Re: Z Dimenzió

by **Dr. Zield Jones** Hétf. 12 Jan. 2015, 23:19

Blokk nem viccnek szánta, amit mondott. Az aggodalmait osztotta meg a többiekkel, hogy ezen a világon más törvények is uralkodhatnak, mert egy ismeretlen dimenzió. Eddig nem lebegtek el, a levegő is lélegezhető volt, de lehettek még meglepetések és tudatosítani akarta, hogy ez egy másik világ. Nem volt vicceskedő típus. A szobában semmi használhatóra nem bukkant rá a saját felszerelésükön kívül. Bérmajom kiadta a parancsot, hogy lefelé induljanak. A helyiségből Blokk kinézett, hogy tiszta volt-e a levegő és csak utána ment ki. Egyelőre senki nem jött a hegyi Hydra katonák egyenruháját újra magára vett csapatért. Reynolds valahol a városban kellett, hogy legyen, ez volt a legvalószínűbb. Közvetlen hasznuk nem volt most belőle, nem foglalkozott a gondolattal.
Már a sikátorra értek a tűzlépcsőn mászva, mikor beriasztott az épület. Valaki megtalálta az orvost és felfedezte a hiányzó műtötteket. Blokk nagyon tudni akarta, mit raktak belé, mert ha nyomkövetőt, akkor még nagy bajba kerülhettek. Nem volt felszerelése, hogy ezt megállapítsa, egyelőre félretette a gondolatot. Az utca járókelőit olyan szemmel is megnézte, hogy milyen ruhában voltak, voltak-e közöttük mutánsok. Bérmajomnak ajánlatos volt az álcázás, mert az arcképek valószínűleg le lettek már adva körözésre és neki még látszott a feje, mivel öltönyt viselt csak. Blokk kifelé ment volna a sikátorból az utcára, nem akart itt elbújni, az túl könnyen felfedezhető lett volna. Megnézte, volt-e bármilyen hasonló ruhájú járókelő és hogy az emberek járásban volt-e bármi furcsa. Ha kellett, akkor próbált ilyeneket utánozni és beolvadni. Bérmajom volt a parancsnok, a további irányt tőle várta. Az utcán szétnézett, ha tudott és igyekezett fentről nem látható helyeken menni. Ha támadás jött, fedezéket keresett.

by **Danny Long** Kedd 13 Jan. 2015, 01:28

Ahogy leérünk a tűzlépcsőn, szinte azonnal megszólal a riasztó, és az egész kórházat egy energiamező borítja be. Rájöttek, hogy megléptünk, de még épp időben sikerült kicsúszni a markukból. Zola emberei még mindig nem tanulták meg jól őrizni a foglyaikat, és másodjára is nagyon alábecsültek minket.
Még fenntről volt egy kis időm megfigyelni a várost. Be kell valljam, hogy lenyűgöz, mint építészeti és mérnöki teljesítmény. Három koncentrikus körben épült, és leginkább olyan, mintha egy vulkán kürtőjében helyezkedne el, bár szerencsére magmát nem látok a mélyben. Nem tudom pontosan, hogy mi tartja meg, de gyanítom, hogy ez ebben a formában a külvilágban nem lenne lehetséges.
- Próbáljunk elvegyülni, és haladjunk a belső kör felé!. - mondom. Talán van egy kis egérutunk, amíg átkutatják értünk a kórházat. Abban szinte biztos vagyok, hogy a belső kör közepén fogjuk megtalálni Zolát, viszont nyilván nem lesz könnyű a közelébe férkőzni. Nagy segítség lenne, ha meg tudnánk találni Reynoldsot, de pillanatnyilag ötletem sincs, hogy hol keressük. Valószínűleg neki nagyobb esélye van megtalálni minket, mint nekünk őt.
Ahogy kilépünk a sikátorból egy forgalmas utcára érkezünk. A járókelők ugyanazt a nyelvet beszélik, mint az orvos, és úgy tűnik, nem vesznek rólunk tudomást. Ezek szerint a katonák, akinek a ruháját viseljük, nem csak a kastélyt őrzik. Felpillantok, és meglátom, hogy két helikopter közelít. Nyilván minket keresnek. Az lesz a legjobb, ha megpróbálunk elvegyülni a tömegben, és megközelíteni a város közepét. Ennek megfelelően indulok el, de nem nyílegyenesen, hanem oldalirányba is próbálok távolodni a kórháztól.

by **Lady Gaia-Vell** Kedd 13 Jan. 2015, 09:11

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2015. január 17. (szombat)

Pusztán az utánzása a helyieknek eléggé bonyolult mutatványnak ígérkezett, ezt kellett megállapítania Blokknak. A helyiek mind szélesebbek és magasabbak voltak, mint a társaság tagjai és a lépéseik is igencsak erőteljesek. Járás közben pedig úgy mozgatták a csípőjüket, ahogyan egy mezei emberi gerinccel rendelkező személy képtelen lenne, még Bérmajom sem. Értelemszerűen senkin sem volt katonai felszerelés, de mivel ha ezek tényleg Zola alattvalói voltak és a katonái máskor is bejöttek a tömegbe, vagy ismerték a helyiek őket ezért nem állították meg őket. Nem látszottak mutánsok, mindenki kaukázusi bőrszínnel volt megáldva, a haj színek közül minden megtalálható volt, szőke, barna, fekete és vörös, illetve ezeknek az árnyalata, de nem tűnt úgy, mint festve lettek volna. Széles járomcsonttal rendelkeztek, furcsa homlokkal, előrébb ugró szemöldökkel, a szemeik mintha kisebbek lettek volna, mint a megszokott. Az egész igazából furcsa volt, a magasságuk pedig szinte mindegyik minimum 190 cm magas, de sokan ennél nagyobbak. Hamar rá lehetett jönni, hogy miért is voltak furcsák, úgy néztek ki, mint a Homo Erectus, csak épp nem másfél méter magasak voltak, hanem annál jócskán több. Az ittenieknek teljesen átlagos olcsóbb ruhájuk volt. A csapat tudott úgy haladni, hogy nem vették őket észre a levegőből sem, mert végig takarásban haladtak. Jó fél negyed kellett haladniuk, mikor elértek a második gyűrűhöz. Odabent már másfajta embert láttak, azok jobb ruhákban voltak, már némileg emberszerűbben mozogtak és a cro-magnoni emberhez hasonlítottak. Hatalmas biztonsági kapukon át lehetett átmenni, ahol őrök voltak részben Zola katonái, részben már abba a részbe tartozó emberek, úgy tűnt, hogy nem volt vegyülés a két fajta embertípus között.

by **Dr. Zield Jones** Kedd 13 Jan. 2015, 12:46

Blokk szétnézett és azt kellett látnia, hogy nagyon kevéssé hasonlított az itteni populáció a földi emberére, a jelenkor földi emberére. Néhány évtízezreddel vagy mennyivel korábbra mentek vissza látszólag.
~Zola a kőkorszak embereit használja kibernetikus beültetésekkel és intelligencia fejlesztéssel? Nyers fizikai erő és mesterséges, uralható értelem, ígéretes párosítás és veszélyes ellenfél~gondolkozott némán magában.
Tiger meg sem próbálta utánozni a mozgásukat. Feltűnőbb lett volna, mintha természetesen járt. Bérmajom parancsát követve igyekezett elvegyülni és a többiekkel együtt befelé törni. A negyed felén átjutottak. A fekete egyenruhás Hydra katonák előfordulhattak itt máskor is, mert senkinek nem tűnt fel a társaság. A kapunál Blokk olyan helyet keresett, ami nem volt annyira szem előtt. Mindent igyekezett alaposan megnézni, mielőtt a kütyükkel hozzálátott volna a rendszer feltöréséhez. Mindenki szeme láttára nem akarta megtenni és elképzelhető volt, hogy teljesen más volt itt a technológia, mint a hegyen. A belépőkártyák haszontalanok voltak, azok rögtön lebuktatták volna őket. Ha Bérmajom mást talált ki, Tiger követte az utasítást.

by **Danny Long** Pént. 16 Jan. 2015, 23:59

Szerencsére nem vagyunk szokatlan látvány a helyieknek, így nem ütközünk ellenállásba, és fentről sem vesz észre minket senki. Ahogy haladunk a tömegben, van időm megfigyelni a járókelőket. Az rögtön egyértelművé válik, hogy nem emberek, még annyira sem hasonlítanak a külvilágban élőkre, mint az orvos. Leginkább ősembernek nézném őket, valószínűleg Zola valamilyen kísérletének termékei. Gondolom leginkább fizikai munkára használja őket, az alkatukból kiindulva legalábbis. A külső kör határáig gond nélkül eljutunk, de itt beleütközünk az első akadályba. Persze az lenne a furcsa, ha nem így lenne. A két kör között katonák által őrzött biztonsági kapun kell átmenni. A túloldalt már más alkatú, fejlettebbnek tűnő emberek vannak drágább ruhákban. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a három kör három különböző kaszt lakóhelye, befelé haladva egyre okosabb és gazdagabb lények laknak. Nem is várna mást az ember egy őrült náci tudóstól.
A két kört őrzött biztonsági kapuk választják el egymástól. Ha már kasztrendszer van, nyilvánvaló a különböző kasztok lakóhelyének szigorú elválasztása. Csak az a kérdés, hogy katonaként mennyire mozoghatunk szabadon. Ezt a trükköt egyszer már eljátszottuk, és valószínűleg ennyi idő alatt átkutatták már annyira a kórházat, hogy rájöjjenek, hogy kint vagyunk. És valószínűleg azt sem nagy nehézség kikövetkeztetni az eltűnt felszerelésekből, hogy ismét egyenruhában menekülünk. Szinte biztos vagyok benne, hogy az itteni őrök már megkapták az utasítást minden érkező egyenruhás fokozott ellenőrzésére. Abban tehát nem bízhatok, hogy egyszerűen átengednek minket. Valami más megoldást kell találnunk, és a lehetőségek listájából rögtön kiesik a lerohanás is, mivel hatalmas túlerőben vannak. A többiekhez fordulok.
- Rá tud kapcsolódni valahogy a katonák rádiófrekvenciájára? - kérdezem Blokkot. Valószínűleg nincs sok időnk, de ha sikerül kihallgatnunk őket és többet megtudni arról, hogy hol és milyen formában keresnek minket, sokat segítene, nem is beszélve az esetleg adható hamis információkról. Ha ez sikerül, a megtudottak alapján cselekszem, de ha nem, így szólok:
- Ha nyíltan odamegyünk, nincs esélyünk, mert valószínűleg számítanak ránk. Viszont ha káosz alakulna ki, akkor talán a zavarban be tudnánk olvadni a katonák közé, és átcsusszanhatunk az ellenőrzésen. Kockázatos, ha felhívjuk magunkra a figyelmet, de nincs más ötletem.
Ha senki nem áll elő jobb ötlettel, előveszek egy füstgránátot. Kibiztosítom, majd a lehető legdiszkrétebben, lesből elgurítom a kapu irányába. Ha beindul a füst, a járókelők valószínűleg pánikba esnek. A katonák reakciója alapján fogom eldönteni, hogy mi mit teszünk.

by **Jack Gammer** Szomb. 17 Jan. 2015, 07:29

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 11. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„Micsoda? Hogy értik, hogy kicsit kapcsoljak rá? Hogy más meghallgatásuk is lesz még ma? Hű, ez most fájt, nagyjából ilyen érzés lehet, ha megcsalják az embert. Oké-oké, értem a célzást, igyekszem kicsit lényegre törőbb lenni. De mos tényleg elvesztettem a saját fonalamat. Tehát, ez volt a második küldetésem a csapásmérő egység tagjaként. A feladatunk Arnim Zola elfogása volt, aki egy dél-németországi határ menti kastélyban bujkált. Persze azt még nem sejtettük, hogy a helyzet ennél sokkalta bonyolultabb volt. A csapat kicsit módosult az eddigiekhez képest. Goblin állította össze az egységet, de ő nem tartott velünk, ahogy még jó páran nem, határozottan kis csapat állt össze. Bérmajom lett a kijelölt parancsnok. Reena Reynolds ügynöknő is velünk tartott, aki azért egy megnyugtató segítség volt a maga halálos kis trükkjeivel, de sajnos a küldetés közben elszakadtunk tőle. Kaptunk még egy Blokk nevű informatikai szakértőt. Egy Mumus nevezetű robbantási szakértő is részt vett a megbeszélésen, de ő végül nem jött el. A csapat tehát négy főből állt. Megbeszéltük a tervet, észrevétlen bejutás, beszivárgás, rendszer feletti irányítás átvétele, elfogás, eltűnés, semmi bonyolult. Persze nem tervezhettünk előre azokra a dolgokra, amik odabent vártak minket. Miután megvolt a haditerv, felszerelkeztünk és elvonultunk, hogy rápihenjünk az eseményekre. Aludtam, zuhanyoztam, előkészítettem magam a mókára, majd megjelentem az indulás helyszínén. A robbantós nem jött el, Reynolds már előre ment a terv szerint biztosítani a terepet, így csak újdonsült parancsnokunk, a kocka csávó és én indultunk el a repülő autóval. Mikor megkaptuk a jelet, leszálltunk a kastély egyik parkoló teraszán, ahol Reynolds már várt minket a hat kiiktatott őrrel. Magunkhoz vettük a ruháikat, a felszereléseiket, a fegyvereiket, a mágneskártyáikat és egyéb ingóságaikat, Reynolds ismét álcázta magát, Bérmajom átállította a holografikus álcázó berendezését és már indulhattunk is a kastély mélyére. Az elsődleges feladatunk a minél mélyebbre való behatolás és a rendszerre való rácsatlakozás volt. Ha egyszer bejutottunk, onnan hozzáférhettünk volna a kommunikációs rendszerekhez, a biztonsági rendszerekhez, az adatbázisokhoz, a térképekhez, a pozíciókhoz, a teleportáló berendezésekhez és azok gátlóihoz és bármi hasonlóhoz. Ehhez előbb azonban el kellett jutnunk odáig. Nem ütköztünk különösebb ellenállásba, az ajtókon az informatikusunk átvitt minket, a régi építésű termeken, folyosókon és lépcsőkön nem voltak biztonsági berendezések és két gyanútlan őrrel is sikerült elbánnunk, akiket eléggé megtévesztett az álcánk, hogy a közelükbe férkőzhessünk a gyilkos találatokhoz. Egyre mélyebbre hatoltunk, míg eljutottunk egy zárt ajtóhoz, amit nem kellett volna birizgálnunk, mert valószínűleg az buktatott le minket. A kapun túl ugyanis egy másik világ várt ránk. Egy zsebdimenzió lapult a kastély belsejében, egy bizonyos Z dimenzió nevezetű hely, Arnim Zola személyes kis játszótere. Sajnos túl sokáig bámészkodtunk, nem figyeltünk eléggé és néhány jól célzott bénító lövedékkel padlóra küldtek minket.

