Hawthorne, New York

18+
Elsorvadni helyes és áldozatos mártírum, az életet választani önzőség. A modern filozófia mérföldköve és az egyenlő társadalmak alapja, akinek a szükségletei mások rovására vannak, az pusztuljon, így tehát a növények sem létezhetnének és a halott sivatag teremti meg a legideálisabb és legegyenlőbb társadalmakat.
Ragaszkodni a múlthoz kétes bűn. Gyökértelenül a lélek elsodródik, mégis, egy halott hogyan is adhatna teljes értékű életet egy élőnek? Hisze a halott vágyai, kívánságai olyan kontextusban fogalmazódhattak meg, olyan szerepben szabhatták ki a másik életvonalát, amiben még ott látta magát, a saját büszkeségét, ami minden fáradozásnak értéket adhatott volna.
Volna, a világ rákfenéje. Ha keményebben fogná a fiút, az fellázadhatott volna. Igen, nyilvánvalóan ez történt volt. S azután na és? Kérdezné a mesterek. Az emberek az ősidők óta lázadnak. Lázadnak az adókért és ellene, a munkáért és ellene, az egyenlőségért, és ellene. Fellázadnak a háború ellen, és lázonganak akkor is, hogyha nem háborúznak, fellázadnak a tudatlanság ellen, és lázadnak az oktatási reformok ellen. Lázadnak a gyermekek a szüleik akarata ellen, a szülők a főnökök akarata ellen. Mindig, minden helyen és időben valaki, valamiért lázad, és másvalaki ezt letöri. Az élet megy tovább. A lázadásban letört személy nem fog meghalni, hanem a lénye megváltozik. Ez az élet rendje. Félni a lázadástól olyan, mint félni a változástól. Ám Valdemar nem a változástól fél. Ő egyszerűen csak gyenge egy lázadás megfojtásához. Gyenge és gyáva. Ez egy értékítélet. Noah elkapatottsága a legjobb bizonyítvány arra, hogy két évszázad sem elég ahhoz, hogy egy nem elég szörny lélekből igazi, vérbeli szörnyeteg legyen. Kár volt vámpírrá tenni, mert nem emeli a faj fényét, de ez egy szórakoztató hiba.
Gyönyörködtet az emberség. A természetes reakciók ziháló melege fojtogató, mintha az élet maga hurkolódna a halálra. Élesen hallja minden szívdobbanását, a testében a porcok roppanását, izmok feszülését, a vér sistergését az érfalakon, ahogy rohan, vágtat, száguld, vágyat gerjeszt önmagából. Szívesen belekóstolna, noha tudja, ebben a felcsigázott állapotában sem ember a másik, máshogy kattan a szív, más ütemet ver a tüdőlebenyek közé szorítva, és mégis, vajon az íze közelít-e ahhoz a létformához, amiből teremtődtek. Az ember az ő poruk, és ha majd meghalnak, éppen úgy porrá lesznek, mint az emberek maguk. Porból porrá.
Kívánón harapja, a fogán érzi a másik bőrét, ahogy a zománcnak feszül a selyem, a keménynek a puha, a hidegnek a meleg, az élettelennek az élő. Nem gondol a donorra, és nem gondol már a mesterre sem, bár annak árnyéka hideg palást a hátán, két év nem volt elegendő ahhoz, hogy lemossa magáról a felfrissített emlékezetű érintéseit a mesternek, akitől kapott oly sok hideget, meleget, durvát és lágyat, hogy azt sose felejtse el igazán. Mindig a mesterek és tanítványok feküsznek össze, nincs helye az ágyban az egyformáknak, a különbözőségek gerjesztik önmagukat és egymást.
Némán élvezi a fiú kúszó fogását, nem segít neki feszesre vizesedett nadrágjával, pedig az úgy tapad a csípőjén és az ölén, mintha az anyag alá kúszó ujjakat a saját testébe akarná préselni, és a textil igazsága a hús igazsága is, élvezné. Igazán élvezné, ahogy a másik testét élvezi, ahogy erőszakos és mégis gyengéd megfogottságát. Önelégült kis mosolyra húzódnak fel az ajkai fehér agyarairól, a csókolt harapás mosolyízű és megelégedettség-ízű.
Fél kézzel az ölében nyúl alá, a másik a derekét fogja át, megemeli az amúgy is megemelt testét, hozzásimul a hasa, a mellkasa, ráborul egészen, lényegesen alacsonyabb a fiúnál, a szája így a szájáról az állára kúszik, a nyakába csókol, a mellkasába temetkezik, oldalt harapja a vállát, a bordáin zongoráznak a fogai ott, ahol korábban a keze simította, élvezőn beleharap, amikor az ölüket összefogja, de a csókját nem adja, létét kóstolgatja, és öleli állhatatosan, amíg a testében cirógató keze, az ujja és a tenyere át nem melegszik összeforrt testük sarjáspontján a nyitott combok között. Fel sem egyenesedik ahhoz, hogy beléhatoljon, tökéletesen ura a testének, megtolja ugyan a mozdulattal a fiút, de erősen tartja a karjával a derekát, gyakorlatilag nem mozdul ki a helyéből, kénytelen megnyílni neki úgy a testével, ahogy a lelkével talán sohasem fog.

18+
Elsorvadni? Hát persze. Életében sem volt egy különösebben önzetlen típus, nem halálában fogja elkezdeni, s lám így éppoly pusztítóvá válik, mint a természet maga. Talán nem tekintendő természetes létformának, az elvek nyomán mégiscsak azzá válik. Az éhsége ösztön, alapvető vágy, önfenntartás és tápláléklánci összefüggés. Nincs ebben semmi megvetendő.
