Indiai óceán, Maldív szigetek

[a repülőn]

Gyönyörű a fiú, hogyha alszik.
És szépséges akkor is, amikor az ébrenlét gyötri, édes gyötrelemmel, tapasztalatokkal látva el az örökkévalóság számára. Néha lehet érezni egy-egy pillanaton, hogy arra hetek, hónapok, s évek múltán is emlékezni fog az ember, azzal a következő tíz percben meg is feledkezik erről az érzésről, és nem nyújt vigaszt. Aztán eljön a hetekkel, hónapokkal és évekkel későbbi időpont, és valahogy megjelenik az emlék, akár a naplementében gyönyörködve, akár egy blogbejegyzést elkészítve, akkor is, hogyha semmi köze nem volt a cselekményelőzménynek az emlékelőzményhez.
Valahogy így volt Valdemar azzal a reggellel. Alig emelte fel róla a fejét, mégis előtte van az egész pihenő arc látványa, a hunyt szemek csendes békessége, a sóhajba dermedt száj álomittas mosolya, a homlok tisztasága, az állkapocs örök engesztelhetetlenségére feszített megnyugvása, az orr alvó árnyéka. Megtartotta a szívdobogását, az egyenletes ritmust önmagának, és Noah kihűlő, szunnyadó testének amíg őt magát is elnyomta az álom, és talán a dobbanások rendezett rendje az, ami később előcsalja belőle az emléket. Ahogy a repülőgép gurul a kifutón, a kerék a beton egyenetlenségét kóstolja, a motor rezonanciája és hangja, az első osztály utasainak együttes szívhangjai, mintha a gép , ami viszi és emeli őket egyetlen csőszerű torok lenne, élőlényi belsőség, ahova beültek, hogy a jóságos sárkány vigye őket ahova csak tetszik.
Akárhogy is, az emlék itt van, és amikor a gép elrugaszkodik, oldalra teszi a kezét, végigsimít Noah combján, a vállára billenti a fejét. Első osztály, kevesen látnak be az ülésükbe, és ha mégis, hát aligha fognak háborogni. A gazdagság kiváltsága a diszkréció.
Persze, nem is a fiú lenne, ha az utolsó pillanatban némi bosszúságára még nem osztana ki egy-két feladatot a hátramaradottaknak telefonon. Nem inkompatibilis marhákat alkalmaz, de mindig van még valami, amit el lehet mondani. Biztos örülnek neki így este tizenegykor, de az üzlet soha nem alszik, a vörös pedig úgy vélte, így a legjobb elindulniuk. New York és a Maldív szigetek között tíz óra az időeltérés, azaz amikor New Yorkban este tizenegy van, akkor a szigetekem már reggel kilenc. A 17 órás út annyit tesz, hogy a szigeteken hajnali három lesz helyi idő szerint amikor megérkeznek. Eszményi idő arra, hogy még sötétben lássák először a szigetet, és tanúi legyenek a napfelkeltének. Kultikus élvezetet lel ebben hála a varázsékszernek, ami megóvja őt a naptól, el nem szalasztaná.
Nem bosszankodik, hallgatja a szavait, elring az emlékezetben és befelé mosolyog, bár erős agyarain is kívánja a hús a nevetést, visszafogja magát.

- ...ellenőrizzék az átállási időket a forecastok alapján. Az új kolléga jó, de a gyártási modul még nem tökéletes, vizsgálja felül az eredményeket. Igen. Igen, de a második és harmadik műszak a betahistinekkel foglalkozzon, rengeteg a megrendelés. Nem, a Viagra továbbra sem mehet a csoportvezetők nélkül. - Hosszan beszél, kiadja az utasításokat a helyettesének, enyhén biccent a Stewardessnek, aki elsétálva mellettük finoman jelzi, hogy hamarosan le kell tennie a telefont. A helyettese ügyes. Középkorú, de fiatalos fickó, nagy potenciállal és rengeteg tapasztalattal gyártási téren. Értékeli a tudását és a vezetői kompetenciáit, az éjszakai hívás nem is ezt kérdőjelezi meg.
- Két hét múlva hatósági inspekció, presszionálja a QA-t, hogy kezdjék meg a felkészülést. Szokás szerint azt mondják majd, hogy túl sok a dolguk, amit készséggel elhiszek, de ettől függetlenül kötelező. Rendeljék el a túlórát, ha szükséges. Lebegtesse meg a bónusz lehetőségét, ha major hiba nélkül megyünk át. - Lehunyja a szemét, ahogy a vámpír végigsimít a combján, fejét kényelmesen hátratámasztja az ülésen. Érzi tagjaiban a zötykölődést, gyomra valami különös izgalommal várja a perceken belül testére nehezedő nyomást... szabad keze felfelé rebben, megsimogatja a vámpír arcát, ahogy az a vállára hajol. Puhán, hangtalanul csókol a vörös tincsek közé, szemüvegén át a világ lehetetlenül élénknek tetszik. Megkísérti egy magángép gondolata. Kifejezetten szeretné kipróbálni, milyen ha a másik az ölébe préselődik felszállás közben... mélyet lélegez, amíg helyettese a telefonban beszél, magába szívja a másik illatát.
- Rendben. - Hangja kellemesen indifferens marad annak ellenére, hogy a teste már mesterével foglalkozik. Ujjai lesiklanak a nyakára. Nem őrzi már a nyomait, pedig rendre feltépi fakó kis torkát. - Tetszik az ötlet. Kicsit rizikós, de beválhat. Számítok Önre, Dr. Caldwell. Kérem kérjen elnézést a nevemben a kedves feleségétől, hogy ilyen későn zavartam Önöket. - Kis szünet, majd a vámpír halk nevetésére a Stewardessek összekuncognak valahol hátul. Rendkívül zabálnivaló tud lenni, ha akar.
- Köszönjük. Jó éjt! - Végre valahára kinyomja a telefont és a mozdulat folytatásaként repülőgépes üzemmódba is kapcsol. Zakója belső zsebébe rejti a telefont. Az ugyan képes lenne holografikus kivetítésre is, de történetesen nem volt igénye, hogy mindenki a repülőn az otthon ejtőző beosztottját bámulja.
- Venni akarok egy repülőt. - Közli, ahogy a gép felgyorsulva elrugaszkodik a talajtól, s testére hirtelen sokszorozott erővel hat a gravitáció. Egészen izgató ez a horribilis mennyiségű energia. Megküzd a mozdulatért, hogy felemelje Valdemar állát, finoman csókol a szájára. Noahnak jót tett a véradagok növelése. Azóta lényegesen kezesebb. És kedvesebb is.
- Mit is mondtál, hol szállunk meg? - Nemigen volt ideje ezidáig a hellyel, vagy a hozzá kapcsolódó lehetőségekkel foglalkozni, de biztosra veszi, hogy Valdemar megejtette a kutatást helyette is.

Jó dolog, hogy Noah olyan okosakat tud mondani, hogy még a légiutaskísérők is elcsodálkoznak, egy ilyen fejlett üzletember miért is akar a Maldív szigetekre menni? Béke, nyugalom, a turisták átlagéletkora 30-60 között van. Mindenhol párok ülnek körülöttük, frissek, vagy már kipróbáltak, néhány évtizeddel a hátuk mögött, túlélve megannyi katasztrófát, összekuporgatták a vagyonukat, vagy egyszerűen csak kivették a mérhetetlen örökségükből, és elutaznak a világ abba a szegletébe, ami még mindig paradicsomi, annak ellenére, hogy a max három méteres tengerszint feletti magasságú szigeteket elöntötte a cunami a kritikus években. De amit érdemes újjáépítni, azt újjá fogják építeni, szebbre, jobbra, kívánatosabbra, mint korábban volt. Igen, lehet, hogy az emberi populáció a felére csökkent, ez viszont jót tett a vagyoni helyzetüknek, kevesebb ember, ugyanannyi érték, koncentrálódott a dolog. Nagyon helyes, mondaná az egyén. Nagyon helytelen, mondaná a kapitalista, aki tömegtermelés helyett most egy sokkal kisebb, de nagyobb igényű "tömegecskét" kell kiszolgálnia. Ez a pokol, gyorsan fel kell szaporítani az emberiséget a kapitalistának, de miért is gondol erre? Valószínűleg a Viagra teszi. Egészen sajátosan másítja meg a vér ízét a kék bogyó, a színkeveredés mellett a dúsítás egzotikumot teremt.
Kis, kaján mosoly a szája sarkában, egészen elnyomott. Noah jó vezető, olyan kvalitásokkal rendelkezik, amilyennek ő sohasem. Szeretett kardoskodni érdekek és érvek mellett, de a hangja soha nem volt elég erős ahhoz, hogy maga köré szervezzen másokat. Lázongó és provokátor, igen, képes arra, hogy elültesse a gondolatokat, de túl sokat kételkedik önmagában ahhoz, hogy ápolja a szárba szökkent magokat, ahogy óvná őket, úgy fogja el előlük az esőt, a vihart, az erősítő szelet és a napfényt is, még végül fonnyadt és fakó virág nem sarjad, ami aztán íztelen gyümölcsöt érik. Tudnia kell, hogy mikor álljon félre, hunyja le a szemét elégedetten egy csók alatt, kényelmeskedjen főúri kényelemben. A fiú mellett a környezetet hallgatja, átéli azokat, a bujaságot, léhaságot és reményeket. Hallja Dr. Caldwellt is, józan szavak egy józan embertől, és ő is Noah tenyeréből eszik. Nos, a vérvariáció határozottan eredményesnek bizonyult.
Ez vajon a személyiségének erőszakos megváltoztatása, vagy a rejtett értékek felszínre hozása? Túl sokat aggódik.
- Minek neked egy repülő? - lepődik meg, felillant, a fejét még mindig a másik vállán nyugtatja, eldőlve az ülésben is szilárd és laza, valahogy azt sugallja a lénye, hogy ebbe ne kössön bele senki, nem lesz semmi baja. Jól ismeri a repülőket, már alig veszi észre az emelkedés izgalmát, a sötét ablakon túl a távolodó föld csillagföldboltját.
- Egy magánrepülő elveszi a közösségi utazás emberíz-élményét, és a hallgatózás örömét - érvel a légitársaságok mellett, bár nem különösebb elszánással, inkább csak könnyű gondolatnyi módon. Kihúzza magát, egy halvány csókot illeszt a fiú vállára.
- Adaaran Prestige Vadoo a hotel neve. Hat kilométer a főváros szigetétől, kettő sincs a hozzá legközelebbi sziget. Híres a csillagos fövenyéről, és most éppen szezonális is, azért van tömve itt az első osztály - pillant körül, több szigeten is jellemző most a jelenség, de természetesen ők odamennek, ahol a legtöbb kék csillagot láthatják majd. A csodaváráshoz talán öregek, de mégis, a természet bűvöl és elbűvöl.
- Béreltem hajót, átvisznek minket hajnali háromkor is a csomagokkal, a szálloda meg úgyis 24 órás szolgáltatást nyújt.

Valljuk be őszintén, a légiutaskísérőket nem az eszükért alkalmazzák, még ha a nyelvismeret előkövetelmény is kinek szóban, kinek természetben, térden állva, meg ilyen apróságok. Ennél kevésbé aligha tudnák érdekelni pillanatnyilag a környezet bájai, hozza az alapvető üzleti és úriember formát, de ennél többet a vámpíron kívül senki nem kap. Utazik, mert muszáj. Leginkább. Nem óhajtja Valdemart még inkább magára haragítani, s valahol ő is érzi, hogy az elmúlt időszakért tartozik valamiféle... kompenzációval. Ha már így van, akár meg is próbálhatja élvezni, hm?
Noah mindig is vezéregyéniség volt, a karizma és intelligencia igencsak kellemes formába öntött násza, bár ezen oldalát ismeretségük során többnyire alárendelte a tanulásnak, vagy a munkának. Az egyetemen villant meg először, mikor maga köré gyűjtötte a diákokat, a tanárokat és újraépítették az intézményt, majd kiteljesedett vámpírként, átvéve és továbbfejlesztve a céget. Szeretnek alatta dolgozni. Legfőképp azért, mert vámpír létére sem nem kegyetlen, sem igazságtalan a büntetéseit illetően. A fizetésekkel nem fukarkodik, az elvégzett munkát, a teljesítményt érdemek szerint díjazza, a szakembereiben megbízik és még soha nem gyilkolt meg senkit sem képletesen, sem ténylegesen esetleges hibák miatt. És legfőképpen: Nem tart értelmetlen, semmirevezető meetingeket, leginkább azért, mert semmit sem utál jobban annál, mint ha feleslegesen lopják a drága idejét.
Valahol ezt is időpazarlásnak tartja. Bölcsen hallgat róla, bár alapszemélyiségét figyelembe véve a tény nyilvánvalósági szintet kell megüssön a másik vámpír fejében is. Más kérdés, hogy most engedékeny és kompromisszumkész, mert Valdemar is az volt. A dolgok néha végtelenül egyszerűen működnek.
- Miért ne? - Mosoly rándul az arcán. Az a fajta, amelyik önmagában is sejteti a bujtatott, mögöttes gondolatokat.
- Meglehet. De egy magánrepülőn nincs aki megbotránkozzon azon, hogyan élvezem ki az utat. - Alácirógat a másik állának, a szürke szemek hunyorgó fénye sikamlós gondolatokkal csillan vissza a vékony keretű színtévesztő szemüveg lencséjéről, ahogy a férfi a vállára csókol.
- Mhmhm. - Rásimít a gyomrára. Kifejezetten furcsa érzés, ahogy halott kis szervei egymásnak préselődnek az emelkedéstől. Kihunyorog az ablakon, amíg lassan hatolnak át a sűrű, tömörnek tűnő felhőrétegeken.
- Azért remélem ez a mennyiség itt nagyjából kimeríti a tömeg fogalmát. - Kifejezetten nem szereti a nagy tömegeket. Óhatatlanul is az az érzése támad, hogy tán meg kéne kicsit tizedelni őket. Nem nagyon. Csak egy kicsit? Nem egy humánkompatibilis gondolat. Ha lehunyja a szemét és elnyugszik egy percre, hallani véli a szívdobbanásaikat.
- Jól teszik. Nem mintha sokat tervezném prezentálni magunkat a hotelben. - Annyit azért nem alszik az istenadta, még a növelt vérmennyiség mellett sem. És persze, hacsak nincs valami nagyon epic masszázsszolgáltatásuk, lehet akkor hagyja magát ítéletnapig kényeztetni.
- Furcsa. Soha nem hagytam el még az államot sem. Valami... különösebb érzésre számítottam. Nem is tudom. - Mintha új világba kerülne? Valamiféle gyerekes lelkesedés élt benne a gondolatot illetően, de most, hogy felültek a gépre és pontosan olyan embernépekkel utazik együtt, mint akikhez már hozzászokott, valahogy ellopják a dolog varázsát. Megvonja a vállát, kibámul az ablakon, ahogy végre kibukkannak a felhők felett. Az ég milliónyi csillaggal futtatott sötétje egészen új élmény, kiegyenesedik az ülésben, fixálódik az ablakra. Odahaza a rengeteg fényszennyezés mellett az ég köszönőviszonyban sincs ezzel a látvánnyal.
- Lenyűgöző.

