Németország (EU)

Felrobbant. Nos, nem épp úgy sült el a dolog, ahogy gondoltam, és majdhogynem a fél kezem lerobbant fele együtt, de végeredményben felfogta a lényeget, ám pokolian fájt. Ami lassan már ismeretlen fogalommá vált a szótáramban, így ez a pillanat elég kellemetlenül érintett. A kezeim éppcsak nem tűntek el. De ami a legrosszabb volt, az a szag. Az égett hús szaga, ami a sugárzás okozta változás miatt talán sokkal kellemetlenebb volt, mint a sima égett emberi húsé, mégiscsak változtak a szövetek is. Egy pillanat alatt cselekedtem, és reméltem, hogy a két leszakadt ujj meglesz valahol a földön. Ha elérhető távolságban van, a lábammal odasöpröm valakihez, jelezvén, "szedje össze, később kelleni fog". Ha mégsincsenek meg, mert kámforrá váltak, akkor csak remélni tudom, hogy visszanőnek majd. Eddig nem terjedtek a tesztek. Aztán jött a sokk, és hangos robajjal földre kerültem. Próbáltam kihasználni, hogy nem egészen számítok embernek, és vissza akartam nyerni az uralmam magam felett, remélhetőleg ez záros határ időn belül sikerül is.

~Joseph Soltzbauer~

Bár én tettem, amit a józan ész diktált, úgy tűnt hogy nem mindenkiben dolgozik úgy a túlélési ösztön, mint bennem. Az új tag, név szerint Franklin döntött úgy, hogy valami elbaszott akciófilmes jeleneten felbuzdulva a kezébe kapja a gránátot, és azzal visszadobja a támadóinkra. Vagy valami más történt, mivel nem láttam magát a folyamatot, ezért nem tudhatom, de az erősen megcsonkított kézfejekből erre következtettem, mikor kinyitottam a szemem. Nem nagyon nézegettem szerencsétlen pórul járt emberünket, bár bosszantott, hogy ilyen hülyeséggel gyengíti a csapatot, és inkább az ellenségeinkre koncentráltam, akik már el is kezdtek ránk támadni. Úgy döntöttem, hogy megkóstoltatom velük a saját főztjüket, és feléjük nyújtottam a karomat.
- Vigyázat emberek, jön a Halálsikoly! - mondtam, ha már Franklin itt akciófilmes kliséket tolhat, akkor én is elsüthetek ilyen Zs kategóriás beszólásokat. Remélhetőleg az ügynökök leveszik a dolgot, az ellenségeinket viszont meglepetésként fogja érni a szonikus hullám, amit feléjük próbálok indítani. Franklinnek ugyan bajos lehet befogni a fülét, de ha ennyire hülye volt, akkor meg is érdemli. Ha sikerül megzavarnunk a támadóinkat, akkor megpróbálok minél előbb olyan helyzetbe kerülni, ahol viszonozhatom a ránk zúdított tüzet, ha viszont továbbra is be vagyunk szorítva, akkor próbálok olyan lehetőséget találni, ami szintén azt eredményezi, hogy felvehetem velük a harcot.

~Joseph Soltzbauer~

A kezefogyott csapattársunk ideális fedezéknek bizonyult, én pedig amíg vele foglalkoztak előkészíthettem a támadásomat. Úgy tűnt, hogy mindenki aki számított figyelt rám, és megtette a kellő óvintézkedéseket. A hely akusztikája pedig több volt mint ideális, a felerősített hang még az ablakokat is betörte - hm, tehát nem csak Franklin és a bombáink képesek erre. Néhány lövés is abbamaradt, illetve fentről több átvágott torkú hulla is leesett, amiből arra következtettem, hogy Reena működésbe lépett. Ez kicsit aggasztó volt, hiszen így nem akartam felfelé lőni, még ha sikerülne is lövőpozíciót találnom, akkor is félő lenne, hogy a saját csapattársunk találom el. Szerencsére ez a helyzet hamar megoldódott, amikor megérkezett az ellenség erősítése, mire azonnal fedezéket kerestem, lehetőleg olyat, ami megfelelő tüzelési pozíció is egyben. Nem akartam még gránátot pazarolni, túl hamar van ahhoz, inkább megpróbáltam leszedni a legkönnyebb célpontokat a nagyjából hat főt számláló támadó csoportból.
- Hatan közelednek a folyosóról! - kiáltottam a többieknek, hogy ők is tudják. Hozzá tettem volna, hogy terepet biztosítani, de nem kértem Reenat, hogy magyarázza el jelenleg milyen rangban vagyok a csapatban, így nem éreztem magam feljogosítva parancsok adására.

