Re: Németország (EU)

by **Bishop** Vas. 07 Szept. 2014, 14:02

A fájlok törlése mellett döntök. A konzol nincs hálózatba kötve vagy nem olyan módon amit képes lennék felhasználni, így csak abban lehetek biztos, hogy erről a tárolóról töröltem az adatokat. A megjelenő mappát azonnal megvizsgálom. Gyanús, hogy a törlés után jelent meg közvetlenül. Megnyitni, információt szerezni róla ilyen szintű hozzáféréssel sajnos nem lehet. Egy próbálkozásnál többet nem szánok erre, nem akarom felhívni a rendszer figyelmét a megnyitási kísérletekkel. A nevet elolvasom és megjegyzem, később a Hydra még nyújthat erről információkat. A konzollal végeztem, a tárolókhoz sietek és felszerelkezem. A felszerelésemben nincs hiba sem szándékos szabotázs, nyomkövető vagy lehallgató. Minden tiszta. A csapat minden tagjának állapotát figyelemmel követem, még ha nem is jelzem számukra. Ha Soltzbauernek kell egy kis idő, amíg összeszedi magát bevárom. Az ajtónyitással is biztonsági okok miatt megvárom, hogy mindenki harcképes legyen. Az előzetes vizsgálat alapján megállapíthatom, hogy valószínűleg egy egyszerű érzékelős nyitómechanizmusról van szó. Ez igazolódik is, elég csak érzékelnie a jelenlétem a konzolnak és az ajtó kinyílik. Az M9-el a kezemben féltérdre ereszkedem, stabilan tartva a fegyvert, szabályosan végigmérem a megjelenő termet az ajtóból. Minden tiszta. Jöhet a következő lépés.
- Rendben. Minden tiszta. A körülmények alapján feltételezhető, hogy egyelőre még nem vettek észre. A terem és a folyosó felépítése alapján földalatti helyiségekben lehetünk. Braun ellenőrizze még egyszer Smileyt, ha a légzése és pulzusa stabil helyezze biztos oldalfekvésbe. Most nincs szükség arra, hogy hátráltasson és később még magához térhet. Ha a terület felderítése és biztosítása megtörtént, őt is kihozzuk.
Gyorsan összegzem a helyzetet és kiadom a parancsot. Végigmérem még egyszer a félhomályos termet, a biztonság kedvéért a hő és éjjellátó vizorral is. Érzékelőket, csapdákat, rejtett objektumokat keresek. Remélhetőleg Braun teszi a dolgát és Soltzbauer is felszerelkezik. Bérmajomban és Reynoldsban bízok, rájuk nem kell akkora figyelmet fordítanom. Amint ismét egy helyen van minden ügynök megint kiadom az utasításokat.
- Szabályosan haladva folytatjuk a felderítés. Két csoportra válunk, a csoportok a folyosó két oldalán haladnak, egymást végig figyelve és fedezve, kézjelekkel kommunikálva, ha nem szükséges a hangos közlés. Reynolds ügynök és én haladunk elől 1-1 csoport élén a rendelkezésre álló páncélzat miatt. Bérmajom, maga Reynolds után megy a bal oldalon, utánam jön Soltzbauer és Braun a jobb oldalon. Világos?
Ha megkapom a megerősítést azonnal elindulok. A pisztolyt tartom továbbra is magamnál. Enyhén oldalazó mozgással a folyosó jobb szélén haladva megyek előre. Figyelek, hogy tartsam a többiek, elsősorban Reena sebességét. Rájuk kell elsősorban figyelnem a terv szerint. Nem tartok váratlan meglepetéstől, de most mindennél fontosabb a biztonság. Valószínűleg elérjük a folyosó végét ahol még egy ajtó vagy egy elágazás lesz, ehhez igazodok. Szabályosan pásztázom a területet, a fegyverem előre szegezve, készen a reakció ha bármi történik. Mozgás esetén nem lövök azonnal, először azonosítom a célpontot. Nem tudom mi fog következni ezután de nincs is időm és akaratom gondolkodni rajta. Elsődleges cél a túlélés és a felderítés, minden más utána következhet.

by **Danny Long** Csüt. 11 Szept. 2014, 00:15

Goblin nem jut sok információhoz, a terminál valószínűleg csak az állapotunk és a virtuális valóság fenntartására és monitorozására szolgált. Amikor kijelenti, hogy törli az adatokat, csak bólintok. Az viszont fontos információ, hogy két hónap telt el azóta, hogy elfogtak minket. Ez azt jelenti, hogy a szimuláció lassítva játszódott le a fejünkben, vagy több verziót próbáltak végig, amiknek az emlékét aztán kitörölték. Az még rejtély, hogy ennek mi értelme, de nem hiszem, hogy anélkül hagynánk el az épületet, hogy többet megtudnánk. Valószínűleg még nem vettek észre minket, de csak idő kérdése, hogy ez megtörténjen. Akkor pedig nem kerülhetjük el, hogy az események sűrűjébe kerüljünk. Már akkor is okosabbak leszünk, ha látjuk, hogy milyen erők próbálnak majd megállítani minket. Mert kétségtelen, hogy lesz ellenállás, annak ellenére, hogy eddig eléggé úgy tűnik, hogy nem őriznek minket. Valójában ez csak erősíti a rossz érzéseimet, de itt várakozni nincs értelme.
Goblin ki is adja az utasítást az indulásra. Smiley még mindig eszméletlen, úgyhogy kénytelenek vagyunk itt hagyni. Lehet, hogy a virtuális valóságban bekövetkezett halálakor a fizikai teste is valamilyen károsodást szenvedett? Annak ellenére nem bánom kifejezetten, hogy elvileg ez a Smiley nem őrült. Valahogy nehezemre esik elhinni, hogy nem lappang benne ugyanaz a téboly, ami az előző Smileyra volt jellemző.
Ahogy kilépünk a folyosóra, csend és üresség fogad. Valami nem stimmel, kellene, hogy legyenek őrök. A folyosó 15 méter után kétfelé ágazik. Itt Goblin megadja az utasítást a szétválásra, engem Reynolds kíséretében jobbra küldve. Biccentve jelzem Goblinnak, hogy megértettem, majd Reynoldsnak is, hogy készen állok. Egy pisztolyt veszek csak elő, hogy a másik kezemet tudjam kézjelekre használni, de fel vagyok készülve arra, hogy azzal is fegyvert rántsak, ha támadás ér minket. Végül megindulok Reynolds nyomában, fedezve őt. Közben továbbra sem hagy nyugodni az az érzés, hogy túl nagy a csend.

by **Lady Gaia-Vell** Csüt. 11 Szept. 2014, 09:06

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. szeptember 15. (hétfő)

Mivel Josephnek kellett egy kis idő, így ezt megvárta Hershel és így esélyt adott a többieknek arra, hogy a holografikus felületen ők maguk is meglássák a nevet. A többiek eddigre már felöltöztek Joseph-et kivéve.
- Uram, az a név, a Scarlet Widow – kezdte Reena. – Még mindig a tartályban lehetünk. A név nem csak nekem ismerős, hanem bizonyára Mr. Soltzbauer-nek Mr. Braunnak is.
A két férfira nézett, akik bólintottak minderre, hogy ők is ismerik. Azonban nem ők, hanem Reena folytatta.
- Ő még az előző AIM alatt ténykedett, egy klón. Emily Watson, egy Riana Watson nevű korábbi Bosszú Angyal klónja. A Loki vezette AIM-es Halál Angyalainak a tagja volt, a csoport egyik legerősebb tagja. Illúziókat és realitástorzításokat képes hatalmas területen létrehozni. A legjobb tudomásunk szerint megőrült, így az AIM kivonta a forgalomból miután az AIM ellen törő „terroristák” legyőzték. Az előző Raft-ra került és állítólag kivégezték. Ha mégsem és él… - körbenézett. – Nem tudhatjuk, hogy mi valóság és mi nem.
Végül lassanként Joseph is összeszedte magát és Smiley is stabil oldalfektetésbe került. Reynolds bólintott, hogy ő megy elől majd Hershellel és két irányba vállnak. Amint mindenki kész volt az említett felek elindultak elől, ezúttal Reena is vett magához egy pisztolyt és tárakat Smiley felszereléséből és így indultak el. Az első méterek, egészen pontosan a folyosó leágazásáig zavartalanul történtek és a csapat itt két felé szakadt. Reena megszokott katonai lépésekkel és módszerrel haladt tovább, mögötte pedig Bérmajom haladt, egyelőre mindkét oldalon csak a folyosók látszottak, majd úgy 10-15 méterre ismét egy 90 fokos kanyar látszott. Hangot egyik fél sem hallott és megérkezhetett a sarokra. Itt azonban, amikor kilestek voltak a világ ismét elmosódott. Bérmajom és Reena egy üres tengerparton találták magukat, a másik hármas a Goblin, Joseph és Arnold pedig egy sivatagban éjszaka.

//Mivel a másik két jómadár szólt/írt, hogy nem fog írni és a hétvégén sem, így feleslegesnek éreztem azt, hogy kihagyok 1 kört, mert a 4 nap múlvára sem írnának. Éppen ezért mondtam én azt Reena-val, amit nekik kellett volna.//

by **Danny Long** Vas. 14 Szept. 2014, 15:37

Amikor Reynolds Scarlet Widow-ról kezd beszélni, elkomorulok. A többiekkel ellentétben én még csak nem is hallottam róla, de ez nem csoda, tekintve, hogy én nem voltam ebben a világban, amikor aktív volt. Amit most hallok, azonban bőven elég ahhoz, hogy tudjam, nem akarok vele szembekerülni. Ha tényleg egy őrült realitástorzító fogságába estünk nem tudom mekkora esélyeink lehetnek. Sajnos az, hogy a németországi küldetés illúzió volt, megerősíteni látszik ezt. Ráadásul most, hogy belegondolok, semmilyen kábelt vagy eszközt nem láttam, ami az agyunkhoz csatlakozott volna, szóval nem valószínű, hogy a virtuális valóságot gép teremtette volna. Igyekszem nem sokat gondolkozni ezen, hiszen nem visz előre, de eszembe jut, hogy mi van, ha az sem valóságos, ami most történik? Mi van, ha még mindig egy illúziót látunk csak, és továbbra is fogságban vagyunk?
Igyekszem csak arra koncentrálni, amit látok, próbálom elnyomni magamban a félelmet és a tehetetlenség érzését, ahogy követem Reynoldst. Mindössze 10-15 méter után újra kanyarodik a folyosó, de amikor odaérünk, a világ újra elmosódik, ugyanúgy, mint mielőtt felébredtünk a tartályban. Ez azt jelenti, hogy vagy a bázis sem volt valódi, vagy valóban nincs szükség a tartályra ahhoz, hogy belenyúljon az agyunkba. Inkább az utóbbira gyanakszom.
Egy tengerparton találjuk magunkat. Hirtelen nem látok semmi mozgást, de persze rögtön felkészülök egy esetleges támadásra, és a tekintetemmel fedezéket keresek. Láttam, milyen állapotba került Smiley, így biztos vagyok benne, hogy akkor sem szabad itt meghalnunk, ha semmi sem valóságos abból, ami itt történik. Ha nem támad ránk senki és semmi, akkor Reynoldshoz fordulok.
- Tud valamit arról, hogy hogy lehet ez ellen a nő ellen védekezni?
Amíg szabadon alakíthatja körülöttünk a világot, nem tudom, mit tehetnénk. Közben elkezdek támpontokat keresni, amik segíthetnek eldönteni, hogy mi Scarlet Widow célja azzal, hogy erre a helyre hozott minket. Tengerpartra nem illő dolgokat, irányjelzést, bármit.

by **Bishop** Vas. 14 Szept. 2014, 16:20

A csapat sebessége még mindig lassú és ez hiba. Mindenki más készen áll Smileyn kívül kivéve Soltzbauert aki lassan, de biztosan szedi magát össze. A panel megnézésére másnak is hagyok lehetőséget. A név nekem nem mondott sokat és egyelőre későbbi időszakba helyeztem az információszerzést, mint most kiderült az információim hiánya miatt tévesen. Reynolds készségesen válaszol és tájékoztat. Végignézek a csapat tagjain, ellenőrizve Scarlet Widowról a tudásukat és hogy milyen reakciót adnak az információra. Nem vagyok benne biztos, de Bérmajomnak a legtermészetellenesebb a helyzet, a képességei miatt feltételezhetően. A kihagyott időt a felderítésnél és biztosításnál próbálom kompenzálni. Normál esetben veszélyes lenne szétválni, azonban a terület ismeretlen, fel kell tárni a lehető leggyorsabban és még nem érkezett védelem. Minden a parancsaim szerint történik. A rajjal elérem a folyosó szárnyát, ahol szétválik az osztag. A világ újra megszakad és szétcsúszik. Soltzbauerrel és Braunnal egy másik helyszínre kerülök.
- Állj. - adom ki a parancsot és a karomat is felemelem kézjelzéssel erősítve azt.
Felmérem a környezetet, mint korábban nem csak szabad szemmel de éjjel és hőlátóval is. Elsősorban közvetlen fenyegetést, csapdákat, aknának, távolban vagy közelben rejtőző fegyvereseket, egyéb ellenséges egységeket keresek. Ha minden tiszta továbbra is helyzettartó pozícióra adok parancsot.
~ Reynoldsnak igaza volt. Az egész még mindig csak egy virtuális világ, egy torzított valóság vagy komplex álom. Ezt nem tudom. Sajnos még mindig érezhető az, hogy nem vagyok eléggé tájékozott a világ fontos tényeivel. Ez most mégis mindegy. Többszörös álom, tehát nem lehetek biztos benne mi a valóság. Az is lehetséges, hogy csak egy rétegű de erős valóság változik. Scarlet Widow nyilván folyamatosan tudja követni az alanyok mozgását. Most is taktikailag jól elválasztotta a két csapatfelet egymástól. Bérmajom és Reynolds hasonló helyzetben lehetnek. A hagyományos módszerek itt nem működnek... talán van megoldás, de kockázatos... Döntenem kell és ezt a döntést más kezébe nem adhatom és még parancsot sem adhatok rá.
Magam elé nézek, egy pillanatra Smileyra gondolok. A helyzet kétesélyes. Végül elmosolyodok, de még ez is csak félmosoly. Megpróbálom használni a kommunikátort, felvenni a kapcsolatot a másik csapattal.
- Bérmajom, Reynolds, jelentkezzenek. Bérmajom, Reynolds jelentkezzenek. Hallanak?
A válaszra nem sok esélyt látok, logikusan a kommunikációnak is blokkolva kell lennie a különböző helyszínek miatt. Ha nem érkezik válasz, akkor is nyitottra állítom a vonalat. Leveszem a páncél sisakját és a két német Hydra ügynök felé fordulok.
- Távollétemben a parancsnoki láncban utánam Reynolds ügynöknő következik, utána maga Soltzbauer. Jelen eseteben ez azt jelenti, hogy a rajban rögtön utánam jön. Bérmajom független és úgy is kezelendő. Mivel Smiley stabil állapota még nem garantált, semmikép nem oszthat ki parancsokat, még ha vissza is térne. Braun sajnos maga az utolsó, de ugyanúgy van józan belátása. Most álljanak hátrébb.
Nem tervezek a mostani ötletemmel sokat sz.rakodni. Előveszem az M9-est, oldalról stabilan a fejemnek tartom, hogy a cső az agyam felé mutasson és meghúzom a ravaszt. Vagy működik vagy nem. Arra készülök, hogyha ez a kiút, akkor Widow megpróbál megakadályozni, ez esetben újra megpróbálom, vagy egyszerűen Soltzbauernek parancsba adom, hogy lőjön le. A következményekkel most nem számolok.

