagy levegőt és kifújtam azt.
- Az egyetlen jó dolog ebben az egészben, hogy legalább már senki se akarja őt elvenni tőlem. Felelősnek éreztem magam amiért nem vittem magammal akkor, és jóvá akartam tenni, azzal, hogy vele tartok ebbe a száműzetésbe. És itt legalább nincsenek buta harcok. Csak egy, harc a túlélésért. Amii eddig szerintem egészen jól megy a kis csapatnak.
Mondtam a srácnak, miközben megjelent az arcomon egy félmosoly.

David/Maria
Mivel én nem vagyok túl tájékozott a világban lévő helyzetekkel, érdeklődve hallgatom, hogy hol hogyan viszonyulnak a mutánsokhoz, vagyis hozzánk mert nem sok lehetőségem volt korábban tájékozódni az ilyenekről. Szóval, ha eddig Amerikában volt a legjobb dolgunk…
- De ha most ezt meg merték csinálni velünk itt, akkor… lehet hogy ezt a példát máshol is követni fogják – mondom aggodalmasan. Tényleg érdekel, hogy mi fog történni más mutánsokkal.
Közben lecsüccsenek az ágyamra, mert nem szeretek így lenézni másokra, hogy ő ül, én meg állok. Inkább alacsonyabbra helyezem magamat, úgy már kényelmesebb.
Hú, elég hosszú, és kimerítő választ kaptam a gyerekkorát illetően. A végén veszem észre, hogy a szám kicsit tátva maradt közben, amit most becsukok. Szóval ezért próbálja nézni mindig a dolgok jó oldalát…
Helyeslően bólogatok arra, amit mond.
- Semmi baj – mondom, mikor a túl sok beszédért kér bocsánatot. – Ahogy mondtad, elég sok időnk van most.
- Sajnos én nem vagyok ilyen optimista, de remélem, átragad valami jó hozzáállás rám is – felelem, és tényleg irigylem, hogy ilyen pozitív jövőképe van erről az egész helyzetről.
- Este is ilyen meleg lesz itt? – kérdezem, mikor kitéved a tekintetem az ablakon, ahol a levegőt mintha táncolni vélném…

Tina/Aaron
- Érten. Tényleg jó ötlet, ha valaki leírja az ilyen dolgokat. Jó számon tartani ezeket, meg hogy mi történik. Csak lehessen majd beszerezni valahonnan ceruzát meg tollat is, különben nem sokáig tudod folytatni. Meg a többi cuccot sem tudom, hogy el fognak-e látni bennünket.
- Igen, már választottam szobát, mikor még megjöttünk, az volt az első dolgom bemutatkozás után. Hova menjünk, hozzád vagy hozzám? – kérdezem, mert hát az jó ötlet, hogy menjünk be valahova, csak hova?

>Aaron<
Mikor az íróeszközök beszerzéséről beszélt csak bólogattam.
- Hoztam magammal sok ceruzát meg tollat, de való igaz, hogy nem tart ki több hónapig. A többi pedig majd csak lesz valahogy. Kicsit úgy érzem magam, mintha most indulnánk el az evolúció aljáról, míg végighaladva a különböző korokat és fejlesztéseket elérnénk a jelenlegi modern korszakig.
Mikor feltette a kérdését először csak felvontam a szemöldököm.
~ Ez kicsit félreérthető volt.
- Szerintem menjünk a te szobádba. Valószínű, hogy a miénkben, most Kira épp ebédszünetet tart. És inkább nem zavarnám. Csak elvonnám a figyelmét, pedig azon ügyködött eddig, hogy legyen áram ellátás.
Megindultam, hogy jelezzem, menjünk már be a szoba árnyékába, mert a fejemen lévő ruhaturbán, már ráolvad a fejemre.
-Akkor hát menjünk.

Tina/Aaron
Érdekes, gondolom, mikor Tina felhozza az evolúciót, mint hasonlatot.
- Nekem valahogy meg inkább olyan Robinson beütésűnek hat ez az egész. Annyi kivételével, hogy itt nem víz vesz minket körül, meg kicsit mostohábbak a körülmények…
Mikor látom, hogy a kérdésem Tina arckifejezésén apró zavart eredményez, rájövök, hogy az több jelentéssel is bír, így gyorsan korrigálom magamat:
- Ö... mármint a Nap elől – máskor pontosabban kell fogalmazni, jegyzem meg. – Oké – egyezem bele, hogy hozzám menjünk.
- Remélem, hogy a nővéred sikerrel jár. Jó hogy… - majdnem azt mondom, hogy jó, hogy ő is itt van a rezervátumban, de lehet, hogy Tina nem annyira örül annak, hogy a nővérét is kirekesztették a világból. - …hogy vannak ilyen hasznos tagjai is a csapatnak. Nélkülük nem tudom, mihez tudna kezdeni a csapat.
Nem kellett sokat unszolni, én is kimerültem a Nap ellen vívott hőcsatámban. Én megyek elöl, hogy mutassam az utat, hol is van a szállásom. Kinyitom az ajtót, és előre engedem Tinát.
- Itt már mindjárt barátságosabb az időjárás! – mondom, és kifújom magam. - Ülj le nyugodtan – mutatok az ágyamra, én meg állva maradok.

