Hawthorne, New York

Hawthorne, Westchester County, New York

Westchester megyében található kisebb falu. A populáció 4-5 ezerre tehető, az adatok az utóbbi évek történései miatt kissé megbízhatatlanok. Kellemes, otthonos hely, faluhoz képest jó infrastruktúrával és alacsony munkanélküliségi rátával. Ez utóbbi csökkenését nagyban elősegítette a déli részen a Fischer-Seymour Group vállalatainak megjelenése. Az elmúlt egy évben több fiatal család is a faluba költözött a közeli orvosi kollégium és az újkeletű munkalehetőség miatt. Tervek között szerepel egy magánkórház kiépítése és idővel a faru várossá nyilvánítása. Csendes, békés hely. Többnyire.

FISCHER Pharmaceuticals Co.:

SEYMOUR Pharma-Pack Co.:

- Hogy mit gondolok a németországi támadásokról, amik karácsonykor történtek? Kedves blackmamba667, ez a kérdés elég direkt és indiszkrét, sokkal kiforrottabb megnyilatkozásokhoz szoktam tőled, ám legyen, azért nem hagylak válasz nélkül. Nem tartom meglepőnek. Miért éppen Németország? Könnyű célpont, azt kell mondjam, a helyiek, az európaiak elfeledkeznek arról, hogy a mutánsok és más természetfelettiek mindig is közöttük éltek. Hogy a társadalmaikat, a fejlettségüket, a jólétüket és kényelmüket évszázadokon keresztül olyan lényekkel együttműködve teremtették meg, akiket most elítélnek, megvetnek, kitaszítanának, ha tehetnék. Ha úgy tesznek, mintha ezek a más-képességű polgárok nem volnának olyan értékesek, mint a képesség nélküliek, akkor őszintén szólva ne csodálkozzanak, ha ezek a férfiak és nők nem harcolnak értük az elnyomóik, támadóik, zaklatóik ellen. Hisz nem a különleges képességek maguk azok, amik gonosszá teszik a teremtményeket, hanem a gonosz lélek az, ami veszedelmessé a képességeket. Természetesen nem érdemelték meg az áldozatok, hogy meghaljanak, de a megmaradottak reménykedhetnek abban, hogy jövendőbeli tetteik, szavazataik és választásaik alkalmával majd okosan döntenek és nem fordítanak hátat olyanoknak, akik a nehéz időkben segíthetnének nekik. Köszöntem a figyelmet - kikapcsolta a felvevőkészüléket, mint rendesen, gyorsan, telefonról vezérelve, egészen megelégedetten. Csak pár kérdés, és már kész is egy kis éji videó, amivel a közönséget megnyugtatja akkor is, hogyha a rendes részek valahogy elmaradoznak.
Valahogy az utóbbi hónapokban ez-az rendre elmaradozik a szokott fontosságú dolgok árnyékában. Sőt, ha már itt tartunk, a szokott fontosságú dolgok is mintha elmaradoznának.
Szellemléptek viszik a konyhába, ám a fehérsége üresen köszön vissza, a pulton nem várakozik rá aljas csomó-csalétek. Amióta volt szerencsétlensége Noah tudomására hozni ezt a bogarát, valahogy elszaporodtak a "véletlen" balesetek körülötte. Valahogy majd csak megérteti vele, hogy ez nem játék, ám addig azonban...
- Hajnali háromnegyed négy van. Fél négyre ígérted magad. Távol álljon tőlem az akadékoskodás, de fél öttől fél hétig valószínűleg egy videókonferenciád van - korrektül beöltözve megáll a laborajtóban, az ügyködő férfi tarkójára mered. Hogy ezen kívül mit ígért még, az már szinte mellékes. Vörös hajának egy tincsét az ujjára csavarja, bosszúsan morzsolja. Munkamániás.

A kutatólabor hátsó szektorában dolgozik. Kis terem, melynek elkülönített részén légmentesen zárt szektor található. Veszélyes, oxigénnel érintkezve robbanékony anyagok várják tömött sorokban a megfelelő pillanatot, amikor romba dönthetik az egész kócerájt. Hét lakat alatt tartják őket ugyan, mégis szinte kérik maguknak, hogy valaki kutakodó, értetlen kis kezeivel felnyissa Pandora-szelencéjét.
Nem alkalmaz hülyéket. Ez az egyik oka, amiért vállalkozása sikerrel nőtte ki magát gyakorlatilag két év leforgása alatt. Tán nem a semmiből, ám a komplexum még így is lenyűgöző. Akkor is, ha minden idejét felemészti az, hogy két céget egyedül irányítson... valójában pedig, örül ennek. Kevés dolognak képes mostanában, de míg azt a maréknyi semmit megtarthatja, életének minden kellemetlen tényezőjéről képes elvonni a figyelmet.
Új projekten dolgozik. Függetlenül a cég vállalkozásaitól, elszeparálva mindentől és mindenkitől. Túl sok még az akadály. Túl sok problémát kell áthidalnia. Meg kellene álmodnia a megfelelő formulát, de az álmok... nincsenek többé álmai. Álomra hajtja fejét és az éberség úgy marja belülről, mint a méreg. Méreg, melyre nem találhat gyógyírt.
...nem? Valóban nem?
Sötét pillái megrezdülnek. Hallja, még mielőtt beérne egyáltalán. Minden kis idegszálával érzékeli a fülébe mászó súrlódást, a beöltözés jellegzetes hangjait. Megtanult nem figyelni rá alkalmazottai körében, de tisztában van azzal, hogy nincs más rajta kívül az analitikai részlegen, mi több. Az emeletnek ezen szintje ebben az órában kihalt. Szó szerint.
Pillantása felrebben a külső órára. Hm. Nos. Megesik az ilyesmi. Jó társaságban csak úgy repül az idő, nemdebár? Enyhe gonoszsággal mosolyodik rá egy kristálytiszta üvegcsére. Tiszta... enyhén megrándul a szája, közelebb hajol. Összeszűkült szemekkel vizsgálja a kémcső falát. Orrcimpái kitágulnak, ahogy mélyet lélegez. Hirtelen feltámadó haragjától vöröset lát. Melyik nyomorultnak nem sikerült elsajátítania a helyes analitikai gyakorlat legalapvetőbb pontját?! Nem hagyunk mocskot az átkozott üvegen! Lehunyja egy pillanatra a szemét, előre hajolva rákönyököl az asztalra, mutató- és hüvelykujja közé csippentve csúsztatja le orrnyergéről a szemüveget. Meg sem rezdül a vámpír hangjára.
Megnyalja a száját.
- Tehát negyed óra múlva pontosan fél órám lesz lezuhanyozni és átöltözni. - Nem. Valójában a konferenciát egy váratlan haláleset miatt elhalasztották egy nappal, ám erről a vörösnek nem kell tudnia.
Felsóhajt. Könnyedén tolja fel magát az asztaltól és kiegyenesedik. Fehér, mellkasán szorosan végiggombolt vászonköpenye meghosszítja alakját. Magasított gallérja egészen áll alá ér, sötét tincsei rakoncátlanul hullanak fémes szemei elé. Karba font kézzel áll meg a férfi előtt, csípőjét megtámasztja az asztal élén. Félrebiccenti az állát, szemei összeszűkülnek. Szemtelen mosoly rándul a száján.
- Rengeteg dolgom van, de persze. Semmi gond, Valdemar, figyelek. Miben állhatok a szolgálatodra?

Tudományfölde ebben a században már mérhetetlenül halott peremterülete az érzékelési tartománynak. Minden steril, még a baktériumtenyészetek is fényesre suvickolt lapokon és lombikokon kergetik önmagukat és egymást, minden oly makulátlan, mint a történelem során soha, semmi. Szennyből és mocsokból született a földi élet, lám mégis a titkait a legtisztább helyeken kutatják. Ki érti az emberek hibbant logikáját?
Mindazonáltal nem szeret itt lenni. Valahogy minden visszhangosnak hat, és nem állíthatja, hogy a fehérség és üvegfelületek miatt, amik az otthonukban is jellemzőek, igaz, volt már ennél kényelmesebb fészke is, de azért nem panaszkodhat. A fürdő egészen elbájoló. Valahogy ott érzi magához a legközelebb a teremtményét. Akkor nem alakoskodik semmilyen formában és fajtában.
Az érzékei jól fejlődnek. Sokkal természetesebben kezeli őket, mint ő maga tette akkor, amikor elkárhozott. Az örömére van ez a fejlődés, mert nyugodt vérmérsékletet eredményez. Egy eszelőző kölyökvámpírral ilyen időkben sokkal nehezebb lenne. Büszke rá, de a büszkeségét nehéz kifejeznie valakinek, akit igazából teljesen hidegen hagy bármiféle elismerés attól, aki új életet adott neki. Bonyolult kérdés, amitől azonmód sisteregni kezd a lelke, ha csak rágondol. Vad tekintete prédálja fel a fel a feszes köpennyak körüli területet, az őrület legbiztosabb útja az, ha hagyja a fényes láncokat szertelenül csomósodni a másik nyakán. Nem és nem, úgy egyszerűen csak nem működhet, a megszállottsága azonban alany és tárgy nélkül marad hála a magas gallérnak, némi megkönnyebbülésére.
- Helyes meglátás, fél óra erre bőségesen elegendő - a tudálékosság visszhangot ver benne, ahogy minden szó, gondolat és tett ebben az üvegség, sterilitás, pontosság, mili-, és nanomennyiségek akkreditált palotájában.
Felnéz rá. Fizikai adottság, meg nem rendítheti, olyan állhatatosan bámulja, mintha fel akarná falni a tekintetével azt a pimasz mosolyt, rátarti arcot, arrogánsan hegyes orrocskát. Mégis honnan kerített a Teremtés ezen az alkonyi órán a világ történelmében ennyi anyagot ily világi szépséghez?
- Ideje van a táplálkozásnak. Mivel a közös vadászat élménye nekünk már nemigen jár, hála földi védangyalainknak, így legalább a közösség szokását ildomos volna megtartani. Fél óra elégséges, de negyed óra egyáltalán nem az ivásra - a szeme se rebben a passzívagresszív sürgetésre.

A különböző alkotóelemeket irányított környezetben érdemes vizsgálni, avagy sehogy. Analitikai szempontból mindenképp ez a helyzet, nem az életben való megnyilvánulásaikat és reakcióikat figyeli meg, hanem az előállított paramétereknek engedelmeskedő, avagy ellenálló funkcióit. Szennyben és mocsokban viszonylag nehéz lenne elkülönítenie az esetleges kiváltó okokat, s valami újat alkotni... persze, valószínűleg hiába magyarázná mindezt a vámpírnak. Még ha rá is vette a cégalapításra, igen más területek iránt érdeklődnek ők ketten. A szükség hozta össze őket minden találkozásuk alkalmával, nem pedig a közös nézőpont. Most is elsődlegesen a szükség jelent kapcsot kettejük között. Szomorú igazsága a világnak azonban, hogy Noah-hoz aligha lehet máshogyan tartósan kötődni, mostanra túlságosan is... távolságtartóvá és bizalmatlanná vált. Az élet, főként ha mozgalmas és viszontagságos életről beszélünk, akkor is komoly nyomot hagy az ember lelkén, ha pofátlanul rövidnek találtatik.
A tudálékos hangnem pontosan olyan, amivel ki lehet kergetni a világból. Ha a másiknak nem lenne célja vele jelen helyzetben, valószínűleg vissza is fordulna a dolgához. Nem teszi. Emberinek hazudott pillantása embertelen fókusszal nyársalja fel az őt prédáló vámpír alakját. A feszültség nem új. Nem ellenséges, nem forrongó, nem lázadó. Egy tény, ami ott vibrál kettejük között a levegőben. Ragadozó a ragadozóval, s ezen a ponton aligha számít neki, hogy a magasságkülönbséget leszámítva ő a kisebbik vad.
Élénk érdeklődés lobban az íriszekbe a táplálkozás említésére. Éhség. Mintha az egész lénye ebből állna... leönteni egy adag vérrel a lelkigödör mélyén tanyázó korgó, morgó vadat, mielőtt az elkezdene előmászni onnan ismét. Milyen kár, hogy az övé nyughatatlan, álnok fajta, eléggé ahhoz, hogy insomniába kergesse a friss vámpírt.
- A konferenciát elnapoltuk. - Ellöki magát az asztaltól, járásába hirtelen beleszületik a szörnyeteg, minek ruganyos eleganciája valószínűleg sokkal inkább értékelné a vadászatot. És mégis... nemrég még ember volt. Egy része vágyik rá, egy része elutasítaná. S egy idő után az előbbi mellett döntene. Noah túl sokszor kíméletlenségbe csorduló jelleme még egy évszázaddal korábban is hamisíthatatlan vámpír-szörnyeteget nevelt volna belőle. - Ellenben a kórház elsődleges terveit jövő héten befejezik, így összehívok egy értekezletet a környékbeli területek képviselőivel. - Vérellátmány. Kifejezetten ezt az igényt kívánja kielégíteni az intézménnyel, bár a magánkórház részlegének előre látható profitja sem épp elhanyagolható tényező.
A vámpír mellé lép, mozgása kifelé invitálja a férfit. Bezárja maguk után a labort, végighaladnak a hosszú folyosón, ügyet sem vet a most kísértetiesen sötét, csendes analitikai részlegre.
- Ha minden jól megy, egy fél éven belül képesek vagyunk befejezni. Ez sok kellemetlenséget megold majd. - Zárja maguk után az összes ajtót, már az öltözőben pillant fel, ahogy gombolni kezdi magáról a köpeny fehérségét. Alatta fehér ing, szintén fehér nadrág. Még a munkás szerelésben van, bár a köpenyt leszámítva nem öltözik át egyelőre. Ráér fent.
- Mi hír van a városból? - Csak a szokásos. Minden nap megkérdezi. Aztán minden alkalommal megnézi magának a hírek összesítőjét, amíg álmatlanságtól hánykolódik az ágyban. Az idekinti fényben már jól látszik, hogy szemei alatt sötét árkok húzódnak. Pokolian fáradt lehet.