by **King Raten Chromixen** Hétf. 15 Szept. 2014, 00:19

Reena még válaszol, hogy az elrablás után festette be a haját. Tényleg, előtte volt valami aktánk róla, de már nem is nagyon rémlik, hogy mi volt abban, a társaimét meg sose olvasgattam túl alaposan. Egy-két kulcsszót kiemeltem belőle, aztán számomra annyi volt az információ, a lényegeseket úgyis mindig elmondták. Ez után magamhoz veszem a felszerelésem, szívesen ellenőrizném, hogy a karomba épített szonikus hangfegyver működik-e, de félek, hogy társaim nem értékelnék a dolgot. Reméljük, hogy ha használni kell, akkor működni fog. Ha mindenem megvan, vagyis minden amit megtalálok és hozzám tartozik, akkor visszatérek a csapathoz, igaz kicsit későn, ahol Goblin kiadja a parancsot. Ismét a főnökkel vagyok egy csapatban. A pisztolyt veszem kézbe, egyelőre célszerűnek tartom a kis kalibert, a folyosókon könnyebb vele célozni, és mozogni. Haladás közben ismét furcsaság történik, hirtelen egy sivatagban találom magam a csapattal, vagyis annak csökkentett létszámú kiadásával. Azonnal megállunk, ahol a főnök először körbenéz, élve a technika adta lehetőségekkel, majd egy ideig gondolkodik, végül láthatóan elhatározza magát. Ismerteti a parancsnoki láncot, majd a fejéhez emeli a pisztolyát, és lelövi önmagát. Ha ez nem sikerül neki, és én kapom parancsba, akkor gondolkodás nélkül célzok, és húzom meg a ravaszt. A parancs, az parancs.
Amennyiben sikerül lelőnie önmagát, vagy nekem kell megtennem, és továbbra is a sivatagban maradunk, Braun felé fordulok.
- Nos, a főnök megpróbált kijutni az illúziókból, ha azokban vagyunk. Amennyiben ez sikerült neki, odakintről megtörheti a miénket. Nem tudjuk, hogy ez mennyi idő, elképzelhetőnek tartom, hogy addig ötször éhendöglünk idebent. Ettől függetlenül még az se biztos, hogy életben maradt. Szerintem egyelőre próbáljunk meg túlélni idebent, aztán ha nem látunk más kiutat, akkor kövessük Goblint. Ellenvetés? – nézek Braunra, majd ha nem ellenzi a dolgot, akkor folytatom.
- Nem tudjuk, hogy mik idebent a szabályok, de ha életben akarunk maradni, Goblin páncélja sokat segíthet benne. Kéred, vagy meghagyod nekem? – jön a következő kérdés, és ha rám hárul a dolog, akkor megpróbálom levenni a főnök testéről a páncélt, és felvenni. Nagyjából hasonló a méretünk, bár én nagyobb, és testesebb vagyok, ezért ha a páncél mérete nem ideális, akkor mégse passzírozom bele magam, és maradok az eredeti ruházatomnál.

by **Jack Gammer** Hétf. 15 Szept. 2014, 00:45

HYDRA AKTA #69472 - 14. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös nyári ellenőrzés során hangzottak el.)

„Őrület. Mármint nem ez a kihallgatás, bár amilyen részletességet követelnek, azért ez is megéri a pénzét. Nem, én most arról beszélek, ami azon a bizonyos küldetésen zajlott. Ugyebár kiutaltak az új csapatomhoz, mint németországi erősítést. Meg is ismerkedtünk, felszerelkeztünk, eltervezgettük a dolgainkat és lepihentünk nagy küldetés előtt. Valahol itt lehetett az a bizonyos képszakadás, ami felborított mindent. Ezután mindannyian azt hittük, elkezdődött a küldetés. Nem ment éppenséggel túl jól a dolog, de minden olyan valóságosnak tűnt, egy darabig nem is gyanakodtunk, hogy valami nem stimmelt. Egészen addig, míg előtérbe nem kerültek az apró logikátlanságok. A csapaton belüli kommunikációs problémák, a folyamatos hibák, veszélyek és már-már reménytelen helyzetek ellenére történt életben maradásunk, a helytelen elhelyezkedés a kúriához képest, mind-mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy végül mindannyian rájöttünk, valami nem klappolt körülöttünk. Ennek hatására a körénk felépített álrealitás egészen egyszerűen összeomlott, a szemünk láttára. Mi pedig a következő pillanatban egyszemélyes tartályokban ébredtünk, alsóneműben, bármiféle felszerelés nélkül, a testünkbe csatlakoztatva mindenféle csővel. Csapdában voltunk, tulajdonképpen sztázisban tartva eddig, ismeretlen ideje, egy ismeretlen helyen, ismeretlen fogva tartókkal. Mondhatni, csöbörből vödörbe kerültünk.

A csapat minden tagja egy-egy tartály foglya volt, de nem sokáig. Illetve amúgy sokáig, de ébren nem sokáig. Majd megmagyarázom ezt az idő dolgot. A lényeg, hogy Reynolds megelégelte az egészet és szó szerint kitört a saját tartályából. A folyamat nem tűnt éppen fájdalommentesnek, pláne amikor egy mozdulattal kitépte magából az infúziókat és a mesterségesen tápláló csöveket az artériákból, a vénákból, sőt, az izmokból is, a gyomorszondát, a salakanyag kivezetőt, a légző maszkot, mindent. Kellett egy kis idő, amíg összeszedte magát, de miután ez megvolt, kiengedett minket, többieket is. A mi szabadulásunk az övénél sokkal kényelmesebb volt. A csövek visszahúzódtak, a folyadék begyógyította a sebeinket és hamarosan kint is voltunk a tartályainkból. Mire ez megvolt, mi urak a testszőrzeteinkből már nagyjából meg tudtuk állapítani, mióta is kuksolhattunk a tartályokban. Szőkésbarna hajam, szakállam és bajuszom nagyjából két hónapja nem láthatott borotvát, tehát már szeptember volt, ősz. Szerencsére a hosszú fogság a megfelelő felszerelésnek hála nem viselte meg a testünket. 1-2 percnyi nyújtás után mintha mi sem történt volna, ismét készen álltam a bevetésre. Szükségem is volt az erőmre a továbbiakban, mert Hershel Shepherd, azaz Goblin parancsnok ismét kezébe vette az irányítást és aktivizálta az osztagot.

A parancsnok a központi számítógépet kezdte el vizsgálni, Reynolds és Bérmajom a termet derítették fel, nekem jutott a két eszméletlen csapattag, Soltzbauer és Smiley összeszedése. Sikerült mindkettőt kiemelni a tartályából és a földre helyezni. Mindketten éltek, csak az eszméletüket nem nyerték még vissza. Ez viszonylag hamar meg is változott, legalábbis Soltzbauernél, mert nem sokkal azután, hogy kiszedtem, magához is tért. Persze össze volt zavarodva, de azért a csípős nyelvét nem hagyta a tartályban. Gyorsan meg is beszélték Reynoldssal, hogy a nő mióta is volt szőke. Vagyis mióta nem volt szőke. Mert eredetileg szőke volt, csak később befestette feketére. Mindegy, nincs jelentősége. Soltzbauer még picit gyengélkedett az ébredéstől, így felsegítettem ügynöktársamat a földről, de úgy tűnt rendben lesz ő is, mint mi mindannyian. Smiley azonban továbbra sem akart felébredni, de most nem is tudtunk vele foglalkozni, hiszen saját magunkat se tudtuk még kimenteni teljesen a slamasztikából. De Soltzbauer legalább bevethető állapotban volt, ennek örülhettünk. A parancsnok időközben megkísérelte törölni az egészségügyi adatokat a gépből, érthető módon. Akármit is tudott meg rólunk az ellenség, jó lett volna, ha minimalizálni tudtuk volna a szerzeményeiket. Sajnos nem volt rá semmi garancia, hogy az adatok már nem lettek lementve valahova máshova is, így fel kellett rá készülnünk, hogy akárki is az ellenség, többet tudhatott rólunk, mint mi saját magunk. Idegesített ez a gondolat, de jelenleg nem tudtunk vele semmit csinálni. De ha már szerzeményeknél tartunk, nekünk is akadt belőle némi a szobában. Bármajom hasznos információkkal tért vissza a kis körútjáról. Felmérte a szoba paramétereit, megtalálta a kijáratot, plusz a felszereléseinket is. Meg is kaptuk a parancsot a felszerelkezésre, aminek eleget is tettem. Aprólékosan, részletesen és körültekintően ellenőriztem minden darabját a felszerelésemnek. Megvolt mindenem, sehol semmi nyoma szabotázsnak, poloskáknak, hibáknak, minden tökéletesnek tűnt. Gyanús volt ez az egész. Nagyon biztosak lehettek a kis tartályaikban a fogva tartóink. Akik mellesleg a kancellár emberei lehettek, legalábbis az elavult Hydra technológia alapján. Persze semmiben sem lehettünk biztosak, de egyelőre ez volt az egyetlen értékelhető ötletem. Minden esetre sehol egy őr, a felszerelésünk ugyanabban a teremben mint mi, ráadásul érintetlenül, nem tetszett nekem ez az egész. Egyre inkább nőtt bennem a gyanú, hogy ez megint valamiféle csapda volt. És hamarosan mintha a világ is meg akart volna erősíteni ebben, jött a következő sokkoló információ.

Soltzbauer még mindig igyekezett összeszedni magát és a felszerelését, Smiley pedig még mindig eszméletlen volt, így az indulás váratott magára. A parancsnok utasításai szerint jártam el az utóbbit illetően. A légzése és a pulzusa továbbra is stabil volt, csak az eszméletét nem nyerte még vissza valamiért. Bizonyára kellemetlenül érte az agyát, hogy átment rajta egy golyó az illúzióban, majd darabokra is robbant a teste. Akárhogy is, Smiley még élt. Biztos oldalfekvésbe helyeztem, lehetőleg némileg fedezékben a bejárathoz képest, hogy akárki is lép be a távollétünkbe, ne őt lássa majd meg először. Bár az üres tartályok miatt valószínűleg úgyis átkutatnák a helyet, de azzal nem ártottam az esélyeinek, hogy viszonylag biztonságosabb helyen hagytam ott. Egyetértettem a parancsnok döntésével, a helyzetünket most csak hátráltatta volna a plusz teher. Egyelőre az se volt biztos, hogy mi élve kikeveredhetünk innen. A terület felderítése és biztosítása után majd visszatérhetünk hátrahagyott társunkért. Na de nem Smileyról akartam beszélni, hanem arról, amit a többiek találtak, miközben én viszonylagos biztonságba helyeztem eszméletlen csapattársunkat.

Scarlet Widow. Ahogy Reynolds felolvasta a nevet, végigfutott a hátamon a hideg. Az ügynöknő nem tévedett, ismerős volt a név, nagyon is. Mély bólintással jeleztem, hogy bizony képben voltam, de a magyarázatot végül a hölgy szolgáltatta. Nagyjából azokat mondta el, amikkel én is tisztában voltam. Scarlet Widow, az AIM korában ténykedő Halál Angyalainak egyetlen női tagja volt. Természetesen egy klón volt, mint körülbelül az összes Bosszú Angyalai koppintás akkoriban, manapság és az elkövetkezendőkben. Emily Watson, Riana Watson másolata, a csapata pedig Loki vezénylete alatt ténykedett. És nem túlzás azt állítani, hogy a csoport egyik legerősebb tagja volt. Fordítás, nem volt okos dolog vele kikezdeni. Mondjuk én is úgy tudtam, hogy megőrült, kivonták a forgalomból, majd kivégezték, de az ő képességeivel ebben sose lehettünk teljesen biztosak. Igen, a képességei. Nem meglepő módon beleillett a képbe a nő, mármint abba, ami velünk történt. Illúziók és realitástorzítások létrehozása hatalmas területen, ezt tudta ő. Szinte biztosan ő volt az, aki szórakozott velünk. A baj csak az, hogy nekem is csak ilyen triviális információim voltak róla, hogy mi volt ő, ki volt ő, mire volt képes, de a lényeg, hogy-hogy lehetne ellene eredményesen küzdeni, sajnos nekem sem állt rendelkezésemre. Legmerészebb álmaimban sem hittem volna, hogy amint beosztanak egy ilyen csapásmérő csapathoz, azonnal egy halálangyal célkeresztjébe kerülök. Hiába, ez a nagy liga volt már, ezekre mostantól fel kellett készülnöm, ha tovább akartam itt húzni. Most hogy tudtuk körülbelül mivel is álltunk szemben, nem volt vesztegetni való időnk, el kellett indulnunk és ki kellett innen keverednünk valahogy.

Soltzbauer is elkészült, Smiley viszonylagos biztonságban volt, eljött az ideje a tovább lépésnek. Az ajtó érzékelős volt, semmi jelszó, semmi zár, semmi akadály, gond nélkül megnyílt előttünk az út. Az ajtó mögött egy legalább 15 méter hosszú, félhomályos folyosó volt, a végén egy elágazással, amelyek jobbra és balra vezettek tovább. Semmi fedezék, semmi beugró, egy egyszerű fémfolyosóval volt dolgunk. Az egész roppantul hasonlított egy laborkísérletre, ahol a kísérleti patkányok csak a meghatározott útvonalakon haladhatnak a labirintusban. Nagyon nem tetszett ez a gondolat. Pláne úgy, hogy a történetbe belekontárkodott egy valóságmanipuláló is. De nem állhattunk tétlenül, ezt a parancsnok is tudta, így gyorsan közölte a haladási formációt. Goblin és Reynolds haladtak elől, logikus döntés volt, hiszen a páncéljaik sokkal ellenállóbbak voltak a mieinknél. Reynolds a bal oldalon ment, nyomában Bérmajommal. Goblin a jobb oldalon haladt, mögötte Soltzbauer, végül én. Hangtompítóval felszerelt 9 mm-es pisztolyomat vettem kézbe, de az SMG-m is ott lógott a vállamon, ha keményebb ellenállásba ütköznénk. Egyelőre azonban inkább maradtam a kisebb kalibernél. Még mindig volt rá egy pici esély, hogy nem voltak tisztában a kiszabadulásunkkal, bár ebben egyre inkább kételkedtem. Ez az egész helyzet nem stimmelt már megint. Zavartalanul haladtunk, pedig már rég nyakunkba kellett volna lennie az egész őrségnek. Az elágazásnál az elosztás szerint kettészakadt a csapat. Csak folyosó volt, előttünk és mögöttünk is, semmi és senki más rajtunk kívül. A jobb kanyar után Goblin, Soltzbauer és én még úgy 10-15 métert haladtunk ismét, míg újabb 90 fokos kanyarhoz érkeztünk. Amikor itt belestünk, hogy biztonságos-e a továbbhaladás, ott ugrott a majom a vízbe. Az egész világ elmosódott, megint. Egy sivatagban találtuk magunkat, éjszaka. Csodás, remek, fantasztikus, mondhatom. Már csak ez hiányzott.

Ez a világváltás már kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Pár pillanatra úrrá lett rajtam a pánik, hogy ezt a csatát semmiképen sem nyerhettük meg egy ilyen kaliberű ellenféllel szemben, de emlékezve a kiképzésemre ismét leküzdöttem a negatív gondolatokat. Mire a parancsnok megállásra intett minket, már ismét hideg fejjel álltam a többiek mögött. Goblin töprengett egy kicsit, majd megpróbálta felvenni a kapcsolatot az osztag többi tagjával. Végül levette a sisakját és az arcán olyan gyanús félmosoly volt, amely egyáltalán nem tetszett. És csak tetézte az aggodalmaimat, hogy elkezdte sorolni a parancsnoki láncot. Goblin-Reynolds-Soltzbauer-Bérmajom-Smiley, utánuk nyilván én, az utolsó, a zöldfülű, az új fiú. Ezzel már a kezdetek óta tisztában voltam, de sanda gyanúm támadt, miért kezdte el most sorolni ezt a parancsnok. Elővette a pisztolyát és a fejéhez tartotta. Ösztönösen nyújtottam felé a kezemet, sajnos túl messze volt hogy megállítsam, de a szavaimhoz kellett a teátrális hatás.
- Várjon, Uram! Nem vagyok benne biztos, hogy ez megoldja a problémánkat. Esetleg végigmehetnénk néhány egyéb opción, mielőtt ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnánk.
Illúzió ide vagy oda, egyáltalán nem állt szándékomban pisztolyt tartani a saját fejemhez. Ez egy olyan kockázat, amit a jelen ismereteink fényében egyszerűen nem vállalhattunk, legalábbis egyelőre. Persze lehetett igaza a parancsnoknak, de ha mégsem, akkor annyi volt a történet. Ezt pedig kár lett volna ilyen hamar megkockáztatni. Reméltem, hogy a szavaim alapján megfontolja a dolgot, de ha már cselekedett, akkor nem tehettem semmit érte. És sajnos volt egy olyan érzésem, hogy akármit is mondok, vagy ő, vagy Soltzbauer, de valamelyikük végigvitte ezt az őrült ötletet.