És már megint el lettünk fogva, ráadásul ugyanaz a fickó tette ezt velünk. Akármilyen változatos helyzetekben is mentünk az áruló ellen, kezdtem már valamiféle trendet érzékelni. De amíg az ilyen kis elfogásainkat nem bünteti azzal, hogy ki is végez minket, aminek elmulasztásával amúgy nagy hibát követett el, nos, addig én boldog voltam. Vagy ha nem is boldog, legalábbis életben, az is valami. Egy szál alsónadrágban, egy orvosi teremben, egy ágyhoz szíjazva ébredtem fel. A körülményekhez képest egész jó állapotban voltam. Semmi sérülés, leszámítva egy műtét nyomát a mellkasomon, ami aggodalommal töltött el. Valamit ki vagy betehettek, valószínűtlennek tűnt, hogy csak meg akartak nézni belülről. Nem a szív közelében volt a kötés, inkább a szegycsont, a bordák és a tüdő magasságában. Nem tetszett a dolog, de nem volt idő a részletein agyalni. Ki kellett törnünk abból a szobából. A bal csuklómat nem kímélve kitéptem magam a szorításból, így már nem volt nehéz kioldozni a többit. A bal kezem erősen zúzódott, sajgott és vérzett, de szabad voltam, csak ez számított. Egy rögtönzött fáslival sikerült is annyira rögzíteni, hogy bár fájt, azért minimálisan még használható volt, szükség esetén. Eloldoztam a csapattársaimat, felszerelkeztünk néhány szíjjal és szikével, de egyebet nem tehettünk, az ajtóval nem boldogultunk külső segítség nélkül. Hamarosan ez a probléma is megoldódott. Egy gyanútlan fehér köpenyes orvos lépett be a szobába. Én biztosítottam az ajtót, Bérmajom még ébredezett, Blokk viszont elkapta a doki grabancát. A csávó félt és zavart volt, hiába kérdeztük ki információszerzés céljából, nem mentünk vele semmire. Se angolul, se németül nem beszélt, hanem valami furcsa, asgardira hasonlító nyelven hadovált. Így nem volt hasznunkra, így közösen elhatároztunk, hogy megszabadulunk tőle. Blokk azonban hiába próbálta végrehajtani az ítéletet, a gyengének látszó doktor azonban megküzdött az életéért. Kitört a szorításból, elhajította az informatikust a parancsnok irányába és futásnak eredt felém. Szerencsére nem kellett közbeavatkoznom, Bérmajom ura volt a helyzetnek, így félreugrottam és hagytam érvényesülni. A doki lábába állított szikék levitték a földre, már odakint a folyosón, majd egy újabb vágószerszám a szemébe le is zárta a dolgot, a férfi hamar abbahagyta a rángatózást. Keményebb volt a vártnál, de sok esélye nem volt a menekülésre. Berángattuk a szobába és alaposabban is szemügyre vettük. Teljesen humanoidnak tűnt, de a teste furán reagált az érintkezésekre. Alkalmazkodott, ha pár pillanatnál tovább ért hozzá valami, akkor azon a területen megkeményedett a bőre. A hirtelen jött támadásokkal azonban nem tudott mit kezdeni a doki bőre, erre figyelnünk kellett a későbbiekben, már ha errefelé ez volt a standard. A szobában már nem volt több dolgunk, itt hagytuk a megboldogult doktort és rázártuk az ajtót, senki ne zavarhassa álmát. Kutakodtunk egy kicsit a szinten és rá is leltünk az aranybányára, megtaláltuk a felszereléseinket. Itt volt minden hozott és zsákmányolt cucc is. Ellenséges területen vagyunk, így ismét az őröktől elvett cuccokat vettük fel. Teljes testpáncél, símaszk, katonai bakancs és öv, mindannyian gyönyörűséges fekete színekben. Kés, elektromos vipera, marokfegyver, AK, illetve még a lábbelimbe elrejtve egy rövidebb kés egy kisebb marokfegyver, a biztonság kedvéért. Még egyéb apróságokat magamhoz vettem, amik egy ellenőrzés során nem buktattak volna el, aztán indulhattunk. A többiek is felszerelkeztek és mindannyiunknak feltűnhetett, hogy Reynoldsnak és a cuccainak továbbra sem volt semmi nyoma. Még mindig előfordulhatott, hogy csak máshol tárolták az ügynöknőt. De én inkább abban bíztam, hogy valahol odakint várt ránk, hogy csatlakozzunk hozzá. Bizony, odakint, ugyanis a folyosó végén lévő ablakból egy egész város látképe várt minket. Kemény feladatnak bizonyult itt bárminek a megtalálása, legyen az Reynolds, vagy akár a célpontunk, Arnim Zola. De hát csak hozzá kellett látnunk, ha még ebben az életben végezni akartunk a küldetéssel valahogy.

A parancsnok úgy döntött, hogy lefelé indulunk. Eddig jól helytállt a pozícióban, az elfogásunkról nem tehetett, ami döntések rajta múltak, azokat jól hozta meg. Bér néha túlságosan triviális dolgokat hangoztatott, amikre mi többiek is rájöttünk, de hát ez is a feladatai közé tartozott, hogy hangosan szummázza a megfigyeléseket. Blokk kicsit sok megjegyzést iktatott közbe az én ízlésemnek, küldetések közbe nem szerettem cseverészni. Amúgy sem, de akció közben pláne nem volt helye ilyesminek. De ha őt ez nyugtatta meg, akkor legyen. Elindultunk a tűzlépcső felé, ellenállásnak még mindig nem volt semmi nyoma, a szökési folyamat jól haladt. Mire azonban kiértünk, már elkerülhetetlen volt, hogy valakinek feltűnjön, hogy hoppá, itt szökés esete állt fent. Megszólalt a riasztó, az őrség sem lehetett messze, igyekeznünk kellett. Leértünk a sikátorba és pont időben tettük ezt, ugyanis eddigre már egy energiamező húzódott a kórházra, ami bármiféle be- és kijárást megakadályozott. Hajszálon múlt, de nem sikerült beszorítaniuk minket. Ki kellett használnunk a pillanatnyi előnyünket és elvegyülni az utcán. Egy szűk sikátorba jutottunk, szemetes konténereken kívül nem nagyon volt ott semmi, csak egy utcára vezető kijárat. Odakint rengetegen járkáltak, beszélgettek, intézték a napi teendőiket, ez tényleg egy élő város volt. A nyelv ugyanannak tűnt, amin a doki karattyolt. Egy magasabb helyen lyukadtunk ki, így viszonylag jó rálátásunk volt arra, mivel is volt dolgunk. Három gyűrűs városszerkezet, mi éppen a külsőn tartózkodtunk. Modernnek tűnt az egész, középen egy hatalmas toronyépülettel, ami csábítónak tűnt a továbbhaladás szempontjából. De akármerre is akartunk menni, gyorsan kellett tennünk, mert két helikopter a kórház felé tartott, azoknak nem kellett volna a látókörébe kerülni. A parancs egyszerű volt, elvegyülni és elindulni a belső kör felé. Határozottan bólintok, hogy megértettem és azonnal tettem is dolgomat.

Bérmajom vezetett minket, mi követtük Blokkal. Pont olyanok voltunk, mint egy három fős Arnim Zola féle zsoldos csapat. Ez a helyiek közé való beolvadásban nem sokat segített. Ők szélesebbek és magasabbak voltak nálunk és igencsak erőteljes lépésekkel mozogtak. A csípőmozgásukat, még ha akartam volna, se tudom imitálni, nekem ugyanis van egy akadályozó tényezőm, amit gerincnek hívtak. Nem hiszem, hogy mutánsok voltak. Kaukázusi bőrszín, változatos hajszín, széles járomcsont, furcsa homlok, előrébb ugró szemöldök, kicsi szemek. Kicsit gondolkodtam a dolgon, úgy néztek ki, mint a nagyra nőtt Homo Erectusok, amikről anno még biológia órán tanultam. Átlagos, olcsó, hétköznapi ruhák, semmi katonai cucc, szóval kitűntünk a tömegből, de nem zavarta őket. Úgy tűnt, máskor is találkoztak már ilyen öltözetű emberekkel, tehát Arnim Zola katonái sűrűn járőrözhettek itt. Óvatosan haladtunk, a levegőből való pásztázásoknál takarásban mozogtunk, próbáltunk bármiféle feltűnést elkerülni, egész jó eredményekkel. Végül elérkeztünk a második gyűrűhöz. Itt már más volt a helyzet. Először is, akadtak hozzánk hasonlóan öltözött emberkék, szóval az álcánk ismét veszélyben forgott. Másodszor, az itteni helyiek már mások voltak. Jobb ruhák, emberszerűbb mozgás, ők már inkább a cro-magnoni emberre emlékeztettek. Valamiféle evolúciós ranglétra lehetett, a fejletlenebbek idekint, a fejlettebbek egyre beljebb. A két banda nem vegyült, tehát nem szabadott túl sokat cimbiznünk a helyiekkel. Vagy éppen azt jelentette ez, hogy lepaktálhattunk velük Arnim Zola ellen. Nem ártott megjegyezni ezt az apróságot. De egyelőre a hatalmas biztonsági kapukon és az őrökön való átjutás volt az elsődleges feladatunk, nem lázadásokat szítani egy idegen dimenzióba népei között.

Egyelőre bölcsen hallgattam továbbra is. Vajmi kevés esélye volt, hogy ezen az ellenőrzésen át tudtuk volna magunkat beszélni, ha már az előzőn se sikerült. A frontális támadás egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Igyekeztem felmérni, mivel is álltunk szemben, milyen erősek voltak a kapuk, mekkora létszámmal volt jelent az őrség, milyen egyéb biztonsági rendszerekkel kellett volna számolnunk, de már első pillantásra is látszott, hogy hárman ehhez nagyon kevesen lennénk. A jelen helyzet szerint jobb megoldás nekem se nagyon jutott eszembe, mint a rádión való hallgatózás és a káoszteremtés. Talán még egy dolog adaléknak.
- Uram, nekem lenne egy megjegyzésem, bár a helyzetünkön jelenleg nem sokat segít. Úgy látom nincs túl jó viszony a zsoldosok és a helyi őrök között. Ezt esetleg kihasználhatjuk káosz okozására és egymás ellen fordíthatjuk őket.
Azt még nem tudtam, pontosan hogyan kivitelezhetnénk ezt, de ötletnek talán nem volt olyan borzalmas, szóval bedobtam a közösbe a magam kis német akcentusával. Minden esetre készenlétbe álltam, legalábbis mint mindig, megpróbáltam felkészülni a lehető legrosszabbra és követtem a kijelölt forgatókönyvet. Ha elgurult a füstgránát, akkor az nem csak az őröket zabolázhatta fel, hanem a civileket is. Ez talán odáig vezethetett, hogy kitárultak a kapuk és az őrök igyekeztek rendet rakni a káoszban. Ezt kihasználhattuk az elvegyülésre, pusztán annyival, hogy beszálltunk a béketeremtő folyamatba. Egyelőre annyit is elég volt kiviteleznünk, hogy a rendbetétel végeztével már valahogy a kapuk túloldalán legyünk. Esetleg a káoszt kihasználva az egész ellenőrzésen átcsusszanjunk, bár erre elég kevés esélyt láttam. Egyelőre az átjutást is elég volt megoldanunk. Ha pedig egyszer odaát voltunk, ott kihasználhattuk a két csoport közötti feszültséget, egymásnak ugrathattuk őket, ismét káoszt teremthettünk, ami alatt tovább lopakodhattunk a belső kör felé. Kockázatos terv volt és sok minden függött attól, hogyan reagáltak az őrök és a járókelők a füstgránátra. Nagyjából az egész elképzelés ezen állt vagy bukott.

Nem voltunk éppen egyszerű helyzetben. Az ellenséges terület kellős közepén, egy idegen világban, csupa ellenséges egységgel körbevéve. Senki sem értett minket, senki sem ismert minket, senki sem segíthetett nekünk, teljesen magunkra voltunk utalva. Csak annyit sejtettünk, hogy Arnim Zola valahol a belső körben lehetett, a toronyban vagy annak környékén. És akármilyen lehetetlennek is tűnt, el kellett oda jutnunk valahogy. Ez az utcán még rendben zajlott, de egy ellenőrzési ponton már aligha vergődtünk volna át az álcánkkal. Információkat kellett gyűjtenünk, de erre az egyetlen módunk a kommunikációs csatornák meghackelése volt. Így szert tehettünk fontos részletekre. De ha nem sikerült, akkor vakon neki kellett mennünk az ismeretlennek. Egy füstgránát okozta káosz és kavalkád talán alkalmat nyitott nekünk arra, hogy elvegyüljünk a zsoldosok között észrevétlenül, miközben segítünk elrendezni a dolgokat. Ez átvihetett minket a kapun. Onnan pedig kihasználhattuk a csoportok között feszülő ellentéteket a továbbhaladásra. De ez még roppant mód messze volt, előbb el kellett jutni odáig, amire nem volt garancia. Bármikor lebukhattunk, bármikor nekünk támadhattak, bármikor tűz alá vehettek minket. Ilyenkor az egyetlen megmaradt lehetőségünk a fedezékbe húzódás és az ellentámadás volt. Nem mintha sok esélyünk lett volna ekkora túlerő ellen, de a megadás nem tűnt opciónak. Annyira bénák nem lehettek, hogy harmadszor is hagyjanak minket megszökni. Már az első kettő is roppant mód gyanús volt. Még azt is elképzelhetőnek tartottam, hogy Arnim Zola direkt engedett el minket, hogy valami idióta teszt részesei lehessünk. Ki tudja, milyen műtétet végeztek el rajtunk. Rengeteg kérdés volt még, de a válaszok még várattak magukra. Egyelőre ezen a biztonsági ellenőrzésen kellett átjutnunk valahogy, remélhetőleg a kialakuló káoszt kihasználva adódott erre lehetőségünk. Remélem elég tömör voltam az ízlésüknek. De még ne lélegezzenek fel. Messze van még a küldetés vége.”

by **Lady Gaia-Vell** Szomb. 17 Jan. 2015, 09:27

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2015. január 21. (szerda)

Bérmajom kérésére, hogy rátudna-e Blokk csatlakozni a megfelelő frekvenciára megközelítőleg igenlő válasz lehetett a megfelelő. Ha Blokk próbált csatlakozni, akkor azt tapasztalhatta, hogy nem tudja elsőre megmondani, hogy melyik is az a frekvencia, ahova csatlakoznia kellene. Legalább egy tucatot fogott, érzékelt. Mindegyiknek a leírása ugyanazon a furcsa helyi nyelven volt. Ráadásul minden frekvencia, hálózat jelszót is kért, így ezeket fel kellett, hogy törje, valószínűleg találgatva addig, amíg a megfelelő nem lesz meg.
Mivel ez valószínűleg túl sokáig tartana, így Bérmajom a másik megoldást választotta Braun szavai után is, hogy eldobja a füstgránátot. A gránát eldobódott, majd fel is „robbant”, és okádni kezdte magából a füstöt. Egyelőre úgy tűnt, hogy a fizika itt is ugyanúgy működik, mert ez is ugyanolyan módon működött itt, mint a saját dimenziójukban. A füstre nagyjából úgy reagáltak az emberek és a katonák is, ahogyan a csoport számított. Az emberek nem láttak effélét még korábban és meglepve nézték, hogy mi történt, köhögve, csak annyira odébb mozdulva, hogy még vizsgálni tudják az eseményeket. A katonák pedig sietve indultak arra, hogy megnézzék mi történt. Az kapuban összesen két cro-magoni emberre hasonlító személy maradt, mindenki más eltűnt onnan és úgy helyezkedtek jelenleg a katonák is, hogyha a trió elindul, akkor nem látnak rá a kapura, így jelen helyzetben csak a két helyi emberrel kellett szembenézniük.

by **Danny Long** Hétf. 19 Jan. 2015, 23:07

Bólintok Braun javaslatára. Később valóban hasznunkra lehet, ha összetűzést szítunk, de most nem látom a lehetőséget, hogy ebből a helyzetből ezt rövid idő alatt meg tudnánk tenni. Márpedig csak idő kérdése, hogy észrevegyenek minket. Blokk képes ugyan elérni az őrség által feltehetően használt frekvenciákat, de a túl jól vannak védve ahhoz, hogy gyorsan fel lehessen törni őket, így rögtönözünk kell. Mivel nem találtunk jobb megoldást, elgurítom a füstgránátot. Amikor működésbe lép. nem tör ki akkora zavar, mint gondoltam. A helyiek csak odébb húzódnak egy kicsit, hogy ne irritálja őket annyira a füst. Valószínűleg nem láttak még füstgránátot, és nem tudják, hogy mit jelent. Az őrök azonban reagálnak, ráadásul úgy, ahogy reméltem, hogy teszik majd. Megközelítik a füst forrását, ahelyett, hogy a kaput próbálnák védeni. Itt az alkalom! A füst, és a katonák elhelyezkedése miatt sikerülhet úgy megközelítenünk a kaput, hogy csak a két ott maradt, "cro-magnoni" őr vegyen minket észre. Intek Braunnak és Blokknak, hogy indulunk.
- Csak akkor tüzelünk, ha ellenségesek! Braun, maga figyelje a katonákat! - adom ki az utasítást. A fegyverropogás csak felhívja ránk az emberi őrök figyelmét, így szeretném elkerülni, amíg a helyi őrök az egyenruha miatt azt hihetik, hogy velük vagyunk. Én haladok elől, és csak a kapura koncentrálok, de Braun lesz a hátsó szemünk, aki figyel, hogy nem vesznek-e észre minket a zsoldosok.
Határozottan, futva indulok el a biztonsági kapu felé, nem lőve még, de készen arra, hogy az ellenségesség bármilyen jelére tüzet nyissak. Pillanatnyilag a minél jobb beolvadás érdekében az egyenruhához zsákmányolt AK van a kezemben.