Ha úgy igazán tudatosulna benne, hogy bátyja végakaratát teljesíti még ma is, talán változtatna rajta. Hiába mondaná neki azonban mestere, éppúgy utasítaná el, mint bármely más érzelmi behatást, melyre még nincs felkészülve, vagy amelyet elfogadhatatlannak tart. Túl mélyre épült a bűntudat ahhoz, hogy csak úgy feloldható legyen, s egyáltalán nem biztos az sem, hogy az évek gyógyírt jelentenek rá. Persze sztereotípia, nagy életbölcsesség, hogy az idő mindent begyógyít... halandóknál. Ahol az élet rövid, a szerencse forgandó, s túl kell lépni a megpróbáltatásokon, hogy egy új lépcsőfokra lépjen fel... ki mondja meg, hogy a vámpírt nem a mélyben őrzött fájdalmak teszik élővé?
Vannak lázadások, melyek képesek változást hozni. Nem egy példa prezentálta már magát a történelem során és semmi garancia arra, hogy Noah ellenállása nem lenne éppoly kifizetődő, még ha vérfürdővel határos is. Nem minden lázadás leverhető, túl sok az ismeretlen tényező az egyenletben. Merné valaki kijelenteni, hogy a végkimenetel eldöntetett? Merheti. Nem lesz kevésbé hamis. Valdemar ellen mégsincs oka lázadni. Itt és most, s amíg a jelenlegi nevelési módszerekhez tartja magát, nem is lesz. Talán hosszú és fáradtságos munka áll előtte, de nem kifizetődőbb-e ez a megoldás? Olyan kérdés ez, amit csak az idő képesített megválaszolni.
Szeret vámpírként ember lenni. Vannak vérszívók, melyek megszabadulva halandó gyengeségeiktől mihamarabb igyekeznek elfeledni, honnan származnak. Noah más. Tobzódik abban, ami volt, ami megmaradt, amire a teste emlékszik és amire emlékezteti teremtőjét is. Még végtelenül természetes minden mozdulat, hamisíthatatlanok  a reakciók, finom harmóniában siklik a test, bolyong tébolyultan a lopott vér hatalma, a szív alattom, nevető dobszólót ver. Már nem él, de még úgy csinál, hazudik még kicsit, ha már gazdája erre vágyik... nem kell hazudnia az ölében feszülő kívánalomról. Az nyers, kendőzetlen, merev valójában mutatkozik meg, bár a vért ott is éppúgy irányíthatná. Hazudhatná, hogy nem kívánja, s ugyan mire menne vele?
Megkívánja tőle a harapások mélységét. Had prédálja, zabálja fel, marjon mélyre. A nedves vörös tincsek vérpatakoknak tűnnek sápadt bőrén és ez gyönyörű, szentségtelen képet evokál. Belefeszül az ölébe a látvány, az ingernek már ellen sem áll, hogy a férfi víztől csúszós hasfalhoz feszítse vágyát. Nagyon gyorsan válik érintések útján éhségből szexuális feszültség, az energia játszi könnyedséggel alakul át a két véglet között. Nincs ebben semmi különös úgy igazán. Az étkezés és a szexuális élvezet nem áll távol egymástól, még ha a kielégülés másféle értékeket is képvisel.
Tetszik a mosolya. A lényébe markol, felébresztve a természetes megfelelni vágyó kívánságokat, amiktől képes elfeledni, mi értelme van ellenszegülnie egyáltalán. Mert ha lázad, ha nem lázad ellene, ez a vámpír a teremtője és a teste emlékszik erre akkor is, ha az elme nem akar. Kitörölhetetlen kötelék, s talán a mester végső halálával is hiányként lüktetne benne. Mindig is problémái voltak az elengedéssel, s ez a halálban sem változott.
Milyen fullasztó a közelsége... és mégis kínzó a távolság, a megtagadott csóktól hiányérzete marad, a saját szájába harap a vágy kielégületlenségét helyettesítendő, s ő messze nem olyan gyengéd magával, mint a vámpír vele, vért fakaszt és pazarol, hagyja lecsurogni állán a vörös nedvet. Szeretőn túr a tincsek közé, ahogy a másik végigharapdálja, teste pedig alámozdul és befeszül minden vértelen marásnak. Szeretné, hogy igazán harapjon... miért nem csinálja? Miért nem jelöli meg, ha egyszer neki adta magát? Miért...
Zihálva ereszti a mélyvörös tincseket, hogy saját hajába túrjon, ujjai megszorulnak a sötét szálakon, pillantása szürke ködben mászik a plafonra. Ereszti kettejüket, kéjtől síkos ujjaival lenyűgözve simít végig saját hasfalán. Ha valamit soha nem tud elvitatni tőle, akkor az az a tény, hogy senki más nem ért annyira a testéhez, mint ő... őrjítő vörös vámpírdémon.
Vérszín izzás lobban a szürke szemekbe, ahogy belé hatol, ujjai belemarnak feje mellett a párnába. Nincs tudatában, hogy erejét elszámolva szakítja fel őket, de ha lenne sem érdekelné különösebben. A fogás csak azért szükséges, hogy megkapaszkodjon valamiben és helyben tarthassa magát, mégis mennyire felesleges, mikor a vámpír megteszi helyette. Tudna hova menekülni, ha akarna? Az ő áldozatai tudnának menekülni, ha akarnának?