Meglenne a vámpírnak a maga szemforgása a témakörben, és szolidan azt is jelezné, hogy a tudomány és technológia azelőtt is talált fel és ki dolgokat, hogysem magát a sterilitást kiokoskodta volna. Talán éppen ez a túlzott részletekbe menőség, az anyag elemi részecskéinek túl beható ismerete, a paraméterekkel való játszadozás az, ami az emberiségre ilyen rossz időket hozott. Aligha osztatlanul népszerű ezzel az állásponttal a fiúnál, aki már talpig férfi, és éppen azért választotta magának ezt az irányt, ezt az életet, ezt az érdeklődést, mert így reméli megváltani az emberiséget, vagy ha azt nem is, legalább a saját szemében jobbá tenni a rohadt világot, ami elvette tőle az életét.
Botorság. Az életét ő vette el, mert kellett neki. Akarta magának ezt az életet, ezt az elmét, ezt a konok és zárkózott koponyába szorított életet, ami azonban nem annyira öröm, mint egyszerű ragadozó-vágy a küzdelemre. Noah már jóval azelőtt vadállat volt, hogy ő maga a halál utáni létet adta volna neki, a motivációinak végelkeseredése miatt volt ő vámpír, aki szomjúhozó eszelősként élősködött az életen, vágyva, akarja, követelve, marcangolva azt azért, hogy kárpótolja őt az elveszítettekért.
Milyen kár, hogy ezek a dolgok nem így működnek.
Pontosan olyannyira tudálékos, amennyire a fiútól látja. Kettőjük kapcsolatának gyújtópontja nem rajta áll, hanem Noah lényének legmélyén, azonban a vénséges vámpír nem egy tébolyultan bolygó bolygó, megvan a maga gravitációs távolságtartása, ha teremtettje félórákon akar szívózni, amit már negyed órája meg kellett volna kezdenie odafent. Állja a tekintetét. Milyen kár, hogy nem barátságosabb.
- Elfelejtetted említeni. Semmi baj - oldozza fel azonnal, mintha legalábbis a magabiztos kölyökvámpírnak erre szüksége lenne. Nem ma jött le a vörös sem a falvédőről, rosszallás csillan a szemében, egészen barátságtalan kontrasztot adva az egész arcának. Ám a beszámoló folytatására rábólint elegánsan, míg kifordul a laborból és nekivetkőzik éppen olyan takaros, alapos mozdulatokkal, ahogy beöltözött a köpönyegbe arra a három egész percre, amit odabent töltött. Vagy még annyit sem.
- Nagyon helyes, de ez még mindig nem ok arra, hogy eltérj a fél négyes megjelenéstől, ha fél négy van megbeszélve. A pontosság a királyok erénye, amire törekedni kell, a késés pedig az ő kiváltságuk, amiből nekünk nem kell és nem is jár -házias öltözékben van, unalomig ismert szürke póló, vékony, hosszú, selymes anyagú köpönyeg, egyenes szabású, tiszta nadrág, éppen csak a cipő több, mint a otthoni mezítelen láb.
- Ha kedvelnek az égiek, nem is történik semmi katasztrófa ezen a környéken, és megéri ez az egész a befektetéseket. Ragaszkodsz a magánkórházhoz továbbra is? Manapság szörnyen gyanakvóak minden ilyen komplexummal, látom arra is az esélyt, hogy a kellemetlenségek nemhogy megoldódnának ettől, de még fokozódhatnak is - a hangja semleges, simára kevert vegyes érdeklődés, sajátságos fűszer benne a közönyösség. Akárhogy is alakul, a vámpír arra valahol a szíve mélyén felkészült, a veszteség és nyereség ebben a korban és élettapasztalatban már egyre megy.
- Az új évi attrakció óta semmi nincs, ami említésre méltó volna. Épülnek, szépülnek, rendeződnek. Mindenki az ENSZ-ről, a küldöttekről, a gyűlésről, a várható döntésekről beszél - vet egy pillantást Noáhra, az árnyék a szemei körül nyomasztó, a tökéletlenség sminkje, amit nagyon nehéz lemosni. Inkább megindul a lifthez, mint a modern vámpír sztereotípiája.
- Kivehetnél néhány napot. Báli szezon van.

A tudomány és technika pedig el is jutott a fejlődés egy bizonyos szintjéig, mely után azonban több belátást és készséget igényelt. Példának okáért a régi szép időkben egyes esetekben bevált az érvágás, meg a pióca, de nem véletlen nem alkalmazzák már napjainkban.
Valdemar ebben téved. A világ nem az ő életét vette el, az egyértelműen és kizárólagosan szerinte is a vámpír volt. Amit a világ vett el, az azoknak az élete, akik számítottak nekik. Rengeteg a veszteség, mely azonban gyógyíthatatlan a maga eszközeivel. Nem tudja feltámasztani a holtakat, nem utazik térben és időben, s nem is célja befolyásolni ilyen módon a világ szövetét. Az azonban, hogy valójában mi vezérli... talán ő sem tudná már megmondani igazán.
Sötét pillái megrebbennek, szürke szemein villanásként vág végig az elégedetlenség késéle.
- Néhány órával ezelőtt történt. - Nem mintha magyaráznia kéne saját bizonyítványát, netán tartozna alaposabb beszámolóval a vámpírnak. Ha megteszi, azt maximum egyenlő félként hajlandó megtenni, időnként mégis... túlságosan is kiérezni kettejük között a számára nem megfelelőnek ítélt hierarchiai viszonyokat. A férfi rosszallása semmissé teszi a feloldozást. Nem az apja, még ha egyes definíciók szerint "teremtője" is. Korábbról ismeri, semmint hogy elfogadja annak. A gyilkosa? Sokkal inkább. Tán elfogadott, de nem feledett.
- Tartózkodj a kioktató hangnemtől, Valdemar. Most nem vagyok vevő rá. - Viszonylag elég sokszor nem vevő rá, de kiéhezett státuszban kimondottan soha nem az. Megvannak a maga engedékeny, avagy épp engedelmes pillanatai, amikor hajlandó figyelni és tanulni, de jelenleg...
- Tisztában vagy vele, hogy hajlamos vagyok elfeledkezni az időről. Viszonylag kurvára nehéz, ha az embert nem tájolja be a fáradtsági szint, mert az nemes egyszerűséggel konstans pokollá válik. - Mély hangja kellemetlen élt kap. Nem, nem hibáztatja már a vámpírt. Általánosságban. De ha ilyenkor baszogatja, egy kicsit talán mégis. Ha emberből lenne, engedelmesen aludna, amikor kell. Vagy tud. Vagy bármi. Két éve nem aludta ki magát rendesen. Két átkozott éve.
- Viszonylag csendesebb környék, nincs itt gyakorlatilag semmi, ami megütné a lehetséges támadók ingerküszöbét. - Ettől függetlenül is kalkulál vele. New York-i gyerek. Számára az a furcsa, ha nincs semmi furcsaság.
- Pesszimista vagy. Ez a környék régóta tervezi egy kórház felállítását, pusztán az anyagi forrás és a kellő támogatás hiányzik hozzá. Azt hiszem senkinek nem lehet kifogása az ellen, ha a nyereségünket visszaforgatjuk a gazdaságba. - Városfejlesztési program is van a világon, vagy mi. Az meg, ha esetleg a vámpír léttel lenne gond... amíg nem hentes boltot nyit és embereket szolgál fel, addig lehetőleg ne kössön bele senki.
Noah nem tud semleges lenni. A világgal szemben talán képes rá, ám túl fiatal ahhoz, hogy önnön veszteségeit objektíven szemlélje.
- Mhm. - Hátrasimítja összekócolódott tincseit, halkan szusszan, ahogy beszállnak a liftbe. A felvonó szisszenve zárja üvegajtaját, mielőtt meglódulna a legfelső szintre.
- Vihar előtti csend. - Mint mindig. A szabadság gondolatára értetlenül ráncolja a homlokát.
- Miért, bálba megyünk? - Milyen szürreális gondolat. Az idősebb jogán engedi maga elé a hímet, ahogy nyílik az ajtó, s már a lakás ajtaja előtt húzódó félfolyosón állnak. Hezitálás nélkül lép utána és zárja maguk mögött a bejáratot, ahogy végre elnyeli őket az otthonak nevezett fekete-fehér falak modern világa.
- Többet akarok, Valdemar. Vagy többször. - Lerúgja cipőit és végiggombolja magán az inget. Egyenesen a konyhába tart. Majd utána fürdik. - Mintha hetek óta nem aludtam volna.  Ráadásul lassabban regenerálok. - Most, hogy nincs rajta a kesztyű, már észrevehető jobb tenyerének belső felén az égésnyom. - Az egyik partnernek ezüstgyűrűje volt.

Van-e értelme továbbfejlődnie egy ponton a tudománynak? Ad annyit, amennyit elvesz? Minél több steril laborban dolgoznak ennek a világnak a jobbá tételén, annál több fegyver, erőszak, high-tech pokol szabadul el, tarol, oroz, pusztítja mindazt, amit a szennyes századok megteremtettek szépet, jót, világörökséget.
Minden veszteségért hibáztatható valaki, de a vádlottak bűnösségét nincs veszteségbíróság, ami igazolhatná. Az ártatlanságukat felesleges, ebben az életben már a frissen megszületettek sem lehetnek ártatlanok, noha még jobbára ártalmatlanok.
- Néhány órával ezelőtt is elérhető közelségben, online és mobilhálózaton belül tartózkodtam. Átszervezhettük volna az egész éjszakát - nem csendül ábrándozás a hangjában, de egy fél ötre datált program igencsak lehatárolja a számára azt, hogy mibe érdemes előtte kezdeni, vagy éppen mibe nem. Szép dolog a halhatatlanság és az idő végtelensége, de ha dolgozó a vámpír, akkor ugyanúgy ki kell mérnie a perceket, mint bármely földi lénynek.
Megemeli vörös szemöldökének vérhold ívét, az éhség az ő szemében öregebb, haragosabb fenevadként csillan, ahogy életre hívja magában a szörnyeteget, amihez nem kell mélyre nyúlnia.
- Boldogan fogok tartózkodni tőle, amikor az alapvető udvariasság szabályait figyelembe veszed, és nem várakoztatod meg azt, aki rád vár - hangsúlytalanul formálja a szavakat, a tartalomba koncentrálja a szándékait. Megvan ennek a maga szigora, mintha érzelmileg semmi sem kötné ehhez a semmi kis sérelemhez, vagy éppen a fiú lényéhez.
- Ezért kellenek az időpontok az életedbe. Mivel a fáradtságodra nem hagyatkozhatsz, az eszedre kell, és a napirendedre. Ott kell hagynod a munkát, amikor az időrend azt mondja, hogy itt a vége. Minden pluszba vállalt feladattal, megfeledkezett fél órával terheled az amúgy is terhelt testedet, sokkal mélyebbről kell regenerálnia annak a kevés időnek, amit pihenéssel tudsz tölteni. Nyilvánvalóan nem elég, ám időbeosztással ez a visszaható hatás csökkenthető volna - sokat gondolkodik a problémán. A megoldásra törekszik, ami ebben az esetben egyáltalán nem kézenfekvő és logikus, mert ő okozta ezt a traumát, ezt a helytelen létezési formát, még ha nem is rossz szándékkal.
Halkan hümmög, manapság már nem tudja, hogy mi lehet érdekes a támadóknak, egy alieninváziót sajnos túl egyszerűen el tud képzelni az erdő szélén.
- Mindig van valaki, akinek kifogása lesz az ellen, hogy más miként használja a pénzét és befolyását. Ez minden földi alaptermészetének a része- bölcseleg a liftben türelmesen, a felfelé szisszenő mozgás simasága gyönyörködteti. Végigélte a liftek fejlődésének fázisait, ezek a modern csodafelvonók már egészen olyanok, mintha egy isteni tenyéren emelkednének fel.
- Elmehetnénk. Az évnek ebben a szakában bálba menni egy nem kártékony hagyomány. Biztos vagyok benne, hogy számtalan meghívásod van - magától értetődő természetességgel lép ki előbb, sétál végig a folyosón és nyitja az ajtót. A fehérséget úgy festi meg vámpíri lényük, mint két hasonló színű, de eltérő anyagú festékből kevert ecsetvonás.
- A több az mindig több felelősséggel, kötelezettségvállalással és kompromisszummal jár - a konyhapultra helyezi a két csillogóra mosott, magas ivókelyhet. Ragaszkodik hozzájuk, bár a vérnek tökmindegy, hogy pohárból, üvegből, vagy zacskóból isszák. A szokásos adagokat tölti ki. Szolidaritásból immár két éve ugyanannyit iszik, mint a gyermekvámpír. Elegendőt, de messze nem annyit, mint teremtőjének hedonista otthonában. Gondterhelt pillantást vet a férfi tenyerére, a kezéért nyúl, alaposan megvizsgálja a sebet. Még ez is. - Elsőnek például észben kell tartanod az időt. Csak így kerülhető el, hogy összecsússzanak az adagok.