Ha valami hatást elért a kis művelete, akkor hurrá. Ha viszont azt történt, amitől tartottam és sikerült kiloccsantania a saját agyát az álca sivatag homokjára, akkor nagy volt a baj. Soltzbauer remekül összefoglalta a saját gondolataimat. Ha a parancsnok kijutott, akkor onnan segíthetett rajtunk is valahogy. De ha nem, akkor őt elvesztettük, nekünk pedig sürgősen találnunk kellett valami használhatóbb kiutat. Gondterhelten néztem Soltzbauer felé és ismét megszólaltam ezen a flancos angol nyelven, amit továbbra is borzasztóan gyűlöltem és akcentusosan beszéltem.
- Én teljesen biztos, hogy nem fogom ezt csinálni, amíg lehet más választásunk, szóval lehetőleg találjunk ki valami mást. Biztos vagyok benne, hogy más módszer is van a kijutásra. Magáé lehet a páncél, ön a rangidős...Uram.
Mindig is elutasítottam az öngyilkosságot, akár valóság, akár illúzió, akár álom, akár bármi más. A probléma főleg ott rejtőzött, hogy ha ez megoldás lett volna, akkor Smiley már kint lenne. Határozottan meghalt ott az illúzióban, de semmi jele nem volt annak, hogy jobb helyzetben volt, mint mi. Ha a tartályoknál volt a valóság, akkor elvileg még előttünk kellett volna felébrednie. Ha pedig az is illúzió volt, mint eddig minden más is, akkor Smiley már kint volt az igazi valóságban, akárhol is volt az, de akkor csak kiszedett volna minket is valahogy mostanra. Bonyolult ez az egész. Nem, ez nem lehetett megoldás. Más módszerre volt szükség. Nem terveztem sokáig itt szobrozni ebben a sivatagban. Ami pedig a parancsnokot illeti, akármennyi is maradt belőle a kis rögtönzött akciója után, nem szándékoztam módosítani a felszerelésemen. Bár bevallom, amennyit láttam a páncélja képességeiből, jómagam is örülnék egy hasonlónak. De nem így. Minden esetre én a sivatagbeli életben maradás helyett elsősorban inkább az illúzióból való kijutáson gondolkodtam.

Egyszer már megtörtük az illúziót, így hát igyekeztem felidézni az akkori érzéseimet. Most teljesen tisztában voltam vele, hogy ez a sivatag nem lehetett valóság. Próbáltam benne felfedezni a hibákat, a valótlanságokat, magának a helyzetnek az irrealitását. Nem ott voltam, tudtam jól, az egész csak a fejemben játszódott. Egyre inkább erre koncentráltam, mint amikor valaki megpróbál átnézni egy nagyon koszos ablakon. Nehéz átlátni rajta, pláne ha még a tükörképünk is ott van az útban, de mégiscsak ott van a világ az illúzió mögött és ha eléggé koncentrálunk, megtalálhatjuk. Ezt a világot kerestem én most, a valóságot. Nem voltam hajlandó tovább játékszerként viselkedni. Minden akaraterőmet összeszedtem, hogy megtörjem az illúziót. Sajnos tisztában voltam vele, hogy Scarlet Widow mennyire erős halálangyal volt, ezért a próbálkozásaimat aligha koronázta túl nagy siker. Ettől függetlenül bíznom kellett magamban, meg kellett próbálnom, veszítenivalóm nem nagyon volt ebben a helyzetben.

Ha ez a próbálkozás kifújt, akkor jöhetett a másik ötletem. Itt volt a nő körülöttünk valamilyen formában, ez biztos, hallott minket, látott minket, érzett minket, a fejünkben volt. Tehát amit mondtunk, vagy akár gondoltunk, eljutott hozzá, valahogy.
- Scarlet Widow…Emily Watson...tudjuk, hogy maga az. Hagyja abba a szórakozást és mutassa meg magát. Biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk beszélni a dolgokat. Nem feltétlenül vagyunk az ellenségei.
Szó szerint a levegőbe beszéltem, de hát ennyire telt most. Még az se volt biztos hogy tényleg a volt halálangyallal volt dolgunk, éppen hogy csak felbukkant a neve a történetben, de másra nem tudtam építeni a stratégiámat. Bíztam benne, hogy a megszólítás, főleg a valódi névvel esetleg megzavarja és megtörheti a koncentrációját. Vagy ha mást nem, a figyelmét felkelti. Talán hajlandó lett volna velünk ténylegesen beszélni, tárgyalni. Persze arra gondolva, hogy a nő őrült volt, erre bizony kevés esély volt. De ezzel se veszthettem semmit. Ha már szemtől szembe konfrontálódna velünk ő, vagy akárki más, aki emögött állt, az is nagy haladás lett volna. Igazából ebben a helyzetben már körülbelül bármi haladás lett volna.

Kifogytam az ötletekből. Megpróbáltam visszaemlékezni rá, anno hogy sikerült leállítani Scarlet Witch-et, de ködösek voltak az emlékeim róla. Azokat nagyjából tudtam, amiket Reynolds elmondott, de nem voltam a téma szakavatott szakértője. Arról nem is beszélve hogy nem gondoltam volna, amikor hallottam róla, hogy egyszer szükségem lesz arra a tudásra. Különös véletlen. Egyelőre nem volt más elképzelésem, mint megtörni az illúziót, illetve tárgyalni magával az illuzionistával. A pisztolyom a kezemben volt, de nem szándékoztam magamon alkalmazni, csakis a legeslegvégső esetben. Az esetlegesen felbukkanó veszélyekre minden esetre megpróbáltam reagálni, de nehéz volt eldönteni, mi a helyes lépés itt, mi az illúzió, mi nem az. Egyelőre arra alapoztam a dolgaimat, hogy itt se szabadott meghalni, mint a valóságban. Volt valami olyan kényszer képzetem, hogy ha itt meghalnánk, akkor az a valódi agyunkra és testünkre se lenne jó hatással. Persze könnyen tévedhettem ebben az ügyben. Sőt, örültem is volna, ha tévedek a kérdésben, hiszen nagyban leegyszerűsítette volna a dolgainkat. Ki tudja, talán a végén én is rákényszerülök majd, hogy a fejemhez emeljem a kis kaliberű fegyvert. De egyelőre nem állt szándékomban, amíg voltak egyéb ötleteim is. Természetesen Soltzbauer újabb javaslataira is számítottam. És kicsit bíztam benne, hogy Goblin parancsnok is jobb belátásra tért. De legjobban azt reméltem, hogy ezt a sivatagos, és amúgy bármilyen más illúziókat is sikerül végre megtörni, akármilyen módszerrel is. Elegem volt belőle hogy nem tudhattam mi volt a valós, mi nem volt az, és mi volt az átmenet. Az őrület határán egyensúlyoztunk, de még nem nyelt el minket. Közel voltunk hozzá, de még nem győzött le minket. Én a végsőkig terveztem harcolni ellene, minden általam elérhető eszközzel, jelentsen ez bármilyen keveset is.”

by **Lady Gaia-Vell** Hétf. 15 Szept. 2014, 09:29

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. szeptember 19. (péntek)

Bérmajom egyelőre semmit sem látott a tengerparton, a tenger és a homokos part is végtelenségbe nyúlt el minden irányban. Még csak nem is váltott át a part valami mássá, nem ért véget, sivatagba végződött a messzeségben. Az égen nem voltak csillagok, se hold, se semmi, ennek ellenére olyan fényesség volt, mint a folyosón korábban. A homok hófehér, szinte világított ebben az időben, a tenger pedig sötét és fekete. Semmilyen élőlény nem látszott a pároson felül semmilyen irányban. A kérdésre Reena megrázta a fejét.
- Azt tudom, hogy miként győzték le – mondta. – Valahogyan túlterhelték az elméjét és kómába esett. Arra sehol sem tanítottak, hogy miként kell mutánsok és telepaták ellen védekezni. Annyit tudok, hogy nagy akaraterővel lehetséges… talán.

Szabad szemmel semmit sem ért el a megállás után Goblin, de abban a pillanatban, ahogyan a páncélját utasította a speciális látásokra, akkor azonnal ért el eredményt. Mivel alapból is világos volt kint az éjjellátás nem sokat ért, de a hőlátás már igen. Hiába álltak a sivatagban a hőlátáson át a folyosó kirajzolódott. A képesség a tudatot át tudta verni, de a technológiát nem, az a rendes folyosót érzékelte, hiába a szem és szabad szemmel az agy sem. Amikor kommunikációt próbált a rádió nem működött, az üzenet elment, de nem kapott jelzést. Ha hátrafordult abba az irányba, ahol a másik két társa volt, akkor látta őket hőlátással, ahogyan körbe-körbe néznek, mintha felmérnének valamit, valóban ők is beleestek a csapdába. Ezek után már nem volt szükség arra, hogy a fejéhez fogja a fegyvert, ugyanis a folyosók valóságosak tűntek a technológia szemével. A Hydra alapelvét is ismerte, hogy a technológiát a mutációk felettinek tartotta.
Arnold pedig nekilátott gondolkodni, felidézte magában azokat az érzéseket, gondolatokat, amiket korábban odakint, odafent a szabadban. A világ kezdett elmosódni és be-be villant a folyosó képe. Látta saját magukat ott állni, egyre élesebben, a folyosó másik végén a társait, ahogyan azok is a fejükkel néznek körbe, felmérnek valamit, ők is illúzióban vannak.
Arnold szavait, hiába volt vízióban Goblin és Joseph hallották végig, azok után is, hogy a férfi megtörte maga körül a realitástorzítást és illúziót, azonban választ nem kaptak Emily-től. Természetesen Arnold ezek után be tud a társainak is számolni arról, hogy mit kell tenniük és, hogy az öngyilkosság valóban teljesen felesleges.

//Bocsánat, eléggé olyan kör volt, hogy olyan infók lettek, aminek következményében nem kell a próba a fejbelövéssel és nem is tenné meg senki.//

by **Bishop** Kedd 16 Szept. 2014, 22:00

A terület éjjellátó és hőlátó vizorral való ellenőrzése nem várt eredménnyel jár. Jobban felépítettnek, összetettebbnek képzeltem annál az illúziót és a képességet hogy egy gép ki tudja játszani. Sok minden szerepet játszhat benne, a mutáció jellege, maga a tudás, hogy illúzióban vagyok és még sok más. Nem vagyok képességszakértő, csak a Hydra alaptudására támaszkodhatok. A kockázatos lépés értelmét veszti, ahogy minden találgatásra építő nagy téttel játszó taktika az értelmét veszíti ha a hírszerzés megfelelő információkat szolgálat. Mint mindig ezt most is élet és halál közötti különbséget jelenthet. Egyáltalán nincs már szükség a kiadott parancsokra. Braun saját maga is erre a következtetésre jut, Soltzbauer ellenben követné az elképzelésem. Érdekes de nem mérvadó. Felmérem a folyosót a hőlátóval, tájékozódok, a mozgásomat az illúzióban a valósághoz igazítom. Ha minden rendben új tervet kell alkotnom.
- Negatív. Használják a hőlátókat, átlát az illúzión. Még mindig a folyosókon vagyunk. Braun, tegye amit eddig is. Soltzbauer figyeljen és biztosítsa a környezetet, hogy az illúzión kívülről senki nem támadhasson észrevétlenül. Én a másik raj után megyek és megpróbálom tájékoztatni őket. Ha újra egyesül az osztag a terv egyértelműen a kijutás, és ha ehhez szükséges az ellenség likvidálásával.
Megvárom, hogy mindenki jelezze megértette a parancsom és követni is fogja. Az éjjellátók aktiválása után Reynolds és Bérmajom felé veszem az irányt. A jobb kezemben továbbra is szabályosan tartom az M9-est, tüzelésre készen, a terep pásztázása is folytonos művelet. Biztonságban kell megközelítenem őket. A páncél védelmét maximumon tartom, a sisakot visszaveszem.
~ A szerencsén múlott csak, hogy nem lettem öngyilkos. A jelenlegi információk szerint a tartályokból valóban mindenki kijutott, még Smiley is aki kómába eshetett, a valóságban létezik a folyosó és már a valóságra van rávetítve az illúzió. Ha tévedek még egy vagy két rétegű az illúzió és tökéletesen fedett, ennyi törés után ez nem valószínű, de számolnom kell vele. Nem könnyű dönteni.
Terv szerint szabályosan, biztonságosan közelítem meg Bérmajmot és Reynoldsot, úgy kezelem őket mintha túszok lennének egy mentőakcióban. A legfontosabb, hogy kivigyem őket a mostani helyzetükből, anélkül hogy engem érzékelnének ellenségnek, akár az illúzió vagy más miatt és rám támadjanak, valamint a külső fenyegetést is el kell hárítanom. A saját magam és a két ügynök védelmére egyaránt készülök. A megközelítés után hátulról, kissé oldalról megyek Reynoldshoz, ha nincs rajta az éjjellátó akkor a fejére húzom és aktiválom, amennyiben a páncéljában van, kívülről próbálom meg aktiválni. Bérmajom felszerelése túl könnyű, magamról nem vehetem le az eszközt, mert ismét visszaeshetek az illúzióba, ő lesz a második. A cél egyelőre az osztag egyesítése. A kijutás koránt sem lesz ilyen egyszerű, de most már senki nem adhatja fel.

by **Danny Long** Pént. 19 Szept. 2014, 01:15

Körülnézek, de nem látok semmi támpontot, a part a végtelenbe nyúlik. Csak a látszólag forrás nélküli fény különbözteti meg egy teljesen valóságos tengerparttól. Rajtunk kívül semmi mozgást nem látok se közel, se távol, így támadás sem ér minket. Minden csendes. Nem értem, hogy mi célja van Scarlet Widow-nak ezzel az illúzióval. Nem látom jelét annak, hogy bármit is el akarna érni. Talán csak megpróbál minket megzavarni?
Reynolds szavaira csak bólintok. Nem lettem sokkal okosabb. Ötletem sincs, hogy hogyan lehetséges egy ilyen helyzetben túlterhelni a támadó agyát pszichikai ellentámadás nélkül. Azt sem tudom, hogy mennyi az a nagy akaraterő, ami egy ilyen támadás elleni védekezéshez szükséges. Amíg nem tudom, hogy képes lehetek-e rá, nem merem azt feltételezni, hogy igen. Kell legyen valami más megoldás. Meg kellene találnunk a nőt, és kiiktatni, a forrásnál megszüntetve az illúziókat, de mivel gyakorlatilag ő kontrollálja, hogy mit érzékelünk a környezetünkből, nem a legjobbak az esélyeink.
- Nincs értelme itt várakozni. - mondom Reynoldsnak. - Haladjunk kicsit tovább, hátha találunk valamit.
Ezután, ha nincs ellenvetése, óvatosan el is indulok a part mentén, közben pedig előre engedem, tartva az eddigi formációt. Jobb kezemben tartok csak pisztolyt, a balt fenntartom jelzésekre.