Gyönyörűen fájdalmas, kéjes, felajzó. Teste görcsbe rándul a lehetetlen érzeteknek, szorosan ráfeszül a férfi tagjára. Felnyög, ahogy kikényszerítve a befogadást teljesen kitölti. Pillantása lehull a vámpírra, kettejük gyújtópontjára, a világ pedig jellegtelen sötétségbe borul, ahogy nem lát semmi mást a vér őrült pulzálásán kívül. Nem emlékeztet már emberre, ahogy összekulcsolja lábait a másik derekán, combjai pedig satuként fogják közre. Éles, véres vámpíri mosoly rebben a száján, vörös pillantása összeszűkül. Felkönyököl, testét előrefelé és felfelé tolja, emberfeletti erejétől panaszosan nyikkan az ágy. Viszonylag friss vámpírhoz képest is jól uralja a testét, csípője belemozdul a másik ölébe anélkül, hogy igazán engedné a kölcsönösséget. A kígyószerű mozgás egészen új értelmezést kap a vámpír testében.
- Gyerünk, Mester. Csinálj ki. Zabálj fel. Őrjíts meg. - Feljebb tolja magát, ha emelkedett a másik időközben, ha nem, fél kézzel markol a vörös tincsek közé, hogy felfeszítse a férfi fejét a szájához. Rányal az alsóajkára, a lélegzet elszisszen a torkában. - Szeress.

18+

Az elvek kantározzák fel a lelket, de ezen a kötőféken az egyén a társadalomhoz közelít, és nem a természethez. A természet nem veti ki a holtakat, az élősködőket, a véren szivornyázó szörnyeket, hiszen teremtett ő maga is alkotó kedvében ilyesmit varázskönyv és démoni segítség nélkül. A civilizáció az, aminek szüksége van arra, hogy az elvek korlátozzák a vámpírt, csakis ekkor tudja a létét befogadni, és el nem pusztítani azt a holtat, ami élni szeretne.
A gyógyult sebek is hegrajzolatot hagynak maguk után, éppen ezért nem fog soha Valdemar szembeszállni az elhunyt fivér kéznyomával. Nem azért, mert Noaht ezzel tudja emberségen tartani, hanem azért, mert lehetségesnek tartja, hogy a személyiségét erre alapozta. Ki ne érthetné nála jobban, hogy milyen könnyű rossz életdöntésekre alapozni egy egész életet, még a halálon túl is. Nehezen lehet elvitatni a hibákat, amik formálnak, mert bár formálhatná gyönyörűség és szépség is a lelket, sajnálatos módon ezen a földön ebből igencsak kevesebb jut.
A mester receptje egyszerű: ha Noah lázadása sikeres lehetne, ott elbukott Valdemar, szóval marad a pusztítás, a tisztítótűz és végül sóval kell behinteni a sebeket, hogy ne fertőződjön el. Semmi sem kifizetődő, amire várni kell, a haszon pillanatnyi matéria, csak a filozófusok dédelgetik a távoli és közeli jövőben fáradozásuknak gyümölcseit, s nézik azután sztoikus bölcsességükkel, hogyan szakítja le valaki az érett, aranyló, dús és leves terményt.
Valdemart gyönyörködteti a fiú. A lelke emberként is emberfeletti volt, most pedig a teste emberfelettiként emberi, mégis, a reakcióiban, a kívánalmában, sóhajában, nyögésében, a testének természetes, akarattól ugyan nem független, de nem vezérelt keménységében nem egy gyenge emberi lény tükröződik, hanem az erős szörnyeteg fejezi ki magát reakciónyelven, buján, és az elnyelt életerőtől tébolyult átérzéssel. Sokkal elevenebb így. Megannyi emberrel és már holttal volt együtt a vörös száznyi élete során, ám míg a vámpírok szörnyek a lepedőn, az emberek pedig reszketeg, ösztön és érzéshajhász parányok, addig mind közül Noah az első, akiben a frissen kioltott élet dús és habos melege saját szörnyetegként támad fel és rendelkezik a gyönyörről, a kéjről, az ölelésről és vágyakozásról.
Vér és víz, alkotóelemek, mint a testet építő hús, csontok, a vágyat megébresztő kémia, amire hat az akarat, és az ösztön. Összefonódik, mint a kedves tincsek a párnán, mint a csók a bőrrel, fogak a porcikákkal, csípő a lábbal, kéz az öllel, ujj az izomgyűrűvel, mosoly a tetszéssel. Kiforrott és tapasztalt mozdulatai nem egy rég begyakorolt ritmust járnak végig a fiú testén, ahogy érinti és fogja, az személyre szabott, rajta változott, érte fűszerezett érintés. A vámpír nem tud különböző embereket azonos módon ölelni, és igazából nem is akar. Nem tudna mást így fojtani a lényével, hogy annak fuldoklása maga legyen a gyönyörűség a számára. A testébe temetkezik, és belefeledkezik kikevert ember-vérlény szörnyetegébe, a fejét a hajába simító kéz alá fúrja, úgy kóstolja.
