Indiai óceán, Maldív szigetek

Valdemar mestere soha nem fog szégyenkezni. Ő az a fajta teremtmény, aki az évszázadokkal levetkőzte magáról a szégyenérzetnek még az emlékezetét is, de meglehet, amikor ő megszületett, még a fogalom a maga agyontupírozott teljességében nem is létezett.
- Bizony - bólint egyetértőn. Végtelen és nem vidám történet, de talán a végtelenségnek ez a jellemzője. Ami öröktől örökké tartásra lehetőséget kap, komor, fenséges ünnepélyességekkel és súlyos fordulópontokkal dolgozik. Valahogy járnak a csomaghoz a riasztó felismerések, a hajszálon függő életek, és ha még Noah tudná, hogy a két évszázad alatt még hány, de hány alkalommal odaveszhetett volna a vörös, megfosztva őt is a túlélő haláltól...

- Nem feltétlenül kell megtapasztalni valamit ahhoz, hogy higgy a reklámokban, hogy ez neked jó lenne. Azt hiszem, bővíteni kell az ismereteid, nagyon be vagy kockulva arra, hogy ami neked nem volt, az nem is érdekes, és nincs is rá semmilyen szinten szükséged, vagy nem érdemes élni a lehetőséggel. Amellett, hogy borzasztóan károsnak találom ezt a "be vagy kockulva" szószerkezetet, bocsánat érte, ezt a hozzáállásodat is elég destruktívnak látom - a vámpír elég fontosnak találja az úri léhaságok átélését. Ki tudja miért, amikor maga is koldusbotról emelkedett fel, igaz, szörny mivoltát kihasználva éppen úgy a labirintus kincsein élősködve.
- Nhn, az ilyen példák azért születnek, hogy türelemre intsenek, persze van okod örülni annak, hogy nem akkor születtél, de nem ez a tanulság - cirógatja meg a fiút, meglágyul a hangja, és elnézővé válik, puhává, mintha valami érdekes és szórakoztató dolgot csinált volna Noah, pedig egyszerűen csak...létezik.

- Egyet se félj, azért a legjobb dolgokról nem is tudnál lemaradni. Abban megegyezhetünk, hogy ezek a szigetek nem a maga tudás fellegvárát képezik, bár van persze a fővárosnak egyeteme is, nem arról híres, hogy eszes emberek élnének itt. Viszont nagyon értik a kiszolgálás szükségességét, logikáját. Felmérik az igényeket - már a szerelmesek igényeit, hiszen a szigetek szépségei leginkább azoknak szólhatnak, akiknek semmi más dolguk nincs, mint búgni, és pihentetni a szemüket olyan dolgokon, amiket máshol nem láthatnak. A legkékebb vízen, a legkékebb égen, ami most csillaghintett bársonyfeketével domborodik odakint, az ablakokon túl. Milyen kiszolgáltatott az ég, bárki kedve szerint bámulhatja, és mégis, milyen kevesen keresik idebentről az odakintet a szemeikkel. Zavarja a fülét a ricsaj, a szemét az elmaszatolt elégedetlenség az arcokon, a biztonsági személyzet köszöntő műmosolya, amit csak roppant tartózkodón tud viszonozni. Minek ide fajdetektor, amikor a fogai a szájában harapást ígérnek mindenkinek, aki csak rájuk tekint, beszéd közben, vagy éppen egy dőre mosoly közepette.
- Óvatosan, mintha nehéz volna - csókolja meg Noah nyakát, ahogy közel hajol és közben súg, felmarkolja a gumiszalagról a holmiját. Nehéz. Egy embernek nehéz volna, ehhez tartva magát kell lógatnia a karját, húznia maga utána helyes kis koffert (miért nem találtak ki ebből lebegőt?), nem érdemes felvágni a vámpíri erővel egy ilyen zsúfolt helyen, bár alig érzi a súlyát. Belélegzi az emberszagot, a tömény életerőt, a szemei csillogni kezdenek, ahogy egyesek kapkodva vetkőznek. Még itt jó idő van, de odakint párát legyeznek a pálmafák és izzadni tetszik az aszfalt, bár az éj "hűvöse" oly meleg, mint a kontinentális késő tavasz déli verőfénye, csak sejteti a napközben jellemző hőséget, kövérkés amerikai embertársaik svédasztallá válnak ilyen körülmények között. Ezért szereti az amerikaiakat. Átüt a bőrükön a helytelen életmódtól zokogó vénák ínycsiklandó szaga. Ezt érezhetik az emberek egy gyorsétterem előtt elsietve, amikor megcsapja őket az olajos sült krumpli étvágygerjesztő szaga.
- A turista-kikötőhöz, lesz szíves - angolul beszél a taxishoz, aki megáll mellettük, sokan mennek arrafelé, akik még hajnal előtt el akarják érni a szállásukat, a közlekedés viszonylag gördülékeny. - Kocsi, aztán hajó, nem kell majd sokat várnunk - ígéri Noahnak.

Szemöldöke magasra rándul a "kockul" szóra. Néha olyan érzése van, hogy a másik nem is ismer ilyeneket, nemhogy azok használatára is vetemedjen, erre tessék. Megvonaglik a szája, ahogy visszafojt egy mosolyt. Aztán már annyira nem is kell visszafognia magát, cseppnyi bosszankodó érzés mászik belé a kritikára. Még hogy ez is destruktív. Mi nem az, amit csinál, semmi soha nem jó és... éhes. Az éhség pedig felcsavarja az alapvető személyiségjegyeket, az érzéseket, ebből fakadóan pedig képes sokkal rosszabbul reagálni arra, amit a másik mond. Tudja magáról, ahogy azt is, hogy normál állapotában egyszerűen csak engedne neki. Mély levegőt vesz, lehunyja egy pillanatra a szemét, ahogy kifújja. Teljesen feleslegesen önmagára kényszerített testi funkció, mely emberiességével mégiscsak nyugalmat csepegtet belé.
- Meglehet, hogy nem értem a destruktív szó jelentését, de a nem járok kalandparkba azért azt hiszem semmilyen szempontból nem kell, hogy kimerítse a fogalmat. - Kissé laposan pillant teremtőjére. Ez a legdiplomatikusabb verzió, amivel ki tudta fejezni pillanatnyilag nemtetszését a dolog felett. Szerinte elég jó. Megveregethetné a saját vállát, ha az nem volna oly nagyon gyerekes.
Ah. Néha nagyon elviselhetetlen tud lenni.
Elfogja a cirógató kezet, bocsánatkérő gyengédséggel csókol a vámpír kézfejére.

Széles mosolya mögé tengernyi hátsó gondolat tolul, eléggé ahhoz, hogy még az erről híres part se tűrje meg magán hamis csillagjai között.
- Egészen nyugodtan szolgálhatnak. Engedélyezem. - Ha már a vámpír szerint az úri léhaságoknak sem árt élniük, avagy halniuk néhanapján, hát egészen biztosan nem mond nemet erre. Lenne pár ötlete, hogyan elégítsék ki az igényeit. Ha tudna hipnotizálni példának okáért, még büntetlenül élhetne is a lehetőségekkel. - Azt hiszem azonban aligha lenne szerencsés kockáztatni az üldöztetést a... rendhagyó igényeim miatt. - Halkan nevet, hangja finom, hűvös kis érintés a türelmetlenségtől felforrósodó tarkókon. Furcsa elnézéssel tud a felbolydult emberiségre pillantani. Nem szereti és nem veti meg őket jobban másnál. Nem érzi, hogy bármiben is változtak volna érzései emberi mivoltához képest, pusztán... többet akarna belőlük.
Megrebbennek szempillái a figyelmeztetésre. Majdnem elfelejtette. Futólag megérinti a vámpír állát, amint az a nyakába csókol, néma köszönet. A táska súlya jelentéktelen, de nem halt elég régen ahhoz, hogy ne emlékezzen, milyen embernek lenni. Mégis néha képes megfeledkezni magáról, egy-egy elvesző pillantás, embertelenebb tekintet, túl gyorsan tett mozdulat, elfeledett lélegzet. Képes korrigálni magát és folyton emberek közt létezve mindez feltűnésmentesen működik és mégis...
Lecsúsztatja a válláról a zakót, kétrét hajtva fekteti karjára és megoldja mellkasán az inget. Nem eléggé ahhoz, hogy a szegycsontján fekvő kígyómedál látsszon, de eléggé, hogy emberinek tűnjön. Különös érzés ez a meleg a kegyetlen, zord téli idő után, amit az utóbbi hónapokban kellett megélniük. Az időjárás errefelé messze nem olyan kegyetlen, mint otthon.
Svédasztal. Azon gondolkodik, olyan-e megmarni valakit, mint egy igazán jó szex. Nem hiányozhat addig igazán, amíg nem tapasztaltad, de utána szinte elviselhetetlen... megkérdezhetné Valdemart, de őszintén szólva érzi a választ. Mégis... csak mert nem ivott még belőlük, nem jelenti, hogy nem őrjöng minden porcikája érte.
- Vigyél el innen. - Súgja a férfi fülébe közelebb hajolva. - Most. - A hangja rekedt, a lélegzete forró, a pillantása túl fényes, túlságosan is kíméletlen. Nem tűnik fel a csillogó éjszakában.
Biccent a vámpírnak, de nem válaszol. Nyelve kontroll nélkül kiélesedett, megnyúlt szemfogán simít, saját vérével nyugtatja el a túl erős vérszomjat. Túl fiatal még ahhoz, hogy ilyen mértékű önkontrollal rendelkezzen. Kínzás.
Hagyja, hogy a taxis előzékenyen elvegye a cuccit és bepakoljon a csomagtartóba. A hátsó ülésre ül, a férfi mögé és ez hiba. Nagyon erősen igyekszik máshova nézni, mint a tarkójára. Engedi Valdemart beszélni, irányítani, mindegy. Koncentrálnia kell. Könyökét az ablaknál támasztja meg, ökle pedig a szájához ér.
- Rosszul van, Uram? - A taxis túl szemfüles. Túl előzékeny. Noah enyhén megrázza a fejét.
- A repülőút kissé megviselte a gyomrom. - Angolul válaszol, megereszt egy halvány mosolyt, a taxis együttérzőn bólogat.
- Sokakkal megesik. Szóljon, ha levegőre van szüksége.
Nem szól. Egész úton csendben marad, a taxisnak pedig nem tűnik fel, ahogy a kézfejébe harap. Mitől lett hirtelen ennyire elviselhetetlen ez?
- Ne haragudj. - Szól csendesen, miután a fuvar kitette őket és tovább gurult. - Fogalmam sincs mi történt. - Pedig lehetne. Nem csoda, ha két éven át nem esett különösebben nehezére az önkontroll. Olyan emberek között van nap, mint nap, akiket már ismer, kedvel és vagy sokra tart. Nem tekinti őket zsákmánynak. Sosem került ennyi emberrel, ilyen melegben egyszerre ekkora közelségbe vámpírként. Nem tapasztalta milyen az, ha az illatuk ilyen őrjítő dózisban hömpölyög felé, ha a szívdobbanásaik egymásba érnek és a vénájuk szinte a szája alá lüktet azért, hogy elvegye, ami jár...
Hátrafésüli sötét tincseit. Kézfején nyoma sincs saját harapásának. Előbb nyalta el, semmint hogy kiszálltak volna.