~Joseph Soltzbauer~

Miután szóltam, az emberek elkezdték rendezni soraikat, és szervezett védőpozíciót vettek fel, azonban ekkorra már négyet leszedtek közülük a támadók. Valaki odalépett hozzám, és golyóálló pajzsot emelt elém, így nem kellett a fedezékkel bajlódjak. Ezen kívül folyamatosan tűz alatt tartottak minket, én pedig egy pillanatra elgondolkodtam. Számomra az lenne a logikus, ha mozognánk, és követnénk a láthatatlan Reenát, viszont most egy jól védhető helyen vagyunk. Ezen kívül a támadóinkról a golyó is lepattant, tehát sebezni se nagyon tudtuk, én legalábbis. Úgy döntöttem, hogy egyelőre ellövök egy nagyágyút, és az oldalamon lévő gránáthoz kaptam, megpróbáltam kibiztosítani, és a megfelelő pillanatban odahajítani a pajzs fedezéke mögül az újonnan érkezettekhez, hogy lehetőleg azonnal robbanjon, ahogy odaér, és ne nagyon legyen idejük reagálni rá. Eközben Reenához szólok a kommunikátoron.
- Asszonyom, kérdés, hogy a terv szerint haladjunk tovább és kövessük önt, vagy maradjunk a védett helyen és szedjünk le minél több támadót. - kérdezem, és ha nem kapunk választ, vagy azt helyeslőt kapunk, akkor kiadom a parancsot, hogy fedezve magunkat induljunk meg, és kövessük a láthatatlan nőt. Ha viszont azt mondja, hogy maradjunk, bár ezt kétlem, akkor úgy teszünk, ez esetben viszont megkérem Franklint, hogy megfelelő fedezék mellett induljon rohamra, illetve felteszem a kérdést, hogy van-e fegyverünk a golyóálló ruhások ellen.

//Csak Raten írt, nekem pedig migéren van, így ezért nem váltottam, szerdán lesz új kör.//

~Joseph Soltzbauer~

Az újonc kiesett, és ájultan terült el a földön, én pedig elhajítottam a gránátomat. A lehetőségeinkhez mérten ez volt a legjobb opció, viszont nem akartam megválni tőle, mert csak néhány gránát volt nálam. Mindegy, ennyivel kevesebb súly van nálam. Reena azonnal válaszolt, és kiadta a parancsot, mire az emberek már mozdultak is, a rám bízott kis csapatot leszámítva. Ránéztem a tagra, az adatai alapján több száz kiló, kijelöltem három embert, lehetőleg az egyik felcser is legyen, már ha ismerem ennyire az emberekt / van megkülönböztetés a ruhán / van ilyen a csapatban, ha nincs, akkor véletlenszerűen három kellően nagydarab tag. Ha úgy ítélem meg nem elég, akkor legyen négyen, a többieknek pedig intek, hogy jöjjenek velem. A Franklin-mozgató csapatból egy valaki ellátja a sebét, és még egy ember ott marad a taggal, hogy ne lepjék meg álmában, és a többiek majd utánunk indulnak, ha találnak megfelelő helyet neki.
Szóval, a maradék emberekkel haladok tovább, ahogy a nagykönyvben meg van írva, kommandós alapelveken. Hagyom, hogy tegyék a dolgukat, profik és rutinmunka, nem osztok felesleges parancsokat. Szobáról szobára haladunk, lehetőleg mindig van aki fedezi a hátunkat, és a folyosót figyeli. Én próbálok a csapat közepén elhelyezkedni, egyrészt az a legbiztonságosabb, másrészt innen tudom a legjobban koordinálni a mozgást, ha mégis szükséges lenne. Számítunk rá, hogy bármikor ellenséggel találkozhatunk, ennek megfelelően haladunk, fedezékből fedezékbe, illetve mindig hagyva a közelben fedezéknek használható helyzetet (pl nyitva marad a szobaajtó, bármikor vissza lehet ugrani egy már tiszta szobába, a folyosón elől-hátul golyóálló pajzsos emberek, ilyesmire gondolok)