Felpillant rá, milyen önfeledt, mahagóniszemei sötét tükröt állítanak a szentségtelen szépségnek, ahogy a saját tincseit túrja össze a fiú, milyen kócos agyaras angyal, a sikamlós mosoly ott marad a száján, csillanni tetszik, mintha ugyan a kéjt könnyező ölek közelébe járhatott volna a csókjaival, pedig csak az egész lénye gyönyört gyöngyözik tőle és érte. Látóként feledkezik a vörössé váló tükrökbe, amikben már nem láthatja önmagát, a testét átható erek forró hálózatát, az élénk keringést a szíve és az öle között, az érzékeket tápláló parányi hálózatokban a vér robajlását. Amit ő lát, az egy másfajta szépség, az egy bestia szépségre, akire büszke lehet a teremtője, és akihez boldogan hajol oda. Önfeledten, mert a vonásai széthullanak a kéjben, a teste feszesen sikamlik a másik testében, a derekát szorítja és emeli, s ahogy a combok biztos fogást találnak rajta, meghajtja a felkönyökölt testet, a has megrövidül, a fiú izmai megfeszülnek, a törzse összenyomódik, ahogy a felfelé irányuló mozdulat ellenhatásaként lefelé préselődik a teste, minden összezsúfolódik benne, és ez az inger Valdemart öleli és gyönyörködteti.
Kinyújtózik hozzá ahogy érte nyúl, így már, hajlított tartásban a szájára ér a szája, ügyet sem vetve az ágynyikorgásra rekedt vadállathangon súg:
- Szeretlek - szól anélkül, hogy gondolkodna rajta, hogy romantikázna rajta, hogy az érzéseit önmaga előtt tisztába tenné. Megcsókolja a száját, megharapja az ajkát, a nyelvét, durva fogaival sokkal nehezebb a gyengédség, mint a megkövetelt keménység, és közben mozdul a teste. Mély, elégedett lökéssel felel a felszólításnak, a mester megjelölés megbizsergeti a gerincvelőjét, idegenség ízét-izgalmát adja, amit jó kiélvezni, megtámaszkodik Noah válla felett a karjával, onnan indítja a csípőjének mozdulatát, újra és újra. Sajnálná szép száját elmarni, engedetlen feje újra csak a másik nyakába kúszik, az állát harapja, gyengéden, de már erőszakkal is, paránysebekkel nyúzza meg gyorsan hegedő bőrét.

18+
A rossz dolgok mindig sokkal könnyebben és határozottabban formálják egy egyén önképét, mint a jók. Talán ez utóbbiakból van kevesebb, de mi van akkor, ha nem kevesebb van belőlük, pusztán a rengeteg rossz mellett a jó alulértékelődni látszik, s már nem képvisel olyan hatalmat, mely a számlát kiegyenlíteni is képes? A vámpírlétnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Ha Noah megtanulja úgy istenigazából értékelni teremtője közelségét, kitartását és törődését, a mérleg nyelve elbillen a tetsző irányba. Egyes napokon végtelenül nehéz ezt értenie, de máskor - mint ahogy a mostani percben is -, veszélyesen könnyűvé és önfeledtté válik a feladat.
Az egyik sikere a másik bukása. Teremtő és teremtett esetén ez a következtetés igencsak siralmas képet mutat, habár egyáltalán nem determinálja, hogy az a siker nem lehet végül közös vívmány és élvezet.
Noah... ő nem tudná meghatározni, mi gyönyörködteti igazán. Túl sok az inger, hogy konkrét neveken szólítsa őket, a vágynyelvet ösztönből beszéli, s a lelke sötét mélyén tobzódó kéj- és vérvágyó szörnyetegtől ered. Nem különül el tőle. Összeolvad vele éppúgy, ahogy most a vámpírral kíván összeolvadni. Ha egylényegűvé válik vele, ugyan miben különbözik saját szörnyi mivolta a másikétól? Miért lennének elkülönülő céljai valamivel, ami ennyire azonos, rizikós, veszélyes, élveteg, forró, gyönyörködtető nyelvet beszél vele? Olyan könnyű elveszni benne, nemes egyszerűséggel feloldódni a fájó szenvedélyben, amint a testébe csúszik. Ritkán engedi önmagától előtérbe ezen vágyait, de ha teszi, avagy hívják, hát legalább annyira képes kívánni, mint a vér ízét a szájában, a forróságát a gyomrában, a folyékony, bűnös hatalmat a vénáiban. Most máshogy érzi ugyanezt. Az erősebb, idősebb vámpírt benne.
Megölné, ha nem tüntetné ki az egyediség érzetével. A hiúsága terjed addig, hogy a sablonosság megneszelése szemvillanásnyi idő alatt haraggá gyűljön össze benne valamivel szemben, amit ennyire közel engedett. Talán elutasítja az élet számos pontján, mégsem tagadható el, hogy közelebb áll hozzá, mint bárki más. Ne merészelje úgy kezelni, mint valaki mást. Bárki mást. Ha valamiben, hát ebben a maga követelő zsarnoksága nyíltan és szemérmetlenül megmutatkozik.
Megtalálja a maga gyönyörét a másik elégedettségében. A lehetetlenségig képes felajzani, ahogy az elveszejtő gödröknek sincs soha alja, úgy a vágy nyers kiterjedése is végtelen. Szüksége van egy formára, testre, egy erőre, ami képes kordában tartani, meghatározni és definiálni azt, amivé ebben az ölelésben válik. Egy vámpír esetében pedig semmi más nem képes erre azon kívül, ami erősebb, hatalmasabb nála. A kölyök teste, az elkárhozott lélek felesleges palástoktól fosztott, lemeztelenített valója felmagasztalja alkotóját.