Ó nem az eszük miatt csodálkoznak, hiszen aligha értik, miről szól a kulináris csevej, hiába beszélnek mind angolul, százszor is szép amerikai verzióban, hanem inkább azon, hogy mit keres itt az üzletember. A szerelmesek repülőjén. A párok repülőjén. A béke repülőjén. A nyugalom és világból való kiszakadás repülőjén. Na és pont Valdemarral, ha még ha egy hozzá illő csinos hölggyel vágna neki a végtelen égóceánnak értenék, hogy merről fúj a szél, de így, egy fél napnyi izgalom, találgatás garantált.
Valdemar elégedett mindennel, amit kap. A haragja gyorsan engesztelhető, bár nagyon is létező fogalomkör, és nem alábecsülendő, a haragja nem teszi a fiú ellenségévé, a barátja megelégedettségben, a kedvese dühében, a szeretője méregben, és a párja akkor, amikor csak Noah elfogadja ezt. Büszke arra, hogy elszakította magát tápláló dolog-köldökzsinórjától, és egy kicsit ő maga is elhiszi, hogyha teljesen félredobná a dolgot, akkor összeomlana a világ a távollétében, úgyhogy jobb nem kockáztatni. Sejti, hogy lesz még telefonálás ezen a héten, a föld túlsó feléről is érkeznek majd a tanácsait, őt keresi meg valami ügyfél, és talán idejekorán is vissza kell jönniük, de elindultak.
Az utazás repülő módja csodálatos. Gyors ahhoz képest, milyen volt száz, százötven éve. De száz éve, miközben hónapok alatt körbehajózta a földet, vagy éppen bekocsizta kelet-európát, út közben számtalan hasznos ismeretségre és kapcsolatra tett szert, amik közül némelyik kitartott mellette a 21. században is. Ezek a modern utak már nem adnak semmit, a laptopok fölé görnyedve, vagy a telefonokra ráfüggve a máshol szerzett kapcsolatok ápolhatóak, békére és magányra, vagy e megszokott társaságokra vágyva süppednek az emberek a luxusülések mélyére. Nm ismernek meg idegen kultúrákat, nem látnak szegénységet, éhezést, feketéket, fehéreket, tarkákat, sose kóstolt ételeket, és sose lakott építmények pompája nem tölti meg a lelküket. Elrugaszkodnak a fejlett nyugati kultúrából egy kényelmes dobozban, és egyszer majd landolnak valahol. Ezt utazásnak csúfolni is sértés.
- Miért ne alapon nagyon sok ötletem van, amit inkább ki se mondok - feleli csendesen, a fiú hangja hat az elméjére, a testére, a szívére, csillogó szemekkel pillant fel, ahogy magán érzi a fiú kezét. - Ha ilyen módon akarod az utakat élvezni, megfontolás tárgyává teszem, hogy alkalomadtán vegyünk egyet, de ha már van egy gépünk, azt illene némi gyakorisággal használni is, mert a funkciójának betöltése nélkül csak egy kényelmes bújóhely egy reptéren - vagyis inkább egy hangárban, hogy megvédjék az időjárás viszontagságaitól. Elmosolyodik azon, ahogy Noah ismerkedik az emelkedés élményével.
- Nincs miért aggódnod. Nagyon sok sziget van, de egy-egy sziget csak limitált mennyiségű turistát fogad. Akad néhány lakatlan, vagy csak őslakosok által lakott, turistamentes zóna is. A zsúfolt főváros elnyeli azokat, akik bosszanthatnának téged, például azt a párt ott jobbra tőlünk. Friss nászutasok, de nincs annyi pénzük, hogy egy szigeten szálljanak meg, Maleben maradnak, és csak hajókirándulnak Vaadhoo közelében - van némi előnye a hallásának, információkat szerez a mészárlás előtt és megelőzésére.
- Én is így vagyok vele, a trópusi szigetvilág izgalmasabbnak tűnik a hotelnél, bár a szolgáltatásaik igen széleskörűek. Valahol a kézitáskámban van az, amit nyomtattam róluk - nem bízik az utazási irodák reklámaiban. Egy videóban megszólította a nézőit, és azok e-mail cunamival árasztották el a személyes tapasztalataikat illetően. Gondosan rendszerezte, kinyomtatta, lespirálozta. Maldív kalauz.
- A repülés teszi. Időzáró kapszulában utazunk, persze nem szó szerint, hanem átvitt értelemben. Ezek a fémfalak, ülések fotelkényelme éppen olyan érzést adnak, mint az otthon, amit éppen elhagysz. Viszed magaddal. Ugyanerről szól a reptér, szálloda ott. Majd akkor fogod magad máshol, egy új, idegen helyen érezni, amikor kilépsz a nyugati mintára megteremtett helyi komfortzónából és átrepülsz egy nem turistabiztos helyre. A modern világban már nagyon nehéz felfedezni a világra, mert a felfedezéseket szándékosan elparavánozzák az érzékeny szemek elől - végignézte ezt a fejlődést. Végigutazta. Megélte. Alaszkába már luxusjárműveken juthatnak el, ő még derékig érő hóban vadászta le a félig elfagyott aranyásókat, miközben azok a hágókon törtek keresztül. Vigasztalón simít végig a másik combján, kitekint a csillagokra és elmosolyodik.
- Képzelj el egy olyan világot, ahol minden éjszaka ezt látod a fejed felett. Az a gyerekkorom.

A világ elég előrehaladott kellene legyen mostanra ahhoz, hogy ne jelentsen meglepetést egy meleg pár gondolata. Épp elég természetfelettit láttak, éppen elég borzalmat megéltek már az egyszerű emberek is ahhoz, hogy ennyi igazán ne üthesse meg az ingerküszöbüket. Még a saját cégeikben sem titkolja, hogy Valdemarral kicsit többről is szól a kapcsolatuk, mint a cégtulajdonos társaság, bár ettől függetlenül próbálkozik nála a gyengébbik nem. Nyilván meg akarják téríteni? Nos, nem mintha szükség lenne rá. Noah mindenevő, csak épp kevesen érik fel az ingerküszöbét. Had izguljanak hát a légiutaskísérők. Ad nekik bőven lelkiszegény táplálékot, hogy azon csámcsoghassanak, ámbátor igazán tiszteletlennek tartja, hogy ő nem kapja meg ugyanezt tőlük. Miért nem tud hipnotizálni? Büntetlen dögvész lehetne a repülőn is.
Naponta egyszer legalább visszahívja azokat, akik telefonon, vagy sürgősebb E-mailben keresik. Nem valószínű, hogy ennyi idő alatt összeomlana nélküle a cég, de szereti tudni, hogy minden a megfelelő ütemben és tervek szerint halad. A jó vezetés alatt a cég virágzik, de egy igazán jól felépített cég képes akkor is tökéletesen funkcionálni és stagnálni huzamosabb ideig, ha felsővezetőit 1-2 hétre hirtelen kiveszik a menetrendből és a szervezet úgymond "magára marad". Előbb, vagy utóbb meg kell ejtenie ezt a tesztet. Minden board tagot elküld majd a cég pénzén nyaralni. Amelyik részleg összeomlik legfőbb felelős személye hiányában, azt eltávolítja a pozíciójából és újat keres helyette, mert abban a pillanatban alkalmatlannak titulálja a vezetői szerepre.
Neki még képes adni a repülőút. A felszállás és a leszállás legalábbis, a köztes időt ugyanis mérhetetlenül gyorsan elunja. Tizenórákat suhanni a magasban nem egy élménytúra, legfőképp mert nem tud mit csinálni. Egy idő után ő maga is előveszi majd a laptopot és nekiáll unalmában a magánprojektjén dolgozni, hacsak a vámpír nem tépi le a fejét érte. Egyelőre azonban még elég inger éri, hogy ne unja el magát azonnal, bár kétségtelenül jobban izgatná, ha a régi korok elvei szerint kellene bejárniuk a világot. Sokkal több idő lenne. Kevésbé hatékony és nehezebben is venné rá magát éppen ezért, ám tagadhatatlan, hogy akkor egészen más motivációkkal élne.
- Ó de. Világosíts fel, Valdemar, tengernyi időnk van. Miféle ötletek? - Egyáltalán nem bánja, ha kap néhány utalást, mégis mivel lepje meg évfordulókon, születésnapokon, vagy bármilyen elvetemült amerikai ünnepen, ahogy éppen kedve tartja.
- Nem vagyok az elhamarkodott kijelentések híve. - Bár a repülőt gond nélkül kijelentette, de vágyalapon sok minden mást hajlandó betérdeltetni és szolgálatba állítani, ha épp olyan pillanata van. - Meglátjuk, milyen lesz ez az út és... "megfontolás tárgyává teszem". - Mosoly kunkorodik a száján, ahogy visszaidézi a vámpír szavait. Nem zárkózik el az utazások gondolata elől most, hogy így kiszakadt a labor követelőző burkából, de nem is ígér olyat, amit nem biztos, hogy meg fog tartani.
- Megnyugtató. - Elégedetten dorombol hangja az információkra, pillantása a nászutasokra téved. A boldogságuk végtelenül emberi. A család nyilván támogatja őket, a barátok szerint gyönyörű pár, mennyire nagyon összeillenek! De hallja a szívdobbanásokat. Azt a gyenge kis hangot is, ami megkettőzve dobol a nőből. Gyermeket vár, talán ezért volt az esküvő is, ki tudja. Néhány év múlva elhasznált, fáradt, magányos háziasszony lesz, akinek a férje a munkába menekül a gyereksírás elől. Viszonyt folytat majd a szemrevaló, ribancos titkárnőjével, egy idő után elhagyja őket és a világ megkapja az új, apa nélkül felnőtt, megkeseredett anya által nevelt generációját. Túl sokat gondolkodik.
- Kíváncsi vagyok a turistamentes zónákra is. Hogy mi lehet a kirakaton túl, a színfalak mögött... - Jellemző. Mindig a dolgok hátterével, működésével foglalkozik a mutatott kép helyett. Talán a tanulmányokkal jár. A természetes affinitással. Sokkal jobban érdekli egy hely vérkeringése, mint a látvány maga.
- Később megnézném. - Őszintén szólva kíváncsi a kalauzra, ha már ennyi idő szakadt a nyakukba. Akár be is tanulhatná kívülről az egészet, ha nagyon akarná.
Elmereng a férfi szavain, nagyon jól el tudja képzelni azok valóságtartalmát. Végeredményben logikus is, a turistaparadicsom vonzza az embereket, nem az esetleges szegénység, nyomor, vagy a belső problémák és lerobbantabb negyedek, melyek kivétel nélkül minden országban megtalálhatóak, pusztán... van, amelyik jobban képes kezelni a kialakult helyzetet.
- Az emberek nem szeretnek kilépni a komfortzónájukból. Még én sem. - Kénytelen beismerni, elvégre alig lehet kirángatni a laborból. Talán nem is olyan meglepő. Két éve még ember volt, hogyan is vetkőzhetné le jobban saját halandó szokásait? Majd néhány emberöltő múlva, amikor kelletlen bár, de kénytelen újabb és újabb személyazonosságokat forgácsolni magának.
- Valahol sajnálom, hogy nem éltem korábban. - Sokszor hallott már a vámpír múltjáról, egyes emlékeken keresztül foszlányosan meg is élte azokat. Ő már egy modern világba született, modern és természetfeletti, elfajzott problémákkal. Nehéz elképzelnie a történelmet, ahol mindez még rejtve volt csupán. Rásimít a férfi kezére, ahogy kinéz az ablakon, szürke pillantásán apró pontokban tükröződnek a csillagok és sötét árnyék az ég feketéje. Lélegzetelállító.
Elmosolyodik. Van valami önirónia abban a mosolyban, egy cseppnyi sötét tintája a múltnak.
- Az én gyerekkoromban őrszemek cikáztak az égen és a ködben elvesztek a csillagok. - Nem teljesen pontos. Amikor igazán gyerek volt, a világ még viszonylag normális mederben csordogált, de az egyetemi éveit valahol mégiscsak gyerekkornak tekinti.
Két stewardess gurít melléjük egy méretes, folyosófoglaló, gurulós kinyitott fémdobozt. Most, hogy a repülő elérte a megfelelő magasságot és kigyúltak a biztonságiövet oldható jelzőfények, már tart a felszolgálás. Melegétel jelenleg nem jár, de üdítő, alkohol, chips, csoki, szuvenírek bármikor vehetőek egy kisebb királyságért cserébe. Udvariasan utasítja el az ajánlatokat és még csak véletlenül sem ereszti el a vörös kezét. Az egyik hölgy pirulva félrenéz. Nők.
A biztonság kedvéért kapnak egy-egy vékony polártakarót. Hamarosan lekapcsolják a villanyokat és csak a jelzőfények égnek majd, hogy a kedves utasok pihenhessenek. Nagyszerű. Mintha tudna egyáltalán? Lejjebb helyezkedik az ülésben, térdei nagyobb terpeszbe nyílnak, hogy kényelmesen elférjen a másik szék mögött, beburkolózik a takaróba. Nem mintha fázna, de valahogy jól esik a puha anyag érintése. Pillantása elnyugodva bűvöli a végtelen éjszakai világot.
- Mesélj nekem valamit a gyerekkorodról. - A hangja halk, alig szólam. Nem jut el másokhoz, nem úgy mint a villanyok kihunyásával felkuncogó nászutasok hangja. Ő csak a vámpírnak szól.

A világ talán soha nem lesz elég előrehaladott ahhoz, hogy a különböző társadalmi csoportok javára ne viccelődjön, a szegregáció történjen meg akár bőrszín, akár nemiség, akár szexuális érdeklődés terén. A történelem során mindig így volt ez, amikor Valdemar fiatal volt, már akkor is vicc tárgyát képezte a nőiesség a férfikörökben, a gyengébbik nem akkor is gyengébbik nem volt, és lám, ez sem változott lényegesen. Persze, vannak férfiak már, akik elismerik a nemi egyenlőséget, és mondjuk légiutaskísérőnek, vagy ápolónak állnak, de mégis, ezzel az össztársadalom szemében ledobják a férfi-jogaikat. Valahogy így van ez a melegekkel. Vannak melegek. Cukik a melegek. A melegek is ugyanolyan emberek, mint bárki más, leszámítva a meleg politikusokat, mert ők nyilván azért szar politikusok, mert melegek. De amíg áll a világ, és lesznek nők, akiket megsért, hogy egy férfi nem őket tünteti ki a figyelmével, és lesznek férfiak, akik vágynak egy másik férfire, de nem akarják elveszíteni az alfahím pozíciójukat, ezért üvöltve szidják a világ fekélyeit képező melegeket, addig fennmarad a meglepetés, a kuncogás, a kíváncsiság, hogy mégis miért jó így létezni. Márpedig ilyenek mindig lesznek.
Nem fogja leharapni a fejét a laptopozásért, és azért sem, hogyha válaszol majd a hátramaradottaknak. Valdemar némely szempontból a vámpírtársait meghaladó módon korszerű, miközben köpönyegként hordja magán az ősiség ódon atmoszféráját. Az üzletet ápolni, gondozni, gyomlálni, támogatni kell. Egy jó vállalkozás nem halott ügy, nem olyasmi, amiről leveszi a kezét az alkotó, és meg tovább, mint nagyapa állóórája, aminek elég egy kis lökés ahhoz, hogy ketyegve mérje az idő múlását a végtelenbe és tovább. Az üzlettel folyton foglalkozni kell. Noahban megvan a potenciál erre, míg a mesterében nincs, de Valdemarnak van elég belátása ahhoz, hogy tudjon olyan embereket maga helyett egy üzlet élére állítani, akik akarják is tudják is csinálni. Mint mondjuk Noaht. Talán sose kezd el nagyüzemi gyógyszeriparral foglalkozni a fiú, pedig jó benne. A potenciálokat ki kell bontakoztatni, de halott szülőkkel és testvérrel elég nehéz alapról indulni. Egyszóval, nem akadályozza meg Noaht abban, hogy magával vigye a munkából azt, ami megelégedésére szolgál, az irányítás és felügyelet jogát. Erre való a modern technológia.
- Ó nem, az túl könnyű lenne - elfogja a fiú kezét, az ujjaira csókol, a rejtekében elmosolyodik, kidomborodó szemfoga szemérmesen elrejtőzik a másik kézhátán.
- A szeszélyességed félelmetes, lenyűgöző, de valahogyan mégis olyan... szerethető - bókol a szemtelen visszaidézésnek. A nászosokra pillant ő is, szomorú emberi sorsuk visszatükröződik a mahagóni szemeken éppen úgy, mint a fényszürkéken.
- Ezt el is vártam. A turistamentes zónák azok, amik új élményeket adhatnak, hiszen majdnem minden más helyi luxus elérhető New Yorkban is a tiszta óceánt leszámítva, azért viszont nem érdemes annyira messzire menni - a színfalak mögé látás igénye a legfontosabb emberi tulajdonság, ami alapján a vámpír osztályozza az őt körülvevő mindig kétes értékű személyeket. - Ritkán kóstoltam muszlimokat - nyalja a száját halkan, egy gondolat erejéig izzik benne az a fenevad, amit féken tartanak a modern világ biztonságra törekvő látszatcégeik, amik nélkül is tök jól megvolt a vámpírság, tökéletesen rejtőzött, de amik azzal maszturbálnak, hogy a hozzájuk hasonlóakat végtelenül lekorlátozzák, míg a valódi fenyegetéseket elhárítani képtelenek. Politika, minden csak politika.
Bólint, tetszeni fog szerinte az összeállítás a fiúnak, biztonságos érzelmi és személyi távolságból cuppanhat rá a papíron mások élményeire.
- Pedig a komfortzóna elsődleges feladata az lenne, hogy legyen hova visszatérni a fejlesztő utakról, ahol megpihenhetünk, nem pedig az, hogy egy rögzített magállapotban tartson minket új tapasztalások nélkül. De, őszintén szólva azt hiszem, nem lehet panaszom ellened. Csak két esztendő telt el, és rávettelek az utazásra. Volt idő, amikor két év egyetlen utat jelentett, és aki visszatért róla a tapasztalatok társadalmilag elismert nagykirálya volt -megcirógatja megint, nehezen és nem szívesen veszi le róla a kezét, amikor ennyire barátságos életidejében van Noah.
- Egyszerűbb volt minden, bár akkoriban azt hittük, hogy ennél bonyolultabb már nem is lehetne, de ha az égre néztünk, csak a csillagokat láttuk, és nagyon elborult látnokok szónokoltak csak arról, hogy azokon a távoli, fényes dolgokon hozzánk hasonló életek lehetnek, és a csillagok egy része sem volt még műhold vagy űrállomás - mert a vámpír szem éles látása alkalmas arra, hogy elkülönítse a visszacsillanó fényekben a közeli mesterséges képződményeket a valódi, távoli csillagoktól.
- Ez volt a te gyerekkorod, és képzeld azt, hogy kétszáz esztendő múlva, mit mond majd valaki, akit megkérdezel abba a korban, hogy milyen volt az ő gyerekkora. Ahhoz képest a tied fog normálisnak és megkívántan békésnek hatni, pedig ez a látvány semmilyen körülmények között nem tekinthető normálisnak - az idő hátborzongató.
Elveszi a polárt, kényelmesen ő is beleburkolózik, hasonló okokból, mint a fiú. A meleg kellemes nekik, és megnyugtatja a rájuk pillantókat, hogy bizonyára emberek, ha képesek ennyire fázni. Mosolyogva simítja az állát a puha anyagba, nem pazarolja a vért, a teste kihűl alatta, a szívdobbanásai megszűnnek, a keze a fiú kezében egészen hideggé válik, de hidegségében nem rideg, a fogása szerető. Legszívesebben Noah ölébe ülne. Az égen elmagyarázná neki a csillagképeket itt, a hátát nekidönteni, egy takaró alatt elvolnának, ahogy megváltozik előttük az égboltozat, mert a déli féltekén egészen másféle csillagokról regélhetne. Magángép, hm.
- Hmm, történelmi távlatok. Gyakran úgy beszélek róla, mintha mindenre élesen emlékeznék, de nem így van. Az elmém éppen úgy felejt, szelektál, raktároz, mint az embereké, bár persze sokkal jobb azért, de vannak dolgok, amikre például ötven éve nem emlékeztem, de mostanában felrémlettek. Kiel koszos utcájú kis város volt akkoriban, amikor gyerek voltam. Úgy emlékszem, mintha mindig este lett volna - a hangja mély, álmosító mormogás, csendes. A szavai kivehetetlenek mások füleinek, és mégis olyan tiszták. - pedig egyszerűen csak nappal ritkán merészkedtem ki a konyhából, pincékből az épületekből, ráadásul az időjárás is viharos, esős. Nagyon csúnya gyerek voltam, de hajnalban a tejesember mindig megsajnált, és adott egy szilkével az uraságoknak hozott frissen köpült vajból, hátha akkor megnövök. Nem tudott beszélni, mert az egyik tehene elrúgta az állkapcsát, de a maga módján kedves ember volt - megint megnyalja a száját. Emlékszik a vaj ízére.

