Z Dimenzió

by **Lady Gaia-Vell** Hétf. 08 Dec. 2014, 10:33

Arnim Zola saját használatú zsebdimenziója, amit egyszerűen csak Z dimenziónak nevezett el.
Z Dimenzió Dimension-z-is-weird

by **Dr. Zield Jones** Hétf. 08 Dec. 2014, 21:58

Blokk elképzelése egyezett azzal, amit Bérmajom gondolt. Braun és Reynolds hallgattak, ezzel egyeztek bele abba, hogy a hegy gyomra felé menjen a csapat. Tiger is megtette az utat velük együtt és figyelt végig. Semmi különöset nem talált, az ajtónál kellett csak dolgoznia. Nem volt könnyű megfejteni, még ő is megküzdött vele a nagy tapasztalatával és a legfejlettebb eszközökkel. Sikerrel járt és feltárult a fémajtó.
Megpróbált félreállni a vakító fény elől, de valami furcsa történt. Másodpercekig nem látott semmit és utána valamilyen másik világot látott. Először kivetített álcázóra gondolt, majd eszébe jutottak az interdimenzionális igyekezetek. Még nem tudhatta pontosan, merre is voltak. Zole esetében nagyon jó búvóhely lett volna egy párhuzamos világ. Reynolds hangot adott annak, hogy ő sem értett semmit. Blokk megpróbált keresni valamilyen eszközt, amire rácsatlakozhatott és ami a visszafelé történő jutásban segíthetett. Nem volt erre ideje, lövések következtek és vége lett az ébrenlétnek.
A kábulat után egy ágyon fekve tért magához. Az első pislogás után megpróbált kimászni, nem sikerült. Szíjak rögzítették a testét.
~Hol rontottuk el? Lenyomozták a beléptető rendszer feltörését? Védett eszközöket hoztam, ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Összeválogattunk minden felszerelést, most itt fekszek egy gatyában és sehol semmi. A repülőautót is biztosan lekapcsolták, megtalálták a hullákat. Kísérleti alanyok leszünk majd, ha végeztek a vallatásunkkal. Ez nem jó így! Kell kiút!~
Körbehordozta szemeit a szobán, hogy látott-e valamit, ami elárulhatott neki bármit a helyről azon kívül, hogy orvosi szoba volt. Feliratokat, tárgyakat keresett, megnézte az elektronikai részeket, az ajtókat és ha látott ablakokat, azokat is. A csuklóját mozgatta és a lábait, hogy volt-e esély kiszabadítani a szorításból, ha volt ideje próbálkozni. Megnézte a majmot, hogy milyen alakban volt. Ha egy ismeretlen katona is feküdt közöttük, az a blokkolást jelenthette, különben majomformát kellett volna látnia. Ha senkit nem látott a csapaton kívül, akkor szólt:
- Terv?

/Most kezdjük? Szép hosszú epilógus volt akkor:D/

by **Jack Gammer** Pént. 12 Dec. 2014, 03:18

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 7. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„Kezdett nagyon elegem lenni Arnim Zolából és a mocskos kis trükkjeiből. Már az is ritka hogy egy célpont miatt kétszer kell küldetésre indulnom, az meg pláne, hogy egy ennyire fel tud bosszantani és ennyi borsot tud törni az orrom alá. Nem volt éppen egy könnyű eset a fickó. És még csak nem is találkoztunk szemtől szembe, de az is csak idő kérdése volt. Ez volt a második küldetésem a csapásmérő alakulat tagjaként. Már az előző küldetés végén sejtettem, hogy ennek a főkancellár ügynek lesz folytatása, de várnom kellett pár hetet, mire ismét kemény akcióba hívtak. De sor került rá, és immáron karbantartott szakállal, de amúgy ugyanolyan körülmények között, ismét elszállítottak a titkos pforzheimi Hydra bázisra. Innen azonban megváltoztak a dolgok. A legfontosabb különbség a csapat összetételében volt, amit Goblin állított össze, de ezúttal ő nem tartott velünk. Helyette Bérmajom lett a parancsnok, aki a tervezést és az eddigi akciót is teljesen korrektül, nyitottan, mégis tiszteletet parancsolóan vezette el, nem volt rá panaszom. A tervezésben minden ötletet meghallgatott, a terepen viszont feltétlen engedelmességet várt, ez nekem tökéletesen megfelelt. A régiek közül még Reena Reynolds ügynöknő tartott velünk, aki a különleges páncéljával és egyedi képességeivel kiemelkedő tagja volt a csapatnak, amióta csak ismerem és valószínűleg még jóval korábbról is. Furcsamód a parancsnoki láncban máris én következtem utánuk, hiszen rajtunk kívül csak két újonc volt még a csapatban. Egy Blokk nevű informatikai szakértő volt az egyik, aki már a tervezés alatt is bebizonyította, hogy köztünk a helye és a küldetés alatt is kiemelkedő fontosságú feladatok jutottak rá. A másik újonc, Mumus már nem remekelt ennyire, robbantási szakértőként nem sok szerep jutott neki a behatolós akció kereti között, az ötletei kicsit elrugaszkodottak voltak a valóságtól, ráadásul végül nem is jelent meg a küldetésre, amit még továbbra sem tudtam hová tenni, de bele kellett törődnöm. Így tehát négyen voltunk a bevetésre, de ez tökéletesen elégnek tűnt, a küldetés nehézségi fokától függetlenül. Az összetétel rendben volt, újak és régiek egyaránt, más-más képességekkel és szakértelmekkel. Az sem zavart, hogy ismeretlen újonc is jött velünk, egy küldetéssel ezelőtt még én is ilyen voltam, sőt, talán még kicsit most is. Elolvastuk az újak aktáit, újdonsült parancsnokunk még egy bemutatkozó kört is tartott a biztonság kedvéért, szóval éppen eleget tudtunk egymásról, hogy megfelelően együtt tudjunk dolgozni. Bár Hydra keretei között ez sosem okozott problémák, titkos szervezet lévén az akciók többségében csak maszkok, számok és titkos övezték a személyeket, ehhez képest ez maga volt az összeszokott alakulat. Nem mintha az ismeretlen munkatársak bármikor is útját állták volna a profizmusnak, de azért mégiscsak könnyebb volt olyanokkal dolgozni, akiknek nagyjából tisztában voltam már a dolgaival. A csapat tehát rendben volt. A küldetés azonban egyáltalán nem tűnt egy könnyű menetnek.

A feladat maga egyszerű volt, a Hydra kezére játszani Arnim Zolát. A kivitelezés azonban komoly problémákba ütközött, amiket hosszas tervezőmunka árán sikerült csak kiküszöbölni. A célpont egy dél-németországi, határ menti kastélyban bujkált. 180 zsoldos őrizte a helyet, 60-60-60-as váltásokban, három műszakban, pontosan az a nemzetközi személyekből álló csapat, akikkel a múltkori razzia során is össze kellett volna szűrnünk a levet. Ehhez hozzájött még a roppantul fejlett biztonsági rendszer, aminek a magja az épület komplexum belsejében feküdt, pedig a behatolásunk kulcspontja volt az ebbe való behatolás. Legalább húsz különböző szint, elavult tervrajzok, sima műholdképek, a belső felépítésről nem sokat tudtunk. De a külső is elég volt ahhoz, hogy egy darabig törnünk kelljen a fejünket a bejutáson. A kastély ugyanis egy hegybe volt beépítve, észrevétlen megközelítése szinte lehetetlen feladatnak tűnt. Itt aztán ment a nagy ötletelés, a legföldhözragadtabb tervektől a legelrugaszkodottabb elképzelésig feldobtunk mindent, hátha valaki előáll egy megfelelő javaslattal. És valóban, így történt. A teleportálás alapból kiesett, hiszen vagy lepattantunk volna, és rossz helyen kötünk ki, vagy simán kipurcanunk, vagy el sem indult volna a folyamat, legalábbis addig ezek történtek volna, míg ki nem kapcsoltuk a teleportálást blokkoló pajzsokat. Ha ez megvolt, utána már hívhattunk erősítést, de addig magunkra voltunk utalva odabent. A mászás elég fárasztó és veszélyes útnak tűnt. Titkos alagutakról nem volt tudomásunk, de ha voltak is, bizonyosan rendkívül őrizték őket. A repülőgép, repülőautó, helikopter, jetpack, egyéb gépezetek túl hangosak, feltűnőek és bemérhetőek voltak a védelmi rendszer által. Az ejtőernyő, siklóruha, vagy szabadesős módszerek sem kecsegtettek túl sok jóval, azok se voltak sokkal kevésbé feltűnőek, ráadásul kiszolgáltattak minket az elemeknek. Tiszta út látszólag nem volt befelé. Itt jött a képbe Reynolds a javaslatával. Egyedül ő rendelkezett az észrevétlen behatoláshoz szükséges, személyre szabott álcázási technológiával. Se hőlátás, se éjjellátás, se sima látás, se gépek, se semmi nem érzékelhette már az ügynöknő páncélját. Mintha nem lett volna már eddig is elég veszélyes. Szerencsére a mi oldalunkon állt. Ő tehát be tudott mászni észrevétlenül, zavarókat helyezhetett el, onnantól pedig már repülő autóval megközelíthettük a helyet. Az időpontot gyorsan megbeszéltük, ugyanazt az esti időpontot választottuk, amit már az előző küldetéshez is javasoltunk Bérmajommal. Ha egyszer bent voltunk, onnan se egyszerűsödött sokat a helyzet. Az elsődleges feladatunk az lett volna, hogy Blokkot valamiféle rendszerbe való behatolási ponthoz juttassuk. Onnantól már hozzáférhettünk a térképekhez, biztonsági rendszerekhez, kommunikációs rendszerekhez, kamerákhoz, ellenséges pozíciókhoz, adatbázisokhoz, bármihez, a kezünkben lehetett volna az irányítás. Ahhoz azonban először el kellett jutni, be a kastély gyomrába, ami egyáltalán nem tűnt könnyű feladatnak. A legjobb esélyünk a bejutásnál leszerelt őrök felszerelésének, fegyverzetének, öltözetének, mágneskártyáinak és egyéb ingóságainak eltulajdonítása tűnt, amivel ha nem is végig, de egy darabig átjuthattunk a biztonsági ellenőrzéseken. Ha mást nem is, addig rejtve maradhattunk, amíg már késő volt észrevenni, hogy behatolók vagyunk. Az egyetlen probléma ezzel a haladási módszerrel Bérmajom állatias kinézete volt, amit Blokk nem is volt rest emlegetni. Bér megértettem, de nem tetszett ez a csapaton belüli burkolt mutáns gyűlölködés, nekem személy szerint semmi bajom nem volt velük, legalábbis addig, míg a Hydra céljait szolgálták. De amíg az újdonsült parancsnokot nem zavarta látványosan a dolog, engem sem. A probléma viszont valós volt, a kinézetével kezdeni kellett valamit. Nem lett volna szerencsés, ha a csapat elszakadt volna a parancsnokától ilyen apróság miatt. Szerencsére egy holografikus álcázó segítségével ezt később sikerült megoldani. A terv tehát megvolt, már csak a kivitelezés kellett, amit hamarosan meg is kíséreltünk.

Nagyjából összeraktam a felszerelésemet, amely sok elemében hasonlított az előző küldetésben használthoz. Sok finomságot nem akartam magamra aggatni, hiszen számítottam rá, hogy hamar le kell cserélnünk sok mindent az őröktől zsákmányolt felszerelésre. Mikor megvolt minden, visszahúzódtam a szobámra, hogy testben és lélekben is felkészüljek az akcióra. Előbbit némi alvással, utóbbit némi zuhany alatti merengéssel kiviteleztem. Az indulási idő közeledett, szóval felszerelkeztem. Minden többszörösen is ellenőriztem, szokás szerint, ne legyen semmi probléma, majd a találkozó előtt úgy 10 perccel már a hangárban is voltam. A parancsnok természetesen megelőzött. Reynolds már előrement, hogy előkészítse a terepet. Blokk hamarosan megérkezett. Mumus azonban nem jelent meg. Senki se tudta mi volt ennek az oka, de nem volt más választásunk, mint nélküle elindulni. Így redukálódtunk 4 főre. Ez is elégnek tűnt, de azért csökkentek az esélyeink a sikerre. Elindultunk a repülő autóval és a hegyek között várakoztunk csöndben Reynolds jelére. 20-25 perc telt el némaságban, de mielőtt elkezdtünk volna aggódni, az ügynöknő jelezte, hogy tiszta a terep. Meg is közelítettük óvatosan a teraszt, valóban minden nyugodtnak tűnt. A kiugró bőven alkalmasnak tűnt az észrevétlen landolásra és a repülő autó elrejtésére. Az oszlopok rejtekében hat fekete ruhás alakot is találtunk, a kiiktatott őröket, Reynolds társaságában. Profi munkának tűnt, a katonákon egyetlen karcolás, vágás, lövés nem volt, csak a fejük állt természetellenes szögben. Szegénykék, valószínűleg fogalmuk sem volt, mi történik. Utána meg már mindegy volt. Nem szívesen lettem volna gyanútlan őr egy olyan helyen, ahova Reynolds be akart jutni. Valószínűleg én is hasonlóan végeztem volna. Szerencsére az egyenlet jó oldalán álltam. Sikerült néhány hangfelvételt is zsákmányolni az őröktől, amik alapján megismerhettük a belső kommunikációs rendszert, illetve szert tettünk néhány mágneskártyára is. Reynolds rejtve tartott velünk, Bérmajomnak csak az álcázóján kellett állítani, Blokk és én azonban igényeltünk pár percet, amíg átvettük az őrök felszerelését. Némi visszalépésnek érzékeltem a Hydra cucchoz képest, de azért megfelelőnek tűnt minden többszöri ellenőrzés után is. Teljes fekete testpáncél, fekete símaszk, katonai bakancs és öv. Furcsa hogy ezekben is megismerték egymást, persze belegondolva egyáltalán nem, hiszen a Hydránál is hasonló volt a helyzet, hiába viselte általában mindenki ugyanazt az egyenruhát, hamar megtanulja az ember megkülönböztetni az alatta bujkáló embereket. De a testfelépítésünk passzolt egy-egy őrhöz, láttam rációt a beépülésben. A fegyverzet is rendben volt, póttárak, elektromos viperák, marokfegyverek, nagyon jó minőségű AK-k, mindegyikből vettem magamhoz 1-1, kivéve lőszerből, abból azért megfelelően betáraztam. A bakancsomba a vésztartalék fegyvereimet azért elhelyeztem, a kicsi marokfegyvert és a rövidkést, de a többi fegyver lecserélésre került. Még magamnál tartottam, amit elfogadhatónak és kevésé gyanúsnak ítéltem, a többi cuccot pedig visszatettem a kocsiba. A jármű, az őrök és a kint hagyott felszerelések tökéletes biztonságban voltak az oszlopok takarásában, ha nem keresték őket, biztosan nem akadhattak rájuk. Megvolt az átvedlés, már csak egy dolog volt hát hátra, behatolni az oroszlán barlangjába.

A teraszról egyetlen nagy kétszárnyú ajtó vitt minket tovább. Már ezen is elektromos zár volt, de szerencsére a mágneskártyáink ezen a ponton még gond nélkül továbbvittek minket. Egy széles és magas, rövidke folyosószakasz várt minket az ajtó mögött. Ez még a kastély régi építésű része volt, itt még semmiféle csatlakozási pontra nem leltünk. A folyosó végén egy csigalépcső vitt minket tovább, majd egy hatalmas teremhez értünk. Innen egy újabb kétszárnyú ajtó vitt tovább, ami már valóban a kastély bejáratának tűnt, de emellett már ott szobrozott két őr. Igyekeztünk a békés módszerrel kezdeni, de mindannyian felkészültünk, hogy talán el kell eresztenünk az első lövéseket már ennél az akadálynál. Minden esetre máris tovább jutottunk észrevétlenül, mint az előző küldetésen, ahol hála a kezdeti nehézségeknek már az elején elfogtak minket. Sajnos csak annyit tudtunk magunkról, hogy mi voltunk Sólyom 1-6, ami nem volt sok, konkrétan semmi, de ezzel kellett gazdálkodnunk. Az őrök egyből egy Charlie nevű fickót ismertek fel közöttünk, ami jó volt, mert nem gyanakodtak, de rossz is, mert fogalmunk sem volt, melyikünk lehetett ez a fickó. Én semmi esetre sem szólalhattam volna meg, az én német akcentusom egyből elárult volna minket egy ilyen bandában. Amúgy is, a parancsnok dolga volt, hogy megpróbáljon kibeszélni minket ebből a helyzetből. Én csak álltam, látszólag egy nyugodt őr testtartásával, de legbelül már felkészültem, hogy ne legyen fennakadás, ha elszabadulnának a dolgok és egyből tudjak cselekedni. Bérmajom rövid és szaftos választ adott, mást nem is nagyon tehetett. Le lettünk hívva, de a többiek a helyükön voltak. Én se nagyon tudtam volna mást kitalálni. Úgy tűnt, a két őr bevette a dolgot. Legalábbis annyit, hogy azok voltunk, akiknek tűntünk. Akárkinek is tűntünk. Elkezdtek viccelődni, ez jó volt, nem sejtettek semmit. A problémák azonban elkezdődtek, amikor előrekerült a protokoll, amit mi nem ismerhettünk, de logikus volt, hogy minden ilyen váltásnál értesítik egymást az őrség tagjai. Reynoldsnak nem volt más választása, mint cselekedni, mielőtt a férfi beszólhatott volna a központnak vagy a többi őrnek. Hirtelen véres karmok robbantak ki a fickó mellkasából, amik bizonyára láthatatlan társunkhoz tartoztak. Ijesztő egy jelenet volt, de szemrebbenés nélkül néztem végig, már megszoktam az ilyesmit, ez egy ilyen munkakör. Nekünk Blokkal egyelőre nem jutott munka, mert Bérmajom azonnal cselekedett és fejbe lőtte a társa hirtelen kivégzésén megbotránkozó másik őrt. Az első akadályunk tehát ezzel el is hárult.