by **Jack Gammer** Kedd 20 Jan. 2015, 03:35

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 12. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„Kemény helyzetbe kerültünk, ez tagadhatatlan. Igen, tudom, csak tömören. Nyugalom, nem felejtettem el. Szóval ez volt ugyebár a második küldetésem a csapásmérő egység tagjaként. Az előző a felmerülő nehézségek ellenére sikernek volt mondható, de mindannyian tudtuk jól, hogy Arnim Zolával még korán sem végeztünk. És valóban, pár héttel később jött a következő küldetés. Ezúttal az áruló elfogása volt a cél, aki a hírszerzés szerint a dél-németországi határ menti kastélyában bujkált. A csapat kicsit átrendeződött a múltkori küldetés óta. Bérmajom lett a kijelölt parancsnok, Reena Reynolds ügynöknő továbbra is hatalmas segítségként velünk tartott, ott voltam én is, illetve két újonc, Blokk az informatikai szakértőnk és Mumus a robbantási szakértőnk. Utóbbi végül nem jött velünk a küldetésre, de előbbi határozottan nagy segítségnek bizonyult több téren is. Hosszú ötletelés vezetett a terv végső megformálásához. A hegyekbe kialakított épületkomplexum megközelítése tűnt a legnagyobb feladatnak. Reynolds ment előre az álcázó berendezése rejtekében, hogy megtisztítsa a terepet és zavarókat helyezzen el, amelyek a mi érkezésünket is elfedték. Mi repülő autóval közelíthettük meg a helyszínt, majd be kellett hatolnunk a kastély belsejébe. Ehhez a kiiktatott őrök megszemélyesítése volt az elképzelés, de Bérmajomnak szükséges volt egy személyre szabott álcázó berendezés a majomszerű külseje miatt. Viszont ha egyszer bejutottunk a hely modernebb részeire, rácsatlakoztunk a hálózatra, onnantól elméletileg nyert ügyünk lett volna. A terv tehát nem volt bonyolult, a feladat nehézségéhez képest. Feloszlottunk, összeállítottuk a felszereléseinket, jómagam aludtam egy pár órát, relaxáltam, lezuhanyoztam, minden szinten felkészültem a küldetés okozta nehézségek leküzdésére. Legalábbis azt hittem. De ami várt ránk, arra nehéz lett volna teljesen felkészülni. Reynolds előrement, mi többiek, immáron csak hárman, pedig hamarosan csatlakoztunk hozzá. A két lábon járó profi gyilkoló gépezet, akarom mondani Reynolds maradéktalanul elvégezte a munkáját. Magunkhoz vettük a kiiktatott őrök ruháit, felszereléseit, fegyvereit, ingóságait, mágneskártyáit és már mehettünk is a hegy belsejébe. Hatalmas kapuk, ódon folyosók és csigalépcsők vezettek minket egyre beljebb és beljebb. Őrökkel is összefutottunk, de az álcánk pont elég jónak bizonyult ahhoz, hogy közel kerüljünk hozzájuk a kiiktatásuk végett. Se többre, se kevesebbre nem futotta a színjátékunkból. Szinte zavartalanul haladtunk a kastély belseje felé, mikor egy olyan ajtót kezdtünk el birizgálni, amit nem szabadott volna, és ami végső soron lebuktatott minket. Az ajtó mögött ugyanis szó szerint egy másik világ várt minket. Mint később kiderült, ez volt Arnim Zola személyes kis zsebdimenziója, amit csak Z Dimenziónak becéztek. Fura egy hely, mesélek róla majd bőven, mert eltöltöttünk ott egy hangyányi időt. De vissza a sztorihoz. Megtaláltuk az átjárót, de annyira elcsodálkoztunk a szemünk elé táruló látványon, hogy későn vettük észre, lebuktunk. Pár pillanat leforgása alatt elkábítottak és elfogtak minket. Ezen a ponton azt hittem ennyi volt, végünk van, kivégeznek minket. Nem gondoltam volna, hogy a küldetés valódi izgalmai még csak most jöttek.

Egy szál alsónadrágban, egy ágyhoz szíjazva, egy orvosi helyiségben ébredtem fel, két csapattársammal bezárva. Nagyjából sértetlenek voltunk, egy fontos részletet leszámítva. Valamiféle műtét nyoma volt a mellkasunkon. A kötés szerencsére nem a szív közelében volt, inkább csak a szegycsont, bordák, tüdő magasságában. Elég nagy aggodalomra adott okot ez a részlet, de nem húzhattuk az időt, ki kellett szabadulnunk valahogy. A csuklóinkon és a bokáinkon is keményen feszültek a bőrszíjak, nem ígérkezett egyszerűnek a szabadulás, de megoldottam. Zúzódó, sajgó, vérző bal kézzel, de végül is kitéptem magam a szorításból és eloldoztam a szíjaimat. A kezemet sikerült rögzíteni egy fáslival, és bár roppant mód fájt, azért még használható állapotban volt. A többieket is kioldoztam, majd felszerelkeztünk a szobában megtalálható szerény fegyverválasztékkal, azaz szíjakkal és szikékkel, és vártunk, hogy az utunkba álló ajtót valami gyanútlan áldozat nyissa ki kívülről. Hamarosan meg is érkezett a szabadítónk. Egy fehér köpenyes doktor volt az. Bérmajom még csak ébredezett, de Blokk elkapta a doki grabancát és pedig biztosítottam a kiutat jelentő ajtót. A rettegő és zavart dokit hiába próbáltuk kihallgatni és információkat szerezni tőle, se ő nem értett minket, se mi őt. Hiába próbáltuk az angolt és a németet is, valami asgardihoz hasonló nyelven hadovált csak. Nem volt hasznunkra, ki kellett iktatni. Igen ám, de a kivégzés nem ment olyan könnyen, mint vártuk volna. Betegesnek, gyengének és egyszerű célpontnak tűnt a fickó, de tartogatott néhány trükköt a tarsolyában. Mire észbe kaptunk, legyűrte az informatikusunkat és rajtam keresztül átgázolva akart menekülni. Bérmajom kezébe vette a dolgokat, így én elugrottam az útból. A parancsnok először pontosan elhajított szikékkel földre kényszerítette a dokit, aki kizuhant a folyosóra, majd egy szemébe szúrt szikével végleg elintézte. Behúztuk a hullát a szobába és alaposabban is szemügyre vettük. Kiderült, hogy sikerült meglepnie Blokkot. Ahol hozzáértünk, ott pár pillanat múlva megkeményedett a bőr, mintha valami védekező mechanizmusa lett volna. Szerencsére a hirtelen érkező váratlan támadások ellen semmit nem tudott tenni az ellenfél, ezekhez kellett ragaszkodnunk a továbbiakban. Miután ezt kiderítettük, bezártuk a dokit, hagy pihenjen és hozzáláttunk a szint felfedezéséhez. Az egyik zárt ajtó mögött megleltük az összes felszerelésünket. Nem csak az őröktől zsákmányolt cuccok voltak itt, hanem azok is amiket a repülő autóban hagytuk, tehát azt is megtalálták. Reynolds dolgainak azonban nyoma sem volt, tehát vagy máshol tárolták, vagy ami jobb lenne, nem fogták el, sőt, nem is tudtak róla. Mi továbbra is álcázva igyekeztünk közlekedni. Felöltöttük az őröktől szerzett teljes testpáncélt, sí maszkot, katonai bakancsot és övet, mindezt fekete színekben. Kés, elektromos vipera, marokfegyver, AK, plusz a csizmába rejtve egy rövidebb kés egy kisebb marokfegyver. Ehhez még kevésbé feltűnő kiegészítő felszerelések és máris indulásra készen álltam. Végre nem éreztem magam annyira kiszolgáltatva, bár így is nehéz helyzetben voltunk. Gyorsan kellett mozognunk, mert nem tudhattuk, mennyi időnk volt. Azt a látványt viszont álmunkba se vártuk volna, ami az ablakon kitekintve várt minket.

Egy komplett város képe rajzolódott ki szerény triónk előtt. Ki kellett mennünk a szabadba és felszívódni valahogy, mert csak idő kérdése volt, hogy valakinek feltűnjön a szökésünk. Igénybe is vettük a tűzlépcsőt és lejutottunk az utcaszintre. Pont időben tettük mindezt, mert odabent megszólalt a riasztó és energiamező húzódott a kórház felé, meggátolva ezzel a be- és kijutást. Szerencsére ezt már a sikátorból nézhettük végig. Innen csak egy úgy vezetett, méghozzá kifelé az utcára. Az egész várost szemügyre vehettük innen. Három gyűrűs városszerkezet, középen egy hatalmas toronnyal, ami a legjobb tippünk volt Arnim Zola tartózkodási helyét illetően. Két helikopter tartott felénk, szóval ideje volt elindulni és elvegyülni a tömeg forgatagában. Ez meglepően jól is sikerült, nem szúrtak ki minket. A helyiek ugyan sokban különböztek tőlünk, de úgy tűnt, hogy a zsoldos katonák is gyakori vendégek voltak errefelé, mert senkinek nem szúrtunk szemet. A helyiek azonban annál inkább szemet szúrtak nekem. Úgy néztek ki, mint a nagyra nőtt Homo Erectusok. Széles járomcsont, furcsa homlok, előrébb ugró szemöldök, kicsi szemek, kaukázusi bőrszín, változatos hajszín, egyedi csípőmozgás, roppant furcsa volt nézni őket. Nehéz volt megtippelni, vajon furcsa kísérletek eredményei lehettek, vagy esetleg őshonos lakói ennek a világnak. Akárhogy is, a furcsa lények tárháza nem csak őket tartalmazta. Hamarosan elérkeztünk a középső gyűrű határához, eddig észrevétlenül. Odaát már emberszerűbb, jobb ruhákkal rendelkező cro-magnoni emberek őrizték a hatalmas biztonsági kapukat. Mellettük még zsoldosok is őrködtek a határon, jól elkülöníthetően a helyiektől. Valamit ki kellett ötölnünk, de nagyon gyorsan, ha tovább akartunk haladni a célunk felé.

Ideje volt ismét ötleteket gyűjteni. A frontális támadás eleve kudarcra volt ítélve, túlságosan nagy volt a túlerő, hogy bármi esélyünk legyen. A megtévesztés se tűnt járható útnak, az álcánk nem lett jobb az első próbálkozás óta, sőt, azóta a biztonságiak bizonyára résen voltak és tudták, mit kell keresniük. Blokk általában részt szokott vállalni a folyamatban, de most csöndben volt. Nekem csak annyi jutott eszembe, hogy a helyiek és a zsoldosok elszeparálódását egy későbbi alkalomnál kihasználhattuk volna arra, hogy egymás ellen fordítsuk őket, esetleg lázadást szítsunk, vagy hasonló. Az őrök lépéseit se tudtuk megismerni, mert a frekvenciakeresés nem alakult a terveink szerint. Legalább egy tucat adón végigmentünk és mindegyik a helyi nyelven sugárzott. Jelszavakra is szükségünk lett volna, amelyek feltörésére most egyáltalán nem volt időnk. Az informatikus buherálása azonban adott egy ötletet, amit még az akció előtt megosztottam a többiekkel.
- Uram, mielőtt még elkezdjük, eszembe jutott még valami. Tudom, hogy a rádió használat felfedheti a pozíciónkat az ellenség előtt, de esetleg megpróbálhatnánk egy kódolt üzenetet küldeni a csatornákon, amit egyedül Reynolds tudna értelmezni. Használhatnánk egy aktuális Hydra kódolást. Ha valahol odakint van még, akkor talán eljut hozzá az adás és tudunk vele találkozni a cél felé menet. Talán ő is arra vár, hogy valamilyen módon megpróbáljunk kapcsolatba lépni vele. Szerintem megérne egy próbát. Nagyban javítaná az esélyeinket a sikerre, ha megtalálnánk egymást és ismét együtt lenne az osztag.
Csak ennyit mondtam a magam német akcentusával, bár magam se voltam benne biztos, mennyire hasznos és mennyire veszélye az ötlet. Semmi garancia nem volt rá, hogy egy kiküldött üzenet eljut az ügynöknőhöz. Mégis, egy próbát talán megért volna. De ha ehhez folyamodtunk, akkor fokozottan ügyelnünk kellett, hogy a saját pozíciónkat ne fedjük fel egy ilyen akcióval. Lényeg a lényeg, jó lett volna megbizonyosodni arról, hogy nem maradtunk magunkra ebben a nehéz helyzetben és még Reynolds is szabadon császkált valahol, várva hogy ismét egyesüljön a csapat.

Akárhogy is döntöttünk a rádiózást illetően, menni kellett tovább, ehhez kétség sem fért. Nekikészültünk az akciónak és repült a füstgránát. Minden azon múlott, milyen reakció övezi majd a próbálkozásunkat. A fegyver egész jó helyre pottyant és elkezdte okádni a füstöt. Eddig a fizika megfelelően működött ebbe a világban is, ez megnyugtató volt. A helyiek eléggé meglepetten álltak az események előtt. Mintha nem is láttak volna még ilyet korábban, döbbentek nézték mi történik és csak annyira húzódtak félre köhögve, hogy még mindig tudjanak bámészkodni. A remélt káosz elmaradt, de szerencsénkre a zsoldosok így is reagáltak. Az őrök többsége elsietett kivizsgálni az esetet és csak két helyit hagytak hátra. Ez nekünk tökéletes alkalmat kínált a cselekvésre. Az elhelyezkedés is tökéletesnek tűnt, a füstöt kivizsgáló zsoldosok nem nagyon láthattak rá a kapura. Bérmajom nem is húzta az időt, kiadta az utasítást, én bólintottam az én részemre és már indultunk is. Készenlétbe helyeztem a fegyverem, de még nem annyira, hogy bárki ellenségesnek tituláljon, csak annyira, hogy ha támadás érne minket, azonnal tudjak reagálni. Követtem a parancsnokot és Blokkot, az utasításnak megfelelően szemmel tartva az ellenséges egységeket. Felveszem Bérmajom tempóját és így közeledek én is a kapu felé. Ha minden jól megy, ezen gond, kérdések és időhúzás nélkül átjutunk, de persze felmerül a kérdés, mikor ment nálunk minden a tervnek megfelelően utoljára? Minden esetre én a saját feladatomra koncentráltam. Haladás közben végig igyekeztem szemmel tartani az összes elterelt ellenséges egységet, hogy ha bármelyiküknek szemet szúrtunk volna, akkor azonnal értesítsem a többieket. Ha a két helyi őr az utunkat állná és a többiek elkezdenének tüzelni rájuk, akkor nekik is besegítettem. Remélhetőleg erre nem került sor, mert ha egyszer eldördültek a lövések, onnantól hatalmas túlerővel kellett volna szembenéznünk. Persze ha előtte átjutottunk, esetleg bezárhatjuk a kapukat magunk mögött, ezzel némi helyzeti előnyre és menekülési lehetőségre szert téve, de ez még odébb volt. Egyelőre, viszonylag észrevétlenül közeledtünk a kapu felé. A helyi őrök talán nem is foglalkoznak majd velünk, hiszen eddig úgy tűnt, nem keveredett túlzottan a két csoportosulás, talán meg sem értették egymást. Ez jó lehetőséget kínált nekünk a tiszta átjutásra. Ha esetleg valami csoda folytán tényleg meglett volna az észrevétlen átjutás, akkor utána megint jöhetett az elvegyülős, elrejtőzős, beolvadós akció, amivel a határig is eljutottunk. De ez még nagyon odébb volt, előbb át kellett itt jutnunk. Én tettem a magam részét, és ha kellett, a többieknek is besegítettem. Szemmel tartottam az ellenséges katonákat és a parancsnak megfelelően csak akkor nyitottam tüzet, ha valaki ellenségesen lépett fel ellenünk és nem láttam más megoldást. Akkor pedig lövés, fedezékbe húzódás, gránátok, ami csak a csövön kifért, nyílt tűzharc bontakozhatott ki. De bíztam benne hogy erre nem került sor. A kialakult helyzetet talán sikerült maradéktalanul a hasznunkra fordítani. Sok múlott az őrség viselkedésén. Mi minden esetre igyekeztünk maximálisan kihasználni a helyzetet az észrevétlen átjutásra. Kemény szituáció volt ez, egy kemény helyzetben, egy borzasztóan kemény küldetésen. Eddig álltuk a sarat, de tudtam jól, hogy a neheze még bőven előttünk volt.”

by **Dr. Zield Jones** Kedd 20 Jan. 2015, 12:11

Blokk bólogatással jelezte, hogy vette a kérdést és megnézte, mit tehetett. A gépezetével megpróbálta felmérni elsődlegesen azt, hogy mennyire volt biztonságos egy ilyen próbálkozás és mennyi esély volt rá, hogy felkeltik a figyelmet. Túl sok frekvenciát érzékelt, a helyi nyelvből nem tudott semmit kiszűrni. Ha erre volt mód, megpróbálta rögzíteni az adások egy részét és elmenteni a gépre. Ez még később jól jöhet, a Hydra kódfejtői megfejthetik vagy a fejek közül ha más is ismeri a nyelvet és nem egy mesterséges, erre a dimenzióra alkotott nyelv, akkor még egyszerűbb lesz. Már arra gondolt, hogy ha hazatérnek, ezért dícséretet fog kapni.
~Legközelebb tolmácsprogramot és kódfejtő, nyelvi szoftvert is kell feltöltenem a tabletre. Most nagyon sokat segíthetne, ha érteném az adásokat~gondolta magában.
Megnézte, hogy a találgatással, jelszófeltörő program használatával mennyit lehetett elérni és mennyire érzékelte ezt a rendszer. Túl hosszú időnek tűnt ezt véghez vinni, ezért megmondta:
- Attól tartok, nincs idő erre. Van vagy tizenkét frekvencia, ezen a nyelven nem jövök rá, melyik kell nekünk. Feltörhetném, de mindhez jelszó kellene és ez nagyon hosszadalmas, minket pedig keresnek.
Braun javaslatát csak akkor fontolta meg, ha Bérmajom ezt engedélyezte. Ő maga ezt nem tartotta lehetségesnek, minden frekvencián a helyi nyelv szólt és ha máshogyan üzentek, az feltűnhetett volna. Célzott üzenetet nem tudtak volna, mert nem ismerték Reynolds pozícióját, az éterbe belelőni egy idegen üzenetet pedig rossz ötlet lett volna, felfedték volna magukat. Készen állt, hogy amikor kellett, a lehető legcsendesebben intézze el az őröket. Egy ősember erejével rendelkeztek és nekik is lehetett beültetésük, a meglepetéssel ezért számolni kellett. Követte a parancsot és ellenséges fellépés esetén próbálta kiiktatni a két őrt, míg Braun figyelt.