Elszisszen belőle a levegő, ahogy alakja összepréselődik a vámpíré alatt, könyöke enyhén megbicsaklik a nyomástól, nyögése elcsuklik, ahogy lehunyja a szemét. Halkan nevet, a hangja mély, rekedt, a teste belerázkódik sötét örömébe, csak hogy aztán hosszan, érzéssel szisszenjen. Nem szokott hozzá még eléggé, hogy fájdalommentes legyen, ám valahogy jelentőségét veszti mindez a férfi hangjára. Noah elcsendesül, pillantása megállapodik egy szívdobbanásra a vámpír száján. Hiába nem látja másnak vért keringető sötétségen kívül, ha így vall neki... megigézett vörös szemek simítják a férfi száját, szinkronban a hajkoronát eresztő ujjak puha, gyengéd érintésével. Pokoli éles a kontraszt azzal, ahogy csókol. Mohó, heves, forró, harapós és élvező, dallamos mély hangja szépen muzsikál a benne sikló, feszítő mozgásnak, a harapásoknak, a csóknak.
Kicsúszik alóla a talaj, ahogy ereszti a pózt, feje visszahanyatlik a meggyötört párnára, felsőteste mégis visszaível a vámpírhoz. Egy embertől jószerivel lehetetlen testkontroll, de egy vérszívónak lenyűgöző könnyedséggel engedélyezi, hogy a végletekig kiélvezzen minden mozdulatot, súrlódást, legfőképpen ölben... eléggé hozzápréseli magát ahhoz, hogy érezze magán a másik testének legkisebb rezdülését is. Belehajszolja magát az élvezetbe, bár meglepő kontrollal bír. Nem engedi belefulladni magát a gyönyör hívásába, amíg a lénye nem elégült ki teljesen.
Állatiasan dörgöli fejét a másik arcához, a csókjai halántékon, arcélen, homlokon érik a vámpírt, s ahogy az megfelelően mozdul a pózban, hogy elérje, végignyalja a nyakát. Nem tud és nem is akar gyengéd maradni. Megadóan harap bele a férfi vállába, szemfogai mélyre fúródnak az izmok között. Elfullad a sápadt bőr felett, ahogy szétcsúszik szemei előtt a sötét világ, a szinte sosem létezett józan gondolatok és a fejébe tolul mindaz, amit a másik érez és élvez. Pillanatnyi kánont képző, szekundummal a jelent lekéső, őrült alig emlékek. Túl sok a dózis hirtelen, hördülve válik el tőle a szája, amint a másik és saját hasfalára élvez.

18+

Ha a rossz oly rengeteg lehet, hogy mellette a gyengébb értékű jó nem érvényesül, akkor a jó tapasztalások mérhetetlenül kevesebb számban vannak jelen a kielégítőnél. Ez a baj ezzel a világgal, s még éppen az, hogy az egyik kéjes kedve, árnyöröme, teljessége nem érhető el a másik rovása nélkül a valóságban. Szűkléptékű mikrodimenziók jönnek létre ez ellen, de a valóságosság már beszivárgott a családok sejtjeibe, a párok összekapcsolódásaiba, a mester és tanítvány viszony ezüstcsarnokába. Valdemar rajta van, hogy mindezt a kártékonyat kisöpörje, és a léte adjon a fiúnak, és adjon magának is, anélkül, hogy közös életük viasztábláján mélyre vésett sebek volnának a neki tetsző írásjelek, amikkel felülírja a fiút. Rajta van, de nem tökéletes, mert a kiokítás nyelvén felel meg, amikor Noah tartózkodása belesebez.
Az adok-kapok elv működik közöttük, még nem halt meg. Ez voltaképpen szerencse, mert ami szenvedély a vitáikat táplálja, most az vezeti a kezüket is, legalábbis a férfi kezét egészen bizonyosan. Egyetlen percre sem feledi el az összekülönbözést, csendes haragját, sóhaját, és csalódottságát, hogy már megint feleselt vele a sötét kis mihaszna, ámazonban mindebből energiát és erőt nyer, simításba oltja, ölelésbe vezekelteti a fiút, a testéből nyeri a bocsánatkérést, és a saját örömével adja a megbocsátást, az energiájuk termékeny és nem pusztító, legalábbis még nem.
Sose merészelné nem értékelni azt, amit Noahtól kap. Megtehetné, ha úgy teremtett volna gyermeket, miként az emberek tolják ki magukból gyökértelen és nem kívánt fattyúikat, de nem így történt. Fontossá lett számára az ember, ezért szörnnyé tette, ami pedig azt jelenti, hogy még fontosabb és érdekesebb, mint korábban volt. Sokra tartja, méltónak magához, nem állatias szükségből hál vele, mert a teste ajzott és a lelke kívánós, hanem mert a teste és a lelke őt kívánja. Mérföldmély szakadékok tölthetőek meg azzal az érzelmi különbséggel, ami a kettő között van, végigcsordul benne és rajta ez a különös szellemanyag, összetapasztja a másikkal, bőrt a bőrrel.
Engesztelőn csókolja, noha bocsánatot nem kér, tékozló vérúrként élvezi Noah fájdalmát, nyögését és megcsuklását, nem mintha újra és újra meg akarná ölni, de az életét a kezében tartja a testével irányítja, eluralja egészen ez kortól és nemtől függetlenül, korszakosan egyszerűen csak jó érzés. Elég jó ahhoz, hogy nagyobbat lökjön rajta, hogy keskeny csípője mélyebbre ágyazódjon az acélos fogású combok között, hogy a derekát ölelő karja megfeszüljön, és a körmei mélyre karmolt bélyegekkel egészítsék ki fülledt szóbeli vallomását arról, hogy szereti.