Az egyszeri vámpír azt gondolná, hogy az ilyesfajta megítélések elhalnak, lenyisszantják őket, mint a vadhajtásokat, ha egyszer sokkal fontosabb gyűlöleti témájuk is akad. A mutánsoké, a vámpíroké, a minden féle- és fajta lényeké. Kettejüket több szempontból is méltán megvetheti bárki, ha erre szottyan épp úri kedve, de amíg nem istenfélő parasztok kezdik vasvillával elüldözni jól belakott kis gyáraiból, addig őszintén szólva nem hatja meg mélyebben a dolog. Épp elég baj, hogy rejtenie kell önmagát. Abszolút nem érzi magát cukinak és mindenki legnagyobb szerencséjére az számít, amit ő érez. Bizonyos dolgokban végtelenül önző tud lenni.
Az esetek többségében egyébiránt úgy tapasztalta, hogy a melegekkel a férfiaknak van leginkább problémájuk. Veszélyeztetve érzik a férfiasságukat, vagy ilyesmi. Sőt, az államok idiotizmusa bizonyos korokban odáig ment, hogy valamiféle fertőző betegségnek tekintették. Ne élj melegek közelében, mert konvertálnak. Nos... szomorú híre a világ számára, hogy ez nem olyan, mint a vámpírharapás, akit át lehet változtatni buzivá, az bizony világ életében az volt, max nem ismerte be.
Valdemar néha túl sokat akar. Sokszor elnézi neki, de sokszor nem, pusztán önnön megelégedettségi szintjétől függ. A gyógyszeriparba rögtön a háborúskodás után folyt bele azonban, vezető fejlesztőként funkcionált a jelenlegi hatóanyaggyár akkori verziójában és a mutánskontaktos embervírus is éppen ott érte el. Hogy saját cége lett ez, örökség, hogy továbbfejlesztette, egyszerű humán képesség, s hogy ezt képes lesz majd megtenni újra és újra túlélése fényében akár évszázadokon keresztül is... az valóban Valdemar érdeme. Plusz a kapcsolatfejlesztésben rengeteget segített a vámpír okítása. Ezt sosem tagadná el, de nem is fektet mindent a vérlény lábai elé. Fájó alapossággal tisztában van saját kompetenciáival.
Elégedetlenül nyög fel, összeszűkülő pillantással szemléli azt a kézcsókot, de sokkal több benne a hunyorgó, pajkosabb fény, mint a valós elégedetlenkedés.
- Ön hízeleg, Mr. Seymour. - Mosolyodik már a szeszélyességi kérdésre és hát tagadhatatlanul az. Talán pontosan így lesz évszázadok után is, ki tudja. Nem árt, ha szerethető marad mellette is.
- Nem mintha a New Yorki luxust élveztem volna valaha is. - Nevet fel, a vidámságába vegyül némi jól irányzott önirónia. Nagyjából bármi újat képes megadni neki a szigetvilág szépsége. Gyerekkorában a bátyjára maradt, gimnázium alatt dolgozott, az egyetemi évei örök küzdelemben teltek az életben maradásért. Később a világháború eszméjének foglya volt, hogy aztán kikössön a laborok és a vámpírlét többnyire fénytelen világában. Veszélyesen fiatal még.
Felvonja a szemöldökét. Ő ritkán kóstolt bárki mást, nemhogy még válogasson is. Óh persze. Tasakolt életeket, azt vég nélkül, de valahogy... hiába nem harapott még élőt, hiába nem kellene, hogy hiányozzon igazán, mégiscsak az az érzése, hogy valamiféle elvetemült vegetáriánus étrendet folytat. Valami mindig hiányzik. Vajon, ha közvetlenül a forrásból táplálkozna, jobban aludna?
- Te világi teremtmény vagy, Valdemar, hát a tapasztalásod is világméretű, de az én világom a mikroszkóp alatt van és kémcsövekben tárolódik. Az életem nem új tapasztalások nélküli, pusztán egy specifikus területre fixálódik. Kevesebb lennék ettől? - Nincs támadó, vagy vádló él a hangjában, pusztán filozófiai jellegű a megközelítés. Még nem ért el abba a korba, ahol igénye van arra, hogy a világ megnyíljon előtte, ha az általa tapasztalt szegmens is világméretűnek tetszik.
Nem kell elvonnia a kezét, nem is értékelné most különösebben. Ha már kimászott a komfortzónájából, hát a vámpírral teremti meg azt más helyen.
- Hmh. - Elmosolyodik, merengve figyeli a terpeszkedő felhőtakaró felett izzó Holdat és a csillagokat, próbálva különbséget tenni égitest és űrállomás között... talán nem figyel eléggé, vagy fogalma sincs hogyan különböztesse meg őket, minden esetre pontosan ugyanolyannak látja őket.
- Elég beteg gondolat. - Némileg elkomorodik, ahogy megpróbálja maga elé vizionálni a jövőt, ahol az általa megéltek boldog békeidőknek tűnnek majd. Akarnak még élni egyáltalán egy olyan világban, ami olyannyira elfajzott? Kissé túlzásnak tartja ezt az óriásléptékű változást.
Talán megnyugtatja a rájuk pillantókat a polár hétköznapisága, de őszintén szólva, ha valaki venné a fáradtságot kihallgatni a beszélgetésüket, jöhetne a kereszt, meg a szenteltvíz. A magabiztosság a kulcs. Ha valaki nem erőlködik, hogy másnak mutassa magát, mint ami, hanem a maga természetellenes természetességében képes a környezet részévé válni és hétköznapiként turbékolni, egyszerűen nem látnak túl az alapvető emberi álcán. Az égvilágon semmi gyanús nem ül meg közöttük.
Könnyen megkísért a magángép gondolata, hm? Bár Noah meglehetősen ösztönlényibb megközelítésből tekint a dologra, nem jelenti hogy az egyik igény kielégítése nem adhatna teret a másiknak.
Mindig fáradt, de nagyon ritka alkalmakat leszámítva sosem álmos. Fekszik néha az ágyban úgy, hogy legszívesebben fejbe lőné magát, hátha akkor nyugalma lesz néhány napra, órára... Valdemar biztos nem értékelné a próbálkozást, de minden bizonnyal hatékony lenne. Most sem álmosíthatja el igazán a másik hangja, bár szervezete lenyugszik és elméje valamiféle meditatív állapotba csordul. Ez áll talán legközelebb ahhoz az alváshoz, amire bár szüksége lenne, ritkán kaphatja meg teljes értékűen.
Mosoly rebben a szájára. Nehéz elképzelni a férfit csúnya kiskölyökként. Őszintén szólva, nehezére esik egyáltalán kölyökként látni maga előtt, pedig nyilvánvalóan senki nem teremtődik emberi funkciókkal felnőttként és mégis...
Elgondolkodik egy pillanatra, fémes pillantása felvillan, az odakint milliárdnyi apró fénye kísértetiesen vetül vissza a szürke szemekről.
- Kielből vitt el a mestered? - Mintha beszéltek volna róla egyszer. Túl korai időszakában volt és sok emléke szétcsúszott azóta. Felforrtak a kielégítetlen vérszomjban és ahelyett, hogy puhára főttek volna benne, szétfoszlottak inkább. Egyre többször zavarja, hogy jóformán semmit nem tud saját teremtőjéről.
Keze kicsúszik a vámpír kezéből, átnyúl a karfán és a karja alatt, befurakszik a másik takarójának melegébe. Sokkal kevésbé viselkedik illőn, mint társa, keze lustán simít a comb belső felén. Ugyan, ki látja?

A gyűlöletek erózióállóak, és még akkor is megállnak a lábukon, amikor lejár a szavatosságuk, és ezer mást, ezer másféle módon lehet gyűlölni körülöttük, az apró részletgyűlöletek akkor is, mindig is, örökké ott lesz. Mindig helyet kapnak. Az emberiség egy-egy csoportjában mindig túlélnek. Talán nem is emberiség. Általában a társadalmak, bár mentségére legyen mondva, a vámpír nem ismer sok kreet, fészeket, lemúriait, atlantiszit, dwelvalamit.
Mentségére legyen mondva az is, hogy az akarás, a sokat akarás, a többet akarás viszi előre a világot. Megvan az oka és célja annak is, hogy miért volna szüksége több befolyásra, lehetőségre a fiú felett, hogy az érdemeken túli érdemekre is miért tartana igényt, és az ő esetében ez kevéssé önző tulajdonság.
- És milyen szívesen teszem - csillan a szeme, alulról felfelé pillant a fiúra, vörös pillái véres rajzolatot mutatnak a szemei körül, ha mégoly kevéssé is félelmetes most, kézcsókkal és kedveskedéssel.
- Az utóbbi időben pedig kiélvezhetted volna már, de azt hiszem, esetedben a new yorki luxus kiélvezése kimerül abban, hogy a legmodernebb eszközökkel dolgozol, és egy dizájner üvegpalotában lakunk - sóhajt egy sznob angol vidéki kúriaúr hangján, akinek még a körmein is ott aranyfény, a diófapác és a zöld patina. - Bár hozzá kell tennem azt is, hogy a fürdővel ötvözött háló az építészettörténet egyik legnagyobb találmánya - nem győzi elismerni ezt. Vajon adni fog ilyen élményt a bungalójuk üvegpadlója is, amiből a tengerbe lehet ereszkedni? Míg itt a gépen hideg van, addig ott már igencsak melegük lesz, de a vámpírtest az, ami miatt ezzel aztán végképp nem kell foglalkozniuk.
- És egy más kort említek. Akkor még a mikrovilág végtelenje zárt és megközelíthetetlen világ volt, tapasztalatot csak a nagyvilág adhatott - kis hümmentés után felel, a kérdésen elgondolkodik, bár nem kell sokat töprengenie. Csak a megfelelő szavakat keresi össze, a gondolatválasz maga régebb óta készen áll, mint ahogy a fiú egyáltalán megszületett. - Nem vagy kevesebb, de a világléptékkel még több lehetsz. A mikrovilág gyarapítja az ismereteid, de nem tágítja a látótered. Mióta felfedezték a láthatatlan világot, a két megtapasztalásnak együtt kéne járnia, de a legtöbben úgy vélik, az egyik helyettesítheti a másikat - ez pedig egy helytelen megállapítás. Nem mondja ki, de a hangsúlya és árnyalata egyértelművé teszi azt, hogy így tartja.
- Nem érzem betegebbnek, mint mondjuk a 200 évvel ezelőtti énemet számítógéppel... nem, sokat mondok, számológéppel ijesztgetni - a jövő mindig ijesztő. Rémítő. Felforgató, undorító, beteges, és véges. Az elme ragaszkodik ahhoz, hogy valahol véget kell érnie a jelen borzalmainak, lehetőleg a közeli jövőben, a befogadóképességének a peremén. A peremvidékek azonban ritkán igaziak. Az emberi érzékelés peremén mozognak ők, a normális, aranyos homo pár a polártakarók rejtekén, mint két ember, akik csodálják az ablakon túli ég rendkívüliségét, és talán letekintetének a földre is, ha a felhők hagynák, de így felülről megcsodálják a vízgőz takarót is. Akárha a földi élet csúcsának kiteljesdésében gyönyörködnének, no és egymásban, mint minden szerelmes. Igaz, hamis, féligazságok határmezsgyéjében gázolnak a puszta létezésükkel. Megmosolyogtató naivitás veszi körbe őket.
- Igen - moccan, nyílik a karja, nem rója fel a másiknak az ismétlést. Még csak két év. Annyi minden történt ez alatt a két esztendő alatt, ami felfoghatatlanul sok. Ő maga is tudja, hogy a fiú tudása róla nem az ő múltjából ered, hanem a közös múltjukból. Amit Noah ismer belőle, az a vámpír a gyilkos őrszemekkel szemben, aki leszidta a kölyökfejüket, az éhes, de egyezkedő bestia a ködben, aki aztán megmutatta magából, hgy hasznos és jó támogató is lehet, a pacifista, aki ellenezte a harmadik világháborút, sőt, személyes sérelemnek élte meg, aztán a vámpír, aki a semmiből felprédálta és elkövetelte Noah életét. Gyanítható volt, hogy megtörténik de a fiú nem számíthatott rá, minden, amit még tud róla csak ezután történt. Nem ok, nem alapozás. Hanem az együttlét kölcsönhatásának tapasztalata. Munka. Vámpíri életélmény. Egyezkedés. Mindennap. Olyan hosszú életet élt, hogy ő maga történelem, de nem akarja leckéztetni a fiút. Sóhajra nyílnak lélegzettelen ajkai, nem nyúl a szemérmesen rejtőző szemérmetlen mozdulatú kézért, eligazítja a takarót, örül a közelségének, bár a combja is hideg már, sose halott egészen.
- A kieli békekötés idején. 1814. Akkor voltam 13, levadászta a gyerekkori szerelmem, én pedig végignéztem. Azon az éjszakán jártam utoljára a szülővárosomban, azelőtt pedig soha nem hagytam el azt. A mi társadalmi rétegünknek nemigen volt erre lehetősége, bár a 19. század már modern kornak számít, a haladó, hangos gondolatok, amik az utókorra maradtak keveset árulnak el arról, hogy milyen volt az egyszerű nép élete. A folklór és mese világa ez.