by **King Raten Chromixen** Pént. 19 Szept. 2014, 01:21

A főnök szokásos higgadt gondolkodásmódja ismét kihúz minket a csávából. Mint jelezte, a hőlátóval átlátott az illúziókon, úgyhogy én is a szememre teszem a szemüveget, és bekapcsolom a megfelelő módot. Megjelenik előttem a folyosó képe, és látom a többieket is. Közben a parancsom is megkapom, amihez elteszem a pisztolyom, és az MP5-öt biztosítom ki – nagyobb tűzerő, hatékonyabb védelem. Nem a főnököt figyelem, hanem a hátunkat, hogy ne lephessenek meg minket – valószínűleg Goblin nem hülye, és vak se, szóval ha szemből jönne támadás, akkor megvédené magát.
- Braum! Ha valami történik a hátunk mögött, adja tudtomra kérem. Igaz, hogy a szemünket már nem, de a fülünket még átbaszhatja az illúzió. – szólok neki az anyanyelvünkön. Nem sokat használtam a németet, de azért belém nevelték a szüleim. Azért nem angolul szóltam, mert ha az illúzionista k-rva figyeli, hogy mit csinálunk, a legjobb ha a lehető legkevesebbről értesül – bíztam benne, hogy nem tud németül. Ezen kívül kétséges, hogy egyáltalán hall-e engem rendesen, vagy hogy azt hallja-e, amit mondok. Egyelőre a szemünkben bízhatunk csak, és semmilyen más érzékszervünkben – lehet az lenne a legjobb, ha le is zárnám a hallójáratom a beépített elektronikámmal. Egyelőre azonban ezt nem teszem meg, csak ha szükség lesz rá. Amennyiben mozgást látok a szemüvegen át, hajlandó vagyok azonnal lőni – elvileg most amit látunk, az a valóság, úgyhogy nem kételkedem benne. Braum pedig úgy tűnt, mintha épp megtörné az illúziót, ami határozottan hasznosabbnak tűnt, mint a hőlátót felvenni, viszont kockázatosabb is - így nem tudhatta, hogy mikor kerül vissza, vagy hogy sikerrel jár-e. Én inkább maradnék a szemüvegnél, ha választhatnék.

by **Lady Gaia-Vell** Pént. 19 Szept. 2014, 08:50

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. szeptember 23. (kedd)

Bérmajom még gondolkodott egy ideig, majd végül nem jutott semmire sem, hanem felhozta, hogy haladjanak tovább, hátha megtalálnak valami kijáratot.
- Még körbenéznék, hátha van ellenség körülöttünk – mondta.
Reena nem mozdult, csak a sisakján megérintett valamit, valószínűleg éjjellátást, vagy ehhez hasonlót aktiválhatott, de a következő pillanatban a nő eltűnt mellőle, ekkor érkezett meg Goblin és Reena már egyenesen ránézett jelezve, hogy látja őt.
Hershel elindult a másik páros felé, a Reynolds fejére való hőlátó tevés kissé nehézkesebbnek bizonyult, mint a férfi gondolta volna, révén a nő fején ott volt a páncélja sisakja, de ahogyan a férfi odaért, akkor a nő már felé fordult és egyenesen ránézett, majd bólintott neki, hogy látja őt. Neki is leesett, ami kellett, egyedül jelenleg Bérmajom volt az, aki még mindig összevissza nézett, jelenleg a fal felé éppen.
- Bérmajom, vegyen fel éjjellátó szemüveget! – hallhatta a nő hangját a férfi minden irányból, noha őt még nem látta továbbra sem. – Vagy hőlátót, ha nincs éjjellátója!
Ha a mutáns is teszi, amit mondtak neki, akkor ő is meglátja, hogy mi a valóság és mi nem, noha az illúzió még mindig ott van, de az egyéb látás miatt a folyosó is kirajzolódott és már ő maga is könnyedén tudott haladni. És megkülönböztetni, hogy mi valóság és mi nem.
Ha a csapat úgy dönt, hogy tovább halad, szerencsére a folyosók nem voltak labirintusok, csak egyenesen haladók, amik úgy harminc méter után kanyarodtak vissza egy közös folyosóra, aminek a közepén egy újabb ajtó várta őket. Egyelőre még mindig sehol sem volt semmilyen mozgás, vagy egyéb nem volt érzékelhető, hallható. Még védelmi rendszer sem volt, legalább is eddig nem futottak bele ebbe. Ha külön mentek, akkor mindkét csoport most ért ki erre a folyosóra, ha az egyik oldalon, akkor mindenki a folyosó azon végén van, amerről érkeztek. Az ajtó a belső falon volt, ami azt jelentette, hogy eddig négyzet alakban kívülről járták körbe azt a részt, ahova a kétszárnyú fém ajtó nyílt.

by **Bishop** Vas. 21 Szept. 2014, 04:12

A megközelítés komplikáció nélküli, a két ügynök marad hátul. Testközelbe érek Reynoldhoz, a sisakja miatt a hőlátó ráadása komplexebb művelet, ezért az ő hőlátóját kezdem el keresni a páncélon. A közbelépésemre nincs is szükség. Az ügynöknő maga aktiválja és ezzel kilép az illúzióból. Logikus döntés volt a részéről, bármilyen illúzióba is került Bérmajommal. A bólintást utánzom, szükség van nem vokális jelzésekre egy ilyen helyzetben. A parancsok kiadására nincs szükség, Reynolds önálló mint eddig is, szabadon utasítja Bérmajmot. Rám itt már nincs szükség. Három katonai kézjellel mutatom, hogy haladjanak tovább, tartjuk az eredeti tervet. Mindig az eredeti tervem tartom ameddig az lehetséges. Nem adom fel. Visszafordulok. A jobb oldali folyosón végighaladva jelezek Soltzbauernek és Braunnak, hogy kövessenek. Némán teszek mindent, kézjelekre hagyatkozok. Biztosított módon végighaladunk a jobb folyosón, az ajtóig. A két folyosó újra egyesül, Bérmajmot és Reynoldsot egyszerre pillantom meg. Eddig minden rendben. Az ajtóhoz érve jelzem, hogy mindenki álljon meg.
~ Túl nagy a csend. Az illúziót már megtörtük, ezt érzékelnie kellett az ellenségnek, de még nem tett semmit. A várakozás nem megoldás. Az ajtó valószínűleg csapda, más lehetőségre kicsi az esély.
Megvizsgálom az ajtó kívülről látható felépítését, működését, anyagát. Azonos-e azzal a fémmel amit a folyosóval határos oldala borít a teremnek, vagy azzal amit a folyosók falán láttam. Konzolt, nyitómechanizmust, vésznyitót keresek, bármit ami használható. Ha nincs külső nyitási lehetőség ellenőrzöm, ezúttal testközelből az ajtó felépítését, megpróbálom eldönteni hogy a speciális robbanószerek működhetnek-e az adott környezetben. Mindenképpen át akarok jutni az ajtón. A helyzetfelmérés után kézjelekkel adom ki az újabb parancsokat, az ajtó bal oldalán én, a jobb oldalán Reynolds áll, behatolás után mi ketten megyünk előre. A többi ügynök hátulról, messzebbről biztosít, egy csak az ajtót figyeli. Ha kell fedeznek. A parancsok kiadása után döntök. A körülményektől függően a nyitással vagy a robbantás előkészítésével törődök. Nem tudom mit várhatok az ajtó túloldalán, nincs igazán választás ebben a helyzetben. Jól előkészített csapdával az egész osztag likvidálható. Menteni kell ami menthető, kockázat árán is.

by **Danny Long** Hétf. 22 Szept. 2014, 17:17

Reynolds szavaira csak bólintok, majd végignézem, ahogy eltűnik. Hasznos egy eszköz ez az álcázó páncél, ahhoz kétség sem fél. Nem sok idő telik el, mire megszólal. Hangja szétszóródik a térben, nyilván ez is az álcázás része. Ötletes megoldás. Nem vagyok biztos benn, hogy miért mondja, amit mond, de késlekedés nélkül felveszem az éjjellátót. Első gondolatom, hogy egy álcázott ellenséget vett észre, de amint aktiválom a szemüveget, rájövök, hogy nem ez a helyzet. Az eszköz átlát az illúzión, és kirajzolja a tengerpart mögött húzódó folyosó falait. Elmosolyodom. Pont erre volt szükség. Biccentek Goblinnak, amikor meglátom, majd a kézjeles utasítás kiadása után is, jelezve, hogy megértettem. Az eredeti elképzelések szerint előre engedem a nőt, majd megindulok a nyomában pisztollyal a kézben. Így, hogy látom a folyosót, már magabiztosabban haladok, de támadásra persze számítok. Vajon a nő észreveszi, hogy átlátunk a trükkjén? Gondolom a reakciójából, vagy annak hiányából hamarosan kiderül. Még mindig nem értem, hogy a tengerpartnak mi a funkciója, és ez aggaszt. Nem hiszem, hogy ok nélkül bocsátotta ránk az illúziót, de amíg semmi elképzelésem nincs a funkciójáról, addig nem tudhatom, hogy mire számítsak.
A folyosó egyenes, úgyhogy gyorsan végighaladunk rajta, semmilyen ellenállásba nem ütközünk. Végül egy újabb kanyar után szembetalálkozunk a másik csapattal. Jelzem Goblinnak, hogy a mi folyosónk tiszta, majd kicsit jobban körülnézek itt. Úgy néz ki, hogy a folyosók egy négyzet alakú termet vesznek körbe, aminek a bejárata pont itt van előttünk. Vajon ebben a teremben találjuk Scarlet Widow-t? Mivel más kijáratot nem találtunk, nem igen van más választásunk, mint kideríteni. Hátralépek, és hagyom Goblint tevékenykedni az ajtónál, közben harcra készen figyelek. Reynolds-szal ketten fognak behatolni, ahogy eddigi is, én pedig a többiekkel együtt fedezem őket. Most már előveszem a másik pisztolyt is. Az az érzésem, hogy nagyobb szükségem lesz golyókra, mint kézjelekre.

by **Lady Gaia-Vell** Kedd 23 Szept. 2014, 09:41

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. szeptember 27. (szombat)

Az ajtó magától nyílt ki, amint odaért a társaság. Egy lépcső várta ott őket, ha a felállás ugyanaz, mint eddig, akkor elsőként Goblin és Reena érkeztek fel, ellenségnek sehol semmi nyoma nem volt. úgy egy szintnyit vezetett fel a lépcső, azaz a csoport azon szint fölé érkezett, ahol eddig fogva voltak tartva. Itt egy hihetetlenül nagy csarnok fogadta őket, egy akkora, mint amekkora az előző szint maga volt. Mindenhol gépek, prototípusok voltak láthatóak, voltak nagyon régiek is, amik még a második világháború idejében létezhettek. De voltak modernebben is közte, persze egyik sem érte el azt a szintet, amivel a Hydra manapság rendelkezett, de ettől eltekintve minden annak az alapján nyugodott, azaz most tényleg ott lehettek, ahova eredetileg tartottak. A terem közepén egy hatalmas működő számítógép is állt, illetve két másik ugyanolyan sztázis kamra, mint amiben a csoport tagjai is voltak nem is olyan régen még. Az egyikben egy férfi volt, a kinézete alapján nem lehetett olyan régen odabent, mert az arcán nem sok szőrzet volt és a haja is egészen rövid.
Németország (EU) - Page 4 28t81w7

Semmilyen név, vagy ehhez hasonló nem volt megadva, hogy ki, vagy mi lehetett a férfi. A másikban pedig egy fiatal és csinos nő volt elhelyezve. Róla sem volt láthatóan adat a számítógép használata nélkül, hogy ki lehetett.
Németország (EU) - Page 4 3622430-jet+zola

Németország (EU) - Page 4 3622430-jet+zola

A helységen körbenézve semmilyen ellenséges személyt nem láthatott meg senki, teljesen egyedül voltak. Azon felül, ahol bejöttek két másik kijáratot lehetett látni, az egyik, ha megnézik liftekhez vezetett, a másik pedig egy lépcsőházba.

by **Bishop** Csüt. 25 Szept. 2014, 00:32

Az ajtó magától nyílik, a nyitás szükségtelen. A lépcsőn elől haladok, jobb oldalt tartva, másikon Reynolds. A tempót megkettőzöm a lépcsőkön fölfelé, mint a legsebezhetőbb részen. Minden teljesen tiszta. Fent azonnal végigpásztázom a területet, a fegyveremmel készenlétben célozva. Ha teljesen tiszta mérem fel a lifteket és a lépcsőházat, fontos információ hogy nyitottak-e és van-e csapda vagy más visszatartó erő telepítve. Az utolsó pont a két tartály és a számítógép. Lassan közelebb sétálok, szemügyre véve a három objektumot, a két személyt. Minden túl üres, túl egyszerű de ez még nem jelent semmit.
- Menjenek, ellenőrizzék a lépcsőket és lifteket, valaki aki beszéli a szaknémetet maradjon mellettem. Bárkinek van fontos információja ki lehet ez a két személy?
A számítógéphez megyek, megpróbálom aktiválni. Aktiválás után a megjelenő felületen keresek információkat, egyéb menüpontokat. A pisztolyom kéznél tartom.

by **Danny Long** Pént. 26 Szept. 2014, 22:39

Ahogy az ajtóhoz érünk, az magától kinyílik, nincs szükség sem robbantásra, sem egyéb trükkre. Az eddigi tapasztalataink alapján ostobaság lenne feltételezni, hogy Scarlet Widow nem tudja, hogy kiszabadultunk, ezért kicsit nyugtalanít, hogy nem próbálja akadályozni a haladásunkat. Lehet, hogy egyenesen csapdába sétálunk, de nincs más irány, amit követhetnénk. Az ajtó mögött lépcső vezet felfelé, a következő szinten pedig egy hatalmas terembe érkezünk. Ez az emelet nincsen széttagolva, az egész egy hatalmas csarnok, ami különféle fejlettségű és funkciójú gépekkel van tele. Gyorsan felmérem, hogy itt is régebbi Hydra technológiát használnak. Vannak itt olyan darabok is, amik akár a második világháborúból is származhatnak. Pontosan nem tudom persze megállapítani, hogy mikoriak, de igen réginek tűnnek. Minden egyébnél érdekesebb azonban a két tartály, ahhoz hasonlóak, amikben minket tároltak. Egy számomra ismeretlen férfi és nő van bennük, és semmit sem látok, ami segíthetné az azonosításukat. Talán a számítógép, amihez Goblin odalép, tartalmaz információkat.
- Megnézem a lépcsőházat. - mondom, miután kiadta az utasítást, és így is teszek. Óvatosan belépek az oda vezető ajtón, és körülnézek, közben felkészülök egy esetleges támadásra. Feljebb megyek egy kicsit, de nem megyek fel teljesen a következő szintre, csak hallgatózom, hogy van-e mozgás arra.

by **Jack Gammer** Szomb. 27 Szept. 2014, 02:41

HYDRA AKTA #69472 - 15. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös nyári ellenőrzés során hangzottak el.)

„Egyre inkább bonyolódtak a dolgok. Félreértés ne essék, ez a küldetés már a kezdetektől sem tűnt egy könnyű menetnek. De amik azóta történtek, egy egészen új szintre emelték a dolgokat. Viszonylag rendben indultak a dolgok. Kiutaltak az új csapatomhoz, megismerkedtünk, felszerelkeztünk, tervezgettünk, aztán lepihentünk. Körülbelül itt két szálra szakadt a történetünk. Volt egy a valóság, ami majd később jön. És volt az illúzió, amiben hosszabb ideig raboskodtunk, mint érzékeltük. Ebben a kis ál-realitásban elkezdtük a kijelölt küldetésünket, megkíséreltünk behatolni a német kancellár birtokára, hogy titkos, Hydrától ellopott dokumentumokat szerezzünk vissza. Akár ezerszer is lefuthatott ez a szimuláció, mégis csak az utolsóra emlékszem. Talán azért, mert abban sikerült megtörni az illúziót. Felfedeztük a körülöttünk lévő világban esett apró hibákat, mint a pontatlan elhelyezkedésünk, a csapaton belüli kommunikációs problémák, azt hogy túléltünk olyan szituációkat is amelyeket nem kellett volna és hasonlókat. Ezek a felismerések odáig vezettek, hogy sikerült felébrednünk, remélhetőleg már az igazi valóságban. Érdekes egy helyzet volt, az biztos. Tartályokban ébredtünk fel, régi Hydra technológiák. Hosszú távra terveztek velünk odabent, különböző csövekkel a szervezetünk el volt látva levegővel, tápanyagokkal, mindennel, ami az egészségünk biztosításához kellett. Persze most hogy felébredtünk, nem terveztünk sokáig ott maradni a tartályokban. Reynolds sikeresen kitört és kiengedett mindannyiunkat. A csapat majdnem teljes volt, csak Smiley nem tért magához, őt sajnos hátra kellett hagynunk, amíg nem biztosítottunk a terepet. De mi többiek rendben voltunk, a felszerelésünk is a közelben volt. Így hát miután mindenki más magához tért, kicsit átmozgatta magát és felfogta mi is történt, felszerelkeztünk és felkerekedtünk, hogy átvizsgáljuk a környéket. Értek minket újabb meglepetések bőven.