A vámpír hajlamos felértékelni a múlt szépségeit, egyúttal felnagyítani a jelen kor borzalmait... áh, ugyan. Minek is vitatkozna vele? A kurrens rémálmokat teljesen felesleges nagyító alá tenni, így is épp elég hatalmasak.
- Tény. - Az íriszek konok, szürke fénye eltompul és bezárkózik. Kifejezetten tudja bosszantani, amikor a vámpír olyasmin lovagol, mint például az "idő"... ha nem is az egyetlen, de jelenleg leginkább figyelemre méltatott előnye a fajváltásnak az idő végtelensége. A halhatatlanság gondolata számára jelenleg abban teljesedik ki, hogy éppenséggel azt csinálhat, amit akar és addig, ameddig ő akarja. Vagy amíg nem zuhan a fejükre az újabb apokalipszis.
Éhszörnyeket eresztenek egymásnak? Meglehetősen véres küzdelem lesz, s mi fájdalom, már most tudja hogy alul marad.
- Túlléphetnénk a témán? 15 perc, nem leléptem egy hónapra szó nélkül... - Továbbá, ha a másik ilyen bicskanyitogató semlegességgel képes mindezt előadni, az égvilágon semmi értelme szekírozni vele egyáltalán. Nincs szinkronban a szó és a hangsúly, az előbbi megkövetelné a bocsánatkérést, az utóbbi magasról tesz rá. Benne is van önérzet, sokkal több, mint amennyi rövid teremtményi évei alatt letörhető lett volna.
Fáradtan felnyög, a szemét forgatja, bár a vámpír nem láthatja amíg előtte halad.
- Mi értelme az örökkévalóságnak és a maga aljas kis hátulütőinek, ha nem használhatok fel belőle annyi időt, amennyit akarok? - Kelletlenül rándul a szája, komor gondolatok árnyékolják szép arcát. - Néha úgy érzem, gyengébb vagyok, mint emberként voltam... - A hangja szinte már csak gondolat, talán nem akarta kimondani igazán, mindez mégsem számít az érzékenyre hangolt vámpírfüleknek.
A lift hangja ellenben kellemes. Még őt is megnyugtatja, holott jóformán beleszületett a technológia ezen mindennapivá vált luxusszintjébe, még ha születése idején a nagy irodaházaknál is volt szokás elsősorban. Természetessé lett.
- Valakinek mindig lesz, de mindenki nem is érdekel. - Az érdeklődése speciális célcsoportokra irányul. Például azokra, akik valóban keresztbe tehetnének neki és akiknek hite szerint ez jelenleg nem áll érdekében. Ő sem ma jött le a falvédőről, bár elég fiatal hozzá, hogy fényes, magakellető poszternek tűnjön csak az évszázados freskó mellett.
- Nos. - Lapos pillantást vet a főúrként tovalibbenő vámpírra. Most beszólt? Beszólt. Hát persze. Nyilván. Nagyon jól tudja, hogy ha harapott fattya kapja is szép számmal az íveket, azt a férfi nemes egyszerűséggel figyelmen kívül hagyja, netán észre sem veszi jobb dolga lévén... botrányosan érzéketlen tud lenni a női és férfi nemre egyaránt. Már feltéve, hogy nem sikerül az irritáló munkamániája mögé beférkőzni. Ha valamilyen csoda folytán hajlandó félretenni kicsit mániáit, kifejezetten kellemes társaság tud lenni.
- Nem vagyok egy bálkompatibilis alak. Meglepő módon. - És valószínűleg maximum vonszolni lehetne oda. Netán belezsarolni. Utolsó információi szerint még táncolni sem tud. Ezek a mai fiatalok is már csak démonokon meg háborúkon nevelkednek...
- Mhm. - Nem koncentrál igazán a szavakra, pedig most mintha épp valami zsarolásszag szivárogna a levegőben. Elnyomja a másik átható vámpírszaga. Nem mintha nem szokott volna hozzá az elmúlt két évben, de érzékei szinte vibrálnak, ahogy a pultra kerülnek a poharak. Micsoda időpazarlás... ha rajta múlna, zacskóból inná a vért, elvetemültebb napjain pedig egyenesen a forrásból... megtanulta már, hogy ne háborogjon a vörös előkelő szokásai ellen. Az nagyban hátráltatja természetellenes igényeinek kielégítését.
Rákönyököl az asztalra és előre hajol. Pillantása éles ragadozófigyelemmel követi a lecsurgó vörös nedvet, mielőtt lehunyja szemét. Beleszimatol a levegőbe, a pult lapja visszatükrözi a férfi félmeztelen mellkasát, arcán sajátságos vonása az alig visszafogott állati türelmetlenségnek.
Hagyja, hogy a másik megfogja a kezét, bár nem rá koncentrál. Gondolatai feloldódnak a forró, savas sóvárgásban, oldalra biccenti állát, amint mély levegőt vesz. Nincs rá szüksége. Még mindig nincs rá szüksége, mégis kell, hogy érezze az illatát, a minőségét, a hátramaradt emlékek foszlányos, szinte már elérhetetlen, sejtelemmé korcsosult zamatát...
Felnyög, türelmetlenül, akaratosan, megadón.
- Rendben Vörös, megértettem, megvárattalak, sajnálom, kérlek? - Íriszei vérszínben izzanak, ahogy felpillant rá. Gyönyörű, az érhálózatok végeláthatatlan sokasága, de halott... annyira nagyon halott.
Még.

A felértékelt szépség a szemében pazar képzavar, 21. századi találmány. A szépség érték, lehetetlen felértékelni egy kevésbé értékes szintről, legfeljebb alábecsülni lehetne.
Féloldalas pillantást vet a kis teremtettjére, a zárkózottsága szürkén beszédes, és a vámpírnak van füle meghallani ezeket a szavakat, kivált, hogy annak idején ő maga is éppen így viszonyult az időhöz. Vagyis hasonló módon. Ő sajnos még nem engedhette meg magának akkor azt a luxust, hogy a napfényen mutatkozva intézze az ügyeit éppen úgy, mint bárki más ezen a teremtett világon, fél világra redukálódott élettere elvette tőle az idő végtelenségének illúzióját. Ennek ellenére csak a korral fogta fel igazán a percek értemét és örökkévaló zsarnokságát.
- Tervezel ilyesmit? - egy kissé éles a visszakérdezése. Hallott már ilyesmit. Kölyökvámpírok lelépnek egy hónapra. Kamaszok lelépnek egy hónapra. Még nem beteges nyugdíjas taták eltűnnek egy hónapra, mert túl fojtó a szeret és aggodalom, ami vénségükre körülveszi őket. Jobb résen lenni.
- Pontosan annyit használsz fel belőle, amennyit akarsz, amennyiben ez nem mások, vagy a saját rovásodra történik. Ebben semmivel sem vagy kevesebb egy embernél és nem is lehetsz több ebben, mert ez civilizációs és filozófiai lépték. Civilizált, ha mások rovására nem használod az időd, egészséges akkor, hogyha a sajátodra sem. Ezzel én is így vagyok - az idő és saját testi korlátaiknak rabszolgái.
Neheztelő pillantást vet a fiúra a válla felett, de nem inti meg az alig-mondatért. Minden léleknek vannak pillanatai, amikor nem reálisan mérlegeli a kapott adományokat és a veszteségek, még ha nem is egészen azok, a veszteségtudat nem olyasmi, ami kérdez a realitásokról és az alkalmas időpontról a bekopogtatáshoz.
Sóhajt az általános válasz hallatán, a parttalan eszmefuttatást felfüggeszti, a gondolataikat amúgy is eluralja a vér, mint a kamaszokét életük kifejezetten hormondús szakaszában. Vér és bál. Elmosolyodik, egy kifejezetten kiváló koktélkeverék lenne ez, igencsak a kedvére való.
- Ne legyél nevetséges. Ebben a században ugyan ciki önfeledten szórakozni, hacsak valaki nem tajtékos részegen heverészik az árokparton valami idegbeteg hangcunamiból hazafelé tartva, ám a bál, a tánc és a társasági összejövetel az összes humanoid kódolt természetessége, mint a lélegzet, az evés, az ivás, az alvás szükséglete és lehetősége is -egy pillanatra összefűzi az ujjait, merő áhítattal, aztán tölt csak kényelmes, ráérős tempóval, kimért szertartásossággal. A bíbor vérbe tekint, a tükrében meglátva önmagát. Ó igen, a vér sötét tükrén minden sokkal jobb képet mutat, mint amilyen valójában, így ő maga is kifejezetten királyibb, mint amúgy. Ráérős, de a nem vontatott mozdulatokkal tölt, a vérszagtól az ő orrcimpái is élvezőn kitágulnak. Felpillantva egészen másnak látja a félmeztelen fiút, nem annak a makacskodó kölyöknek, akinek általában mutatja magát, hanem annak a vonzó lénynek, aki kiváltotta belőle az őrült vágyat arra, hogy egy magához hasonlót, és mégis oly nagyon különbözőt teremtsen.
- Én is kérlek. Jelenj meg, ha meg kell jelenned. Minden időn és emberi eseményen, tudományon és fejlesztésen túl fontosabb, hogy megbízható legyél, és hallgass is rám, mert ez az, ami jövőt ad neked, nem a vér - felveszi a kupát, nem csúsztatja, megkerülve a pultot adja a fiú kezébe.
- Harmincöt éves családapa. Francia férfi, három gyerek, négy szerető, tisztes feleség. Kutyatenyésztő, úgyhogy ráér a hobbijának élni, szenvedélyes extrémsportoló, merő adrenalin, izgalom, magaslégköri levegő és vízpára a raftingokból. Egészségedre - akárhogy is van, de a vér színe a legszebb.

- Mégis minek?! - A kérdés már önmagában is extra mértékű irritáltságot feltételez, valószínűleg sikerült nála kiverni a biztosítékot. Mintha a rendőrségnél lenne. "Minden, amit mond, gondol, vagy érez, felhasználható Ön ellen." Mély levegőt vesz, nyugalmat kényszerít a hangjára. - Nem Valdemar, nem tervezek ilyesmit. - Mert még ő is tudja, hogy a kérdésre kérdéssel válasz messze nem elég kielégítő.
- Halott vagyok. Maximum civilizált halott lehetek, egészséges, nos... aligha? - Szőrszálhasogat. Saját magát is idegesíti vele, a megrovó vámpírpillantásról nem is beszélve. Fáradtan masszírozza meg orrnyergét, ahogy belépnek a liftbe.
- Elnézést, nem vagyok jó passzban. - Túl sokszor nincs jó passzban. Túl sokszor acsarog mostanában ilyesfajta dolgokon és túlságosan is elúszik vele az idő. Mindent egyszerre akar csinálni, minden most kell, különben úgy érzi nem halad és az élete, a halála pazarlás. Talán tényleg ki kellene vennie néhány napot. A gondolat kellemetlenül érinti.
A konyhában először felvonja egyik sötét szemöldökét, aztán felhorkant a vámpír szövegére. Szórakozó kifejezés jelenik meg az arcán, ami még igen távol áll a mosoly definíciójától, de legalább már haladásnak tekinthető. A táplálkozásig fennmaradó idő hirtelen rövidülése jó hatással van rá, de a boldogságért nyelni kell. Ugye.
- Veszélyesen őskövület vagy, Valdemar. Nem értem, miért nem haraptál valakit magadhoz a 19. században mondjuk. Valaki olyat, aki képes megérteni ezeket a nézeteket. - És nem kap szolid idegbajt attól a szertartásosságtól, ami semmi mást nem szolgál számára, csak az elodázást... a vér elbűvöli. Nem mert különösebben gyönyörködne a látványában, hanem mert sakkban tartja. Mint kígyót a bűvölője egyetlen hosszúra nyúló szólammal. A ragadozó nem nagymacskaként testesül meg benne, nem válik farkassá az éhség nyomán. Noah lelkében mérgeskígyók fészkelnek, a kísértésnek nemhogy ellenállni nem óhajt, azzá válik inkább ő maga.
Szokott könyörögni a Kísértés?
- Megértettem. - Ugyan, dehogy értette. Bűvöletében van valaminek, amire jelenleg szüksége van, ami az aktuális pillanatot sokkal inkább meghatározza, mint bármi más a glóbuszon. Engedi neki, hogy a zsarnoka legyen a véren keresztül. A vámpír azért teheti meg, mert ő maga felhatalmazza rá pusztán azon okból kifolyólag, hogy ha rajta múlna, folyamatosan inna. Egy hónap alatt felélné egy vámpír háromhavi vérkészletét és mert ezt jóformán lehetetlen észrevétlenül tenni, minden mindegy alapon közvetlenül a forrásból marna magának életet, csak hogy minden nap kialudhassa magát. Nem akar gondolatoktól fosztott, áldozatról-áldozatra járó mészárossá lenni. Nem akarja teljes egészében elveszteni emberségét, mely szükségeltetik ahhoz, hogy tovább folytassa a maga kis játékait. Noah feláldozza a megkívánt hedonizmust a tudás és a józanész oltárán, ami azonban alapvető vágyait sokszorosan lehűti és elnyomja.
A férfi mozgásával egy időben emelkedik el a pulttól, vérszín pillantása fixálódik a kezén. Kényszerítenie kell magát, hogy ne marja el a kezéből a kupát, ahogy az elé lép. Kényszerítenie kell magát arra is, hogy ne hajtsa fel egyetlen jól irányzott mozdulattal a kehely tartalmát.
- Mh... - Az arca elé emeli a kupát, mintha finom, drága borral tenné, körbelögyböli benne a vér sűrű egyvelegét. Mosoly rándul a száján a szavakra. - Milyen figyelmes vagy. - Élményeket ajándékoz neki. Sokkal könnyebb lenne megszerezni egy névtelen senki elcsurgó életét valami nagyvárosi véradásról, mint specifikus donortól keresni... mégis, ha az emlékeit a forrástól harapva is szerzi, a benyomások befurakodnak elméjébe akkor is, ha nem közvetlenül ütőérből harap.
Megemeli a kupát a férfi egészségére, mielőtt végre belekortyolna. Nyögése tompán vérbe fullad, ahogy nyel, s koponyáját megtöltik a különböző érzések. Szenvedély, adrenalin, izgalom, gyönyör, sürgetés, az önként vállalt veszély betépett, őrült vegytiszta kotyvaléka...
A vámpír mohó. Nem tartalékol belőle későbbre, nem pazarolja az idejét, mégis minden másodpercét gondtalanul kiélvezi, míg az éltető nedű lecsordul a torkán.
A kehely halkan koppan az asztalon, a vámpírfüleknek mégis gongszóként hat, a vérvörössé árnyalt szemekben kigyullad a mélyre átkozott, életre kelt sötétség.
- Még. - Egyszerű szó, parancs ízt kap. Királyt emlegetett társa korábban, s a fiatal vérszívó gondolatilag pontosan azzá válik, zsarnokként követeli meg, ami szerinte neki jár. Kinyúl a hím csípőjéért és közelebb rántja magához, izomzatába új, természetellenes energia fészkeli magát, ahogy gyomrában magas fűtőértékre kapcsol a szétáradó vér. Kitáguló pupillái felfalják íriszeinek vörösségét, pillantása fixálódik a másik száján. Erőszakosan marja el magának a férfi ajkait, nyelve mohón csúszik a szájába. Több kell. Ha így, hát nem fog ellenállni.