Hosszan nézi a fiú lapos pillantását. Hosszan és valahogy merőn, a fókusztól a szembogara kitágul, a mahagóniszín íriszek ha fény éri őket egészen vörösnek hatnak. Lehet, hogy nem érti a destruktív szó jelentését. És lehet, hogy nem veszi tudomásul azt, hogy zárkózottsága mennyit árt saját magának. És lehet, hogy előszeretettel lovagol olyan vesszőparipákon, amiket Valdemar két szóval tudna lángra lobbantani a szerfelett vonzó feneke alatt, de az viszont teljesen és visszavonhatatlanul biztos, hogy lehet ugyan ebből konfliktust kezdeményezni és vitát rendezni, sőt, jelenetet is, de nem itt, és nem most. Most egyszerűen csak elfogadja a bocsánatkérést, és nem provokálja Noaht. Nem érdemli meg. Ellágyul tőle a tekintete és öreg-öreg szíve.

Tetszik neki a kölyök mosolya, éppen olyan szinten élettel teli, szemérmetlen és hajlamos az élvezetekre így ránézésre, amennyire egy korabeli kölyöknek kell. Persze, minden látszat csalóka, hiszen a korabeli kölykök csak ritkán ábrándoznak dúsan habzó vérfondükről, de hát az egyéni ízlés forradalma már lezajlott.
- Noah, kedvesem, évszázadok óta létezünk, és a többségünk nem bír hatalommal az emberi lelkek felett - lágy hangja annyira halk, hogy elmorzsolja a turistaáradat, a gépek hangjai, a lélegzetek és mégis, a szavai tévedhetetlenül megülnek a fiú füleinek finom kagylóiban, betöltve kimondott funkciójukat. - Minden országban, központban, helyen, ahol a magunk fajta előfordul, léteznek olyan emberek, akik számára semmilyen ízlés nem lehet rendhagyó. Akik a korukat megelőzve készek voltak mindig is befogadni azt, aki jött, tudomásul venni, hogy mit nyerhetnek általunk, és megelégedetten továbbállni végül - jó esetben nem hullazsákban egy öböl vizében, de hát azért van itt, hogy ügyeljen arra, hogy ne érhesse Noah efféle baleset.
És mégis. Nem lehet elég óvatos az öreg vámpír. Még önfeledten súgott, de aztán gondterhelten színlel, ahogy Noah sürgetni kezdi a távozást. Megnyugtatón bólint, hátrasimítja a szeméből vörös tincseit, vet közben egy pillantást a fiúra, beleborzong a közelségébe, a vámpírszerűségébe, megejti a lelkét ez a túlvilági szépség, fénylő szemű gyámolítatlanság, az éhsége, ami ott feszül a száján. Így csodál az ember egy még az anyja belsejétől nedves, először lábra álló suta őzgyereket.
- Menj csak egyenesen - biztatja és mutatja, hogy hova, a taxi motorjának gőze talán elnyomja a környezet élénk vérszagát. Már felelne ő a fiú helyett, de hogy Noah megtalálja a hangját egy kissé megnyugszik, komor arckifejezéssel bólint, mintha már a repülőn is gondok lettek volna a társával és ez őt kivált aggasztaná.
- Átérünk Vaadhoora és eszel valami, biztos vagyok benne, hogy jobban leszel - édelgő párocska is lehetnének, rajta tartja a szemét a sofőrön, mennyire reagál erre elítélően, a fél szeme még akkor is rajta, amikor hátra becsusszan Noah mellé. A válla a vállához ér, holt jelenléte megtámogatja, térdére simítja a kezét. Nem rójja meg és nem is figyelmezteti, nagyon is helyén van az a kis harapás.
Mélyet lélegez a tengerillatú levegőből ahogy kiszállnak a lélegzés kedvéért. Hosszú dokkon kell végigsétálni, kivilágított csónakok, festett táblák, kiáltozó félbarnára sült emberkék tudatják a kései utasokkal, hogy ki, merre, meddig menjen csak.
- Semmi baj Noah, ez természetes -oldalra néz a fiúra, maga mögé tereli a táskáját, az oldalához simul. - Mondhatni az én hibám is, de nem is hiba. Tényleg az utazás ülte meg a gyomrodat, de nem a saját, inkább mások izgalma. Felfokozott indulatok, megáradt szívek, gyorsan járó vér, hormonok, adrenalin, forróság. Mérhetetlen mennyiségű új paraméter, extra vonzerő, csábítás, zsúfoltság. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ilyesminek még nem voltál kitéve az új érzékszerveiddel, noha sokan dolgoznak a cégben, nem így érnek az ingerek. Úgy uralkodj magadon, mint az első időkben kértelek, de ne aggódj, a szigeten jobb lesz. Az egész szigeten nem lesz annyi ember, mint itt.

- Ami egy merőben kellemetlen hiányosságunk. - Szinte fájdalom van a hangjában, tán kissé rájátszott színpdiasság, de megvillan benne a maga élvezeti értéke. Nem akarja uralni az embereket, egyszerűen csak örülne, ha anélkül ehetne önnön természetellenességét kielégítve, hogy ráküldenék a kereszteshadjáratot. Nem túl nagy elvárás, nem igaz?
Merengővé válik pillantása a folytatásra, majd hirtelen élesen villan figyelme a vámpírra. Egy szívdobbanásnyi idő alatt kél nászra a fémszín szemeken nyers vérszomj és számítás keveréke, csak hogy aztán álcába is burkolózzon a következő pillanatban. Mint a ragadozó, mely megérezte a mezőn át a vér szagát, s most semmi másra nem tud gondolni a sebzetten szökellő patáson kívül, ami nyilvánvalóan a kegyes halálra vágy. Ő megszabadítja a szenvedéseitől.
- Akkor mi tart vissza minket otthon? - Nem érti. Persze beolvadás, senki nem tudja róluk mifélék a SHIELD-en kívül, de azért mégiscsak...
Túlságosan is megkísérti ez a gondolat. Az illatok, az életek, a szívdobbanások, a tömeg hangos, zajos lüktetése, hallja őket, látja, tapintja ahogy sietősen súrlódnak rajta előre nyomakodva, szinte érzi az ízüket a szájában, a szaguk megtölti az orrát, az ínye lüktet, szemfogai szinte fájón feszítik... a józanész belefulladni látszik ebbe a kavarodásba, a zűrzavarba, egynemű, egytestű kívánatos szörnyeteggé kutyulódik előtte a tömeg, s ő szeretné belemélyeszteni a fogait csak egyszer, csak egy kicsit. Aztán leállna? Persze, leállna, bármikor le tud állni vele. Tenyerével simít végig az arcán, hátratúrja homlokából a sötét tincseket. Mintha drogos lenne. Hogy lehetnek elvonási tünetei valamitől, amit sosem kapott?
Némán biccent. Nem bízik a saját hangjában, hogy nem válik állatias morgássá a torkában inkább emberi beszéd helyett. Most kedve lenne a világra üvölteni, micsoda. Nem ember, nem halandó és éhes. Éhség. Ez ő, nem kell ehhez lovasnak sem lenni, nem kell senkinek, elég ha felkel a sírból és képtelen magát türtőztetni...
A taxis nyaka védtelen. Jó a klíma a kocsiban, de ingben van, szinte látja a sűrű érhálózatot, ahogy a bőr falához nyomul. Egek, mennyire szeretné feltépni...
- Mh-m. - Lehunyja a szemét. Nem bízik abban, hogy nem lobbannak felhevített vörössé a fémes íriszek, hogy nem kürtöli világgá egyetlen pillantással idegenségét. Amint a másik közel kerül, szabad keze rámar a térdére simító kézre, ölbe húzza. Normális, ha beindul a vérvágytól? Nem tudja. Nem is érdekli. Odakényszeríti a másik kezét, mert ezzel elvonja kicsit a figyelmét és másra koncentrál, mint az előtte ülő torkának feltépése.

Mire a kikötőbe érnek, sokkal jobb. Alacsonyabb forrásponton izzik a vérszomj, ezt még kordában tudja tartani. Valószínűleg. A ropogósra sült emberekről sajnos azonban nem az önkontroll jut eszébe. A vámpírra koncentrál.
- Igen? - Mély torokhangja nem túl meggyőzött, szerinte egyáltalán nem normális ez a reakció. Legalább másfél éve nem produkált ilyet. - Azt hittem, kinőttem már ebből... - Van valamiféle kellemetlen csalódottság a hangjában. Csalódott magában. Összevonja sötét szemöldökeit a szavakra. Logikusnak hangzik, amit a másik mond, sőt... ha kicsit lenyugodna és hideg fejjel belegondolna a történtekbe, saját maga is erre a következtetésre jutna.
Hüvelyk és mutatóujja közé csippenti orrnyergét, megmasszírozza kicsit, mintha az ugyan segíthetne a problémán. Ahogy a vámpír közelebb simul, leereszti a kezét és zakót tartó karjával öleli át a derekát. Rutinosan szinkronizálja vele a lépteit, elvéve a magasságkülönbség kellemetlen hozadékait.
- Nagyon rég nem éreztem ennyire kiszolgáltatva magam. - A saját vérszomjának... Persze nevetséges. A 1,5 év aligha tekinthető "nagyon rég"-nek, ám tekintve, hogy vámpíri élete 2 évben mérhető, neki valószínűleg egy mindenséggel ezelőttnek tűnik.