Mindkét őr a földre került, én pedig azonnal körbepillantottam, hogy volt-e bármi érzékelő, kamera, vagy hasonló, ami ezt a jelenetet továbbadhatta a kastély további részének. Ha találtam ilyet, attól igyekeztem megszabadulni, de nem láttam rá sok esélyt, ez még az épület egy eléggé primitív részének tűnt, persze fő az óvatosság. Ezután segítettem Blokknak átkutatni a testeket, de nem akadtunk semmi új használható apróságra, ugyanaz volt a felszerelésük, mint a kintieknek. Az informatikai szakértőnk ezután nekilátott az ajtó feltöréséhez, én pedig Bérmajom parancsai szerint fedező pozíciót vettem fel. Blokk gyorsan dolgozott, bár ez a z ajtó még nem volt problémás, csak mágneskártya és kód kellett hozzá, ezzel a szakértőnk könnyen boldogult. Az ajtó kinyílt, mi pedig mehettünk tovább. A modern ajtó ellenére a kastély még mindig ódon módon folytatódott. Kőfalak és fáklyák, egész kellemesen kinéző kis útvonal volt ez. Négy méteres belmagasság, két és fél méteres szélesség, nagyjából húsz méteres hosszal. Ez a hely még ismerős volt, a memorizált 1940-es tervrajzok alapján el tudtunk igazodni. Jobb oldalra volt egy letérő, ami elméletileg egészen a kastély oldaláig vezetett kifelé, de nekünk nem ez az útvonal kellett. Nem, nekünk a másik kellett, ami a hegy belsejébe vezetett. Már a tervezésnél is mondtam, hogy az a mi útvonalunk, be a kastély és a hegy szívébe, ahol hozzáférhetünk a központi rendszerhez és rá tehetjük a mancsunkat az értékes adatokra és talán magára Arnim Zolára is. Nem szólok továbbra sem, csak látványosan bólintok, hogy egyet értek Blokk javaslatával és Bérmajom parancsával, az kell, hogy legyen a mi útvonalunk, be az épületkomplexum mélyére, mindenféle kitérő nélkül, hacsak nem állja az utunkat valami áthatolhatatlan akadály. Nos igen, ez az a pont, ahol nemhogy nem az történt, amire számítottunk, hanem sokkoló meglepetésbe futottunk. És nem győzöm hangsúlyozni, mennyire váratlan dolog történt. Komolyan mondom, eldobják az agyukat, ha elmesélem. Készen állnak? Hát akkor figyeljenek.

Blokknak kellett egy kis ügyeskedés már ennél az ajtónál, de végül sikerrel járt és kinyitotta nekünk. Ami mögötte várt minket, szavakkal leírhatatlan. Éles fény vakított el minket és mire kitisztult a látásunk, már az állunk is leesett, legalábbis az enyém. Szó szerint egy teljesen más világba csöppentünk. Nem viccelek. A hegy belsejében egy másik világ, egy zsebdimenzió várt minket, Arnim Zola személyes kis játszótere, mint később kiderült. Csak álltunk, bámultunk és Reynolds mindannyiunk gondolatainak hangot adott a rácsodálkozásával. És ha már ő sem értette, mi zajlik körülöttünk, akkor tényleg baj volt. De még mekkora baj volt. Túlságosan sokat időztünk azzal, hogy az elénk táruló új világot bámultunk. Tompa, halk lövések hangja ütötte meg a fülemet, ekkor már tudtam, hogy bajban voltunk. Sajnos nem tudtam időben reagálni már a kábító lövedékek érkezésére. A kis gonosztevő tökéletes helyen talált el, ahol a páncél nem védett. Azonnal kirántottam magamból, de már elkéstem, hiszen láttam, hogy egy altató lövedékként szolgáló tű volt a kezemben. Hiába próbáltam küzdeni a hatása ellen, azonnal fejbe vágott, erős szert kaptunk, nem bízták a véletlenre. Másodpercekbe telt csupán, a fényes új világ kezdett elmosódni körülöttem, majd el is sötétedett, azt még éreztem, ahogy térde esem, de azt már nem, ahogy a fejem hangosan, vagy hangtalanul koppant a padlón. Az utolsó gondolatom az volt, hogy ennyi volt, elkaptam minket, vége volt a játéknak.

Nem tévedtem sokat, elfogtak minket, de még éltünk. Kérdés, ennek mennyire örülhettünk. Egy szál alsónadrágban ébredtem fel, egy orvosi helyiségben, egy ágyhoz szíjazva. Nos, kezdésnek örültem, hogy még élünk, simán kivégezhettek volna minket. De megint el lettünk kapva, két küldetés, két elfogás, ez kezdett egy kellemetlen szokássá válni. Egyre inkább gyűlöltem ezt az Arnim Zola nevű fickót. Először is magamat ellenőriztem. Le voltam szíjazva, ebben biztos voltam, a mozgás nem nagyon volt opció. Igyekeztem felmérni, mennyire erősen voltam korlátozva, volt-e belép vezetve valamiféle cső vagy hasonló, ami adagolhatott anyagokat befelé vagy kifelé. Ébernek éreztem magam, de benne volt a pakliba, hogy folyamatosan kaptuk a mozgást, gátló szereket, ha így volt, akkor először azt kellett valahogy megszüntetni, kirántani, elzárni, mielőtt bármiféle szökésen törhettem volna a fejem. Ha ezen túllendültem, akkor jöhettek a szíjak. Erősnek tűntek, én pedig még kómás voltam kicsit, de azért tesztelgettem, hogy megfelelő erőfeszítéssel esetleg kiszabadulhatok-e. Kétséges volt, hogy ilyen amatőr módon korlátoztak volna minket, de minden állomást végig kellet járnom. Ha úgy ítéltem, hogy önerőből nem tudok kiszabadulni, jöhetett a körbenézés. Elsősorban a körülöttem lévő, viszonylag elérhető területet pásztáztam át. Bármiféle vágóeszköz, szike, kilazult csavar, vagy akár csak az ágyból egy kiálló szög, bármi használható jól esett volna ebben a szorongatott helyzetben. Ha ez sem volt járható út, akkor jöhettek a többiek. Először is, gyors főszámlálás. Blokkot és Bérmajmot is láttam, ők se voltak jobb helyzetben. Reynolds volt a kérdés, bíztam benne, hogy ő a láthatatlanságával talán megúszhatta a dolgot és később a segítségünkre siethetett. Ha ő is ott volt velünk, akkor ezek a remények is szertefoszlottak. Bár ha el is fogták, akkor is, négyünk közül még mindig neki volt a legtöbb esélye a szabadulásra, hála a képességeinek. A tartályokból is neki egyedül sikerült kitörnie anno, most is neki voltak a legjobb esélyei. Azért még azt is megnéztem, volt-e rajtunk kívül valaki a helyiségben, akitől segítséget, vagy legalábbis valamiféle magyarázatot kaphatunk. Megszólalni továbbra sem láttam értelmét, mert semmi használható tervvel nem tudtam előállni, addig nem legalábbis, amíg megfelelően fel nem mértem magam, a környezetem, a társaimat, a helyiséget és magát az egész szituációt. Ha ezek megvoltak, akkor talán beszélhetünk tervekről. Vagy minden elképzelés zsákutcába fut és várhatunk tétlenül a sorsunkra. Akárhogy is, egy alapos és mindenre kiterjedő állapotfelmérés az kellett.

Higgyék el, nem olyan egyszerű egy Arnim Zola kaliberű fickóval elbánni. Hiába ütünk rajta, hiába tervezünk előre, hiába próbálunk előtte járni egy lépéssel, mindig talált valami módot, hogy borsot törjön az orrunk alá. Nem csoda, hogy Hydra ideáig nem tudott vele elbánni, pedig már eltelt jó pár évtized az árulása óta. Na de azért küldtek minket oda, hogy elfogjuk és erről az elképzelésünkről nem tettünk le még ebben a szorult helyzetben sem. A helyzet korán sem volt reménytelen. Mégpedig azért nem, mert ismételten nem öltek meg minket, amikor megtehették volna. Egyszer már megszöktünk. Másodszor is lehetett rá esélyünk. Csak ki kellett várnunk. Egyelőre azonban csak annyit tudtam tenni, hogy felmértem, mivel is volt dolgunk abban a helyiségben. Az első kérdés tehát az volt, önerőből mit tudtam megoldani, mennyire voltam lekorlátozva, adagoltak-e belém valamit, milyen erővel voltam leszíjazva, mennyit tudtam tenni saját erőmből a szabadulásért. A második kérdés, hogy volt-e bármi használható a közelemben, amit hasznosítani tudtam volna a szabadulás érdekében. A harmadik kérdés a társaim állapota volt, ki mennyire volt szorongatott helyzetben, ki lehetett a legjobb lehetőségünk a szabadulásra és kinek volt egyáltalán esélye a menekülésre, illetve hogy volt-e még rajtunk kívül valaki odabent. Bíztam benne, hogy mindezek felmérés után majd okosabb leszek a helyzetünket és az esetleges megoldásokat illetően. Abban viszont ezen a ponton már biztos voltam, hogy ez az Arnim Zola sikeresen felírta magát a fekete listámra. Tényleg, felbosszantott a fickó. Nem azon az őrjöngeni akarok miatta módon, inkább a szívesen látnám végre bilincsben és zsákkal a fején módon. De egyelőre csak remélni tudtam, hogy adódik még esélyünk a küldetés teljesítésére. Egyelőre azonban csak a vizsgálódás, a tervezgetés és a várakozás maradt nekünk.”

by **Lady Gaia-Vell** Pént. 12 Dec. 2014, 10:41

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2014. december 16. (kedd)

Amikor Blokk keresni kezdte volna a visszavezető utat még mindig a folyosón álltak és ugyanabban a világban, ahol eddig is voltak. Csak az ajtón túl volt az a hely.
Már felébredve, amikor gondolkodni kezdett Blokk az elrontást, ami az eszébe jutott az, hogy Zola katonái valószínűleg tudták, hogy ott van ez a dimenzió és lehetséges, hogy ők nem léphettek be oda, így amikor az ajtót kinyitották ez lehetett a lebukásuk oka. Amint körbenézett Blokk a helységen csak a három férfi volt itt bent, Reena sehol sem. A helységnek nem voltak ablakai, egyetlen egy fémajtó volt itt, a falba húzódó fajta, oldalt panel, ami irányítja. Itt bent nem volt sok minden, a falak csupasznak tűntek, valamilyen szürkés anyagból, csupán egyetlen egy tolható asztalka volt bent, azon pedig orvosi eszközök, mint vérnyomásmérő, szikék, fogók, csipeszek és a fém orvosi tál. Bérmajom is a saját alakjában volt itt, nem emberként.
Mindenki csak egy-egy bőr szíjjal volt odaszíjazva az ágyhoz, egy-egy volt a két csuklón és a bokákon. A kezekből, ahogyan nézték infúzió szerű dolog állt ki, az ágyak mellett valóban volt egy-egy „karfa”, amire az infúziós tasakot akasztották. Lassanként kezdte érezni mindenki, hogy a mellkasuk is fáj, be is volt kötve, mintha megműtötték volna őket, de a kötés miatt nem látszott, hogy mit is tettek.
Mikor próbálgatták, hogy mennyire tudnak szabadulni a szíjak erősek voltak, mindenkinek a saját kéz és láb méretére állítva. Így ha valaki nem tanulta meg korábban, hogy miként tudja a csuklóját kiugrasztani sérülés nélkül, annak nehéz lesz a szabadulás. Esetleg, ha nagyon-nagyon erősen húzzák, akkor még engedhetett, de addigra már véresre fogja marni a csuklókat a szíj. Mivel Braun ezt választotta, így az a keze, amit lényegében kitépett a szíjból erősen zúzódott, sajogott és több részen is szivárgott a kezéből a vér. Ezek után már könnyedén kiszabadíthatta magát és a társait is.

//Rövidebbnek hittem, nem gondoltam volna, hogy ennyiszer lesz olyan, hogy nem tudok kört váltani Sad

//

by **Dr. Zield Jones** Szomb. 13 Dec. 2014, 21:46

Blokk azt találta a gondolataiban, hogy a katonák csak őrizték azt az ajtót, de nem mehettek volna át rajta. Mivel az ő mágneskártyájuk lett használva, jogosulatlan belépést jelezhetett a rendszer. Az álcázó berendezés elmúltával pedig már mindent tudhattak róluk, mire magukhoz tértek. Az orvosi szobát szemügyre vette és semmi érdekeset nem talált. Használhatót inkább. Ha a szíjakból kiszabadulnak, néhány eszköz megfelelhet fegyvernek és lehet, hogy orvosi eszköz is kell. A csapatban nem volt külön felcser, arra hagyatkozhattak, amit általános ismereteikkel tudtak a sebellátásról. A kérdésére nem kapott választ, nem volt terv. Reynoldsot sem látta sehol, csak reménykedni tudott, hogy a láthatatlanságával elbújt valahogyan és dolgozott a háttérben.
~Egyedül nem jut el Zolához. Kellünk neki és remélhetőleg megtalál, ha nem egy másik szobában fekszik ugyanígy.~gondolkodott magában.
Lehet, hogy már kísérleteztek rajta, a Hydra egyik csodafegyverén, akinek remek képességei voltak és a páncélja is különleges volt. Az itteniek közül Bérmajom is lehetett volna kísérleti alany, de őt nem vitték sehová. Tiber elkezdte érezni a szorító érzést a mellkasán és ahogyan megnézte, látta a kötést. Próbált rájönni, milyen szervhez volt a legkönnyebb hozzáférni azon a részen, ahol a vágás és a kötés volt.
~A szívünkbe ültettek valamit? Zola és a kísérletei...
Ha Braunnak sikerült kiszabadítani a többieket, Blokk igyekezett felkelni és végignézte a testét, hogy mennyire sérült, mennyire működik. Ha úgy érezte, tudott járni, magához vett két szikét és megnézte, mi volt még mozdítható a szobában. A vérnyomásmérőt és a szíjak egyikét is hozta magával, ha lehetett. Az ágy rácsaiból ha ki tudott szerelni néhányat, akkor azt is kiszedte és felkínálta a többieknek fegyverként.
- Majom, te jobban regenerálódsz? Mit érzel?
Most jól jöhetett a mutáns képessége, hátha valamivel többet érzett, szagolt magán, mint a többiek. Ki kellett jutni a helyiségőbl valahogyan és felmérni a kinti területet, hogy merre volt értelme elindulni.
~Kísérleti alanyok lettünk, a laboroknál lehetünk valahol. Ha szerencsénk van, Reynolds megtalál minket és együtt eljuthatunk Zolához. A kijutás sem lesz egyszerű, nem hiszem, hogy a központban gondolnak zsebdimenzióra, különben mondták volna, hogy itt lesz a célpont~gondolkodott némán az informatikus.

by **Jack Gammer** Hétf. 15 Dec. 2014, 04:36

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 8. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

A helyzetünk nem volt éppenséggel rózsás a küldetés e pontján, de nem voltunk éppenséggel reménytelen helyzetben. Bevallom, elég rossz helyzet volt. De még éltünk. Sőt, úgy tűnt, van kiút a szorult helyzetből. Hogy ez a lehetőség mennyire bizonyul majd kihasználhatónak, az hamar elválik majd, minden esetre eddig nem is ment olyan rosszul a szabadulós mutatvány. Persze nem lett volna rá szükség, ha nem sétáltunk volna be ismét Arnim Zola egy csapdájába. Valóban, kezdett kicsit elegem lenni az aktuális német kancellárként pózoló árulóból. Pár hete már indított ellene egy akciót a csapásmérő csapat, az se alakult túl fényesen, de végül sikerrel zárult, szóval még itt is bőven megvolt rá az esélyünk. Már az előző küldetés végén sejtettem, hogy ennek az ügynek még bizony lesz folytatása. És valóban, szinte ugyanolyan körülmények között szállítottak a Pforzheim város közelében lévő titkos Hydra bázisra, mint először, hogy ismét részt vegyek egy fontos besorolású akcióban. Azért az első körhöz képest voltak némi változások. Bár Goblin állította össze a csapatot, ő ezúttal nem tartott velünk, helyette Bérmajom lett kitüntetve parancsnokká. A mutáns remekül kézben tartotta a tervezési folyamatot és az akció részen is minden rendben volt, a körülmények szerencsétlen alakulása nem az ő sara volt. Meghallgatta a csapat javaslatait a haditerv kidolgozása alatt, bemutatkozó kört tartott, mégis, a terepen engedelmességet várt, összefoglalva, nem volt problémám a parancsnokváltással. Persze mint tapasztalt és sokat látott kiskatona, már sokszor láthattam, hogy a Hydrán belül bizony mindenki rászolgált a vezetői pozícióra, nyugodtan bízhattam a parancsaim létjogosultságában. Az külön örömmel töltött el, hogy Reena Reynolds ügynöknő ismét velünk tartott, a páncélja, a képességei és a tapasztalatai rengeteg segítséget nyújtottak az akció során. Utánuk jöttem én a rangsorban, második küldetéshez képest nem is rossz. Alattam pedig két újonc foglalt helyet, egy Blokk névre hallgató informatikai szakértő és egy Mumus nevezetű robbantási szakértő. Előbbi kivette rendesen a részét a tervezésből és az akcióból is, utóbbi viszont inkább elrugaszkodott ötletekkel állt elő, szeretett robbantgatni és a küldetésre sem jelent meg végül. Lehet találgatni, a kettő közül melyik volt szimpatikusabb. Súgok, nem a robbantós. Na de mindegy. A csapattal tehát továbbra sem volt semmi problémám, a szokásos csak maszkok, csak kódnevek, csak számok szabályokhoz képest ez már egy összeszokott kis csoportosulás volt. Nem mintha az ismeretlenség bármikor akadályozott volna abban, hogy megfelelően végezzem a munkámat, illetve hogy együttműködjek a társaimmal. Egy ilyen kaliberű titkos szervezet nem engedhette meg magának, hogy ne olajozott gépezetként működjön. Én pedig egy picike csavar voltam ebben a gépezetben és sose jutott eszembe rossz felé fordulni benne, vagy akadozni, vagy bármi, amivel visszafogtam volna a munkát. A csapat tehát összeállt, de kellett is, mert a feladatunk egyáltalán nem ígérkezett egyszerűnek.