by **Lady Gaia-Vell** Szer. 21 Jan. 2015, 09:58

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield) és Arnold Braun (Gami)
Következő körváltás: 2015. január 25. (vasárnap)

A csapat végül Bérmajom szavaira elindult, megjátszva, hogy ők maguk azoknak a katonáknak egy része, akik az előbb elmentek a füstgránát irányába. Teljesen a kapukig tudtak elsétálni, az ott állóknak nem voltak gyanúsak, ám amikor beléptek volna a kapun…
- Nyjem, Nyjem uraim – hallatszott egy orosz akcentusú férfihang a hármas elől. – Fjel a kjezekkel.
Ekkor lépett elő a férfi, majd a társaság háta mögül több fegyver kibiztosításának hangja is hallatszott.
- Csjaknyem elhjitték, hjogy egy olyan helyen, a hol nincs fjüsgránját, eljhisszük, hjogy njincs gjond? – kérdezte.
- Le a fegyvert! – szólt hátulról egy erélyes hang, ez tényleg angol volt, brit akcentus. – Ha nem teszik, akkor tüzet nyitunk.
Ha körbenéz a csapat, akkor az orosz mellé még egy alak belépett és az összes katona a hátuk mögött volt, akik korábban elmentek a füstgránátot ellenőrizni. Profik voltak, nem vették be a trükköt. Amennyiben leteszi mindenki a fegyvereket elveszik tőlük és műanyagbilincset kapnak a kezükre.
- Szergej! – szólt a brit férfi. – Ha már maga fogta el őket, akkor vigye el a madarakat a Fellegvárba!
- Igjenis uram! – szalutált egy pillanatra. – Bjefelé a kjocsiba!
A közelben egy kisebb mikrobusz állt, a férfiak odakísérték a triót, a lopott felszerelést is oda tették, majd közvetlen utánuk beszállt a hátsó utastérbe a Szergejnek nevezett férfi is. amennyire látszott sofőr nem volt, automatizált jármű volt, ami az ajtó becsukódása után be is zárult.
- Nos, azt hittem, hogy már soha sem érnek el a kapuig – szólalt meg Szergej ezúttal Reena hangján, majd deaktivált valamit az övén és az álcája eltűnt, a nő immáron a saját páncéljában volt.
Nekilátott eloldozni a hármast, közben ismét megszólalt.
- Először nem a Fellegvárba megyünk, noha ott van Zola az adatok szerint, hanem a föld alá azokhoz, akik segítettek nekem. Úgy tudom, hogy megműtötték önöket… ki kell szednünk a mellkasukból, ami oda került.

by **Dr. Zield Jones** Szomb. 24 Jan. 2015, 03:03

A csapat nem jutott messzire, a tervük dugába dőlt. Egy osztag állt mögöttük, hogy megállítsa őket és el sem jutottak a kapuig. Blokknak nagy csalódás volt ez. Éppen kijutottak az egyik fogságból, a kórházi ágyakból és most megint elfogták őket. Egy ismeretlen világban ez még sokszor megismétlődhetett.
~ Nem lesz könnyű a feladatot elvégezni. Vagy egyáltalán túlélni. ~gondolkodott hangtalanul.
Tiger letette a fegyvereket, lassú mozdulattal. Feltette a kezeit, nem akart öngyilkos műveletbe fogni. Remélte, hogy a társai ugyanígy gondolták. A szabadulásnak sok módja volt, hallott történeteket azokról, akik éveken át tervezték, és sokszor elbuktak, mielőtt sikerrel jártak.
~ Ismeretlen nyelv, orosz és brit akcentusos angol. Sokféle katona van itt. Idő kell, míg kiismerjük magunkat... ~
A taktikával átverte őket a helyi őrjárat és belefutottak a csapdába. Tiger követte a parancsot, ha eljutottak a kocsiba tuszkolásig és fellélegzett, mikor Reynoldsot látta. Mosoly nem járt ezért, anélkül örült.
- Így van, mindhármunkat műtötték. Egy ismeretlen nyelvű, szorításra nyaki beültetéssel rendelkező, nagy testi erejű tudós volt az. Összefoglalná, amit megtudott?

by **Jack Gammer** Szomb. 24 Jan. 2015, 03:26

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 13. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„Kezdett az az érzésem lenni, hogy ez a lopakodós móka egyszerűen nem illett bele az osztag profiljába. Nem tudom a csatlakozásom előtt mi volt a tendencia, de két küldetés, három elfogással elég rossz aránynak tűnik. Lassan el kellett gondolkodnunk valami újfajta megközelítésen. Persze amíg kijutottunk ezekből a szorult helyzetekből, addig nem volt akkora gond, de az ember nem dobhat mindig hatost. Előbb-utóbb el fog fogyni a szerencsénk, akkor pedig nem lesz több dobásunk. De addig is, élvezzük a mák édes ízét. Pár héttel az első küldetés után ismét Pforzheimben kötöttem ki, elérkezett az idő a visszavágóra. Ezúttal nem kisebb feladatot kaptunk, mint Arnim Zola elfogása. A csapat határozottan megváltozott az első felvonáshoz képest. Bérmajom lett a kijelölt parancsnok, Reynolds továbbra is velünk tartott, illetve kaptunk még két újoncot, Blokkot, mint informatikai szakértő és Mumust, mint robbantási szakérőt. Előzőnek nagy hasznát vettük, utóbbinak nem nagyon. Sőt, ő el se jött végül a küldetésre, szóval csak négyen voltunk. Már a meglepetések előtt is nehéz terepnek tűnt. A kastély a hegyek között volt, szinte megközelíthetetlen helyen, tele zsoldos katonákkal és felszerelve high-tech biztonsági rendszerrel. Elindult az ötletbörze és végül meg is állapodtunk a tervben. Reynolds előre ment, biztosította nekünk a teraszt, leszerelte az őröket és zavarókat helyezett el, amelyek elfedték a mi érkezésünket. Innen már csak annyi volt a dolgunk, hogy az őrök bőrébe bújva behatoljunk a bázis mélyére, a modernebb részekre, ahol Blokk betörhet a rendszerbe és onnantól már a miénk lett volna az irányítás. Persze ez csöppet sem ígérkezett olyan egyszerű feladatnak, mint ahogy az hangzott, de ez volt a legjobb ötletünk. Bérmajom egy személyre szabott holografikus álcázót is kapott a beépüléshez, mi többiek pedig a leszerelt őrök ruháit terveztük átvenni. Hogy ezzel az álcával meddig tudtunk eljutni, az volt az igazi kérdés, amire csak ott kaphattunk választ. A tervezgetés után felszerelkeztünk, pihentünk pár órát, ráhangolódtunk a küldetésre, majd a megbeszélt időben el is indultunk Reynolds után, immáron csak hárman. Egy ideig minden a terv szerint haladt. Az ügynöknő tökéletesen végezte a dolgát, szerzett nekünk bőven alapanyagot, egy fél tucat őr személyében. Átöltöztünk, magunkhoz vettük a ruhákat, felszereléseket, fegyvereket, ingóságokat, mágneskártyákat és elindultunk az épületkomplexum belseje felé. Néhány ajtón, ódon folyosón, termen és csigalépcsőn, valamint két túlzottan kíváncsi őrön kívül egy darabig semmi sem állta az utunkat. Ekkor érkeztünk el az ajtóhoz, amit nem szabadott volna birizgálnunk, de mivel azt hittük az vezet a kastély belsejébe, ezért kinyitottuk. Egy másik világ tárult a szemünk elé, szó szerint. Arnim Zola személyes kis játszótere volt ez, bizonyos Z Dimenzió. Nem volt éppenséggel egy hétköznapi látvány, főleg nekem, aki még nem járt más világokba. Sajnos addig bámészkodtunk, hogy nem vettük észre, lelepleződtünk. Pár pillanat alatt elkábítottak minket és nagyon úgy tűnt, hogy küldetésünk és vele együtt életünk is idő előtt véget ért.

De nem így történt. Egy szál alsónadrágban, egy kórházi ágyhoz szíjazva, egy orvosi helyiségben, így ébredtem fel. Nem éppen a legjobb helyzet, de legalább még éltünk, ez is valami. Szinte teljesen sértetlenek voltunk, egy apró, mégis rendkívül fontos részletet leszámítva. A mellkasunkon volt egy műtétnyom. A kötés nem a szív közelében, inkább a szegycsont, a bordák, a tüdő magasságában helyezkedett el. A szíjak erősek voltak a csuklóim és a bokáim körül, de nem jelentettek leküzdhetetlen akadályt. Kemény munkába telt, de sikerült kitépnem a bal karomat a szorításból. Mire végeztem, a bal kezem erősen zúzódott, sajgott és vérzett, de szabad volt, csak ez számított. Egy rögtönzött fáslival sikerült is rögzíteni, még így is fájt, de vészhelyzet esetén legalább használható volt. A járással nem volt probléma, a műtéten kívül semmi bajunk nem volt. Sikerült kiszabadítani a többieket, majd kiút hiányában kénytelenek voltunk várakozni a zárt ajtónál és remélni a legjobbakat. A mi felszerelésünk csak szíjakból és szikékből állt, szóval egy esetleges konfliktusban az esélyeink nem voltak túl jók. Ha egy felfegyverzett osztag jött volna ellenőrizni minket, bajban lettünk volna. De nem, csak egy fehér köpenyes orvos volt, tökéletes alkalom nyílt a kitörésre. Bérmajom éppen ekkor tért magához, Blokk elkapta a doki grabancát és pedig a kiutat jelentő ajtót biztosítottam. Más nem volt a környéken, így nyugodtan fókuszálhattunk a doktorra. Remek alkalomnak tűnt az információ szerzésre, de sajnos a fogoly nem tudott se angolul, se németül. Sőt, mintha emberül se tudott volna, valami furcsa, asgardihoz hasonló nyelven hablatyolt. Sok hasznát így nem vettük a szerencsétlennek, így megegyeztünk, hogy vesznie kell. Igen ám, de a doki keményebb fából volt faragva, mint azt elsőre hittük volna. Betegesnek és gyengének tűnt, de volt egy trükk a tarsolyában, amivel meglepte Blokkot, lerázta magáról és rajtam keresztül akart átgázolni. Bérmajom átvállalta az ügyet, szóval én félreugrottam és hagytam a mutánst dolgozni. A parancsnok el is intézte a dolgot, először pár lábra célzott szikével leterítette a menekülőt, majd ráugrott és egy pengét felszúrt egyenesen az agyába. Ez már megtette a hatását, a doki kinyúlt. Bevonszoltuk a kis operáló helyiségébe és alaposabban is megvizsgáltuk a tetemet. Érdekes kis felfedezéseket tettünk. Valami nagyon nem stimmelt a csávóval. Volt egy nagyon furcsa védekező mechanizmusa a szervezetének. Ahol hozzáértünk, ott pár pillanattal később bőrkeményedés jelent meg, megvédve a külső behatásoktól. A hirtelen támadások ellen azonban nem tudott mit csinálni. Tehát a jövőbeli támadásainknál a meglepetés erejére kellett támaszkodnunk. Bezártuk a dokit a szobába, hagy pihenjen magában, majd elindultunk felfedezni a szintet. Mint a múltkor, így most is hamar megleltük a felszereléseinket egy zárt ajtó felfeszítésével. Ismét az őrök felszerelését öltöttük magunkra, hiszen akármilyen gyenge inkognitó is volt, még mindig több álcázást biztosított, mint a saját cuccaink. Teljes testpáncél, sí maszk, katonai bakancs, öv, minden fekete színben. Kés, elektromos vipera, marokfegyver, AK, póttárak, plusz egy kisebb marokfegyver és egy rövidebb kés a lábbelimbe, vész esetére. Még egy pár apróság, amit ellenőrzésnél nem találtak volna gyanúsnak, és menetre kész voltam. Végre nem éreztem magam annyira kiszolgáltatottnak, de még mindig az ellenséges terület közepén voltunk, így sürgősen mozognunk kellett, ha nem akartuk magunkat sarokba szorítani.

Az ablakon kitekintve egy komplett város képe rajzolódott ki a szemünk előtt. Jó nagy volt a hely, azt meg kellett hagyni. Ideje volt belevágni a sűrűjébe. A tűzlépcsőt használtuk a lejutásra és még pont időben tettük ezt. A riasztó megszólalt a kórházban és az épület köré energiamező húzódott, senki se ki, se be, kicentiztük, de kint voltunk. A szűk sikátorból kimentünk egyenesen az utcára és felmérhettük a terepet. Három gyűrűből állt a város, mi a külsőn voltunk, középen pedig látszódott egy hatalmas toronyépület, ami minden bizonnyal Arnim Zola tartózkodási helyét jelezte, tehát oda kellett eljutnunk valahogy. Méghozzá gyorsan, mert helikopterek közeledtek felénk, ideje volt elvegyülni. Legalábbis a tömeg sűrűjében, ugyanis a helyiek közül eléggé kitűntünk, de láthatóan máskor is jártak már itt Arnim Zola pribékjei. A helyiek széles, magas, erőteljes léptű, érdekes gerincmozgású, kaukázusi bőrszínű, változatos hajszínű, széles járomcsontú, furcsa homlokú, előrébb ugró szemöldökű, kis szemű lények voltak. Összefoglalva olyanok, mint a nagyra nőtt Homo Erectusok. Nem vettünk rólunk tudomást, ez számunkra jó volt. Különösebb incidens nélkül eljutottunk a gyűrűk közötti ellenőrző pontig. A következő gyűrűben már úgy tűnt, cro-magnoni emberkék laktak, hiszen a hatalmas biztonsági kapuk mögött ilyen lények őrizték a határt, sajnos zsoldos katonák társaságában. Az embertípusok nem vegyültek, nagyjából ez volt az első dolog, amit észrevettem, de ezt a tudást egyelőre nem tudtam hasznosítani. Minden esetre megosztottam a többiekkel, később még jól jöhetett az információ. A csapatból úgyis én voltam a legcsöndesebb, néha nem ártott emlékeztetnem a többieket, a magam kis német akcentusával, hogy még itt voltam. A rádió frekvenciákat sajnos nem tudtuk hasznosítani, se a parancsnok információ szerzéses ötletére, se az én javaslatomra, hogy megpróbáljunk Reynoldnak üzenni. Volt legalább egy tucat frekvencia, az összes idegen nyelven, ráadásul még jelszót is kértek. Nem érte meg ezzel foglalkozni sokáig. Inkább az ellenőrzési ponton való átjutáson dolgoztunk.

A frontális támadás eleve kudarcra volt ítélve, hiszen az ellenség hatalmas túlerőben volt. Az álcánk még a múltkori próbálkozásnál is gyengébb lábakon állt, és már akkor se működött teljesen, így ezzel sem érte meg próbálkozni. Így hát maradt az elterelős módszer. Rákészültünk az akcióra és mehetett is a móka. Bérmajom eldobta a füstgránátot, ami láthatóan meg is tette a hatását. A helyiek meglepve vizsgálták a füstöt, a remélt pánik elmaradt, de azért akadt zavarodottság bőven, mintha még sosem láttak volna ilyesmit, valószínűleg így is volt. A katonák nagy csoportban elindultak kivizsgálni az esetet. Összesen két helyi őrt hagytak a kapunál, tökéletes alkalomnak tűnt az áthaladásra. Ahogy néztem, az elvonult őrök még csak nem is láthattak minket, észrevétlenül átsurranhattunk. Túlságosan csábító volt a lehetőség, hogy ne próbálkozzunk meg vele. És éppen ez az, túlzottan jól működött ez az elterelős akció. Sejthettük volna, hogy csapda. Nem mintha sok más választásunk lett volna. Elindultunk hát, remélve a legjobbakat. Bérmajom ment elől, én voltam hátul, a parancsaim szerint szemmel tartva az elterelt őröket. A terv eleinte működött. Úgy viselkedtünk, mintha mi is azok közé a zsoldosok közé tartoztunk volna, akik az imént elvonultak. Simán elhaladhattunk volna a két ott maradt helyi őr mellett, de sajnos nem voltak egyedül. Váratlanul előtermett a semmiből egy újabb zsoldos, egy orosz akcentusos férfiúr, bizonyos Szergej. Kész, ennyi volt, megint elkaptak minket. Ez kezdett egy kellemetlen tendenciává válni. Több fegyver kibiztosításának hangja hallatszódott a hátunk mögül és a hátunk mögül egy erélyes brit akcentusos hang felszólított minket a megadásra. Lopva Bérmajom felé pillantottam. Tudtam, hogy vert helyzetben voltunk, de rajta állt a végső döntés. Ha parancsot adott az ellenállásra, akkor készen álltam a végsőkig küzdeni, akármennyire is reménytelen volt a helyzet. De az egyetlen logikus lépésnek a megadás tűnt, ezt ő is tudta és bizonyára bólintott, hogy engedelmeskedjünk. Leeresztettem a fegyveremet, amit a többivel együtt hamarosan el is koboztak. Műanyagbilincs kattant a kezünkön, miközben az összes zsoldos ott állt körülöttünk. Nagyon büszkék voltak magukra. Végül is, ez a banda már harmadszor kapott el minket. Az ő tökük is tele lehetett már azzal, hogy folyton utánunk kell rohangálniuk. Valami Fellegvárba akartak minket vinni. Nahát, ez egész jól hangzott. Legalább megkímélnek minket a lopakodás nehézségeitől. A többivel meg majd ott foglalkozunk. Beraktak minket egy automatizált mikrobuszba, a cuccainkkal és újdonsült orosz barátunkkal együtt. Az ajtó becsukódott, a jármű elindult, én pedig már azt fontolgattam, hogy ez az orosz idióta mekkora hibát követett el azzal, hogy egyedül beült ide hármunk közé. Talán meg voltunk kötözve és fegyvertelenek voltunk, de egy zsoldossal még elbírtunk volna hárman. De mint kiderült, erre nem volt szükség.