- Az uralkodó szól belőled - könnyű a mosoly és könnyű a szív. Aggódhatna az olyan vágyak miatt, amik az emberek uralmára törekednének, de távol áll tőle az aggodalom. Uralni kell az embereket, ha ki akadják elégíteni a vágyaikat. Ez a természet törvénye. Nem létezik olyan, hogy kielégítik a vágyaikat, de nem uralják az embereket. Viszont, ez talán rossz dolog? Igen. Rossz. Ahogy az emberek is egytől egyig rosszak, mert a kollektív emberiség nem hajlandó visszafogni az olyan vágyaik tömegét, amikkel ártanak másoknak. Ez van. Nem a jogszerűség alapján határozta meg Valdemar a viselkedésmintát, amit követniük kell, hanem a beolvadási vágy, az egyszerű elfogadtatás, a lustaság és a kompromisszumkészség. Jobb akar lenni az emberi fajnál.
- A józan belátás. Az ilyen csatornák nyitottak, tehát lekövethetőek. Ha egy ilyen ember, aki önként adja a vérét szektások kezére jut, elárulhatja, kiknek adott a véréből, és ezzel ellenünk fordíthatja a közvéleményt. Valamint az ilyen csatornákon keresztül a magunkfajta egymást is szemmel tarthatja, és nem akarom, hogy a Társaság, vagy valamelyik hasonló szövetség túlságosan is tájékozott legyen az ügyeinkben - ad meglehetősen kimerítő választ. Ó igen, tudja ő nagyon jól, hogy milyen a friss vér csábítása, mennyire kívánatos a harapás lehetősége, és mennyire odaadóak és szeretetreméltóak azok, akik engedik. Nem hobbiból tartóztatja önmagát és a gyermekét is ettől az élvezettől. És nem véletlenül enged mégis az ingernek itt, külföldön, ahova jönnek, és ahonnan azután eltávoznak, kevés nyomot hagyva maguk után, és azok is haszontalannak bizonyulhatnak. Jól meg fogja fizetni azokat, akik a fogukra állnak, és bár tudja, hogy a hallgatást semmilyen pénz nem veheti meg teljesen, az itt elhagyott információ egyszerűen csak túl kevés lesz ahhoz, hogy azzal bármit is érdemes lenne kezdeni.
Nyugalom. Megszorítja a fiú kezét a kocsiban. Türelem és nyugalom.

- Kétség sem fér hozzá, hogy kinőttél már ebből. Megszokott körümények között, pontosan kimért paraméterekkel, de őszintén szólva egy igazgatósági ülésen sincs ott ötven ember sem, mégis... hogyan szokhattál volna hozzá? - teszi fel a kérdést könnyedén, mintha semmi probléma lenne ez, mintha nem is kellene annyira véresen komolyan venniük, amilyen véresen komolyan akart a fiú vért ontani éppen csak az imént, és akar még mindig. Az elcsillapuló vérszomj nem halott, csak ugrásra kész pozíció helyett fekvésből nézi a világot éhesen.
Átfogja ő is a másik derekát, keresztbe összeöltötten a vállának dönti a fejét, már-már andaloghatnékja támad, annak elenére, hogy a lépteik ritmusosságát megtartja. Nem ezen a szigeten akarják bevárni a reggelt, a hosszú móló végén várja őket a csónak.
- Egy olyan világban kell élned, ahogy a problémát megelőzzük, és nem megoldjuk ha már kialakult a természetes vérvágy miatt, a kiszolgáltatottság örökre veled marad. Ha hazautaztunk mindenképpen el kell majd jönnöd velem olyan helyekre, ahol sok az ember. Félóra, egy óra, ne gondolj hosszú időre, de szükséges ahhoz, hogy megismerd saját magad. Nem is tudom, hogy miért gondoltam, hogy elegendő tapasztalás lesz neked az, hogyha már nem akarod a kollégáid felfalni, és a laborban kifosztani a kísérleti vérraktárt, hiába, régen volt az én időm, és akkor még nagyon más idők jártak - biztatón megszorítja Noah oldalát, a vállához simított arcát erősebben hozzádörgöli, lábujjhegyen lépve az arcára csókol.
- Viszont nem történt semmi baj. Ha ez egy vizsga lett volna, sikeresen vizsgáztál volna. És itt is vagyunk. Csodás - a nagyobbacska motorcsónakban csak néhány turistatársuk várja az indulást, helyes félbarnák segítenek a csomagjukkal, a vízen úgy ring az alkotmány, mintha egy hatalmas tenyéren pihennének, semmi, de semmi nem fenyeget felborulással. A csillagok és a város fényei visszatükröződnek az égen, és milyen fura, ez a csónak is egyetlen kapoccsal, fél hurokkal lett rögzítve a móló bakjához, ahogy végig az útjuk során sehol nem kellemkedtek bántó, kioldanivaló csomók, ragaszkodó is göbök, rejtélyek és összegabalyodásuk.
- Üljünk hátra - vérbeli gavallér, a maga párját ő segíti a biztos talajról az ingatagra.

- Olyan faj tagja vagyok, amelynek pusztán a táplálékláncban elfoglalt helye miatt mostanra természetesnek tekintendő domináns uralkodó fajnak kellene lennie. - Nem mintha tenni akarna rá. Nem fogja rabszolgasorba taszítani az emberiséget és nem ő lesz az, aki térdre kényszeríti a világot, de az, hogy a magafajtának bujkálnia kell annak ellenére, hogy önmagában a táplálkozási szokásai magasabb rendre emelik az embernél, kissé megviseli elhalt szívét.
Biccent.
- Logikus. - Noahnak van hajlandósága a józan belátásra és logikával könnyen meggyőzhető. A probléma ott van, amikor a logikai elvek érzelmekkel keverednek. Az érzelmekben mindig van mit megkérdőjelezni, nincs olyan, hogy nincs mibe belekötni, mert az érzelem szívből jön és a szívnek nincs logikája. Miként érezhet az, mi már egyszer meghalt? Nincs ennek sem és mégis igaz. A létezése egy önmagába harapó ellentmondás, egy logikátlanság, amit könnyű a "mágia" szóval illetni, de az olyan csupán, mint a bűnbakkeresés, vagy az ördög maga. Bármit rá lehet fogni, bármibe belemagyarázható, egyszerű takarózni vele, mert túl bonyolult ahhoz, hogy érteni lehessen. Noah sosem fog mágiát tanulni. Nem mert ne látná a potenciált benne, hanem mert túl földhözragadt ahhoz, hogy egyáltalán minimális affinitása lehessen hozzá.
Lényegében tehát elfogadja a vámpír érvelését és nincs is miért több szót vesztegessen rá. Vannak dolgok, amik végtelenül egyszerűen lenyelethetőek vele. Mint a vér. Amit most fájdalmasan nem kaphat meg.

- Sehogy. - Kelletlen beismerés, de legalább nem kérdőjelezi meg és... hibázott. Őszintén szólva kifejezetten hálást hogy ezt Valdemar most nem dörgöli az orra alá, hiszen minden oka meglenne. Egy ideje hallgatja már, mennyire káros, hogy elszigeteli magát és "bekockul" a laborjába. Most a saját bőrén tapasztalta, mennyire is az. A nyugodt teremtői hozzáállás eléri, hogy a teremtmény is megnyugodjon valamelyest, még ha a vérvágy vér helyett is lüktet pillanatnyilag az ereiben. Zsibongás az izmaiban, vibráló feszültség a bőre alatt. Amúgy is fajtájának egy igencsak szemrevaló példánya, de attól, hogy előmászik belőle a teremtett szörnyeteg és úgy érez, úgy lát, úgy hall, úgy vágyik, ahogy egy vámpír tenné, nem pedig az ember, akinek tetteti magát... megszépül tőle. Eléggé ahhoz, hogy kisugárzása a szokottnál több pillantást vonzzon magára. Az emberi faj... ilyen. Nem ismeri fel tudatosan a halált, de kéjelegve incseleg vele, ha lehetőséget kap rá. Mint a mindent feladó fiú a ködben egy falhoz tapadva.
Elcirógat a vámpír derekán. Valószínűleg józanító hatást gyakorol rá, sokkal könnyebb nem az alapvető szükségletek kielégítésén merengenie ösztönből, ha tudatos, gondolkodó lényét kénytelen hadba állítani.
- Azt hittem, ha hozzájuk szokok és képes vagyok az önuralomra, már teljesen mindegy a létszám, a környezet. Ez hiba volt. - Lehunyja a szemét, ahogy a másik csókol. Jottányit sem töri meg a lépések ritmusát, vagy a lendületet. Rápillant a vámpírra.
- Mert nem is gondoltad. Megmondtad, hogy destruktív elzárkóznom. - Egyáltalán nem boldog ettől. Látszik rajta akkor is, ha pillantása csalárd módon a segítőkész helyiekre vándorol. Komolyan? Muszáj még helyesnek is lenniük? Nagyjából akkora a különbség, mintha luxusétteremben elé tennék az ínycsiklandó, szépen tálalt fogást, vagy... gusztusa kellene legyen egy szelet üres kenyérre. Mindkettő egyaránt csillapítja az éhséget, pusztán az élvezet minősége és értéke más.
- Mhm. - Csak egy része figyel, de a másiknak erőteljesen az a véleménye, hogy ez messze nem tekintendő sikeres vizsgának. Nem teljesen biztos benne, hogy átment volna akkor is, ha Valdemar nincs jelen, ez esetben pedig nem tekinthető önállónak.
Biccent. Nincs miért ellenkeznie, készséggel ül hátra, bár nem teljesen biztos benne, hogy jó ha hátulról minden szabad prédáembert... szóval embert szemmel tud tartani. Elővigyázatosságból kényszeríti inkább a vízre pillantását.

- Kétség kívül, ám a fajunk sajátossága az is, hogy emberből leszünk, így emberi hibákat vétünk. Valamiért az őseink képtelenek voltak arra, ahogy az emberek is elmulasztják mindig, hogy egységkén érvényesítsék az akaratukat, félretéve mindazon sérelmeket, amikkel a saját életüket hátráltatták. Így azután nem tudtunk felemelkedni, kiszolgáltatott pozícióban ért minket az embervédő szervezetek rádöbbenő, mindent irtó agressziója, ahol már nemigen szabhattunk tárgyalási feltételeket. Így egyesek visszavonultak az alvilágba, mások pedig a rendszer játékszabályai szerint játszanak, képtelenek vagyunk az érdekérvényesítésre - politika. Imád szónoklatokat tartani a témában, még akkor is, hogyha halkan suttogva teszi ezt meg, és igazából Noahnak vérre volna szüksége szavak helyett, de hát nála most csak szavak vannak a feszegetett témában. Csak ezzel adhat megnyugvást és feloldozást, és így viselkedik a legtermészetesebben. Ő nem pánikol be a kölyökvámpír felhorgadó éhén, neki sem kell.