- Okot vagy ürügyet találni túl könnyű - egy kissé talán leereszkedő, a tekintetének szigora csak akkor enyhül, amikor a fiú tisztességesen is megválaszolja a tisztességtelen kérdést, és egy biccentéssel tesz pontot. Ha nem tervez ilyesmit, akkor minden a legnagyobb rendben van részéről.
- A hátrányaid ellenére lehetsz egészséges. Amik gyötörnek azok nem betegségek. Inkább átoknak mondanám őket - sóhajt egy halkat, szinte nesztelent.
- Én elnézem, de nem vagyok benne biztos, hogy ez a hasznodra válik - még a legapróbb gesztusok mögé is lehet préselni filozófiát, mentalitást, kétesélyes gondolatokat, amik aztán megmérgezik az embert, a hallgatóságot és mindent, amihez csak hozzáérnek. Valahogy rá kellene vennie a fiút, hogy pihenjen. Hogy megtapasztalja, hogy az elméje pihen, akkor a pihenni képtelen test is kevésbé válik elgyötörtté. ott ingadozik az erőszakos fellépés határán tehetetlenül, mert miért rontana ezzel neki Noah értékelésének, ha egyszer előbb-utóbb magától is olyan állapotba hajtja a testét, hogy az képtelen lesz kielégíteni az elme törekvéseit.
- Ez nem őskövületi kérdés. Bizonyos körökben még manapság is ismerik a bálozás hagyományát, és értékelik őket - kissé lebiggyeszti a száját - valamint a 19. század sem volt homogén ilyen szempontból, s főleg, akkoriban én magam nem voltam még alkalmas a teremtésre - s hogy miért nem tette igazán? Gyávaságból, mondaná a mestere, megfontoltságból, mondaná ő, azért, mert arra várt, hogy tönkrebassza az ő életét, mondhatná a fiú paranoiája, de ezzel egyikőjük sem értene egyet.
Rajta tartja a szemét a másikon. A szemén, az arcán, a kifejezésein, csak félig figyel arra, amit csinál, mégis a rutin nem hagyja megbicsaklani a kezét, remegni az ujjait és nyaklani a csuklóját, a vér vékony sugara oda csordul csak, ahova elrendelt helye van. Mégsem nyugodt. A saját mozdulatainak ugyan az ura, de ezt nem állíthatja a fiúéról. Egy napon talán átveti magát a pulton és ráugrik, mint egy macska vagy ha nem is macska, akkor keresztülsiklik az asztalon, mint egy csúszómászó. És akkor? A kígyókkal el lehet bánni, ám a sajátjával bizonyosan nehezebb lesz mindazon gyengeségei miatt, amik oly jellemzőek rá, és oly sokszor a fejére olvastattak már.
Ő a világ legjószívűbb zsarnoka.
- Természetesen törekszem rá, hiszen még ha nem is engeded, a magam módján a lehető legjobban akarok rólad gondoskodni - mondhatta volna egyszerűen azt, hogy szereti, de hát a szeretet olyan képlékeny valami, amit nem lehet elég jól körülhatárolni. Nem lehet megfogni, megízlelni, kupába töltve valóságosságot adni neki, főleg nem olyat, ami elfogadható realitással bírna Noah számára. A tudóst nem könnyű ilyen szentimentális okokkal megvenni.
Lassan iszik. A vérvágy minden vámpíron uralkodik, de nem egyeduralkodó a vámpír elméjében, hiszen megmondta a kölyök is, Valdemar zsarnok, ha a puha fajtából is, de valódi, még ha nem is királyok vére csörgedezik az ereiben. Elnézi, ahogy a másik méltósággal zabál. Mennyire más ez, mint a halandók falánksága, az ivásban van valami elegancia, valami természetes báj. Valami ősi. És erotikus.
- Most? - helytelenítő mosoly a szája szélén, ez a kérdésbe ágyazott elutasítás igen finom variációja. Szusszan, ahogy odarántja a fiú, volna ereje dacolni vele, de hajlandósága nincs rá. A holt test vérmelege természetes hő, hozzásimul, puha pólója felgyűrődik a fogása alatt, megemeli a fejét, engedőn nyitja a száját, hegyes szemfogai akasztják csak meg a másik mohó ajkait, nagyok és durvák, fehér zománcukon rózsás vérmaszat, osztozik ugyanazon az ízen és gyönyörűségen. Óvatosan csókolja, ügyel arra, hogy ne marja meg, a kupáját eltartja a fiú oldala mellett. A másik kezét fekteti végül a mellkasára, hosszúra növesztett körmei finoman belemarnak a bőrébe.
- Vagy ihatsz az enyémből, ha nagyon szeretnéd - leheli a szájára finoman, súlyosan, kifejezett követelést fogalmazva meg. Legyél jó Noah. Ez az üzenet. Engedelmes és jó.

- Nem állítanám, hogy ez előrelépés. - Szól sötéten, s nem titkolt, hogy sokkal jobban örülne, ha betegségről lenne szó. Akkor fáradozhatna azon, hogy kigyógyítsa magát az álmatlanságból, ám gyors ütemű regenerációja mintha csak finom kicseszés lenne a haláltól. Minden altatót és tudatmódosítót a véren kívül semlegesít. Előbb kigyógyul, semmint hogy különösebb hatása lenne... ha kellően elkeseredett lesz, talán nekiáll magán halálosnak bélyegzett dózisokkal kísérletezni.
- Az állandó kioktatás sem válik hasznomra. - Csak a miheztartás végett. Ami az idősebbnek filozófia, a fiatalabban pszichológiaként csapódik le. Minél szorosabban fogják, annál inkább szabadulni akar, holott valójában nincs baja a béklyókkal. A fizikaiakkal legalábbis, megfelelő helyen és időben. Az érzelmi már egészen más kérdés.
- Mert bizonyos körökben értékelik a régi korok hagyományait, de ez még nem változtat a tényen, hogy a múlthoz ragaszkodsz. - Bár nem állíthatná, hogy sokkal inkább, mint a jelenhez. Valdemar korához képest haladó szellemiség, a múlt szertartásossága a modernizált jelen technológiájával olvad össze, valamiféle különös, jellegzetes kettős vonást adva neki. Benne nem dúl a múlt. A modern világ gyermeke, aktuális problémákkal és drámákkal a lelkében. Összevonja a szemöldökét, elgondolkodva dörzsöli meg az állát.
- Miért, mi kell, hogy alkalmas legyen valaki teremteni? - Valahogy még sosem merült fel köztük a kérdés, most mégis foglalkoztatja. Nem gondolt még rá, hogy bárkit is magához kellene emelnie. Nem csak mert saját példáján okulva nem tartja ajándéknak, hanem mert önként valamiféle meghatározhatatlan érzelmi köteléket vállalni, végtelenül távol áll tőle.
Talán egy nap valóban átveti magát a pulton. Elveszti a kontrollt és szárazra szívja a vámpírt, mint egyetlen védelmi vonalat a vérkészlet előtt, amire akkora tán úgy érzi, nagyobb szüksége van, mint mesterére.
- Miért? - Egyszerű kérdés. A gyerekek sajátja, ami bár a tudás hiánya, annak igényét is fejezi ki egyben. Nem mindig érti, milyen kapcsolatban állnak ők ketten. Mikor először találkoztak, nem tudta kicsoda. A második alkalommal túlságosan zárkózott volt, semmint hogy mélyebb érzelmi kapcsolatba bonyolódjon, a harmadik felvonásban pedig megölte... nehéz konkrét formát adni valaminek, ami ennyire végletes.
Mindez jelentőségét veszti számára a pillanatban, hogy megkapja, amire vágyik. Ádámcsutkája nagyot kattan az első kortytól, kiszáradt torka üdvözül a lecsurgó életnek, figyelme szétfoszlik a térben és időben, míg lényét átitatja valami más, valami szentségtelen. Csoda hát, ha a kereszt visítva sistereg fel a bőréhez érve?
- Most. - Megnyalja a száját. Egyáltalán nincs kedvére a férfi elutasítása és nem is óhajtja megadni neki a dacolás lehetőségét. A közelebb parancsolt test hajlandósága ideiglenesen képes szelídíteni a maga zsarnoki jellegén, bár a mohóságot nem akasztja meg. Nem igazán. Ahol a vörös gyengéd és óvatos, ő erőszakos és felelőtlen, rányalint az egyik hegyes, éles szemfogra felsértve a nyelvét. A saját vérének íze összekeveredik a halandó esszenciájával. Valaha ő is csak ennyi volt. Vacsora.
Felmordul, ahogy a másik körmei a mellkasába vájnak, a sorok közt ördögként bujkáló követelésre meglassul kicsit a vámíri hév. Pillantása kegyetlen fényben fürdik a férfi arcára vetülve. Pár szekundum csupán, amíg elgondolkodik. "Jó"? "Engedelmes"? Ugyan, miért kellene engedelmeskednie...
Ujjai alatt felgyűrődik a póló szövete, tenyere alásimít az anyagnak, határozott, erőteljes mozdulattal simítja a hátát, ráharap a szájára, bár nem sebzi fel. Egyáltalán nem óhajt engedelmeskedni és mégis... ha a vámpírból harapja ki a maga jussát, óhatatlanul is a fejébe szivárognak tőle az emlékek... nem akarja, hogy ennyire belemásszon a fejébe.
Szisszenve engedi el, lehunyja egy pillanatra szemeit. A lénye háborog, az adrenalinnal fűtött vér sokkal többért követelne, s most minden izom ellenállóként feszül a távolodásnak, megteszi mégis.
- Lezuhanyzom. - Egyszerű tényközlés, hangja rekedt és mély a kielégítetlen ingerektől. Legyen jó? Legyen engedelmes? Nem gyerek már, a vámpír pedig sem apja, sem bátyja, hogy megengedhesse magának ezt a követelést. Mégis miért gondolja, hogy joga van erre? Csak mert vámpírt csinált belőle? Még ha kérte volna...
Ellép mellőle és a fürdő felé veszi útját.

- A kórság tudata fejben dől el, ha halálos betegséget kreálsz ebből a sajnálatos állapotból, akkor legyőzhetetlenné válik, és a hátrányaid fognak meghatározni a kiválóságaid helyett - rosszallaná a kísérletezést. Vannak dolgok, amiket a vámpír halála legyőzhetetlenné tesz olyan földi varázslatok, primitív játékok számára, mint a gyógyszerek, a tudomány, a kémia, a biológia, a sugárzás. A túlvilágnak van egy bélyege, ezt a pecsétet viszont csak a személyes akarat törheti fel, kaparhatja meg. Persze, mondható, hogy ő maga könnyen beszél, hiszen csak a csomókkal, a keresztekkel és a fogaival kell megküzdenie. Nevetséges összehasonlítgatás volna.
- Kedvesem, annyiszor használod a kioktatás szót olyan helyzetekben, amikor szó sem volt erről, pusztán dacból elutasítasz, hogy elkopig a jelentése addigra, mire valóban szükséged lenne rá. Több odafigyelés kevesebb "kioktatást" eredményezne - mutatja az idézőjeleket az ujjaival a levegőben. Méghogy ősi vámpír. Ami hasznos, azt adaptálja, mint például a mutogatás nagyszerű találmányát. Bár ez régen is volt, akkoriban a mutatványok kézvégén kard, pisztoly, vagy valami más halálos eszköz volt.
- A hagyományhoz ragaszkodom. A hagyomány nem azonos a múlttal, mert a hagyomány híd a múlt és a jelen között. A múltban elkezdődik és a jelen építi tovább - felesleges ennyi szót vesztegetni erre a mondhatni apró dologra, ami szemlátomást amúgy sem érdekli a kölyökvámpírt? Talán igen, de ha már valamire pazarolni kell a végtelen időt, akkor Valdemar inkább erre a beszélgetésre pazarolja, mint bármelyik másikra.
- Két dolog: vámpírhatalom és akarat rá. Minden más csak mellékes körítés. Én magam úgy véltem, hogy őrület, gátlástalanság és rosszindulat, hogy a vámpír valaki mást is elkárhoztasson, élőholt létre ítéljen, de az "élet", mint olyan az évszázadok során elveszíti a jelentőségét. Már rég nem a babonáktól hajtotta, elutasító emberi faj a bolygó ura, bár az erősebb fajok megtartják őket ebben a hitükben a liberalizmus jegyében, ebben a században halottnak lenni nem jelent mást, mint egy speciális mutáció, vagy éppen egy másik bolygóról való származás. Így nem tudom elítélni azokat, akik teremtenek, de ha valamiben, hát ebben őskövület vagyok. Régebben a lelkiismeretem nem hagyta - és ha valamin, ezen lehet nevetni, még ha fanyarsággal tölti is el az, hogy éppen Noah esetén hagyta cserben az a bizonyos lelkiismeret. Elkopott, mint egy elnyűtt holmi, ami valaha olyan szép volt, és annyi büszkeséget okozott a viselőjének.
- Mert emberfeletti voltál halandó emberként is - olyan egyszerű és természetes a válasza. Sokat gondolkodott már a kérdésen, és készült arra, hogy a másik egyszer felteszi éppen úgy, ahogy a gyermekeket is érdekelni kezdi, hogy miért születtek ők erre a fájdalmas világra, ahol az anyjuk is üvölt velük, ha valamit a kedvük szerint csinálnak. Jogos a kérdés, miért kárhoztattak arra, hogy ezt megérjék? Miért szülte őket az anya annyi fájdalmon és kínon keresztül meg, ha azután nem leli benne örömét? Miért kellett az apának a fiú, amivel nincs ideje törődni? Mégis, bármennyit töprengett rajta, a válasza még saját magát sem elégíti ki. Suta és esetlen, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol, de miközben az ifjú vámpír az ajkára tapad, mohón, éhesen és akaratosan nem is tudja jobban kifejteni a gondolatot, megfelelő kérdések híján amúgy sem volna érdemes.
Sosem szenvedélyes egy csókban, amire az éhség hajtja hozzá Noaht. Ilyenkor ő a szülő, aki az éltető táplálék felett rendelkezik, a csók, a harapás, Noah önvérfakasztó buzgalmát nem a jó indokok táplálják, így nem is felelhet meg rájuk olyan szeretőként, mint kedve volna. Mégsem állíthatja meg durván és erőszakosan, olyan kimérten lágy, együttműködő és mégis rideg, amihez élni kell vagy száz évet, hogy kiforrjon rá a módszer. Nem az ingerek rabszolgája, bármennyire is élvezi az ölelést, és a csókját, ami az élet szimbolikáját hordozza magában halál után is. Nem gyötri őket lélegzet, ami miatt el kellene szakadnia a vonzó szájról, egészen más dolgok azok, amik elgyötrik ettő az élvezettől.
- Jó ötlet - hagyja jóvá a zuhanyzást és követi a férfit a szobába a konyhából. Az apja. A bátyja. A teremtője. A mestere. A barátja. Az ellensége. A megrontója. A feltámasztója. A lekötelezője. A lekötelezettje. Olyan sok mindenek ők egymásnak, hogy azt a még keveset élt fiú fel sem foghatja a maga teljességébe, és mivel beleszületett egy olyan századba, ami a felelősség elhárításáról híres, kétséges, hogy fel fogja-e fogni még ebben a században egyáltalán. Valdemar nagyon fog igyekezni, hogy így legyen, de addig is, kénytelen a pazar lakberendezés által lehetővé tett műélvezetbe feledkezni. Zseni volt az, aki kitalálta az üvegfalakkal a hálóba ültetett fürdőt és gardróbot, még egy kis kortyot iszik a kupájából. Szolidaritásból tartja magát a fiú visszafogott fogyasztásához, de anélkül is kívánná az egészet, ám néhány kortyit hagy benne, hogy legyen akkor, amikor a fürdőbe lép a másik után néhány perc önfeledt bámulás után. Ügyelve arra, hogy víz ne érjen nyújtja felé a kupát, komolyan gondolva a nagylelkűséget.