A küldetés ezúttal nem kevesebb volt, mint Arnim Zola elfogása. A célpont egy dél-németországi határ menti kastélyban tengette a napjait és csak arra várt, hogy szerény kis csapatunk bezsákolja. Az őrség ugyanaz a nemzetközi zsoldosokból álló 180 fős alakulat volt, 60-as váltásokban, akikkel az előző küldetésen is össze kellett volna futnunk. A legnagyobb probléma a helyszínnel volt. A kastély maga szinte megközelíthetetlennek tűnt, nagy része egy hegy belsejébe volt építve, és a számunkra érdekes dolgok természetesen az épület komplexum mélyén rejtőztek, a biztonsági rendszer pedig igen fejlettnek ígérkezett. Összedobáltunk mindenféle bejutási módszert, ami csak eszünkbe jutott, mint a teleportálás, titkos járatok, jetpackek, repülő autók, személyi repülő eszközök, ejtőernyők, szabadesés, siklóruhák és hasonlók. A problémák ott voltak, hogy olyan dolgok, mint a teleportálás a blokkoló pajzsok miatt alapból nem működhettek. A többi vagy túl kockázatos, vagy túl feltűnő, vagy szimplán őrültség volt. A bejutás tűnt a legnehezebben megoldható problémának, de Reynolds előállt egy használható ötlettel. A páncélja el tudta rejteni az érzékelők, gépek, hőlátók, éjjellátók, sima látók, tulajdonképpen bármi elől. Így vállalta, hogy előre bemászik, megtisztítja a terepet, zavarókat helyez el az érkezésünk titkolására és onnantól mehetünk tovább. Merész vállalkozás volt, de ha valaki képes volt rá, az az ügynöknő volt. Az akció esti időpontjáról hamar megegyeztünk, tulajdonképpen ugyanazokért a dolgokért volt ez előnyös, mint a múltkori akciónál. Ha egyszer bejutottunk, onnan a leszerelt őrök öltözetével, felszerelésével, mágneskártyáival haladhattunk tovább a kastély belseje felé. De ez se volt egy zökkenőmentes ötlet, méghozzá ahogy Blokk nem volt rest kiemelni, Bérmajom kinézete volt a probléma. A majomszerű test bizonyosan kilógott volna az álca alól, az pedig nem lett volna szerencsés, ha a parancsnokunk elszakadt volna a csapattól. Ez a probléma azonban hamar megoldódott egy személyi holografikus álcázó berendezés segítségével. Tehát megvolt a bejutási terv, onnantól minél mélyebbre kellett mennünk, hogy behatolhassunk a rendszerbe. Ha ez megvolt, akkor hozzáférhettünk a térképekhez, biztonsági rendszerekhez, kommunikációs csatornákhoz, adatbázisokhoz és egyéb létfontosságú információkhoz. Innen már nem lehetett olyan nehéz megtalálni a célpontot, elfogni, kikapcsolni a teleportációt gátló pajzsokat és uralmunk alá venni a helyet. De odáig először el kellett jutni. A terv tehát megvolt, így a csapat fel is oszlott indulásig. A felszerelés összegyűjtésével nem sok időt töltöttem. Hasonlított a csomag az előző küldetéséhez, apróbb változtatásokkal, de nem szabadultam el nagyon, mert úgyis tudtam, hogy az őrök közé kell majd beolvadnunk az ő cuccaikkal. Ettől függetlenül azért összeraktam rendesen a csomagot, többször is ellenőriztem, majd a szobám felé vettem az irányt. Itt beiktattam egy pár órás alvást, ami alatt a szervezetem felkészülhetett a rá váró izgalmakra. Ezután a zuhany alatt igyekeztem fejben is felvértezni magam a rám váró izgalmakra. Mikor ezekkel megvoltam, felszerelkeztem és a hangárba mentem. Úgy tíz perccel a találkozó előtt érkeztem, Bérmajom parancsnok már ott várt, Reynolds már bizonyára elindult, Blokk pedig hamarosan csatlakozott hozzánk. Mumus azonban sehol sem volt, így végül is nélküle indultunk el, így a csapat hamar leredukálódott négy főre. Elindultunk a repülő autóval és a hegyek között várakoztunk szótlanul az akció kezdetére. Beletelt egy 20-25 percbe, de mire elkezdtünk volna aggódni, már érkezett is az üzenet Reynoldstól, hogy tiszta a terep, így indultunk is, hogy csatlakozzunk az ügynöknőhöz a kastélyban. A küldetés hivatalosan is elkezdődött.

Elértünk a kastélyig és a repülő autóval gond nélkül tudtunk dokkolni a teraszon. Itt már Reynolds várt minket, hat kiiktatott őr társaságában. Az alakok teljesen sértetlennek tűntek, egyetlen egy karcolás, vágás, lövés sem volt rajtuk, csak a fejük állt természetellenes szögben, profi munkával lettek kiiktatva, a cuccaik pedig érintetlenek voltak, pont, ahogyan szükségünk volt rájuk. Ehhez még néhány felvételt is készített az ügynöknő a kommunikációról, szóval tényleg teljesített mindent, amit elvállalt, méghozzá átütő sikerrel. Mágneskártyákat is sikerült zsákmányolnunk a továbbhaladáshoz. Reynolds rejtve tartott velünk, Bérmajom pedig csak az álcázóján kellett, hogy változtasson, nekünk Blokkal azonban teljesen át kellett öltözködnünk a beolvadáshoz. Fekete testpáncél, hozzá illő símaszk, katonai bakancs és öv. Fegyverek terén inkább preferáltam volna a sajátjaimat, de azért a helyi kínálatra sem lehetett panasz. Egy-egy kés, elektromos vipera, marokfegyver és AK, illetve megfelelő mennyiségű lőszerek. Ezeken kívül még a csizmámba rejtettem a szokásos tartalék fegyvereimet, a kis marokfegyvert és a rövid kést. Még a kevésbé feltűnő kiegészítő felszerelések nálam maradhattak, de a többit kint kellett hagyni. A maradék felszerelés, a halott őrök, a repülő autó, mind-mind elfértek az oszlopok takarásában, amíg nem keresték, nem is láthatták meg őket. Ideje volt behatolni a kastély belsejébe. Egy kétszárnyú ajtó vezetett minket tovább befelé a teraszról, aminek az elektromos zára nyitható volt a zsákmányolt mágneskártyákkal. Egy rövidke folyosószakasz következett. Széles, magas, régi építésű kőfalú folyosó volt, ez még a kastély régebbi részeihez tartozott, így egyelőre még nem találtunk semmiféle csatlakozó pontot, amit Blokk kihasználhatott volna. De legalább kamerák, érzékelők, vagy egyéb biztonsági rendszerek se zavarták az utunkat ezen az ódon részen. Egy csigalépcső vezetett minket tovább, egészen egy újabb térre, ahonnan egy újabb hatalmas ajtó vezetett minket tovább, de emellett már két őr is szobrozott. A leglogikusabb lépés az volt, hogy megpróbáltunk békésen bemenni és csak végső esetben alkalmaztunk erőszakot. Az én német akcentusom egyből elárult volna minket, de amúgy is, parancsnokként Bérmajom dolga volt, hogy ezen az akadályon átvigyen minket. Én minden esetre egy nyugodt őr látszatát keltettem, de belül készen álltam, hogy a gyanú első jeleire cselekedjek és segédkezzem az őrök kiiktatásában. Végül is nem volt szükség a segítségemre, nélkülem is teljesen jól meg lett oldva a helyzet. Békésen közelítettünk, mint a Sólyom 1-6 csapat három tagja. Egyikünknek az őrök egy Charlie nevű fickót fedeztek fel, nem gyanakodtak, ez jó jel volt. Bérmajom egy egyszerű és frappáns magyarázatot adott, de ez nem volt kielégítő. Gyanút ugyan nem keltettünk, ment a viccelődés az őrök között, de a biztonsági protokoll alól nem tudtuk kibeszélni magunkat. Nem volt más választásunk, ki kellett iktatnunk a két szerencsétlent, mielőtt beszólhattak volna a jelenlétünkről. Amint az egyik fickó a rádiójához nyúlt, azonnal karmok robbantak ki a mellkasából, amik Reynoldshoz tartoztak. Mire a másik őr felfoghatta volna, mi történt, ő is kapott egy golyót a fejébe Bérmajom által. Mindkét pórul járt őr elterült a földön, ezzel már nyolctól szabadultunk meg, tehát csak 52 maradt, egész jól haladtunk a tisztogatással. Még nem buktunk le, az út szabad volt, az ellenség is fogyott, az előző küldetéshez képest már-már gyanúsan jól ment minden.

Sejthettem volna, hogy ez idillt nem tarthatott sokáig. Átkutattuk a két újdonsült áldozatot, de náluk is ugyanazok a cuccok voltak, amik a fentieknél, a standard felszerelésük. A parancsaim szerint fedező pozíciót vettem fel, bőszen nézelődtem bármiféle veszélyforrás után, de minden rendben volt. Blokk a mágneskártyák és a kódfeltörő felszerelése segítségével hamar átjuttatott minket ezen az ajtón is. Még mindig kőfalak és fáklyák fogadtak minket, továbbra se értük el a kastély modernebb részét. Így legalább tudtuk az 1940-es tervrajzok alapján, merre is kellett mennünk. A jobbra való letérés nem szerepelt a terveink között, hiszen az elméletileg a kastély oldala felé vitt volna el minket. Nem, nekünk tovább kellett mennünk előre, amely a hegy mélyére vezetett, remélhetőleg a központi rendszer és Arnim Zola felé. Hát, reménykedni szabad, de elég nagy meglepetés várakozott ránk arrafelé. Egy modernebb ajtó várt minket, itt Blokknak már tovább kellett ügyködnie a bejutáson. Végül sikerült és a szemünk elé tárulhatott az ajtó mögötti világ. Pontosan, az ajtó mögött egy teljesen más világ várt minket. És ezt most szó szerint értem, egy másik dimenzió volt ott, egy zsebdimenzió, mint később kiderült, Arnim Zola személyes kis játszótere. Hát leesett mindannyiunk álla rendesen. Olyannyira, hogy elég nagy bajba keveredtünk. Valószínűleg ott rontottuk el a dolgokat, hogy elkezdtünk birizgálni ezt az ajtót, amit nem lett volna szabad. Ezzel nagyjából le is lőttük az álcánkat. És amíg mi döbbenten bámultuk a szemünk elé táruló meglepetést, addig valaki ki is használta a figyelmetlenségünket. Tompa halk lövések hangját lehetett hallani, kábító lövedékek közeledtek felénk. Mielőtt elmozdulhattam volna az útból, éreztem, hogy valami eltalált, profi célzással, olyan helyen, ahol nem fedett páncél. Azonnal kirántottam a belém lőtt tűt, de már késő volt, az altató lövedék máris elkezdte kifejteni a hatását. A világ lassan elmosódott, majd elsötétedett minden. Hiába próbáltam küzdeni ellene, erős szert kaptunk, a szervezetem nem bírt vele, eszméletlenül estem össze és az utolsó gondolatom csak annyi volt, hogy vége a játéknak.

Tévedtem, még korán sem volt vége a bulinak. Egy szál alsónadrágban, egy ágyhoz szíjazva, egy orvosi helyiségben ébredtem fel. Kezdésnek örültem, hogy még éltem, ez egy kellemes meglepetés volt. Annak viszont korán sem, hogy Arnim Zola megint elkapott minket és ki tudja most mibe keveredtünk. Nem tűnt túl kellemes helyzetnek. Mindenekelőtt magammal kellett foglalkoznom. A csuklóimnál és a bokáimnál fogva voltam odaszíjazva az ágyhoz, bőrszíjak segítségével. Erős szíjaknak tűntek, pontosan a kéz és láb méreteimre állítva. Sajnos nem voltam annak a technikának a nagymestere, hogy kiugrasszam a csuklómat meg vissza, mindenféle sérülés nélkül, így a szabadulás elég nehéznek ígérkezett. Végeztem pár próba húzást, úgy éreztem, hogy sikerülhet a szabadulás, még ha fájdalmasnak is ígérkezett, sok választásom nem volt. Összeszorítottam a fogaimat, megfeszítettem az izmaimat és elvégeztem a műveletet. Jobb kezes voltam, szóval a bal csuklómat áldoztam be a szabadulás érdekében. Összeszedtem minden erőmet és szó szerint kitéptem a kezemet a szíjból. Nem volt egy fájdalommentes művelet, mire a kezem kiszabadult, addigra a végtag már erősen zúzódott, sajgott és több részen is szivárgott belőle a vér. Rettenetesen fájt, de szabad volt, csak ez számított. Harcban használhatatlannak tűnt a bal kezem, de annyi erő még maradt benne, hogy kioldjam a másik kezemet és a lábaimat fogva tartó szíjakat is. Felültem és a testem többi részét is megvizsgálhattam. A kezeimből valamiféle infúziószerű dolog állt ki, ami az ágyam melletti karfán lógó tasakig vezetett. A biztonság kedvéért ellenőriztem, nem ártok-e inkább azzal, ha kiszedem magamból az infúziót, de ha nem volt rá szükségem, akkor azonnal megszabadultam tőle. A következő, ami feltűnt, a mellkasomba hasító fájdalom. Kötés volt rajta, műtétet végezhettek el rajtam, ami mélyen aggasztott. Bármit kivehettek, bármit betehettek, bármi történhetett, amíg eszméletlenek voltunk. Mindegy, ráértem később aggódni ezen, ha már kiszabadultam, ki kellett használni a helyzetet.

Senki más nem volt itt, csak én, Blokk és Bérmajom. Reynolds nem volt köztünk, vagy nem fogták el, vagy ő különleges bánásmódot kapott fogolyként. Reménykedtem az előbbiben, akkor a segítségünkre lehetett a szökésben. Ha utóbbi állt fent, akkor viszont nekünk kellett segíteni rajta. De reméltem, hogy az álcázása megmentette az elfogástól. Mások se voltak itt rajtunk kívül, se foglyok, se kísérleti alanyok, se őrök. A többiek hozzám hasonlóan le voltak szíjazva, szóval gyorsan kellett cselekednem. Feltápászkodtam, tettem pár próba lépést, és ha nem volt gond a mozgással, a többiek segítségére siettem. Kioldottam a többiek szíjait is, immáron mindhárman szabadon mozoghattunk, szóval ideje volt jobban szemügyre venni a cellánkat. Semmi ablak, de volt egy olyan érzésem, hogy még mindig Arnim Zola területén voltunk. Egyetlen fémajtó vezetett innen kifelé, egy falba húzódó fajta, oldalt egy irányító panellel. A szobában nem volt sok minden, a falak csupaszok és szürkék voltak, egyetlen tolható asztalkát találtam. Az asztal tele volt orvosi eszközökkel, mint vérnyomásmérő, szikék, fogók, csipeszek és egy fém orvosi tál. Jobb fegyver nem akadt a környéken, szóval ezekből kellett gazdálkodni. A szikék közül többet is magamhoz vettem egyet-egyet elhelyeztem az alsónadrágomban oldalt tartalékként, egyet pedig a jobb kezemben tartottam. Nem volt éppen a leghalálosabb fegyver, de jobb volt a semminél. Ezzel is többféle módon lehetett embert ölni. Blokk már felkelt az asztalról, Bérmajom azonban még lábadozott. Mikor az informatikai szakértő elkezdett beszélni, csak halkan lepisszegtem, hogy ne csevegjünk. Mutogattam neki, hogy vegye szemügyre a fémajtó paneljét. Én magam az ajtó mellé helyezkedtem el. Ha bárki benyitott volna, akkor azonnal igyekeztem volna leteperni, szikét a torkához szegezni, helyzeti előnyt kovácsolni magunknak. Ha több fegyveres őrrel találnám szembe magam, akkor nem hősködnék, inkább megadnám magam. Élve akartak minket, valószínűleg kísérletezni, de azért aligha riadtak attól vissza, hogy esetleges szökési kísérlet esetén lelőjenek. De ha esetleg egy tudós vagy orvos próbált volna meg ellenőrizni minket, akkor a könnyű falat lehetett volna a kijutáshoz. Ha senki nem próbált bejönni, akkor nekünk kellett megpróbálnunk kijutni. Megvártam Blokk reakcióját, az ajtót és a panelt illetően, de azért én is megnéztem. Ha az ajtó nyitva volt, akkor szabad volt az utunk. Ha nem, akkor meg kellett várnom, míg a szakértő úr ügyködött valamit, esetlegesen megpróbálhattam felfeszíteni, de a mostani állapotomban aligha sikerült volna. Ha mondjuk nyitva volt, de riasztóhoz volt kapcsolva, akkor is ki kellett mennünk, de akkor sokkal gyorsabban kellett lelécelnünk és biztonságosabb helyet keresnünk. Ha kinyithatatlanul zárva volt, akkor kénytelenek voltunk várni, amíg valami félnótás ajtót nyit nekünk. Rendkívül örültem volna, ha ellenség helyett Reynolds állt volna az ajtó másik oldalán, a kiszabadításunkra sietve, őt tőlem szokatlan örömteli mosollyal fogadtam volna. De a mi szerencsénket ismerve ez a lehetőség igencsak távol állt. Akármi is várt ránk odakint, valahogy ki kellett jutnunk ebből a szobából, akár erővel, akár ésszel, de utat kellett találnunk.