Sajnálkozón hümmen, bizony sehogy. Nem volt esélye Noahnak, a mélyvízbe lökték ezzel a turistaparadicsommal, ahol amúgy üvegátlátszó a víz, varázslatos a homok, és egyáltalán minden az ellenkezője a földi pokolnak. Hova hozta? A földi pokolba mégis, ahol a vér úgy árad a forró égövön, mintha sötét istenek vonzanák magukhoz az egyes sejteket, vagy a tékozló nap hatna rájuk. Túl sok. Egyszerűen csak túl sok az inger, ő is érzi, de százszor is halottabb, mint Noah, a vágyak lassabban érlelődnek benne, annyi féle és fajta óvatosságra kell ügyelnie, egyszerűen csak túl öreg már ahhoz, hogy akármennyire is elengedhesse magát, a vágyai nekiinduljanak és eltarolják a józan eszét.
De nem tudja érte hibáztatni Noaht. Képmutató dolog volna és igen nagy felelőtlenség. Nem az anyja vagy az apja, vagy a bátyja, hogy baszogatással nevelje. Ő önként választotta a fiút a család szent kötelékeivel ellentétben, a legjobb tudása szerint segít neki, abba pedig az orr-alá-dörgölés csak nagyon kis szerepet kaphat. Talán majd később, amikor nem lesz ennyire éles és fájdalmas a helyzet, előjöhet a visszautalás egy fél gondolat erejéig, tanulságképpen, de itt és most nagyon helyteen volna.
- Képes is vagy az önuralomra, hiszen most is megtartottad az önuralmad, annak ellenére, hogy mekkora a létszám és a környezet - mutat rá, ez nem direkt dicséret, de azért fontos kiemelni. - Nem kellett közbeavatkoznom, nem ugrottá neki senkinek, nem kellett elrángatnom. Az önuralom nem azt jelenti, hogy nem fogod érezni a vágyat, a hívást, a kívánságot - ami milyen-milyen gyönyörűvé teszi. Kifejezetten féltékeny szeretőként vonja magához a férfit, vagy inkább simul hozzá, egyértelművé téve, hogy akármennyire is ingerlő a tiltott gyümölcs, ő, mint féltékeny szerető letépi az arcát annak, aki túl sokat vetegeti a szemét legkedvesebb gyermekére.
- Azok mindig is ott lesznek. Akármennyi idő is telik el. De egy idő után ezek az ösztönök nem fognak meglepni, függetlenül attól, mennyi körülötted az ember, bár az erősödésüket még úgy is érezheted - szörnyek. Szépek és szörnyek. Ez van.
- Mondd, hogy jobban kellett volna erőltetnem a változást az ellenkezésed dacára, és akkor bólinthatok egyet - kissé elmosolyodik, bár a mosolyának van némi szomorkás éle, mert nem tölti el diadallal, ha a destruktivitásban van igaza. - Aztán majd gyakorlunk, ne aggódj - már ha a fiú hajlandó. Rossz abban, hogy kényszerítse valamire, amit nem akar. Már ugye a halálon kívül amivel vámpírrá tette.
- Nem csak mhm, egy kicsit, csak egy kicsit próbálj ellazulni - a hangja nem sürgető. Hátul egy kicsit azért jobb, mert távol vannak a többiek izgatott, pihegő hangjától, elevenségétől amivel a felcsapó tengeri habokat élvezik a motorcsónak orrában. A diskurálástól, összepréselődéstől. Kényelmes itt, a vízre tekint ő is, sötétjében még nem látszanak a turistacsalogató csodák, csak az égen járó trópusi égövi csillagokat tükrözheti.
- Mások a csillagképek itt az Egyenlítőnél, látod?

- Talán mert nem vagyunk egységes faj. Egy dolog, hogy én két év alatt nem találkoztam más vámpírral, de a történeteid során sosem hallottam olyat, hogy huzamosabb ideig maradtál volna nagyobb vámpírközösségben. Nincs saját városunk, dedikált intézményeink, a megőrizendő hagyományainkkal maximum fenyeget valami arctalan egyén, de valójában a többségnek valószínűleg fogalma sincs, miről van szó. Valójában nincs civilizációnk, az emberekét éljük, mire fel is lenne összefogás? - Túl régóta megy már ez így, túl kevéssé távolodtak el az emberektől ahhoz, hogy igazán erre az útra lépjenek. Ha régebben léteznének, mint ők maguk, ha egykoron valóban az uralkodó családok lettek volna, talán a világ ma egészen máshogy festene. Vámpírkompatibilisan. A történelem eseményeit figyelembe véve azonban nem mások, csupán alantas hordalények, melyeket egy démon is képes a saját uralma alá hajtani. Valahol némiképp... kiábrándító ez a gondolat.

A pokol nem az, ahol a szenvedés és megkínzatás vár, hanem a paradicsom, melyben minden ott van amit a szem és száj megkíván, mégsem vehet belőle. Noah körül pontosan ez a földi pokol húzódik szoros, fullasztó gyűrűben és nem kiszabadulna, sokkal inkább mélyebbre mászná belé magát. A marása névjegy lenne az egész világ számára és gyorsabban pusztítana végig a szigetvilágon, mint a dögvész. Csak át kell kattanjon valami. Egy apró kis kapcsoló, ami leveri az érzelmi-biztosítékot és nem marad más, csak az állat, melynek megfékezéséhez szükség lenne rá, hogy a környezet felocsúdjon a vérzivatarból. Nem biztos, hogy hagyna rá időt, ha egyszer már elkezdte.
Ugyan, minek az orra alá dörgölni valamit, amit már önmaga is megértett? Feleslegesnek tűnik ezzel kárhoztatni, ha így is épp elég kivéreztető a gondolat, hogy hibázott. Ráadásul nem is kicsit és ha hibáztatja érte a vámpír, ha nem, messze nem múlt sok azon, hogy megbillenjen a mérleg nyelve.
- Azért, mert itt vagy. - Tömör, egyszerű, de mindent elmondó válasz. Ha egyedül lett volna, semmi biztosítéka a józanészen kívül arra, hogy nem ránt be valakit egy sötét sikátorba. A vágyak számtalan forrásból eredhetnek, de egyneműek, Noah pedig mohó fajta. Amennyire képes önfeledt lenni szexben, éppannyira lenne képes belefeledkezni valaki más testébe... kiszipolyozó módon hovatovább. Egyértelműen nem bízhat meg magában.
Rápillant a férfire a simuláskor, vagy nem veszi észre a féltékeny ecsetvonást, vagy annyira igyekszik nem törődni a környezetével, hogy nem realizálja saját hatását, minden esetre nem érződik tőle reakció a simításon kívül. Megvonaglik a szája.
- Nem látszik úgy, hogy rád... bármi hatásuk lenne. - Elirigyli tőle a képességet, még ha kimondott is, hogy mindez pusztán idővel érhető el, egyes dolgokat azonnal akar. Példának okáért az, hogy ne változtassa mészárszékké az amúgy csodás szigetet, nyilvánvalóan egy azonnal elérendő körülmény. Sokkal nehezebb, mint amennyire látszik.
Kifejezéstelenné válnak a szürke szemek, a másik mosolyában ezúttal nem oldódik fel.
- Nem, Valdemar. Ha ennél jobban erőltetted volna, sokkal jobban állok ellen és valószínűleg a következmények is súlyosabbak lettek volna. - Mindenki a saját hibájából tanul és egészen biztosan nem fogja legalizálni azt, hogy mestere esetleg a verbális meggyőzőerőpróbálgatásnál erőszakosabb legyen. Egy dolog, hogy az ilyen tapasztalásokkal apránként megtanul minden szempontból megbízni benne és más az, ha darabokra szaggatná, mert olyasmire kényszeríti, amiben nem látja a maga hasznát.
- Nem hibáztál. Ha hibáztál volna, most vérfürdő lenne. - Sötét szavak, de kristálytisztán látszik benne a belátás. Biccent a gyakorlásra. Felfogta annak szükségességét a maga könnyed élet-pofon módján.
Halkan nevet már a csónakban, a hangja kissé karcos, rekedt.
- Tereld el a figyelmem. - Mert mondani könnyű, megtenni nehéz, egy motorcsónakban épp a csónaki jelzője miatt bármekkora is, egyszerűen nincsenek távolságok, egy sem olyan, amit egyetlen szívdobbanás törtrésze alatt ne szelne át, egy gerinc sem oly kemény, hogy ne roppantsa szét, az illatukat pedig csak a sós pára fedi el. Mélyet szippant a levegőből, definiálja mire koncentráljon.
- Mh... - Felpillant a kérdésre, kitámasztja magát a csónak hátulján és oldalán. A vízpermet kellemes hűvössel szórja meg könyékig felhajtott ingtől szabadon hagyott karját.
- Nem ismerem őket. - Halványan elmosolyodik. - Errefelé nem olyan nagy a fényszennyezés, mint otthon. Néha... lekapcsolhatná mindenki a villanyt. - Mert legyen bár a nyakában amulett, járja bár a fényt, az örök sötétség mindig és mindenkor a vámpíroké.

- Valóban nem. De miért is nem? Ugyanazért nincsen civilizációnk, amiért az emberi nemzetek már évszázadok óta képtelenek arra, hogy egységesek legyenek egy országon belül. A viszálykodás mindannyiunk vérében ott van, gyakorlatilag a táplálkozással együtt szívjuk magunkba a viszályt és egységképtelenséget - őt elszomorítja ez, de megváltoztatni nem fogja tudni, csendes beletörődése belső nyugalmat sejtet. Már nem akarja megváltani a világot, nem vitázik a valóság tényezőivel.