Nagyon bizarr dolog történt. Elfogónk ugyanis Reena Reynolds ügynöknő hangján szólalt meg legközelebb. Ahogy a nő felemlegette, hogy sokáig tartott, míg eljutottunk a kapuig és kikapcsolta az álcázóját, először kicsit leesett az állam, majd tőlem szokatlan módon elmosolyodtam.
- Mindig öröm önt látni, de ez most hatványozottan igaz, köszönjük a mentést.
Ezzel akkor el is dőlt a nagy kérdés. Nem azért nem láttuk Reynoldsot vagy a felszerelését a kórházban, mert biztonságosabb helyen tárolták. Természetesen egy hozzá hasonló profit nem olyan egyszerű elfogni, mint minket. Mi sem voltunk kezdők, de azért az ügynöknő más kategória volt, erről már többször is tanúbizonyságot tett. Most is ő húzott ki minket a csávából és úgy tűnt, újra sínen voltunk. Szóba került a műtétünk, amire önkéntelenül is a mellkasomhoz nyúltam. Blokk mesélt a furcsa dokinkról és részletekről érdeklődött, én se voltam ezzel másképpen.
- Esetleg van valami információra arról, mit ültettek belénk?
Tehát nem kivettek valamit, hanem betettek, már ez is ijesztő gondolat volt. Bomba? Nyomkövető? Vagy valami még rosszabb? Nem tudhattuk biztosra, de akármi is volt, kint akartam tudni magamból. A Fellegvárnak várnia kellett, előbb a föld alá indultunk, azokhoz, akik Reynoldsnak is segítettek.
- És kik volnának ezek a rejtélyes segítők, ha szabad kérdeznem? Kétlem, hogy erősítést kaptunk volna. Valamiféle helyi ellenállásról van szó? Lázadók? Észrevettük, hogy a helyiek között is van valamiféle hierarchia és a zsoldosokkal se jönnek ki túl fényesen. Szó, ami szó, el kéne némi segítség ezen az idegen terepen, ekkora túlerő ellen. A helyiek valami furcsa nyelvezetet beszélnek, amit nem tudtunk megfejteni, szóval nem sokat tudunk meg erről a helyről. Úgyhogy nagyon szívesen meghallgatjuk miket derített ki eddig.
Végre valaki, akinek a szavait értettük, és aki válaszokat adhatott az égető kérdésekre. Miközben beszéltem, megdörzsöltem frissen szabaddá vált csuklóimat. Ez a rabság nem is tartott olyan sokáig, egyre jobb időket futottunk a szabadulásainkkal. Mondjuk a háromból eddig kettő Reynolds érdeme volt. De egy meg az enyém, ez nem is rossz arány. Na jó, én csak eloldoztam a bandát, a kijutás már csapatmunka volt, de azért valakinek el kellett kezdeni. Akárhogy is, végre együtt volt a csapat. Magamhoz vettem az elfogásunk során elkobzott felszereléseimet és vártam, mi következik.

Ismét szabadon, ismét felszerelkezve, ismét fegyverrel a kézben vártam, mi lesz most. A kocsi elvileg a Fellegvárba vitt volna minket, de egyelőre nem oda akartunk menni, hanem a föld alá. Hogy ezt a jármű átprogramozásával, vagy szimplán kiszállással akartuk elérni, azt nem az én tisztem volna eldönteni. Én egyelőre ültem, örültem a szerencsénknek és vártam Bérmajom további parancsait, hogy merre tovább. Illetve azt is érdeklődve hallgattam, Reynolds milyen információkkal tudott számunkra szolgálni. A műtétünk, az ellenállás, bármi érdekelt, ami segített megérteni, mi zajlott körülöttünk. Amióta felébredtünk, mindig csak az előttünk lévő dolgokra koncentráltunk, lépésenként haladtunk előre, csak így tudtuk kihúzni ideáig. De most volt pár nyugodt percünk, viszonylag biztonságban voltunk, talán ideje volt, hogy néhány választ, magyarázatot és felvilágosítást kapjunk a helyzetről. Talán így volt, talán nem. Az is előfordulhatott, hogy szorított minket az idő, nem volt lehetőség kérdezősködésre, menni kellett tovább. Akár a kocsiban maradva haladtunk tovább, akár abból kiszállva, gyalogosan folytattuk, a főnökök eldöntötték, én pedig követtem őket. Ha eszembe jutott valami okosság, azt hozzáfűztem, de azon kívül nem jártattam a számat feleslegesen, az nem az én stílusom volt. Csak vártam a parancsokat és igyekeztem legjobb tudásom szerint teljesíteni őket. A helyzetünk rengeteget javult Reynolds újbóli csatlakozásával, de még messze nem voltunk kint a bajból. Még mindig ellenséges területen voltunk, hatalmas ellenséges túlerővel körbevéve, a célpontunk pedig a város valószínűleg legjobban védett helyén bujkált. Továbbra sem ígérkezett könnyű menetnek ez az egész, de legalább ebből az elfogásból is sikeresen kiszabadultunk. Ez már három volt zsinórban. Csak egyszer meg ne szakadjon váratlanul ez a széria. Az igen kellemetlen lett volna. Nekünk pláne. Maradjunk annyiban, hogy az elfogásokból egyelőre bőven elég volt. Ideje volt, hogy végre mi kapjunk el valakit. Például a célpontunkat, az árulót, Arnim Zolát.”

by **Lady Gaia-Vell** Vas. 25 Jan. 2015, 09:21

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield), Arnold Braun (Gami) és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2015. január 29. (csütörtök)

A nő bólintott arra, hogy érti, hogy mindenkit megműtöttek.
- Elméletileg valamit, amivel Zola mindenhol nyomon tudja önöket követni és magukon keresztül szólni. Bármilyen bizarrul is hangzik, egy monitor növekszik a mellkasukban.
Az arca ugyan a sisakja miatt nem látszott, de érezhető volt még így is, hogy elhúzta a száját.
- Igen, valóban hierarchia van itt, már egy hete itt vagyok így nagyjából kiismertem a dolgokat. Ez egy utópia, Zola minden embertípust a saját maguknak megfelelő dologra tenyésztett ki és tart. A legszélső szint a fizikai munkások, a középső, ahova próbáltak átjutni félig fizikai, egyszerű szellemi dolgokkal foglalkozik. A legbelső szint pedig túlmutat a ma ismert emberek fogalmán. Mindannyian szépek, vonzóak, intelligensek és fizikailag is emberileg tökéletesek. Náluk vannak úgymond lázadók, akik egyenjogúságot akarnának a másik két fajnak is. A katonák Zola végrehajtói, a lánya után a harmadik rangon levők itt a Z dimenzióban.
Magyarázta gyorsan a dolgokat.
- Éppen hozzájuk tartunk, ők eltudják távolítani a megműtött dolgokat. Zola elkapása nehezebb lesz, mint hittük. Egyszerre ott van mindenhol és mégsem. Senki se tudja, hogy valójában életben van-e még, vagy ha igen, akkor micsoda.
Ekkor érezni lehetett, hogy a jármű egy pillanatra megállt, majd indult tovább.
- Most értünk a legbelső szektorba – magyarázta.
Még további három-négy perc autóút kellett, amikor a jármű ismét megállt és az ajtó kinyílt. A járműtől egy-két lépésnyire egy csatornafedő látszott.
- Oda le gyorsan! – mondta a parancsot a nő.

by **Dr. Zield Jones** Hétf. 26 Jan. 2015, 09:39

~Sejtettem, hogy nyomkövetőt raktak belénk. Ahhoz képest viszont lassan találtak meg-gondolta magában Tiger
A monitor gondolata eléggé borzasztónak hangzott. Zola sem volt egyszerű emberi lény, belőlük is valamilyen hasonló torzulatot akart csinálni. Braun sok mindenre rákérdezett, Blokk nem volt ilyen beszédes. Ő annyit kért, hogy Reynolds mondja el, amit tudott, mert elég intelligensnek és precíznek tartotta a nőt ahhoz, hogy semmilyen fontos részletet ne hagyjon ki. Egy természettudósnak biztosan nagyon izgalmasnak hangzott volna mindez. Blokkot a feladat teljesítése érdekelte és a technológia.
- Esetleg raktak ilyet másokba is? Ha igen, talán van mód rácsatlakozni a monitorokra vagy a megfigyelőikre és vissza lehet követni a jeleket.
Reyndols további hírei elkeserítőek voltak. Akit kerestek, már halott is lehetett és senki nem tudott semmit a hollétéről, kinézetéről. Blokk körülnézett és ha tiszta volt a levegő, akkor a csatornába igyekezett gyorsan és biztonságosan, lépéseire figyelve lejutni.

by **Jack Gammer** Szer. 28 Jan. 2015, 19:17

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 14. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„Két küldetés, három elfogás, három menekülés. Ez biztosan valami rekord. Eddig ez volt a mérlegem a csapásmérő csapat tagjaként. De amíg a meneküléseink száma lépést tudott tartani az elfogásokkal, nem panaszkodtam. Arnim Zola elleni akció, második felvonás. Ugyanúgy Pforzheim-ből indultunk, de a csapatfelállás kicsit módosult. Bérmajom lett a parancsnok, Reynolds továbbra is velünk tartott, de velem együtt ennyi volt a múltkori csapat. Kaptunk egy informatikai szakértőt, Blokkot, aki tervezésben és akcióban is megfelelő társnak bizonyult, illetve egy robbantási szakértőt, Mumust, aki végül nem jött el a küldetésre. Tehát négyen voltunk, ez volt a nagy csapat. Az esélyeink már az elején, a meglepetések előtt se voltak túlzottan fényesek. El kellett fognunk Arnim Zolát, aki a dél-németországi, határ menti, hegyek közötti, szinte megközelíthetetlen kastélyában rejtőzködött, zsoldos hadseregével körbevéve. A terv hosszas ötletbörze után elkészült, összegyűjtöttük a felszerelésünket az akcióhoz, majd néhány óra pihenés, relaxálás és rákészülés után nekivágtunk a feladatnak. Reynolds álcázva előre ment, megtisztította a teraszt, leszerelte a közeli őröket, majd zöld lámpát adott nekünk, többieknek, akik repülő autóval követtük. Elszedtük az őrök ruháit, felszereléseit, fegyvereit, cuccait, mágneskártyáit, mindent, aminek hasznát vehettük és behatoltunk a kastély belsejébe. Nem volt tökéletes az álcánk, főleg Bérmajomé, aki egy személyes álcázó berendezéssel tudott csak elvegyülni, de a célnak megfelelt. Az épület külső részei régi építésűek voltak, biztonsági rendszerek, akadályok, csatlakozók és egyebek terén is, ennél sokkal mélyebbre kellett hatolnunk, hogy hozzáférjünk a rendszerhez és a célpontunkhoz. A terv egész jól haladt, minimális feltűnéssel eljutottunk egy ajtóig, ami elméletileg az épületkomplexum modernebb részeire vezetett volna. Sajnos ezzel az ajtóval nagyon nem kellett volna babrálni, ha meg akartuk volna tartani az álcánkat, ezt persze nem tudhattuk, csak miután kinyitottuk és rácsodálkoztunk a másik oldal nyújtotta fordulatra. Egy komplett dimenzió bujkált az ajtó mögött. Egy másik világ, egy zsebdimenzió, a Z Dimenzió, Arnim Zola személyes kis játszótere. Lenyűgöző egy látvány volt, pláne hogy még nem volt szerencsém másik világokat felfedezni. Kár, hogy így alakult ez az első alkalom. Addig csodálkoztunk a látványon, észre se vettük, hogy körbevettek minket. Néhány jól célzott altató lövedékkel később már szinte az egész csapat a padlón horpasztott, várva az elkerülhetetlen véget.

De mégiscsak sikerült elkerülni azt a bizonyos véget. Egy orvosi helyiségben ébredtem fel, szíjakkal egy ágyhoz kötözve, egy szál alsónadrágban, de ami a legfontosabb, még életben. És amíg éltünk, volt lehetőségünk ismét megszökni, mint a múltkor. Ezúttal Reynolds nem volt velünk, így rám hárult ennek a műveletnek a kivitelezése. Sikerült kitépnem a bal kezemet a szorításból, és bár a végtag erősen zúzódott, sajgott és vérzett, de szabad volt, sőt, később egy rögtönzött fáslival sikerült rögzíteni is. Még mindig borzasztóan fájt és zavart, de vészhelyzetben nagyjából használható volt. A szabadulási problémákat leszámítva szinte teljesen sértetlen voltam, egyetlen apró, mégis fontos részletet leszámítva. A mellkasomon volt egy műtét nyoma, a kötés egyértelműen jelezte, hogy valami be- vagy kikerült. Ez komoly aggodalomra adott okot, de nem volt idő ezen agyalni, valahogy ki kellett törnünk onnan. Eloldoztam a többieket is, felszerelkeztünk szíjakkal és szikékkel, majd mivel nem volt módja a külső segítség nélküli kijutásnak, meglapultunk és vártunk valakire, hogy gyanútlanul belépjen. Mázlink volt, hiszen nem egy felfegyverzett brigád jött ellenőrizni minket, hanem egy fehér köpenyes orvos. Tökéletes alkalomnak tűnt a szökésre. Bérmajom éppen magához tért, miközben Blokk elkapta a doki grabancát én pedig biztosítottam a menekülésünkként szolgáló ajtót. Senki nem volt a kinti folyosókon, magunk voltunk. Elkezdtük faggatni a doktort, angolul és németül is, de nem értett minket, sőt, valami asgardihoz hasonló idegen nyelven tudott csak. Így nem vettük hasznát, nem tudtunk belőle információkat kicsikarni, nem volt okunk rá, hogy életben hagyjuk. A doki azonban keményebb diónak bizonyult, mint elsőre gondoltuk volna. Betegesnek, gyengének, gyámoltalannak tűnt, de egy váratlan trükkel sikerült leráznia Blokkot és majdnem meg is szökött. Bérmajom azonban kezébe vette a dolgokat, rám nem volt szükség, így félre ugrottam az útból és hagytam a parancsnokot dolgozni. Pár szikével előbb földre terítette a menekülőt, majd a hátára ugrott és egy szembe szúrt szikével meg is szabadította a dokit a szenvedéseitől. Miután visszahúztuk a tetemet a szobába, alaposabban is megvizsgáltuk és kiderült, hogyan is sikerült leráznia az informatikusunkat. Ahol hozzáértünk a doki testéhez, ott pillanatokkal később bőrkeményedés jelent meg, mint valami természetes védelmi mechanizmus. A hirtelen támadásokkal azonban nem tudott mit kezdeni, így sikerült Bérmajomnak leterítenie a doktort. Nem ártott eszünkbe vésni ezt a taktikát. Az áldozatot bezártuk a szobába, majd felfedeztük a szintet. Hamar ráakadtunk a cuccainkra egy zárt ajtó feltörése után. Ismét magunkra öltöttük az őrök felszerelését, illetve még pár apróságot a saját felszerelésünkből, ami egy ellenőrzés során nem szúrt volna annyira szemet. Teljes testpáncél, sí maszk, katonai bakancs és öv, minden rikító fekete színekbe. Fegyver gyanánt kés, elektromos vipera, marokfegyver, AK, illetve egy rövidebb kés és egy kisebb marokfegyver a lábbelimbe rejtve, vész esetére. Mindent magamra szereltem és ellenőriztem, így már végre nem éreztem annyira kiszolgáltatottnak magam. De még így is egy ismeretlen dimenzióban voltunk, számtalan ellenséges erővel körbevéve, minimális információval. Haladnunk kellett, ha nem akartunk beszorulni, mire észreveszik a szökésünket.