Noah nem tekinti kevéssé önzőségnek azt, ha a vámpír valami olyasmit akar elorozni tőle, ami nem az övé. A halandóságát, a függetlenségét elvette magának, de a munkássága olyasmi, ami felett nem fogad el más uralmat önmagán kívül. A vörös társa lehet ebben, de nem a teremtője, a saját birodalmát veszélyes területvédőként ragadozza körbe, ha úgy érzi valakinek fájna rá a tűhegyes szemfoga.
El nem tudja képzelni, hogyan maradt életben Valdemar. A megjelenése egyszerűen csak boszorkányos a maga férfiúi értelmében véve, egészen lenyűgöző, hogy nem égették meg máglyán valami elvetemült babonásságtól vezérelve. Halkan, dorombolva nevet.
- Még ha a legmodernebbek lennének... - Méltatlankodva felnyög, örökké elégedetlen a fiatalabbik vérlény, valahogy sosem elég semmiből. Bár az eszközei megfelelő módon kiszolgálják, mindig lehetne jobb, hatékonyabb. Ennyire sajnos még nem gazdag, továbbá az igazán előrehaladott technológiák java része számára elérhetetlen. Valószínűleg mindig is az lesz, hiába is alkuszik a Shieldel és az AIM-mel.
- Ah, igen. Remek ízlésem van. - Hunyorgó pillantása pajkos fénnyel villan a vámpírra. A háló-fürdő-öltöző triumvirátusa kifejezetten a második kedvenc dolga az épületben. A szívének jelentős része természetesen a laboré, de merőben komfortosan érzi magát a hálóban is.
A repülőn alapvetően sokkal kevésbé érzi komfortosan magát, ám a repülési légmagasság elég emelkedett hangulatba hozza ahhoz, hogy ellenérzések nélkül tudjon beszélni dolgokról, melyek máskor kihoznák a béketűrésből. Éhesen. Ám mert utazás előtt kifejezetten ragaszkodott ahhoz, hogy telire zabálja magát, ez most a legkevésbé sem környékezi.
- 29 éves vagyok, Valdemar. A specifikus területen dolgozó emberek többsége 40 év alatt ritkán tekintendő szaktekintélynek, de az igazi megértés valójában 60 és 80 év között alakul ki. Bizton állíthatom, hogy a látóterem a témában pillanatnyilag csak tágulni tud. - Még ha tagadhatatlanul zseni is, a szó undorítóan tökéletesre vett értelmében. Lehunyja a szemét pár pillanatra, amíg a kiegyenlítődő gépzúgás otthonos dorombbá válik gyomrában. - A gyógyszeripar rendkívül kicsi. Egy évtized és váltanom kell, hacsak nem óhajtom felfedni magam és... nem óhajtom. Miért ne fókuszálhatnék addig teljes értékűen egyetlen tapasztalásra, mielőtt megkezdenék egy másikat? - A vámpír felé fordul, szemei tükörszerűen villannak, visszavetítve mestere vonásait. - Nincs miért sietnem. - Ezt Valdemar biztosította. Valahol sokkal könnyebb a maga biztosnak érzett területébe burkolózva adaptálódni egy olyan állapothoz, mely végeredményben évtizedenként űzi majd tovább a világban. Tán most még soknak tűnik, de minél idősebb valaki, annál gyorsabban telik el. Teremtője mégis mintha néha türelmetlenebb lenne, mint ő maga.
- Meglehet. - Egyezik bele, bár gondolatait nem olyan könnyű átformálni, mint halandó testét volt két éve. Számára a kétszáz év múlva esedékes jövő olyan sötét képet mutat, ami nem feltétlenül fekszik még egyáltalán a létezés alapjain.
- Egy részem nem hisz abban, hogy annyi időt megélhetnék, mint te tetted idáig, Valdemar. Nem mert ne lennék képes túlélni, pusztán nagynak látom az esélyét, hogy többé nem lesz hol. - Komolyan beszél. Ő ennek hatalmas realitását látja. Túlságosan felgyorsult a technológiai fejlődés, a kísérletek embertelen szintre léptek, a világok határai valahogy megkérdőjeleződni látszanak, a jó és a rossz kategóriáját vesztette, s most valódi forma nélkül lézengnek a kozmoszban. Egy nap a világ elpusztul, vagy kirohad lényeinek hülyeségeitől és az öröklét hirtelen percnyi semminek látszik.
Hmh. Talán így a felhők felett szárnyalva túl messze járnak a gondolatai. Eléggé ahhoz, hogy eltávolodjon a géptestben önként rekedt, könnyen sérülhető halandók realitásától, s mégsem eléggé, hogy ne legyen a része mindennek. Talán a halhatatlansággal jár. Mégis... túl fiatal ő még ahhoz.
Nem mindig kíváncsi arra, ami Valdemar, legfőképpen nem arra, ami az ő időszámítása előtt száz, kétszáz évvel ezelőtt történt, de most figyel. Most nyitott az új tapasztalatokra, bár... ha szép is az elbeszélés, nehéz vele. A vámpír olykor túl prózai a tudományokat pártoló léleknek, túl sok a körítés az információk körött, melyeket le kell hántolnia, hogy igazán hozzájusson a lényeghez, s itt nem tudja elválasztani egymástól az alkotóelemeket, hogy nagyító alatt vizsgálja meg az okokat, a miérteket, a célokat és részleteiben az egészet. Ki tudja. Talán csak így érdemes átadni a múltat: a megfelelő csomagolásban és körítésben.
Hunyt szemek mögött könnyű elképzelni, íriszein megtapad a múlt homokszemcséjű aranypora. Halkan hümmög, ujjai felcsúsznak az eligazgatott takaró alatt csípőre, ölre, vissza combra. Szabadon prédálja fel a másikat, ha már nem szabtak neki gátat.
- Milyen volt? A mestered mármint. - Teszi hozzá az egyértelműség kedvéért. A gondolatai specifikálódnak egy bizonyos vonalra. Kíváncsi a traumára, amit a másik élt meg, talán mert összevetné azzal, ami a sajátja. Valahol el kell kezdeni az azonosulást.

Az övé az erő, energia, az élet, amivel Noah alkot. Az övé Noah. Meghalt volna a Ködben. Az életének minden szegmense a vámpír hűbérbirtoka, de nem fitogtatja ezt, olyankor sem, amikor ő maga kívánná érzékeltetni, olyankor sem, amikor a szükség megkívánná, és olyankor sem, amikor fegyver lehetne belőle. Nem szegez fegyvereket vér szerinti gyermekének konok fejéhez.
Hosszú, csodálatos és csavaros történet az ő életben maradása, Noah méltán unná halálra.
- Az ambíciók rontják meg a pillanatnyi örömet - bár nem vigasztaló az, amit mond, ahogy mondja az töredelmesen jó szándékú, csendes és reménykedő. Majd egyszer. Talán. De az is lehet, hogy soha nem kapnak rá lehetőséget a hozzájuk hasonló civilek, hacsak be nem feküsznek a nagy szervezeteknek szorgosan és alázatosan. Márpedig azt viszont a vámpír nem fogja hagyni. - Kétség kívül. És engem is elfogadtál, szóval... - egy csipetnyi önzőség, nevetséges egoizmus, a jó ízléssel fényezi önmagát, vámpírjáték évszázadok távlatából. Mosolyogni támad kedve, de ennyire nem bízik az ülésekre borult altató homályban.
- A 29 évet mire használod mentségül kedvesem? - megcsóválja a fejét, megszorítja egy kicsit a férfi ujjait, hogy az amúgy is birtokolt figyelmét még inkább magára irányítsa. - Nem állítom, hogy rossz a specializáltságod. De bekorlátoz. A világ körülötted napról napra változik, te magad is napról napra változol, minden változás elszalad melletted, nem veheted magadhoz belőlük azt, ami neked jó és hasznos, és nem tanulhatsz a rosszakból. Mikrotechnológiákkal úgy is foglalkozhatsz, hogy nem temeted el magad odabent - hozzá hajol, hogy megcsókolja, rossz ízű szavaira valami finomat. - Gyógyszeripar már előttem is volt, még ha nem is ilyen kiterjedt, és jóval utánam is lesz, amikor te még nyugodtan visszatérhetsz hozzá. Egyébként minden iparnak megvannak a maga arctalanjai. Egy évtized, és visszavonulsz, meghalsz, eltemeted magad, de folytatod a munkát ott, ahol szeretnéd. Mindig lesznek az emberek között olyanok, akik szívesen arcot adnak a te vállalkozásodnak, felfedezésednek, kutatásodnak, tevékenységednek. Ne aggódj, nem halsz meg tíz év múlva - rengeteg ilyen technikát ismer, de ennek még nem jött el az ideje. Nem fűz semmit a sietséghez, hiszen elmondta már, hogy miért kell sietni. Azért kell sietni, mert a jelenük is siet. Körülöttük mindenki siet. Ha megállnak, akkor jönnek a boszorkányvadászok és égnek el máglyán mindannyian.
- Egy részed egy szörnyen tragikus sorsú gyermek - a hangja sajnálat nélkülien lágy. Sajnálja. Főleg, mert része a traumáinak. - aki a világot egyre gyorsabb tempóban látta maga körül romlani, és a romlás folyamata most is tart. De hidd el nekem, amikor behozták a gyáripart Európába, amikor kitört az ópiumháború, aztán végigégett a világ... nos a világnak már jó száz, de legalábbis 80 esztendeje vége kellett volna hogy legyen. De úgy tűnik, élni mindig lesz hol. Talán kétszáz év múlva mi is odakint leszünk - tekint ki a csillagégboltra. Meghódítani való bolygók, távoli naprendszerek. Már nem is olyan távoliak. Ahogy a világűr ideérkezett hozzájuk, hogy a földön vívja meg nagy csatáit, előbb-utóbb a földi lények is eljutnak oda. És akkor már nem számít, hogy széthullik az anyaföld és porrá válik a múlt, ami nemzette őket. Vagy ha mégis, egy fájó folt lesz fekete szívükön.
- Lenyűgöző - felel rögtön, zsigerből. Mintha a szavak eddig is a szájában ültek volna, erre a kérdésre várva. Az elfogódottsága egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen. - A későbbi viktoriánus ideál. Magas, erős. Atletikus felépítésű. Mindig szűk nadrágot hordott, csodálatosan hímzett mellénnyel, hosszú szárú kabáttal. Cilinder vagy kalap, és természetesen sétapálca. A csipkekendő a mellékzsebébe hajtva, a kravátlija éppen olyan sötétbordó, mint a megalvadt vér, ami rácseppent, ha hanyagul táplálkozott. Gyakran hordott cvikkert, pedig kinevette az emberi gyengeségeket. Se ember, se vámpír, se semmilyen szörnyeteg nem állhat meg előtte anélkül, hogy úgy ne érezné, a mesterem tud róla mindent. Látja a gesztusaiban a jellemhibákat, a megjelenésében az erősségeit, a bemutatkozásában a jövőjét. Őszintén szólva Noah, nem vagyok elfogulatlan iránta, így azt kell mondanom, hogy még az én látóterem is túlságosan szűk, de nem találkoztam még olyan rendkívüli hatású teremtménnyel, mint ő.

- Az ambíciók hiánya pedig a haladás akadálya. - Mosoly rándul a száján, a kölykök sajátja, hogy mindig van valami válaszuk a nevelő célzatú szózatokra, bár mentségére legyen mondva, az embernek nem a "gyerekes" szó jut eszébe a módszereivel kapcsolatban. Nem foglalkoztatja túl sokszor az elérhetetlen technológiák kérdése, még nem érte el azt a szintet, ahol igazán hátráltatva érezné magát általuk, de talán eljön a nap, amikor megküzdenek majd egymással így, vagy úgy, mert a fiatal vámpír a SHIELD high-tech ágyába kívánkozik bekurvulva a nagyobb jónak. De legalábbis az érdekeknek.
Elneveti magát, egészen démoni mélységig tudja mélyíteni hangját, ha akarja, de őszintén szólva jó hallgatni. Még a sátán hangja is mézédes, amíg meg nem kapja a maga vérrel írt paktumát, nemde?
- Mertem volna nem tenni. - Óh, merte. Nagyon is. Az elmúlt két évhez képest viszonylag elég sokáig csinálta. Noah nem szelídül. Átalakul pusztán.
- Hogy még nem volt elég időm kiélni magam? - Sandít a vámpírra, szorongatni sem kell, a teljes figyelme tökéletesen az övé. Némán hallgatja a férfi szavait, rossz szájíz nélkül viszonozza a csókját. Csak az utolsó szavaknál nyög fel elégedetlenül.
- Több hiúság szorult belém, semmint hogy hagyjam másoknak, hogy a tollaimmal ékeskedjenek. Nem mintha nem látnám, vagy ismerném el a hatékonyságát, csak így... - Megnyalja a száját. Feltépné a rohadék torkát, amelyik megpróbálja. - Kétlem, hogy jól viselném. - Diplomatikus megfogalmazás, bár a vámpírt nyilván aligha tudná átverni. Kevesen ismerik annyira, mint amennyire Valdemar.
- Eltemetem magam, hm? - Elgondolkodva dönti hátra a fejét az ülés kényelmébe, némán szemléli egy sóhaj erejéig a gép felső belsővázát. Érzékein erőteljesen játszik a légiszörny zúgása. Idő, amíg igazán képes megszokni, hiába borul rájuk a jótékony homályba ölelő félsötétség. - Talán csak élvezem egy kicsit nem látni a... változásokat. - Elmosolyodik, s a gesztusban ott az önirónia halvány, mégis komor sejtelme. Fiatal éveihez képest rengeteg borzalmat élt már meg. Elvesztette azokat, akiket szeretett, ami persze teljességgel átlagos és mégis... hogyan ne hagyna nyomot rajta? Nem akar sietni. Azt hitte, az örökkévalóságnak épp az a lényege, hogy többé nem kell sietnie sehova, hiszen a világ minden ideje az övé. Valahol csalódás, hogy épp a világnak azonban nem maradt elég ideje. Az emberiség teremtése a világ órájának utolsó öt percében jött el, s ő úgy érzi, lassan éjfélre kong a vészharang.
- Valóban. - Tragikus sorsú? Az. Számára a sorsa tragédia, még ha sokan csak legyintenének is rá. Mutasson valakit manapság, akivel nem történt meg pontosan ugyanez, vagy még rosszabb. Nem élnek olyan kort, ahol a személyi drámának még helye van, de a psziché nem adaptálóik ilyen könnyeden. A vámpír - mint mindig - most is megfogja a lényeget. Szürke pillantása elidőz a fakó vonásokon. Kénytelen igazat adni neki.
- Akár már most is odakint lehetnénk. - Jegyzi meg, bár nem húz oda a szíve. Még a Föld adományai sem érdeklik igazán, nemhogy egyenesen a világűrbe lőjön valami újat felfedezni. Egy része végtelenül nyitott, míg egy másik, igencsak domináns részét rendkívüli szűklátókörűséggel áldotta meg a sors. Mégis... pont ezért nem hiányozna neki szülőbolygója igazán. Csak az lehet hontalan, akit adott helyhez olyan értékek fűznek, melyek nem teremthetőek meg máshol. Neki azonban csak laborja és vámpírmestere van. Merné valaki azt mondani, hogy nem kaphatja meg ugyanezt bárhol máshol?
Nem érdekli annyira a világ változása és jövője jelenleg, mint amennyire a vámpír múltja. Valahol gondolatban eljutott arra a szintre, amikor ismerni akarja az alapokat, a felmenőket. És leginkább azt az egyet, amelyik életének minden pillanatát átszövi, mint valami manipulatív, becsapdázó vörös pókocska... még meg is bocsátja neki. Talán. Egyszer.
Megrebbennek sötét pillái. Milyen zsigeri válasz. Nem esik nehezére elképzelni a vörös teremtőjét, a megjelenést, a hangulatot körülötte, a túl nagy hatalmat, mellyel talán csak az elfogódottság ruházza fel... avagy nem. Valdemarnak szokása elszállni, netán szentimentálissá válni ilyesfajta dolgokban, mégis megtart egyfajta egyensúlyt.
- Minden vámpír szerelmes a teremtőjébe? - Puha, ám nem épp burkolt kérdés. Neki viszonylagos külső szemszögből figyelve elég egyértelmű, miféle egésszé állnak össze az alkotóelemek. Az érzelmek, a kapcsolatok is leírhatóak a kémia nyelvén, márpedig ezek a szavak épp elég elfogódottak ahhoz, hogy ne lehessenek kétségei. Nem érez igazán féltékenységet. Inkább csak... furcsa. Hogy van valaki, aki éppúgy bitorolja a vámpír szívét, mint ő maga?
- Jelenidőben beszélsz. - Összevonja sötét szemöldökeit, kutatóan pillant a másikra. Az íriszekből igencsak egyértelmű, hogy most realizált először valami nagyon fontosat. - Korábban, amikor meséltél róla, az volt a benyomásom, hogy már... eltávozott. - Talán csak annak akarta hinni. Halottnak. Belelátta volna saját elvárását Valdemar szavaiba? Nagyon úgy fest, mi több, elég valószínű. Korábban egyszerűen csak mindent holtan akart látni ebből a világból. Volt pillanat, amikor még a gyilkosát is. Valószínűleg természetes reakció.
Elutasítás és izoláció. Harag. Alkudozás. Depresszió. Elfogadás.
A halál, a haldoklás, a gyász öt lépcsőfoka. Nem tudja, hol áll jelenleg. Úgy tűnik, ide-oda lépcsőzik mind között.
- Azt mondtad magányos voltál. Ezért teremtettél. Miért nem vele vagy?
Talán mégiscsak féltékeny. Meggyőződése, hogy minden vámpír alapvetően erőteljesen territoriális ösztönű létforma.