A pokol mindenkiben ott van, csak ki kell nyitni a kapuját. Ha Noah pusztítani kezdett volna, Valdemar megállítja. Gátat vet neki. Elragadja az embere közeléből, a közfigyelemből. Nem ölné meg ezért a teremtményét, de úgy tenne, mintha azon ügyködne. Kivonná a közfigyelemből. Talán megkötné, leláncolná. Rejtett helyeken táplálná, utaztatná a kihalt, embereknek nem való vidékeken. Talán elvinné Mongóliába, a Himalája árnyékába, bár Ó-Attilan felfedezése óta az is túlságosan a reflektorfényben van. De az biztos, hogy nem maradna tétlen, hiszen az ő dolga megküzdeni azzal a szörnnyel, amit létrehozott, aztán hagyott elszabadulni. Megküzdeni és nem megölni, mert mire fel venné el az életét annak, akinek ő adta...
Igen. A mestere azt felelné, hogy éppen ezért. Ahogy az orr alá dörgölés lényege az ismétlés bevésése és a bűntudatkeltés. Nevelési módszer.
- Pontosan ezért vagyok itt - szinte elmosolyodik a sötétben talán megengedhetné magának, de mégsem teszi, a szemei derűsek, a homloka gondtalan, valahogy az egész arca kifejezi azt, hogy mennyire nem fél, nem aggódik, önfeledten élvezi ezt az idegen ég alatt történő sétát az ismerős öldalhoz simulva. - Vagy egy kicsit drámaibban: ezért létezem. Újrateremtettelek, egy másféle életet kell megtanulnod, mint amire a szüleid és az iskoláid amúgy 16-18 esztendő alatt úgy-ahogy, de még így sem elégségesen felkészítettek. Ez a fajta élet még több felügyeletet, segítést, támogatást követel meg. Már ha a dolgok romantikus, felelős szemszögéből akarom nézni ezt - onnan akarja, mielőtt bárkinek bármi kétsége támadna, ő az a személy, aki szereti a saját felelősségét. Nyomasztja néha, és súlyos gond, főleg amikor Noah izomból ellenáll, de szereti az érzést, hogy felelős valakiért. Vagy inkább, hogy Őérte felelős.
- Nem látszik - ért egyet kecses főhajtással megköszönve. Éppen ez a cél, hogy ne látszódjék, de a hangjának súlyában benne van az, hogy nagyon is, ó de még mennyire nagyon is érzi az éhséget, a vágyat, a felkorbácsolt fenevad kaparászását a koponyájában, a szívében. A fogain vési a bestia a körmeit, szinte fáj a szájpadlásában az el nem végzett harapás, amiért pedig sóvárog az egész test és a mindenség. Mélyet sóhajt, tiszta, párás levegővel mossa meg halott tüdejét.
- Le kéne törnöm az ellenállásodat, akár erőszakkal is, én még így tanultam - de nem tenné meg, mintegy érdekességként, szinte álmatagon mondja, lágyan. Nem tudja, hogy mi volna a helyes ebben a kérdésben, így minden lehetőséget nyitottan hagy. Nem bólinthat rá arra, hogy Noahnak igaza van, hiszen egy be nem járt tapasztalási útról beszélnek, és a fiúnak 29 évesen egyszerűen nem lehet betonbiztos önreakcióismerete, annak ellenére, hogy nagyra tartja az önismeretét.
Megnyalja a száját a vérfürdő szóra, csak vámpírból van ő maga is.
- Ha én elterelném, lehet, hogy akkor tényleg kitörne a közbotrány - jobb híján fordítja a figyelmüket az ég felé, amit nem régen hagytak el, de máris milyen távolinak tűnik a csónakban ringatózva, szilárd föld nélkül a lábuk alatt. Átfogja Noah hátát a sötétben feltűri az inger a derekán, a hüvelykujja rajzolja végig a derék csigolyáinak árkát, a horpasz izmosságát, a csípő felvonalát.
- Nos, én se vagyok egy nagy csillagbúvár, de jó, ha tudod, hogy innen az északi és déli sarkokat jelző csillagokat együtt látod, valamint minden egyes csillagkép felkel és lenyugszik, egy sem cirkumpoláris, tudom-tudom, kit érdekel azon kívül, hogy nagyon szép - őszintén elmosolyodik, a fogainak fehér zománcán tükröződik a vágyódás, amit aztán a fiú vállába rejt. - A legtöbben félnek a sötétben. Még az ifjú vámpírok közü is sokan. A villany, az elektronika, a mesterséges fény a leleményt dicsőíti. Napot teremtenek maguknak akkor, amikor a valódi Nap magára hagyja őket. Puszta pszichológia miatt lehetetlen volna igazán lekapcsolni a fényeket. Megrettenne az emberiség, ha önvizsgálatot kellene tartania a sötétben.

- Az vagy, amit megeszel. - Mosoly rándul a száján, de a szemek szürkéje valahogy komoly marad. Látja ebben az iróniát. A létezésük örök csapda, s az emberek bűvköréből sosem léphetnek ki igazán. Szomorú, vagy sem, talán jobb mindenkinek, hogy az anonimitás jótékony homályának rabjai.

Pontosan úgy élnének akkor, ahogy a vámpíroknak illik. Vadul, névtelenségben, láncok között. Messze van ez attól a királyi képtől, ahol az emberiség jogos uraiként kellene irányítaniuk az általuk megálmodott társadalmat, s meglenne mégis a maga szépsége. Akkor valóban nem foglalkozna mással Valdemaron kívül, s ki tudja, hogy a kiélezett ragadozói figyelem nem őrjítené-e meg mindkettőjüket.
A vámpír magabiztossága egészen magával ragadó. Lenyűgözi. Mégis, hogyan képes ennyire nyugodt maradni, mikor felütötte mellette fejét az iszonyat maga és inkább kívánná a környezet pusztulását, semmint hogy benne haljon meg valami, akár csak egy vágy is ismét, mert nem tehet saját kedvére...
- Javíthatatlan romantikus vagy. - Végre elmosolyodik, mostanra sikerült megtanulnia uralkodni az árulkodón megnyúlt szemfogak vérvágyán, a gesztus így tökéletesen emberi. Nem megrovó a romantika miatt, inkább elfogadása ez a tényeknek. Ha nélkülözné ezt az alaphangot, valahogy az nem is lenne többé Valdemar. Márpedig Noah nem akar megszabadulni vámpírjától, bár még ő maga sem tudja eldönteni, hogy van-e komolyabb oka erre mint a tény, hogy szüksége van rá. - Nem a szüleim neveltek. - Csendes, szinte álomszerű megjegyzés, apró korrekció. Felfogja, hogy a végeredményen, a lényegen legkevésbé sem változtat, mégis valahogy fontosnak érzi, hogy ez az apróság helyes legyen, hogy ennek a gondolatnak helye legyen a világban akkor is, ha hosszú évek teltek el annak halála óta...
Elgondolkodva figyeli azt a főhajtást. Valahol egészen félelmetes, hogy még ő maga sem látja rajta mindazt, ami benne pusztításért könyörögve tombol. Teremtője tökéletesen színjátszik. Már csak az a kérdés, ha egy ilyen ösztöni dolgot képes elnyomni annyira, hogy előadása hibátlan legyen, hányféle arcot tud még magára húzni? Mi igaz, s mi nem az? Tudni fogja egyáltalán valaha is?
Megrebbennek a sötét pillák az erőszakra, hosszan figyeli a másik arcát. Nem tenné meg? Valóban nem? Elgondolkodtató. Ő vajon megtenné? Igen valószínűleg.
- Hogyan csinálnád? - Visszafordul a móló felé, pillantása kiismerhetetlenné válik. - Hogy törnél meg? - Van benne valami perverz érdeklődés a téma iránt. Talán mert épp erőszakba és vérbe fojtaná környezetét, s mert nem teheti, hát más szemszögből kell abszolválnia a szélsőséges gondolkodást.
- Meglehet. - Mosolyodik és rácsókol inkább a vámpír szájára. A gesztusba fulladó érzések önmagukban is kimerítik a közbotrány fogalmát, ám pillanatnyilag mindenki mással van elfoglalva, aligha zavarhat bárkit is. Megborzong, ahogy a vámpír hűvös érintése végigcirógat meztelen bőrén. Lehunyja a szemét egy halott, sosevolt szívdobbanásra, amíg élvezi a törődést. Sokáig tart vajon, amíg megérkeznek? Valdemar azt mondta nem, de pillanatnyilag minden soknak tűnik.
- Náh, valójában ez elég érdekes. Azt hittem mindenhol van legalább néhány, ami örök éberségre ítéltetett. - Lám-lám, egy hely, ahol a magafajtának nem terem csillag az égen. - Úgy hiszem igencsak hiányosak a csillagászati ismereteim. - Halkan nevet, fél karja felcsúszik a másik hátán, magához öleli a férfi fejét. Merengőn játszik a vörös tincsekkel, amíg az égboltot fürkészi. Összevonja a szemöldökét.
- Kiválóan látunk a sötétben, a fajtánkat ugyan miért zavarná? - A vörösre pillant, még fiatal vérlénynek számít, mégsem ódzkodik tőle. A sötét a maga természete akkor is, ha amulettben járkál, s ugyan a fiatal vámpírnak miért nem otthonos a közeg? Annyira nehéz volt hozzájutnia ehhez a medálhoz, erősen kétli, hogy minden jöttment vérszívónak lehetne.
- Az emberiségnek nem a sötéttől fél, hanem attól ami benne tanyáz. Gyermekként még kimondják, felnőttként pedig csak az ösztönös ódzkodás marad. Berögzült túlélőöszötön. Nem hisznek, mind szekptikusok, de éreznek... - Felsóhajt. - Mára pedig gyakorlatilag természetes ha mumus van az ember ágya alatt. Gyorsan változik a világ.

Illem és jogok, felruházzák magukat vele, de valójában mindannyian a körülmények áldozatai, kik jobban, kik kevésbé. Némelyeket kedvelnek a körülmények, kevesebbet követelnek tőlük, míg mások látszólag uralják őket, pénzzel, hatalommal, megint mások meglovagolják a változékony hullámokat, és így tovább. Valdemar főleg alkalmazkodik hozzájuk és a legnagyobb hasznot hajtja belőlük a maga számára. Meglepné Noaht az a kevéssé elegáns, közel sem zárkózott és tartózkodó verziója, amit szabad földön, civilizációs korlátoktól jóval kevésbé nyomorgatottan prezentálna a teremtője. Talán jobban tetszene, még úgy is, hogy ez a verziója sem közömbös a számára, és valójában tartalmaz mindent, amit a saját szörnyetege is, csak éppen más arányokban kikeverve ehhez a korhoz, ehhez az érához.
- Nem tagadom - sőt, szinte büszke rá, jobb napjai, persze a rosszakon ebben is csak a saját gyengeségét látja, ahogy a legtöbben, de hé, a szerelmesek szigetvilágába utaztak, túlnyomórészt búgó párok között, egy kicsit igazán megengedheti magának, hogy reménytelenül romantikus legyen. És ezzel együtt egy kicsit tapintatlan is.
- Bocsáss meg, valóban általánosságban használtam a kifejezést - komorodik el egy kissé. Nem volt szerencséje ismerni a fiú bátyját, aki szülők helyett nevelte az életre, a terheit csak hírből hallotta és látta a fiún. Nem volt része az életüknek akkor, amikor a fivérnek igazán szüksége lett volna még arra, hogy őt magát is óvják a szülei, miközben az öccsének óvása is az ő felelőssége lett. Meg lehet ezt csinálni jól? Igen. Talán. Hiszen Noah nem egy elrontott gyermek. Vagy benne van egy súlyos hiba, amiért vonzódik hozzá ilyen erősen, pedig az emberi élet negatív lehetőségképletei valósulnak meg benne.
Elegánsan viseli a maga szörnyetegét. Csendes erővel uralja. Vagy egyszerűen csak az övé szelídebb. Ez a legkézenfekvőbb gondolat, de ő maga örökkön úgy érzi és úgy tudja, hogy ez így azért egyáltalán nem igaz. Bár kétség kívül kétségbeejtően jól játssza a szerepeket, amikbe belekerült hosszú, hosszú élete során.
- Micsoda kérdés ez - hökken meg egyszerre, feszélyezi egy kissé a kérdés, felpillant a fiúra, de a szemében komolyságot lát túlzott kíváncsiságot. - Nem kéne, hogy ez érdekeljen - a szusszanása egy kicsit megrovó, de a közelítő csók meglágyítja a szigorúságát. - Az éhségen és tiltáson keresztül. Elvennék tőled mindent, amit szeretsz, amíg elfelejted, hogy léteztek olyan dolgok, amiket szeretsz. De... nem akarok erről gondolkodni - szól Noah szájára, a csókjához felnyújtózik, egészen nekidől Noahnak, a botrányt elreszeli a járó motor és hullámok hangja. Nem tart sokáig, harminc perc sem, és már ott lesznek, ahova tartanak, és hamarosan egészen maguk maradnak a bűnös gondolatokkal.
- Régen is így vélekedtek az ilyen dolgokról, de akkor még az emberiség kollektív reménysége az volt, hogy örök éber védő szemek figyelik őket odafentről - a szája sarkában nyomja el a mosolyt, beletörli a másik mellkasába, mint egy maszatot, kinyújtva a lábát eléggé lecsúszik ahhoz, hogy kényelembe helyezkedjen átölelve a másik derekát. Vörös hajának szabad tincsei önként kínálják magukat a játéknak.
- Pszichológia és megszokás - nem néz fel, noha érzi a rátekintést, a szemeit kényelmesen lehunyja, akárha semmit nem adhatna a látásának a trópusi égöv pazarlóan tiszta csillagéje, ellenben a fülei és az orra nagyon is nyitva vannak az ingereknek.
- Megadtad a választ. Azért félnek, amiért az emberek is, attól, ami ott van a sötétben. A legtöbben nem tekintik magukat éji lénynek, hanem áldozatnak, akiktől elvették a napot. Elvették a napot. Rögzül ez a gondolat, ez a mondat, meghatározza a veszteségtudatot, és így az éjszaka, a sötétség szükségképpen a rossz lesz, a gonosz erő, az ellenpólus, a negatív amitől jó lenne menekülni. A vámpíröntudat a modern vámpírokban nem fejlődik ki tisztességesen, túl sokan kívánják vissza magukat az emberlétbe. Vagy pedig túlságosan felvilágosultak, és tudják, hogy amióta megnyílt a Föld az űrnek, nem mi vagyunk a leghatalmasabbak az éjszakában.