Már a fogságunkra kijelölt terem elhagyása előtt tudhattuk, hogy bizonyára kelepcébe sétálunk majd megint. Sehol egy őr, a felszerelésünk ugyanabban a teremben, és mivel utóbbinál semmi jele nem volt hiánynak, szabotázsnak, vagy hasonlónak, így feltételezhettük, hogy az igazi csapda valahol az ajtón túl várt minket. Pláne azok után, hogy az orvosi adatainkat tároló számítógép vizsgálatakor felmerült az a bizonyos név, Scarlet Widow. Hát megállt bennem az ütő egy pillanatocskára. Egykori halálangyal, ráadásul a legerősebb fajtából. Természetesen egy klón volt ő is. És elméletileg kivégezték, nem sokkal azután hogy megőrült, de ezek szerint mégsem. Illúziók és realitástorzítások létrehozása hatalmas területen, ez volt a hölgy képessége, és micsoda meglepetés, ez a részlet tökéletesen beleillett abba, ami velünk történt. Tehát, bár ez még csak feltételezés volt, szinte biztosak lehettünk benne, hogy Scarlet Widow élt, ráadásul a környéken volt és a mi agyunkkal szórakozott. Nem éppen egy olyan személy, akivel szívesen összeakadtam volna, de nem volt mit tenni, valahogy meg kellett oldanunk a helyzetet. Így tehát, miután mindenki készen állt, elhagytuk a termünket, amelynek, mint kiderült 2 teljes hónapig voltunk a foglyai.

Rejtett fegyvereim a helyükön, SMG a vállamon lógva, 9 mm-es pisztoly a kezemben, így indultam el a Hershel Shepherd, azaz Goblin parancsnok által választott formációban. Reynolds és Bérmajom az előttünk lévő folyosó bal oldalán, Goblin, Soltzbauer és én a jobb oldalán haladtunk, sorban, hogy a két keményebb páncél az egész csapatnak védelmet nyújthasson, ha az őrség a nyakunkba zúdulna. De nem így történt. Gondtalanul végigmentünk a körülbelül 15 méter hosszú, félhomályos, beugrók és fedezékek nélküli egyszerű fémfolyosón. Itt volt egy elágazás, ahol kettévált a csapat. Goblin, Solzbauer és én a jobb kanyar után haladtunk tovább, megint úgy 10-15 métert, itt ismét jött egy 90 fokos kanyar. De amikor itt belestünk, már meglepetés várt minket. Mindenféle tervezgetés, jegy, sőt, repülő nélkül átutaztunk valamiféle sivatagba, ráadásul éjszaka. Ha ettől nem megy tönkre az összes utazási ügynökség, akkor semmitől. Szó szerint belesétáltunk a következő illúzióba, de most legalább megvolt az az előnyünk, hogy tudtuk, mivel van dolgunk. Végső soron ez vezetett ki minket a bajból.

A parancsnok enyhén szólva is érdekes módszert választott az illúzió megtörésére. Miután a kommunikációs kísérletek a másik csapattal meghiúsultak, emlékeztetett minket a parancsnoki láncra, majd fejbe akarta lőni magát. Bizonyos szempontból logikus lépés volt, bizonyos szempontból elhamarkodott lépés, bizonyos szempontból pedig pusztán őrültség. Figyelmeztettem, hogy ez nem jó ötlet, de szerencsére magától is belátta, nem fajultak tovább a dolgok. Persze, a hőlátók, ostoba voltam. Megfeledkeztem a Hydra alapelvéről, a technológia mindig a mutációk fölött áll. Az éjjellátó természetesen nem sokat ért, de valóban, a hőlátó használatával kirajzolódtak a folyosó körvonalai. Mégis, engem foglalkoztatott, hogy segítség nélkül is sikerülne-e megtörnünk az illúziókat, most, hogy tudtuk, mivel is állunk szemben. A parancsnok elment segíteni a másik csapatnak, mi bevártuk őt Soltzbauerrel, biztosítottuk a terepet. Ügynöktársam az anyanyelvünkön szólt hozzám, zene volt a füleimnek, természetesen bólintottam, hogy értem és a kérteknek megfelelően értesítem, ha bármiféle veszélyt érzékelek. De nem volt semmi ilyesmi a közelben, minden tiszta volt továbbra is. A nyugalmas időt pedig az illúzió tesztelésével töltöttem. Tudtam, hogy ez a sivatag csak illúzió, nem lehetett valóság. Felidéztem magamban azokat az érzéseket és gondolatokat, amik az előző illúzió megtöréséhez vezettek. Nem tudtam mennyire elég az akaraterőm egy ilyen szintű illúzió megtöréséhez, de amíg nem próbáltam ki, nem lehettem biztos semmiben. És láss csodát, sikerült a dolog. A világ, a sivatag szépen lassan kezdett elmosódni körülöttem. Be-bevillant a folyosó képe, láttam magunkat, ahogy állunk rajta, csapattársainkat az illúzió fogságában. Goblin parancsnok gyorsan megoldotta a többiek kijuttatását is a technológia segítségével. Nem volt hát szükség a felfedezéseimre, így megtartottam őket magamnak, de azért legbelül büszke voltam rá, hogy sikerült megtörni magam körül az illúziót. Azért a hőlátással itt-ott ellenőrizgettem a dolgokat, nem csak átverés áldozata lettem, de ha ugyanazt láttam a technológiával, mint felvilágosult szemeimmel is, akkor bizony gondolatban vállba veregettem magamat. A biztonság kedvéért azért folyamatosan ellenőriztem a környezetemet a hőlátóval is, nehogy a nagy elbizakodottságomban ismét rabul ejtsen valami illúzió. Hiába szóltam Scarlet Widow-hoz hangosan, nem kaptam választ. Ezek szerint meg kellett keresnünk és likvidálnunk kellett, ha tényleg meg akartunk szabadulni ezektől az illúzióktól, véglegesen. Most, hogy több módszerünk is volt az illúziók megtörésére, technológiával és anélkül is, sokkal közelebb kerültünk a kijutáshoz. Persze ez megint lehetett egy ügyes átverés, de bíztam benne, hogy ennyi rétegben már csak nem tudnak minket az orrunknál fogva vezetni. A tartályokban magatehetetlenek voltunk, de amióta kikerültünk onnan, talán átkerült hozzánk a lépéselőny végre. Így egyelőre megmaradtam abban a tudatban, hogy a folyosós történet már tényleg a valóság volt, végre az agyam és a technológia is egyet értett ebben, így pillanatnyilag ezzel az információval gazdálkodtam.

Idővel mindenki kiszabadult az újdonsült illúziókból, és immáron hőlátással és akaraterővel felszerelkezve indultam tovább, a parancsnok és Soltzbauer mögött a folyosón, ahogy eddig is tettük. A kanyar után tovább haladtunk, nem tűnt túl bonyolultnak az emelet struktúrája. Úgy harminc métert mentünk előre, majd a folyosónk elkanyarodott egy újabb közös folyosóra, ahol megpillantottuk nem is oly rég elvesztett csapattársainkat. Nem volt egy labirintus, az biztos. Középen találkoztunk, ahol egy ajtó várt minket. Az ajtó a belső falon volt, tehát ezek szerint az ajtó mögötti termet eddig négyzet alakban jártuk körbe kívülről. Ez azt jelentette, hogy bent kellett lennie a kijáratnak, erről a szintről legalábbis. Ez olyan szempontból jó volt, persze úgy számolva hogy nem mulasztottunk el egyetlen rejtett ki és bejáratot sem, hogy Smiley biztonságban volt, mert más úton nem juthattak a közelébe, csak rajtunk keresztül. Nem ez volt most a legsürgetőbb gondolatom, de nem ártott ezt is megjegyeznem. Kicsit azért megnyugtatott a dolog. Nem szívesen hagytam hátra harcostársakat, még ha logikus döntés is volt, mint most, ezért megnyugtatott a tény, hogy igazából nagyobb biztonságban is volt abban a tartályos teremben, mint mi idekint. Smiley miatt tehát nem kellett aggódnunk. Amiatt viszont annál inkább, hogy mit is találunk majd az ajtó mögött. A kétszárnyú fémajtó magától kinyílt, amint odaértünk és a már megszokott, betanult és szeretett formációban át is haladtunk rajta.

Egy lépcső várt minket odaát, ezek szerint végre szintet léphettünk. Reynolds és Goblin parancsnok haladtak továbbra is elől, de mint eddig, most se volt szükség a páncéljaik hatékony védelmére, ellenség még mindig sehol, a gyanú fokozódott. Felértünk, körülbelül egy szintnyit, ott pedig egy újabb hatalmas csarnok fogadott minket. Ez még nagyobb volt mint a mienk, akkora lehetett, mint az egész alsóbb szint maga. Mindenfelé gépek, prototípusok voltak láthatóak. Akadtak nagyon régi darabok is, még talán a második világháború idejéből. Modernebbek is akadtak, de egyik sem érte el a Hydra mostani szintjét. Ettől függetlenül minden technológia ismerős alapokon nyugodott. A sejtésünk beigazolódni látszott, ez tényleg a kancellár birtoka lehetett, ahová eredetileg is tartottunk. Végső soron akkor bejutottunk, illetve behozott minket az ellenség, tehát az igazi küldetésünk még bőven teljesíthető volt, igaz, némi késéssel, de akkor is. Talán valahol errefelé voltak azok a dokumentumok is, amiknek a megszerzésére ideküldtek minket. De egyelőre más kötötte le a figyelmünket. A terem közepén egy hatalmas működő számítógép állt, illetve két darab, a mieinkhez hasonló sztázis kamra. Az egyikben egy férfi volt, a kinézete alapján nem lehetett odabent olyan régen, az arcán nem sok szőrzet látszott és a haja is egészen rövid volt. Nem úgy mint nekünk. A fogság alatt szép kis szakállat, bajuszt és hajat növesztettem, várt rám egy alapos megnyiratkozás, ha egyszer kikeveredtünk innen. A másik tartályban egy fiatal csinos nő lebegett. Semmiféle címzés nem volt látható a tartályokon, így fogalmunk sem volt, kik lehetnek ezek. De ők is foglyok voltak, ez jó jelnek tűnt. Az ellenségem ellensége a barátom, szokták mondani. Talán új társakra leltünk.

A környéken nem volt nyoma ellenséges személyeknek továbbra sem, így nyugodtan vizsgálódhattunk. Két kijárat volt a teremből, egy lift és egy lépcsőház. A parancsnok kiadta az utasításokat, ahogy azt tőle már megszokhattuk, igyekezett a helyzet ura lenni minden pillanatban. Bérmajom el is indult a lépcsőház vizsgálatára, engem azonban egyelőre az érdekelt, amit ebben a teremben találtunk. A parancsnok kért maga mellé egy fordítót, mivel tökéletesen beszéltem a csodálatos német nyelvet, egyből oda is léptem mellé a számítógéphez. Támadásra egyelőre nem nagyon kellett számítanunk, maximum a két lehetséges ki és bejárat felől. Ha erre sor kerülne, társaink valószínűleg figyelmeztetnének minket és lenne időnk fedezékbe húzódni, fegyvereinkhez nyúlni, elugrani, vagy bármit is kínálna a helyzet. Ez a veszély azonban egyelőre nem állt fent, így nyugodt körülmények között vizsgálhattuk át a terem nyújtotta információkat.

A számítógép remek lehetőséget nyújtott a fontos információk megszerzésére. Az aktiválás nem jelenthetett gondot, de talán védve volt a rendszer. Ez esetben igyekeztem bevetni alapvető technikai ismereteimet a rendszer feltörése érdekében. Ha nem jártunk volna sikerrel és a rendszerbe semmi módon nem tudtunk bejutni, akkor csalódottan, de tovább kellett állnunk. Ha viszont sikerült bejutnunk, akár feltöréssel akár anélkül, akkor kezdődhet az információgyűjtés. Amit csak találtunk, tolmácsoltam. Persze ha angolul lett volna minden, akkor ez értelmét vesztette. Ha viszont valóban németül voltak a szövegek, ami logikus lett volna, akkor bőszen fordítom, amiket találtunk. Sőt, ha kell át is vettem a navigációt a parancsnoktól. Bármit kerestem, ami fontos lehet. Az épület tervrajza, a katalógusok, esetleg a keresett dokumentumok holléte, és természetesen a legtriviálisabb információ, ami ebben a teremben fellelhető lehetett, kik voltak a tartályokban. A megszerzett információk alapján talán könnyebb lesz továbblépnünk erről a pontról. Persze amit mondani készültem, az bőven függött attól, kik lebegtek a tartályokban. Ha veszélyes alakok voltak, akkor kockázat rejlett bennük, de még mindig úgy gondoltam, ha hasonló helyzetben voltak, mint mi, akkor segíthettünk egymáson. Biztos, ami biztos, felvetettem az ötletem.
- Uram, azt javaslom, engedjük ki a tartályokból ezt a két személyt. Tudom, hogy kockázatos, de talán segíthetnek nekünk kijutni innen. Hozzánk hasonló helyzetben vannak, így a céljaink is közel állhatnak egymáshoz. Nincsenek régóta odabent, talán többet tudnak, mint mi. Vállalom értük a felelősséget.
Ez nem mondott sokat, de azért hozzátettem, a magam akcentusos angoljával. Ha elutasította a parancsnok az ötletet, akkor nem pattogtam. Ha pedig egyetértett velem, akkor próbáltam megtalálni a biztonságban kiengedős funkciót. Reynoldsnak sikerült, így nekem se lehetett túl nagy kihívás, a kezelőfelület nem tűnt bonyolultnak. Ha nem sikerült volna kiengedni a foglyokat, akkor itt kellett hagynunk őket. Ha viszont igen, akkor hasonlóra számítottam, mint a mi szabadulásunk. De azért a biztonság kedvéért a fegyveremet készenlétbe tartottam, hogy szükség esetén azzal üdvözöljem a felébredő párost. Annyi hibalehetőség volt ebben a tervben, egyelőre nem tudtam, mit kezdhetünk a két új személlyel, de ezen ráértem akkor töprengeni, mikor már eljutottam odáig. Amire nem volt garancia, hiszen a számítógép, a parancsnok, vagy esetleges őrök könnyedén megakadályozhattak ebben. De egy próbát megért, úgy éreztem, hogy ez a két illető a segítségünkre lehet valamilyen módon a küldetés további részében.