~Joseph Soltzbauer~

A hely biztosítása gyorsan, és akadálymentesen zajlott, papírforma szerűen átfésültük a helyet, és nem ütköztünk ellenállásba. Negyed órán belül megvoltunk, és minden a miénk volt, bár a fentiek úgy tűnt kétszer is ellenállásba ütköztek, ezeket egyszerűen megoldották. Visszaérve a behatolási pontra Reena várt minket, és a főnökasszony tartott egy gyors eligazítást. Úgy tűnt a hatalomátvétel simán haladt, és készen álltunk a Reichstag bevételére, ahova kettesben mentünk. Bólintottam, hogy természetesen készen állok, mire egy villanás keretében átteleportáltak minket, és egy tökéletes helyzetből figyelhettük Németország híres épületét. Körbenéztem, hogy látom-e a többieket, illetve hogy hogy állnak az ostrom előkészületei, emellett pedig a parancsot várom. A szemüvegemet is használom, feltérképezni az ellenállás lehetőségét, bár nem sok sikert fűzök hozzá. Valószínűleg már tudják, hogy mire készülünk, az internet korában nem lehet elég gyors egy Blitzkrieg sem.

~Joseph Soltzbauer~

A várakozásomnak megfelelően jelentős haderőt látok felsorakozni, nem csak szárazföldön, de a levegőben is. Reena már jelzi is, hogy a mieink közelednek a levegőben, persze nem mindenkinél lehet speciális szemüveg mint nálam - nem mintha eddig sok hasznát vettem volna. Reena kimondja a nyilvánvalót, ők az erősítés, persze tudjuk, hiszen a terv része volt, hogy komoly erőkkel fogjuk támadni az épületet. Ez után jön a lényegi eligazítás, ami kissé első világháborús naivitásra alapoz, azaz mi majd megindulunk előre, és nem fognak minket lekaszálni a fegyverekkel. Valahogy ebben kissé kételkedtem, de katona voltam, elfojtottam a félelmet és a kételyeimet, hogy majd később találjanak meg, amikor egyedül vagyok, és mindennek már vége - már ha túlélem. Most rideg és parancskövető bábúvá váltam, és felzárkóztam a nő mögé az előrehaladásban, persze azért ha látok pajzsokat cipelő embereket, azokat magam elé engedem. Akármennyire is parancskövető bábú egy ember, azért nem árt, ha az a bábú nem könnyű célpont.