Mennyire szereti, vérbő szavakkal, édes nyelvvel, a fogainak körvonalakat adnak a még le nem mosott maszatok. Beszél még a szája, csókkal, az ajkai artikulálnak, felgyűrődnek a másik bőrén, a fogai között elharap sosevolt szavakat és édenízt, a válla követi a fiút, és a feje, nem hagyja egyedül elheverni a párnatetemeken, a nyakába nyal, merő figyelem, harapás, csók és éhség, miközben a teste, a dereka, az öle előrehatoló energia, ritmus és lüktetés, a combjainak kérlelhetetlenül egyszerű mozdulataiban. Odaadja az arcát az arcának, száját a bőrének, nyakát a szájának, ölét a testének, hasát az ölének, teljes a kör közöttük, minden lehetséges módon, mindegyre emeli a véresre mart derekat, hogy egészen másfajta testnedvet súroljon feszes hasára, kettőjük közé odaszorítja a kemény kívánságot.
Van valami síron túli a harapott sóhajában, a vére tömör és sűrű, mert a fiúval diétázik és mert sokkal korosabb nála, az esszenciája elevenebb, áthatóbb, mérgezőbb belőle minden korty, mint egy halandóból, még ha halott vér is az, amit így magába nyel a fiú, a halottság ha nem is táplál, de élményekkel adományozz. Minden porcikájára tucatnyi emberöltő emlékezete jut, megosztja ezt vele felhördülve, éppen úgy, mint a jól szabott gyönyört gyötrővé fokozott ritmusban néhány perccel, szívdobbanással, pillanatórával később, mint ahogy megmártózott Noah a kéjben.
A gyönyörűség megfeszíti, mintha egészen az örökkévalónak dermedne meg, akárha a kéj lenne az átok, ami sziklává, nemes márvánnyá, sötét obszidiánná, bíbor rubinná szilárdítja hajlíthatatlan, törhetetlen lényét, de a pillanat aztán elmúlik, mint a halandók kéje, és egészen ráernyed Noah testére, gyengéden végigsimítva azt magával.

18+
Nem emlékszik a vitára. Éppoly könnyen felejti el az egymásnak feszülő szavakat, amilyen nehezen teszi félre a mindennapok szükségleteit, hogy felszabaduljon és lám-lám... mégis milyen természetesen és mohón képes átadni magát! A másik testének élvezete benne mérhetetlenül lenyűgözi, a fájdalom ráfeszíti lényét a behatolásokra, a közelsége gyönyörködteti. Ha akarna, sem tudna másra koncentrálni, de nem akar a legkevésbé sem, mikor egy percig minden mást büntetlenül félretehet és helyben, ágyban, felszaggatott párnák, lecsorduló vér és vörösen vibráló test-vérhálók között megvalósíthatja a maga tökéletes szabadságát. Ha nem csinálnának mást és a vámpír az örökkévalóságig kefélné csupán, talán soha nem mászna vissza a laborba és abba a tudatállapotba, melyben ellenkezni van szüksége. Az ilyen pillanatokban az égvilágon mindent megtestesít, amiért a halandók egykor a vámpírokat incubusokkal és succubusokkal azonosították...
Noah esetében az érzelmi pókháló nem mélyül horrorisztikus, éjsötét, ragadós csapdává. Talán a közösen töltött idő alattom pókja elkezdte megszőni a maga szerelmi fészkét, ám ez még könnyen gyújtható, felégethető, s a lángja heves, fullasztó és felperzselő. Azért van vele, mert akarja. Mert lényének minden halott sejtjét, lelkének minden mocskos, istentelen kis szegletét elárasztja az inger rá és egyszerűen csupán nevetségesnek hat, hogy bárki más képes lenne ezt nem csak hogy kordában tartani, de büntetlenül szabadjára is engedni. Ha szörnyet teremtesz, azt etetni kell, éltetni kell, kielégíteni, szeretni, nevelni, vagy letépi a hozzá érő óvatlan kezeket. Most nem csak óvatlan mindenki más piszkos mancsa, de jellegtelen, értetlen és tanulatlan is. Túl kevés, időpazarlás, valami unalmas délibáb, aminek a puszta gondolata is irritáló. Nincs szüksége másra. A mesterét akarja, s ha az nem figyel akár csak egy pillanatig is, hát elemészti teljesen, megmártózik a vérében, kiszívja belőle az utolsó cseppig, míg a lényét emlékről-emlékre építi önmagába. Talán egy idő után nem emlékezne már, ki volt a mester és ki a tanítvány.
Nem igényli a másik bocsánatkérését és nem adja a megbocsátásárt, mert nincs miért. Élvezi a saját fájdalmát, a vámpír zsarnokságát, a lehetetlen közelséget, amiből mégsem elég. Nincs elég közel. Sosincs elég közel és ez felhergeli anélkül, hogy realizálná igazán; ennél közelebb már csak a megfelelő érzelmi nyitással hozhatná.
Nem gondolkodik. Nem kell gondolkodjon, a vámpír szétzúzza benne az ellenállást, a combjai hiába tartanak szorosan, hiába rándul bele minden mélyre döfő mozdulatba, véres karmolásba, még csak meg sem próbál igazán tenni ellene és ugyan... miért is tenne?