Ennyit tudtam hozzátenni a jelenlegi eseményekhez. Hála a technikának és az akaraterőmnek, elvileg már nem kellett azon aggódnom, hogy illúzió vett körül. Gyakorlatilag bármi előfordulhatott, de egyelőre valóságként kezeltem a környezetemet. Őrnek még mindig nem volt se híre, se hamva, ez gyanakodásra adott okot, de ettől függetlenül haladnunk kellett tovább. Míg a többiek a terem biztosításán és a kijárat keresésén fáradoztak, addig én és Goblin parancsnok igyekeztünk információkat kinyerni a számítógépből. A helyről, a tartályok lakóiról, azokról a titkos dokumentumokról, a kísérletek céljáról, a fogva tartóinkról, bármiről jól esett volna némi információ. Persze ezeket csak akkor kaphattuk meg, ha sikerült bejutni a rendszerbe, amire nem volt garancia. Ahogy arra sem, hogy a többiek támogatták az én kis fogolykiengedős ötletemet. Veszélyes és kockázatos lépés lett volna, ez tény, hiszen nem ismertük a tartályok lakóit. De úgy éreztem ez a logikus lépés, ha már hozzánk hasonló helyzetben voltak. Így akár számítógéppel, akár manuális módszerrel, de az én elképzelésem az volt, hogy kiengedjük a férfit és a nőt, hátha tudnak nekünk segíteni. Jobb ötletem nem volt, de nem akartam őket itt hagyni. Talán ők segíthettek, hogy jobban feltárjuk ezt a rejtélyt, ami ezt az egész küldetést övezte, nem tudom, egy próbát megért. Teremfelfedezés, számítógép feltörés és fogolyszöktetés közepette nem is igen jutott időm másra, de ez is bőven elég volt nekem egyelőre. Bonyolultak voltak a szálak, de mindent megtettem, hogy kibogozzam őket, már amennyire ez egy feláldozható ágyútöltelék kiskatonától kitellett.”

by **Lady Gaia-Vell** Szomb. 27 Szept. 2014, 09:04

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. október 1. (szerda)

Goblin és Arnold a gépekhez léptek, míg Bérmajom és Reena azonnal elindult, hogy felmérje és biztosítsa a terepet. Bérmajom a lépcsőházak, míg a nő a liftekhez indult. Bérmajom megérkezett minden gond nélkül a megfelelő helyre, semmilyen csapdába, vagy ehhez hasonlóba nem ütközött. A lépcsőház ajtaja könnyedén kinyílt, itt egy újabb rövid, olyan négy méter széles folyosó volt az, amit talált a férfi. Ennek összesen a végén látott két ajtót, az egyik lefelé vezetett, vissza arra a szintre, ahonnan jöttek, vagy lehet, hogy még mélyebbre, mert az előző szinten, ahol ébredtek, semmilyen lépcsőházra utaló nyomot nem találtak, ez volt a jobb oldali ajtó. A bal oldali pedig egyértelműen csak felfelé vezetett. A folyosón is végig mindenhol por volt a földön, úgy legalább egy centisek, nyomok nem voltak benne, azaz úgy tűnt, hogy egy ideje nem járt itt senki. Ha Bérmajom belép a lépcsőházba és felfelé néz, akkor legalább olyan hat-hét további emeletet tud megszámolni azelőtt, hogy az egész végetérne. A lefele menőn pedig további kettőt, azt a szintet skippelve, ahol ők is voltak, szóval itt két szint múlva következett lefelé az első hozzá képest. Hangokat a fejlettebb érzékeivel sem hallott, minden csöndes volt.
A másik oldalon Reena gyorsan átnézte a lifteket, négyet is talált, ugyanúgy az ajtó mögött egy rövidke folyosón. Ő maga gyorsabban végzett a felderítéssel, mint Bérmajom és vissza is jött.
- Uram, a liftek nem működnek a tartalékenergián, onnan nem kell meglepetésre számítani – mondta.
Ezalatt a két férfi a gépeket vizsgálta és könnyedén betudta őket üzemelni, mint korábban itt is német nyelvű szöveg volt. Az első, aminek az adatai bejöttek a két személy volt, a férfi neve Hate-Monger volt, ez a név senkinek sem mondott semmit, csak annyi volt még az adatok között, hogy a csoport többségéhez hasonlatosan ő maga is egy másik realitásból származott, a mentális állapota instabil – ami azt jelentette jelenleg, hogy a helyiek nem voltak képesek agymosni és ezért volt sztázisban. Egyébként minden életjele optimális határon belül volt. A nő már neccesebb volt ilyen szempontból, Emily Zola, aka Riana, vagy Emily Watson volt a neve, egészen pontosan annak a személynek a klónja. most mivel már mindenki hallotta, így tudta, hogy a nő Scarlet Widow egy klónja volt. Az orvosi adatok szerint a nő álmodott és részben magánál volt, érzékelte a külvilágot és képes volt a képességét is használni. Természetesen megvolt az a rész, hogy fel lehetett ébreszteni őket. További menüpontok is voltak, többek közt innen elérhető volt a belső biztonsági rendszer, kamerák, térkép a helyről, illetve kommunikáció is, mind belső, mind pedig külső és további adatok, egy Adatok nevű mappában.

by **King Raten Chromixen** Kedd 30 Szept. 2014, 23:57

Miután biztosítottam a parancsnak megfelelően a terepet, jött az utasítás, hogy induljunk tovább – így is tett a kis csapatunk. Jó ideig némán haladtunk, csak a főnök mutogatott néha – ezzel sem törve meg azt a csendet, ami ránk helyezkedett. Nem tartottam túl célravezetőnek ezt a módszert – persze, csend, lopakodás, miegymás – de biztos voltam benne, hogy kamerákkal figyelnek minket, és pontosan tudják hogy merre járunk. Hiszen egyértelműen tudták, hogy felébredtünk, erről Scarlet illúzióhullámai árulkodtak a leginkább. Innentől kezdve akár hangosan jódlizva is végigkánkánozhatnánk a folyosókon, azzal talán jobban meglepnénk őket, mint a lopakodással. Mindegy, időközben találtunk két másik foglyot is, akik hasonló sztáziskamrákban voltak, mint amikből mi szabadultunk nemrég. Mikor a főnök rákérdezett, csak bólogattam, hogy nem tudom kik lehetnek a tagok. Reena és Bérmajom biztosították a lépcsőházat, én továbbra is a hátunkat fedeztem, miközben a főnök és Braum a gépekkel szórakoztak. A német tudásom bőven nem volt elegendő ahhoz, hogy ott segíthessek, ezért döntöttem a fedezés mellett.

by **Bishop** Szer. 01 Okt. 2014, 01:04

A terület a feljárók felől is biztosított, Bérmajom jelentésére nincs is szükség, később tökéletes pontosítás lesz, most a lényegi információ a fontos. A konzol információit Braun hibátlanul fordítja, ahogy elvárom tőle. A hely nagysága és felépítése alapján valóban a német kancellár magánbirtoka alatti bunkerrendszer a legvalószínűbb lehetőség erre a helyre. A hely és az itt tárolt információk, beleértve az itt álló technológiát egyszerűen túl sok ahhoz, hogy egy osztag kezelni tudja. Ha tartom magam az eredeti tervhez, a feladat biztosítani a terepet, amíg a Hydra képes kivinni a csomagokat. Egyelőre ennek realitása még kérdéses. A tartályban lévő két személy közül a nő a Scarlet Widow klón, Emily Watson, Emily Zola. A névkülönbség még fontos lehet. Hate-Monger elmeállapota és eszméletlensége miatt másodrangú a helyzetben. Braun mint az előbb is igyekszik jó ötletekkel előállni, ezt díjazom de fontos a saját átgondoltságom is. Mérlegelem a helyzetet.
- Az ötlet jó fiam. Hate-Monger kiengedése negatív, instabil idegállapotú, eszméletlen, túl nagy a kockázat. Scarlet Widow klón talán még nagyobb kockázat, de nem ismeretlen és ezért vállalható. Ha jelzek oldja fel a tartályt, lehetőleg külön.
Lassan a tartály elé sétálok. Egyenesen a félálomban lévő klón arcára nézek.
- Tudom hogy hall. Most kiengedjük ebből a tartályból, azzal a céllal, hogy segítse a helyzetünket. Amennyiben ezt nem teszi meg, meghal. Ha bármivel próbálkozik meghal. Remélem megértett.
Jelenleg hosszabb monológra nincs szükség. Jelzek Braunnak, hogy szabadítsa ki a tartályból, és egy óvatos kézjellel Reynoldsnak próbálom utasításba adni, hogy figyelje a célszemélyt.

by **Jack Gammer** Szer. 01 Okt. 2014, 04:44

HYDRA AKTA #69472 - 16. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös nyári ellenőrzés során hangzottak el.)

„Borzasztó részletességgel mesélem el ezt a küldetést, ha már ennyire ragaszkodtak hozzá. Mégis, itt a nagy igyekezetemben, nem tudom előzni azt a rémes érzést, hogy még így is sikerült kihagynom valamit. Mintha egy borzalmas űr tátogna a történetem közepén, egy elmondatlan részlet, amit már soha senki sem fog megtalálni. De talán csak én érzem így, csak rám tört ez az érzés, de hamarosan el is múlik, ki tudja. Akárhogy is, igyekszem mindenről beszámolni, ahogy ígértem. Az egész incidensről, töviről hegyire. Ugyebár Németországban voltam, éppen kiutaltak a friss csapatomhoz. Az első küldetésünk előkészületei szinte tökéletesen zajlottak, de itt volt egy képszakadás, mikor mindannyian elmentünk pihenni. Mint kiderül, fogságba ejtettek minket. Egy csöppet sem szórakoztató játék részesei lettünk. Azt az illúziót keltették az agyunkban, hogy elindultunk a küldetésre, a német kancellár birtokára. A misszió katasztrófába torkollott, de idővel rájöttünk a körülöttünk elterülő világ furcsaságaiból, hogy bizony valami nagyon nem stimmelt. Mikor ezzel már tisztában voltunk, az ál realitás egyszerűen darabjaira hullott. Speciális tartályokban ébredtünk fel, elavult Hyrda technológia volt. Két hónapig sínylődtünk odabent, mialatt egészséges haj-szakáll-bajusz kombinációt növesztettem. Bőségesen el voltunk látva a szerkezetek belsejében, a szervezetünk nem volt híján a csöveknek, melyek juttatták bele a túléléshez elengedhetetlen tényezőket. Természetesen ébredésünk után már nem akartuk tovább élvezni a tartályok okozta kényelmet. Reynolds volt az, aki elsőnek kitört a maga kis börtönéből, majd hála neki, mi többiek is hamar szabadultunk. Hershel Shepherd, azaz Goblin parancsnok továbbra is igyekezett kézben tartani az irányítást, még ilyen nehéz körülmények között is. Bérmajom felderítette a termet, amiben raboskodtunk, rá is akadt a felszerelésünkre. Soltzbauer is idővel magához tért és tudott csatlakozni a további akcióhoz. Smiley azonban továbbra is eszméletlen maradt, így ott kellett hagynunk. Nem esett jól hogy hátra kell hagynunk egy csapattársat. De a rossz érzetem elmúlt, mikor később valószínűvé vált, hogy nem eshet baja, hiszen csak egy út vezetett felé, méghozzá rajtunk keresztül. Mi többiek tehát összeszedtük magunkat, felszerelkeztünk és hozzáláttunk az épületkomplexum felderítésének.

Elindultunk a folyosók labirintusában, amely nem volt éppenséggel akkora labirintus ezen a szinten, mint vártuk volna. Egyenes folyosó, végén kettéválás. Kanyar, megint kanyar és újbóli találkozás. Ha ezt tudtuk volna az elején, nem vesződtünk volna a szétválással. A szint tehát logisztikailag nem tartogatott kihívásokat. Másféléket azonban nagyon is. A felderítés egyszerűen kezdődött. Goblin és Reynolds haladtak elöl, az egyszerű, fedezékek és beugrók nélküli fémfolyosón, hogy egy esetleges támadás esetén a páncéljaik megóvjanak mindannyiunkat. Ezt a formációt később is előhívtuk. Legyen ez a páncélozott formáció, az egyszerűség kedvéért. Tehát ebben a páncélozott formációban haladtunk, Bérmajom és Reynolds balra, Goblin, Sholtzbauer és én jobbra. Alig váltunk el, egyből beütött a ménkű, hirtelen egy sivatagban találtuk magunkat. Persze addigra mindannyian tudtuk már, miről is volt szó. Ugyanis a teremben, ahol fogva tartottak minket találtunk egy nevet a számítógépen. Egy nevet, amitől minden világosabb lett. Scarlet Widow. Még most is beleborzongok, ha rágondolok. Egykori nagy hatalmú halálangyal. Illúziók és realitástorzítások létrehozása hatalmas területen. Nem éppen elhanyagolható képesség. És ha ez nem lenne elég, a történet szerint megőrült, majd kivégezték, persze csak állítólag. Bár az azóta nyert információk alapján ez is benne van a pakliban, mármint hogy tényleg halott, de ebbe ne bonyolódjunk most bele, visszatérek rá később. Szóval tudtuk, hogy az agyunkkal babrálnak, mármint ha nem tudtuk volna eddig is. Így hát ezúttal már nem okozott akkora gondot, hogy kitörjünk a csapdából.

Persze nem ígérkezett ez rögtön olyan könnyű feladatnak, kicsit törnünk kellett a fejünket. Nem akartuk megmaradt éveinket egy sivatag fogságában tölteni, ebben biztosak voltunk. Goblin parancsnok elment volna a végletekig, még az öngyilkosság gondolatával is dobálózott, hátha megtöri az illúziót, de szerencsére időben jobb belátásra tért, ugyanis megtaláltuk a kiutat. Ahogy a Hydra is mindig mondta, a technológia bármiféle mutáció fölött áll. A hőlátók segítségével ignorálhattuk a sivatag képét, hiszen a valós folyosó képe kirajzolódott előttünk, társainkkal egyetemben. De ez még csak az egyik módszer volt. Míg a főnök elindult, hogy segítsen a csapat másik felének, addig mi Soltzbauerrel biztosítottuk a mi részünket a folyosóból és volt időm egy kis kísérletezgetésre. A technológiát rövid időre hanyagolva, pusztán az elmémre támaszkodva igyekeztem megtörni az illúziót. Tudtam, hogy az egész kamu, megtévesztés, ámítás, így sokkal egyszerűbb dolgom volt, mint első alkalommal. Felidéztem a gondolatokat és érzéseket, amelyek akkor lettek úrrá rajtam, mikor felismertük az előző csapda valótlanságát. És végül is megérte próbálkoznom, mert sikerült a dolog. A sivatag képe szép lassan elmosódott a valódi szemeim előtt is. Most, hogy nem csak a technika, de elmém is legyőzte az illúziót, szinte teljesen biztos lehettem benne, hogy végre a valósággal volt dolgom. Hosszú idő után először, ez végre megnyugtatott kicsit. De még mindig itt volt a kijutás problémája. Vagy a küldetés teljesítéséé. Vagy még ezernyi más kérdésé. Még közel sem voltunk kint a gödörből.

Az illúziókat megtörtük, haladhattunk tovább. Mint már említettem a csapat ismét egyesült, miután szó szerint körbejártuk az emelet magját képező termet. Egyesültünk és újból segítségül hívva a páncélozott alakzatot, behatoltunk. A kétszárnyú fémajtó magától nyílt a közeledésünkre, felfedve maga mögött a lépcsőt. Elindultunk hát felfelé, az egyetlen felfedezett úton, ami kifelé vezetett a szintről. Nagyjából egy emeletnyit sétáltunk felfele, hogy elérjük következő állomásunkat. Egy hatalmas csarnok fogadott minket, körülbelül akkora, mint lejjebb az egész szint volt, tehát baromi nagy. Mindenféle gépek vettek körbe minket, a már általam jól ismert antik Hydra technológia képviselői. Akadtak régiek, újabbak, még újabbak, de egyikük sem ütötte meg a Hydra mostani szintjét. A második világháború idejéből rengeteg darabot láttam, egyre inkább erősödött a gyanúm, hogy végül is öntudatunkon kívül, de bejutottunk a kancellár birtokára, hogy teljesíthessük eredeti küldetésünket. A gépezeteken kívül két sztázis kamra várt még minket idebent. Egy férfi és egy nő lebegett odabent. Semmi címzés, rejtély volt a rabok kiléte. De hozzánk hasonló helyzetben voltak, így feltételezhetően ők sem önszántukból voltak itt, ergo, segíthettünk egymáson. Mindig is az „ellenségem ellensége a barátom” taktika híve voltam. Nem kevés lehetőség lakozhatott ezekben az újonnan talált „társakban”.