18+
- Úgy mondod, mintha egyszerű lenne, pedig tudnod kell, hogy nem az. - Jelenleg a hátrányai határozzák meg, mert hatalma nem képvisel akkora értéket, hogy igazán értelme legyen. Emlékeket él át, ha forrásból iszik, de nem iszik a forrásból. Képes a vért látni, de gyakorlati haszna nincs. A regenerációja örök fiatalságban tartja, de nem él olyan életet, melyben szüksége lenne rá, s így csak a gyógyszereket semlegesíti. Erősebb, gyorsabb, ügyesebb... és mire megy vele egy laboratóriumban? Egyedül élesebb érzékei tán, melyek igazán előnyére váltak, bár színtévesztése miatt munka közben is szemüveget kell hordania. Nem ihat annyi vért, amennyit akar, de az étel is tabuvá vált számára. Mely részének kellene örüljön? Áh.
- Mégis kioktatónak hangzol, Valdemar. Lehet, hogy hozzád képest gyerek vagyok, de a saját nézetemből ez a bátyám halála óta nem igaz. Ez állandó ütközési pont lesz köztünk, ha... - Megemeli a kezeit azért a macskakaparásért, megrándul a szája. - "kioktatsz". - Mert valljuk be őszintén, még a kioktatásról is kioktatást tart jelenleg, ami pedig kifejezetten az idegeire megy. Mindezt 15 perc miatt? Úristen.
Érti, hogy a másik évszázados teremtmény, ő meg a negyedszázat épphogy túlélte, de fenntartja, hogy kettejük közül nem csak neki kell alkalmazkodnia. Ebben a felállásban legalábbis egészen biztos, hogy nem hajlik meg.
Néma marad. Nem mintha nem lenne meg a maga replikája a hagyományokra, pusztán értelmetlennek tartja. Ha osztoznának ezen, s ő is őrizné a maga affinitását ezekhez, valószínűleg szíves-örömest tanulna tőle, ám... talán érdemes lett volna kitöltetni vele egy alkalmassági kérdőívet, mielőtt öröklétre kárhozatharapták.
Egy darabig merengőn hallgat, aztán sötét szemöldökei összeszaladnak. Hatalom és akarat? Tehát konkrétan semmi. Ha egy napon úgy dönt, hogy gyereket akar, megharap valakit és ennyi. Ez viszont felveti a kérdést, hogy miért pont ő?
- Hol volt a lelkiismereted, amikor találkoztunk? - Csendesen kérdez. Nem hibáztatja úgy istenigazából, de nem is bocsátott meg érte. Nem drámázik azon, hogy vámpír lett belőle és eldobja az emberségét csak hogy vérhez jusson, nem. Leginkább a természetellenesnek ítélt, rákényszerített kötelék az, amely ellen ekként ágál. Csak mert úri kedvében a másik úgy döntött, hogy elveszi az életét, az nem jogosítja fel semmire. Szerinte. Nagyon-nagyon nehéz egy ilyen felállásból jól és elegánsan kimásznia mindkét félnek.
Felpillant a vallomásra. "Emberfeletti". Hosszan nézi a hímet, elszakadva tetemesebb időre is a vér látványától. Nem válaszol rá. Nem kívánja, hogy a másik alaposabban is kifejtse önzőségét, mert számára ez nyilvánvalóan az. Nemes egyszerűséggel el akarta venni magának azt, amit a maga nézőpontjából különlegesnek tart. Ezt pedig nem hívják máshogy.
A másik szenvedélyének komplett hiánya, a ridegség olyan, ami megkeseríti szájában a vér ízét. Természeténél fogva forróvérű alkat, ha sikerül áttörni a hidegre edzett burkolaton, s ha ebben elutasításra talál, sérül az önérzete. Most sem működik ez másként. Megbántott lénye bezárkózik, amint elszakad tőle. Fáj a nyelve a csóktól, saját vérének íze pedig emlékezteti, mennyire elégtelennek találja a kapott dózist. Áh. Fáradtan szusszan, ahogy ellép a vörös mellett, már út közben csúsztatja le válláról az inget, bár csak a fürdőben dobja egyenesen a mosógépbe. Jó ötlet, hm? Nem látja a logikát. Ha nem kell, amikor ő akarja, minek bámulni? Kirakati babának jobban megfelel?
Aludnia kellene. Annyit rágja ma magát, mintha nem csak a bensője, az elméje is önmagát falná fel az elégtelen mennyiségű vért kipótlandó.
Apja és bátyja csak egy volt. Az előbbire nem emlékszik, az utóbbit pedig túlságosan is szerette ahhoz, hogy a vámpír elkövetelhesse a helyét. Nagyon sok minden lehet, de nem pótolhatja azt, ami már elveszett.
Nem zavartatja magát a másik figyelmétől. Mondhatni megszokta már, s így különösebben feszélyezni sem tudja, bár korábban sem volt rá jellemző. Meztelenre vetkőzik a gardróbban, ott hajigálja inge után fehér laboros szerelését és elpazarol egy fél percet arra, hogy be is indítsa a mosás és szárítás kombinációját.
Nem pillant a vámpírra, ahogy keresztülsétál az üvegfal mögött, a vízzel foglalatoskodik inkább. Beállítja a megfelelő hőfokra és beáll a forróság alá. Alig szisszen, ahogy égett tenyerét végigperzseli a hőség, gyorsan hozzászokik. Minden sebe gyógyulásnak indult mostanra, a vér belülről sokkal inkább fűti, mint a víz kívülről...
Lehunyja szemeit, arcát a zuhanyrózsa felé fordítja, s ettől valahogy végre ellazul. Egy jó izomlazító fürdés mindig is pozitívan hatott rá. Valahogy átmossa a lelkét, a gondolatait, az érzéseit. Fémessé visszaárnyalt pillantása csak akkor nyílik, amikor a vámpír megáll előtte. Néhány másodpercig meghatározhatatlan kifejezéssel bámulja a nagylelkű gesztust. Csak félig mozdul ki a zuhany alól, balja hátrasimítja vizes tincseit arcából, mielőtt óvatosan a kupáért nyúlna. Nem szól az égvilágon semmit és nem veszi le tekintetét a másik arcáról, ahogy lassan magába dönti az utolsó kortyokat.
Félreteszi a kelyhet és kinyújtja kezét a hímért. Nem erőszak ezúttal, pusztán meghívás. Ha elfogadják, a csókban megosztja a másikkal, amit annak nagylelkűségéből elvett.

18+

- Nem azt mondtam, hogy egyszerű, azt mondtam, hogy helytelenül nagy teret adsz a keserűségnek, és nem értékeled az eredményeket - a halhatatlanság védelem. És egy társat adott neki, akivel együtt eredményeket érhet el. Egy kétszáz esztendős vámpír barátság, kedvességét, kegyét és közelségét lehet értéktelennek tekinteni, de ha ez már önmagában sem jelent semmit, akkor kétség kívül valami nagyon elromlott a fiú értékítéletében, ami javításra szorul. Javítani persze nem lehet lehet erőszakkal, és a vörös tűri, hogy minden, amit ad méltatlanul a kukába szóródjon a másik lelki szemei előtt, és minden, ami tehetetlenség és gyengeség megkapja azt a figyelmet, amire soha nem volt méltó.
- Számodra minden kioktatónak hangzik, amit én mondok, mert én mondom, és mert nem azt erősítem meg velem, ami tévesen rögzült benned. Érdekes módon, azt soha nem tartottad kioktatónak, amikor az üzletpolitikai döntéseidet felülbíráltam, mert ott valamiért nem hiányzik belőled a megértése annak, hogy amit mondok nem ellened, hanem érted létezik - lehetne dühös emiatt, de a haragot eltemeti magában, mélyre fojtja és köveket gördít rá. Ő sokkal rosszabb volt fiatalabb korában, és sokkal súlyosabban megtorolta a mestere az akadékoskodásait, és lám, mégsem lett jobb lélek ettől, jobb, ha nem követi azt az utat. Türelmet gyakorol, mert a türelem múlhatatlan értékekkel rendelkezik, amikre szert kell tennie ahhoz, hogy felnőhessen a teremtés feladatában ahhoz a szinthez, amit kitűzött maga elé, noha már elbukott benne. Senki sem alkalmas az öröklétre, mindannyian csak próbálkoznak vele.
- Felzabálta a magányosság - csendesen, de nyíltan felel a csendes és nyílt kérdésre. Nem háborodik fel a szavakban hallható szemrehányáson, mert bár a hangsúlyból nem érződik ki, jogos volna. Szemérmetlenül és erőszakosan lépett fel, nem indokolta a döntéseit, nem beszélte meg a fiúval azt, hogy mit fog tenni vele. Még ha nem is kéri ki a beleegyezését ezt azért megtehette volna, ahelyett, hogy megijeszti, ám a szenvedélyesség a vörösre is igencsak jellemző, ha éppen nem köti meg magát ezerféle viselkedési béklyóval, elvárással, akarattal, a józan észre hivatkozva torzan.
Ha akkor magyarázatot ad előre, most utólag nem kellene ennyi téveszmével szembesülnie, amiket nagyon nehéz eloszlatni, és kivált két év kevés erre. Mégis mikor kerülnek olyan állapotba, hogy önfeledten élvezhesse a teremtésének gyümölcsét? Talán a saját teremtőjének volt mégis igaza a módszertanában. Őt sose gyötörték kétségek.
Szomorúvá teszi, ha elégedetlenné teszi a fiút, ám ez szükséges. Helytelen volna a kedvére tenni akkor, ha az a kisujját sem mozdítja azért, hogy a kedvére tegyen. Mindkettőjük szeszélyességének szüksége volna egy közös rezonanciaszámra és biztonsági szóra egymás értéséhez, ám az egyelőre várat magára. Kényelmesen utánasétál. Nézni valamit annyi, mint megcsodálni és vágyakozni utána, aki nem néz, az érdektelen és közönyös. Lám, ebből az egyszerű szimbolikájú gesztusból is mit teremtettek a századok, már az is rossz, hogyha nézi, kellemetlen és viszolyogtató, örök elégedetlenségi faktor, és mint olyan, teljesen figyelmen kívül hagyható. Tisztán látja, hogy Noah született és avatott kecsességének, a mozdulatainak tiszta, magukért való ritmusának semmi köze nincs ahhoz, hogy esetleg neki próbálna tetszeni velük, ami egy részről igencsak zavaró. A vámpírban is van hiúság, a figyelme kitüntető, de az élet semmilyen területén nem értékeli ezt a kölyök, sőt. Önzőség, kioktatás, hátrány, átok, betegség nyomasztó kotyvalékaként tetszeleg a szemeibe. Miért nem borítja inkább a fejére a nemes vért, ahelyett, hogy itatná azzal, amit magának osztott ki, és a ragadozók nem osztoznak a falaton-elv szerint meg is tartana magának? Fajsúlyos pazarlás volna.
Elmosolyodik, hogy kiissza az övét, a kezébe adja a kezét, az ujjai ráfognak, ahogy a mezítelen és vizs test aurájába lép, kihúzza magát, a mellkasán a póló gyorsan átázik a másik vizes bőréről, a fejét felszegve csókolja és kortyolja, megosztozva a fél nyelésnyi életen. Tol egy kicsit a másikon, vissza a víz alá, elfogott kezét nem engedi el, és nem is vonja magára, céltalan összefogódzkodás, de nem jelentőség nélküli. Óvó tenyere védőn borítja az ezüst okozta sérülést, a szétfröccsenő forró víz el nem érheti.
- Legyen két egész kupával egy nap. Az egyik felkelés után, a másik lefekvés előtt két órával, ezt döntsd el mikor. És néhány korty még közvetlenül az előtt, hogy megpróbálnál elaludni. Jó?

18+
Hallgat. Nem tudja megcáfolnia a vámpír szavait és valójában felesleges is. Ez az igazság. A probléma ott gyökeredzik, hogy a fiatal vérszívó nem kívánt, vagy kért társat maga mellé. Megsínylette, amikor Valdemar nem tartott vele a háborúba és elhagyta. Nem volt egészen olyan, mint Aaron és Aidan halála korábban, de elég erőteljesen összecsengett velük ahhoz, hogy kénytelen legyen érzelmileg elhatárolódni. Hogy a vörös visszajött, összezavaró, de ezzel még könnyen egy síkba tudna kerülni, ám az hogy döntést hozott az élete felett nélküle, nem barátság. Zsarnokságnak hívják.
- Egymást követő mondatokban cáfolod meg magad. - És ez egyáltalán nem tetszik neki. A "minden" vagdalkozássá válik, ha egyszer rögtön utána jön, hogy mely esetekben nem... értelmetlen számára ez a beszélgetés.
- Ebben viszont tévedsz. Nem kétlem, hogy értem akarsz tenni, pusztán ahogyan csinálod egy olyan szerepbe kényszerít, amit nem akarok játszani. A szemedben talán annak látszom, de rég nem vagyok már gyerek, Valdemar. Döntsd el, hogy társat akarsz magad mellé, vagy kölyköt. Az előbbit kénytelen vagy egyenlőként kezelni, még ha technikailag ez nem is igaz. Az utóbbi viszont örökké lázadni fog ellened. - Az élet törvényei így működnek, s aligha változnak meg attól, mert egyes elemei halálukban is tovább élnek.
Hosszú pillantása elidőzik a vámpír vonásain és valahogy meglágyulnak azok az íriszek a vallomásra. Előre nyúl és megsimogatja a férfi arcát, hüvelykje végigcirógat a járomcsont élén.
- Akkor társat akarj, ne nevelni való ölebet és megfontolom a tanácsaidat. - Számára ennek a témának itt a vége. Lehet rajta vitatkozni, de felesleges. Nagyon jól elkülöníthető, amikor valaki magas lóról beszél a porba és ha mindketten csődörön ülnek, hogy elvágtassanak az élet végtelenje felé. Számára hatalmas a különbség.