Talán egy másik életben. Amikor végeztek a mostanival és új köntösbe kell bújniuk ahelyett, hogy pusztán a háttérből végeznék a maguk tevékenységét... Noah soha nem lenne igazán elégedett ezzel. Addig biztosan nem, amíg az első életciklusát éli meg, amíg ennyire fiatal és a felelőtlenség még ott les rá a kapuból, holott már emberként is korábban ért, semmint fajából adódóan elviselhető lett volna. Talán egy nap majd éppoly civilizálatlan létformaként léteznek, ahol a szörnyeteg viszonylagos szabadságban kószálhat, s akkor láthatja igazán milyen a mester és milyen valójában a tanítvány.
Nincs baj a büszkeséggel, nem utasítja el a vámpír romantikáját, s a gyengeséget sem látja benne. Itt és most egész biztosan nem, mert ebben a környezetben helye van és létjogosultsága, ahogy életük egyes szegleteiben is megtalálja a maga kiteljesedését.
- Nem tesz semmit. - Hamar megbocsát a kérdésben, hisz nem is neheztelt igazán. A kifejezések csapdája csupán és hagyhatná annyiban szőrszálhasogatás helyett, ha nem lenne olyan fontos még a mai napig. Baj, hogy fontos neki valaki, aki már rég halott? Aligha. Az embert a veszteségei alakítják, s Noah hiába lett vérlény, ez aligha változtat azon, ami már megtörtént korábban. Sosem szabadott volna haraggal elválnia tőle. Sosem szabadott volna, hogy ne beszéljenek még egyszer, hogy ne kérhessen tőle bocsánatot, hogy ne mondhassa el, mennyire fontos és mennyit jelent. Ezek a gondolatok, az érzések, a hiány eszkalálódtak benne. Felcsavarta őket az idegen vér, az élesebb érzékelés, minden korábbi gondolat elmélyült, minden érzés erősebb, vadabb, a rossz elviselhetetlenebb, a jó őrjítőbb, a semlegesség bosszantóan felemás...
Vajon mi lett volna, ha korábban találkoznak? Ha még abban az időben, amikor a fivére is élt... vajon a bátyját változtatta volna át inkább? Vagy mindkettejüket? Mennyi-mennyi dráma őrjönghetett volna akkor egy helyen... és a fivére halála jelentőség nélküli lenne, hiszen még mindig együtt lehetnének. Akkor sosem mondja neki azt, amit.
Megköszörüli a torkát. Kissé magába szállt, ahogy elveszett önnön múltjában, s most elfelhőzi fémes pillantását a gondolatok űri sötétje, melyen az égbolt milliárd csillaga tükröződve ragyog. Valami egészen különös látvány, ahogy lepillant teremtőjére, s azok mintha csak megkésve csúsznának le róla. Érzéki csalódás. Nem oldja fel a kérdést, hiába látja a feszélyezettséget.
- Tudni akarom. - Nincs erőszakosság a hangjában, egyszerű kifejeződés, bár a téma okán aligha lehet könnyed. Megrebben pillantása az éhségre, elnyílik a szája, a mosoly rajta alig-görbület, a vámpír álla alá simít, ahogy a szájára súg. - Állatot csinálnál belőlem, Valdemar? - Ignorálja azt, mit akar a másik, s valahogy a kérdés... sokkalta súlyosabb, forróbb, perverzebb élt kap, mint illene. Tudja, hogy a férfi nem tenné meg, de láncokra gondol, kényszerre, kiszolgáltatottságra és ebben a percben egészen másra asszociál, még ha a valóságban semmilyen szempontból se akarná, hogy amaz ilyen elfogadhatatlanul egyenlőtlen keretek között nevelje. A csókját megfűszerezi a türelmetlenség. Elvesztette érdeklődését a csillagok, a sós víz, a motorcsónak, az elől gubbasztó emberek helyett. Ott akar lenni, ahol nem kell minden szempontból visszafognia magát.
- Azt hiszem, nem egészen ilyen éber szemekre számítottak. - Halkan nevet, bár ő maga sem talált annak idején ebben az égvilágon semmi vicceset. Irónia szörnye bujkál a hangszalagok között, szinte melankolikusan pengeti rajtuk saját dallamát. Beletúr a tincsekbe, eljátszik velük, mintha ő maga is démon lehetne, ami új dallamokat penget. Nem az a faj. Majdnem és mégsem.
- Nem állítom, hogy hibáztatni tudom őket ezért. - Ugyan, miért is éreznék magukat az éjszaka hercegének, ha istenek járnak köztük, az alvilágban a mitológia ver tanyát, s a vadászok lépten-nyomon a cipőjük sarkát érik. - Még az űrbe sem kell menniük, bármely mutáns lehet erősebb, bármely mágus, boszorkány, sámán félelmetesebb, s bár nincsenek az éjszakához kötve, semmi nem gátolja őket abban, hogy hatalmasabbak legyenek. Megszűnt a természet egyensúlya. - Szomorú konklúzió, megváltoztathatatlannak tetsző tény. Talán egy napon feltalálja majd a maga dimenzióját. Ha elég mocskot önt össze, talán megnyitja a pokol száját és létrehoz egy újat, ahol a saját fajtája uralkodik.
...
Vajon mióta uralja a fejét ennyi zsarnoki gondolat?
Hagyja a másikat pihenni az ölelésben, s ő maga is lecsendesíti gondolatait. A vérmérséklete normálissá szelídült, bár a vadállat belülről törleszkedik a bőréhez, a gyomrába dorombol és a nyelvére nyal érdes nyelvével. Fullasztó, de nem leküzdhetetlen.
Mindenki túléli a motorcsónakozást és az embereknek halvány lila gőze sincs arról, valójában mennyire szerencsések.

Valdemar ezt nem biztos, hogy így jóváhagyná, mint elméletet. Nem az a valódi mester és valódi tanítvány, ami a láncokat ledobva szabadon él és öl, hiszen a láncok viselése a jellem része, a valódiság alapköve. Megmutatkozik benne a képesség, a teljesség árnyéka, egy dimenziója a léleknek és a lénynek, amelyik meg akarja mutatni magát.
Szusszan, a feloldozás akkor is édes, hogyha nincs valódi bűn, amit elkövetett volna, és ami alól feloldozást kér. Sose lenne valóban tiszteletlen a fivér és a szülők iránt, hiszen ha ők nem hagyják magukra Noaht, talán soha nem találkoznak. A végtelen élet nem jelenti azt, hogy mindenkit van alkalma megismerni, aki megismerésre érdemes személy lett volna, nem ritkán utólag olvas és hall csak azokról, akik jó barátai, fontos személyei, szívének kedvesei lehettek volna, hogyha jókor van és jó helyen. Noah jókor volt és jó helyen. Vagy rosszkor és rossz helyen. Ez még nem lefutott meccs az érem két oldala között, de ahogy hagyja megülni a csendet egy pillanatra már nem is törődik többet ezzel a gondolattal.
- Addig úgysem tudhat egyikünk sem biztosat erről, amíg valami rá nem kényszerít - korholón szól a hangja, de nincs benne elszánás a feddésre, az álla a kézre simul, a szája a szájra, gondterhelt és holt sóhajjal nyitja szóra újra az ajkait. - Az állat egy roppant pejoratív szó és nem árul el eleget arról az állapotról, amibe tennélek, de igen. Egy állatot csinálnék belőled. Egy szörnyet, ami elveszíti a berögződéseit, a korlátait, a saját képtelenségeit, és készen áll arra, hogy mindezekből egy teljesen új rendszert tanuljon - a testével törleszkedik a másikhoz, mintha egy nyomasztó, rossz emléket kellene levakarnia magáról. Talán így lett ő is az a vámpír, aki szerelmes a mesterébe mindenen túl amitől félt, ami fájt, ami haragra gerjesztette, ami magányosságra űzte, és ami örök hiányosság tüzét gyújtotta forró érzésű szívében.
- Abban biztos lehetsz - együttérzés nélküli derű a hangjában, ami egy kicsit szégyellni való, hiszen ha az emberiség nem is érdemel kegyelmet, a Föld, mint bolygó nem érdemelte meg a sorsát. Ezt a sorsát, amin osztozik túl agresszív fajaival együtt. Elégedetten hümment a démoni hangjáték alsószólamaként, a haj simogatása bársonyképzetet kelt benne, felfokozott érzékiség.
- Én igen. Hibáztatom őket, mert rajtuk múlik, hogy miként jelennek meg. Magányosan persze, az elfajzott képességek tárháza ellen valóban nincs mit tenni, ám éppen ezért kéne szakítani az emberi természettel, szokásokkal és egoizmussal. A fajunk lehetne társas, szociális, és hatékony. És akkor a mágikus erőtöbblet egy versenytény lenne, nem pedig borítékolt győzelmi feltétel. De nem hiszem, hogy megérjük azokat az éjszakákat, hogy ez így lesz. Vajon miért beszélünk ilyen szomorú dolgokról? -ingatja meg a fejét a fogásban lassan, mit sem sejtve a megnyílt pokolkapuról, örvendve annak, hogy nem nyílt vérmező a csónakban.
Vaadhoo szigete megejtően kicsi. A dokknak húzott csónakról továbbra is helyes félbarnák segítenek lepakolni, a sötét éjben a fehér partok elnyújtóznak, na nem a végtelen messzeségbe, határozottan bekanyarodnak. A kilátást bungalók takarják, takarosan rakott szállások, halk zene csak a mindig nyitott bártól hallatszik, ahol még ilyenkor is mozognak azok, akik esetleg nem családdal, gyermekekkel, életük párjával érkeztek, bár az előbbi amúgy is ritkább, az utóbbi pedig úgysem egy életre szól. Valdemar köszönettel hárítja el az ajánlkozást, de ő tudja, hogy van a kis házacskájuk, a csomagjaik szállítását sem kéri, némi borravalóval megvigasztalva küldi el a hordárt más utazók kedvét keresni, akik szintén nem lesznek szűkmarkúak a készségességéért.
- Becsekkoltam - mutatja a telefon világot képernyőjét a fiúnak, a táskáját színjátszó nehézséggel vonszolja maga után. - A kulcs a házban lesz elméletileg, az esti ellenőrzésnél odarakták, nagyon diszkrét a személyzet, nem erőltetik a személyes találkozót. Arra megyünk, azon a soron a hetedik ház - mutatja egy pálmafa éji árnyékában rejtőző építményre.