Még mindig foglyok voltunk. Részletkérdés, hogy a bal csuklóm feláldozásával sikerült lefeszegetnem a szíjakat, elhagyni az ágyat, kiszabadítani a többieket és biztosítani a szobát. Ettől még nem lettünk szabadok, csak a börtönünk falai lettek kiterjesztve. Amíg vártunk, tovább szemléltem a szobát, esetleges rejtett menekülő utakat, vagy fegyverkészítési lehetőségeket keresve. A szobából való kijutás nem rajtam múlott már és készen létben vártam az adódó lehetőségeket. A legjobban a megérkező erősítésnek örültem volna, Reynolds személyében, de nem várhattunk rá, magunknak kellett kikecmeregni a bajból. Sok minden múlott az ajtó és a panel természetén. Ha ki tudtunk jutni, akkor ki is vezettem magunkat. Ha nem volt sima ügy, akkor erőlködve, amennyit csak tudtam, próbálgattam az ajtó és a panel tűrőképességét. De ha nem láttam esélyt az áttörésre, inkább hagytam és vártam. Türelmesen várakoztam a következő látogatóra, aki nagyon bíztam benne, hogy nem egy rakás őr lett. Ha mégis több fegyveres várakozott volna a túloldalon, akkor inkább nem pattogtam, látványosan megadtam magam, az nem oldott volna meg semmit, ha szitává lövetem magam. De ha leküzdhető látogatóval találtam szembe magam, akkor azonnal igyekeztem lebirkózni, befogni a száját, szikét szegezni a torkához, hangtalanul hatástalanítani, de csak végső esetben megölni. Összefoglalva, a legfontosabb feladatunk egyelőre a szobából való kijutás volt, amihez minden elérhető eszközt és ötletet igyekeztem felhasználni. A helyzetünk továbbra sem volt se kellemes, se biztató, se örömteli, de jobb szituációba küzdöttem magunkat, mint amilyenbe felébredtünk, ez már egy kis győzelem volt. És amíg Bérmajom nem szedte össze magát és nem kezdett el parancsokat osztogatni, addig kénytelen voltam a saját kezembe venni a dolgokat. Eddig ez egész jól ment, de nem bíztam el magam, a szabadulásunk még nagyon távol állt. Megtettük az első lépéseket, ideje volt megtenni még néhányat, persze csak szépen óvatosan, körültekintően, de azért valamilyen szinten határozottan is. És ha egyszer majd kiszabadultunk, visszatérhetünk Arnim Zola elfogásához és a küldetés teljesítéséhez. De egyelőre kisebb gondunk is nagyobb volt ennél. Mindenekelőtt harcoljunk ki magunknak egy kellemesebb szituációt, onnantól pedig gondolkodhatunk a továbbiakon, egy pillanattal sem előbb.”

by **Lady Gaia-Vell** Kedd 16 Dec. 2014, 10:50

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2014. december 20. (szombat)

Bérmajom még mindig eszméletlen volt és rajta is hasonló sérülések voltak, mint a többieken, a némileg átvérzett kötés is erről árulkodott. Egyébként eléggé köztudott volt, hogy nem rendelkezett regenerációval, csak jobb gyorsasága, ügyessége és egyensúlyérzéke volt a külsején felül. Ahogyan Blokk próbált rájönni, hogy mihez lehetett közel az a rész, ahol műtötték. Nem a szív közelében volt szerencsére, csak a szegycsont, bordák és tüdő magasságában. Miután felálltak mind a ketten, tudtak járni ezzel nem volt gond, sehol máshol nem volt rajtuk sérülés, csak a mellkasnál a kötés alatt. Arnold nagyjából, ha rögzíti a kezét rögtönzött fáslival, akkor még a bal kezét is képes volt használni az előbbi sérülések ellenére is, csak némileg fájt és nem tudta olyan nagyon hajlítani. Mind a ketten feltudtak szerelkezni szíjakkal, szikékkel és azzal, amit itt találtak. Sajnos más nem volt mozgatható idebent, mivel nem volt bent semmi. Maximum az az állvány, amire az infúziókat helyezték. Most pedig tényleg várakozniuk kellett, ahhoz, hogy kijussanak. Szerencsére nem kellett sokat, még Bérmajom sem tért magához, azaz egy-két perccel később valószínűleg kintről észlelték a mozgást, mert az ajtó kinyílt. Kintről erős fények szűrődtek be a kórterembe, de az tisztán kivehető volt, hogy nem egy női páncélos lépett be a helységbe, hanem egy fehér köpenyes férfi, az orvos. Egyelőre nem vette észre az álló Blokkot és Braunt, csak a két üres ágyat.

by **Dr. Zield Jones** Szer. 17 Dec. 2014, 09:37

Blokk pontosan nem tudta meghatározni, mijükhöz nyúlhattak hozzá a műtéttel. Nem a szív felé esett a vágás, valami más, a bordák, a tüdő lehetett megmásítva. Nem volt nagyon gyenge, fel tudott állni és tudott menni. Bólintással megköszönte a kiszabadítást Braunnak és segített a mutánst is kiszedni a kötelékekből. Választ nem kapott, a majom még ájult volt. Szíjakat és szikét vett magához. Az ágyból nem szerelt ki semmit, mert nem tudott. Az infúziós állvány nem ért sokat, azt nem használta fel. Mikor nyílt a ajtó, megpróbált félreállni, a fal mellé. A fényben egyetlen orvost tudott kivenni.
~Nem kéne megölni, hanem ki kell vallatni, hogy mit csinált velünk és lehetőleg csöndben. Utána még hasznunkra lehet, ha van nála valami eszköz, amivel tájékozódhatunk. Amit mondana a kastélyról, abban nem lehet megbízni. Lehet, hogy félre akarna vezetni minket~gondolkodott némán Tiger. Intett Braunnak, hogy figyeljen, jött-e más is. Megpróbálta elkapni az orvos nyakát a torkához szorítani a pengét.
- Egy hangos szó és véged. Milyen műtétet csináltál rajtunk?

by **Thorhalla** Szomb. 20 Dec. 2014, 00:04

//Mivel csak Zield írt így nem tudok kört váltani... majd ha Gami írt, akkor kaptok új kört, egyébként legközelebb szerdán van körváltás.//

by **Jack Gammer** Kedd 23 Dec. 2014, 19:22

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 9. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

Eddig a szökés profi módon zajlott, lépésről lépésre dolgoztuk kifelé magunkat a szorult helyzetből, de még nagyon nem voltunk kint a bajból. Persze nehezen is lettünk volna kint belőle ilyen könnyen, nem hoztuk magunkat éppen egyszerű helyzetbe. Valahogy úgy tűnt, ha Arnim Zolával kapcsolatos akcióba keveredünk, annak mindig valami hasonló a vége. Egyre kevésbé kedveltem ezt a fickót. Nagyon szívesen láttam volna már bilincsben, de addig még nagyon hosszú út vezetett. Már ha vezetett odáig bármilyen út, amit még meg kellett találnunk. Ez volt a második küldetésem a csapásmérő egység tagjaként. Már az előző végén sejtettem, hogy ennek az Arnim Zola ügynek még lesz folytatása és valóban, pár héten belül ismét megkerestek és újfent Pforzheim városába szállítottak a titkos Hydra bázisra. Eddig ismerős volt a helyzet, innentől kezdve azonban új fejlemények következtek az eligazítás során. Először is, a csapategység kicsit átalakult. Goblin válogatta össze a bandát, de ő ezúttal nem tartott velünk, helyette Bérmajom lett a rangidős és a kijelölt vezető. Megfelelően kezelte a csapatot, régi és új tagokat egyaránt, rendesen levezényelte a szervezést, a küldetés alatt is helytállóan cselekedett, az elfogásunkhoz vajmi kevés köze volt. A másik ismerős csapattag Reena Reynolds ügynöknő volt, akinek a jelenléte némiképpen megnyugtatott. A nő maga volt a járkáló professzionális halálos fegyver, hála a páncéljának és a képességeinek, sokkal több esélyünk volt a sikerre vele, mint nélküle. Furcsamód utánuk rögtön én következtem már a rangsorban. És volt még két újoncunk. Egy informatikai szakértő, Blokk, aki eddig megfelelő választásnak tűnt. A tervezésben is kivette a maga részét, az akcióban is aktívan részt vett és a szabadulási folyamatban is ő nyújtotta a legnagyobb segítséget. És volt még egy robbantási szakértőnk, Mumus, aki inkább csak elrugaszkodott ötletekkel állt elő, valódi segítséget nem igazán nyújtott. A robbantásokat szerette, ennyi kiderült róla. Más azonban nem nagyon, azon kívül, hogy végül a küldetésre sem jelent meg. Három régi arc, két új arc, illetve így már csak egy. Ezen a szervezeten belül ez már egy összeszokott csapatnak számított. Nem mintha bármikor problémám lett volna azzal, hogy ismeretlenekkel dolgozzak együtt, sőt. A Hydrán belül mindennapos volt, hogy akciók közben csak maszkok, számok és kódnevek léteztek, arcok és nevek sohasem. Egy ilyen komoly titkos társaságban a diszkréció és a névtelenség az alapkövetelmények közé tartoztak és sosem álltak a professzionalizmus útjába. A tervezés és a küldetés eddigi szakasza alapján ez most is így volt, a csapat tökéletesen funkcionált, az már más kérdés, hogy a feladat korán sem volt könnyű.

Ennyi volt hát a csapat, a feladat pedig nem kisebb falat volt, mint Arnim Zola elfogása. A férfi egy dél-németországi határ menti kastélyban bujkált. Az ellenséges egységeket ugyanaz a 180 nemzetközi zsoldos katona képezte, 60-as váltásokban, akikkel a múltkor is össze kellett volna futnunk. A tervezési folyamat rendben lezajlott, bár akadtak kisebb nehézségeink. Maga a bejutás volt az első ilyen. Az ominózus kastély egy hegybe volt építve, műholdképeink ugyan voltak, de belső tervrajzaink csak 1940-ből akadtak. Abban azonban szinte biztosak lehettünk, hogy a célszemély, a biztonsági rendszer magja, minden fontos dolog a kastély mélyén, a hegy belsejében volt. De a behatoláshoz először meg kellett vetnünk a lábunkat a kastélyban. Ehhez pedig egy sűrű ötletbörzést tartottunk, ahol felsoroltuk az összes eszünkbe ötlő lehetőséget, amelyekből végül Reynolds fabrikált egy bevethető elképzelést. A személyre szabott álcázó technológiával felszerelt páncélja észrevétlenné tette őt a szem, a gépek, a hőlátók, az éjjellátók, gyakorlatilag minden elől. Így felajánlotta, hogy előremászik, megtisztítja a leszállóhelyet, zavarókat helyezett ez, mi pedig gond nélkül követhetjük őt egy repülő autóban. Megfelelő elképzelésnek hangzott, ugyan nehéz munka várt a nőre, de ha valaki képes volt mindezt kivitelezni, akkor az bizony ő volt. Ezzel a bejutás meg is volt. A kijutáson különösebben nem kellett agyalni, ha egyszer hozzáfértünk a biztonsági rendszerhez és lekapcsoltuk a teleportálást gátló pajzsokat, onnantól hívhattunk magunknak erősítést és elfoglalhattuk a bázist. Addig azonban magunkra voltunk utalva. És a bejutási és kijutási szakasz között bizony sok kisebb-nagyobb problémára is számítanunk kellett. Ahogy azt már a múltkori küldetésnél kidolgoztuk, ezúttal is éjszaka támadtunk, amikor az őrségnek már lankadhatott a figyelme. Ha egyszer bent voltunk, a legfontosabb feladatunk a mélyre hatolás és a rendszer feltörése volt, csak egy megfelelő csatlakozási pontot kellett keresnünk Blokknak. Onnantól kezdve már kezünkbe lehetett a külső és belső biztonsági rendszer, kommunikációs rendszerek, adatbázisok, kamerák, térképek, tartózkodási helyek, minden. Ehhez azonban valóban mélyre kellett hatolnunk, hiszen a kastély külső részei mind régebbi építésűek voltak, innen lehetetlennek tűnt rákapcsolódni a rendszerre. Ehhez a behatoláshoz az őrök leváltásának módszerét választottuk, csak el kellett intézni párat, majd magunkhoz venni a ruháikat, felszereléseiket, fegyvereiket, mágneskártyáikat, ingóságaikat, illetve néhány kód és jelentés ismerése sem ártott volna. Ezzel a tervvel egyetlen bökkenő volt, Bérmajom kinézete. A majomszerű férfi bizonyosan szemet szúrt volna egy emberi ruhába gyömöszölve. Az pedig nem lett volna kellemes, ha a parancsok elválasztódott volna a csapattól. Szerencsére ezt a gondok megoldotta egy holografikus álcázó berendezés. Ha pedig bent voltunk, onnantól már azon múlott a továbbhaladás, mit is találunk. Hát, arra bizony nem készülhettünk fel, ami ott várt minket, de persze ezt még akkor nem tudhattuk. Ott és akkor kész volt a terv, ideje volt rákészülni. A felszerelkezést nem vittem túlzásba, nagyjából maradtak a múltkori dolgok, kisebb-nagyobb változtatásokkal, de tudtam, hogy hamar le kell majd cserélnem őket az őrök cuccaira. Többszöri ellenőrzés azért szokás szerint megvolt, szerettem tökéletes felszereléssel járni a terepet, ha mással akadtak is gondok a küldetés alatt, a cuccaimmal nem szerettem, ha problémák adódtak, inkább biztosra mentem minden küldetés előtt és többször is átnéztem mindent. Ezután felkerestem a múltkori szobámat, aludtam pár órát a küldetés előtt, majd lezuhanyoztam, testben és lélekben is rákészültem a küldetésre, magamra öltöttem a felszereléseimet, majd megjelentem a hangárban. Bérmajom már ott várt, hamarosan Blokk is megérkezett, Reynolds minden bizonnyal már előrement előkészíteni a terepet, Mumus azonban nem jelent meg, azóta se derült ki, mi lett vele, de nekünk indulnunk kellett a küldetésre. Elindultunk hárman a repülő autóval és a hegyek között parkolva vártuk az indítást jelző sípszót. Az ügynöknő üzent is 20-25 perc elteltével, hogy tiszta a terep, jöhettünk, ezzel végre kezdetét vette a mi részünk is a küldetésből.

A kastély egyik teraszán gond nélkül le tudtunk szállni a repülő autóval. Reynolds már ott várt minket, hat helyi hulla társaságában. A kiiktatott őrökön egyetlen karcolás sem volt, sehol egy vágás, vagy sebesülés, egyszerűen ki lett törve a nyakuk, profi munka volt, ahogy azt már szinte megszokhattuk a nőtől. Ő rejtve tartott velünk, Bérmajom csak állítgatott az álcázóján, de nekünk Blokkal át kellett öltöznünk. Teljes testpáncél, símaszk, katonai bakancs, öv, mindez rikító és változatos fekete színekben. A fegyverzet megfelelőnek tűnt, nem szívesen váltam meg a sajátomtól, de biztosan szemet szúrt volna, ha elütünk a standardtól. Kés, elektromos vipera, marokfegyver és AK, plusz még a lábbelimbe elrejtettem egy rövidebb kést és egy kisebb marokfegyvert, jó szokásomhoz híven. Mágneskártyák is akadtak bőven a srácoknál, így tovább segítették az előrehaladásunkat. Még magamnál tartottam pár apróságot, amik nem tettek gyanússá a helyi őrök szemében, a többit pedig bevágtam a járgányunkba. Az oszlopok takarása tökéletesen elrejtette a repülő autót, az itt hagyott felszereléseinket és a halott őröket, amíg nem keresték őket specifikusan, addig aligha akadhattak a nyomukra. Megvolt az átvedlés, ideje volt tesztelni is a beolvadási képességeinket. Nem volt nehéz felvenni kívülről egy sima őr attitűdjét, hiszen én is számtalanszor dolgoztam már ebben a munkakörben, de annyi csavar volt most a dologban, hogy bármikor készen álltam rá hogy ismét átszellemüljek behatolóvá. Megkezdtük a haladást, de ahogy a tervrajzokon is látszott, ezeken az ódon részeken még nem nagyon voltak modern technológiák, kamerák, érzékelők, csatlakozók, vagy bármi hasonló, ennél sokkal mélyebbre kellett hatolnunk, hogy feltörhessük a rendszert. A nagy teraszról egy kétszárnyú ajtó vezetett minket tovább, amin simán át tudtunk menni a zsákmányolt mágneskártyáinkkal. Rövidke folyosószakasz következett, majd egy csigalépcső és ismét egy hatalmas tér, amiből egy újabb méretes ajtó vezetett tovább, de emellett már szobrozott egy-egy őr. Sajnos csak annyit tudtunk magunkról, hogy mi voltunk Sólyom 1-től 6-igból három, szóval ha bájcsevejre került volna sor, akkor már gondok voltak a békés átjutással. Minden esetre egy próbát megért a dolog, a meglepetés ereje a mi kezünkbe volt, ami később jól is jött. Nyugodtan közelítettük meg az őröket, Bérmajom igyekezett minket átjuttatni vérontás nélkül. Az én német akcentusom alapból lebuktatott volna minket, de amúgy is a parancsnok feladata volt az ilyesmit megoldani. Valami Charlie-t kerestek közöttünk, és furcsállták a jelenlétünk, hiszen még volt a műszakunkból két óra. Bérmajom igyekezett egy rövid és frappáns magyarázattal élni, hogy parancsunk van a lemenetelre, de várható volt, hogy ennyi még nem lesz elég az átjutáshoz. Az őrök nem gyanakodtak, viccelődtek, ez jó jel volt, de valóban, a továbbhaladáshoz többre lett volna szükség, beszólni a központba és hasonlók, amit nem engedhettünk nekik. A láthatatlanságba burkolózó Reynolds mellkason szúrta az egyiket, Bérmajom pedig fejbe lőtte a másikat, mindkettő halott volt, mielőtt bármit tehettek volna a lebuktatásunk ügyében. Ezeknél se volt több, mint a fenti őröknél, de nem is kellett tőlük semmi. Blokk ügyeskedett kicsit az ajtóval, míg én fedeztem a bandát és hamarosan mehettünk is tovább. Megint csak egy folyosó várt minket, de itt már egy elágazás is volt. A tervrajzok szerint a jobb oldali letérő a kastély oldalsó részére vezetett, de az nem a mi utunk volt, nekünk a másik kellett. Menni kellett tovább, befelé a kastély belsejébe, tehát egyértelmű volt, hogy melyik utat is választjuk. Egy fémajtó állta utunkat, aminek a kinyitásához Blokknak már többet kellett ügyeskednie, de ezt az akadályt is sikerrel vette. És körülbelül itt ronthattuk el a dolgokat. Egy olyan ajtót kezdtünk el birizgálni, amit a helyi őrök biztos nem piszkáltak volna. Az ajtó ugyanis egyáltalán nem a kastély belsejébe vezetett. Nem bizony, ez az ajtó egyenesen Arnim Zola kis magánjátszóterére, egy zsebdimenzióba, bizonyos Z dimenzióba vezetett. Bonyolultan hangzik, tudom, de nem tudok egyszerűbben fogalmazni. Az ajtó mögött szó szerint egy másik világ várt ránk. De nem gyönyörködhettünk benne sokat, mert az őrség kíméletlenül kihasználta, hogy a meglepő fejleményektől túl sokáig keresgéltük az állunkat a földön. Mire felocsúdtam a döbbenetemből, már késő volt. Tompa, halk lövések hangja ütötte meg a fülemet, kábító lövedékeket lőttek ránk. Nem volt időm elmozdulni, az egyik pont telibe talált, olyan részen, ahol nem fedte a bőrömet páncél. Hiába rántottam ki szinte azonnal a tűt, az altató lövedék már el is kezdte kifejteni a hatását. Harcoltam ellene, de túlságosan erős volt a szer, a világ egyre inkább forgott, elmosódott, elsötétedett. Ahogy összeestem, csak arra tudtam gondolni, hogy ennyi volt, ezt már biztosan nem ússzuk meg, kész, vége van.