//Szerdán lesz új kör//

~Joseph Soltbauer~

Alighogy elindultunk, lőni kezdtek ránk, viszont esélyük sem volt. Mögöttünk profi mesterlövészek feküdtek, akik már szinte minden távolságot felmérhettek, és elvégezhették a számításokat, a lövési pontosságuk messze az átlag felett volt. Gyorsabban szedték le a lövési pozíciót felvevő ellenséges lövészeket, minthogy azok meghúzhatták volna a ravaszt. Reena magabiztosan vezetett minket előre, de én nem tudtam ennyire higgadt lenni. Mire megérkeztünk, éreztem hogy valamennyire remegek, de egy mély sóhajjal kiadtam magamból a feszültséget, és ismét visszazökkentem a saját higgadt, nyugodt, robotszerű állapotomba, amit a Hydránál tökéletesítettem. Korábban esélyem nem volt erre, a sérült elmém nem hagyta volna. A nő eddigre ki is adta a parancsot, hogy induljunk a tetőre, és így is tettem a többiekkel együtt, a fegyvert a hátamra engedve, hogy mászás közben ne zavarjon, de az oldalamon a pisztolytáskát kicsatoltam, hogy könnyedén előránthassam bármikor ha szükséges - mivel ez valószínűleg gyorsabb lenne, mint hátulról előrehúzni, fogást találni, és célra tartani. Ezért hordok magamnál mindig egy pisztolyt.

~Joseph Soltbauer~

Sikerült gond nélkül felmásznunk, és természetesen kaptam az alkalmon, hogy körbenézzek, nem minden nap mássza meg az ember a Reichstagot anélkül, hogy letartóztatnák - vagy lelőnék. Persze még mindkettőre megvolt papíron az esély, de komolyan kételkedtem benne, bíztam a Hydrában. Valami viszont furcsán vibrált körülöttünk, mintha csak hologram szélei lennének, vagy valami hasonlónak tűnt számomra. Egyből visszatért a félelmem, hogy ez az egész egy illúzió, és felemeltem a távcsövemet ellenőrizni, hogy mindent rendben látok-e miközben Reena elkezdte a beszédét. Ja hogy pajzs... de hülye vagy Joseph. Megnyugodtam, hogy nem illúzió miatt van a furcsaság, és mikor Reena a beszéd végén önkéntest kért, előreléptem.
- Asszonyom, Joseph Soltzbauer [rangom]* önkéntesen jelentkezik. - mondom, ezután megkapjuk a parancsot az indulásra, mire intek a csapatomnak, hogy mi is induljunk. Egyszerű kézmozdulatokkal jelzem, hogy egymást fedezve haladjunk előre fedezékről fedezékre, ha a toronyból észre vesznek minket, akkor egy ember mindig tartsa őket tűz alatt, még ha nincs is tiszta rálátásunk rájuk, hogy ne tudjanak kibújni a fedezék mögül és választüzet leadni. Ha elérjük a tornyot, akkor parancsot adok a C4 használatára, és ha vannak odabent emberek, akkor arra is, hogy leszedjük őket, mielőtt továbbindulnék.

*nem tudom milyen rangja van Josephnek most a Hydrán belül, csak annyit hogy az átlag njk-k felett

Végre ismét otthon van. Pokolsok évet töltött távol szülőföldjétől, s most kifejezetten jó érzés újra saját nyelvterületén lenni. Leküzdötte a vágyat, hogy meglátogassa az egykori árvaházat, bár kifejezetten csak azért volt erre hajlandó, mert nem üdülni jött. Visszahívták. Haza. Méltán nevezheti a Hydra színeiben saját otthonának ismét e helyet, s ezért végtelenül hálás a Fejeknek. Ez az ország az övék, ha tetszik a világnak, ha nem.
Klaus pontos fickó. Hogy a híresen hírhedt, vérbe ivódó, öröklődő német precizitás teszi, vagy egyszerűen csak erre a mentalitásra nevelték egykor, örök rejtély marad. Bárhogy is, nem várat meg senkit, jó negyed órával korábban érkezik meg az eligazítóba. Pillantása körbevonul az egybegyűlteken, majd megakad egy természetszerűen mélyen emlékek közé vésődött, túlságosan is ismerős figurán... milyen rég nem találkoztak? Évekkel ezelőtt volt. Öt, talán hat? Nem emlékszik pontosan.
- Herr Doktor! - Lép a szőke férfi mellé, magasságkülönbségük alig érzékelhető a bakancsnak hála. A tűzvörös hajú fickó teljesen fekete katonai alapfelszerelést visel, általános fegyverzete nem utal arra, hogy tudna a bevetés mibenlétéről, a felszerelkezést az eligazítás után fogja megtartani. Ha a másik felismeri, széles mosoly rándul a képén, az állán lévő forradás jellegzetes vonást ad a gesztusnak, bár a doktor korábban aligha láthatta. Csak három évvel ezelőtt szerezte a SHIELD elleni ütközetben. - Meglep, hogy pont itt találkozunk. Felhagyott talán a kísérletekkel? - Nem komoly a kérdés, valahogy nehezen tudná azonosítani bármi mással, mint az orvossal, aki gyerekkora óta... nos, ha nem is megkeseríti életét, de kétségtelenül... átalakítja azt.