- Touché, de ez nem jogosít fel arra, hogy az egyensúlyra törekedj örömök és előrefelé haladás között - ismeri el azt, ami jár és veti ellen azt, ami voltaképpen szintén jár, még ha nem is mondja olyan szívesen. Nagyon sok dolgot meg kell tennie, amit nem tesz szívesen. Teljesen másra számított, amikor gyermeket teremtett magának. Ha nem is elvárásokkal, de reményekkel nézett a dolog elébe. A csalódottsága megölhette volna Noaht. De az egyensúlyt tartotta szem előtt, és érez magában erőt arra, hogy egy örökkévalóságig megtegyen dolgokat, amiket nem tesz szívesen. Például majd egyszer kirángatja a fiút a SHIELD fiktív ágyából, mert nem méltó hozzá az.
- A merészségednél csak alkalmasint a belátásod nagyobb - bókolt, bár a hangjának is tehetné. Megsimogatja kívül és belül. Milyen fiatal és máris micsoda szörnyeteg!
- Tudod ezt a "kiélést" leginkább arra használják, hogyha a srácok le akarják nyúlni az apjukat, mert hétvégén beutazzák Las Vegast, hogy kiéljék magukat. Nem arra, hogy beüljenek a mikroszkóp fölé - derű csillog a szemében, a kép egészen nonszensz, mondhatná ijesztőnek is, de egyszerűen csak bolondos és képtelenség.
- Ez nemhiúsági, hanem túlélési kérdés. Szükséged lesz erre. Nem válthatsz tíz évenként szakmát és érdeklődést, mert az felaprózza a lelked, széttöredeznek benne a terveid - nagyon komolyan mondja, bár ő maga nem tapasztalta, sokat látott. Ez az ő szenvedélye ebben az életben. Főfoglalkozásban lát másokat. Vigasztaló a hangja, de tudja, hogy a szavai nem adnak vigaszt egy roppant kellemetlen igazságra. Elhiszi, hogy így érez majd. Elhiszi, hogy ez nagyon fáj neki. És fájni is fog. És szívesen mentesítené ez alól, de olyan ez, mint a környezetszennyezés. Társadalmi összefogásra volna szükség ellene.
- Ez is igaz lehet - röviden felel, egy kicsit elpihen. Csendességet enged rájuk ereszkedni. Miért is akarná látni a változó világot a fiú? Nehéz megmondania. Számára egyértelmű, hogy mi a szép benne, de vajon mi lehet a szép benne Neki, akiről mindent lemorzsoltak a változások? Ő a katalizátor, a folyamat végén maga maradt, míg mindent mást elnyelt körülötte az Élet. De az örökkévalóság sajnos nem védernyő. A vámpírnak haladnia kell a korral, éppen úgy kell rohannia, mint a mindenségnek, ha nem akar lemorzsolódni. Meg tudja védeni ettől? Éppen ő? Akinek az életbenmaradása csodálat tárgya?
Engedni nézni magát, miközben ő is néz, elmerül a másik fiatal arcának szépségében, szemeinek hideg mindenségében, a száját, sötét haján, komorságán. A fenébe is, hiszen nyaralnak, nem?!
- Nem vonz a Földön kívüli lét, amíg a Föld élhető. Itt születtem, ide tartozom. Persze, nem akarok annyira itt meghalni, hogyha van mód rá, akkor ne éljek majd valahol máshol - bár mondhatta volna azt, hogy a földi ökoszisztémában ő, a vámpír különleges helyet foglal el, de ez már rég nem igaz.
Csendes szavainak melankóliája azonnal odalesz, a válasza mély, mégis ösztönös erővel áthatott, zsigeri, és valahol lelkes. Nem azért, mert szívesen beszél a mesteréről. Nem szeret róla beszélni. De a benne muzsikáló vér mindig és mindig róla beszél, akár akarja, akár nem, a tovahömpölygő időfolyam minden hulláma a lényét zengi benne. A mester a múltban a kiáltás, aminek ő a visszhangja.
- Ezt mondd meg nekem te. Minden vámpír szerelmes a teremtőjébe, hm? - tobzódón pajkossá válik a hangja, játékossá a szó, közel hajol, megcsókolja, mintha ezzel feloldhatná a szívainak kínos pátoszát, mást ünneplő sokaságát. Félre mester. Éljen a fiú. Éljen a király. A szívének igazi királya, hiszen a mesternél maradt fél szívben egy kis irtózás is mindig reszket, haraggal és érzelemmel telve.
- Legjobb tudomásom szerint él, bár immáron több, mint két és fél éve nem láttam - de hallott róla, azonban hallani, írni, nos mindig más dolog, mint személyesen megélni valakinek a létezését.
Mintha elszégyellné magát a szenvedélyesség után, bár az arca nem pirul ki, mahagóniszemei Noah arcán kutatják a reakciókat, érzéseket és gondolatokat, miként vélekedik róla ezek után. A teremtőről, akinek a teremtője még mindig él. Talán nem volt jó ezt leleplezni. Hogyan teremthetne valaki, aki még maga is teremtménynek minősül, hiszen a mestere eleven?
- Magányos voltam. Még 1861-ben elváltak útjaink, amikor a kapitalista angolok oldalán foglalt állást az ópiumháborúban. Jó atyai leckének vélte, mert én a kínaiakhoz húztam. A vereség után bujkáltam, ő pedig nem keresett meg. Mire én keresni kezdtem, már elhagyta a kontinenst, és elképzelésem sem volt arról, hogy merre keressem. Csak a harmadik világháború előtt hozta a tudtomra, hogy létezik még, magához hívott. Amikor elmentél a hadseregbe elutaztam hozzá, ott vészeltem át a háborút - halkan beszél, de folyamatosan. Valami mély, agresszv, szinte dühös tempóval, a korábbi szenvedélyesség árnyképe.
- Nagyon különbözünk. Ő embertelen és hatalmas. Istenségként tekint magára, hiszen a fajunk alkalmas volna arra, hogy istenként mutatkozzunk az emberek előtt. Nagyon kritikus, és mérhetetlenül lekezeli a legtöbb dolgot, amit én fontosnak tartok. Azért nem vagyok vele, mert nekem vele nincs jövőm. Azt hiszem, ezzel a történettel mondhatni tartoztam, de nem láttam rá alkalmas időt - a közös takarójuk alatt simítja a kezét a fiú kezére, ha esetleg el akarná vonni azt nem engedné. Semmiképpen sem. Fontos fognia.

Hümmög valamit, bár érdemben már nem válaszol. Nincs meggyőzve arról, hogy ő maga nem az egyensúlyra törekszik. Pontosan ezt teszi, így tudja a megfelelő állapotban tartani magát ahelyett, hogy lebillenne a késél egyik, vagy másik oldalán egyenesen a szakadék mélyére, ahol a sötétben a mai napig szörnyeket nevelnek kíméletlen gondolati fertőkezek. Noah tudja, hogy csalódás, messze nem olyan, mint amilyennek teremtője megálmodta és ez valahol nagyon zavaró. Nem az, hogy ő képtelen, avagy csak nem hajlandó olyanná válni, sokkal inkább hogy a vámpírnak nem jó, ami lett. Bonyolult, kissé talán értelmetlen, éretlen gondolatmenet, de néha bevillan. Legfőképp akkor, amikor úgy érzi, semmi nem jó Valdemarnak, amit csinál. Most nem mereng ilyesmin.
Halkan nevet, őszintén szólva a belátás témakör akár kritika is lehetne, nem kifejezetten erről híres. De az alkalmasint végül is elég jól körülírja az esetlegességet.
- Fordítottan működöm. - Vigyorodik a gondolatra, valóban elég szürreális. Esetében a hobbi egybeesik a szakmával, ami ugyan ritka emberi adottság, de egyáltalán nem példa nélküli. Azt mondják, ez is a boldogság forrása, hogyan is lehetne akkor rossz? Más kérdés, hogy minden lehet káros, amit túlzásba visznek.
- Tudom. - Boldogok a tudatlanok, mert övék a Mennyek országa. Nos. Egészen biztos benne, hogy jelen esetben nem teszi boldoggá. Elfordítja a pillantását, kibámul az ablakon. Nem akar egyelőre erről beszélni. Egy évtized alatt rengeteg dolog történhet, ő is más lesz és kettejük kapcsolata is nagyban különbözik majd a mostanitól. Egy vámpír számára néhány év nem kellene, hogy jelentőséggel bírjon, ám a friss vérlény még nem vetkőzte le magáról a halandóság gúnyáját. Még ugyanabban az életciklusban portyázik, mint emberként, hogyan is lenne elvárható, hogy éles ellentétet képezzen korábbi önmagával?
Hogy igaza van, éppúgy nem boldogítja, mint a tudás. Annak valahol mégis képes örülni, hogy Valdemar nem száll vitába vele. Megvannak a maga igazságai, melyek idővel szelídülnek majd, szörnyei figyelmen kívül hagyható, idomított, szürkebundájú korcs házőrzőkutyák lesznek, s csak néhanapján vonyítanak fel, ha arra merészkedik egy-egy régi gondolat.
- Ezt én is így gondolom. - Részben legalább. Nem vágyik elhagyni a világot, amit így, vagy úgy de ismer pusztán felfedezési vágyból, de kétségtelenül túlélő fajta. Nem az életet szereti, pusztán megtartani akarja azt.

Sötét pillái megrebbennek a kérdésre. Még ha nem gondolkodik is előre, akkor is számítania kellett volna a visszakérdezésre, annyira adja magát. A pszichológia néha igencsak alattomos sportág. Elnyílik a szája a válaszra, bár megakad, fogalma sincs, mit feleljen. Őszintén nem tudja. Engedelmes bár, zavarodottsága kiérződik a csókból. Erre bizonyosan nem itt és most fog választ adni.
- Mióta visszajöttél hozzám. - Biccent. Ugyan, mikor is lett volna ideje a mesteréhez látogatni? Hiszen az elmúlt két évet folyamatosan azzal töltötte, hogy szemmel tartsa saját gyermekét.
Noah megítélése vagy semmit sem változott a vallomástól, vagy nagyon jól maszkolja az arcát. Nem lát abban különösebb kivetnivalót, hogy egy lény, melynek mestere még él, maga is teremtsen. Éppúgy, ahogy az ember is szaporodik saját szüleinek létezésével párhuzamosan, ebben sem talál semmi különöset. A fajtájuk erőszakos körülményeket leszámítva örökké él, aligha lennének egy maroknyinál többen, ha ilyesfajta vezérelvek mentén funkcionálnának.
Nem szól közbe, amíg a másik beszél, bár pillantása zavarbaejtően intenzív figyelemről árulkodik. Mikroszkóp alatt tanulmányozza a férfi reakcióit, s bár nem érződik, hogy pálcát törne felette, messze nem objektív szemlélője az eseményeknek.
- Ezek szerint nem találtad meg vele a számításaidat. Mi célból hívott magához ennyi idő után éppen akkor? - Nem látja a miértet. Ha 167 éven át ignorálsz valakit, nyilván kell valamiféle... motiváció, hogy újra megjelenj az életében. Nem tudja elhatárolni magát ettől. Még a mai napig tüske valahol, hogy nem volt fontosabb Valdemar számára az ideáknál és küzdött az oldalán. Persze mondhatnánk, hogy neki sem volt fontosabb, amiről kimondatlan véleménye nyilvánvalóan az lenne, hogy a vámpír az idősebb, hát neki kellett volna engednie. Néha rendkívül igazságtalan tud lenni, s mert nem akar vele az lenni, vagy ő is érzi ezzel kapcsolatban, hogy nevetséges a gondolatmenet, egyszerűen csak nem savazza vele teremtőjét. Megsimogatja a másik combját, a harag szelídíthető szörnyeteg, sistergése lekushad, ha nem táplálják tovább. Saját féltékenysége is így működik. Ha létezésének villanásnyi megtapasztalása kitörölhetetlen is, elcsendesülnek saját démonai a másik szavai alatt. De fejlődnek. A vérlény ugyanis egy szóval sem kérdőjelezte meg saját burkolt állítását. Nyilvánvalóan szerelmes a mesterébe, méghozzá a halhatatlan fajtából való érzésekkel, amiknek mindegy, hogy valójában egymással tökéletesen inkompatibilisek. Azért nincs a mesterrel, mert nem látja, hogy jövője lenne vele és nem azért, mert nem kívánná, hogy legyen.
Elgondolkodó pillantása a mennyezetre rebben ismét. Ahogy érinti, nem húzza el kezét a másiktól. Tenyere felfelé fordul, egymásba fűzi az ujjaikat.
- Tehát van egy hatalommániás, istenkomplexusos, arrogáns, ámbár tagadhatatlanul stílusos vámpír nagyapám. - Felvonja a szemöldökét, vidám fény villan a szürke íriszeken. Nem teljesen őszinte. Érződik benne, hogy ott van mögötte néhány sötétebb, beárnyékoló gondolat, de jelen pillanatban hajlandó elengedni őket a nagyobb jó érdekében.
- Köszönöm, hogy elmondtad. - Oldalra hajol, rácsókol a férfi szájára. Nem haragszik, hogy nem tette korábban és nem vádol az igazság miatt. Értelmetlen lenne.
- Nyugtass meg azért, hogy nincsenek kötelező családi ünnepeink 167 évente, vagy ilyesmi...

Az nem egyensúly, amivel Noah kiköti magát a biztosítókötélre a szakadék felett, aminek a mélyén a démonai élnek, és a privát poklának dögszaga száll. Az pontosan az, ami: mentsvár. Védelem. Gátja a gonoszságnak, a fény a sötétség ellen, cukor a keserűségre, béke a haraggal szemben, biztonság a bizonytalanságra, zártság a nyitott dolgok változékonyságra, orvosság arra a kórságra, ami mélyebben érintette a fiút, mint azokat, akiket valóban elragadott. Hiszen a halottak egyszerűen csak halottak. Nekik már nem fáj semmi.
Aki azonban kötélre köti magát, az nincs egyensúlyban. Az függ. Csüggeszkedik a szakadék felett. Talán egy napon valaki felhúzza onnan, és akkor továbbsétálhat.
- Rendkívüli módon, de igen, azt hiszem, ez kétségtelen és voltaképpen elismerésre érdemes - jókedvében még annak a fordítottságnak is bókol, amiről mindketten tudják, hogy temérdek bosszúságot okoz valójában mindkettőjüknek, de része a kölyöknek, még ha jobb is lenne nekik nélküle, az eltagadhatatlanság az eltagadhatatlanság.
Mindketten bűnösök, az évek, napok és órák Valdemar számára sem érdektelenek, de talán ő egy kifejezetten rossz vámpír példa.

A tekintete élénk, a pillantása éber, a gondolat pajkos éle bár megvidámította az arcát, a kérdés megmarad közöttük függve, aztán kielégületlenül tér vissza hozzá, és aggodalomra változtatja a tiszta derűjét. Igazi aggodalommá, amit az igazi érzések mindenkori szokása szerint elfojt, és nem ad neki teret. Nem engedi, hogy megmérgezze azt a csókot, még ha az aggodalom pontosan ezért is született.
- Igen, azóta - visszajött, elpusztította, újrateremtette, elbirtokolta, megragadta, a magáévá tette, és ezzel talán tönkre? Fészke lesz benne az ilyen sötét gondolatoknak, sóhajt egyet, de ki nem lélegezheti ezt a belső mérget, amit a mestere mart belé még réges régen, és ő azóta is hordja, és fertőz vele.
Nem rejti azt, amit szerinte Noahnak fontos tudnia. Nem beszélhet elfogulatlanul a mesteréről, és nem is várná, hogy a fiú objektívnek tartsa. Fájdalmasan tisztában van a hibáival, és tudja, hogy azokkal együtt kell tiszteletre méltónak és szerethetőnek lennie, ha tiszteletre és szeretetre vágyik. Bár a szeretet ott tekeredik a némává lett kérdés torkán.
- Egyáltalán nem, de erre számíthattam volna. Ő és én soha nem voltunk egy kicsit sem hasonlóak - ingatja meg a fejét. Lehet, hogy Noah nem olyan gyermek, mint amilyet ő teremteni akart. De Noahban rengeteg minden van, amit akar, akkor is, hogyha az összképen mindkettőjüknek dolgozniuk kell, és nem egy elvárása alighanem irreális is volt. Ám a mestere pontosan az a személy, aki minden számítást bevált, ha azok negatívak. Minden más elvárás irreális lehetett, és Valdemar bőséges tárházával rendelkezett amikor elment hozzá az irreális elvárásoknak és az azokat tápláló bonyolult érzelmi kupacoknak, amiket még mindig nem söpört egy megfelelő ágy alá, mert ekkora ágy a világon nincs.
- Nem volt tudomása arról, hogy életben vagyok, és igazából nem is érdekelte ez a dolog. Akkor tűntem fel neki, amikor a Köd után részt vettem az újjáépítési munkálatokban, és sajtóztam. Magához hívott, az ő szavaival élve azért, hogy rácsodálkozzék, milyen tökéletesre is alkotott engem, mert a személyes gyengeségeim mellett kizárólag a tőle kapottak lehetnek azok a képességek, amik segítségévvel életben maradhattam. Kíváncsi volt a történetemre, és igen jól szórakozott rajta - egy kissé kiszárad a hangja, kikristályosodik belőle a keserűség, lecsapódik a fájdalom, eleggyé sűrűsödik a csalódottság, a bosszúság és a bánat. Inkább maradnia kellett volna New Yorkban, és be kellett volna zárnia a fiút egy szobába, amíg elmúlik az ideák őrülete, de ezt nem tartotta egy méltányos eljárásnak, bár igen nagy vágyat érzett rá, nem volt hozzá joga. Vélte ő. Nevette a mestere ezért.
Megnyugtatja az ifjú simogatása. Ez az, amit még annál is jobban kíván, mint azt, hogy jövője legyen a mesterével. A létezése, az érintése, ujjközeinek elfogadása.
- Istenek és démonok, "nagyapád"? - annyira meglepődik, hogy még fel is nevet halkan, a szó valahogy bizarr és helytelen, nem csak egy ilyen felsorolás végén, de a mesterére gondolva meg aztán még inkább olyanná válik, amit soha, de soha nem lett volna szabad kimondani, mégis megcsókolja a másik arcát ennek hallatán. Nem kérdez rá a tolongó sötétekre, majd megmutatják magukat, amikor Noah engedi nekik.
- Voltaképpen igen. Van egy kiváló nagyapád, de azt hiszem, náladnál jobban csak ő szenvedne meg egy családi ünneplést. Nagyon klasszikus, vér, kéjbő és erkölcsiségben kevés ünnepeket szeret tartani, ahol persze mindenkit szívesen lát, aki őt éljenzi - puha kis csókkal válaszol, szinte már puszi lehetne, ha nem volna ilyen kínosan gyermekded asszociációja a szónak.