>Aaron<
Az evolúciós véleményemmel szemben ő is felhozta a sajátját ami szintén helyt állt a jelen helyzetben.
- A Robinson elmélet sem rossz. De mindkét elméletnek egy a célja a túlélés a fejlődés segítségével.
Mikor látta, hogy a szobaválasztásra tett mondata kicsit félreérthető volt, gyorsan kijavította magát.
- Akkor menjünk, te sem vívhatsz örök harcot a nap ellen.
Mikor a nővéremről és a munkájának fontosságáról mesélt, csak elmosolyodtam ismét.
- Mindenki hasznos tud lenni a maga módján, ki előbb ki utóbb.
Megindultunk a szobája felé. Aaron előre engedett amit egy biccentéssel köszöntem meg. Mikor hellyel kínált én elfogadtam azt. Leültem az ágyra, letettem magam mellé a jegyzetfüzetem és a tolltartómat.
- Valóban kellemesebb itt a klíma.
Miközben kimondtam az utóbbi mondatot, letekertem a fejemről a ruhaturbánt, amit az ölembe raktam. Ezek után megigazítottam kicsit a szerte szét álló hosszú szőke tincseimet.
- Erre nem lesz szükséget, amíg ismét ki nem megyek.
Mondtam miközben az ölemben pihenő ruhadarabot hajtogattam.

David/Maria
Igazából én arról sem tudtam, hogy már megesett ilyen globális mutánsüldözés, tekintve, elég tájékozatlan vagyok a világ eseményeiben. De ezt nem említem meg, nem akarom, hogy azt higgye, most jöttem ki a barlangból. Bár, ez igazából, mondhatni, hogy így van.
Beültetett vírus? Lassan rájövök, hogy ismereteim milyen szegényesek a külvilággal kapcsolatban, de közben úgy is érzem, hogy talán jobb is így, hogy egy házba voltam bezárva az elmúlt években, így elkerülve a hasonló borzadalmakat.
Az emberek józan esze… hát én valahogy nem tudok bízni bennük, bevallom
A tanácsa, hogy legyek nyitott legyek a dolgokra, nagyon tetszik.
- Köszönöm – mondom, majd úgy érzem, hogy meg kell magyaráznom, miért is köszöntem meg, mert csak így a semmi függve ez a szó olyan ostobán cseng. – Már rég nem mondott nekem senki ilyen bátorító és biztató szavakat...
A felvetése, miszerint menjek majd ki a napra fotoszintetizálni… ez kicsit, vagyis nagyon hülyén hangzik, és összevonom a szemöldökömet. Pedig mégiscsak igaza kell, hogy legyen, végtére is csupa levél borít, amiknek valami értelmük kell lennie.
Mégis, valahogy, ez a téma olyan magánügyes beütésű, hogy úgy érzem, erről nem kéne, és nem szeretnék beszélni másokkal, vagy csak azzal, aki mutáns témában szakavatott. Nem tudom miért. De azért igyekszem ezt nem érzékeltetni a válaszomban:
- Tényleg… jó ötlet. Köszönöm, lehet, eszembe se jutott volna. Majd ki is próbálom, amint lesz rá lehetőség. Úgy legalább több élelem jutna nektek…
Valahogy, mivel úgy érzem, ez kényes magántéma, másfele próbálom terelni a beszélgetést.
- Mennyire kell takarékoskodnunk a dolgokkal? Mondjuk a vízzel, meg az élelemmel? Nem tudod, meddig húzzuk ki a mostani adagokkal? – lehet, kicsit erőltetett kérdésekre sikeredtek, de nem baj.

Tina/Aaron
- Ebben egyetértünk – helyeselek, mikor összeveti Tina az evolúció és a Robinson elméletet. – Mondjuk, kissé vicces, vagy ironikus ez a „túlélés a fejlődés segítségével”, mert már mi amúgy is tovább vagyunk fejlődve, ha úgy vesszük… - remélem, hogy nem tűnik túl felfuvalkodottnak ez a vicc.
- Igen – helyeslek arra, hogy nem vívhatok örökké egy csillag hőjével. – Majd később tovább fogom bírni talán.
- Reméljük, hogy mi előbb – felelem arra, hogy ki mikor válhat hasznossá a csapat számára.
Bent, miután kiélveztem a viszonylag hűvösebb levegő által nyújtott kényelmet, észrevettem, hogy a cuccaim még csak a földre vannak kipakolva. Nem sok ahhoz, hogy valami nagy kupit csináljanak, de azért kissé égőnek érzem, ezért a laptopot, mert azt muszáj volt hozni, és naplót, ami még üres, a táskámmal együtt az ágy alá helyezem szépen, nem csak úgy behajítva, mert nem akarok rossz benyomást kelteni Tina előtt.
- Bocsi – mondom. – Látod, még ennyit sem sikerül normálisan elpakolnom! Talán jó is, hogy nem engedtek több cuccot magammal hozni!

>Aaron<
Mikor a mutánslétünkről sütött el egy viccet, csak még szélesebbre kúszott a mosolyom egy pillanat erejéig.
A képességéről tett megjegyzésére pedig csak bólintottam egyet.
- Biztosan menni fog. Mindent kicsiben kell kezdeni.
Mondtam neki biztatásként.
- Nem szabad túl erőltetni magunkat, mert nem tudhatjuk, mikor lesz szükségünk igazán az erőnkre.
Beléptünk a házba, én pedig míg megszabadultam a turbánomtól a srác a kupi miatt szabadkozott, ami nem is volt olyan nagy.
- Ugyan. Lesz időd elpakolni. Persze nem kell hagyni, hogy szemétdomb váljon az ember szabályából, de egy kis kupi belefér. Elvégre nem vendégeket vártál ide. Az enyhén kupis szoba sokszor azt jelenti, hogy élnek itt és nem katonatisztek. Mert azok szokták tartani azt a monotonitást, amiben szinte semmilyen élet sincs, csak az üresség.
Mondtam a srácnak teljesen őszintén.