Nem léha szajha, hogy akkor is illegjen gazdája előtt, ha nem érzi vele épp szinkronban magát. Talán veszekedésük nem sivalkodó, nem kell emelt hangon széttépnie a falakat, mégiscsak összekülönböztek. A felkavarodó érzések okán a másik figyelme saját értelmezésében nem gyönyörködő, hanem kritikus, s ennek nem óhajt illegni akkor sem, ha ez lenne az elvárás. Van, amikor szeret tetszelegni előtte. Az elutasítást követő pontosan nem az a pillanat, amit megfelelőnek érez erre.
Az viszont messze nem igaz, hogy az élet semmilyen területén nem értékeli őt Noah. A bizniszben példának okáért igen nagyra tartja szakértelmét, ami a férfi számára sokkal nagyobb érték jelenleg, mint a vámpírság ténye. Továbbá, ha a másik arra vetemedne, hogy a fejére borítja a vért, felesleges hisztinek értékelné és valószínűleg tényleg lelépne kicsit a figyelő szemek elől. Hogy nem ez történik, minőségileg sokat emel a pillanaton. Osztozkodási igényt injektál a vérbe, mely azonban ragadozók között sem szokatlan. Még azok is tudják, hogy falkában erősebbek.
Van valami megfoghatatlan ajzószer az ekként megosztott életben. Mintha a véren át terjedne vírusként, mégis a módszer az inkább, ami nagy hatást gyakorol rá. Elégedetlenül mordul, ahogy eltolják, háta a falnak simul. Lapockáival támaszkodik meg rajta, csípőjét eltolja a csempétől, ölében pajzánul tekereg a kísértés élethűen tetovált Édeni szimbóluma. Elmosolyodik a szavakra és a szájához emeli a vámpír kézfejét. Hunyt szemmel csókol rajta.
- Köszönöm. - Felpillant és ezúttal sokkal több szelídség van a tekintetében, mint alig fél perccel korábban. A vámpír kivételesen örül, ez pedig megszépíti a fiatal vonásokat. - Ez esetben meglehetősen szemtelen dolog lenne nem viszonozni a figyelmességet, hm? - Ujjai a hím csuklójára csúsznak, megfordítja a kezét és ezúttal a tenyerébe csókol bele a szimbolika elvén. Hosszú szemfogai élesen villannak a gyér megvilágításnak hála, bár a vártakkal ellentétben nem harap a tenyér párnás részébe.
- Pontos leszek. Megígérem.

18+

A vámpír megsínylette a háborút. Minden felborult benne, aminek helye és értelme volt ebben a világban, úgy esett egymásnak a számtalan náció és faj, hogy annak az okai beláthatatlanná lettek és csak az ürügyek tengerén hullámzott az egész, mint egy döglött hal a tó felszínén. Kihozta belőle a legrosszabbat, amikor a teremtői házba menekült, és megmártózott abban az odőrben, aminél mindig is csak jobb akart lenni, de hogyan is lehetne tisztább egy folyó megannyi hordalékzátony után a torkolatánál, mint a forrás, amiből valahol messze-messze felbuzgott. Ez a káros lepedék még most is belepi, évek teltek el, de a tudat, hogy olyan közel van a mestere, és ő olyan könnyedén enged a csábításának, ha valamitől megomlik a lelke, rémítő. Talán a negyedik világháború idején már nem rohan fejvesztve Őhozzá, mert itt lesz a saját teremtménye, akinek védelmet kell adnia, ha ő maga is megomlik. Önzőség azt remélni, hogy ez teszi majd erősebbé, a hasznos tettek látszata, ami tetteket csak azért kell megtennie, mert határozott valaki életéről.
Úgy határozott róla, hogy az atyja állította, természet adta joga. Mi másért tudna teremteni a vámpír gyermeket magának, ha azt az erkölcsösségnek és a józan észnek alárendelve meg kellene tagadnia magától? Az emberektől sem kérnek intelligenciabizonyítványt, mielőtt szaporodnának, egy vámpírnak meg főleg ne mondja meg egy ember, hogy mit tehet vele, és mit nem. A mesterének álláspontja súlyos kő a lelkében. Kerülgeti Noahval, de az biztos, hogy egyszer valamelyikükre rá fog ez borulni.
- Csak akkor tudnám megcáfolni magam, ha ezek állítások volnának rólad. De nem állítások. Ezek megfigyelések. Te cáfolod meg saját magad azzal, hogy nem következetesen utasítasz el, hanem szelektíven - nem harapja le a fejét azért, amiért ilyen szemérmetlen és pökhendi módon meghazudtolja, bár ha ezt tenné, talán több tekintélye volna. Vagy legalábbis Noah megtanulna félni tőle. De mert nem tanult meg, így nem is tudja értékelni, hogy milyen nagyra is tartja, hogy ezt nem tesz vele. Így nem látja, hogy lehet, hogy Valdemar magas lovon ül, de úgy dédelgeti a gyermekét, mintha az egy elefánt hátán lovagolna mellett. A mestere szerint nyilván helytelenül. Egy vámpírgyereket a ló után kell kötni, és vonszolni néhány évtizedig, hogy megtanulja azt, hogy hol a helye, különben sose tudja meg, mihez viszonyítsa azt, amit kap.
- Társnak vettelek el, de ahhoz, hogy társ légy, meg kell tanulnod azt, hogyan kell - felel röviden. Soha nem lesz olyan, mint a mestere és nem demonstrálja, hogy milyen is volna az, ha valóban annak a kölyöknek kezelné Noaht, aminek érzi magát.

Ha valamit, hát Noah mozgását, megjelenését, testi szépségét, kecsességét, tartását soha nem illetne kritikával. Össszerajzolt bőre szimbolikus kötés elgyötört, mégis egységes, gyenge és erős lénye körül. Talán léhaság a testet ilyen mértékben felértékelni, ám soha nem felejti el azokat az időket, amikor az információs és szolgáltató társadalmak előtt a testéből élt szinte mindenki. Annak egészsége, szépsége, ereje adhatott csak esélyt arra, hogy az elme és a szellem fejlődjön, és csak az lehetett értékes és hasznos, aki testben és szellemben egyaránt magas értékeket képviselt.
Nem érdekli a mordulás, ahogy ő maga halad át a vízsugár alatt vörös haja a vállaira, nyakába, homlokába ázik, kupától szabad kezével hátrasimítja a szeméből a bíbor pókhálót, a vállán lenedvesedő sötét foltok eluralják a szürke póló középtónusú anyagát, hozzátapasztják.
- Váljon az egészségedre - milyen bután hangzanak a szavak. "Szívesen". Még butábban hangozna, dolgaveszített kezét a kígyóra simítja, mintha érezné az ujjai alatt, bár nem láthatja, hiszen a tekintetét elbűvöli a csók, a hunyt szemek békéje, ám mégis hibátlanul követi a vonalát a hason, csípőn és combon. Más módon érdemesebb megbeszélni a hála jól szabott tánclépéseit, még hogy nem tud táncolni!
- Ahogy tetszik Noah. Amíg van értelme annak, hogy többet igyál, passzióból nem tagadom meg tőled a vért - de ha nem hoz eredményt a módszer, valami újat fognak kitalálni, most azonban nem rontja el a kedvét ezzel. Hozzásimul, lábujjhegyre emelkedik, csiklandós vízpatakok csordulnak holt bőrén a nadrág alatt, saját kézhátára ér a szája, mintha érezhetné a másik ajkait, puha harapását, tenyércsókját idekint.
- Az nekem elég - ha ígér, van hitele a szavainak a vámpír előtt. Nem szabadítja ki a csuklóját, de a száj elől a másik arcára kúsznak hosszú ujjai, a füle mögött cirógat a végük, míg a hüvelykje a járomcsonton, éppen olyan gyengéden, ahogy kapta korábban ő a simogatást, végül egészen a tarkójára kúszik. Hiába, egy kicsit le kell húznia magához, de nem teszi erőszakosan, a csókja ragaszkodó. Összevitatkoztak, de összetartoznak.

18+
Az emberekkel valóban nem csináltatnak alkalmassági tesztet a szaporodáshoz. Valami vicces kedvű hatalmasság úgy döntött, hogy az állatiasság szintjére bízza a fogantatás kérdését, majd úri jókedvében, s feltételezhetően puszta kegyetlenkedési vágyból kifolyólag ezeknek a lényeknek intelligenciát adott. Igényt a többre, a jobbra, a gondolkodásra. A szaporodás a mai értelemben véve egy elavult rendszer, az erre épült civilizációs berendezkedés pedig hiba. Az emberek többsége képtelen anélkül felnevelni saját ivadékait, hogy súlyos, egész életen át keresztülívelő károkat ne okozna bennük.
A probléma jelen esetben, hogy a vámpír már egy olyan egyénből készíti el a maga fattyát, mely halandó léptékben nevelkedett, a tudata, s hozzáállása pedig szintén ennek fényében kezdett kialakulni. Noah rég nem tekinti már magát gyereknek és emberi mércével mérve valóban nem az. Nem. Talán nem várható el a vámpírtól, hogy figyelembe vegye azt, ha áldozata megmondja, mit tehet meg vele és mit nem. Ám az aligha tagadható el, hogy utólag minden esetben kényszerűen el kell majd viselnie a következményeket; Noah esetében önnön fennhatósági döntése alapján egy igencsak hosszú életen át. Nem számít, mit gondol a mestere. Nem ennek szellemében neveli. Ha így akarná ugyanis, hosszú évtizedeken át láncon kellene tartania, hogy megfelelően átmossa az agyát.
- Ez a vita értelmetlen. - Nem óhajt válaszolni erre. Legfőképpen azért, mert a másik még a nyilvánvalót sem hajlandó elismerni, innentől pedig minden csak vagdalkozás lehet. A látszattal ellentétben pedig nem elutasításról beszélünk Noah esetében, hanem elemzésről. Tudós elme, mindig és mindenkor bírálja és megkérdőjelezi azt, amit a másik mond, pusztán egyes kérdésekben jogosnak, helyesnek és felette állónak ítéli meg a másik véleményét, míg másokban nem. Senki nem lehet tökéletes. Még egy több évszázados vámpír sem. Nem az az alkimista sem, aki az érzelmi vegyszerekkel túladagolva szubjektív szemüvegen át véleményez.
Valdemarnak nem a mesteréhez kellene hasonlítania magát. Amint ugyanis kialakul az igény, hogy hasonló módszerekkel nevelje ki a neki tetsző létformát, mintha annak nem lenne saját akarata, egyúttal tönkrevág mindent, amiért őt olyan erőszakosan kiemelte a halandók közül. Azt mondta, emberfeletti volt, emberként is. Ha megtöri, éppen ezt pusztítja el benne.
Megdermed a mozdulat a másik arcán. Megbánja valahol félúton. Egyáltalán nem biztos benne, hogy a vámpírnak van fogalma róla, időnként mennyire megalázó.

Egészen különös módon látja a színeket. A betegség egy ritkább fajtáját hordozza, ő pedig tudatában van a változásnak. Emlékszik arra, régen hogyan látta a környezetet, ám megváltozott működése valahogy nem képes ugyanúgy dekódolni az árnyalatokat. Különössé vált ettől a világ. Felerősödtek és karakteresebbek lettek a színek, melyek felett korábban átfutott a tekintete, míg mások teljességgel elvesztek a palettából. A vörös olyan színskálán mozog, melyről nem tud félretekinteni. Vonzza a figyelmét akkor is, ha sokszor ennek ellenkezőjére enged következtetni. Most nem titkolózik, bár oka lenne rá, valahogy az ilyesfajta jelentéktelen alapok feloldódnak a vér ízében.
Hunyorog, bár nem a víz bántja, pusztán a szavak teszik. Nem áll messze tőle, hogy szavakon lovagoljon, de hát... tény, ami tény, az étkezés még holtában is pontosan azzá válik. Egészséggé. Hamis egészséggé, hamisíthatatlan hatalommá, s valahol mélyen még jellegzetesebb, meghatározóbb vérszomjjá... a csókban alámozdul a simításnak, a kígyóminta sokkal szebben táncol az ujjak alatt, mint amire ő képesített.
- Ne tedd. - Ha észreveszi, hogy a másik puszta passzióból szórakozik vele, csúnyán elmérgesednek a viszonyok kettejük között. Noah így is pengeélen táncol. Túl fiatal még természetfeletti létformaként, túlságosan is új a szomjúság, az éhség, a felcsavart érzékek őrülete. Ha az átlagosnál tehetségesebben is alkalmazkodik, azért rányomja mindez a bélyeget. De ilyenkor jó. Melegben van, a vér lüktet az ereiben, az izmai ellazulnak, a gondolatok elcsordulnak a másik testén patakokban folyó vízzel együtt. Félrebiccenti a fejét, kedvtelve figyeli a gesztust és utánafordítja az állát a simító mozdulatnak, bár csak a csuklóra csókol. Tenyere végigsimogat a férfi karján, a vállán, ujjai meggyűrik rajta az átázott anyagot, ahogy a vonásnak engedelmeskedve közelebb hajol.
Viszonozza a másik csókját. Lényegesen megfontoltabb, mint korábban, nem az esztelen, vérből szakított vágy hajtja, de messze nem állítható, hogy nem kapja fel a fejét a testébe mászott vérszomjas kis szörnyeteg. Kezei lecsúsznak a férfi vállain, oldalán, a csípőjénél furakszik be a ragaszkodásba nehezített anyag alá és felhúzza rajta. Kiköveteli az elválást, amíg vetkőzteti, bár ahogy áthúzza a másik fején a pólót, a vállába mar. Finom harapás, a szemfogak nem szakítják át a bőrt, a karcolásnyi fájdalom pedig nem fakaszt vért, bár nagy kedve lenne hozzá, mi több... engedélye van.
A póló nagyot placcsan a zuhanytálca alján.
- A holnapi konferencia után kiveszek pár napot. Bemehetnénk a városba, ha van kedved. Rég jártam ott. - Nem koncentrál különösebben. Szája a férfi nyakán, vállán jár, a szavai a nedves bőrre cirógatnak.
- Vagy elutazhatunk valahova. Még sosem jártam külföldön. - Talán a vér teszi. A donor szabad, élv- és adrenalinhajhász szelleme. Talán valamiféle szabadságvágy, ki tudja.
Kilép oldalra és falhoz nyomja a vámpírt maga helyett. Pillantása macskásan fénylik fel, ahogy kezei szabadulható csapdába zárnak a csempén a vörös feje mellett, száján helyes félmosoly kanyarodik.
- Mondd, mit szeretnél és megkapod. - Mert a vér ígéretével a legtöbb vámpírkölyök még szelídíthető.