De nem volt vége, közel sem, sőt, csak most kezdődtek a dolgok. Alsónadrágban ébredtem, egy ágyhoz szíjazva, valami féle orvosi helyiségben. Kezdésnek nagyon örültem, hogy még életben voltam. Mert ez azt jelentette, hogy innen még bármi történhet. Egyszer már megszöktünk Arnim Zola fogságából és teljesítettük a küldetésünket, így nyugodtan bízhattam benne, hogy erre most is meg volt a reális esélyünk. Miután lenyugtattam magam, hogy rendben, rosszul álltunk, de biztosan volt kiút, elkezdtem vizsgálódni. Magammal kezdtem, természetesen. A mellkasom fájt és be volt kötve, műtét nyoma lehetett, de nehéz volt megmondani. Ez egyáltalán nem volt jó jel, hiszen bármit betehettek vagy kivehettek, nem is tudtam, melyiknek örültem volna jobban vagy kevésbé. Nem a szív közelében volt a dolog, inkább a szegycsont, bordák és tüdő magasságában. Máshol nem láttam sérülést, ez volt az egyetlen, de ez azért aggodalommal töltött el. Lehetett akár egy bomba is, ami odabent ketyegett. Inkább bele se gondoltam. Csak abba gondoltam bele, hogy nem várhattuk ölbe tett kézzel, hogy itt felnyársaljanak minket. Ki kellett jutnunk ebből a szorul helyzetből. A szíjak erősek voltak, pont csukló és boka méretekre szabva. Sajnos nem ismertem a technikát, ahogy a csuklót ki lehet ugrasztani sérülések nélkül, így kénytelen voltam a fájdalmasabb módszerhez folyamodni. Megfeszítettem a bal karomban az összes elérhető izmot, és szó szerint kitéptem magam a szíj szorításából. A kezem erősen zúzódott, sajgott és több részen is vérzett, mire sikerült ezt kivitelezni, de szabad voltam, csak ez számított. Gyorsan ki is oldottam a többi végtagomat a szorításból és felültem. A kezemből infúzió vezetett egy ágy mellett felállított karfán lógó tasakba. Ezt szemügyre vettem és mivel úgy találtam, hogy tényleg csak sima, szokásos anyag, ezért nem lesz belőle különösebb baj, ha megszabadítom magam tőle. Most, hogy én már lényegében szabad voltam, ideje volt szemügyre vennem a társaimat is. Reynolds nem volt sehol, ez vagy azt jelentette, hogy őt külön tárolták, biztonságosabb körülmények között, ez lett volna a rosszabbik eset. Vagy szabadon mászkált még, a láthatatlansága miatt nem tudták elfogni és bármikor ismét csatlakozhatott hozzánk, ez lett volna a jobbik eset. Egyelőre azonban nélküle kellett boldogulnunk. Bérmajom és Blokk voltak még lekötözve a szobában, senki más. A parancsnok úr még eszméletlen volt, de az informatikai szakértő már felébredt, csendre is intettem, hogy lehetőleg szótlanul tevékenykedjen. Kioldottam mindkét társam szíjait, szabadulásunk immáron teljes volt, legalábbis a szoba keretei között. Kis lépés volt ez, de a végső kijutáshoz elengedhetetlen. Ideje volt dolgozni a következő lépésen.

Az orvosi helyiségnek nem voltak ablakai, egyetlen egy fémajtó volt csak itt egy oldalsó irányító panellel, mint kijutási pont, semmi rejtett ajtó vagy hasonló. Csupasz, szürkés falak, eléggé kellemetlen érzést keltő szoba volt, tipikusan őrült orvosi kísérleteknek fenntartott. Egy tolható asztalka, tele orvosi eszközökkel, mint vérnyomásmérő, szikék, fogók, csipeszek és egy fém orvosi tál. Nem voltak éppenséggel egy arzenálra hajazó fegyverek, de egyelőre ezekből kellett gazdálkodnunk. Sikerült egy rögtönzött fáslival rögzíteni a sérült bal kezemet is. Nagyjából tudtam használni, de azért nem bíztam benne túlságosan, szerencsére jobbkezes voltam, nem véletlenül áldoztam be a balt a szabadulás érdekében. Fájt és nehéz volt hajlítani, de akció közben, adrenalinnal felpörögve talán nem lesznek vele gondok, minden esetre óvatosnak kellett lennem vele. Szikékből bőven felszerelkeztem, az alsónadrágomba kettőt elrejtettem vész esetére, egyet pedig jobb kezembe helyeztem, készen a küzdelemre, már amennyire ezzel lehetett harcolni. Megfelelő kezekben ez is egy halálos fegyver volt és egy képzett Hydra katonánál kevés megfelelőbb kéz létezett. Már nagyjából megjelöltem magamban azokat a pontokat az emberi testben, ahol ezzel a szikével is halálos, vagy legalábbis bénító sebesüléseket tudtam okozni. A biztonság kedvéért még egy szíjat is felcsatoltam öv gyanánt, később még az is jól jöhetett. Mint egy kiscserkész, fel kellett használnunk mindent, amit találtunk. Sose voltam kiscserkész, de elvileg ezt csinálták. Mindegy. A szabadulás megvolt, a környezet felmérése megvolt, a felszerelkezés megvolt, egyelőre többet nem tehettünk. Ellenőriztem az ajtót, de belülről képtelenek voltunk kinyitni, se felszerelésünk se erőnk nem volt hozzá ezen a ponton. Bérmajom még mindig ki volt ütve, nem tudtuk felébreszteni, a kijutásunk tehát rajtam és Blokkon múlott. Elhelyezkedtünk az ajtó mellett, síri csöndben, türelmesen várva az első adandó alkalmat, hogy egy esetleges belépő áldozatra egyből lecsapjunk. Nem is kellett sokat várnunk a kívánt alkalomra.

Pár perc elteltével kintről mozgást észleltünk és már nyílt is az ajtó. Kintről erős fények szűrődtek be, de a belépő alakja így is egyértelmű volt. Nem Reynolds volt, de nem is egy tucat fegyveres őr, csak egy fehér köpenyes férfi orvos. Nem vett észre minket, csak az ágyakat bámulta. Tökéletesen belesétált a csapdánkba, már csak rá kellett zárni. Blokk ugrott is a fickó felé, én pedig az ajtót vállaltam. Bíztam benne, hogy egyedül is elbírt a fickóval és a torokhoz szorított penge megtette a hatását, de ha nem, akkor segítettem a férfi csöndes ártalmatlanításában. Ha viszont sikerült az elfogás, akkor valóban az ajtóval foglalkoztam. Nem hagytam bezáródni, bármi áron nyitva tartottam, hogy szabaddá váljon az utunk kifelé. Óvatosan kitekintettem és felmértem a terepet. Ha jött még valaki az orvossal, akkor a már eltervezett módokon reagáltam. Ha fegyveres őrök voltak, kár volt keménykedni, csak magunknak ártottunk vele. Ha csak egy másik orvos, vagy hasonlóan elintézhető figura, akkor őt én vettem kezelésbe. Ha nem volt ott senki, akkor természetesen csak óvatosan nézelődtem. Már most megnéztem magamnak, hogy merre mehetünk innen, merre kellene mennünk, merre találhatunk felszerelést, merre lenne biztonságosabb haladni. Egyelőre nem léptem ki, tényleg csak puszta állapotfelmérést végeztem. Nagyon óvatosan nézelődtem, akárki is volt még odakint, nem akartam, hogy meglásson. Mindeközben a hátam mögött zajló vallatást is szemmel tartottam.

Ahogy már említettem, ha Blokknak segítségre volt szüksége a fickó ártalmatlanításával, segédkeztem. Én sem akartam megölni, de egy-egy ütést, vagy vágást azért kaphatott nyugodtan, ami ráhozta a frászt és megértette vele, hogy ne ugráljon. Ha a penge fenyegető közelsége is elég volt, akkor természetesen nem bántottam. Blokk viszont eléggé visszafogott volt a vallatást illetően. Miután biztosítottam az ajtót és a kijutási útvonalunkat, illetve kicsit felmértem a kinti részt és nem észleltem ellenséges jelenlétet, akkor én is hozzátettem csöndben a magamét a vallatáshoz.
- A maga helyében nem ugrálnék, eléggé morcos kedvünkben vagyunk. Ha nem pattog, életben hagyjuk és nem lesz semmi baja. Ha viszont hősködik, akkor mi is kipróbáljuk a vagdalkozási tudományunkat magán. Beszéljen. És ne csak a műtétről. Hol vagyunk? Ki maga? Lefogadom, hogy maga is a főkancellárnak dolgozik. Ő hol van? És miközben regél nekünk, kezdjen el vetkőzni, kölcsön kérnénk a ruháit, ha nem probléma. Ha probléma, akkor is. Gyerünk már, nem érünk rá egész nap. Ne tegye próbára a türelmünket.
Nem beszéltem hangosan, de mindent megtettem, hogy a hangom elég fenyegetően hasson ahhoz, hogy meggyőzzem a doktor urat a békés együttműködésről. Nem akartam megölni szerencsétlent, de ha segítségért kiáltott, ha küzdeni próbált, vagy ha csak bármiféle trükkel próbálkozott volna, akkor nagyon szívesen elvágtam valamelyik fontosabb erét. Kellettek az információk, de azért annyira nem, hogy miatta lebukjunk. Egyelőre a szökési kísérlet viszonylag jól sikerült, az ajtó nyitva volt, egy túszunk és volt és talán akadt rá egy esélyünk, hogy információkat is szerezzünk. Egy hősködő orvosért nem terveztem eldobni ezt a lehetőséget. De ha normálisan együttműködött, akkor egyelőre nem bántottam. A ruhái jól jöhettek, bár nehezen hittem volna, hogy bármelyikünk át tudta volna venni a szerepét, bizonyára fontos karakter volt errefelé. Minden esetre kevésbé feltűnőek lettünk volna odakint egy orvosi köpenyben, mint alsónadrágban, még ha csak távolról is működött volna a trükk. Csend, együttműködés, információ és a ruhái, pusztán ennyit követeltem az orvostól, az életéért cserébe, amit személy szerint habozás nélkül kész voltam elvenni, ha bármi olyannal próbálkozott a fickó, ami veszélyeztette a kijutásunk sikerességét. Inkább ő, mint mi. Momentán nem válogathattunk az eszközökben, ha élve ki akartunk innen jutni, márpedig ez volt a tervem.

Nem állítom, hogy egy zökkenőmentes terv, de valakinek dolgoznia kellett a kiszabadításunkon. Reynoldsnak nyoma sem volt, Bérmajom még mindig eszméletlenül feküdt, Blokk pedig ugyan nagy segítség volt, de azért eddig a munka oroszlán része rám hárult, elvégre én voltam most a rangidős, elméletileg. Igyekeztem megfelelően helytállni, bár az erőforrásaink nem voltak éppenséggel meggyőzőek. A szobából csak szikékkel és szíjakkal tudtunk felszerelkezni, ez a fegyveres őrök ellen bizonyosan kevés lenne, de hatalmas szerencsére úgy tűnt, csak egy orvos tévedt be ellenőrizni a betegeit. Ez tökéletes alkalmat kínált nekünk a szökési kísérletre. Blokké volt a doki elfogása, enyém az ajtó biztosítása. Igyekeztem felmérni, mi volt odakint a helyzet, de a haladás még odébb volt. Egyelőre csak biztosítottam a kiutat, figyeltem az esetleges egyéb ellenséges mozgásokra, majd én is szenteltem némi figyelmet a doktor úrnak. Kár lett volna, ha ordibálás vagy akciózás miatt ki kellett volna végeznünk, mert ezen a ponton ő volt az egyetlen, aki segíthetett nekünk javítani a helyzetünkön. Annyi kérdésünk volt. Azt se tudtuk hol voltunk. Ráadásul a műtétünkről se tudhattuk, milyen jellegű volt. És hol lehetett Reynolds? Utóbbiról már nem mertem kérdezősködni, hiszen ha nem fogták el, akkor nem akartam elárulni senki sem, hogy volt velünk még egy valaki. Ha szabadon mászkált a nő, akkor bizonyára a közelben lehetett. De ha elfogták, akkor rajta is segítenünk kellett valahogy. Először is azonban magunkon kellett segítenünk. Az orvos jó kiindulási pontnak tűnt, ha sikerült együttműködésre bírni. Ha sikerült, az remek, kaptunk információkat és senkinek nem kellett meghalnia. Ha nem sikerült, sajnos ki kellett iktatnunk és később kiokosítani magunkat. Egyelőre a legfontosabb az volt, hogy észrevétlen maradjon a szökésünk. Ehhez pedig akárkit kész voltam kiiktatni, akár a dokit, akár aki esetlegesen vele jött, akár aki a folyosón császkált éppen. De erre csak akkor volt szükség, ha veszélyeztették a szökésünket. Ez volt egyelőre a legfontosabb, hogy valami biztonságosabb pozícióba helyezzük magunkat. Onnantól szerezhetünk felszerelést, összeszedhetjük magunkat, és dolgozhatunk a küldetés megoldásán. Ehhez nagy segítség lett volna, ha az orvos különösebb ellenállás nélkül elkezd csiripelni, ahogy azt egészen kulturáltan kértünk tőle, némi halálos fenyegetés jelenléte mellett. Ezen a ponton, akár így, akár úgy, az orvos volt a kijutásunk alappillére, akár információkkal, akár álcával, akár csak egy nyitott ajtóval, de rajta keresztül vezetett az út a szabadsághoz, az már csak rajta múlott, hogy ő ezek után milyen állapotban hagyhatja majd el ezt a szobát egyszer. Nem volt tehát a legprofibb szökési kísérlet, de eddig működött, azt azonban már csak remélni tudtam, hogy innen viszonylag sima utunk vezetett kifelé.

by **Danny Long** Kedd 23 Dec. 2014, 22:46

Ahogy feleszmélek, az első gondolatom ennyi:
~ Már megint?!
Elsőre is épp elég probléma volt, hogy elfogtak, de az, hogy másodjára is megtörtént, az nagyon nem lesz jó pont a szervezet szemében. Ráadásul most a vezető felelőssége is engem terhel. De most értelmetlen ezen lamentálni, fel kell mérnem a helyzetet, és pillanatok alatt tervet kell kovácsolnom a kijutásra. Ahogy tisztul a kép, észreveszem, hogy Blokk és Braun is állnak már. Ezek szerint ismét nem elég szigorú az őrizetünk. Vagy ezzel is valami célja lenne Zolának. Ekkor egy szíj dörzsölte ki. Ki is tudom tapintani a kezemmel, hogy ott van, de ki van oldva. Ezek szerint az embereim feltalálták magukat.
Az nem lep meg, hogy majom alakban vagyok, az álcázót nyilván elvették. Mindössze egy alsónadrágban fekszem, és a mellkasomat baljóslatú kötés fedi, ami alatt tompán lüktet egy seb. Valószínűleg vágott. Valamilyen műtétet végeztek rajtam?! Látom, hogy a többiekkel is ez a helyzet. Feltápászkodom, ülő helyzetbe, és jelentést kérnék, amikor kinyílik az ajtó, és belép az orvos. Blokk szerencsére gyorsan reagál. Alig észrevehetően elmosolyodom, látva, hogy milyen jól boldogulnak önállóan. Hagyom, hogy ő intézze az orvost, nem akarom megzavarni, inkább körülnézek. Ha találok egy-két szikét, a kezem ügyében, azokat felveszem. Nem tökéletes, de jobb híján jó lesz akár dobófegyvernek is. Most tűnik csak fel, hogy Reynolds nincs itt. Vagy egy másik kórteremben van, vagy sikerült meglépnie. Ez utóbbi nem tűnik hiú ábrándnak, hiszen láthatatlan volt akkor is, amikor elfogtak minket. ő lehet a szabadulásunk kulcsa! Ennek ellenére muszáj nélküle is megoldást találnunk a mostani helyzetre, mert nem tudhatjuk, mikor bukkan fel, ha felbukkan egyáltalán. Óvatosan leszállok az ágyról, és figyelek az orvosra. Engem is éget a kíváncsiság, hogy megtudjam, mit műveltek velünk, bár van egy olyan sejtésem, hogy nem leszek túl boldog, ha megtudom. Végtére is ez Zola kastélya...