A tűzlépcső segítségével elhagytuk a kórházat, még pont időben. Mikor leértünk a sikátorba, megszólalt az épület riasztója, energiamező húzódott az épület köré, sőt, még helikopterek is megközelítették. Szerencsére eddigre már bőven be tudtunk olvadni a tömegbe, már nem a helyiekbe, csak úgy a népesség folyamba. A város maga három gyűrűs felépítésű volt, mi a külsőn lébecoltunk, a legbelsőn azonban volt egy torony, ami nagyon úgy nézett ki, mint ha ki lett volna rá táblázva, hogy az bizony Arnim Zola rejtekhelye. Oda vezetett hát az utunk. Az utca népe nem foglalkozott velünk, bár bőven kitűntünk a tömegből, láthatóan máskor is jártak köztük hasonlóan öltözött zsoldosok. Maguk a helyiek határozottan különböztek tőlünk. Szélesek, magasak, erőteljes léptűek, egyedi mozgásúak, kaukázusi bőrszínűek, változó hajszínűek, széles járomcsontúak, furcsa homlokúak, előrébb ugró szemöldökűek, kicsi szeműek, röviden összefoglalva olyanok voltak, mint a nagyra nőtt Homo Erectusok. Mikor elértünk a külső és a középső gyűrűt elválasztó határhoz, a hatalmas biztonsági kapuknál őrködő zsoldosok mellett az ottani lakókat is megismerhettük, ők már a cro-magnoni ember vonásait viselték. Olyan volt ez a város, mint valami evolúciós lépcső, ahogy haladtunk befelé, egyre feljebb jutottunk. A helyiek és a zsoldosok nem vegyültek, ezt a többieknek is megemlítettem, később még jól jöhetett az információ. A rádió frekvenciákkal hiába próbáltunk babrálni. Legalább egy tucat volt belőlük, jelszavak kellettek hozzájuk és idegen nyelven folyt rajtunk a kommunikációt. Hiába vetettem fel, hogy azokon keresztül üzenhetnénk valahogy Reynoldsnak, túlságosan időigényes és veszélyes próbálkozás lett volna. Magunk voltunk, így kellett valahogy átvergődnünk a határon. A frontális támadás eleve kudarcra volt ítélve, túlságosan nagy volt az ellenséges túlerő. Az álcánk harmatgyenge volt, a tömegben nem keltettünk túl nagy feltűnést, de egy ellenőrzésen biztosan lebuktunk volna. Maradt az eltereléses módszer. Bérmajom elhajított egy füstgránátot és vártuk a csodát. És a csoda jött is, visszatekintve gyanúsan könnyedén. Persze utólag könnyű okosnak lenni. A helyiek meglepetten vizsgálták a füstöt, mintha sose láttak volna még ilyet, a remélt káosz elmaradt. Az őrök többsége mégis elrohant a füst irányába, pusztán két helyit hagyva az állomáson. Ez tűnt a mi nagy esélyünknek. Elindultunk, úgy téve, mintha mi is a füsthöz kifutott zsoldokhoz tartoztunk volna. A pozíciónk tökéletes volt, a zsoldosok nem láthattak ránk, a helyieket pedig aligha izgattuk túlzottan. Úgy tűnt, még be is válhat a dolog. Nem sejtettük, hogy az egész egy csapda volt.

Amíg elértünk a kapuig, minden rendben volt. Már-már elhihettük volna, hogy végre sikerül valami lopakodós akció. De nem, mégsem, hoppá. Előbujt és szembe nézett velünk Szergej, az orosz zsoldos és megadásra szólított fel minket. Hamarosan egy brit akcentus és fegyverek kibiztosításának hangja csatlakozott hozzá a hátunk mögül. Be voltunk kerítve, nem volt mit tenni. Lehetetlen helyzet volt, de ha Bérmajom parancsot adott volna az ellenállásra, a végsőkig harcoltam volna. Azért örülök, hogy erre nem került sor. Megadtuk magunkat, elvették a fegyvereinket és műanyagbilincseket tettek a kezünkre. A következő kijelölt állomás a Fellegvár volt. Betettek minket egy automatizált mikrobuszba, eléggé furcsa körülmények között. Egyetlen őr csatlakozott hozzánk, Szergej, sőt, még a felszerelésünket is betették hozzánk. Mikor becsukták az ajtót és elindult a jármű, már nagyban tervezgettem, hogyan is kéne megszabadulni az orosz kollégától is kitörni innen. Végül is jó helyre vittek minket, pont oda, ahová akartunk menni, de azért mégse fogolyként kellett volna megérkezni. Nagy dilemma volt a dolog, de mint hamar kiderült, teljesen indokolatlan. Szergej legközelebb Reynolds hangján szólalt meg, mikor megrótt minket a késésért, majd deaktiválta az álcázóját és immáron teljes pompájában ott virított előttünk. Gyorsan fordult a kocka, hirtelen már nem is volt olyan borzalmas a helyzetünk. Még egy mosolyt is megengedtem magamnak, miközben üdvözöltem az ügynöknőt, kellemes kis viszontlátás volt. Sejthető volt, hogy nem fogták el velünk együtt, de nem számítottam rá, hogy ilyen hamar sikerül vele összefutni, bár ő már régóta várhatott ránk. Nem a Fellegvár volt az első cél, hanem valamiféle földalatti ellenállás. A műtétünk részletei azonban sürgetőbb kérdés volt. De amúgy is, rengeteg minden kavargott bennem így hirtelen. Blokk, szokásához híven sűrűbben foglalta össze a kérdéseit, én azonban részletesebb voltam. Ritkán beszéltem, de akkor mindig alaposan kitértem mindenre, a magam német akcentusával. Természetesen a beültetésünk érdekelt a legjobban, mi is volt bennünk. De rákérdeztem ezekre a földalatti ellenállókra, az itteni hierarchiára, mindenre, ami éppen eszembe jutott. Reynolds pedig, jó szokásához híven, messze menően kielégítette a kíváncsiságomat és megszűntette az információ hiányos állapotokat.

Kemény egy szituáció volt ez eddig is, de most hogy ismertük a körülményeket, még keményebbnek tűnt az egész. Valamiféle nyomkövető került belénk, amitől valóban jó lett volna minél előbb megszabadulni. De legalább nem bomba volt, vagy parazita, vagy ilyesmi, ennek legalább örülhettünk. A következő részen kicsit megbotránkoztam. Egy hét? Egy hétig voltunk fogságban? Megint elvett tőlünk egy hetet Arnim Zola? Kezdett már sok lenni a számláján. Kicsit ökölbe szorult a kezem a hír hallatán, de hamar megnyugtattam magam, ez most nem az a pillanat volt, amikor elveszíthettem a fejemet. A hierarchiával kapcsolatban igazunk volt, minden embertípus a saját feladatára lett kitenyésztve. Itt mindenki mesterséges élőlény lett volna? Na az azért nem semmi, jó régóta mehetett már ez a project, ha az egész város így tele volt velük. Legszélső szinten voltak a fizikai munkások, ezekkel találkoztunk és látszott is rajtuk, hogy inkább ez volt az emelés volt az erősségük, mint a gondolkodás. Középen voltak a félig fizikai, félig szellemi, azokból is az egyszerűbb témák. Legbelül pedig a klasszikus utópia alakult ki. Szép, vonzó, intelligens, szellemileg és fizikailag is tökéletes emberi lények. Elképzelni is nehéz volt az ilyet. Természetellenesen hangzott az egész társadalom. Meglepő, hogy pont ezek az mintapéldányok akartak egyenlőséget a két másik fajnak, általában az elnyomottak szoktak lázadozni. A zsoldosok pedig a végrehajtók voltak, a ranglétrán a harmadikak, Arnim Zola és a lánya(?) után. Hány lánya volt ennek az embernek? Reméltem, hogy ez nem manipulálgatott semmit, főleg nem a realitást, abból bőven elegem volt a múltkor. A helyi társadalmi felépítés tehát összetettebb volt, mint elsőre gondoltuk volna. A tetején azonban ott strázsált célpont, ez volt a legfontosabb részlet. Visszatérve ezekre a csinos lázadókra, éppen hozzájuk tartottunk, hogy eltávolíttassuk a beültetéseinket. Az kicsit aggodalommal töltött el, hogy még Reynolds is úgy érezte, ez az elfogási misszió még nehezebb lesz, mint eddig gondoltuk. Senki se tudta élt-e még, meghalt-e már, milyen állapotban volt, hol volt, mit csinált, csak a képe lebegett a köztudatban, de az arc mögötti emberről semmi konkrétat nem tudtak. Pedig nekünk az kellett. Blokk elkezdett érdeklődni a nyomkövetőkről, ez az ő asztala volt, ő értett ezekhez a dolgokhoz, nekem több kérdésem nem volt, így inkább csöndben vártam, hogy elérkezzünk a célunkig. Közben igyekeztem feldolgozni a hallottakat. Ez a küldetés is teljesen máshogy alakult, mint elsőre terveztük. De megint olyan dolgok kavartak be nekünk, amire nem számíthattunk. Ki gondolta volna, hogy egy idegen dimenzióban kötünk ki. Hogy a többiről, amik ott történtek ne is beszéljünk. Persze fogok beszélni mindenről a maga idejében.

Kocsikáztunk egy darabig, csak egy pillanatnyi megállás és Reynolds jelezte számunkra, hogy átléptük a középső és a belső kör közötti határt is. További három-négy perc autóút, majd az autó ismét megállt és az ajtó kinyílt. A járművünktől egy-két lépésnyire látszott egy csatornafedő, amire Reynolds azonnal tanácsolta, hogy vegyük is igénybe. Bérmajomé volt az utolsó szó, de valószínűleg nem kívánt ellent mondani a nő javaslatainak, hiszen ő már eléggé otthon volt errefelé. Minél gyorsabban le kellet jutnunk, lehetőleg észrevétlenül. Kikukkantottam a kocsiból, volt-e ellenséges aktivitás a környéken. Ha volt, tájékoztattam a többieket, ha nem volt, akkor semmi akadálya nem volt a gyors lemenetelnek. Kiugrottam a kocsiból, a csatornafedőhöz léptem és nekiláttam felnyitni. Ha volt valami fogás rajta, akkor főleg a jobb kezemmel próbálkoztam, hiszen a bal sérült volt. Ha túl nehéz volt, intettem Blokknak, hogy segítsen. Ha nem volt rajta fogás, akkor előhúztam a késemet és azzal próbáltam felfeszegetni, ehhez való vasak hiányában. Ha nem nyílt ezekkel a módszerekkel, akkor átengedtem a terepet a többieknek, például Bérmajomnak, aki fizikailag alkalmasabb volt az ilyen feladatokra, mint én. Ha nem tudtam segédkezni a felnyitásban, akkor fedező pozíciót vettem fel és a környéket fürkésztem, továbbra is ellenséges aktivitásra kihegyezve az érzékeimet. Ha megvolt a fedél, akkor amint rám került a sor, indultam is lefelé, vagy lépcsőn, vagy ugrással, attól függően, mi várt ránk a fedél alatt. Onnantól már nehéz volt előre tervezni, valószínűleg valamiféle csatornarendszerbe jutottunk, ahol Reynolds ismerte a járást. Probléma csak akkor adódhatott ebben az egész műveletben, ha ellenséges erők közelítettek volna meg minket. Továbbra sem kezdeményeztem konfliktust, hiszen még mindig álcázva voltunk, de ha megtámadtak minket, akkor reagálnunk kellett, fedezékbe húzódni és viszonozni a tüzet. De remélhetőleg erre nem lesz szükség és észrevétlenül lejuthatunk a csatornába a valamilyen módon felnyitott csatornafedőn keresztül. Nem volt vesztegetni való időnk, minél előbb kinn akartam tudni magamból azt a nyomkövetőt. Aztán elkapni Arnim Zolát. És hazamenni. De akármennyire is mentünk volna már haza, bőven volt még munkánk ebbe a furcsa dimenzióba. Lépcsőzetesen kellett haladnunk, egy-egy aktuális cél teljesítésével és nem szabadott több hibát elkövetnünk. Nem akartam többször fogságba esni. Legalábbis ezen a küldetésen bőven elég volt már. Jóból is megárt a sok. Rosszból meg pláne. Hiszen nem volt rá garancia, hogy a következő elfogásunk után is sikeres menekülést fogunk bemutatni. Jobb nem kockáztatni. Biztos ami biztos.”

by **Danny Long** Csüt. 29 Jan. 2015, 03:28

Néhány percig úgy tűnik, sikerült. Az őrök rosszul helyezkednek, így simán el tudunk jutni a kapuig, ahol nem ütközünk ellenállásba. Amire eszembe jut, hogy túl könnyű volt, már késő. Hallom a fegyverek kattanását magunk körül, és tudom, hogy nincs esélyünk. De akkor miért nem ölnek meg? Mire kellünk nekik? Ahogy beszállunk a furgonba, újra 180 fokot fordul a helyzetünk, amikor kiderül, hogy Szergej valójában Reynolds. Csendben hallgatom az információkat. Hamar kiderül, hogy van egy földalatti ellenállás Zola világában, ami az egyetlen jó hír. Azt nehezemre esik eldönteni, hogy a legaggasztóbb vajon az, hogy Zola mindenhol ott van, és talán nincs is egy központi teste, amit elpusztíthatnánk, vagy hogy bennünk is itt van. Talán inkább az utóbbi... Ismét nem mondhatnám, hogy meg vagyok lepve. Eddig nem volt időnk azon gondolkozni, hogy mi lehet bennünk, hiszen a kijutásra kellett koncentrálnunk, de valahol, félig elnyomva biztos voltam benne, hogy valami szörnyűt műveltek velünk. Most az a legfontosabb, hogy kiszedjük magunkból Zolát, a többi mind várhat. Valami viszont nem stimmel.
- Azzal, hogy elvisznek minket a lázadókhoz, nem áruljuk el őket? Ha Zola tud minket követni a beültetésen keresztül, rajtunk üthet, még mielőtt eltávolíthatnánk.
Vagy már eddig is tudott az ellenállásról, és hagyja működni. Ez talán még aggasztóbb, mert ez azt jelenti, hogy minden, amit teszünk, Zola tervének része. Ahogy megérkezünk, ha kaptam Reynoldstól valami kielégítő választ, lemászom a csatornába.

by **Lady Gaia-Vell** Csüt. 29 Jan. 2015, 08:38

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield), Arnold Braun (Gami) és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2015. február 1. (hétfő)

Reena bólintott Blokknak, de a szavai második felére megrázta a fejét.
- Ez ennél valamivel bonyolultabb, lent van egy orvos is, ő majd elmagyarázza az egészet – mondta.
A hangja nem jósolt semmi jót ezzel kapcsolatban. Ahogyan Braun gondolkodott eszébe juthatott, hogy hallotta a pletykákat, hogy Hitler klónja mellett a lány, akit találtak az előző bázison az csak egy klón volt, azért nem emlékezett semmire sem, Zola valódi lányát nem találták meg sehol sem. Az utcán nem volt semmilyen idegen aktivitás sem, a kocsi pedig, amint kiszálltak belőle tovább is indult, és így lényegében csak néhány pillanatra állt meg, mintha valamilyen forgalmi akadályba ütközött volna. Bérmajom kérdésére Reynolds felelt is.
- Az ellenállásnak is ki kellett alakulnia valahogyan, megvannak a megfelelő zavaró készülékeik ahhoz, hogy ne tudjanak minket nyomon követni attól kezdve, hogy leérünk a csatornába.
Ha mindenki lent volt ő maga is lement, majd ott ismét átvette a vezetést. Meglehetősen hosszan, legalább negyed óra-húsz percet barangolt a társaság az alagutakban, míg végül egy teljesen átlagos falnál álltak meg. Itt Reena jelzett valamit, majd a falban megjelent egy ajtó, azon be lehetett lépni egy roppant modern laborhelységbe. Bent hárman voltak, két férfi és egy nő. Mind a ketten a legfelsőbb osztály tagjai, majdnem két méter magasak, roppant arányos és tökéletesnek tűnő idomokkal, vonzóak, szépek. Mind a hárman kaukázusi bőrszínűek, a férfi rövidre nyírt fekete hajjal, kék szemekkel rendelkezett, még borosta sem volt rajta. Az egyik nő vállig érő szőke hajjal rendelkezett és kék szemekkel, a másik derékig érő barna hajjal és barna szemekkel.
- Üdvözlöm önöket – szólalt meg a férfi angolul. – A’atan vagyok. A társnőim La’anda – mutatott a szőkére – és E’eran – következett a barna.
Reynolds-ot láthatóan ismerték és ő is a triót.
- Úgy hallottam, hogy magukban még ott van Zola, remélem engedni fogják, hogy eltávolítsuk magukból – szólalt meg kellemesen lágy hangon E’eran.
- Még nem látták azt hiszem, hogy milyen ez – mondta Reena.
A trió bólintott, majd egy holografikus képet vetített ki, hogy mindhárom férfi lássa milyen az, ha Zola szó szerint bennük van.
Z Dimenzió - Page 2 2815212-captain_america_zola