Hydra - Újra a Z dimenzióban

16+

Az eligazítóban a magas férfi méltóságteljes türelemmel várakozik. Alighanem mindenkinél korábban érkezett, de végtelen nyugalommal fogadta ezt, az üres szoba látványát. A telefont használva eszközül arra, hogy kapcsolatban maradjon a világgal nem vált tétlenné, leveleket és híreket olvasott, mígnem egy új versenyző érkezett meg az eligazításra.
És milyen ismerős látvány! Ó hogyan is feledhetné ezt a vörös hajat, ezt a fakó arcot, ezeket a szemeket, gyermek volt még, mikor először látta, és azóta férfivá lett, mondhatni a keze alatt, szó szerint és átvitt értelemben is, micsoda öröm viszontlátni valakit így.
- Klaus - cápamosolyra húzódnak az ajkai, a kezét egyenesen kinyújtja, barátságos, üdvözlő szorítása erős és domináns, mint a fogása mindenkor a másik testén és lelkén, de gyorsan odahagyja az ujjait, és az állát fogja meg, mintha még mindig nyakigláb kölyök volna, akivel ezt büntetés nélkül megteheti, mert joga van hozzá. A hüvelykujja végighúzódik a hegen.
- Ez elég ocsmány, nem volt sehol egy tisztességes orvos? - bár meghalni is hagyták. Végignézi alaposabban, egyéb állapotait így ruhában kielégítőnek találja. Ő maga csak egy sötétszürke pulóvert visel fekete nadrágja felett, az övén szabványfegyver, a zsebében apróságok, táska itt nincs nála.
- Sose hagyok fel velük, de idejét láttam annak, hogy a terepen tapasztaljam meg azt, hogy milyen irányba kell továbbfejleszteni a kísérleteket, mire van szüksége a katonáknak valójában. Nehéz a laborból megállapítani, mik a pontos körülmények, amikre fel kell készíteni titeket - becéző kedvességgel beszél hozzá, éppen úgy, ahogyan a tenyésztő kedveskedik a legszebb harci kutyájának, amelyik már a nézésével is kibelezi az ellenfelét, mielőtt egyáltalán összeeresztenék vele az arénában. Szépségek.