Bérmajom elindult a lépcsőházak felé, Reynolds pedig a lifteket választotta. Ezzel le is fedték azt a két pontot, ahonnan támadásra számíthattunk volna az esetleges őröktől. Ez a hiány még mindig gyanús volt. Elég fontos létesítménynek tűnt ez, a technológiát és a rabokat elnézve, ehhez képest gyanús volt, hogy eddig semmiféle biztonsági intézkedés nem akadályozta a továbbhaladásunkat. Sőt, hogy a felszerelésünk is érintetlenül kéznél volt, bármiféle szabotázs nélkül. Mintha egyenesen akarták volna, hogy kiszabaduljunk. Erről lett volna szó? Újabb csapda? Megint csak báboztak velünk? Talán velünk akartak elvégeztetni valami piszkos munkát. Esetleg pont azt, hogy kiengedjük ezeket az embereket a tartályokból. Vagy valamit megtaláljunk. Elvégezzük a piszkos munkát, aztán a semmiből lecsapnak. Vagy csak paranoiás vagyok. Az eddigi események, meg úgy általában a természetem és a kiképzésem után valahogy már semmiben sem tudtam bízni feltétel nélkül, saját magamon kívül. Főleg úgy, hogy ilyen „egyszerűen” zajlott eddig a kijutási folyamatunk. Valami lappangott itt a háttérben, amit egyszerűen nem tudtam észrevenni. Így hát nem volt más választásom, mint tovább sodródni az árral. Az ügynöknő hamar visszatért és jelentést tett. A liftek kiestek, tartalékenergián nem működtek, így maradt a lépcsőház. Ez jó volt, hiszen így tényleg csak egy vonal maradt, a lépcsőház, másfelől aligha kellett számítanunk bármiféle támadásra. A biztonság kedvéért azért Soltzbauer így is bevédte a hátunkat, ahogy azt kellett. Sose lehet tudni, talán elvétettünk egy titkos járatot, ahonnan meglephetnek minket. Fő a biztonság. A kérdés, hogy miért működött tartalék energián a rendszer. Így lett volna alapból is, hogy spóroljanak, vagy valami miatt megszűnt a fő áramellátás. Támadás vagy szabotázs? Vagy egyszerűen aggódtak a villanyszámla miatt. Láthatóan nem is járt errefelé senki, csak raktároztak gépeket és embereket, túl sok indokuk nem lett volna rá, hogy az egészet totális áram alatt tartsák. Talán ezzel meg is magyaráztam a dolgot. Míg a csapat többi része a termet biztosította, Goblin parancsnok, az én fordításaimra támaszkodva életre keltette a számítógépet.

Beindítottuk a gépet és az adatok sorban szállingóztak. Mindent, amit találtunk bőszen fordítottam a csodálatos német anyanyelvemről arra a borzalmas angolra, persze továbbra is a magam vicces kis akcentusával. Először a tartályok lakóira kerestünk rá. Már ezelőtt a kiengedésüket javasoltam, bár a talált adatok azért többszöri újragondolásra sarkaltak. A férfi neve Hate-Monger volt. Nem volt ismerős a fickó. Az adatok szerint egy másik realitásból jött, a mentális állapota instabil, így a helyiek nem is tudták agymosni és ezért került sztázisba. Az életjelei az optimális határokon belül voltak, nem volt semmi baja, csak fogoly volt. A nő érdekesebb esetnek tűnt. Emily Zola, aka Riana, vagyis Emily Watson klónja, Scarlet Widow másolata. Egy klón klónja lett volna a nő? Ha ettől nem őrül meg valaki durván, akkor nem tudom mitől. Az orvosi adatok azt sugallták, hogy a nő álmodott, részben magánál volt, érzékelte a külvilágot és képes volt a képességét is használni. Ez magyarázatot adott arra, miért történtek velünk azok a furcsaságok. Ezek szerint semmi szándékosság nem volt az egészben, nem is fogva tartóink idézték elő a dolgokat, hanem egy rabtársunk. Egyre bonyolódott az ügy. De tartottam magam az álláspontomhoz, ez a kettő még hasznunkra lehetett. A parancsnok egyet is értett velem, meg nem is. A férfi felébresztését túlságosan nagy kockázatnak ítélte meg az ismeretlenségi faktor miatt, a nő se volt veszélytelen, de őt legalább ismertük. A parancsnok a tartályhoz sétált és megszólította a nőt, én pedig elintéztem a szükséges beállításokat. Nem egészen értettem egyet a parancsnokkal, úgy éreztem továbbra is, hogy mindkét rab hasznos lehet, de egyelőre a részbeni egyetértést voltam kénytelen elfogadni, több volt a semminél. Igaza is lehetett, pusztán úgy éreztem, jelen helyzetünkben nem lehettünk válogatósak. Így hát mikor a parancsnok megadta a jelet, elindítottam a felébresztési és kiengedési folyamatokat, de csak a nőnél. Ha nem lehetne külön ébreszteni őket, arról tájékoztatnám a parancsnokot, de ilyen kifinomult rendszernél csodálkoztam volna, ha van ilyen buktató. Így hát, ahogy a parancsnok utasításba adta, a nőt kiengedtem, a férfit viszont a tartályban tartottam. Nem tudtam mi fog következni, reméltem, hogy semmi váratlan csúnyaság.

A rejtett fegyvereim a helyükön voltak, az SMG a vállamon lógott, a pisztolyom pedig az övemen pihent a tokjában, de bármikor készen álltam, hogy utóbbit előrántsam. Egyelőre külső veszélyek nem fenyegettek minket, a szint biztosítva volt, de a nő kiengedésével teremtettünk egy potenciális veszélyforrást. Persze az illúzióktól annyira már nem kellett tartanunk, felkészültünk rájuk a technika és az elme trükkök segítségével, de tartogathatott még meglepetéseket. Csak akkor terveztem foglalkozni a nővel, ha veszélyesnek bizonyult volna. Fedezékbe ugrás, fegyverelőrántás, lövés, bármi, ami megóvhat az esetleges kellemetlenségektől, ha a nő elszabadult volna. Erre azonban szintén kevés esély volt, bíztam benne, hogy Reynolds és a parancsnok kézben tartották a dolgot, így tényleg csak abban a végső helyzetben folytam bele a kis kihallgatásukba, ha csatává fajult volna a helyzet. Addig is, találtam magamnak bőven elfoglaltságot a számítógépen.

A számítógépen a további menüpontok alatt bizony fantasztikus meglepetésekre bukkantam. A jelek szerint elérhető volt a belső biztonsági rendszer, a kamerák, a térkép a helyről, a külső-belső kommunikáció és még további adatok is. Hát, ha már így itt voltam, akkor nem voltam rest kicsit körbenézni. Először is ellenőriztem, hogy senki se tartotta szemmel a rendszert kívülről. Kár lett volna most beindítani valami riasztót, mert figyelmetlen voltam. A számítógépek világa is olyan volt, mint a terepen való haladás. El kellett fedni a nyomokat, alaposnak és óvatosnak kellett lenni, mert ugyanolyan könnyen észrevehettek és lepuffanthattak. Igyekeztem tehát a radar alatt maradni kutakodásom során. Ha valamit túl veszélyesnek találtam, főleg lebukási szempontból, akkor inkább hanyagoltam. Na de ami szabad préda volt, vagy ami biztosítva volt de meg tudtam oldani, azt kihasználtam a végsőkig. Minden felsorolt dolgon igyekeztem átrágni magam. A biztonsági rendszer, a kamerák és a térkép felderítésével igyekeztem helyismereteket szerezni. Sőt, ha volt rá alkalmam, egyből fel is vázoltam magunknak egy-kettő-három menekülési utat is, amennyit csak találtam. A kommunikáció ellenőrzésével végre kideríthettem, hogy volt-e valaki egyáltalán ezen az elátkozott, elhagyatott helyen. És ha már ennyire belejöttem, későbbi használat céljából gyorsan ellenőriztem, volt-e rá mód hogy innen lekapcsoljam, vagy legalábbis megzavarjam az említett belső hálózatokat, a biztonsági rendszert, a kamerákat, a kommunikációt, mindent, ami segíthetett nekünk a kijutásban. Még nem piszkáltam semmit, csak ellenőriztem, megtehetem-e később, ha szükség lenne rá. Az adatokat is bőszen böngésztem. Az elsődleges prioritást azok a dokumentumok élvezték, amiért elsősorban ideküldött minket a Hydra. De ha már ennyire benne voltam, akkor nagyon szívesen körbenéztem, miféle csodák rejlettek ebben a raktárszerű létesítményben. Ezek és még sok más is a célkeresztemben volt az adatgyűjtés alatt, attól függően, mikre akadtam még. Nem tűnt egy bonyolult rendszernek, ráadásul bizonyos szinten értettem is az ilyen dolgokhoz, szóval egyelőre nem ütköztem problémába, remélhetőleg később sem, és gond nélkül megszerezhettem az információkat, amikre szükségünk volt, sőt, még többet is, bármit, ami segíthetett a helyzetünkön.

Ezen a ponton körülbelül ennyire tellett. A termet biztosítottuk, de nem tudhattuk, milyen messze még a kijutás. Vagy az őrség. Sötétben tapogatóztunk, de lépésről lépésre haladtunk, türelmesen, ez volt az egyetlen járható út. A tartályokban lévő személyek véleményem szerint rengeteget segíthetnek nekünk, a parancsnok csak részben értett egyet, így a férfi maradt bent egyelőre, a nőt pedig kiengedtem. A vele való foglalatoskodást már a parancsnoka és Reynoldsra bíztam. Mint láthatóan a csapat egyetlen tagja, aki szakmai nyelven értett a némethez, nekem jutott a számítógép kifacsarása. Végre értelmet nyert, hogy helyi erősítés érkezett a csapathoz, beletelt egy kis időbe, de csak sor került rá. Persze a többiek is megoldhatták volna a dolgot, tényleg nem tűnt bonyolultnak a rendszer, de azért csak könnyen volt a helyzet, hogy én értettem a nyelvhez és a szöveghez is egyszerre. Bíztam benne, hogy ha már ennyire benne voltam a témában, sikerült is kibogozni valamit az adatok közül. Láthatóan sok lehetőség volt, mindenféle opciókhoz és rendszerekhez való hozzáférés, ezt igyekeztem a végsőkig kihasználni. A talált információkat természetesen azonnal megosztottam a többiekkel is, hogy együtt használhassuk fel őket a továbbhaladás szempontjából. Igyekeztem óvatosan kutatgatni, ne indítsak be semmiféle védelmi rendszert vagy programot, illetve az őrök figyelmét se keltsem fel, bár még mindig gyanús volt, hogy sehol senki. Akárhogy is, nem akadhattunk fent ezen továbbra sem, haladnunk kellett tovább a dolgokkal, csak így volt rá szemernyi esélyünk is, hogy teljesítsük a küldetésünket és élve távozzunk a helyről. Remélem, a részletes beszámolómból átérződik, micsoda kusza helyzetbe is került az osztagunk, de biztosíthatok róla mindenkit, hogy igyekeztünk legjobb tudásunk szerint kezelni a helyzetet, ahogy azt a magunk fajta profiktól el is várják ilyenkor.”

by **Lady Gaia-Vell** Szer. 01 Okt. 2014, 10:00

Résztvevők: Hershel Shepherd / Goblin, Joseph Soltzbauer (Raten), Daniel Long / Bérmajom, Arnold Braun (Gami), George Ethan / Mr. Smiley és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2014. október 5. (vasárnap)

Joseph fedezte Braunt és Goblint, ahogyan a a parancsnok jelezte Reena-nak alig észrevehetően, hogy figyeljen a nőre, azonnal láthatatlanságba burkolózott a páncélja segítségével és valószínűleg úgy helyezkedett, hogyha a nő kijön a tartályból, akkor közvetlen mögötte, mellette helyezkedhessen el és könnyedén kivégezhesse, hogyha minderre szükség lenne majd. Mindeközben próbálta az adatokat is megnézni Arnold. Meglepő volt, de a kamerák és a biztonsági berendezések nem működtek tartalékon, így a lopakodás valóban nem volt hülyeség. Ezenfelül a térképek alapján valóban csak ők maguk voltak itt, ugyanazt találja meg itt, amit a Bérmajom is látott. A térkép szerint valóban a birtok alatt voltak, volt itt titkos könyvtár, laborok, hangár, tesztelésre fenntartott terület, illetve szállás is a föld alatt. Megvolt minden adat, amiért a Hydra ideküldte őket, hogy szerezzék vissza, illetve töröljék a rendszerből, bár sejthető volt, hogy vannak másolatok még Arnim Zola tulajdonában. Ezenfelül a számítógépen volt még néhány adat a lányról. Aki New Yorkban beépült a Bosszú Angyalok közé is hazugság volt, a lány itt született Berlinben, annak ellenére, hogy mutánsnak hitte magát, soha sem volt az, csak egy szuperhumán, egész életében képezték a feladatra, hogy az legyen, akinek hinni kell őt, majd csomó hamis emléket töltöttek fel az elméjébe és úgy küldték New Yorkba, ezekről, ahogyan a képességeiről is voltak adatok.

Emily Zola:

Mindezek után könnyedén fel is lehetett ébreszteni, ugyan a tartályban nem reagált arra, hogy mit mondott neki Goblin, annyira nem volt azért magánál. A kiszedés folyamata pontosan ugyanúgy zajlott, mint a csapat tagjainál nem sokkal korábban, alig egy perc múlva pedig a lány köhögve és térdelve szedte kapkodva a levegőt Goblin és Arnold előtt a földön. Most már teljesen magánál volt, így kihallgatható állapotban is. Egyelőre szólni nem szólt, csak próbált rendesen levegőhöz jutni.

by **Bishop** Csüt. 02 Okt. 2014, 00:30

A terület biztosítva van, Bérmajom még mindig a lépcsőknél, de tud magára vigyázni, profi lövész és bérgyilkos. Soltzbauer fedezi az itteni részt. Braun ráállt a konzolra, az anyanyelvi német tudása miatt jobban megoldja feladatot mint én tenném, bár valószínűleg az én informatikai képzésem erősebb, a pontos nyelvtudás hiányában nem nyújt annyi előnyt. Amit tehetek, hogy bízok az ügynökök képességeiben, hogy magától is működőképes az egység. Scarlet Widow klónja a tartályon kívül kerül. Egyelőre hasznavehetetlen, és valószínűleg azt sem értette amit elmondtam. Nem számít. Reynolds eltűnik a nő mögött, az álcázás ezúttal meglep de azonnal beugrik hogy ez volt a logikus lépés a részéről. Még nincs információm a konzolon lévő adatokról se az emeletek felépítéséről, ezért a nő felé fordulok. A helyzet, a páncélzatom és a biztonsági okokból kezemben lévő pisztolyom kellően fenyegető és helyzet egyértelműsítő, szükségtelen más megnyilvánulás.
- Tudja ki maga és hol van? Mondjon el mindent amit tud...
Szükségtelen hosszabban, színpadiasabban kifejtenem, hogy tudjam egyáltalán tud-e bármivel is többet mint az osztag bármelyik tagja. Nem várom egy helyben állva a választ, megfordulok ellenőrizve, hogy mindenki ugyanabban a pozícióban van-e vagy történik változás.

by **Jack Gammer** Vas. 05 Okt. 2014, 01:55

HYDRA AKTA #69472 - 17. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös nyári ellenőrzés során hangzottak el.)