Z Dimenzió - Page 2 2815212-captain_america_zola

by **Danny Long** Szomb. 31 Jan. 2015, 13:34

Amikor Reynolds elmondja, hogy vannak zavarók, bólintok. Ezek szerint ez az ellenállás jobb technológiával rendelkezik, mint gondoltam. Nyilván nem lehet könnyű Zola eszközeit blokkolni. Ez egy kicsit javít az esélyeinken. Persze csak remélhetjük, hogy orvosi technológia terén is ennyire jól felszereltek, de legalább van mi alapján bizakodni.
Elsőként mászom le a csatornába. Amikor leérek, deaktiválom az álcát. Kétségkívül praktikus eszköz, de igen fárasztó mentálisan, hogy a testem nem úgy néz ki, mint amilyennek érzem, így jól esik újra önmagamat látni. Reynolds nagyjából hús percen keresztül vezet minket, egy bonyolult csatornarendszerben, de nem kérdőjelezem meg, hogy tudja, mit csinál. Végül egy falná állunk meg, amin szinte azonnal meg is jelenik egy titkos ajtó. Bent hárman várnak minket, egy férfi, és két nő. Süt róluk, hogy a harmadik kaszt tagjai, egyszerűen túl tökéletesek embernek. Elgondolkozom egy pillanatra, hogy mi késztetheti őket arra, hogy fellázadjanak a teremtőjük ellen. Magamat is meglepem azzal, hogy bibliai hasonlat jut eszembe, de ez kissé olyan, mint Lucifer lázadása. Persze azzal a különbséggel, hogy itt az isten egy őrült náci tudós... Szeretném hinni, hogy Lucifereinket tényleg valamiféle idealizmus motiválja, de az élet többnyire nem ilyen szép. Kellett legyen valami gyakorlatiasabb oka is annak, hogy hátrahagyták a kényelmes kis életüket. Ráadásul különösen nehezemre esik bízni olyan lényekben, akik ennyire szépek. Valaki, aki úgy néz ki, mit egy majom, megtanulja, hogy a szép emberekben nem szabad bízni. Nyitva fogom tartani a szemem, de nincs sok választásom. Legfeljebb néhány órán belül mindhárman be fogunk feküdni ezeknek a lényeknek a kései alá, mert Zola nem maradhat bennünk. Igyekszem tehát bízni Reynolds ítéletében.
- Bérmajom vagyok.- mondom, miután vendéglátóink bemutatkoztak. A többieket hagyom úgy bemutatkozni, ahogy akarnak.
Ahogy kivetítik a hologramot, egy pillanatra elfog a hányinger, de gyorsan összeszedem magam. Végső soron valami ilyesmire számítottam, de ez nem teszi kevésbé szörnyűvé. Ezért már igazán jogos lenne veszélyességi pótlékot kérni.
- Nem nagyon van más választásunk. - válaszolom a barna nőnek.

by **Lady Gaia-Vell** Hétf. 02 Feb. 2015, 07:20

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield), Arnold Braun (Gami) és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2015. február 6. (péntek)

Mivel egyébként sincs túl sok választásuk, hacsak nem akarnak egy Zola-val osztozni a testükben, így Blokk is belement abba, hogy tegye a hármas azt, amit kell tenni. Gyorsan elmondták, próbálták érthetően azt, hogy miből is áll majd a műtét, az elhangzottak alapján minden téren a földiek felett álltak. Mivel eredendően ők nem latint tanultak orvosi nyelvnek, így azokkal nem tudják elmondani, hogy miből is áll ez az egész. Röviden beejtést ejtenek a mellkason és körbevágják azt a valamit, ami ott van. Egy speciális anyagot fecskendeznek be végig a monitor körül, mindez regenerálja a tüdő és a bordák növekedését, mert ahhoz, hogy a monitor oda kerüljön ezeknek egy részét ki kellett vágni a hármasból. A szövetek ezek után már a befecskendezett anyagnak hála regenerálódnak maguktól. A folyamat roppant fájdalmas, így közben altatásban lesz mindhárom férfi, szerencsére csak néhány napot, három-négyet vesz igénybe az egész. Végül, amint Braun is beleegyezik abba, hogy műtét legyen mindhárom férfit egy-egy külön helységbe kísérik.

Néhány nappal később.
Mind a hárman egy ágyon fekve ébredtek ismét, ezúttal is hasogatott a mellkasuk, de most sokkalta szabadabban lélegeztek és nem érezték úgy, mintha nyomná valami a mellkasukat. Ezúttal nem voltak bekötözve, így ellenőrizhették magukat. Már csak gyógyulófélben levő hegeket találtak ott. Egy szobában voltak ismét, ezúttal sokkalta nagyobb kényelemben, mint legutóbb. Szinte egyszerre az ébredésükkel A’atan lépett be Reena-val.
- Nagyon jól néznek ki, hogy érzik magukat? – kérdezte a férfi.

by **Thorhalla** Pént. 06 Feb. 2015, 08:09

//Mivel senki sem írt, így nem tudok kört váltani. kedden lesz az új kör, remélem akkor már tudok váltani.//

by **Danny Long** Hétf. 09 Feb. 2015, 15:49

A helyiek nagyjából a mi szintünkre lebutítva elmagyarázzák, hogy mit fognak csinálni velünk a műtőasztalon. Természetesen nagyon figyelmesen hallgatom, de végig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy valójában bármit mondhatna, kénytelenek lennénk elfogadni. Szerencsére azonban semmi olyan nem hangzik el, amire ne számítottam volna. Akár azt is mondhatnám, hogy a körülményeket figyelembe véve, egy elég sima műtét vár ránk.

Ahogy felébredek az első dolog, ami eljut a tudatomig, a fájdalom. Ahogy az altatás okozta ködön egyre több információ és érzés szűrődik át felnyögök. Szavak még nem jutnak az eszembe, hogy meg tudjam fogalmazni a fájdalmat. Beletelik néhány percbe, amíg nagyjából kitisztul a tudatom, és sikerül fegyelmeznem magam annyira, hogy abbahagyjam a nyöszörgést. Megpróbálok egy mély levegőt venni, ami kegyetlenül fájdalmas ugyan, de sokkal könnyebben megy, mint eddig. Eszembe jut, hogy most kaptam vissza a tüdőm egy részét. Tehát a műtét bizonyára sikerült. Lenézek a mellkasomra, ami ezúttal nincs bekötve, csak hegek borítják. A monitor eltűnt. Néhány pillanattal később belép A'atan és Reynolds. Úgy tűnik, észrevették, hogy felébredtünk.
- Ahhoz képest, hogy most szedték ki Zolát a mellkasomból, nem panaszkodom. - felelem a kérdésre.
Eszembe jut, hogy napokig voltunk kiütve, így rögtön vissza is kérdezek.
- Történt valami fontos, amíg altatásban voltunk?

by **Jack Gammer** Kedd 10 Feb. 2015, 03:08

HYDRA AKTA #69472 - 2. Küldetés - 15. Jelentés

(A következő sorok az alanyon lefolytatott 2025-ös téli ellenőrzés során hangzottak el.)

„A problémáink sorban megoldódni látszottak, legalábbis az egyik legnagyobb és legsürgetőbb darabot sikeresen legyűrtük, nem kevés külső segítséggel. Mázli, nem örültem volna, ha kikelt volna belőlem egy személyre szabott Arnim Zola. Zavaros? Mindjárt elmagyarázom. Azt gondolom szinte már említenem se kell, hogy kezdett elegem lenni ebből a fickóból. Ez már a második küldetés volt, hogy ellene mentünk, de még mindig nem éreztem magunkat közelebb az elfogásához, mint eddig. Az egész nem sokkal az előző vége után kezdődött. Megint a pforzheimi titkos bázisról indultunk, a csapásmérő egységgel, bár a dolgok kicsit megváltoztak. Bérmajom lett az osztag parancsnoka, Reynolds megnyugtató módon továbbra is velünk tartott, ott voltam még én, illetve két újonc, Blokk az informatikai szakértő és Mumus a robbantási szakértő. Előbbi jó fogásnak bizonyult, utóbbi viszont végül el se indult velünk a küldetésre. Már a tervezgetés közepette sejtettük, hogy ez a dolog nem lesz olyan egyszerű. A célpont a jelentések szerint egy dél-németországi határ menti kastélyban bujkált a hegyek között, de mivel csak régi tervrajzaink voltak, fogalmunk se lehetett, miféle titkok lapultak az épületkomplexum mélyén. Azt sejtettük, hogy lesznek meglepetések, de azt nem tippeltük volna meg, ami végül lezajlott. Nem is készülhettünk így fel ezekre a fordulatokra, csak igyekeztük tenni a dolgunkat. Kidolgoztuk a behatolási tervet, a beszivárgási folyamatot és a kijutási útvonalakat, felszerelkeztünk, rápihentünk az eseményekre, majd elindultunk és reméltük a legjobbakat. Az eleje egész jól zajlott. Reynolds előrement, takarított a teraszon, mi leszálltunk a kis repülő autónkkal, egy darabig tökéletesen észrevétlenek voltunk. A célunk a kastély rendszerébe való betörés volt, ehhez a modernebb részre kellett bejutnunk. Itt jött a beszivárgás, amiben sajnos a jelek szerint nem jeleskedtünk túlságosan. Az őrök felszereléseit, fegyvereit, ruháit alkalmazva, illetve Bérmajom még egy személyes holografikus álcázóval felszerelve, Reynolds pedig rejtve támogatva minket, így hatoltunk egyre mélyebbre a kastélyban. Különösebb ellenállás nélkül eljutottunk egy ajtóig, amit sajnos nem szabadott volna piszkálnunk. De mi megtettük, és valószínűleg ez buktatott le minket a helyi erők előtt. Az ajtó ugyanis átjáró volt egy Z Dimenzió nevű világba, egy zsebdimenzióba, Arnim Zola személyes kis játszóterére. Azért egy ilyen meglepetésre egyikünk sem számított. Addig bámészkodtunk, az őröknek sikerült elkábítania és elfognia minket. Joggal hihettünk volna, hogy ennyi volt a küldetés.

De mégsem. Tény, nem kerültünk túl fényes helyzetbe, de legalább még éltünk. Alsónadrágban, egy ágyhoz szíjazva, egy orvosi helyiségben, de még egyben voltunk, úgy ahogy. Nagyjából sértetlenek voltunk, egyetlen apróság, ami aggaszthatott minket, az egy furcsa műtétnyom volt, amiről majd később mesélek. Akkor a kijutás volt az elsődleges feladatunk. Kitéptem magam a szíjak szorításából, a bal kezem ugyan jelentősen sérült a folyamat közben, de később sikerült egy rögtönzött fáslival rögzíteni, így nagyjából használható maradt. Eloldoztam a többieket is, felszerelkeztünk szíjakkal és szikékkel, és mivel nem volt kiút a szobából, az ajtót figyelve vártunk egy lehetséges menekülési lehetőségre. Meg is jött hamarosan. Egy gyanútlan fehér köpenyes orvos ballagott be a szobába ellenőrizni a betegeit, Blokk villámgyorsan sarokba szorította, én pedig biztosítottam a kiútként szolgáló ajtót. Az emelet tiszta volt, nem volt ellenséges aktivitás, volt időnk a dokival foglalkozni. De hiába próbáltuk kivallatni, se angolul, se németül nem értett, csak valami asgardihoz hasonló nyelven dumált. Nem vettük így hasznát, így a frissen magához tért Bérmajommal immár ismét hárman egyet értettünk abban, hogy a fickónak vesznie kell. A kását azonban nem ehettünk meg ilyen forrón. A doktor bácsi beteges és gyenge kinézete ellenére tartogatott valami trükköt a tarsolyában, amivel elkerülte a nyakkitörést, kiszabadult Blokk szorításából és majdnem meg is szökött. Szerencsére nekem még közbe se kellett avatkoznom, mert Bérmajom magára vállalta a doki kiiktatását. Először lábon dobta szikékkel, majd mikor kiesett a fickó a folyosóra, ráugrott és feltolt egy újabb pengét egyenesen az agyacskájába. Ez már elégnek bizonyult a férfi kiiktatásához. Behúztuk a tetemet a szobába és alaposabban is szemügyre vettük. Valami furcsa védekezési mechanizmus üzemelt a testében. Ahol megérintettük, ott pár pillanat múlva bőrkeményedés jelent meg. A hirtelen érkező támadásokkal szemben azonban védtelen volt, ezt észben kellett tartanunk a továbbiakban. Otthagytuk a dokit a kis szobájában és felfedeztük a szintet. Egy zárt ajtó felfeszítése után megleltük a felszereléseinket. Ismét magunkra öltöttük a kiiktatott zsoldos őrök cuccait, amikkel kevesebb esélyünk volt a lebukásra odakint és máris nem éreztük annyira kiszolgáltatottnak magunkat. Bár az épület ablakán kitekintve a helyzetünk még így is eléggé bonyolultnak tűnt.

Átkerültünk abba a bizonyos másik világba. Egy város tárult a szemünk elé, felfedezésre várva. Nem várhattunk sokáig a kórházban, gyorsan ki kellett jutnunk, mielőtt felfedezték volna a szökésünket. A tűzlépcső használatával lejutottunk az utcaszintre, éppen időben, hiszen megszólaltak a riasztók, energiamező húzódott az épület köré és helikopterek is közeledtek. Mi azonban kint voltunk az utcán és viszonylag jól el tudtunk vegyülni. Na nem a helyiek között, akik sokban különböztek tőlünk, de a zsoldosok megszokott figuráknak tűntek errefelé. Szép nagydarab város felfedezése várt ránk. Három gyűrűs városszerkezet, mi a külsőben raboskodtunk, és a legbelsőbe volt a torony, amiben Arnim Zola rejtekhelyét sejtettük. Nem volt hát vesztegetni való idő, elindultunk a nyílt utcán, kihasználva az álcánkat. A külső kör lakói úgy néztek ki, mint a nagyra nőtt Homo Erectusok, legalábbis rengeteg karakterisztikájuk emlékeztetett erre. Átlagos ruhák, valamiféle alsóbb osztály tagjai lehettek, ez már első látásra is látszott. Hamarosan többet is megtudtunk a helyről, de akkoriban még az ismeretlenség homálya fedte a legtöbb részletet. Csak mentünk előre, míg bele nem botlottunk a külső és a középső gyűrű közötti határba. Odaát már fejlettebb és jobban öltözött cro-magnoni őrök vártak ránk, zsoldosokkal megspékelve, a hatalmas biztonsági kapuk mögött. A két faj nem vegyült egymással, de ez az információt nem tudtuk hasznosítani az átjutáshoz. A rádió frekvenciákból sok volt, kódolva voltak és a helyiek nyelvén, azokban nem remélhettünk segítséget. A frontális támadás eleve kudarcra volt ítélve, nem bírtunk volna el ekkora túlerővel. Maradt az elterelés. Bérmajom eldobott egy füstgránátot és úgy tűnt, be is vált a dolog. A helyiek meglepetten bámészkodtak, talán még sose láttak ilyet, a határőrök nagy része pedig látszólag elvonult kivizsgálni az esetet, csak két helyi őrt hagyva hátra a tárva-nyitva hagyott kapuknál. Visszagondolva, túlzottan egyszerűnek tűnt az egész. Nem mintha amúgy lett volna más választásunk, így nekiindultunk a dolognak. Egész jól haladt, a füstöt vizsgáló őrök nem láthattak minket, a helyiek meg nem nagyon foglalkoztak velünk. Pár pillanatra úgy tűnt, sikerülhet a dolog. Aztán utunkat állta az orosz akcentusú Szergej. Csapda volt az egész. Mögöttünk fegyverek kibiztosításának hangja hallatszott, egy angol fickó vezetésével körbekerítettek minket a zsoldosok. Nem kezdtünk el ostoba módon hőst játszani és lelövetni magunkat, hanem inkább megadtuk magunkat. Két küldetés, három elfogás, kezdett eléggé idegesíteni ez a tendencia. A Fellegvárba akartak vitetni minket, ez nem is volt rossz, végül is oda tartottunk amúgy is. Lefegyvereztek minket, műanyag bilincseket tettek ránk, beraktak minket egy automatizált mikrobuszba, betették mellénk a felszereléseinket és egyedül Szergejt küldték velünk az útra. Mintha rá lett volna írva az egész szituációra, hogy azt akarják, hogy megszökjünk. Ennél már keményebb helyzetből is kivágtuk magunkat. Elindult a jármű, én pedig már azon agyaltam, hogy hárman valamilyen módon biztosan el tudunk bánni egyetlen Szergejjel, de mint azonnal kiderült, erre végső soron egyáltalán nem volt szükség, a probléma már azelőtt meg volt oldva, hogy egyáltalán rendesen felmerülhetett volna.