by **Lady Gaia-Vell** Szer. 24 Dec. 2014, 08:57

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2014. december 28. (vasárnap)

Bérmajom is végül szépen lassan, de magához tért és egyelőre a két társára hagyta a munkát, hogy ők foglalkozzanak a beérkező orvossal. Blokk eltudta kapni az orvost, mind ő, mind Braun feltették a kérdéseiket. A doktor szemében félelem látszott és zavartság. Az a fajta zavartság, amikor nem érti, hogy mit is mondanak neki. Ahogyan Braun az ajtóra nézett nem látott semmilyen más személyt odakint, csak egy folyosót, annak a végén üvegfalat és azon kilátva egy városnak tűnő helyet. Bérmajom is ezt az időpontot választotta az ágyból való leszállásra, amit könnyedén megtudott tenni, biztos lábakon tudott állni a talajon. Az orvos még mindig félve kapkodta a szemeit és végül csak képes volt megszólalni.
- ᛒ ᚹᛈᚴ ᛖᛇï ᛃᛜŋ, ᛈp? – kérdezte.
Furcsa teljesen ismeretlen nyelven szólalt meg, valamelyest talán hasonlított egy kicsit az Asgardira, amit valószínűleg már mindenki hallott, de még sem az volt, hanem valami más. A férfi újra feltette ezt a kérdést néhány másodperc múlva reménykedve, hogy hátha megérti a hármas közül valaki mindezt. Az viszont teljesen egyértelmű volt, hogy az angol nyelvet nem értette, ha a némettel próbálkozik a csapat ugyanezt a reakciót kapta és tette fel a doktor ugyanezt a kérdést, mint elsőre is.

by **Dr. Zield Jones** Csüt. 25 Dec. 2014, 11:06

Blokk és Braun is feltettek kérdéseket és kezelésbe vették a doktort. Sajnos úgy tűnt, semmit nem értett az egészből. Blokk megpróbálta még németül is, amennyi ráragadt a Hydránál, abból összerakott egy mondatot, persze erős akcentussal:
- Mit csinált velünk? Válaszoljon, mert megöljük.
Ezt sem értette az orvos. Tiger gyorsan gondolkozott. Egyértelmű volt, hogy túsznak nem vihették magukkal, túl kockázatos lett volna. Behúzta a fal mögé és egy határozott rántással eltörte az orvos nyakát, ha sikerült. Ezek után megszabadította a ruhájától. Legalább egy valakinek legyen közülük rendes ruhája. A nála levő cuccokat nézte meg. Mágneskártya biztosan volt, a többit is megvizsgálta és ha a méret jó volt, akkor felvette az orvos ruháit, a holttestet gatyában hagyva a sarokban. Ha neki nem volt jó, akkor még Braun próbálhatta fel.
~Majomtestre minek húznánk ruhát? Kevés lenne álcázásnak~gondolta magában a felébredt parancsnok kapcsán.
Amíg egy pillanatra kinézett, látta, hogy egy városban voltak.
~Tehát nem egyetlen főhadiszállás van itt, lehet, hogy nem is ott vagyunk, csak egy orvosi épületben. Zolát kell megtalálnunk és előtte a városban ruhát, álcázó segítséget.~
Ha a többiek megvoltak, a majomhoz fordult, mert most már újra ő volt a parancsnok, ahogyan felébredt.
- Meg kell próbálnunk kijutni és kideríteni, miféle helyre hoztak és milyen lehetőségeink vannak. Mehetünk?

by **Danny Long** Szomb. 27 Dec. 2014, 23:59

Ahogy leszállok az ágyról, kissé megkönnyebbülök, amikor érzékelem, hogy stabilan meg tudok állni a lábamon. Ilyen helyzetben az olyan kis dolgokat is értékeli az ember, mint az, hogy nem okoz gondot a járás. Az embereim közben gyorsan hozzáfognak a vallatáshoz, de nem járnak sok sikerrel. Az orvos valami ismeretlen nyelven beszél, és semmit nem ért abból, amit mondanak neki, akár angolul, akár németül szólnak hozzá.
- Ölje meg! - adom ki határozottan az utasítást Blokknak, aki olyan gyorsan cselekszik, hogy nem vagyok róla meggyőződve, hogy az én utasításomra tette. De ez nem is lényeges.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy nem emberi nyelv volt, amit beszélt.
De akkor mi lehet. Leginkább az asgardira hasonlít, de majdnem esküdni mernék rá, hogy nem az volt, pedig olyan sokszor nem hallottam. Valami nem stimmel. Elég hamar rájövök, hogy mi lehet az oka.
- Amikor kinyitottuk az ajtót, az egy másik világba nyílt. Valószínűleg most ott vagyunk, és a fickó az itteni nyelvet beszélte. Csak az a kérdés, hogy hol van ez az itt?
Nincs sok időm gondolkodni azon, hogy hogyan tovább, csak annyi, amíg Blokk felveszi az orvos köpenyét. Itt nincs értelme maradnunk, ez egyértelmű. Kénytelenek vagyunk megkockáztatni azt, hogy elindulunk egy szál alsónadrágban és gézben, fegyver nélkül. Még összeszedek pár szikét, mielőtt kiadnám a parancsot az indulásra. Ez is jobb, mint a semmi.
- Menjünk. - mondom. - De legyünk óvatosak.
Kinézek az ajtón, és megvizsgálom, hogy milyen irányokba indulhatunk. Ha csak egy út van, természetesen arra indulok, de ha nem, akkor a látottak alapján mérlegelek. Közben rejtekhelyek szempontjából is megvizsgálom a folyosót. Különösen a plafont nézem, hogy nem tudok-e valami csöveken ott fent haladni, és onnan fedezni a többieket.

by **Lady Gaia-Vell** Vas. 28 Dec. 2014, 09:29

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2014. január 1. (csütörtök)

Bérmajom is parancsba adta azt, amit egyébként Blokk is tervezett tenni, a férfit berántotta, behúzta a fal mellé és egy határozott mozdulattal próbálta kitörni az orvos nyakát. Az eléggé betegesnek és gyengének tűnt, akinek könnyű kitörni a nyakát. Azonban nem ez történt, ahogyan Blokk karjai a férfi nyaka magasságához értek, illetve a hátához, hogy megtámassza némileg a nyaktöréshez érezte, mintha valamilyen furcsán kemény dolog jelent meg a nyaknál a bőr alatt. Látni nem látszott, csak érezni lehetett, hogy ott van. A nyakat éppen ezért nemhogy kitörni, de megrántani sem lehetett. A férfi teljesen ösztönösen ugrott egyet hátra Blokk mellkasának, aki így a falnak csapódott és a mellkasába is erős fájdalom hasított a műtéti sebnél. Az orvos megragadta a vállánál és a hónalja alatt, majd Bérmajom felé hajította átvetve őt a vállán. Amíg Blokk repült az orvos megpróbált az ajtó felé rohanni el Braun mellett, hogy kimenekülhessen innen.

//Zield még mindig feltételes módban írj kérlek, köszi! Ugyanis kb. a teljes kör bukott ezen a 3. sor után, mert Danny is úgy reagált, mintha halott lenne a fickó…//

by **Dr. Zield Jones** Hétf. 29 Dec. 2014, 14:10

Beszélni nem tudtak az orvossal, senkinek nem volt hozzá sem nyelvismerete, sem fordítógépe, még csak fel sem ismerték a nyelvet pontosan. A parancsnok ugyanazt akarta, amit Blokk is. Nem kellett túsz, elég volt megölni. Az informatikus el is rántotta a férfit és megpróbálta megfordítani a nyakát, ekkor jött a meglepetés, amire igazán nem számítottak. Gyönge testűnek tűnt az orvos és ijedtnek is, nem gondoltak volna arra, hogy ilyen erő rejtőzött benne. Blokk valami keményet tapintott a nyaknál, mint egy kibernetikus beépítést. A védekezést Tiger sínylette meg, mert a nemrég műtött mellkasának csapódott az orvos teste nagy erővel és erős fájdalom keletkezett újra. Grimaszba fordult Blokk arca és még el is lett dobva. Ez ellen már nem tudott védekezni. A legtöbb, amit most tehetett, az volt, hogy megpróbált úgy érkezni, hogy tompítsa a lendületet és alkalmazza a katonai kiképzésen ilyen esetre tanultakat. Informatikus volt, de a katonai egyetemet elvégezte és tanultak ilyeneket is. Közben próbálta figyelmeztetni a többieket.
- Kiborg vagy android lehet, kőkemény a nyaka!
Braun vagy a mutáns még elindulhatott az orvos után. Ha Blokk össze tudta szedni magát, akkor ő is csatlakozott a sajgó mellkasa ellenére igyekezett erőt gyűjteni és tovább menni.

/Bocs, elfeledkeztem róla... /

by **Danny Long** Kedd 30 Dec. 2014, 23:53

Blokk megpróbál végezni az orvossal, de nem megy minden a terv szerint. Pontosabban semmi nem megy a terv szerint, ugyanis annak ellenére, hogy ránézésre igen gyenge fizikummal rendelkezik, Blokk nem tudja kitörni a nyakát. Az orvos hátraveti magát, és a falhoz préseli Blokkot, ami a mellkasán levő műtéti seb miatt valószínűleg komoly fájdalmat okoz. Ráadásul így már arra sem merek tippelni, hogy milyen erőt tud így kifejteni. Csak remélhetem, hogy nem okozott súlyos sérülést. Ha cipelnünk kéne Blokkot, az nagyban lecsökkentené a kijutási esélyeinket, ahogy az is, ha nélkülöznünk kellene a szakértelmét. A falhoz préseléssel nem ér véget a harc, ugyanis az orvos a következő mozdulattal felém hajítja a hackert. Egy gyors mozdulattal kitérek előle - ez nem jelenthet problémát - és továbbra is abban bízom, hogy nem szenved súlyos sérüléseket. Sajnos erre egyre kevesebb az esély. Az orvos elindul az ajtó felé.
Még szerencse, hogy ott áll Braun. Azt nem szeretném, hogy Braunnak meg kelljen próbálnia feltartani, hiszen az előbb már láttuk, hogy mekkora ereje van, ráadásul most még lendületet is nyert, így igyekszem megakadályozni, hogy eljusson az ajtóig. Ha még nincs a kezemben, akkor fölkapok néhány szikét, és az egyiket utána hajítom. A vádliját célzom meg.
Az nyilvánvalónak tűnik, hogy nem ember - mind a beszéde, mind a fizikai adottságai erre engednek következtetni - de abban azért reménykedem, hogy nem teljesen sebezhetetlen. Ha a penge beleáll a lábába, és elesik, akkor a hátára vetem magam, majd ha tudom, felemelem a fejét, és egy másik szikét a szemébe szúrok. Ha nem tudom felemelni, akkor a füle a következő, mindenesetre valami nyílást keresek.
Ha nem találom el, vagy a vádlijáról lepattan a szike, Braunra kiáltok.
- Félre!
Ebben az esetben is megpróbálok az orvos hátára ugrani, és a lendületét kihasználva a földre vinni. Ha sikerül, nnentől kezdve ugyanúgy nyílásokat keresek.

by **Lady Gaia-Vell** Csüt. 01 Jan. 2015, 02:30

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2014. január 5. (hétfő)

Bérmajom valóban könnyedén félre tudott ugrani a felé zuhanó Blokk elől, noha a mellkasánál érzett egy kellemetlen feszülő érzést, ahogyan a gyógyuló seb feszült. Blokk sikeresen hála a katonai képzésének sikerült a zuhanást tompítani és így sérülések nélkül érkezett le a talajra. Bérmajom gyorsan feltudott kapni néhány szikét és utána hajítani a férfinak. Mivel az nem számított minderre így a szikék beleálltak a lábába, Braunnak pedig eközben nem volt kedve beleállni a menekülésbe, hiszen ő maga is látta, hogy mit tett Blokkal. A szikék beleálltak a lábba és ennek hála lendületből valóban elesett a fickó, már kiesve a folyosóra. Bérmajom követte és sikerült a hátára felugrani, ebben a helyzetben megragadhatta a hajat és hátrahúzhatta a fejét, majd beleszúrt a szemébe egy szikével. Ezt a lágyrész miatt nem tudta kivédeni, a szúrás nyomán a szike az agyig hatolt és a háta felé kapkodó férfi mozgása megakadt és elernyedt.
Ekkor lehetett körbenézni egy emeleten voltak, energiaablak volt a folyosó egyik oldalán, a másikon fal. Az ablakon át egy város képe látszott.
Z Dimenzió Sci_fi_city_concept_by_capottolo-d5c5a80

Z Dimenzió Sci_fi_city_concept_by_capottolo-d5c5a80

Odakint nyüzsgött az élet, idebent pedig a folyosó teljesen üres volt. A folyosó, ami mintegy húsz méteres volt, annak a végén egy vészkijárat látszott, ahol egy tűzlétra is látszott, amivel felfelé és lefelé is lehetett menni. Azt egyelőre nem lehetett látni, hogy milyen magasan volt a társaság jelenleg. A folyosón több – négy darab – ajtót is lehetett látni, a feliratok ismeretlenek, egyik férfi sem ismerte meg őket, így nem tudták megfejteni, hogy mi micsodát jelenthetett.

by **Dr. Zield Jones** Szomb. 03 Jan. 2015, 15:36

Blokkot elrepítette az orvos, aki valamilyen ismeretlen, az asgardihoz hasonlító nyelven beszélt. A mutáns gyorsan reagált és elkerülte a repülő testet, Tiger pedig tudott úgy érkezni a földre, hogy ne törje ki semmijét. Az erő, amivel dobták, nagy volt, de nem kontrollálhatatlan. A mellkasában érezte a fájdalmat, mint valószínűleg mindenki. Igyekezett hamar felállni és ha oda tudott menni a testhez, akkor megnézte, miféle szerzet volt ez. A szembe belenézett, keresett bármit, ami nem emberinek tűnt. Tulajdonképpen kiborg is lehetett az illető, jó erős nyaki beültetéssel és karba helyezett erőnövelő résszel, ezt is el tudta képzelni.
Ha meg tudta szerezni a férfi ruházatát, akkor magára vette azt és megnézte a felszerelést is, hogy mi volt még az orvosnál. Ezután foglalkozott a folyosóval. A vészkijárat kézenfekvő, de egyben feltűnő is lett volna, a többi ajtó mögött ismeretlen személyek vagy tárgyak lapulhattak. Most kellett a mutáns érzéke vagy a parancsnok szakértelme. Blokk követte az utasítást, ha Bérmajom mondott valamit.

by **Danny Long** Vas. 04 Jan. 2015, 23:32

Tökéletesen szögben hajítom el a szikéket, amik mélyen belefúródnak az orvos vádlijába. Kicsit fellélegzem, hogy ezek szerint nem egy android, ahogy Blokk mondta. Ahogy belehasít a lábába a fájdalom, és az izom felmondja a szolgálatot, rögtön előre bukik, ki a folyosóra, én pedig nem hagyom ki a lehetőséget, és utána vetem magam. Sikerül a hátára érkeznem, majd felrántanom a fejét, és az utolsó kezemben maradt szikét mélyen a szemébe döfnöm. A férfi azonnal elernyed. Az első dolgom, hogy körülnézek a folyosón lehetséges támadókat keresve, és ha nem látok senkit, jobban megvizsgáljam a környezetet. Kihúzom a szikéket az orvosból, és beletörlöm őket a nadrágjába, majd felállok, és jobban megnézem, hogy mi vesz körül. A folyosó egyik fala egy energiaablak, amin keresztül egy nyüzsgő város látszik. Az első dolog, amit megállapítok, hogy ez a hely egészen biztosan nem a Földön van, vagy legalábbis nem olyan részén, amit ismerünk.
- Valószínűleg azon a kapun túl vagyunk, amit kinyitottunk, mielőtt elfogtak. - mondom a többieknek. Ahogy rájuk nézek, felmérem, hogy Blokk nem sérült meg súlyosan. Ez megnyugtató.
- Mivel egy ekkora város nyilvánvalóan nem fér el a hely belsejében, csak egy lehetőséget látok: egy zsebdimenzióban vagyunk.
Ez pedig nagyban megnehezíti a kijutást. Akárhogy is, először meg kell találnunk Zolát, és csak remélhetjük, hogy vele együtt a kijárat is meglesz.
- Valószínűleg Zola is itt van valahol a városban, a feladatunk továbbra is az, hogy őt megtaláljuk.
- Húzzuk be a hullát, ne legyen szem előtt! - adom ki az első utasítást.
Ezután Blokk nyugodtan elveheti, amire szüksége van. Miután végzett, a holttest mellé guggolok, és kicsit jobban megvizsgálom. Továbbra is gyanítom, hogy nem ember, de arról elképzelésem sincs, hogy mi lehet. Belevágok egyet, a nyakába, csak hogy lássam, hogy sikerül-e. Mivel nem vagyok orvos, és valószínűleg az időnk sem végtelen, nem kezdem el felboncolni, hogy megtudjam mivel állunk szemben. Gyorsan döntök, hogy mi legyen a következő lépés.
- Mindössze néhány szikével felszerelkezve nem fogunk tudni Zola közelébe férkőzni. Nézzük meg a többi szobát a folyosón, hátha találunk valami hasznosat! Legjobb esetben a saját felszerelésünket.
Nem értem ugyan az ajtókon látható feliratokat, de arra képes vagyok, hogy összehasonlítsam őket. Ha találok olyan ajtót, amelyiken ugyanaz, vagy nagyon hasonló felirat áll, mint a miénken, nem azt választom elsőnek, ugyanis valószínűleg az egy másik kórterem lesz.
- Én megyek be elsőnek. - mondom. - Blokk, a maga álcája ebben a helyzetben nem sokat ér, hiszen a nyelvet nem érti, és nekem vannak a leggyorsabb reflexeim.
Kiválasztom az első olyan ajtót, amin más felirat áll, és óvatosan benyitok. Először csak résnyire nyitom az ajtót, és a hallásomra, illetve a szaglásomra támaszkodva próbálom meg megállapítani, hogy van-e bent valaki. Ha nincs, teljesen benyitok, és körülnézek. Mindkét kezemben 2-2 szike van, és készen állok a támadásra, akkor is, ha nem érzékeltem senkit.