Gyönyörű a szimbolika. Magába fogadni a megtestesült éhséget, durván, fájón, forrón, szenvedélyesen, mohón. Nem áll ellen a hívásnak, éles szemfogai lüktetnek a sóvárgástól, a bensője zsibong az éhségtől, a másik mozgásától, az őrjítő ingerektől. Megadón marja mélyre magát, pupillái robbanásszerűen kitágulnak, ahogy szétárad szájában a másik vére. Talán nem táplál úgy, mint egy jelentéktelen emberé, de tagadhatatlanul jobb bármi másnál. Az ősiség íze folyékony drog, színtiszta, tömör gyönyörűség és esszenciális élvezet. Nagy kortyokban nyeli magába, tűhegyes fogai pedig minden lökéstől mélyebbre vájnak a húsban, az izmokban, szabályos, vérrel telítődő nyomot hagy a fakó bőrön ott is, ahol nem szolgálna a táplálkozásra. Nem képes befogadni a másik emlékeinek mélységét, csak azokat rántja most felszínre magában, melyek legközelebb állnak pillanatnyi, elvadult tudatállapotához. A szörny válogat, a szelekció elvén gyönyörködik önmagukban és saját vére is nemesebbé, erősebbé válik tőle.
A gyönyöre is vadabb és zaklatottabb. Hangja felforr a torkában, felperzseli a vér vörösét, belefeszül a kéjbe, s az hosszan és akaratosan olvad szét kettejük között. Érzi rajta csúszni a másik testét, benne mozogni síkos merevségét, a testét a testén. Nem nyugszik el benne a kéjérzet, míg a másik nem teljesedett ki benne, bár arcát a nyakába fúrja, szeretőn csókolja, kinyújtózó karjai a hátát ölelik.
Megigézve gyönyörködik a vámpír kéjében, a teste engedékenyen hagyja kiélvezni minden pillanatát. Csupán akkor fogja magához, mikor a férfi elernyed. Szorosan öleli a kielégült lényt és a szemek szürkéje sem látja kevésbé gyönyörűnek, mint egy perccel korábban a vörösök szörnyi árnyalata. Szemet huny felette, puhán csókol az arcára, a halántékára, balja feltúrja a tincsek vörösét, gyengéden cirógat a tarkón, a vállakon, míg jobbja a gerince mentén, bordáin, csípőjén, a fenekén simít.
Szereti. A maga módján. Még ha kell is egyelőre, hogy az ágyba döngöljék érte.

18+
És mégis, az akarat megvan, de a szándék nincs, az örökkévaló egymáshoz fordulás, Noah adakozása, lényének természetes ölelő része nem érvényesülhet. Nem tér vissza hozzá időben, ellenkezik a szavai ellen, tiltakozik az öreg vámpír elvárásai iránt, pedig Valdemar minden tette, gondolatja, szóvá tett szava és kioktatónak bélyegzett gondolata mögött ott áll az a férfi, az a vámpír, az a szörnyeteg, ami az ágyába húzza a fiút, és összeolvad vele olyan szerető és szoros közelségbe, ahol kívánt a kéj, és a fájdalom a betetőzést sürgető őserő, mert bennük, kettőjükben, akkor, ha együtt vannak kerül egyensúlyba az elvétel és az adakozás. Mindkettőjük életéből erősen hiányzott az a fajta gyönyör, amit olyan karokban élhetnek és élvezhetnek, ahol biztonságban érzik magukat, amik a testüket és a lelküket egyként gyönyörködtetik.
Miért késlekedik hát a fiú, ha lehetősége adódik, hogy ezek közé a karok közé vesse magát? Ki érthetné ezt?
Szörnyet teremteni könnyű. Ha ezt a szörnyet nehéz szeretni, akkor valami elromlott a teremtés folyamatában, mert a szörny a teremtés mindenképpen várható eredménye. Az igényei természetesek, és az igényekről való gondoskodás kell hogy legyen a teremtő legtermészetesebb, legvalóságosabb vágya. Szomorú az esete azoknak, akik minderre már csak a kész teremtmény láttán döbbennek rá, egy életre megrontja a teremtő sokkja a teremtmény életét, de Noaht soha, senki nem fogja kitenni egy ilyen traumának. A mestere látja benne a kis falat tökéletességet, még ha talán gyenge is ahhoz, hogy tökéletesre lecsiszolja azt a gyémántot, amit benne lát, így a világ és a valóság szemében soha nem lesz teljes ragyogású.
Felnyög, ahogy harapja, még ha a lénye most a piros szemek láttán nem is más, mint erek indáinak rendezetten kusza szövedéke, az egész vére, vérrendszere, szívtől, öltől, lábujjtól, rég ellustult sejtfalakon keresztül meglódul, akárha a harapás alá, a másik szájába akarna sietni mindenki, ami az öreg vámpírt élteti. Vajon ilyen frenetikus élmény lehet az anyaság? Tejjel táplálni az életet, erősíteni a jövőt, megosztani önmagunkat? Vagy már a puszta összehasonlítás gondolata is blaszfémia? Ahol összekeverik a vámpír eufóriája a gyönyörrel, ott kacagásra ingerli a létezését az öröm, a megelégedettség, és a hála Noahért. Azért a fiúért, aki megannyi keserűség és gond mellett is olyan fontos neki, hogy érte átmelegszik a teste, hogy a felszínes tetszése mély akarattá válik, hogy a vére élet-halál muzsikát dúdolva áramlik benne a szentségtelen szív minden istenkáromló dobbanásával. Az életet ünnepli a vámpírtest az ölelésben, ha mégannyira százszorta is halott, halottabb, mint a csontok a földben.