Az orosz fickó kikapcsolta az álcázóját, és nagy meglepetésünkre Reynolds társaságát élvezhettük újra. Mókásan megszólt minket a késésért, mi pedig iszonyatosan örültünk annak, hogy meglett a nő, bár ezt csak mérsékelten mutattuk ki, de tudtam jól, hogy az esélyeink bizony hatalmasat nőttek a sikerre. Még nem a Fellegvárba akart minket vinni, hanem a föld alá, valamiféle ellenállókhoz. Elsősorban a műtétünk miatt. Annyi kérdésünk volt, de végre kaphattunk válaszokat. Blokk csak a műtétről érdeklődött, de ha már itt tartottunk, én kicsit részleteztem a kérdéseimet. A műtét, a világ, a helyiek, a hierarchia és minden egyéb, nem tudtam mi érdekelt a legjobban, de azt tudtam, hogy mindenről hallani akarok. Nem mintha Reynoldsnak kellettek volna kérdések, szépen részletesen beszámolt nekünk mindenről, amit az ott tartózkodása során addig kiderített. Először is, a műtétünk. Valamiféle megfigyelőrendszer növekedett bennünk, már abba is beleborzongtam, hogy elképzeltem, de erről később mér durvább dolgokat tudtunk meg. Egy hete voltunk fogságban, újabb napok, amiket már sose kapok vissza az életemből, és amelyeknek elvesztegetését annak az árulónak köszönhettem. Minden esetre Arnim Zola érdekesen töltötte a szabadidejét. Ebben a saját kis utópiájában az összes embertípust ők tenyésztették ki különböző feladatokra. Külsőben fizikai munkások, középen félig fizikai, félig szellemi, ezt a kettőt már láttuk. Belül azonban olyasmi volt, amit nehezen tudtam elképzelni. Tökéletes emberek, szépek, vonzóak, intelligensek, fizikai csodák, egyszerűen nem tudtam elhinni, óriási szerencse, hogy hamarosan láthattam őket a saját szememmel is. Ők voltak ugyanis azok, akik egyenjogúságot akartak a fajok között, ami furcsa, hiszen általában ez az elnyomottakra volt jellemző, eléggé felvilágosultak lehettek ezek a tökéletességek. Hozzájuk tartottunk éppen, ezekhez a lázadókhoz, hogy segítsenek rajtunk. Bérmajom aggódott ugyan, hogy a megjelenésünk lebuktathatja őket, de felkészült rebellisekkel volt dolgunk, voltak zavaróik ilyen esetekre, bizonyára nem ma kezdték az ipart. Arnim Zola elfogása nehéz falatnak tűnt, hiszen senki se tudott róla semmi konkrétat. De papíron még ő volt a főnök errefelé. Utána jött a lánya, akinek a klónját a múltkori küldetésen megtaláltuk. És utánuk jöttek a rangsorban a zsoldosok. Szépen kiépített hierarchia volt ez. Nagyon nagy kedvem támadt nekem is felrúgni az egészet. Beszélgetés közben beértünk a belső szektorba és hamarosan a kiszállás ideje is elérkezett. A járművünk megállt, kikukkantottunk, az utcán semmilyen idegen aktivitást nem észleltünk. A felszerelésünkkel együtt kiszálltunk, a kocsi azonnal tovább is indult, mintha mi sem történt volna. Gyorsan sikerült felnyitnunk a pár lépésnyire lévő csatornafedőt és egyesével lemásztunk a föld alá. Kicsit megnyugtató volt, hogy már nem a nyílt utcán voltunk, innen már valamiféle biztonságérzet kerített hatalmába. Jól esett kicsit ellazítani az idegeket annyi feszültség után. Még nem engedtem ki teljesen, hiszen itt is várhattak ránk kellemetlenségek, de mint utólag kiderült, innen már sima utunk volt a lázadókig.

Legalább 15-20 percig sétáltunk az alagútban, de végül elérkeztünk a célig. Egy teljesen átlagos falnál álltunk meg, amiről kiderült, nem is annyira átlagos. Gyors jelzés Reynoldstól és már meg is jelent egy rejtett ajtó, ami egy roppant modern laborhelyiségbe vezetett minket. Bent rögtön találtunk is lázadókat, két nőt és egy férfit. Nem túlzott azzal az ügynöknő, hogy a legfelsőbb osztály tagjai tökéletesek voltak, de legalábbis nagyon közel álltak hozzá. Majdnem két méteres magasság, arányos idomok, vonzó kinézet, kaukázusi bőrszín. A rövidre nyírt fekete hajú, kék szemű, borosta nélküli férfi neve A’atan volt, ő mutatkozott be először. Társnőit is bemutatta nekünk, vállig érő szőke hajjal és kék szemekkel La’anda, valamint derékig érő barna hajjal és barna szemekkel E’eran. Ne vesződjenek sokat a helyesírással, majd lebetűzöm őket később. Bérmajom bemutatkozott, így én is biccentettem és csatlakoztam a sorba.
- Arnold Braun, nagyon örvendek.
Legalábbis ha valóban segíteni akartak rajtunk, akkor nagyon örültem nekik. Pláne azok után, amiket megtudtunk a műtétünk részleteiről. Holografikusan kivetítették nekünk, mi történne, ha nem távolítanák el azt, amit belénk ültettek. Hirtelen szóhoz se jutottam a borzalom láttán, csak nyeltem egy hatalmasat. A szerencsétlen alany testében szó szerint egy monitor volt, amiben ott lakott egy mini Arnim Zola. El nem tudom mondani, mennyire nem tetszett ez a jövőkép. Ezért különösen érdeklődő tekintetet erőltettem magamra, mikor próbálták nekünk elmagyarázni, mi is fog történni. Éreztem, hogy igyekeztek a saját nyelvünkön, lebutítva elmondani ezt a bonyolult folyamatot, de nagyjából megértettem, mi is fog történni. Kezdésnek kivágják belőlünk azt, ami be lett ültetve. Majd egy speciális anyag befecskendezésével regenerálják a monitor elhelyezése miatt kivágott tüdő és borda darabokat. Ha mindez igaz, ezután a regenerációval már nem lesznek gondok. 3-4 napos folyamatról volt szó, ami roppant mód fájdalmasnak ígérkezett, de altatásban szándékoztak tartani minket, legalábbis addig, míg elviselhetőbb lesz a dolog. Gondterhelten végigsimítottam a szakállamat és jelentőségteljesen bólintottam a hallottak után.
- Nem hangzik egy kellemes folyamatnak, de valóban nincs választásunk, vágjunk bele.
Mindhárman beleegyeztünk a dologba. Bár természetemnél fogva bizalmatlan voltam az idegenekkel szemben, pillanatnyilag aligha engedhettem meg magamnak, hogy gyanakodjak. Reynolds bízott a lázadókban, és ha tényleg segíteni akartak nekünk, akkor valószínűleg ők voltak az egyetlen esélyünk. Külön termekbe kísértek minket és előkészítettek az újbóli műtétre. Izgultam, aggódtam, némileg még féltem is, de ahogy azt ilyenkor szoktam, hamar megnyugtattam magam. Bíztam benne, hogy amikor felébredek, minden jobb lesz. Ha felébredek persze. De abba maradtam, hogy fel fogok, nem lehet így vége. Bizakodva vettem egy utolsó mély levegőt, mielőtt az altatószer megtette a hatását és ismét magával ragadott a sötétség.

Nyöszörgés, csipogás, zúgás, egyre több hang jutott el a tudatomig. A legtöbb nyögés tőlem jött, de azt hiszem más is volt még körülöttem, pontosabban mások. A társaim, megint együtt voltunk. És ők is olyan vacakul érezhették magukat, mint én. Borzalmasan hasogatott a mellkasom. Fájt levegőt venni, de már az első óvatosabb légzéseknél is feltűnt, hogy sokkal szabadabban megy a dolog, mintha valami nagy tényleg kikerült volna onnan. Lassan, hunyorogva kinyitottam a szemeimet. Megint egy orvosi szoba, de ez sokkal kényelmesebb és barátságosabb volt, mint a múltkori ébredés utáni. És most nem voltunk lekötözve, ez se volt hátrány. A többiek is itt voltak, Blokk még aludt, de Bérmajom már magához tért. A mellkasomra pillantottam, sehol egy kötés, csak gyógyulófélben lévő hegek. Újabb darabok a kollekcióhoz. Fájt a beszerzésük, de szerettem őket, mindegyik emlékeztetett egy veszélyes küldetésre. Reméltem, hogy csodaszer ide vagy oda, azért ennek a kis kiruccanásnak is marad majd valami nyoma. Óvatosan intettem egy jó reggeltet a parancsnoknak, miközben a tökéletes fickó és Reynolds léptek be a szobába. A hogylétünket firtató kérdésére halványan elmosolyodtam, miközben megpróbáltam felülni. Nem volt idő több hetes rehabilitációra, hamarosan bizonyára indulnunk kellett tovább, szóval jobb volt minél előbb ismét aktivizálódni. Bérmajom kezdte a sort, nem akadt panasza és a kihagyott eseményekről érdeklődött. Valóban, sok újabb kérdés merült fel, most hogy a műtéten túl voltunk. Mivel más nem tette meg, én igyekeztem ezeknek hangot adni. Persze csak a maga idejében.
- Voltam már sokkal rosszabbul is. Azt hiszem, hatalmas köszönettel tartozunk a segítségükért. De most hogy ez a sürgető probléma elhárult, muszáj megkérdeznem, hogyan tovább?
Röviden összefoglaltam a mondandómat, tőlem szokatlan módon, de még nem esett olyan jól a beszéd, mint egészségesen általában. És ehhez hozzá jött még az is, hogy azt se tudtam, hol kezdjem. Nem tudtam, mennyit tudtak a helyiek a tevékenységünkről. Az nem tűnt kérdésnek, hogy egy oldalon álltunk Arnim Zolát illetően. De azt nem tudtam, hogy a Hydra említése mennyire vetne ránk jó fényt, hiszen a helyiek valószínűleg csak az áruló vezetőjükre asszociálnának belőle. Annyi kérdésem volt, de fogalmam se volt, hogyan tehetném fel őket megfelelően. Inkább csak ennyit mondtam, és igazából nem csak a férfinak, hanem társaimnak is címeztem a kérdést. Nekem ugyan lett volna ötletem, de nem az én tisztem volt eldönteni a dolgot és őszintén szólva, több ismeret hiányában egyelőre javaslatokat se akartam tenni. Volt egy olyan érzésem, hogy előbb nem ártott meghallgatnunk, mi hírekkel szolgált a frissen belépő páros.

Akárhogy is, nagy kő esett le a szívemről, hogy ez a műtét dolog lezárult. Kevés annál ijesztőbb érzés van, mikor a testedben valami idegen cucc garázdálkodik és semmit sem tudsz tenni ellene. Szerencsére kaptunk segítséget, különben mostanra már valószínűleg Arnim Zola monitoros kiskatonái lennénk. A nagy kérdések egyike, hogy mennyire volt ingyen ez a segítség. Vártak tőlünk valamit cserébe? Esetleg hogy segítsünk a lázadásnak? Na de mit tehettünk mi, azon kívül, hogy elvittük innen a célpontunkat? Abban aztán nagyon szívesen közreműködtünk, mert mint már sokszor említettem, Arnim Zola úr többszörösen is kihúzta már nálam azt a bizonyos gyufát. Szóval, ha ez volt a nagy közös cél, akkor helyben voltunk, csak mutassák az irányt és nagyon szívesen zsákot húzok a fejére. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna a dolog. A lázadásról se ártott volna többet tudni, mi volt a végső cél, mekkora erőkkel rendelkeztek, miben tudtak nekünk segíteni és még sok hasonló. És persze ugyanezek igazak voltak Arnim Zola erőire is. A zsoldosokat ismertük, de a helyi erőket nem. A tartózkodási helye is kérdéses volt, bár az a Fellegvár rendkívül jó kiindulási pontnak tűnt, bizonyára kemény ellenállás várt minket arrafelé. Ilyen és még ehhez hasonló kérdések tucatjai merültek fel bennem a küldetés teljesítésével kapcsolatban, de egyelőre jobbnak láttam, ha nem rohamozom meg vele vendéglátónkat. Ennyi egyelőre bőven elég volt, úgysem volt még erőm hatalmas német akcentusos nagy monológokhoz, szépen sorjában kellett haladni. Valószínűleg most úgyis egy valag információt terveztek a látogatók a nyakunkba zúdítani, melyek ismeretében már sokkal jobban körvonalazódni fog a következő lépésünk. Ha valóban mesélésre kerül sor, akkor azt az időt igyekszem hasznosat tölteni és kipróbálni, mennyire voltam már bevethető formában. Karok, lábak, felsőtest, alsótest, fej, mindenre szükség volt a továbbhaladáshoz, megnyugtatott volna, ha nem érzékeltem volna maradandó problémákat. Akár már az állással is megpróbálkoztam, bár ez még korainak tűnt a fájdalom alapján, nem is erőltettem, de azért egy próbát megért. Egyelőre úgyse tudtam annál hasznosabban tölteni az időmet, mint hogy próbálgatom, mennyire vagyok bevethető állapotban és figyelek az elhangzó információkra. Mint már mondtam, egy nagy probléma elhárult a műtéttel, de még rengeteg várt ránk a küldetés során. A helyzetünk ugyan sokat javult Reynolds újbóli csatlakozása óta, de még messze nem voltunk kint a vízből. A küldetés végső teljesítéséig még elképesztően hosszú út várt ránk. De hát valahonnan el kellett kezdeni a dolgot. Minden esetre az esélyeink ezen a ponton az addigiakhoz képest határozottan jónak tűntek.”

by **Lady Gaia-Vell** Kedd 10 Feb. 2015, 09:32

Résztvevők: Bérmajom / Daniel Long, Tiger Greyson / Blokk (Zield), Arnold Braun (Gami) és Reena Reynolds
Következő körváltás: 2015. február 14. (szombat)

Ahogyan Bérmajom és Braun is mozgolódni kezdett a fájdalom is úgy múlt el a testükből. Egyre könnyebben ment az egész, egy-két perc után pedig csak annyit éreztek már, hogy a sebek a varratoknál nagyon kicsit feszülnek és húzódnak. Semmit többet, így Braun meg is meg kapta a válaszát azzal illetően, hogy van-e egyéb gondjuk, úgy tűnt, hogy nem. Valamiféle regeneráló szert kaphattak és amiatt jöttek ennyire gyorsan.
- Az ő állapota – kezdte a nő és Blokkra pillantott. – Sokkalta súlyosabb, az ő szervezte kezdte elfogadni és teljesen beintegrálni magába már Zolát, így komplikációk is voltak. A Ms. Reynolds véréből készült regenerációs oltás, amit önök is kaptak, hogy gyorsabban gyógyuljanak nem volt hatással rá.
Tette még hozzá ezt az információt, ami orvosi dolog volt. Arra, hogy mi lesz a folytatás, vagy mi történt az elmúlt napokban nem is ő felelt, hanem Reena.
- Roppant sajnálatos módon megtalálták az orosz testét a járműben, holtan. Úgy tudják, hogy maguk megölték őt és megszöktek – mondta. – Mindenhol csak három személyt keresnek és úgy gondolják, hogy maguk nem voltak olyan ostobák, hogy a városban maradjanak, hanem az interferenciával ellátott vadonba mennek és ezért nem találják magukat. Így arrafelé kutatnak, ezt kihasználhatjuk a későbbiekhez.
Itt néhány pillanatot kivárt, hátha mondott Bérmajom, vagy Braun valamit, ezt kivárta, utána folytatta.
- Jelenleg elég közel vagyunk a legbelső gyűrűhöz és ahhoz a részhez, ahol, ha Zola még él egyáltalán, akkor fellelhetjük őt. Mik a parancsai uram? – kérdezte.

by **Danny Long** Pént. 13 Feb. 2015, 12:53

Néhány perc alatt megtapasztalom ennek a világnak egy újabb orvosi csodáját, ugyanis a műtéti sebek okozta fájdalom nagyon gyorsan halványul el, majd válik alig érezhető feszüléssé. Így gond nélkül fel tudok ülni az ágyon, hogy egy fokkal kevésbé alárendelt pozícióban beszélhessek tovább a vendéglátónkkal. A férfi nem szolgál jó hírrel: Blokk állapota sokkal rosszabb, mint a miénk. Ahogy odanézek, látom is, hogy ő még mindig eszméletlen.
- Sikerült belőle eltávolítani Zolát? - kérdezem. Ebben az esetben, ha itt végzünk, egy megfelelő Hydra intézményben lesz ideje lábadozni, de az kérdéses, hogy Zola technológiájával mit tudnának kezdeni. Ha ebben a világban sem jártak sikerrel az orvosok, nem tudom, hogy a miénkben mennyi esélye van.
A továbbiakról már Reynolds kezd beszélni. Miután elmondta az információkat, át is adja nekem az irányítást.
- Ha most nagy erőkkel keresnek minket a vadonban, ne várjuk ki, amíg feladják! Azonnal meg kell kezdenünk az akció megtervezését. Szükségünk lesz egy térképre a belső körről, és minden elérhető információra a központi toronyról. Továbbá valószínűleg ránk fér majd a lázadók segítsége is.
A következő kérdést A'atannak teszem fel:
- Hajlandóak velünk együttműködni az akcióban?
Nem igazán számítok nemleges válaszra, végtére is közös célért küzdünk.

by Ajánlott tartalom