Talán nem ez a valódi, de egy részük, melyet civilizált környezetben elnyomni kénytelenek, az elnyomás pedig mint olyan, igényli a feloldozást éppúgy, mint Valdemar. Nem feltétlenül azonnal. Az idő telik, a póráz feszül, a szörnyeteg pedig türelmes fajta. Eljön majd a szakítóhatár, amikor nem feltétlenül van többé választás... nem. Talán csak túl fiatal és azért érzi időnként így, a kísértés néha mégis túl nagynak tetszik. Rosszkor volt rossz helyen, vagy ellenkezője? Ki tudja. Majd egy nap talán eldönti, amikor valóban elszakad az a póráz és teljes valójában lép végre tükör elé önvizsgálatot tartva.
- Valóban. - Annyiban hagyja a korholó szóra. Nem feszegetné a témát, ha nem fonódtak volna köré oly szorosan a gondolatai, ám készen állna elengedni is egyúttal, ha a másik nem akarna választ adni. Csendes hallgató, a figyelme mégis beszédes társ, nem veszi félvállról a vámpír szavait. Befurakszanak koponyájába a lehetséges képek, amíg törleszkedni hagyja azok forrását.
- Sajnálom, nem kell róla beszélnünk. - Bocsánatkérően csókol a halántékára, lénye mintha megfutamodna a téma elől. Nem saját szerepe miatt, hanem mert nyomasztó emlékeket idézett fel a másikban, bármennyire is nem ez volt a célja. Nyaralni jöttek, nem pedig a múlt elemésztő, savas fürdőjében megmártózni.
Furcsa dolog ez. Valdemar imádja az embereket, az emberiséget a maga nemében mégiscsak elítéli. Valójában pedig nem csodálkozik ezen, maga is az egyénekben találja meg önkényes örömét, nem pedig a világ aktuális állásában, mely mégiscsak az egyének összességének köszönhető.
- Pontosan ezért nem tudom hibáztatni őket. Hogyan is várható el a fiataloktól, hogy szakítsanak az emberi természettel, ha teremtőik is már egy rögzült példával járnak előttük? Nincs közös fórumunk, melyen keresztül az ilyesfajta vágyak összekapcsolódhatnának és társakra lelnének, így mindenkinek az a család van, amit összeharap magának. Nehéz így az éjszaka hercegének lenni. - Ellenben megérti Valdemar magányosságát a vámpírlétben. Nehéz olyat találni, aki képes azonosulni a vágyainkkal, s még kevésbé megtalálni azt a faji csoportot, mely igazán magasra emelhetne. Talán mégis megérhetik azonban azt az éjszakát, mikor így lesz, elvégre... öröklények.
Szelíd mosoly kap a szájára a kérdésre.
- Mert számunkra nem kell, hogy bármit is elrontson a faji szomorúság. Az egyén boldogsága függetleníthető. - Miért is hagyná, hogy ilyen mértékben befolyásolja a faji berögződés?
Az új helyszín elegendő ahhoz, hogy elvonja figyelmét az illegő félbarnáktól. Egy pontig. Igencsak illetlen módon ugyanis az egyik lelkesebb delikvens mégiscsak magával ragadja a fémszín pillantást. Rendkívül kifinomult a felajánlkozás, mely aztán a borravalóval elcsendesíthető, de a kölyök által nem feledett. A vámpírban néha nagyon semmitmondónak tűnő pillanatok és pillantások tudnak megragadni.
- Nagyszerű. - Az íriszek megvillannak, ahogy figyelme a telefon kijelzőjére rebben. Kifejezetten tudja díjazni, hogy nem zaklatják ma őket, nem árt egy kis privát szféra, hogy lenyugodjon. Mondjuk egy zacskó vérrel a kezében, mielőtt komolyan elkezdi egyszerű vértasaknak látni az összes kétlábon járó, dobogó szívű alkalmazottat és turistát a környéken.
- Kellemes hely. - És valóban kevesebben is vannak. Ez a tény érzékelhetően szelídebbé teszi a fiatal vámpírt, mégis valahogy... adja magát az érzés, hogy jobb lenne zárt ajtók mögött tudni, amíg valóban eltávozik vállairól a kísértés szomjas kis démona.
- Hetedik, hm? Milyen mesei. - Hétfejű sárkány, hét hattyú, a hetedik fivér, a hetedik menyasszony, hét főbűn... rendkívül bűnös gondolatok másznak a fejébe.
A léptei nyugodtak maradnak a házig, ahol valóban megtalálják a kulcsot az ajtóban. Magától értetődően veszi át az irányítást, táskáját az oldala mellett súlyozva még szabad kezével nyitja az ajtót teremtője előtt.
- Csak ön után. - Az idősebbeké az elsőbbség.

Az elnyomás talán nem is elnyomás. Pusztán feloldozza a civilizált részüket, amit a vad és zabolázatlan, rejtőzködés nélkül vámpír-rész elnyomna akkor, ha éppen azt nem kényszerítené a törvényesség meghátrálásra. Mindkét résznek meg kell adni a maga jussát? Talán, de ebben a modern világban a civilizált fél elvan a másik nélkül, ám annak semmi jó nem terem ebben a világban.
- A kíváncsiságod nem bűn - odafordítja a fejét a csóknak, a vonásai elsimulnak, a homlokáról továbbállnak a fellegek. Bár olyképpen tűnhet, messze nem azért e szép megkönnyebbülés, mert nem kell beszélnie a fájdalmas emlékekről. Élvezi a maga módján, hogy Noaht önként választ bocsánatkéréshez formulát, latolgatja a szavainak, tetteinek súlyát és következményeit rá, Valdemarra nézve. Sokat ér ez, és becses neki, hálás, még ha a hálájának szóbeli valóját most nem is tudja kimutatni, éppen úgy, ahogyan az emberiség sem nagyon engedni szeretni embertagjait.
- Mi más volna kizárólag elvárható a fiataltól, minthogy túlszárnyalja a teremtőjét és szakítson mindazokkal a hibákkal, amik ellen, egyébként, minden lehetséges módon, nagy hangon, zajosan, hatalmaskodva lázad? Kizárólag ezért van értelme annak, amit halandó léptékben kamaszodásnak hívunk, és vámpír megfelelője ugyan nincs a szónak, de a halhatatlan gyermekek is folyton az intő, emelő, jobbító szándék ellen feszülnek. Ha ennyire jobban tudják mind az ifjak mert megvan bennük a magasabb létszint szikrája, akkor talán tegyék meg, az egész fajukért. Hiszen másról sem szól az életük java része, minthogy lerázzák a rögzült példák tanításait, akkor is, ha egyébként a javukra lenne - mélyet sóhajt.
- Hibáztatom az ifjat is és az öreget is, pedig nem is tudom, hogy létezhet-e az az utópia, amiben minden kérdés, amit ezzel kapcsolatban feltehetünk egymásnak, önmagunknak és a fajtársainknak.
Halk, megnevezhetetlen, kuncogó hanggal felel az okfejtésre, biztos lehet abban Noah, hogy az ilyen "aranyköpései" mind elmentésre kerülnek valahol a vámpír belső adathordozóján, valamit a netvilág végtelen felhőiben is. Nem pazarol gondolatokat, ahogy nem pazarol vért sem, a hordár szerinte nem alkalmas falat, ahogy maguk maradnak a sötétben Noah nyakába csókol, megnyitva a száját, agyarait a holdfénynek.
- Igen, minden tekintetben - körülnéz újra, a szeme be bír telni a látvánnyal, ám a szíve nem, valami öregúrhoz méltó komor, csendes eleganciával ugrándozik benne az öröm. Hát hova hozta a gyermekét? Csak nem a földi paradicsomba, ami az éji szemek előtt sötét parádéját mutatja a természet egyszerű alkotókedvének, és mégis körülöleli az emberiséget, harmóniában kínálva gyümölcseit a tengernek, a fáknak és a húsnak.
- Szerencsét fog hozni nekünk - ezt nem a kalauzban olvasta, ő döntött így, maga elé emelve a bőröndöt lép el a fiú előtt, benyit. Felső árkategóriás szállás, minden tiszta, fával berendezett, fényes kövekkel díszített, a fürdőcsempe elegáns barack mintákkal ékes, a padló félig üveg, és egy kijárat is vezet arra, a cölöpökön álló házikóból egészen a fehér homokot újra és újramosó sekély tengerbe vezet az út. Ikerágy, és pezsgőfürdő, előkészített törölközők, üdvözlőkosár, megelégedett pillantású vénséges vén vámpír. Nem egy osztálykirándulási minőségű szállás, de azért megteszi, nem? A mahagóniszemek rátapadnak az első reakciókra, az új benyomások miként érik dédelgetett kiskedvencét.