by **Lady Gaia-Vell** Hétf. 05 Jan. 2015, 09:40

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2015. január 9. (péntek)

A hullát betudta a két férfi húzni, hogy valóban ne legyen szem előtt és Blokk ekkor tudja levetkőztetni, majd a ruhájába bújni. Ekkor vizsgálta meg jobban Bérmajom. A férfi ruhátlanul is teljesen humanoidnak tűnt, mindene ott volt azon a részen, ahol egy átlagos személynek is. Azonban egy furcsasága volt, a férfi még élt, ugyan már agy halott volt a szúrás miatt, de a szíve még vert egy kicsit, így feltűnhetett, hogy ahol jobban hozzáért bárki az illetőhöz, egy-két pillanatnál tovább mintha bőrkeményedés jelent volna meg azon a részén a testnek, ami eltűnt, hogyha elvették a kezüket. Ez volt az oka annak, hogy Blokk nem tudta kitörni a férfi nyakát, azonban a hirtelen jött két támadásra Bérmajomtól nem tudott felkészülni. Ha olyan helyen vágott bele a férfi nyakába Bérmajom, ahol nem érintette korábban, akkor mindezt sikerült megtennie. Sebezhető volt, de csak hirtelen jött támadásokkal. Volt még két olyan feliratú helység, mint amiben ők voltak, de a harmadik már nem az volt, itt kellett egy szike is a bejutáshoz, mert a szoba zárva volt, de végül is bejutottak. Bérmajom ráhibázott, a saját felszerelésük volt itt bent és nem fogadta őket senki. Az összes holmit össze lehetett szedni, Reena holmiját pedig nem találták itt, azonban azok, amiket a repülő autóban hagytak itt voltak Gyorsan, sietve mindenki újra feltudta a saját felszerelését, vagy a katonákét, amibe álcázták magukat. Mire végeztek egyelőre még senki sem jött ide, hogy ellenőrizze, hogy a halott doktor hol is lehet.

by **Dr. Zield Jones** Hétf. 05 Jan. 2015, 16:51

A leszúrt orvost behúzták a kórterembe és ott mindent elszedtek tőle, amit lehetett. Blokk vette magára az öltözéket. Álcának jó volt, de ha itt mindenki ilyen nyelvet beszélt, akkor a megszólaláskor lebukik. Bérmajom kimondta a nyilvánvalót.
~Naná, hogy ott vagyunk! Miért lenne a hegy belsejében sci-fi város? A mutáns csak annyit mondott kb., hogy kék az ég~morgott hangtalanul Blokk az egyértelmű megállapításon.
Rábízta, hogy csinálja, amit kell, a holttestet behúzta a kórterembe, ahonnan megszöktek. Nagyon furdalta a kíváncsiság, hogy mit csináltak velük. A majomember szimata és logikája nem csalt. Megtalálta azt a helyiséget, ami rejtette minden felszerelésüket. Blokk körülnézett, megnézte, hogy véletlenül nem volt-e bármi más az ő cuccaikon kívül és hogy lehetett-e itt találni bármilyen elektronika részt, konnektort, valamit, amit szétszedhetett és megnézhetett, hogy informálódjon. Még nem szedett szét semmit, csak nézelődött, miközben felvette a halott őr felszerelését, amit a várban lopott le egy holttestről. Most ugyanaz volt nála, mint a az utolsó kapu átlépésekor, feltéve, hogy minden itt volt hiánytalanul.
- Zsebdimenzióban még nem jártam, de remélem, hogy a fizika és az informatika alaptörvényei itt is érvényesülnek. Mehetünk? - kérdezte Blokk, aki végre rendesen felszerelve már több esélyt látott, hogy túlélje ezt a küldetést. A csapatnak először meg kellett tudnia, mi volt ez a hely. Térkép kellett, a rendszerek ismerete, aztán hozzáférés az átjárókhoz és végül eljutni Zolához, majd őt visszavinni a saját világukba. Röpke kis feladat és bónuszként volt valami ismeretlen műtét elvégezve rajtuk, amit szintén meg kellett volna ismerni. Ez elég nehéz lesz, ha itt nem beszélnek emberi nyelven és írva sincs semmi olvashatóan. Remélte, hogy találnak az ő nyelvükhöz hasonlót is, amit végre megértenek.

by **Danny Long** Pént. 09 Jan. 2015, 01:17

Ahogy megvizsgálom a hullát, könnyen meg tudom állapítani, hogy mi akadályozhatta meg Blokkot abban, hogy végezzen vele. A teste bizonyos pontokon érintésre megkeményedik még így, (majdnem) holtában is. Valamiféle automatikus védelmi mechanizmus, de először nem teljesen értem, hogy hogyan működik. A férfi nyilvánvalóan agyhalott, de működik a védelme, tehát nem állhat teljesen tudatos kontroll alatt, de mégis meg lehet lepni. Megpróbálkozom egy hirtelen döféssel, és sikerül is.
- Úgy tűnik, hogy valamiféle automatizmus védi a testét a támadásoktól, de aránylag lassú a reakcióideje. Ha találkozunk még hozzá hasonlókkal, a lényeg a gyorsaság. Valószínűleg tudatos kontrollal is rendelkeznek a védelmük fölött, tehát meg kell lepni őket, olyan gyorsan, hogy az automatizmusnak ne legyen ideje működésbe lépni.
Miután végeztem, végignézem a feliratokat. Két másik kórterem van mellettünk, ezeket kihagyom, és a következő ajtót választom. Nincs ugyan nyitva, de egy szike segítségével aránylag gyorsan sikerül feltörnöm a zárat. A terembe lépve rögtön meglátom, hogy itt van, amit kerestünk. Behívom a többieket, és gyorsan felöltözöm. Öltönyömmel és a fegyvereimmel felszerelkezve máris sokkal erősebbnek érzem magam. Az álcázót is a karomra csatolom, de még nem aktiválom. Ha mindkét emberem magától is a katonáktól lopott ruhát veszi fel, nem szólok nekik, csak akkor adok utasítást, ha valamelyikük nem ezt tenné. Körülnézek Reynolds felszerelését keresve, de látom hogy nincs itt. Minden jel arra utal, hogy nem fogták el. Attól nem tartok, hogy ne tudna vigyázni magára, azt viszont nem tudom, hogy hogyan találjuk meg egymást.
A következő kérdés az, hogy merre tovább. Mivel nem tudom, hogy mi van még rajtunk kívül ebben az épületben, egyetlen szempont alapján tudok csak dönteni. Ha felfelé indulnánk el, sokkal könnyebb lenne minket beszorítani.
- Lefelé indulunk! - mondom, majd aktiválom az álcázót (természetesen az egyenruhát jelenítve meg), és ha nincs ellenvetés, és nem is érkezik senki, a tűzlétrához megyek, és ha tiszta a terep, elsőként indulok meg lefelé.

by **Jack Gammer** Pént. 09 Jan. 2015, 07:04

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 10. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

"Elnézést, kicsit elbambultam. Nem olyan könnyű minden apró részletet tökéletesen felidézni. Hol is tartottam? Ja, persze, megvan, a csapásmérő egység második küldetése. Mint már említettem, az első Arnim Zola elleni akció ugyan sikeres volt, de sejtettem, hogy lesz még dolgom azzal az árulóval. Nem is tévedtem, hiszen hamarosan ismét megkerestek és az előző akcióhoz hasonló körülmények között szállítottak el Pforzheim városába, az ottani titkos Hydra bázisra, eligazításra. Ez a megbeszélés határozottan sok újdonságot tartogatott. Először is, a csapatösszeállítás kicsit megkavarodott. Itt voltam természetesen én, a régi és új arcok közötti átmenet. Goblin nem jött velünk, ő csak a csapatot rakta össze és vezényelte az akciót a háttérből, a helyszíni parancsnoklás azonban a rangidős Bérmajomra lett átruházva. Eddig nem találtam kivetnivalót a munkájában. Egybekovácsolta a kicsinyke csapatot, a tervezést rendben levezényelte, az akció közben is helytállt eddig, a felmerülő problémák egyelőre nem az ő számlájára voltak felírhatóak. Persze még messze volt a vége, de úgy éreztem, jó kezekben voltunk. Pláne úgy, hogy Reena Reynolds ügynöknő is velünk tartott, bár egy ponton elszakadtunk tőle, de már a jelenléte is elég megnyugtatásként szolgált. És persze volt két újoncunk, Blokk és Mumus. Előbbi volt az informatikai szakértőnk, aki a tervezés és az akció közben is megfelelő arányban részt vállalt. Utóbbi lett volna a robbantási szakértőnk, de már a tervezés alatt is eléggé elrugaszkodott ötletekkel állt elő, főleg a robbantási mániáját hangoztatva és végül a küldetésre sem jelent meg. Az egység tehát csak 4 főből állt most, ami egyszerre volt kevés és sok is, hiszen így egyszerűbb volt észrevétlen maradni, de kevesebb forrással rendelkezhetünk odakint. Minden esetre a csapat összeállítás megfelelőnek tűnt, mindenki teljesen profin viselkedett egész idő alatt, ahogy ez a Hydrán belül már megszokott volt, egy ilyen komoly és nagyra törő titkos szervezet nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy nem hozzáértő személyeket bíz meg a fontos feladatokkal. Arnim Zola elfogása, amivel most minket bíztak meg, pedig igen csak fontos küldetésnek ígérkezett. Rendkívül fontosnak, de nem feltétlenül egyszerűnek.

A terep már azelőtt sem volt egyszerű, hogy a helyszín mocskos kis titkaira fény derült volna. Arnim Zola egy dél-németországi határ menti kastélyban rejtőzött, a hegyek között, a múltkor is beígért zsoldos hadsereggel körbevéve magát. Csak kívülről ismertük a terepet, belülről csak régi tervrajzok maradtak, így mondhatni vakon voltunk kénytelen fejest ugrani az ismeretlenbe. A bejutás volt a legnagyobb problémánk. Egy hosszabb ötletbörze után végül Reynolds tett egy javaslatot, aminél megmaradtunk. A személyre szabott páncélja rendelkezett tökéletesen álcázó berendezéssel, ami segítségével észrevétlenül bejuthatott a kastély területére. Ott megtisztíthatta a terepet előttünk, elhelyezhetett zavarókat és előkészíthette a helyet az érkezésünkre. Veszélyes feladatra vállalkozott, de sejtettük, ha valaki képes mindezt végrehajtani feltűnés nélkül, az ő volt. Ha egyszer bejutottunk, onnan az elsődleges feladatunk a rendszerbe való bejutás volt. Ha ez megvan, onnan már a kezünkbe volt minden, térképek, külső és belső biztonsági rendszerek, kommunikációs csatornák, adatbázisok, tartózkodási pontok, teleportok és hasonlók. Ehhez azonban a kastély külső része nem kínált lehetőséget, a régebbi részekről nem remélhettünk ilyen fajta hozzáférést. A központ mélyen a kastély szívében helyezkedett el, ahol sejthetően a tulaj is. Tehát valahogy mindenképpen be kellett szivárognunk. Ezt a kint lekapcsolt őrök ruháit, felszereléseit és fegyvereit elkobozva voltunk hivatottak kivitelezni. Igen ám, de ezzel volt egy kis gubanc. Bérmajom a maga állatias kinézetével aligha lett volna feltűnésmentes, de szerencsére ezt egy holografikus álcázó berendezéssel sikerült megoldani. Kellemetlen lett volna, ha a parancsnoknak el kell szakadnia az osztagtól, így is elég kevesen voltunk. A terv tehát összeállt, az akciót estére időzítettük, ugyanazokból az okokból, mint a múltkorit. Így volt némi idő az akcióra való felkészülésre. Először is, a játékszerek összeszedése. Utólag azért örülök, hogy nem vettem könnyelműen ezt a részt, hiszen úgy volt az őrök felszerelését vesszük majd át, de aztán a dolgok mégis úgy alakultak, hogy a saját felszerelésünk került vissza hozzánk. Bonyolult? Majd elmagyarázom. Minden esetre összeszedtem jó pár apróságot, zömében azokat, amiket a múltkor is kiválasztottam és közben azon töprengtem, ezúttal vajon a valóságban is lesz rá alkalmam, hogy elsüssem a fegyvereimet. Mindent ellenőriztem, hogy a terepen már ne lehessen semmi probléma és elindultam a szobám felé, ahol múltkor is rápihentem az eseményekre. Most se tettem másképpen, aludtam egy pár órát, lezuhanyoztam, testben és lélekben is ráfókuszáltam az elkövetkezendő akcióra, majd pár perccel indulás előtt már a hangárban voltam. Reynolds már előrement intézkedni, Bérmajom már ott várt, hamarosan Blokk és csatlakozott hozzánk, de a Mumus nevezetű fickó végül nem jelent meg, mint már elhintettem. Nem volt vesztegetni való időnk, indulnunk kellett, így csak hárman szálltunk be a repülő autóba és mentünk a megbeszélt helyre. Ott hosszú perceket töltöttünk néma várakozással, de mielőtt még izgulni kezdtünk volna, megérkezett az üzenet Reynoldstól, hogy tiszta a terep. Hivatalosan is elkezdődött a küldetés.

A teraszon való leparkolás nem ütközött semmiféle problémába. Reynolds már várt minket egy fél tucat kiiktatott őr társaságában. Sólyom 1-6 látott már jobb napokat is. Nem volt rajtuk sérülés nyoma, csak a szerencsétlenek nyaka lett kitörve. A cuccaik minden esetre érintetlenek voltak, szóval ideje volt átvedleni. Reynolds rejtőzködve tartott velünk, Bérmajom pedig csak az álcázóján igazított, de Blokkal kénytelenek voltunk teljes körű átöltözést produkálni. Magunkhoz vettük az őrök ruháit, felszereléseit, fegyvereit, és ami talán legfontosabb volt, mágneskártyáit, pár kevésbé feltűnő apróságot még magunknál tartottunk, de a saját cuccaink nagy részét a szállítójárművünkben hagytuk. A halott őrök, a repülő autó, a felszerelésünk, minden bőven elfért az oszlopok takarásában, addig biztonságban voltak, míg specifikusan nem kereste őket senki. Naná hogy sor került rá később, de ezt majd megemlítem, ha eljött az ideje. Kívülről tehát szolgálatot teljesítő őrök voltunk, belül azonban végig készen álltunk rá, ha elszabadul a pokol, akkor megfelelően tudjuk cselekedni. Így indultunk el a kastély belső része felé, hogy valahogy hozzáférést szerezhessünk a rendszerbe. A parkolóból kivezető kapu nem jelentett gondot, a mágneskártyáink segítségével könnyedén átjutottunk. Rövidke folyosószakasz, egy csigalépcső, majd egy újabb hatalmas terem, amiből egy újabb kétszárnyú ajtó vezetet tovább, de emellett már szobrozott két őr. Egyelőre sokat nem veszíthettünk azzal, hogy megpróbáltunk észrevétlenül átjutni rajtuk. Ez olyan szempontból sikeres volt, hogy nem sejtettek semmit a szerencsétlenek, amíg késő nem volt. De a békés átjutás nem nagyon jött össze. Az én német akcentusom egyből lebuktatott volna minket, szólva csöndben vártam, Bérmajom mire jut a magyarázatával, mit is kerestünk idelent, mikor fent lett volna a helyünk. Ki lehetett ez a Charlie, akinek a híresztelések szerint ment a hasa? Nincs jelentősége, a fickó már hulla volt. Sajnos nem engedtek át minket a központtal való konzultáció nélkül, amit értelemszerűen nem engedhettünk. Reynolds a karmaival mellkason szúrta az egyiket, Bérmajom pedig fejbe lőtte a másikat, pár pillanat alatt holtan esett össze a két gyanútlan őr, mi pedig haladhattunk tovább. Ez már egy fokkal nehezebb ajtó volt, de ez se jelentett nagy kihívást a szakértőnknek. Még mindig ódon folyosók vártak minket, de elágazáshoz érkeztünk. Az egyik út a kastély széle felé vezetett volna minket, de az nem a miénk volt, nekünk a másik kellett, ami az épületkomplexum mélyére vitt, ebben hamar meg is állapodtunk egyhangúan. Errefelé már egy modernebb ajtó várt minket, ami már nagyobb kihívást jelentett Blokknak, de sikerült et is kinyitni. Talán itt rontottuk a beépülős akciónkat. Az igazi őrök nem valószínű, hogy belefutottak volna abba, amibe mi. De erre nehéz is lett volna felkészülni. Szó szerint egy másik világ várt minket az ajtó túloldalán, bevallom, kicsit leesett az állam, meg elakadt a szavam, meg ilyenek. Olyannyira, hogy későn vettem észre, lelepleződtünk. Tompa, sunyi, halk lövések hangja ütötte meg a fülemet, de kitérni már késő volt. Éreztem, hogy valami tökéletesen eltalált, olyan helyen, ahol nem védett páncél. Hiába húztam ki magamból azonnal a tűt, az altató lövedék hamar megtette a hatását. Hamar összeestem és elvesztettem az eszméletemet, az utolsó gondolatom pedig nagyjából az volt, hogy ennyi, ezt nem ússzuk meg, kinyírnak, vége van.