18+

Mi a vámpír? Talán egy gyermek volna? Nem egy gyermek, akik apja vagy anyja neve egy másik vámpír képében a vámpírlétre. Talán egy természeten túli identitás? Nemigen, hiszen a fiatal vámpír létében még nincs semmi természeten túli a halálból visszatértség alig más, mint az élet maga. Talán egy vérenergiára kalibrált ember? Ahhoz aligha kell vámpírnak lenni.
A vámpír maga, mint fogalom idővel érlelődik, túl a halálon, túl az életen, túl az évtizedeken, és valahol ott lesz vámpír a vámpír, amikor már nem csak egy erős ember, hanem egy megváltozott identitású túlvilági lény. Ilyen szempontból Valdemar nem vámpírt teremtett, hanem egy lehetőséget, ami a jövőben majd vámpírrá érhet, bár most egészen emberi, és az emberi fajra jellemzően fixen hiszi és tudja, hogy mindent tud ebből a világból és az érzékítélete kizárólagos és helyes. Mahagóniszemei ráhagyják a másikra az értelmetlenséget, ami voltaképpen az értetlenség egy formája. Ebben a vitában és ebben a kérdésben nem ő az, akinek változtatni kell az álláspontján, Noahé pedig idővel óhatatlanul változni fog. Nem a vitától. Az időtől. És nem fog érte bocsánatot kérni akkor sem, amikor gyökeresen átváltozik. Sose lesz olyan elégedett vele talán, mint vele az ő mestere, mert minden bírálata ellenére, még most is látja Valdemaron erőszakos kezének nyomait. Száz esztendő múlva gyaníthatóan Noah már nem viseli a most zsarnokinak mondott vámpír kéznyomát, mert az puha és gyengéd. Hogy ez jó, rossz, milyen is a vörös vámpírnak, az mérhetetlenül nehezen meghatározó. Kíváncsi a fiú jelenére és jövőjére. Kíváncsi lenne rá így is, és kíváncsi a mestere keze alatt. Hiszen ha az a módszer olyan nagyon rossz lenne, ő maga se volna jól vámpírnak minősíthető, márpedig hinnie kell abban, hogy megvan benne, hogy az.

Nem tenné, de mégis, oka és joga lenne rá. Mi mással nevelhetőek az ifjabb, mint a szájba vett falatok irányzó ízén keresztül, hiszen az emberek is lenyomják gyermekük torkán a főzeléket és a brokkolit, ezzel is tudatosítva bennük az abszolút hatalmukat, a teljességüket, ami azt is lehetővé teszi, hogy megtagadják tőlük a jégkrémet, a csokit, a csipszet és az ilyen falatokat. Az etetés is a hatalom játékszere. Minden a hatalomról szól, az érintés, a simítás, a biccentség, a visszafogás, a viszonzott csók, az ujjak gyűrése valamin, ami nem is Noahé egy olyan hatalmat adnak a kölyök kezébe, amire nem volna joga, és amit nem kompenzál az öreg vámpír a természet adta eszközeivel és lehetőségeivel. A diszharmóniát helyre tudja vajon állítani ez a kedvesség? Létezik egyáltalán a kedvesség, amit a vér fűt, vagy létezik egyáltalán a diszharmónia, ami úgyis csak a fejekben létezik? Végighömpölyök rajta valami bizonytalanság ott, ahol a vér jóllakatja a testét az élet bizonyosságával, és csak a keze, az ujjai, a szája az, amik tudják, hogy az életben semmi más nem számít, mint a funkció, amire teremtettek, a csók, az ölelés, az akaratból vett sóhaj. Megemeli a karját, hogy kibújjon, tisztán rándul a harapásra, visszahulló karja átfogja a nyakát, odafogja a fejét, a száját, az éhségét és szomorúságát, amin osztozik, bár a vörös vágyai nem annyira materiálisak, mint a fiú éhsége a vérre.
- Van kedvem, de az utazáshoz is van. Mivel tudnád a leginkább kiélvezni a kikapcsolódást? - elvégre Noahnak van erre szüksége elsődlegesen. Közvetetten számára az hajt hasznot, hogyha Noah kipiheni magát, és kevésbé lesz ingerült, na meg jobban tud figyelni rá ahelyett, hogy a gondolatait ezerféle teher nyomasztaná és szórná szét, holott a kimerültség amúgy is rossz fókuszpont.
- A különböző országok regisztrációs törvényei miatt nehéz is beutazni a világ út, mint egykor turistaként - bár azok mutánsokra vonatkoznak, a vámpírok pedig nem azok, valahol mégis frusztráló így elmerülni az idegen kultúrában. Persze lebukni sose volt jó opció, de egy olyan világban, ahol már tudatosodott a misztikum létezése kínos, hogy lebukni továbbra sem opció.
Nincs abban semmi bűnös, ha a vér teszi bujává és kalandorrá a vámpírt, hiszen az élet maga az, amit fogyaszt, az életeket elemésztve pedig kell, hogy a vámpír élete valamivel több legyen, mint eladdig volt. Átöleli a másik nyakát, ahogy fordítja, a hátát biztosan megvetve a falnak emelkedik lábujjhegyre, majd lép előre a karok között, a belső felére csókol néhányszor, amíg egészen a fiú elé ér, a félmosolyra érinti az utolsót.
- Add magad - mosolyodik el végül. Nehéz volna más választ adnia, az itt és a most neki összemosódik a múlttal és jövővel, minden, amit igazán szeretne ezer szálon hurkolódik össze a "majddal", de sejti, Noah nem gondolt ennyire komplex tartalmat hízelgő kérdése mögé.

18+
Majd néhány évtized múlva, amikor már sokadszorra költözik és ismételten fel kell építenie saját egzisztenciáját, új történetet találva ki, újra és újra beépülve az emberi világba önmagát rejtve... majd akkor megízleli, miből is áll a halhatatlanság, milyen elválni az emberiségtől és mennyire más valójában attól a létformától, melynek egyszer született. Ahogy a bor, úgy a vámpír is az idővel érik be, s bár elsőrangú gyümölcsből készítették, ez az évjárat is csak évek, évtizedek múltán élvezhető.
Ahhoz azonban nem kell nagy képzelőerő, hogy egyértelmű legyen, mi válna Noah Fischerből a vörös mesterének keze alatt. Jóformán semmi idő alatt lenne igazi, hamisíthatatlan szörnyeteggé. A magafajtától sosem áll távol a gonosz; lépten-nyomon hízelegve kerülgeti.

Szükségtelen bármit is lenyomni a torkán, Noah önként iszik. Rosszabb napjain dögvészként vonulna végig a falun, csak hogy békésen, zavartalanul kialudhassa magát és fel sem verné az anyák sikolya, a gyermekek szakadatlan siralma szüleik után. Senki nem mondaná meg, hogy valaha emberi lény volt. Talán felkelne utána, depresszióba esne, rettegő vérüktől és emlékeiktől eltelve bánná az elvett életeket... aztán felállna és túllépne rajtuk, mint ahogy azt már sokszorosan megtanulta emberi élete során. Azt jelenti akkor, hogy nem számított? Cseppet sem. Azt jelenti, a vámpír változott vele. Rosszabb lett. Könyörtelenebb, embertelenebb. Valami, ami nem akart lenni, de őszintén? Árva sem akart lenni, végül mégis mindenki magára hagyta. Nem akarja, hogy folytatódjon a sor, hát Valdemar élhet a hatalom szimbólumával, melyet a kezébe adott. Amíg számára megéri, addig ebben nincs megkérdőjelezés.
Benne nincs bizonytalanság. A határozott, konkrét akarat eluralja a mozdulatait, ám ez cseppet sem jelenti megállíthatatlanságát. A vörös feltartóztathatná, ha úgy kívánja és ő leállítaná magát a visszautasítás-tudattal. Sértené az önérzetét, mégsem erőszakoskodik vele. Egy pontig. Amíg nem hagyják túllendülni az éhség egy bizonyos magasfokán, mely igazán elveszi az eszét.
Elmosolyodik arra a rándulásra, nyelve lustán nyalintja végig a másik nyakát, ahogy átfogják. Nincs még elég primitív tudatállapotban ahhoz, hogy átszakítsa magát a bőrön megfeledkezve, avagy csak érdektelenné válva az emlékek felől és iránt.
- Nem tudom. Sosem kellett kikapcsolódom. - Talán a vámpír szerint erre van szüksége, de Noah nem érzi rá az igényt. Számára kellemetlen a gondolat, hogy el kell szakadnia napi teendőitől. Nincs olyan hobbija, mely igényelné, sem fáradtsági szintje, mely gyógyítható lenne vele. Kizárólag azért enged, mert a vámpír ezt akarja, nem tudja színlelni, hogy nem így van.
- Malik a héten utazik Ománba az egyik beszállítót Auditálni. Elkísérhetnénk és kiruccanhatnánk a Maldív szigetekre. Vaadhoo tetszene neked. A tengervíz által partra mosott homokban olyan biolumineszkáló mikrobák vannak, amiktől úgy néz ki, mintha csillagok potyogtak volna a partra. - És valószínűleg ez a tény, amiért megfogta őt is - Vagy elmehetünk Bolíviába megnézni a Salar de Uyunit. - Halkan nevet. - Mindig is érdekelt, milyen az égben járni. - Nem koncentrál igazán saját szavaira, gondolatainak egy része igencsak távol jár a világban, míg lénye apránként csókok, simítások, ölelések útján a vámpírt veszi körbe. Fémes pillantása végigcsordul rajta, ahogy a falnak állítja, csak akkor néz fel, mikor a máik előrébb lép a kajai között. Félrebiccentett állal figyeli a csókok vonalát. Hosszú pillantással illeti azt a mosolyt, kezei lecsúsznak a falról. Széttárja a karjait, hunyorgó pillantása elé mosódnak a sötét tincsek.
- A tiéd. - Sejti, hogy a másik nem feltétlenül ilyen szinten óhajtja azt a megadást, de ez az, amit pillanatnyilag adni tud. Nincs benne ellenállás.

18+

Végtére is, a vámpírok szörnyetegek a halandóknak, szörnyetegek az élőknek, és szörnyetegek a mesék dimenzióiban. Ha egy szemlélő a mester és Valdemar közül választana, alighanem az előbbit sorolná vámpírnak, és az utóbbit csak valami elrontott lénynek, ami vámpír is lehetett volna, de megtagadta az igazi természetét.

Lenyomni a torkon vagy megtagadni, egyazon nevelési metódus két véglete. Az éhség a vámpír meghatározó vonása, és az ahhoz való viszony determinálja azt is, hogy hogyan látja maga körül az élőket. Előbb-utóbb az emberség felőrlődik az éhség és a vámpír személyiségének csatájában. Az ilyen erős éhség, mint Noahé kevés emberségre ad lehetőséget, mert azt süvölti a lélek fagyos csendjében tengődő fenevad, hogy az emberi lények vérén veheti meg magának a nyugalmat, amikor nem rágja odabent oly kegyetlenül, és ez egy idő után degradál mindenkit. Mégsem aggódik emiatt Valdemar. Nem gyötri a gondolat, hogy szörnyet teremtett, aki az emberek nyakára hág, és nyakló nélkül gyilkolja majd a sokat nyomorgatott fajtát, hiszen hogyan is tehetné. Az emberségétől érzés szinten már ő maga is rég eltávolodott, a filozófia az, ami megmaradt, de a gondolat maga semmi azokhoz a vágyakhoz képest, amik áthatják a teremtőt, ha a teremtményére néz, ha azt enni, ölelni, fürdeni, élni látja.
- Úgy is mondod, mintha büntetés lenne - sóhajtja halkan, szinte levegő nélkül, holt tüdejében a lélegzet ritkán jár és csak felületesen, éppen csak ha szüksége van arra, hogy kóstolja a levegőt, a szagokat, illatokat és ha emberszemeket nyugtat el dőre életjelekkel. Megérinti a másikat, átfogja újra, milyen keveset is tudott róla, amikor elragadta, mégis mindent tudott, ami számított, ám az emberélet rövidsége okán, az élmények csekély száma valahogy hiányérzetet gerjeszt benne minduntalan, ha a korábbi életéről hallja beszélni, vagy arra gondol.
- Jól hangzik - bólint rá a lehetőségre, elkísérni valakit munkaügyben és abból nyaralni ötvözi a hasznos tevékenységet a szintén hasznossal, de valamiért mégis alábecsülttel. - Nem vagyok ismerős az indiai térségben, csak áthajóztam rajta, de nem álltam meg, hogy a természet magakellető szépségével, és az abból eredő emberi építkezésben gyönyörködjem. Kifejezetten jól hangzik egy meleg, békés hely - sőt, forrónak is mondható, éltek elég hideget, cunamint, vízözönt, ködözönt, szélözönt, telente pedig hóözönt itt New Yorkban ahhoz, hogy a napsütötte forróságra emlékező éjszakai tenger a szokottnál is vonzóbb kilátás legyen. - Egy sivatag, ha mégoly sós, és tükröződő is, soha nem annyira jó élmény, mint a képeken - a Góbiban látott ő is elég délibábot, még éjjel is, bár jórészt az éhségtől szikkadtan vándorolva, milyen rég volt, mennyire, mennyire rég, de sose feledi el a homokot, ami alá beásta magát, mert még a napfény holtra égette volna akkor. Beleborzong a fájdalmas emlékezésben, Salar, az ég és a só nem vonzza annyira, mint a csillagok, a víz, és a meleg.
Mint a vámpírtest kétes, víz és vérforralta életmelege, ami maga a halál. A megadásnak vannak szintjei, de Valdemar túl öreg ahhoz, hogy olyan mélyre merítsen, amit a kölyök nem tud vagy nem akar megadni, beéri az egyszerű gesztussal, mert egyszerűségében az sem kevés, hanem éppen sok, és a legfőbb, hogy megadott. Elzárja a vizet, bár talán nem fürdették egymást habosra, a vámpírtest nem izzad, így a tusolás is átalakul jelentőségében. A kezei a másik testén, végigsimít rajta, mellkas, has, a bordák íves templomhajóján, a köldök szentségén, az ágyék lapályán, a széttárt kart magához húzza, a kezére fogva vezeti, ki a fürdőből és a kétségek sötétjéből. Még vizesen az ágyba, szerfelett helytelen és rendetlen hozzáállás, de alig törődik ezzel, álomtalan teremtettjével olyan kedves akar lenni, amit talán meg sem érdemel, de kiváltja belőle az érzelmi elhívatottságot erre.