„Információ zsákmányolás zajlott, de maximális fordulatszámon, az egyszer biztos. Nagyon szükségünk volt már olyan dolgokra, amikben végre biztosak lehettünk. Ez az egész küldetés maga volt a bizonytalanság melegágya. Pedig nem így indult. Amikor kiutaltak az új csapatomhoz, mint helyi németországi erősítés a Hydrától, még minden rendben működött. A küldetés előkészületei különösebb gond nélkül zajlottak, de ami utána jött, na, az bizony borított mindent. Elmentünk pihenni, képszakadás és innentől kétfelé vált a történet. A valóságban fogságba estünk és 2 hónapon keresztül egy illúzió fogságában raboskodtunk. Az ál realitás megtévesztő volt, mintha elindultunk volna a küldetésre, pedig sosem történt meg. Az illúzió addig fogságban tartott minket, míg fel nem ismertük benne az apróbb logikátlanságokat. Mikor rájöttünk, hogy valami nagyon nem stimmelt, az egész ál világ összeomlott körülöttünk. A víziók megszűntek, mi pedig felébredtünk a valóságban, egy elég furcsa szituációban. Egy-egy tartály rabjaként ébredtünk fel egy ismeretlen helyen. A belénk vezetett csövekből, amik ellátták a testünket mindenféle tápanyaggal arra tudtunk következtetni, hogy hosszú távra hagytak minket odabent. Természetesen ébredés után kicsit keresztül húztuk ezeket a számításokat. Reynolds kitört a fogságból, majd minket, többieket is kiengedett. Néhány perc és szinte mindannyian olyan formában voltunk, mintha mi sem történt volna. Smiley volt az egyetlen, aki nem tért magához, őt sajnos ott kellett hagynunk, de nem eshetett nagyobb baja, hiszen mint később kiderült csak egy út vezetett hozzá, amelyiket mi használtuk. A felszerelésünk is ott volt tárolva a tartályos teremben, így a csapat többi része gond nélkül felszerelkezhetett és hozzáláthatott az épületkomplexum felderítéséhez. A páncélozott formációt alkalmaztuk az előrehaladás során, ami abból állt, hogy Hershel Shepherd, azaz Goblin parancsnok és Reynolds ügynöknő mentek elől, akiknek a páncélja a mienknél nagyobb védelmet nyújtott, így az egész csapat profitálhatott belőle egy esetleges támadás esetén. Óvatosan kellett mozognunk, hiszen a helyzetünk több volt, mint gyanús. Az őrök hiánya. A felszerelés hiánytalan és hibátlan megléte. És természetesen itt volt a név, amit a tartályos terem számítógépén találtunk, Scarlet Widow. Volt halálangyal, akinek a képessége illúziók és realitástorzítások létrehozása hatalmas területen. A történet szerint megőrült, elfogták és kivégezték, ez nem tudhattuk mennyire helytálló, mi minden esetre nem rá akadtunk, hanem egy klónjára, a lényeg ugyanaz, de a részletekről majd később.

A szint maga logisztikailag nem tartogatott kihívásokat. A tartályos teremből elindulva négyzet alakzatban, két oldalról körbejártuk a központi helyiséget. Ezzel nincs is semmi gond. De megtenni ezt az utat nem volt olyan egyszerű, mint elsőre hangzana. Ugyanis a szétválás után szinte azonnal belesétáltunk a következő illúzióba, egy éjszakai sivatagba. Szerencsére nem kellett olyan drasztikus módszereket alkalmaznunk a kijutáshoz, mint amire először a parancsnok gondolt az öngyilkossági kísérlettel, ezt ő is hamar belátta. Pusztán a Hydra egy alapelvét kellett alkalmaznunk, miszerint a technológia felsőbbrendű bármilyen mutációhoz képest. A hőlátók bekapcsolásával eltűnt előlünk az illúzió és kirajzolódott a valóság, a folyosó. Míg a parancsnok segített a csapat másik részének a felismerésben, én egy másik módszert is kipróbáltam az illúziók megtörésére, a biztonság kedvéért. Pusztán az akaraterőmre támaszkodva, igyekeztem felidézni azokat a gondolatokat és érzéseket, amik akkor törtek felszínre, mikor az előző illúziót megtörtük. Most sokkal könnyebb helyzetben voltunk, hiszen egyértelműen tudhattuk, hogy csak illúziót láttunk. És láss csodát, sikerült mindenfajta külső segítség nélkül is átlátni a víziókon. Most, hogy az illúzióktól már nem kellett annyira tartanunk, kicsit nyugodtabban folytathattuk a felfedezést. Hamar találkozott ismét a csapat és a már megszokott formációban közelítettük meg a kétszárnyú fémes ajtót, ami mögött egy lépcsősor húzódott, ami az egyetlen felfedezett kijárat volt a szintről. Fel is mentünk a lépcsőn, ezzel végre szintet lépve az épület felkutatásában.

A terem, ami odafent várt minket körülbelül akkora volt, mint az előző szint maga. Mindenfelé gépek voltak, Hydra technológia, de inkább régebbiek, még második világháborús darabok is akadtak. Soltzbauer fedező pozíciót vette fel a lépcsőnél, ahonnan feljöttünk, jól tette, sose lehettünk benne biztosak egy ennyire idegen környezetben, hogy nem tévesztettünk el egy rejtett pontot, ahonnan meglephetett minket az ellenség. A további két kijutási pontot Reynolds és Bérmajom ellenőrizték, előbbi a lifteket, utóbbi a lépcsőházat. A lépcsőháznál természetesen szükség volt a biztosításra, de Reynolds visszajött nekünk segíteni, hiszen a liftek elmondása szerint nem működtek a tartalék energián, így onnan nem kellett semmilyen ellenséges aktivitásra számítani. Ezek szerint a lépcsőházban kellett majd folytatnunk hosszú utunkat a kijárat felé. De előtte a teremben volt még más is, amivel a parancsnok és én foglalkoztunk. Két sztázis kamra volt itt, pont olyanok, mint amikben mi is fogságban voltunk tartva. Az egyikben egy Hate-Monger nevű férfi volt, aki egy másik realitásból származott és a mentális állapota instabil volt. A másikban egy Emily Zola nevű nő volt, Scarlet Widow klónja. Ő volt az, aki szórakozott az agyunkkal ideáig, ezek szerint nem szándékosan. Fura volt ez az egész. Minden esetre javasoltam a kiengedésüket, hiszen bizonyosan nem véletlenül voltak ők is itt fogságban tartva. Mindig is az ellenségem ellensége a barátom taktika híve voltam, akármennyire is kockázatos lépés volt, most is emellett voksoltam. A parancsnok csak részben értett egyet, egyelőre csak a nő kiengedését adta utasításba, aminek engedelmeskedtem is. Elindítottam a felébresztési és kiengedési folyamatot, a gép pedig tette a dolgát. Reynolds láthatatlanná vált és a nő közelébe helyezkedett, bizonyára biztosítás gyanánt. A parancsnok pedig, ahogy már megszokhattuk, kezébe vette a dolgokat. Mikor a nő már kint volt a tartályból és köhögve kapkodta a levegőt előttünk térdelve a földön, hozzálátott a kikérdezési folyamatnak. Amíg ők az újdonsült beszélgetőpartnerrel foglalkoztak, addig én mélyebben is beleástam magam a számítógépbe.

A számítógép minden kérésemet gond nélkül kiszolgálta. Nem voltam egy technikai zseni, persze azért értettem hozzá valamilyen szinten, de nem volt szükség semmiféle trükközésre. A gond nem a rendszer bonyolultságával volt, hanem a német szövegekkel, de szerencsére nem nekem, hiszen anyanyelvi szinten űztem ezt a csodálatos nyelvet. Senki nem figyelte a rendszert, semmi digitális riasztó, nyugodtan randalírozhattam. A kamerák és a biztonsági berendezések nem tartalékon működtek, rendesen üzemelt mindent más, végre valamiféle intézkedés. A térkép is meglett gond nélkül. A sejtéseink beigazolódtak, a német kancellár birtoka alatt voltunk a kis bunkerében. Volt itt minden a mókához, könyvtár, laborok, hangár, tesztelésre fenntartott területek, szállás, a fickó szeretett szórakozni. Ahogy elnéztem, itt volt minden adat, dokumentum, információ, amiért eredetileg is ideküldtek minket, sőt, még annál sokkalta több is. Találtam egy érdekes mappát a hölgyeményről. Döbbenetes, de úgy tűnt az egész élete egy hazugság volt. Elképesztő részletességgel olvastam olyan dolgokat, olyan információkat, olyan eseményeket, amelyek sosem történtek meg, mégis, egy életet írtak le nekem. Egy család nélküli, fiatal mutáns életét, akinek ijesztő képességei voltak, amelyekkel önhibáján kívül is ártani tudott a környezetének. De mindez hazugság volt, trükk, ámítás. A nő egy szuper humán volt, aki itt született Berlinben, akit egész életében erre a szerepre képeztek, hamis emlékekkel tömték tele a fejét, lényegében agy mosták. Miféle őrült project volt ez? Vajon mostanra már tudott róla? Vagy még mindig ez a betáplált személyiség uralkodott benne? Akárhogy is, veszélyes volt, ezt a képességei leírásából könnyen kiderítettem. Miután végeztem a kis életrajz elolvasásával, a parancsnok felé tekintettem.
- Uram, nem kevés információ akadt itt a gépen. Hozzáférésünk van a kamerákhoz, a biztonsági rendszerhez és a hely térképéhez. Van itt nem kevés adat újdonsült ismerősünkről is. De ami a legfontosabb, azt hiszem ráakadtam arra, amiért ideküldtek minket. Letöltök mindent, amit csak tudok, utána megpróbálom törölni az adatokat a rendszerükből. Sőt, talán sikerül magát a rendszert is megbabrálni kicsit. Megpróbálom megkönnyíteni a kijutásunkat, amennyire csak lehetséges.
Tudtam, hogy a parancsnoknak most más dolga volt, de kötelességem volt tájékoztatni azokról a dolgokról, amiket találtam. Sok hozzáfűznivalót nem vártam, végül is evidens volt, megszerezni, amiért jöttünk, lehetőleg törölni minden nyomát a rendszerből, aztán tönkre vágni, amit tudok. Utánunk a vízözön, ahogy szokták mondani.

Előszedtem egy adathordozót, ami a rendszerfeltörő szett elengedhetetlen részét képezte és rácsatlakoztattam a számítógépre. Igyekeztem minden használhatót lementeni magunknak. Elsősorban természetesen azokat a dokumentumokat szemeltem ki, amiknek a visszaszerzéséért ideküldtek minket. Az épületkomplexummal kapcsolatos információkat is magunkévá tettem, a térképek, biztonsági kódok, hozzáférési kulcsok, bármi, ami segíthette a kijutást. A hölggyel kapcsolatos információknak is volt bőven hely. Ezután jött az ellenőrző körbenézés. Ha bármi más használhatót találtam, azt se voltam rest letölteni maguknak, vagy legalábbis átfutni, hátha hasznos volt. Viszonylag széles körben keresgéltem, bármit, ami éppen eszembe jutott. A másik tartályban lévő fickó adatai, hogy vele kapcsolatban is okosabbak legyünk. A teremben lévő gépek adatai, volt-e itt valami használható. Esetleg még néhány piszkos titok, amit a hely tulajdonosa rejtegetett előlünk. Minden adatot ellenőriztem, hogy a piszkálása nem okoz valamiféle riadót, illetve hogyha letöltöttem, akkor nem volt beleépítve valamiféle követőszoftver, ami alapján később megtalálhattak minket. Mint már említettem, a cyber kémkedés is ugyanolyan volt, mint a terepmunka. Ugyanolyan óvatosan kellett járni, észrevétlenül, vigyázva a csapdákra, ellenőrizni nem követtek-e, igyekeztem minden biztonsági előírást betartani. Ha megvolt mindennek a letöltése, akkor biztonságos helyre raktam az adathordozót, és jöhetett a takarítás. Minden adatot töröltem, amihez csak hozzáfértem és letöltöttem magunknak. Sajnos feltételeznem kellett, hogy bőven voltak még másolatok, de a rendszerből igyekeztem kiirtani minden adatot. Sőt, ha tudtam, akkor ellenőriztem azt is, vissza tudom-e követni az esetleges másolatok helyét. Akár digitális, akár kézzelfogható dokumentumokról volt szó. Hiszen a küldetésünk nem csak az adatok visszaszerzése volt, de arról is gondoskodnunk kellett, hogy az itteni forrásokat megsemmisítsük. Szóval, ha találtam valamiféle digitális, vagy akár kézzel fogható, valós irattárolóra utaló nyomokat, akkor annak a megsemmisítését is felvettem a feladataink közé. De egyelőre az adatbázis letakarítása volt a fő cél, amíg a többiek a fogollyal bajlódtak.

Ha az adatokkal befejeztem a bohóckodást, akkor jöhetett a rendszer. Egyelőre nem piszkáltam semmit, hiszen nem tudhattam, mikor indulunk. De óvatosan ellenőriztem, hogy a kamerákat, a biztonsági rendszereket, külsőt és belsőt egyaránt, a kommunikációs csatornákat mennyire tudtam megpiszkálni, megzavarni, esetleg le is kapcsolni. Ha volt rá valamilyen mód, akkor azt megjegyeztem, közöltem a parancsnokkal és elraktam addigra, amikor majd tovább indultunk. És ha már itt voltam, azt is ellenőriztem volt-e valamiféle önmegsemmisítő mechanizmusa a helynek, csak a biztonság kedvéért, hátha nem akartunk magunk után hagyni semmit. A térképen igyekeztem memorizálni néhány menekülő utat, amivel kijuthattunk végre erről a pokoli helyről, ahol sokkal tovább raboskodtunk, mint amire emlékszünk. De ha már itt tartunk, megnéztem én azt külső kommunikációt alaposabban. Talán lekapcsolni nem is, de használni lehetett módom. Akkor pedig lehetett rá mód, hogy értesítsük a Hydrát a státuszunkról, hiszen 2 hónapos hány után már lemondhattak rólunk. Ha erre találtam volna módon, akkor szintén tájékoztattam a parancsnokot, és előkészítettem egy üzenetet, amiben röviden összefoglaltam a helyzetünket, a küldetés helyzetét és kérvényeztem valamiféle járművet, ami az épületből kijutva biztonságos helyre szállíthatott minket. Ezt is csak akkor szándékoztam elküldeni, mikor már indultunk, hiszen ha valami, akkor ez bizonyosan felkeltette volna az őrök figyelmét, így a legutolsó pillanatra tartogattam, már ha meg tudtam csinálni, amire nem volt semmiféle garancia. Egyszerűen nem hittem el, hogy semmiféle őrség nem volt itt. Az épületkomplexum kihaltnak tűnt, akármennyire is nagynak tűnt. Talán minden őrség a villát, illetve a birtokot őrizte. Megpróbáltam ezekhez a rendszerekhez is hozzáférni, ellenőrizni kifelé mikkel lehetett dolgunk még, mi állhatott a menekülésünk útjába, persze ezt is óvatosan, feltűnésmentesen, körültekintően igyekeztem csinálni.

Nagyjából ezeket foglalta magába a nagy hackerkedésem. Igazából semmi extrém dolgot nem kíséreltem meg. Először is, minden talált információt, akár hasznos volt, akár nem, akár a küldetéshez tartozott, akár nem, akár fontosnak találtam, akár nem, lementettem a kis adathordozómra, ártani nem árthatott. A forrásokat pedig igyekeztem mind törölni, sőt, megtalálni minden másolatot, volt az akár digitális, akár papír alapú. Ha az adatokkal megvoltam, akkor jöhetett a rendszer. Az elsődleges szempont természetesen az volt, hogy minél egyszerűbb legyen a kijutásunk az épületből, most, hogy elméletileg megszereztük, amit akartunk. Akárhogy is, egy biztonságos menekülőút kellett. Ehhez pedig csak segítség lehetett, ha a felsorolt belső rendszerekkel lehetett babrálni. A térkép alapján már nem lehetett nagy agyműtét a kijutás. Ha még a Hydrát is sikerült volna elérni, hogy biztosítsanak nekünk egy fuvart, akkor az már tényleg a csúcs lett volna. Sok minden volt a tevékenységi listámon a számítógépet illetően, de mivel volt rá esély, hogy nagy részét nem is voltam képes maradéktalanul megcsinálni, így illet is minél több dologgal próbálkoznom, hogy minél több dolog sikerülhessen. Veszély egyelőre nem fenyegetett minket, minden be és kijárat a mi ellenőrzésünk alatt volt, a kiengedett nő és felügyelet alatt állt, ha ilyen nyugiban telt volna a küldetés maradék része is, én már boldog lettem volna. Csak remélni tudtam, hogy a gépes ténykedésem és az információ harácsolásom eredményesen zárult, hiszen egyelőre ez volt az egyetlen dolog, amivel hozzájárulhattam a csapat munkájához, így ezt igyekeztem a tőlem telhető legjobban csinálni, ahogy ez el is várták a Hydra kis katonájától.”

by Ajánlott tartalom