De nem lett vége, sőt, még csak most kezdődött a mulatság. Egy szál alsónadrágban ébredtem, egy ágyhoz szíjazva, valamiféle orvosi helyiségben. Mint később kiderült, az imént említett másik világban voltunk, egy zsebdimenzióban, az úgynevezett „Z Dimenzióban”, Arnim Zola személyes játszóterén. Ami leginkább aggasztott, azon kívül persze hogy megint elfogtak minket, hogy a mellkasomon valamiféle műtét nyoma látszott. Fájt, be volt kötve, de nem láttam, hogy pontosan milyen jellegű beavatkozás lehetett. Nem a szív közelében volt, inkább a szegycsont, bordák és tüdő magasságában helyezkedett el a nyom. Bekerült valami? Vagy esetleg ki? Vagy mindkettő? Bele se mertem gondolni. Inkább azzal foglalkoztam, hogyan szabadulhatnék ki. A szíjak, amik a csuklóimnál és a bokáimnál az ágyhoz szegeztek erősek voltak, már az elején sejtettem, hogy ebből nem lesz olcsó mulatság kijutni. Nem tudtam sérülés nélkül kiugrasztani a csuklómat, de felírtam a listámra ennek a trükknek a megtanulását. Egyelőre azonban maradt a fájdalmasabb módszer. Tulajdonképpen kitéptem a bal kezemet a szorításból, és bár sikerült kiszabadulni, a végére a végtag már erősen zúzódott, sajgott és vérzett is, de hát ez volt a szabadságunk ára. Minden esetre még így is sikerült annyira használnom a bal kezem, hogy kioldjam vele a többi szíjat. A kezembe infúzió volt vezetve, de mivel nem láttam többé szükségét, ki is húztam magamból. Tudtam rendesen mozogni, felülni, járni, az egyetlen sérülésem az a gyanús műtétnyom volt. Társaim is ott feküdtek a közelemben, de csak Blokk és Bérmajom, senki más. Bíztam benne, hogy Reynoldsnak sikerült rejtve maradnia, de az is benne volt a pakliban, hogy pusztán biztonságosabb körülmények között tartották fogva, hiszen ő volt négyünk közül a legveszélyesebb. Akárhogy is, egyelőre magunk voltunk, így kellett boldogulnunk. Gyorsan kiszabadítottam a többieket is, Blokk már magához tért, de Bérmajom még eszméletlen volt az elején. A szoba nem sok lehetőséggel kecsegtetett minket. Szürke csupasz falak, sehol egy ablak, az egyetlen kijutási lehetőség egy fémajtó volt egy oldalsó irányító panellal, amit belülről nem tudtunk kinyitni. Egy tolható asztalka volt még az ágyainkon kívül, amin orvosi eszközök voltak, mint vérnyomásmérő, szikék, fogók, csipeszek és egy fém orvosi tál. Nem volt éppen profi felszerelés, de egyelőre ezzel kellett beérnünk. Két szikét a nadrágomba rejtettem, egyet pedig kézbe vettem, ha konfliktusra kerülne sor. Egy szíjat is magamra vettem egy öv formájában, esetleges későbbi hasznosítás céljából. Még a bal kezemet is sikerült rögzítenem egy rögtönzött fáslival, így a sérüléseim ellenére is nagyjából tudtam használni, de azért még fájt és nem hagyatkoztam volna rá egy nehéz helyzetben. Mást nem tehettünk, elhelyezkedtünk az ajtó mellett, lesben állva egy esetleges idetévedő szerencsétlenre, aki a kijutásunkat elősegíthette. Nem is kellett sokáig várni a lelkes önkéntesre.

Kintről mozgást érzékeltünk, pozícióba álltunk és vártuk a látogatót. Az ajtó kinyílt és egy fehér köpenyes férfi, egy orvos lépett be a helyiségbe. Egyedül volt, tökéletes célpontnak tűnt. Blokk rávetette magát és sakkban tartotta, úgy találtam csak elboldogul egy ilyen fickóval, én így az ajtót tartottam ellenőrzésem alatt. Odakint nem volt senki más, minden tiszta volt, csak egy folyosó várt minket odakint, végén egy üvegfallal, azon túl pedig egy…város? Mi a csuda? Kicsit összezavarodtam, így inkább visszafordultam a szoba irányába. Az utunk már megvolt kifelé, de kár lett volna egy ilyen jó lehetőséget kihagyni az információszerzésre. A doki szemében félelem látszódott, de egyben zavartság is, miután eldaráltuk hosszas kérdéseinket a kollégámmal. Őt csak a műtétünk természete érdekelte, én azonban több kérdést tettem fel a helyzetünket illetően és teljes együttműködést vártam, fejvesztés terhe mellett. Mintha a falnak beszéltünk volna, de tényleg. Válaszolt a doktor úr, de fogalmunk se volt, mint mondott, hiszen valami teljesen ismeretlen nyelven szólalt meg, legalábbis én egy kukkot sem értettem a szavaiból. Ha hasonlítanom kéne valamihez, talán az Asgardi nyelv ugrott volna be, de mégis más volt. Angolul hiába próbálkoztunk, megpróbáltam a németet is, de a reakció ugyanaz volt. Ebből a fickóból ugyan nem szedhettünk ki semmi hasznosat, túl nagy volt a kommunikációs szakadék. Nem volt hasznunkra, életben tartani túlságosan veszélyes lett volna, csak elhúztam a hüvelykujjam a torkom előtt, jelezve Blokknak, hogy végezzen vele nyugodtan, nekem nem kell. Bár van egy olyan érzésem, hogy az ő fejében is ez járt már. Sőt, a frissen felébredt Bérmajom is kiadta a parancsot. Én pedig újra érdeklődve fordultam a megpillantott város látképe felé, azon gondolkodva, képzelődtem-e? Majdnem végzetes hibának bizonyult, hogy levettem a szemem pár pillanatra az akcióról. A doktor bácsi eléggé betegesnek és gyengének tűnt, álmomba se hittem volna, hogy a gyors kivégzése bármiféle problémába ütközhetne. Mégis így volt. Először fogalmam se volt, mi történhetett, már arra fordultam vissza, hogy elszabadult a pokol. Blokk és a doki a falnál hadakoztak, utóbbi kihasználta csapattársam műtéti sérülését, kiszabadult a szorításból és a parancsnok felé hajított az informatikai szakértőt, majd rohanva indult felém. Útját akartam állni, bár nem tudtam, hogy mennyiben érhetek el más eredményt, mint csapattársam, de végül nem is volt rám szükség. Blokk biztonságban landolt, Bérmajom pedig nemhogy kitért előle, de egymaga elintézte ezt a váratlan problémát. Néhány elhajított szikével lábon találta a dokit, amivel sikerült megakadályoznia a menekülést. Én a parancsnak megfelelően félreugrottam, pont időben, ugyanis a fickó az utána következő pillanatban esett ki a folyosóra. Bérmajom azonnal követte, a hátára ugrott és gondolkodás nélkül megragadta a haját, hátrahúzta a fejét és a szemébe szúrt egy szikét. Ez láthatóan megtette a hatását, a kapkodó férfi mozgása azon nyomban megakadt és elernyedt a teste, jelezve, hogy ennyi volt a móka számára. Nekünk azonban még csak most kezdődött a buli. Kezdésnek el kellett takarítanunk magunk után. Behúztuk a doktor hulláját a szobába és alaposabban is szemügyre vehettük, miért is nem sikerült elsőre kivégezni. Blokk magához vette a ruháit, mi pedig szemügyre vehettük furcsán működő testi reakcióit. Ránézésre teljesen humanoidnak tűnt. Mégis, bár halott volt, a szíve még vert. Amikor hozzáértünk pár pillanatnál tovább, akkor a bőre megkeményedett, mintha valami biztonsági mechanizmus kapcsolt volna be. A hirtelen jött vágás azonban megsebezte a férfi bőrét. Csak ott vált keményebbé, ahol már számított a sérülésre. Ezt nem ártott észben tartanunk a jövőbeli konfliktusaink alatt. Akármikkel is álltunk szemben, sebezhetőek voltak, de csak és kizárólag a hirtelen támadásokkal, amikre nem tudtak felkészülni. Ha mást nem, ennyit legalább megtudtunk a doktortól. Másra nem tudtuk használni, így otthagytuk a szobában, amit a mi tárolásunkra jelöltek ki, ironikus módon mégis az ő végső nyughelye lett. Kiszámíthatatlan az élet.

Mindjárt kitérek erre a város dologra, de előbb a folyosóról beszélnék, ahova kijutottunk a szobából, ahol felébredtünk, ahol a halott dokit hagytuk, és amit a biztonság kedvéért azért bezártam magunk után dolgunk végeztével. A folyosó teljesen üres volt, mintegy húsz méteres, 4 darab ajtóval. A feliratok teljesen ismeretlenek voltak, azoktól nem lettünk okosabbak. Két hasonló szoba volt még, mint a miénk, de minket a harmadik csábított inkább. Szike segítségével sikerült is felfeszíteni a zárat és valóban, odabent várt minket a főnyeremény. Az összes felszerelésünket itt tárolták, a közelünkben, ráadásul őrizet nélkül, ez kezdett egy furcsa trendé válni, nem mintha panaszkodnék érte. Reynolds holmijai közül nem volt itt semmi, ez biztató volt az elfogták / nem fogták el vitában, természetesen utóbbit erősítve. A repülő autónkat is megtalálhatták, mert itt voltak a saját cuccaink is, de az elintézett őrök dolgai is. Mondani se kellett, természetesen álcáznunk kellett magunkat, amennyire csak lehetett. Ugyanúgy szerelkeztem fel, mint a teraszon a behatoláshoz anno. Magamhoz vettem az elkobzott őr ruhákat, felszereléseket és fegyvereket, valamint magamnál tartottam pár apróságot, amik nem kelthettek feltűnést egy esetleges ellenőrzés során és természetesen a csizmában elhelyezett rejtett késről és marokfegyverről sem feledkeztem meg. Mindent ellenőriztem, jó szokásomhoz híven, de mint általában, most se láttam semmi problémát, persze fő a biztonság. Szabotázs, nyomkövető, hiány, ezek mind-mind problémát okozhattak volna a küldetés további részében, így igyekeztem őket kiszűrni. Végre, máris nem éreztem annyira kiszolgáltatottnak magam, bár még mindig idegen terepen voltunk, ismeretlen körülmények között és hatalmas ellenséges túlerővel körbevéve, de a felszerelésünk visszaszerzése egy újabb jó lépés volt a szabadulás felé. Na tehát, most hogy már kicsit jobb helyzetben voltunk, lássuk azt a fránya várost, amit még mindig nehezemre esett felfogni.

Mire végeztünk az újbóli felszerelkezéssel és ismét a folyosón voltunk, még mindig nem jött senki ellenőrizni minket, vagy a dokit. De nem ülhettünk a babérjainkon, csak idő kérdése volt, hogy utána jöjjön valaki. Mégis, akármennyire is siettünk, kicsit meg kellett állnom, hogy alaposabban is szemügyre vegyem a látképet. A folyosó egy emelet része volt, falak, ajtók és egy energiaablak határolta. Az ablakon kitekintve pedig egy komplett város képe rajzolódott ki előttünk. Nyüzsgött odakint az élet, fogalmam se volt, hogy csöppenhettünk ide a német hegyekből. Minden esetre valahogy ki kellett innen keverednünk. És még egy küldetésünk is volt, amit nem ártott volna elvégeznünk. Vészkijárat, tűzlétra lefelé és felfelé, a lehetőségeink adottak voltak. Bevallom, ezen a ponton roppant mód szótlan voltam. Továbbra sem voltam az a nagy csevegő, főleg a többiekhez képest. Bérmajom folyamatosan osztogatta a parancsokat, kimondta az egyértelműt, összefoglalta az eseményeket, ezzel nem is volt gond, ő volt a parancsnok, ez volt a dolga. Blokk kicsit sokat beszélt és keveset mondott a megjegyzéseivel, de ha ő így vezette le a feszültségét, nem szóltam meg érte. Én minden esetre sose voltam az a vicceskedő fajta, pláne nem küldetés alatt, így minden elhangzó dologra bólintottam, esetleg ha megszólítottak tömören válaszoltam is, de a küldetés ezen, kritikus pontján úgy találtam, hogy kevesebb beszéd, több cselekvés előbbre vihet minket. A lefelé parancsra is csak látványosan bólintottam és Bérmajom nyomában elindultam a kivezető út felé. Végig igyekeztem ügyelni rá, hogy minden körülöttem lévő dologgal tisztában legyek, ami egy új dimenzióban elég nehéz feladatnak bizonyult. Nem tudtam hogy az álcánk mennyire működött, így kívülről nem álltam látványosan készenlétben egy ütközetre, de belül pattanásig feszültem, hogy az esetleges támadások első jelére fedezékbe ugorjak, kézbe vegyem a zsákmányolt AK-t és viszonozzam a tüzet. Erre persze csak abban a kivételes esetben volt szükség, ha valaki megtámadott volna minket és nem lett volna más választásunk, mint a védekezés. Egyébként pedig nyugodtan indulhattunk el, hogy felfedezzünk egy új világot, megkeressük Reynoldsot és Arnim Zolát és teljesítsük a feladatunkat.

Kemény fordulatok követték egymást ebben a küldetésben, ezt nem vitatom. Bevallom, az elején álmomban se gondoltam volna, hogy az akció közepette egy másik dimenzióban találom magam. Nem is jártam még másik világban, ez eddig kimaradt az életemből. Na de ahogy mondani szokták, egyszer mindent el kell kezdeni. Izgalmas volt a gondolat, hogy hová is csöppenhettünk, de aggasztó is. Fogalmunk se volt, milyen szabályok éltek ezen a környéken, mikhez kellett alkalmazkodnunk és hogy a célpontunk milyen szerepet töltött be idebent. Egyáltalán itt volt a közelben? Itt kellett lennie, hiszen az ő emberei kaptak el és dugtak minket ide. Nem lehetett nagyon messze. Valamire kellettünk neki. És akármit is csináltak velünk, sürgősen ki kellett derítenünk és visszafordítani, mielőtt bármi belső probléma történt volna. Sok minden várt még ránk abban az új világban. Kiszabadultunk az ágyakból. Kijutottunk a szobából. Visszaszereztük a felszerelésünket. De ez még csak a kezdet volt. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy az igazi küldetés még csak most kezdődött. Minden esetre álltam elébe, akármi is várt minket odakint. Igyekeztem mindenre felkészülni, de lássuk be, egy ilyen váratlan helyzetben ez egyszerűen képtelenség volt. Szóval egyelőre nem volt más választásom, mint alkalmazkodni a folyamatosan áramló meglepetésekhez és reménykedni, hogy valahol majd az egyenlet végén úgy fogunk kijönni, hogy teljesítettük a küldetést, életben maradtunk, sőt, még talán valami olyanra is ráakadtunk errefelé, amire nem is gondoltunk volna. De ezekről majd később. Nagyon remélem, hogy kényelmesen ülnek, mert hosszú mese lesz még ez.”

by **Lady Gaia-Vell** Pént. 09 Jan. 2015, 10:22

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2015. január 13. (kedd)

Még az orvosi teremben, ahogyan Bémajom újra megszúrta hirtelen a férfit, az működött továbbra is. A meglepetés ereje hatásos volt.
Blokk a tároló helysiégben végignézett, a fények automatikusak voltak, ahogyan belépett a társaság a helységbe, vagyis előtte kinyitotta az ajtót a fények akkor gyúltak fel. Konnektort, vagy ehhez hasonlót, már ha volt a helységben ő maga nem vett észre.
A parancs szerint mindenki a katonai holmiját vette vissza, valószínűleg remélve, hogy itt is jártak Zola katonái. Bémajom pedig az öltönyét és után álcázta magát. A kis társaság elindult a tűzlépcsőn lefelé, szerencsére semmilyen ellenállásba nem ütköztek egyelőre és teljesen nyugodtan le tudtak érni. Amint ez megtörtént a riasztó odabent ekkor szólalt meg, mégis feltűnt odabent, hogy megszöktek. Mire leértek a sikátorba láthatták, hogy egy energiamező húzódott a kórházra, ami megakadályozta azt, hogy ki és be lehessen közlekedni. Éppen időben sikerült még megszökniük.
Jelenleg egy eléggé szűk sikátorban voltak, szemetes konténerek voltak a falnál, egy kijárata volt a helynek, ez pedig az utcára vezetett, a sikátor másik végén fal volt. Ha a kimentek, kinéztek ott, akkor az utcákon nagyon sokan jártak és beszélgettek, ugyanazon a nyelven, amin a doki is tette korábban. Egy magasabb helyen voltak, így remekül le lehetett látni a városra.
Z Dimenzió Big_cb4e1c1f0bc62c7a9d0b9fbcc7db2c21bfe1ab47

Z Dimenzió Big_cb4e1c1f0bc62c7a9d0b9fbcc7db2c21bfe1ab47

A hármas jelenleg a külső gyűrűn volt, a belső kör alakú részen volt az a magas épület, amit kintről is láttak. De az egész város határozottan olyannak tűnt, mint amit láttak akkor, amikor elvesztették az eszméletüket. A távolban helikopterek, kettő is feltűnt az égen, arrafelé tartottak, ahol a hármas volt, azaz kórházszerű épület felé.

//A kép tökéletesen ötvözi azt, amit láttok, csak annyi a változás, hogy középen, noha a képen nem látszik semmi egy hatalmas toronyépület van, ami jócskán a város fölé emlkedik, csak nem találtam olya képet, ami jó lenne.//

by Ajánlott tartalom

Z Dimenzió

Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió

Re: Z Dimenzió