Az, hogy gyerekkora óta ismeri és végigkövette az életét, jobbára azt eredményezte, hogy egyfajta... kíméletlen apafigurává nőtte ki magát a másik, hiába tűnnek mostanra gyakorlatilag egykorúnak, a múlt porától nehéz megszabadulni. Valószínűleg nem is annyira meglepő, árvaként nem lehetett köteléke vér szerinti szüleivel, kialakította hát azt a nevelőkkel, orvosokkal, a többi kölyökkel. Hamis-kapcsolatok végtelen tárháza, mely mégis sokkal szorosabb, mint egyes családokban a valódi. Ő sosem akart menekülni.
Elfogadja a felkínált kezet és meg is szorítja azt. Nem fitogtatja tudottan embertelen erejét, hagyja a másiknak megőrizni a mozdulatba iktatott fennhatóságot, elvégre... a mai napig feljebbvalójának tartja, ha hierarchia szerint hivatalosan ez nem is igaz. Más területeken dolgoztak ők ketten, bár klónként a mai napig alsóbbrendűnek tekintendő. Hamisítvány. Egy tökéletes hamisítvány hovatovább.
Nem rezdül, ahogy az ujjak a bőréhez érnek, engedelmesen megemeli az állát, világos pillantása a vöröses pillák árnyékából vetül le a dokira. A másik nem téved, büntetés nélkül ellenőrizheti.
- Nem volt idő rá. Roncsoló vegyület került bele, mire ellátták volna, a regenerációm heggel gyógyította. - Őt nem zavarja különösebben, nem egy hiú fickó. Nem úgy nevelték, hogy a legyen, okozott volna pár kellemetlenséget kölyökkorában.
Amint a férfi keze odahagyja az állát, a feje visszabiccen. Kisterpeszbe áll meg, kesztyűs mancsait katonásan a háta mögé kerülnek, kissé rókaszerűen sunyi félmosoly tépi meg a száját. A vörösök valahogy mindig sunyik, bár az oly hírhedt megbízhatatlanságuk messze nem igaz rá szervezeten belül. Hűséges katona.
- Óh? Ezek szerint együtt fogunk dolgozni? Nagyszerű! - Láthatóan felélénkül ettől a lehetőségtől. Ideje bizonyítania egykori orvosának, hogy megszolgálta a rengeteg energiabefektetést. - Hogy teltek az elmúlt évei, Doki?

Hydra - Újra a Z dimenzióban

16+

Saját gyermek híján ő maga is az árvaházi kölykök felett apáskodott. Jó volt ez így, amelyik megfelelően viselkedett, az egyértelműen az ő hatására és fejlesztésére történt, amelyik pedig szégyent hozhatott volna a fejére, az nyilvánvalóan genetikájában volt rossz a hozott állománynak köszönhetően. Szerencsére ritkán kellett erre hivatkoznia. Az elég fiatal gyerekek még elég jól hajlíthatóak, éppen, mint a kis vörös. Csak azokkal volt baj, akiket szülőktől szedtek el, és akik azt hitték, jobb nekik a családi kötelékek langymeleg nyálában feredőzve csak azért, mert kényelmes.
- Áh. Ez sok mindent megmagyaráz, bár... nem. Hol szerezted? A nyugatiak ritkán használnak efféle anyagokat úgy tudom, mert féltik a saját embereiket a helytelen használat visszahatásától - hiú ő a teremtett teremtmény helyett is, bár soha nem a szépség volt az, ami a jó katonát kitette, ám a hatékonyságnak is van egyfajta szépsége, ahogyan a ragadozót is kecsesnek nevezi a balga embernép, holott az ellene prédáló halálos hatékonyságot cicomázza ilyenkor.
Eligazítja a telefont a zsebében és bólint. Ő sem ül le, no meg a falnak sem dől, a fegyelmezettség nem csak látszat, hanem megszokás, rutin, és egyszerű, mint a lélegzet.
- A jelek szerint igen, legalábbis alighanem azért kaptunk hívást mindketten ide - bólint rá, a másik látható öröme a kedvére van, a mosolya visszatér, féloldalas kifejezés az arcán, az árnyékok között nem bujkál a derű, kiéli magát a tetszés.
- Egyszerűen. A kiborg kutatások után az Örökség továbbfejlesztésén dolgoztam, de a virológia nem a szakterületem. A világháború megmutatta, hogy a szuperkatonáink még nem elég felkészültek minden körülményre, így az emúlt éveket leginkább továbbképzéssel töltöttem. A további fejlesztési irányok meghatározásához biztos tapasztalatokra van szükségem a terepmunkáról, leginkább első kézből. A dimenziók közti harcok ráadásul egészen új spektrumokat nyitnak meg a kutatásokban - újra mosolyog, fejét kissé félrehajtva méri végig Klaust. - Persze ezek csak előkészületek, nem tényleges eredmények. Ismered a metodikát, jól hangzik, kevés eredménnyel.