18+
Emberként húsimádó volt. Állandóan állatokat evett, s ettől mégsem tartotta őket kevesebbre. Világ életében állatbarát volt, ettől függetlenül nem okozott komolyabb lelki törést, hogy elfogyassza őket. Valahogy így van ez az emberekkel is, a létfenntartó igénye szintet lépett és specializálódott, mégsem fogja soha agyatlan vérzsákoknak tartani őket. Már legalábbis a megfelelően specifikus nevelés, avagy történések híján egészen biztosan nem. Az érzelmi eltávolodás viszont idővel valóban elkerülhetetlen. Nem mert vámpírból van, pusztán mert halhatatlan, s több száz év távlatában - ha megéri egyáltalán valaha is -, az érzelmi felépítése olyan szintre csiszolódik, ahol a halandók az ő szemében is csupán gyerekeknek tűnhetnek.
- Sajnálom. - Nem magát azt sajnálja, hogy így érez, pusztán hogy ismételten csalódottságot okoz a vámpírnak. Ez utóbbi nem célja, ám máshogy érezni nem tud. Számára a munka kikapcsolódás is egyben. Azon ritka egyedek közé tartozik, akik nem kényszerből dolgoznak, hanem mert szeretnek. Furcsa egy állatfaj az övé. Hogy így elfogadják-e a sajnálatát, vagy értéktelennek minősül, részéről már befolyásolhatatlan tényező. Vannak dolgok, amik nem változnak meg a halálban sem. Eszébe jutott, hogy esetleg Valdemar ellenezni fogja, hogy kikapcsolódásuk történetesen munkaüggyel kezdődjön, de hálás a másik belátásáért.
Maximum elképzelni tudja, milyen hely az. Sok képet látott már, de sosem volt jellemző, hogy akár a különlegesebb helyek kedvéért is kimozduljon. Ha biológusnak tanult volna, egészen más lenne a helyzet, ám saját munkája leginkább helyhez kötött. Kontrollált, laboratóriumi környezet, mely nem igényli a helyváltoztatást...
Végigsimít a másik karján a borzongásra. Nem tud a homoksíri élményekről, bár nem esne nehezére elképzelni.
- Akkor legyen Vaadhoo. - Könnyen enged a vámpír preferenciáinak, valójában számára teljesen mindegy, melyiket választják. Mindkét hely érdekli, de annyira már nem, hogy esetleg felvesse egy későbbi bolíviai kirándulás lehetőségét. Túl keveset tapasztalt még a világból ahhoz, hogy értékelni tudja az utazgatást, bár nem kizárható, hogy út közben nem támad fel benne a vágy iránta. Talán ellátogathatnának valahova, ahol szabad a vadászidény, mindjárt átértékelné érdeklődési köreit...
Megadja magát, s bár jelen esetben ez a feladás számára tét nélküli, nem lehet értéktelen. Némán figyeli, amíg a másik elzárja a vizet... őszintén, nem azért fürdik, mert fizikailag szüksége lenne rá, hanem mert laborban dolgozik, sokszor veszélyes anyagokkal. Ha a védőfelszerelés meg is óvja, valahogy nyugodtabb a lelke, miután tisztára nyalta magát. Nem szeretne hordozójává válni valami újfajta borzalomnak, bár zárt ajtók mögött, vámpír a vámpírral maradandó károsodást ilyen szinten aligha tehet. Őt ismerve pedig később lezuhanyzik újra.
Valahogy megfeszül a póz, ahogy a vámpír simogat rajta. Erős ingerenciája van rá, hogy átvegye a mozdulatok felett az irányítást, a zsarnoki hajlamot véren át talán mesterétől örökölte. Hogy nem teszi, lázas csillogást von a figyelő szemekre, lélegzete mélyebbre kap, a test izomzata befeszül az érintések alatt, ágyéka a simítással szinkronban reagál. Rengeteg emberi reakcióval dolgozik, amikre még nem kell koncentrálnia. Természetesen jönnek a tudatalattinak hála, hiszen sokkal inkább emlékszik még halandó önmagára, mint a mostanira. Nem a fiatal vámpírnak nehéz tettetnie, hogy ember... minél idősebb inkább, annál jobban kikopik belőle az alapvető természetesség, hogy már ügyelnie kelljen minden tettre. Most még élőbb, mint a legtöbb élő lehet, mert az ereiben friss, megújult vér csurog.
Hagyja magát irányítani. Megtalálja ebben a saját élvezetét, s talán ez a felvonás az egyetlen, amelyben egyaránt szeret uralkodni és uralva lenni. Sikamlós engedékenységgel mozog a két véglet között.
Szereti ezt. Nem érdekli, mennyire helytelen, vagy sem, vizesen a tiszta ágyneműbe feküdni valami szentségtelenül jóleső érzés. Halkan, elégedetten sóhajt, szemeit hunyva, helyes mosollyal nyújtózik meg a másik alatt, mielőtt a nyakába karolna. Lehúzza magához, ujjai befúrják magukat a nedves, vörös tincsek közé, balja elkalandozik a férfi oldalán, a csípőjén, mutatóujja becsúszik a víztől elnehezedett, tapadós anyag dereka alá, ahogy közelebb invitálja magához. Az altestre rajzolt kígyó jellegzetes, kígyószerű mozgást evokál, ahogy forró ölét a levegőtől hűvössé váló, vizes nadrághoz feszíti.

18+

Az állatban az állatot látni az elvetemült állatbarátok, vegetáriánusok és más hasonló népségek szerint maga a lenézés, mert az már az ember érdemesültnek tartja magát arra, hogy megegye az állatot, elvéve az életét és a jövőjét, föléhelyezi magát, piedesztálra. Megenni az embert, még ha nem is tekintik emiatt őket kevesebbnek, mint egy embert azt is jelzi, hogy nem tekintik őket annyinak, mint saját magukat, de ez egy természetes folyamat. Az emberi fajnak nagyon sokféle értéke van, de maga az ember, mint egyén ritkán olyan értékes, hogy ne volna tápláléknak való, hogy óvnia kelljen egyedi individuumát a ragadozó felsőbbségétől.
- Semmi baj -feloldozza a fiút. Nem azért, mert megérti, hogy milyen ez, hiszen ő maga és a munkához való hozzáállása igen sajátosan alakult két évszázaddal ezelőttől, hanem mert van benne akarat arra, hogy ezt ne rójja fel Noahnak. Ez az ő tulajdonsága, nem megváltoztathatatlan, de nem is feltétlenül káros, amíg lehet hajlítani, Valdemarnak sem lehet oka panaszra. A rugalmasság szükséges, akárhány évszázadot is él az ember, munkával ötvözve a kikapcsolódást talán éppen hogy hasznos lesz a fiú számára, megadja neki azt az érzetet, hogy helyesen cselekedett, hogy nem vesztegette az idejét, és így talán valóban élvezni fogja majd a sziget szépségét. Legalábbis a vörös erősen reménykedik abban, hogy így lesz, máskülönben aligha volna értelme a két szférát keverni, ha ugyanúgy csak feszültséget gerjesztene a kölyöknyi vámpírban a labor rendjétől való kínzó távollét.
Mennyi részlet, amire figyelni kell. A ember azt gondolná, hogy ez a nevelés természetes része, de magáról tudja, hogy közel sem kell ez ahhoz, hogy valaki felneveljen egy másikat. Vajon ezt hívják úgy, hogy túlságosan elkapatja a fiút? Meglágyult a szíve annak mérföldnyi nyomorúságai láttán, amik már jóval előtte meggyötörték az életét, fájdították és elégették benne a szépre, jóra és teljességre való lehetőséget. Akárhogy is, a pillanatnak élni kell.
Számára Noah megadása nem azonos azzal, hogy nem nyúl érte zsarnokian. Az ujjainak játéka a testen, a bőrön, a nyirkos hason, könnyű csúszkálása, érzékeny fogása erős ingerlés arra, hogy nyúljon érte, hogy a zsarnokságának teret engedjen, adja magát. Magát egészen amihez hozzátartozik a vadság, a harapás, a kölyöknyi dominancia. Noah nem akkor adja önmagát, amikor engedelmes, és szép, hiszen akkor egyfajta idegenségre kényszeríti magát, ami végtére is egy játéka a saját érzékeivel. Nem hálátlan persze ez iránt sem, hiszen hogy ezt teszi árulkodik magáról, hogy mit tart maga felől, hogy mivel tartozik neki, Valdemarnak, és ez megfűszerezi a megfeszültségét, csillogó szemeit, kapó lélegzetét. Milyen emberi, mosolyog rajta, ahogy magához vonzza, sokkal inkább, mint ő, akinek a vére ugyan áramlik hevesen, átmelegíti a bőrét, érzékennyé teszi súlyos, vizes nadrágban fészkelő ölét, de nem vesz levegőt, és nem is pislant, a pulzusa alig tapintható, mintha a vére válogatott csatornákon haladna és nem járná át a testét egészen.
Az ágyra tereli, fölé hajol ahogy a másik háta alatt a takaró selymessége elterül, fölé borul, sima, szeplős mellkasának alabástrom-fehérsége alatt érzi a kevertarany láncokat, a medál keménységét. A nyakába csókol, az állára, szemérmetlenül erős szemfogai gátlástalanul gyengéd erővel harapják a bőrét, a visszafogottsága alig őrjítő, minden egyes marásában ott a vérzés beteljesületlen, buja ígérete, pedig talán jóllaknának mindketten, ha egymást falnák fel. Vérgőzös gondolat, míg az ujjai az életet ünneplik a másik emelkedő mellkasán, hasán, és ölén, hűvös ujjain vizes ingerek, ahogy körülfogják a fiú forróságát, nedves térdét a combjai közé ékeli, egészen fel, a feneke alá csúsztatja, hogy simogató keze a férfiasságról, az ölről mélyre csússzon, hátra a lábak között, simítva a másikat. Valahogy erőszakos, talán a kezének hidege tetszi, amivel a másik testét érinti belül, a körme túl hosszú ehhez, semmi kis fájdalom, és mégis intenzív a közelsége, annak ellenére, hogy a mozdulat egyáltalán nem kapkodó, a közelsége fojtó és zsarnoki. Saját szíve ott pulzál, ahogy a festett kígyóhoz feszül a nadrágja.

18+
Kicsit más az eset, mint az elvetemült vegán banda esetében. Tekintve ugyanis, hogy nem tudja más táplálékon fenntartani magát, finoman szólva is lassú öngyilkosság lenne nem élősködni az embereken. Továbbá, mivel még életében nem harapott mást Valdemaron kívül, valószínűleg senkinek egy rossz szava nem lehet.
Sajnálatos módon kettejük közül épp Noah az, aki mérhetetlenül rugalmatlan, ha a munka hanyagolásáról van szó. Még 29 év után is halott bátyja és az ő utolsó kívánságának bűvkörében él, holott már máshoz tartozik. Az érzések, mint olyanok nehezen feloldhatóak és soha nem múlnak el igazán, csupán háttérbe vonulnak; a szív örökre elnémult, hallhatatlan zörejei mögé.
Valdemar túlságosan elkapatta Noaht. Ez nem kérdés, elég egyértelmű abból, ahogy a kis kígyófattyú viselkedik, de őszintén megvallva, ez nem feltétlenül rossz. Ha rákényszeríti valamire, az ellen lázadni fog. Ha az események kölcsönös kompromisszumban születnek, saját választásnak tűnik. A manipuláció nehéz sportág, de ha jól csinálják, veszélyesen hatékony tud lenni, s még inkább, ha a manipulált személy javára történik. Persze sokan gondolták már úgy, hogy ők tudják, mi a jó a másiknak. Egyes vámpíri pszichológusok példának okáért egész tanulmányt írhatnak önnön önzőségükről imádott, póráztépkedős házikedvencük terén.
Idegenség? Aligha. Az engedelmesség egyfajta tudatállapotot követel meg, mely nem áll távol ugyan a kígyótól, de nem jellemző. Sokkal inkább meghatározó a mérgezett szavakat sziszegő nyelv, a fojtó hurkolódás a megkívánt áldozat körül... de azt is képes végletekig kiélvezni, ha nem mar épp bele az enyhet nyújtó kézbe. Noah nem veti el magától az emberiességet. Önbefolyásoló tényezőként él vele, hagyja testét irányítás nélküli természetességben reagálni a férfi közeledésére úgy, ahogy évek múltán már nem lesz képes. Meggátolhatná? Igen. És nem fogja, mert ahogy élvezte emberként, úgy élvezi most is idegen, erőteljes létformának érezni maga felett. Megvannak a maga perverziói, valószínűleg nincs benne semmi meglepő, hogy a templomok jószerivel kiátkoznák a világból.
Félrefordítja a fejét, a nyaka megfeszül a harapás alatt, ujjai megrándulnak a fakó bőrön, vörös nyomokat marva belé. Minden pillanatban arra számít, hogy a vámpír feltépi a torkát, az állát, bárhol, ahol éri. Az adrenalin gyönyörűen keveredik a testében átalakuló emberi vérrel, s egy félgondolat kinyúl a donor iránt, vajon bánná-e hogy önként, vagy önkéntelenül adott öröksége egy neveletlen vámpírkölyök buja vágyait fűti? Aligha laknának jól, ha egymás csapolnák meg, de pillanatnyilag nem is ez mozgatja, pusztán a harapás élvezeti értéke. Hogy sosem mart a táplálkozás kedvéért, nem jelenti, hogy nem veszti el a fejét minden véres nászban, amikor egymásba temetkeznek. Ebben nincs ellenállás, megemeli a csípőjét, ahogy a másik térdei alá csúsznak, felnyög, amint az ölét érinti. Nincs oka rejtenie önmagát, szemfogai élesen, hegyesen csillannak elnyíló szájában, nadrág alá csúszott ujjai köldök alá moccannak, végigsimítja a másik vágyának végét. Ha nem lenne ilyen átkozottul tapadós a víztől a nadrág, nem vesződne azzal egyelőre, hogy kiszabadítsa, megkínozná inkább a maga módján. Megrázkódik, mikor a férfi belül érinti. A fájdalom talán elhanyagolható, vérrel feltöltött szervezettel gyorsabban gyógyul, semmint hogy igazán jelentősége lehetne, mégis olyan felzaklató ingert jelent, amitől pillanatokon belül egész teste zaklatott, saját túlfejlett érzékelésével nagyon is alaposan tisztában lévő, érző-lénnyé válik.
Megvonaglik a másik ölén, keze rátalál a nadrág nyitjára és kiszabadítja a vámpírt a nedves ruhák fogságából. A szájára harap, ahogy körülfogja vérbő tagját és a sajátjához feszíti. Együtt mozdul alatta és rajta a férfi kezével, szabaddá vált keze a vörös tincsekbe markol, szisszenve, mohón, akaratosan követeli ki a csókját. Valahol elvesztette a gyengédség főúri látszat az ösztönök kedvéért.