Sóhajtozóvá válik a lénye ahogy a fogak mozognak a húsába, önfeledtségében elveszik, egészen el, megválik szigorú önmagától, hogy beletemetkezhessen a másikba, minden létezésének lényegévé emelve őt, akit maga alá gyűrt, mert ő maga is alákívánkozott. Kívánhat ennél többet bárki egy pártól?
Ernyedtsége már öntudatlanság. Nem alvás és nem halál, pusztán feloldódott létezés. Nem nyomasztja semmi, rásimul a fiúra, elhever, mahagóni szemei lehunyódnak, vörös pilláitól véres szegélyű hunyt tekintete, mit a válla, megmaradt nyaka, tépett húsa, ami lusta, elégedett gyógyulásnak indul, hogy a következő harapásra már újra feszes és rugalmas, kívánatos legyen. Ahogy leengedi Noah testét lejjebb csúszik ő maga is rajta, elhagyja ugyan a teste melegét, de az ölét a derekához szorítja, a fejét a vállára hajtja. Kicsit oldalra csúszik, a karja átöleli a fekete fürtös fejet, a tarkójára se fog rá, továbbcsúszik a karja, magához fogja a nyaka alatt. A kulcscsontjára adja vissza az apróra kapott csókokat.
- Pihenj - bűvöli halk dallamú szóval, megkívánja magának a varázserőt, hogy ezzel a csókkal elaltassa nyugtalan gyermekét.

18+
Talán ő sem érti igazán, miért is áll ellen folyton, miért odázza el a közös pillanatokat, ha egyszer az lehet jó és önfeledt annyira, hogy a tökéletesség gondolata kísértse meg a halhatatlan elmét? Mélyen szántó okai vannak, még vámpírerővel is gyógyulhatatlan sebek, ám ha kérdeznék sem tudná igazán körülírni önmaga igazságát. Az azonban nem állítható, hogy zsákbamacskát árult valaha is. Nem volt különb emberként sem, bár akkor nem hurkolódott köré béklyóként a kapcsolat kötelezősége, mely most időről-időre mégiscsak kiérződik. Halandóként önszántából volt vele, s valahol most is úgy van és mégis... szinte észrevétlen a különbség, kívülről tán semminek tekinthető, de számára mély jelentősége van. Elvették tőle az egyenrangúságnak gondolatnyi látszatát is, mert emberként bizonyos szempontból egyenlőbb volt a vámpírral, mint amilyen most, a teremtettjeként. Féligazságok bonyolult, egymásba kavarodó halmaza.
Ha Valdemar nem képes a saját szörnyét tökéletesre nevelni, úgy senki más sem. Az ő munkája fekszik a fiúban, az ő vére, ideje, energiabefektetése, figyelme és törődése. Bár Noah kritikusan szemléli ténykedését, dőreség lenne azt gondolni, hogy bárki mástól hajlandó lenne elviselni, nemhogy jobban elfogadni egyáltalán. A kötődése talán nem olyan típusú, mint amit a másik megkívánna teremtett és teremtő viszonyában, de a létezése tagadhatatlan. Gyémántot csak gyémánt képes megcsiszolni.
Csak még inkább felajzza a vámpír nyögése, a test reakciói, a vér sietsége, amivel önmagát kiszolgáltatja. Ha akarná, sem tudná titkolni élvezetét e felett, túl sok ahhoz az inger, a kéj, a beteljesülésért őrjöngő vágy. Hagyja, hogy gyönyörködtesse. Átadja magát az élvezetnek és egyetlen pillanatig sem kérdőjelezi meg, hogy biztonságban van a vörös karjai között. A bizalma önnön hálátlanságától független; mélyen gyökeredző és külső erőtől megtörhetetlen. A hűség fogalma nem szerelemből, vagy tartozásból fakad, újradefiniálódik valami megnevezhetetlen kötésben vámpír és vámpír között. Valdemar hozzá tartozik. Már sokkal előbb az övé volt, semmint hogy megölte volna, a halál azonban örökre rásütötte a szentségtelen bélyeget.
Eltűntek belőle a gondolatok. Lényegtelenné váltak a mindennapi problémák, s most semmi mást nem érez békén, elégedettségen és a test közelségén kívül, mely mindezt biztosította neki. Elnyalja a vért a másik nyakáról, helyes kisállatként tisztogatja meg a sebet. Nem volt gyengéd, a marás durva és sokkal nagyobb sérülést okozott, mint megfelelő kontroll alatt illett volna, de a mértéktartás aligha jellemző rá. Felsóhajt, ahogy a férfi kicsúszik belőle. Forró, sajgó lüktetést hagy maga után, bizsergést a tagokban, bár nem érzi igazán az izmok kihasználtságát, mint tette volna egykor, régen, amikor még élt... teste szentségtelen tempóban gyógyítja fel magát, lényegesen gyorsabban, mint ahogy teremtője a marását eltüntetni képes. A friss vér vidáman kéjelegve tobzódik a testében, neki pedig szinte nevethetnékje támad, ahogy üdvözli az érzést. Elmosolyodik, a gesztus elrejtőzik a vörös tincsek között. Puhán csókol fejtetőre és a minimális hajlandóságot sem mutatja, hogy kigabalyodjon teremtőjéből. Védelmezőn öleli magához a fakó testet és a mozdulatban rengeteg a kimondatlan birtoklási hajlam.
Valdemarnak nincs szüksége varázserőre. Noah vértől és kéjtől eltelve könnyebben merül másodpercek alatt mélyalvásba, mint tenné bármelyik ember. Halk sóhaja megkönnyebbültnek hat, ahogy átadja magát a csendes, puha, biztonságos, vérmeleg sötétségnek.