Noah kiköti magát a szakadék felett, mások meg felkötik magukat egy fára, ha olyan általános depresszív hangulat uralkodik el rajtuk, amit a veszteségérzet generál. Az ifjú vámpír az emberségét vesztette el, az életét, a függetlenségét. Van mit gyászolnia, a szakadék pedig otthonos pokol maga alatt. Abból születik az új élet.
Valdemar erőssége, hogy értékelni tud valamit, ami valójában a kárára válik. Ezt viszont Noah értékeli benne, ami így örök körforgást mutat. Ha lassan is, de ebből az érzésből táplálkozva a megfelelő kapcsolat képes felépítkezni. Kérdés csupán, hogy van-e hozzá elég türelmük.

Nem fog válaszolni egy olyan kérdésre, melyre csak hazudni tud, mert nem ismeri még a saját igazságát. Nem igaz, ha igent mond és nem igaz, ha nemet. Fogalma sincs, mit érez, mert a mélyebben huzalozott érzékelések többsége olyan kicsavarodott, groteszk vágyakra szakosodik, melyek korábban vagy nem éltek benne, vagy csendes, alapvető erkölcs és civilizáltság által elnyomott démonok voltak csupán a mélyben. Most minden érzést és gondolatot ezek fertőznek, ennek fényében pedig nem tud olyan választ adni, ami ő lenne. Túl korai. Ez nem a kétdolcsis lányregény, amiben a főhősök instant egymásba szeretnek, mert egyetlen pillantás világokat mozgat meg. Az élet egyszerűen csak nem így működik.
- Hogyan bírtad ki egyáltalán bármeddig is olyan mester mellett, aki ennyire különbözött tőled? - A kérdés jogos bár, valójában ők ketten is élesen különböznek egymástól. Teljesen más az érdeklődési körük, az alapvető affinitásuk, a prioritási sorrendjeik. Valahogy mégiscsak jól funkcionálnak egymás mellett, ami viszont közös érdem. Elég az örökkévalósághoz? Ki tudja. A legtöbb élő és ezek szerint nemélő lény is irreális elvárások végtelenített halmazából épül fel. Talán így születünk. Ebből alkotnak minden élőlényt, hogy aztán az élet lassan pofonról-pofonra megtanítsa, hogy az álmok valójában nyomasztóan elérhetetlenek.
Felhorkant a "kapott képességek" résznél. - Hát persze, ki mástól... - Arrogáns seggfej. Ez azért valljuk be őszintén, sok mindent megmagyaráz. Valdemar is örökölte ezen hozzáállás egy lightosabb verzióját, nyomokban mogyorót tartalmaz elven rajta is szokta érzékelni. Pusztán esetében nem annyira bicskanyitogató, mint annak mesterétől így első hallásra.
- Ne foglalkozz vele. Másfél évszázad után kevéssé számíthat a véleménye. - Már szerinte. Persze Valdemarnak nyilvánvalóan túl sokat jelent, különben nem túráztatná magát rajta ennyire. Mennyire bosszantó.
És az milyen bosszantó lenne, ha bezárta volna valahova, csak hogy ne háborúzhasson. Mégis hogy képzelte volna? Sem tulajdona, sem nem foglya, abszolút semmi joga bezárni valahova, amikor úgy hozza úri kedve. Ha annak idején ezt megteszi, egészen más kapcsolati viszonyon funkcionálnának jelenleg. Példának okáért a kígyófivér valahol a bolygó másik oldalán lenne.
Hunyorgóvá válik a pillantása arra a nevetésre. A célját elérte, sikerült kizökkentenie a vámpírt elsistergő hangulatából. Mosolyra kunkorodik a szája. A nagyapa kifejezés számára is nevetségesen szürreálisnak hat. Vajon a másik mester letépné a fejét érte? Valószínűleg.
Felvonja egyik sötét szemöldökét, halkan nevet.
- Nos, ezért aligha tudom hibáztatni. - Megvonja a vállát, aztán a csók után elkényelmesedik az ülésben, lehunyja fémszín szemeit. - Élvezi a nem-létet. - És most élvezik ők is. Nyaral. Isten az égben...
Nem piszkálja tovább mesterével a vámpírt. Kéri még, hogy meséljen a régi dolgokról és hála a másik hangjának és a ténynek, hogy elég vért pumpált magába odahaza, végül jó fél óra múlva sikerül lassacskán álomba merülnie.

Nem vár a vámpír őszintétlenséget a teremtményétől. Nem vár hazugságot Noahtól. Nem akar tőle se többet, se kevesebbet, mint hogy őszintén és nyíltan azt mondja, és persze hozzá érezze, hogy szereti. Hogy ez nem adott, hogy erre várni kell, mindenképpen szomorú Valdemar szempontjából. A saját alkalmatlanságának köszönheti, de mi más lenne a megszomorúbb, mint ennek a felismerése. Ezért igazán nem hibáztatja Noaht.
- Hogy bírtad ki a veszteségeid Noah? Az életben gyakran nincs más választás, mint kibírni valahogy, vagy meghalni, de van olyan eset, amikor még meghalni sem egyszerű, vagy éppen teljesen lehetetlen - lassan válaszol, jól megfontolja a szavakat. A különbözőség még nem kell, hogy elviselhetetlenséget szüljön, ahogy az azonosság, vagy hasonlóság sem jelez feltétlenül harmóniát. - Annak idején bár már messze jártunk a középkortól, a társadalom még igen merev és kötött volt. Semmilyen más lehetőségem nem volt, mint mellette lenni, és hogy ezt mindketten tudtuk azt eredményezte, hogy kénytelen voltam idomulni hozzá, amennyire tőlem telt - az idomulás pedig a másik részről általában idomítást jelent, ami pedig a vámpírrá nevelés természetes része. Ezt kellene tennie Noahval, ha nem ódzkodna tőle minden porcikája talán meg is tenné. Ha a mestere tovább idomította volna. Ha a hosszú magányosság nem érlelte volna ki valaki teljesen mássá. A lehetséges ha-verziók száma végtelen, unalmas estéin néha átgondolja őket, amikor gyermekét elnyeli a labor, neki pedig semmi más dolga nincs, mint elméleteket állítani és felkészülni a felkészülhetetlen jövőre.
- Évszázadokkal előttem jár korban és értékekben, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érzem át, miért hiszi ezt, de mindezek ellenére elég kétes érdemnek tartom rá nézve az én életben maradásomat - elvégre ő egy élő selejt a mester szerint. Érdem-e életben tartani valamit, amit amúgy nem méltatnánk figyelemre? Nem éppen így gyártott feleslegeset és pocsékat? Mire fel akkor a büszkeség?
Reményei szerint teljesen máshogy közelíti meg ezt a kérdést. Példának okáért egy gyönyörű, hasznos és intelligens, érzelmes és kiválóságokban dús lényben látja a saját keze munkáját.
- Ő teremtett, a véleménye mindig számítani fog, mert a másfél évszázad jelentős részét azzal töltöttem, hogy kerestem őt, csak nem találtam, és végül felhagytam ezzel, de a lényem egy része ettől függetlenül húzna hozzá, elég volt a hívása egy olyan kritikus időben, amikor nem volt maradásom New Yorkban - egy lökés a szakadék peremén.
Minden ember és vámpírgyermek tulajdon. Hogyan köthetné meg a vérivó teremtményeket az egyéni szabadság liberális eszménye, miért kellene egyenlőnek tekinteniük azokat a lényeket, akik társadalmi szinten elutasítják őket, és az életmódjukat? Nincs joga bezárni? Az embernek talán van joga nem elfogadni a ragadozó létezését? Van joga kiirtani a körülötte tanyázó élőket? Ugyan már. A jog senkit nem illet meg, minden földi globálisan méltatlanná lett rá.
- A hedonizmusból széles és egyenes lejtő vezet az embertelenségbe, közönyösségbe, gonoszságba. Hidd el nekem, az élet ilyen örömeit én se vetném meg, ha nem húzna le olyan mélységbe, ahol elvesznek az értékek - mértéktartásra int, pedig legszívesen ő maga is fenékig töltené a vérrel teli kelyheket, de van belátása arra, hogy az nem vezet jóra. Erről a korról mesél duruzsoló hangon, a gazdasági világválság előtti amerikáról, amikor minden olyan volt, mint az álom, amibe elmerül a vámpír. Felszínes és üres? Szinte.

Jó előre felkészül a leszálláshoz, nyújtózik, helyezkedik, elteszi a laptopot. Néhányszor az út alatt elment a mosdóba, hogy ne nyugtalanítsa maga körül az embereket az embertelenségével, de őszintén szólva igencsak enne már valamit. Lehet, hogy jóllakottan indultak el és a passzív repülés nem égeti el a vért a testben, de a táplálkozás rítusa fontos része a napnak, az időnek a mindenségnek. És kedve is van hozzá. És egyáltalán. Mint egy kölyök, úgy türelmetlenkedik, szálljanak már le, jöjjön a tenger, a part, az Indiai óceán, a még nem látott régió napfelkeltéje!
- Hamarosan leszállunk - tudatja Noahval a nyilvánvalót, valamibe belemerült a fiú, de nem hibáztatja érte.

Kibírta a veszteségeket, de az teljességgel biztos, hogy soha nem szerette őket egyetlen áldatlan pillanatig sem. Talán éppen ezért összeegyeztethetetlen számára Valdemar kötődése a vámpírhoz, aki nyilvánvalóan nem érdemli azt meg. Csak egy apró hang kérdezi odabent, hogy vajon ő maga megérdemli-e ugyanezt? A korábbi kényes kérdés válaszbéli hiányosságait tekintve aligha.
- Nekem ez elég kényszerhelyzetnek tűnik. - Mire fel szereti akkor? Nem érti. Nem mintha nem ismerné a Stockholm-szindróma fogalmát, ez a mai napig élő és létező pszichológiai probléma. Azon gondolkodik, vajon Valdemar esetében fennáll-e ez a lehetőség... könnyen meglehet, habár véleménye szerint ennyi idő után méltán kophatott volna ki belőle a érzelem.
- Hogyan idomított? - Talán sértő a kérdés, de képes felfogni és összerakni a két vámpír személyisége alapján a kirakóst. - Kérlek ne vedd magadra, nem megbántani akarlak. - Csak tudni akarja, mivel van dolga, mert ez a szemében, nézze bárhonnan is, probléma. Olyan fajta hovatovább, mely bármikor felütheti agyaras fejét az ő privát kis örökkévalóságukban.
Megtehetné, hogy pórázra köti őt is. Sokkal tovább tartana megszelídíteni, sokkal több rossz vért szülne kettejük között, de könnyen lehet, hogy a végeredmény messze hatékonyabb lenne, mint ami felé most tendálnak. Ki tudja. Noah sosem volt selejt, nem tartja magát annak és vámpírként is megvan egy olyan magabiztos, törhetetlen öntudata, ami elvárja, hogy érdemeit még csak véletlenül se kicsinyítsék. Soha nem fogadná el senkitől, még Valdemar mesterétől sem, hogy esetleg kevesebb lehet nála. Önfejűsége és makacssága pedig könnyen keverhetné bajba, bár megvan a maga diplomáciai érzéke.
Valdemarnak nem kéne ilyesmin gondolkodnia unalmas perceiben. Kifejezetten ellenhatékony.
- Rendkívüli mértékben alulértékeled magad, Valdemar. - A vámpír hangja megkeményedik, a pillantása sötétebb árnyalatba olvad, ahogy elfelhőzik a haragfellegnyi gondolatok. - Kihasználja és ellened fordítja ezt az önbizalomhiányt, holott a saját bevallása szerint is tökéletesre alkotott. - Magától értetődően automatikusan saját teremtője pártját fogja függetlenül attól, hogy ő maga milyen érzelmi kötődést vall be és mit nem. Aki őt teremtette, márpedig nem lehet selejt. Nincs de, ez nem vitaindító, senkinek nem kíváncsi az ellenvetéseire, ezt mondja, tehát ez van. Noah is zsarnoknak született.
Elhallgat benne a gondolat, megfeszül a szája. Tehát az ő hibája, hogy a vámpír visszament a mesteréhez és annak oka, lehetősége és hatalma volt mindent megalázni, amiben Valdemar a saját boldogságát, ideológiáját látja. Nem válaszol. Nem hajlandó magára venni ez a bűnt akkor sem, ha a nyakába róják. A férfinak minden lehetősége megvolt, hogy vele tartson. Ő is hívta. Csak éppen nem az övére válaszolt, s az egyik rossz helyett a másikat választotta. Nem érzi valóban hibásnak magát ebben, ahogy nem tekinti magát tulajdonnak sem. Részéről bárki hihet a tárgyiasításban, de őt úgy... legyen kedves messziről és ívesen elkerülni ez a gondolat. Egyetlen helyen hajlandó ilyet játszani, az pedig jellemzően az ágyban, párnák között, avagy funkcionalitását tekintve hasonló helyekre korlátozódik. Végtelenül engedékeny tud lenni, ha akar.
- Nem vagyok benne biztos, hogy valóban elvesznek az értékek és nem csak... átalakulnak. - Hangosan gondolkodik, a hedonizmusban önmagában nem lát kivetnivalót és nem értékeli végfeltételként a gonoszságot sem. Ki tudja. Sosem tapasztalta. Valószínűleg illene hallgatnia az idősebbre.
Elmerül abban a felvázolt, lefestett, mesébe színezett világban, amit az odakinti népes számú csillagok jelenlegi állása szerint soha nem kaphat meg. Olyan múlttal álmodik, ami sosem volt az övé és valójában... rég nem tud már mással.

Nagyjából négy órát aludhatott az út során összesen, mégsem tűnik különösebben fáradtnak. Az utóbbi idő megfelelőnek értékelt vérellátásával összhangban szervezete is sokkalta jobban kezeli a kérdést, nem gyötri annyira a létezés, mint korábban. Figyelme az utolsó tíz órában gyakorlatilag kizárólagosan a laptopé, bár Valdemar emlékeztetőire igyekszik halandónak tettetni magát. Ilyenkor mindig sokkal nehezebb, az idő repül, a sorok elróják a koncentrációját. Azt hihetnénk, hogy könyvet ír, de valójában tudományos értekezésen dolgozik egy új gyógyszerrel kapcsolatban, melyet néhány hónapon belül terveznek benyújtani a hatóságnak a szükséges törzskönyvi háttérrel egyetemben.
- Egy perc. - Olyan gépies a hangja, hogy egyáltalán nem biztos, felfogta-e egyáltalán az információt, töretlenül rendezget tovább valami mérhetetlenül bonyolult, avatatlan szemnek fájdalmasan unalmas kémiai képletet. Gyönyörűen hű marad ellenben korábbi fogadalmához és pontosan 60 másodperc múlva felocsúdik a munkából. Elmenti és alvóba kapcsolja a gépet, a hálózati rendszernek hála pontosan ott folytathatja majd a megnyitott dokumentumokkal, ahol abbahagyta.
Elpakol és becsatolja magát leszállás előtt, ahogy arra mindenki mást is utasítanak. Jófiút játszik, bár a kétes értékű védelemre még neki is szüksége lenne, ha valami történne. Egyrészt ő sem elpusztíthatatlan, másrészt nem baj, ha a világ nem azt látja, hogy percek alatt képe felgyógyulni az esetleges sérülésekből...
Kipillant az ablakon a kellemes sötétségbe. Nem bánja. Az út egy jelentős részén annyira erős volt a napsütés, hogy az ablak mellett gyakorlatilag pillanatok alatt felforrt a bőre. Kénytelen volt leereszteni a rolót. Hiába a nyakában függő védelem, ilyen erős sugárzástól azért még így is égnek állnak tarkóján a sötét pihék.
- Elég eseménytelen út volt. - Morfondírozik hangosan. Talán számított valami viharos megközelítésre. Bármire, amitől nem egy egyszerű buszozásnak tűnik az egész. Csupán akkor rándul mosolyra a szája, mikor megkezdik az ereszkedést. Nem tehet róla. Ez a része a dolgoknak egyszerűen csak... imádnivaló.

Nem szeretni a Halált, ami arat a környezetében, a Nehézséget, ami boldogtalanná teszi és a Nyomorúságot, ami megszennyezi maradék örömeit természetes és magától értetődő. Biológiai szükség azonban szeretni az anyát, az apát, a nemzőt, a teremtőt akkor is, hogyha az megnyomorít és tönkretesz. Ez az élet törvénye. Nem húzhatta ki magát ez alól. Legalábbis ezzel magyarázza magának meg a dolog működését, még ha nem is ennyire egyszerű, és nem feltétlenül kell így működnie.
- Kényszerhelyzet, igen. De ebben a kényszerben éltem. Ez volt számomra maga az élet. Semmilyen más életet nem ismertem, és igazából semmivel sem volt rosszabb, mint az a jövő, ami akkor várt volna, hogyha nem találkozunk, és nem visz el - ez azért egy nagyon kardinális különbség köztük. Noahnak lett volna élete Valdemar nélkül is, legalábbis így a Ködön túl, amíg nem jön valami más, emberölő katasztrófa. Ami élet az övé lehetett volna, annak az elveszítése senkinek sem fájna, így kényszeríti az élet, hogy hálás legyen a mesterének, aki megölte és magához vette, még jócskán korábban. Akármit is tett vele, nem lehet rosszabb a jövőtelenségnél.
- Például nem tanított meg angolul. 13 éves koromban kerültem Londonba, de húsz is elmúltam, mire rajta kívül mással is szót tudtam váltani. Ez azért egy elég komoly idomító tényező. Nem bánthatsz meg a kérdéseiddel - teszi hozzá gyengéden. Még sokat mondhatna ebben a témakörben, de az egy nagyon hosszú beszélgetés lenne, talán a 17 óra teljesen rááldozva sem volna elegendő, így ennél a példánál marad. - Ez értelem szerűen azt is jelentette, hogy féltem volna elhagyni a házát. Ne felejts el, írni és olvasni sem tudtam addig, amíg ő meg nem tanított erre. Tökéletesen kiszolgáltatott voltam, még a ház inasai sem értették azt, hogy én mit mondok, én se azt, hogy ők mit, és mivel amúgy is azt a parancsot kapták a mesteremtől, hogy tartsanak ott, nem volt nehéz dolguk. Közös nyelv nélkül a részvét is nehezen támad fel a kiszogáltatott helyzetben levők iránt - meleg, puha hangja nem kér magának együttérzést, azok az idők már rég elmúltak, és ő maga idomult. Sokat idomult, lévén ez volt az élet szükséglete.
- Ezzel nem értek egyet. Nincs önbizalomhiányom, képesség és erőhiányom van. Nem olyasmit fordít ellenem, ami hazugság volna, a világban nincs jelentős alkotásom, és nincsenek is olyan belső lehetőségeim, amikkel teremteni tudnék - fűzi hozzá. Noah nem selejt, és az ő tette, amivel megteremtette sem egy rossz tett, mégis bünteti érte a fiú, így azért nagyon nehéz hinnie abban, hogy amit helyesnek vélt az valóban helyes is. Az egyetlen érdemének tarthatja számon azt, hogy felismerte Noahban az örökkévalóra érdemes tehetséget. Mert megvan benne a szikra, a zsenialitás, a jövő. Ezért érdemesült a vámpíri halhatatlanságra, de mégis. Nem ezért változtatta át. Magának változtatta át. Rossz okból tesz jó dolgot, ez nem ad okot arra, hogy büszke legyen magára. Noahra büszke lehet, de magára? Alighanem soha.
Ketten hívták. A mester és a fiú. Mindkettő vonzotta, és eltaszította, mert Valdemar lénye kevés volt az ambícióikhoz. Mindkettő olyan helyre hívta, ahol meg kellett volna tagadnia önmagát, egyikük sem azért hívta, mert őt kívánta volna magának társul, és egyikük sem adta volna fel a maga megszokását őérte. Az ő hibája, hogy nem ment inkább a démonnagyúr szárnyai alá, ahol szívesen láttak minden véréhes agyarast.
- Elméletileg lehetséges volna nem elveszniük az értékeknek, de gyakorlatilag végignéztem, hogy ez nem így működik. Az átalakulás mindig tartalmaz nyereséget és veszteséget, ebben az esetben a veszteség az emberség rovására megy minden esetben.

Megadta a teret, időt és lehetőséget Noahnak az elmélyülésre, a munkálkodásra. Éppen csak a labor hiányzott körülöttük, vagyis hát, neki nem, de ahhoz a munkamorálhoz, amit a fiú megtestesített igen. Ő roppant profánul sorozatot nézett, miközben a másik dolgozott, időnként azt olvasta persze, amit a kölyök írt, hiszen érdekli őt minden, amit a tehetség létrehoz, még ha nem is érti azt teljesen, és a tudomány magas falakkal határolódik el előle. Szeret tájékozottnak tűnni afelől, hogy a teremtménye min dolgozik, még ha azt fel sem fogja egészen, ebben az esetben a szándékot sokkal fontosabbnak tartja, mint magát az eredményt.
- Nem minden repülőút végződhet légiszerencsétlenséggel a tengerbe hullva - halkra fogja a hangját, nem szerencsét egy repülőn lezuhanó gépekkel viccelni, egyeseknek nincs humorérzékük, és még a végén zokon veszik. Becsatolja magát ő is.
- Hogy haladsz az értekezéssel? - érdeklődik puhán, miközben összehajtogatja a takaróikat, takarosan, mintha nem mosnák ki utánuk, mielőtt a következő utasoké lenne, vagy eladományoznák jótékonykodási célokra, mert hogy képzelik azt, hogy esetleg gazdagék baktériumai puszta elméleti alapon is, de keverednének egymással, hát pfuj.
- Az ott Male - tekint le a fiú válla felett az ereszkedő gépcsoda szárnya mellett a lenti fényerdőre, a főváros szigetének körvonalait tökéletesen jelzik az elektromosságból lett szentjánosbogarak, elkülöníti a kikötő jellegzetes formáját, a leszállópályák hosszú fénysorait és a közeli, valamint távolabbi szigetecskéken kuksoló bungalórengetegek csalogató ragyogását. Csillagok az óceánban.
- Ha nem tévedek, az ott Vaadhoo - mutat egy csoportosulásra, egyelőre halványnak látszik, pusztán azért mert nagyon kicsi szigetről van szó. Megsimítja aztán a másik mosolyát, maga felé fordítja az arcát, elcsókolja a szájról a leszállás élvezetét.

Ez az élet törvénye és nem a halálé. Ők ketten halottak, ki mondja hát meg, hogy ragaszkodniuk kell saját gyilkosukhoz? Talán valóban nem ennyire egyszerű a kérdés, hisz valahol az ifjú vérlény is ragaszkodik teremtőjéhez. Végtelenül magányos lenne nélküle.
- Már ne is haragudj, de a mestered címeres rohadék. - Szent szókimondás! Ezeket a szavakat hallva azonban aligha adhatna más reakciót. - Értem, hogy neked adta az örökkévalóságot, de nem érted tette. - Tehát marad az állítás. Az írni, olvasni nem megtanított kölyök... mégis mire tartotta? Mélyebben is belegondol a kérdésbe és rengeteg lehetőség sorakozik fel az elmei színpadon. Egy sem tartozik olyan témakörbe, ami nem érdemelte volna ki a már kimondott jelzőt vérvonaluk idősebb vámpírjára nézve. Így első hallásra gyakorlatilag háziállatnak tartotta Valdemart. Valahol egészen lenyűgöző, hogy ettől a nevelési módszertől az képes volt elszakadni annak ellenére is, milyen elfogultsággal tekint vissza saját mesterére. A neveltek sajátossága meglátni, mi volt rossz a felettes nevelési módszerben. Túl kemény volt, túl szigorú, vagy túl gyengéd és engedékeny, túl, túl, túl... túlzások melegágya a visszaemlékezés, s mert az új generáció eldönti, hogy csakazértis elkerüli a hozott mintát, sokszor esnek az ismétlődés csapdájába. Rossz és jó úgy váltogatja egymást, mint a kipörgetett érem két oldala és valójában egyik sem jobb a másiknál.
- Mi vitte rá végül, hogy tanítson? - Nem érti, miért is nem tartotta kalickában, kiállítási tárgyként mondjuk úgy... örökre? A részvét olyan érzelem, ami a tehetetlenek sajátja. Nem képesek máshogy segíteni a támogatásukon kívül, s erre a támogatásra egy empatikus érzés épül. Kevesen érzik igazából, hacsak nem szívközeli az esemény. Ő nem részvétet érez. Haragot sokkal inkább. Mert ha valami igazán közel van, akkor tetszik, vagy nem tetszik, az egyén tenni akar érte, avagy ellene akkor is, ha az a múltban keletkezett.
Hosszú pillantást vet a vámpírra. De. Annak kifejezetten önbizalomhiánya van és az, hogy sikerült benne elültetni ezeket a gondolatokat, olyan mértékű manipulációt feltételeznek, ami embertelen. És mégis... nem így manipulálja-e a szülő is saját gyermekét? A különbség pusztán annyi, hogy védekezhetnek azzal, hogy ők csak "jót akartak" és a gyerek "túl érzékeny". Aham. Hát persze.
- Nem vitatkozok ezen veled Valdemar, de kívülről hallva a teremtő-teremtett viszonyotokat, kifejezetten ez a benyomásom. - Arra már nem is válaszol, hogy a másiknak nincs jelentős alkotása. _Ő_ mégis micsoda?! Megcsóválja a fejét. Talán ez az első érdemleges beszélgetésük a témában, ám az egészen biztos, hogy nem az utolsó. Mindig az elfogadás után születnek az igazán súlyos kérdések.
Ilyen nyelvre fordítva Noah valójában kevéssé különbözik Valdemar mesterétől, holott a valóságban gyökeresen más személyiségek kell legyenek. Bár önmagában az is megérne egy misét (lehetőleg Noah jelenléte nélkül, mert nem áll szándékában roston sülni a templomban), ha a vámpír mesteréhez hasonló tanítványt vállalt volna, hogy... miért is?
Hallgat. Látja a felvázolt kép logikáját, hát elfogadó csenddel értékeli is azt. Valahol mélyen mégis... melyik ragadozó nem vágyik rá, hogy néha napján kiengedjék az állatkertből és szabadon prédálja fel a világot, ami neki rendeltetett?

Neki hiányzik a labor. Hosszas részeket hagyott ki az értekezésből tekintettel arra, hogy kísérleti háttérrel kell alátámasztania őket, ám jelenleg nem frusztrálja magát emiatt. Bőven időben állt neki a projektnek, s most rengeteg áll még a rendelkezésére, hogy kielégítő körültekintéssel fejezze be a művet.
- Még van egy visszautunk, tudod. - Széles mosoly rándul a száján. Meglett volna azért a maga sorsiróniája, ha élete első külföldi utazásán a tengerben végzi. Vámpírként elég jók az esélyei a túlélésre, de azért már mégiscsak...
- Kifejezetten jól. El kell még végeznem otthon egy sor kísérletet, illetve analizálni szükséges a folyamatban lévőket. Az előzetes tesztek alapján viszont kétlem, hogy ne kapnánk meg az első engedélyezési szintet. - Aztán léphetnek is tovább az állatkísérletekre. Talán nem szép dolog, de tagadhatatlanul szükséges.
- Ahol a földön járnak a csillagok. - Úgy fest költőre dolgozta magát. Elmosolyodik és végignézi az apró pontfényektől csillogó szigetvilágot. Hagyja irányítani pillantását és belefeledkezik a lábai előtt heverő világ látványába. Hát nem úgy a szép, ha előtte hever?
- Hm? - Eléggé elkalandozik ahhoz, hogy ne értse, miért is vonják el figyelmét, sötét pillái megrebbennek, ahogy a vámpír szája az övét éri. Fémszín pillantása árnyékolva fürkészi a másik vonásait, ahogy visszacsókol. Beletúr a vörös tincsekbe, nyelve a férfi szájába csúszik, szándékosan sérti fel magát a rejthetetlen szemfogakon. A saját vérével emlékezteti teremtőjét és nyugtatja el fals illúzióval önnön szomjúságát néhány kósza percre.
- Pokoli éhes vagyok. - Rekedten örökíti szájról-szájra ősi hagyományként nyilvánvalót, megharapja a vámpír alsóajkát. Nem sért fel, pusztán kilátásba helyezi a lehetőséget, hogy őt falja fel, ha egy helyes kis vértasak nem kéjelgi magát rövid úton a keze alá.

A halál az élet egyenes következménye, folytatása. Nem ér véget az élet a halál pillanatában, ki más bizonyíthatná ezt jobban, mint néhány vámpír, természetfeletti, isten, és emberek, akiket emberfelettivé tett a halál utáni lét. Az élet törvényei sem érnek véget a halálban, pusztán átalakulnak.
- Az ifjúság szabadszájúságat - a hangja nevet, de a szája nem, biztonsági okokból. Teljesen egyetért a fiúval, a mestere egy címeres rohadék, ez egy olyan elvitathatatlan nyilvánvalóság, amit még az ő elfajzott szerelme sem moshat tisztára. Akárhányszor is kereszteli újra mesterét az eltelt idő emlékezetvizével, amiben feloldódik minden rossz, ezt a jelzőt nem veheti el tőle. A mestere egy rohadék. Egy szörnyeteg. Valaki, aki szemrebbenés és lelkiismeretfurdalás nélkül használja ki a gyengébbet, él vissza a kiszolgáltatottságával, falja fel a testét és a lelkét, és tömi aztán ki a megmaradt vázat olyan anyaggal, ami neki tetszik. El sem meri mondani Noahnak, hogy a mesterének egy olyan korú tanítványa van most, mint ő. Illetve két éve volt négy éve a tanítványa, egy huszonéves ifjú. Gyakorlatilag Valdemar vértestvére, Noah "nagybátyja" a vámpíri testvériségben. Látni fogja rajta, hogy milyen lett volna ő, ha a mestere mellett nő fel a dolgok jelen állása szerint. Aggasztó fejlemény. Kétség kívül a mestere tanítványai háziállat státuszból indulnak, Noah éléslátása lenyűgözné.
- Már nem voltam elég érdekes egzotikus, tudattalan lényként. Kinőttem azt a nagyon csúnya gyerek-külsőm, ami volt, és a londoni társaság a nevelt fiaként emlegetett, nem az érdekes kis szörnyeként. Várható volt, hogy előbb-utóbb elítélik azért, ha ugyanúgy bánik velem, mint ahogy akkor bánt, amikor még az előkelő urak és hölgyek is pusztán egy érdekes, vörös emberszabású majomnak láttak. Ne felejtsd el, ez a kora viktoriánus kor - teszi hozzá emlékeztetőül. Noah haragja becses neki. Valahol mélyen ő is érzi, hogy talán annyi minden lehetett volna...
- A teremtő-teremtett viszony egy speciális dimenzió. Higgy bennem, tudom, hogy a mesteremmel túlságosan kegyes az értékítéletem, de magammal szemben józan vagyok, és ismerem a gyengeségeim - valamint az erényeinek hiányát. Hiszen Noaht sem ő teremtette ilyenre, csak értékállóbbá tette a testét, kiterjesztette a lehetőségeit, de nem ő nevelte, motiválta, építette, alakította ilyen okossá, ügyessé és értékessé.
A hasonlóság nem durva, és főleg nem zavaró, mert pusztán a Valdemarhoz való viszonyukra terjed ki, vámpír és vámpír azonban ennél nem is lehetne különbözőbb. Ha a mesteren múlna, a társadalom visszatérne a középkorba, míg Noah tanulmányról tanulmányra építi a jövőt.

Mindig lenyűgözi Noah precizitása. Tőle sem áll távol az aprólékos pontosságok őrülete, és nem csak a csomózott dolgok iránti szenvedélyét lehet érteni ez alatt, de Noah aprólékossága, időkiszámítása, figyelme, főleg az ő korában! Rendkívüli.
- Nagyon akarod azt a zuhanást - somolyít - Ahelyett, hogy mondjuk elmennénk ejtőernyős ugrásra, vagy valami más, kalandpark őrületbe - nem mintha őt különösebben vonzaná a program, de jobb alternatívának látszik, mint halálra ítéltek között lezuhanni több ezer méter magasról. Már csak azért is, mert nem állhatná a sikolyaikat. Túl sokáig visszacseng térben és időben.
- Mhm, örömmel hallom. Amíg dolgoztál olvastam egy cikket New York legfiatalabb kutatózsenijeiről és köztük voltál, bár a kommentelők némi rosszindulattal arról értekeztek, hogy az ilyenek egy-két ötlet után kifújnak. Szeretem, ha az élet megcáfolja az emberi szűklátókörűség prognózisait - dorombol a hangja lágyan, kedvtelőn. Nem kellenek csillagok az öröméhez, elég neki Noah. Megmosolyogja a lírát, lenéz vele együtt, a birodalom, ami akár az ő fajuké is lehetne, ha másként alakul a történelem, de nem alakult.
Meglepi a fiú mohósága, mindig meglepi, még ennyi idő után is, kedvtelve borzong össze, ahogy a vér íze titkos szentségtelenséggel belepi a nyelvét, vesz egy gyors lélegzetet, halványan nyel egyet, még véletlenül sem enged egyetlen cseppet sem elfolyni. Meg kellene dorgálnia ezért, hiszen óvatlanság és feltűnhet valakinek, aki vámpírokat keres paranoid szemmel a környezetében, de őszintén szólva, szórakoztatja a buja kis játék, nagyon is helyénvalónak érzi, még ha, meglehet, mások nem is látják olyan szívesen ezen a repülőn a csókjukat.
- Ezt azért finom túlzásnak érzem - mosolyogja, végigsimít a fekete tincseken, finom húzva őket hátra a másik arcából, csókká bővíti a harapását, érti ő a fenyegetést, pusztán nem tudja nem kiélvezni, a felfaltságának puszta gondolatát.- Sokat ettünk, mielőtt elindultunk, de ne aggódj. Csak a kicsekkolásig bírd ki, és ehetünk, mielőtt a csónakkal átmennénk Vaadhoora -ígéri szelíden.

Az ember azt gondolná, ha meghal, legalább akkor mentesül az élet kötöttségei alól. Nem? Hát persze, hogy nem.
- Mondd, hogy nincs igazam. - Mosolyodik el immár ő is, közelebb hajol, hogy belecsókoljon a férfi nyakába. Az ember azt gondolná, hogy gusztustalanul boldog turbékolásban vannak éppen, holott valójában a téma maga igen súlyos. Vámpírfajsúlyos.
Ha tudna a másik tanítványról, sem érdekelné különösebben. Nem törődik mással, csak ami és aki neki fontos, nem vállalhat felelősséget az egész világért. Talán egy szép napon a két idősebb vámpír csak úgy a teszt kedvéért összeeresztheti majd gyermekeit, hogy eldöntsék, vajh' melyikük nevelési módszere a hatékonyabb.
A viktoriánus kor képe aligha teszi jobbá a hallottakat. Elmei szinten talán képes a belátásra, ám annak ellenére, hogy az élet legtöbb aspektusát tudós szemmel vizsgálja nagyító alatt, vannak dolgok, melyekben tudattalanul bár, de a szívnek nagyobb beleszólást enged. Neki is megvan a maga elfogultsága. Ez amolyan vámpírkölyökbetegség lehet.
- Hogyan jutott el arra a pontra, hogy vámpírt csináljon belőled? - Fogalma sincs, mégis miként lehet ilyen viszonyok között kilépni a háziállati státuszból, függetlenül attól miként ítélte azt meg a közvélemény. Rengeteg dolog van, amit titokban is lehet űzni...
- Tudós vagyok, Valdemar. Mindent megkérdőjelezek. Majd én eldöntöm, mennyit érsz a szememben. - Sem Valdemar maga szerint "józan" belátása, sem a nevenincs mester hozzáállása nem jelent befolyásoló tényezőt. Így dolgozik. Az elemeket elválasztja a környezeti szennyezőktől, s irányított környezetben nézi meg a maguk hatását. - Felesleges bárki mással foglalkoznod. - Néha kimászik a zsarnok egy-egy szuggesztív pillantásból. Akaratos, konok és igen. Valahol ő is csak egy szörnyeteg, amely szóban még nem fogadta el a másikat igazán, de ebben a felemás állapotban is kizárólagosságot akar.
Mert a vámpír mindig és mindenkor területvédő ragadozó, birtokló vadállat.

- Óh, deogy. - Annyira ártatlan az arckifejezése, amennyire maximum csak óvodás korában lehetett, amikor még semmiről nem tudta mi fán terem. Valójában pedig tényleg nem akarja, hogy lezuhanjanak. Egyszerűen csak hozzászokott ahhoz, hogy ha kilép a világba, borzalmak történnek. Szinte furcsa az utóbbi két év eseménytelensége. Vihar előtti csend...
Felhorkant.
- Méghogy kalandpark... - Egészen szürreális gondolat. Életében sem volt ilyen helyeken, nem halálában fogja elkezdeni. Nincs baja a halálraítéltekkel, amíg nem ismeri őket. A halál az élet természetes része. Kivéve, amikor nem. Mint például esetében.
Felpillant, ahogy a kutatózsenikről esik szó. Szereti , ha hízeleg neki a média, bár elég megbízhatatlan ribanc. Az egyik nap még a keblén dédelgeti, a következőben pedig karóba húzza és kiállítja a köznépnek csámcsogni.
- Ez esetben, aligha okozhatok neked csalódást. - Mosolyodik, mielőtt kinéz a földi csillagfövenyre. Elhullott álmok egy távoli szigetvilágon, turistaparadicsommá művelve. Talán valahol létezik egy univerzum, párhuzamos sík, ahol saját fajtájuk egyeduralkodik az emberek felett. Valahol mélyen biztos benne, hogy szörnyeteggé válna benne.
Mondhatnánk, hogy nem ügyel a környezetére, ám ez nem igaz. Elég mélyen helyezkedik el az ülésben ahhoz, hogy takarásban legyenek a figyelő szemek elől, a vér pedig nem elegendő ahhoz, hogy akár egy csepp is napvilágra juthasson belőle. Ha valaki vámpírokat keres paranoid kis szemeivel éppen itt és még képtelen volt megtalálni őket, akkor egészen biztosan nem most fog sikerrel járni. Szerinte.
- Én is a tizenhét órás repülőutat. - Nincs neheztelés érte a hangjában, de valahol kimondatlan elvárás, hogy ha már ilyen jól tűrte a dolgot, minimum kiérdemlet pár kortynyi nyugalmat. Neki is megvannak a maga gyerekes követelései. - Szavadon foglak. - Hunyorít az ígéretre, addig még bőségesen kibírja... soha nem az a kérdés, hogy kibírja-e, sokkal inkább a milyen minőségben teszi azt.
A leszálló gép olyan... snassz. Nem talál benne már semmi élvezeteset, ráadásul egy örökkévalóságnak tűnik, míg beparkolja magát kiszálláshoz. Noah nem rutinos ugyan, érzékeli a körülötte sistergő türelmetlenséget. Nem siet hát a leszállással, hagyja a tömeget előre nyomulni. Végtére is... a világ minden ideje az övék.

Ez a gondolat azt feltételezné, hogy az ember halálával véget ér az élet. De az élet nem ér véget az ember halálával. Az élet megnyilatkozik az emberben, ha a halott ember is az életet táplálja, jó esetben valami másnak az életét. Így még a tetemek, csontok, lebomlott zsírok sem tartóztathatják meg magukat az élet törvényeitől.
- Tiszta lelkiismerettel nem mondhatok ilyet, bármennyire is illene szégyellnem magam ezért - csiklandóssága rég odalett, kellemes meleg borzongatja a bőrét, gusztustalanul boldog a súlyos gondolatok nyomása alatt is ettől a csóktól.
- Egy darabig az ügyintézője voltam, aztán az idealizmusom a munkásosztályhoz vitt, ott szereztem barátokat. Ez okozott némi konfliktust közöttünk, egy ideig megpróbált jobb belátásra téríteni, aztán egy vita hevében megölt - súgja mesélő hangon, de puhán, nem engedi a szörnyeket előmászni az ülés alól, nem ronthatják meg a fiú álmait, nem engedi. - Aztán feltámasztott és elhurcolt a már megszokott Londonból, de ez egy másik történet tudósom - neveti az önmegjelölést, a szája a fiú hajába ér, oda mosolyog. - Döntsd el - hagyja rá engedékenyen, bár az előbb megkérdezte, nincs kétsége afelől, hogy Noah dönt majd. Egyszer. Minden teremtmény szerelmes a teremtőjébe? Ha a válasza nemleges, az még nem jelenti a világ végét.
Nem felel. Felesleges. Meglehet. De a világ túlságosan kicsi ahhoz, hogy meglegyenek anélkül, hogy foglalkoznának mással. Valdemart nem védi meg a labor, a tisztára suvickolt rend, nem lehet steril "másoktól" sem.

Ép az a lélek, amelyik nem kívánja mások tucatjainak halálát. Megnyugtató egy ilyen lélek közelében lenni, még ha Noah százszorta is meggyötört, azért valahol még mindig emberségesebb, mint az anya, aki megmérgezi a gyermekeit, az apa, aki fejbelövi asszonyát, a szerető, aki felgyújtja terhes kedvesét, a vén kujon, aki élve elássa az áldozatai, és a sor végtelenül folytatható tömegmészárosokkal, felmentett gyilkosokkal, elítéltekkel és el nem ítéltekkel. Mindannyiuknál jobb.
- Még én sem voltam, de az ilyen halandó izgalmaknak is meglehet a maguk varázsa, neked jobban kellene ezt tudnod, mint a magamfajta vén piócának - piszkálja meg az ifjút, komolyan uralkodnia kell a vonásain, hogy ne vigyorogjon szélesen és kellemesen.
- De csak akkor ne, hogyha összefekszik a te kedveddel is - teszi hozzá finoman és árnyaltan. Valamiért ódzkodik a gondolattól, hogy Noah kizárólag az ő kedvéért tegyen valamit. Nagyon fontosnak találja azt, hogy közös kedvük, közös szükségletük, igényük legyen arra, amire rá akarja bírni a fiút, még ha gyakran ez teljesen lehetetlenségnek, mi több, őrületnek tűnik is. Két más ritmus temperamentum hogyan is kívánhatna egyféle módon, és mégis, nincs semmi más kívánatosabb, mint hogy így kívántassék.
- Azt hiszem, ez megérthető, én nagyon szívesen kinyújtóznék - megcirógatja a fiú állát, mosolyogva hagyja jóvá a kívánságát, elnéző kis szemhunyorítás a szeme sarkában.
- Méghogy sok a 17 óra. Képzeld el a múlt század útjait kizárólag éjszaka közlekedve, mert a nappal még nem adta meg a lehetőséget számomra, hogy kimehessek. Néha egy dobozban tengődtem napokig, mert nem volt biztonságos. A tapasztalás majd bölcsebbé tesz - cirógatja végig a másik combját. Sztoikus a nyugalma, ahogyan aláereszkednek a földi paradicsomba akár angyalok is lehetnének gépi fogatokon. Egy világban, ahol az ő fajuk az úr ez csak egy mozgó svédasztal volna, de egy olyan világban, talán ő maga is boldog és elégedett szörnyeteggé lenne, mert nem lenne olyan mérték, amihez igazítania kellene magát, csak az ösztönök természetessége.
- Elfeledkeztél a kalauzról - jut eszébe, de már nem veszi elő. Olyan kényelmesen csorog lefelé a gépről a többieket követve, mint aki már milliószor végigcsinálta ezt.

Véleménye szerint a vámpírnak nincs miért szégyellnie magát a témában. Egészen pontosan pedig nem ő az, akinek szégyellnie kell, a mester már sokkal inkább vehetné magára e kevéssé nemes terhet. Ez legalább annyira valószerűtlen, mint a lehetőség, hogy pont az ő repülőútjuk végzi zuhanó halálban és pusztulásban.
- Áh... - Meg sem kellene lepődjön. Valójában nem is teszi, hosszan pillant a vámpírra. Nagyon kevésen múlott az, hogy ma nem ül itt mellette. Azon gondolkodik, vajon hogyan alakult volna az ő sorsa, ha akkoriban a mester nem dönt úgy, hogy érdemes megőriznie mégis az elvett életet, az idealista létesszenciát, ami Valdemar. - Az életed egy Végtelen Történet. - Mosolyodik el, bár maga a téma aligha ad okot a boldogságra. Erőszak, vér, halál, kiszolgáltatottság, kihasználás, manipuláció és elhurcoltság. Egy végtelen történet. Ismeri azt a mesét. Nem ő, bátyja olvasta fel neki annak idején esti mese gyanánt, amikor még elég kicsi volt ahhoz, hogy szabadon eresszék képzeletét a fantáziavilág végtelen labirintusában. Mielőtt még ő is egy labirintusi szörnnyé változott volna.
El fogja dönteni. Egy napon választ ad majd, s talán az a válasz kielégíti majd mindkettőjüket. Éppakkora az esély rá, mint ennek ellenkezőjére, s a jelen pillanat engedélyezi, hogy a labor objektív, kíméletlen szemlélete helyett átvegyen némi affinitást magába a vámpír idealizmusából.

Nem a halálukat kívánja, ugyanez azonban messze nem állítható a vérükről. Talán nem ölné meg őket az akció közben, de talán... elvesztené a kontrollt megérezve a forrás csábító hívását, elmerülve a dús vörös tökéletességben, feloldódva az emlékeik végtelen áradatában. Ha jobban belegondolna, nem lenne biztos benne, hogy nem ölne-e valóban. Nem mert kívánja a halált, hanem mert mohósága a megfelelő kontroll nélkül nem ismer határokat. S mégis, hogy nem gondol bele, embervédő elővigyázatosság. Ha túl sokat merengene rajta, egyszer megtenné igazán. Az igazi gyilkosoktól egyetlen gondolatnyi küszöb választja el csupán. Küszöb egy ajtóhoz, melyen soha nem léphetne be, de nincs kizárva, hogy fog.
- Elég minimalista gyerekszobám volt ilyen szempontból. - Hunyorog a vámpírra, de nem hagyja, hogy megrohanják a régi emlékek. Nem tehették meg annak idején, hogy kalandparkba járjanak, ő pedig - hogy ne fájdítsa bátyja szívét - egyszerűen megtanult nem vágyni ilyen luxusra. Mára teljességgel kikopott belőle az igény, vagy az érdeklődés ilyen úri léhaságokra.
- Természetesen. Nem az elismerésért dolgozok, de a hízelgés a gyengém... - Legalább tudja magáról. Könnyű megvenni, ha a kegyeibe férkőznek, de mert tisztában van saját jellemével, ezt már önmagában is nehéz elérni.
Helyeslő hümmögése beledorombol a cirógató kézbe.
- Szerencsére nem vagyok a múlt században, kifejezetten irritálna a tétlenség. - Rásimít a nyakában függő amulettre. Ezért mérhetetlenül hálás teremtőjének. Ha megfosztották volna a nappaltól, egészen biztosan sokkal rosszabb állapotban lenne pszichológiailag, mint most. Végeredményben így azonban nem sok minden változott. Kevesebbet alszik, többet dolgozik, máshová mozdultak az ingerküszöbök és megváltozott az étrendje. Nos...

- Ah. Valóban. - Pillant fel már a leszállás közben, komótosan halad Valdemar mellett. Kezében egyetlen aktatáska, abban hordja megfelelő védelembe helyezve laptopját és pár minimalista apróságot. Minden más, amit magával hozott a gép gyomrából mászik majd elő futószalagon. Még nem csapja meg a hely klímája. Gyakorlatilag nem jutnak ki a szabadba a leszállást követően, hosszúra nyúló, zárt dobozszerű folyosóra hömpölyögnek a tömeggel, onnan pedig egyenesen a reptér klimatizált, igencsak impozáns kialakítású épületébe. Ahogy átsétál a fémdetektoron, azon gondolkodik, mikor vezetik be a fajdetektort is. Lassan időszerű, bár felettébb kínos lenne.
- Nem gond, "legrosszabb" esetben is hagyom, hogy meglepj. - Helyes félmosoly rándul a száján, ahogy maga elé engedi a szisszenve automatán nyíló ajtóknál a másikat. Noah türelme végtelenül természetesnek tűnik. Nem látszik rajta, hogy lenne mi siettesse, holott körülöttük az emberiség felbolydult méhkasra emlékeztet. Döngicsélnek, egymással vitatkoznak, türelmetlenül toporognak, keresik a megfelelő kivezető utat. Milyen értelmetlen, hisz csak a jeleket kell követni.
A csomagfelvevőnél is türelmes és éppolyan elegáns nyugalommal várja meg a kicsekkolást is. Minden rendben, tiszták, nem hozták be a terrort a szigetekre, sem a tömegpusztító fegyvereket, ugyan mi baj lehet, ha kiengedik őket a szabadba...
Mély levegőt vesz, ahogy kilépnek az utolsó ajtón. Gyakorlatilag sorokban állnak körülöttük a turistákra vadászó hajóstaxi társaságok. Lehunyja a szemét egy pillanatra, mélyet szippant a párás, izzasztó levegőből. Emberszag van. Izgalom, türelmetlenség, nyersség. Nehézkesen hömpölyög körülötte. Megnyalja a száját. Heló nyaralás.