Minden lény sokoldalú. Egyesek kisebb, míg mások nagyobb mértékben, s attól függően, hogy milyen affinitásokat és vágyakat mutatnak, ezek az oldalak, különböző bánásmódot, csiszolást és kiteljesedést követelnek meg. Ha egy lény, melynek domináns oldala kettő az egyiket, s e kettő közül az egyiket elnyomja, az előbb, vagy utóbb visszaüt. A kiút csupán, h megfelelő arany középutat talál, de pillanatnyilag nem érzi úgy, hogy ő azon járna. Túl mélyre kényszerített valamit, ami legszívesebben kitépné magát belőle.
A feloldozást ő is igényli, bár önmagában a szó nem feltétlenül jelent azt, a vámpír hangulatváltozása igen. Nem bűn a kíváncsiság? Talán nem az, de jelen esetben kellőképpen tapintatlannak tetszik. A tudásvágya e témában kielégítetlen marad, s így lenyel szörnye mellé némi minimális porciónyi nyughatatlanságot. Minden vadat etetni kell, bár nem feltétlen ez a legjobb módszer, pillanatnyilag nincs vértasak kéznél.
Némán hallgatja az okfejtést. Nem tud vele igazán egyetérteni. Eddigi érzései alapján a faj tagjainak értéke időben és tapasztalásban mérhető meg. Való igaz, hogy a mai világban jellemző a fiatalok uralma akár cégekben, üzletekben, kulcspozíciókban, tudományos területeken, ez nem jelenti, hogy egy olyan faj, melynek legidősebb tagjai korokkal, évszázadokkal korábbra tekinthetnek vissza, elfogadnák a fiatalok törekvéseit. Talán rosszul gondolja, de meglehetősen idealistának tartja az elképzelést. Ugyan, ki venné őket komolyan?
- Ez esetben hibáztasd magunkat is, hisz éppúgy nem teszünk semmit az utópia elérésére. - Nagy valószínűséggel a legtöbb vámpír éppúgy viselkedik mint ők. Csak beszélnek róla és nem cselekednek. Ez kifejezetten emberi eredetbetegség.
Még nem gondolt bele mélyebben, hogy az aranyköpéseit esetleg... feljegyezné valahol a másik, de őszintén szólva inkább nem is akar tudni róla. Egyes mondatait igencsak zavarba ejtő lenne viszontlátni. Ez épp olyan dolog, mint amikor az ember naplót ír, egy évtized múlva véletlenül a kezébe akad és hirtelen kedve támadna időgépet fogni, visszaugrani tíz évet és tarkón vágni egykori önmagát.
Most nem gondol ilyesmire, örül, hogy a vámpír jól érzi magát és valahogy könnyedebb ő maga is. Tisztában van azzal, hogy nem rohanhat vissza a laborba amikor kedve szottyan, így az esélytelenek nyugalmával átértékeli az idő fogalmát. Pillanatnyi státuszában nem érzi pazarlásnak. Talán mert előre definiálta az itt töltendő időt, betervezte és elkönyvelte dedikált időtartamnak. Így nem marad más számára, mint a nyers tapasztalás, az ösztöni igények, a vágyak, a luxus élvezete, a látvány felzabálása.
- Merem remélni. - Mosolyodik a szerencsére, őszintén szólva rájuk fér. Az elmúlt évtizedben ahányszor kitette a lábát otthonról, valami szörnyűség történt. Nem mindig persze, de utólag visszaemlékezve egészen úgy tűnik. Az idő nem megszépít, pusztán... leegyszerűsíti a képletet.
Majdnem sikerült úriembernek lennie. Minthogy a másik előre lép, visszahúzza a kezét és hagyja érvényesülni inkább, ezen igazán nem múlik a boldogsága. Pillantása automatikusan rebben a beltérre. Bár megjárta a háborút, az élete jó ideje nem a fizikai küzdelemről szól, így ösztönből nem a taktikai előnyeit vizsgálja az elrendezésnek. Figyelme egyszerűen csak oda vándorol, ahol épp megragadja a látvány.
Beljebb megy, a táskáját leteszi az egyik székre, a zakója a támlán kap helyet. Hosszú ujjai végigsimítanak az asztal lapján, szinte észrevétlen a mozdulat, amivel elorozza a legfelső, kerekded gyümölcsöt és az arca elé emeli. Magába szívja dús illatát, s azt automatikusan társítja immár a körülvevő kényelemhez, a látványhoz, a különleges otthon-érzethez.
- Milyen különös. Nem emlékszem, mikor éreztem utoljára gyümölcsillatot... - Helyes mosollyal lép előre, kinyitja az egyik ablakot. Az alig légmozgás üdítően hat a szokatlan forróságban, bár ha nem vámpírból lenne, aligha nyújtana vigaszt és mégis... vízparton a meleg is mindig elviselhetőbb.
Mi egy utazó első dolga? Mindig ugyanaz. Az érkezőkből legalább egy megteszi, hogy még ruhástul eldől az ágyon tesztelve annak befogadó komfortérzetét. Lehunyja a szemét, ahogy házavatóként elnyúlik az ikerágyon. Talpai a földön, a karjai kinyújtóznak két oldalt, kicsit fel is túrja a vékony ágyneműt, ahogy hozzásimítja az arcát.
- Teljesen elégedett vagyok a választással, Valdemar. Tökéletes. - Szinte dorombol a hangja. A kéjelgő hempergéssel egybekötve messzemenőkig macskaszerű.

Előbb-utóbb minden visszaüt, a jóindulat, a középút, az arany középút meg aztán főleg. Nem létezik olyan, hogy valami nincs elnyomva. Vagy ha mégis, akkor Noah lesz az, akinek ezt a fajta utat fel kell találnia, mert aligha van ezen a földön bárki, akinek már sikerült, noha túl sokan vannak azok, akik azt állítják, hogy ők bizony már megtették.
Nem tenné boldoggá a tudat, hogy miatta nyugtalanabb a fiú, de valamiképpen ez az élet kikerülhetetlen része, éppen úgy, ahogyan az is, hogy a fiatalabbra nem fognak hallgatni a vénebbek. Ennek oknak kell lennie abban az értékrendszerben, amivel az ifjak leigazolják azt, hogy miért nem törekszenek valós tettekben túlszárnyalásra, miért csak szóban kepesztenek mestereik ellen? Úgy tetszik a 21. században, hogy igen. Valdemar szerint a komolyan vételnek egyetlen akadálya van, hogy a legtöbb esetben nincs amit érdemes volna komolyan venni.
- Ó elhiheted nekem, gyakran hibáztatom magam - cirógatja meg a másikat. Saját magát, de Noaht nem. A fiú még túl fiatal ahhoz, hogy az utópián kellene dolgoznia, hiszen még eleget sem élt ahhoz, hogy tudja egyáltalán, hogyan közelítse meg azt.
Ó pedig, Valdemar az az alkat, aki naplót vezet a gondolatairól, tapasztalatairól és életéről, és mivel Noah immár az életének szerves része, így róla is vezeti ezt, a kutatásait, az életét, a fejlődését, és a szellemességét is, ha éppen úgy adódik. Mindennek meg kell, hogy legyen a nyoma akkor, amikor úgy érzi a lelkének szüksége van arra, hogy végigvezesse az utakat, ami az akkor jelen állapotához vezettek.
- Néha egyszerűen csak félelmetes a borúlátásod, pedig elhiheted, ilyen öregen engem már nagyon kevés dolog tud megrémíteni - Noah tökéletesen úriember volt, kettőjük között az érintés nem rontja el a tökéletességet, a kifinomultságot, urak ők attól még, akkor is, ha fenevadként esnének egymásnak, pont nem úgy, ahogy megköveteli a tékozló szépségű part, de éppen úgy, ahogyan a katalógusok reklámaira felhasznált asszonyszemélyek arckifejezései ígérik.
Nem figyeli mohón azt, ahogyan a másik a belső térrel ismerkedik, közelebb lépked hozzá, odahajol, hegyes orrának cimpái megfeszülnek, ahogy a testét kényszeríti arra a felesleges lélegzetre.
- A laborban nem terem más gyümölcs, mint a tuttifrutti az energiaitalokban. Nem rossz ötlet, talán elmehetnénk néhanap egy-egy piacra. Színek, szagok, emberek és... - végigsimít a fiú karján ahogy ellép mellette az ablak felé, a saját táskájához fordul aztán egy székre rakja, felnyitva. A laptopot az ágyra, a ruhákat gondosan, egyesével helyezi a szekrénybe. Nem híve annak, hogy mindent tartson a vámpír a táskában, ki tudja mikor kell menekülnie, gyorsan csak felkapná és ennyi. Nem. Nem azért vannak itt, hogy gyorsan elmeneküljenek.
- Derék - neveti csendesen az ágyon hullámzó laptop, fiatal vámpírhús, puha ágynemű összességét, odahagyja egy kicsit a kevéssé érdekes szekrényt, megáll az ágy mellett, aztán a szélére ereszkedik fél fenékkel, hogy legyen még helye Noahnak hemperegni, csak éppen kinyúl érte, hogy az érintéseivel részt vegyen ebben a roppant gyermeteg mókában.
- Sétálhatunk egyet odakint, ha szeretnél egy kicsit jobban megismerkedni azzal, akit előkóstolásra szántam. Elégedett leszel vele, bár nem azért, mert kirívó élmény, hanem mert az újszerűsége a harapásnak mindenképpen szédítő.

Ki tudja. Talán Noah valóban megtalálja az aranytojást tojó tyúkot, netán az aranygyapjút, vagy legrosszabb esetben csak azt a bizonyos arany középutat. Eleget kutakodik ahhoz az élet alkotóelemei között, hogy sikerüljön.
A nyugtalanság nem feltétlenül rossz dolog. Olyan, mint a fájdalom; azt jelenti hogy él akkor is, amikor valójában halott. Lehet halott valami, ami tovább létezik, mozog, gondolkodik, ami képes az élvezetre, a fájdalomra, a törődésre, megbánásra, szeretetre? Talán teljesen lényegtelen a halál maga. Minden lélek folytatja a maga életét. A hívők egy másik síkon, az olyan harapott hitetlenek pedig, mint ő maga, ezen folytatja tovább.
- Meglehetősen... önemésztő hozzáállás. - Sandít a férfira, kifejezetten nem pártolja az önhibáztatást. Még akkor sem, ha van miért. A hibákból tanulni lehet, de állandóan rágódni rajtuk - főleg ilyen globális kérdésekben -, egyszerűen csak rossz. Alacsony önértékelésre is utal, ami azonban nem újdonság. A vámpír mintha örökké elégedetlen lenne magával, ellentétben meglehetősen önérzetes teremtményével.
Vámpírnaplók... lehet ezen a gondolaton erősen lehalna az agya pár szívdobbanásra. Abból a korból származik, amikor ez a sorozat még aktívan futott és nos... hazudna, ha azt mondaná, hogy nem látott belőle pár részt... évadot. Damon egyszerűen csak király. Mindenki miatta nézi. Még az is, aki nem. Egészen bele volt szerelmesedve kölyökkorában. Nos... ez valószínűleg olyan apróság, amit soha nem fog bevallani úgy nagyjából senkinek, hacsak nem sikerül elszólnia magát valami nagyon specifikus véletlen folytán.
Mosoly rándul a száján a megjegyzésre. - A pesszimizmus szobrát rólam is mintázhatnák. - Vicc bár, azért tagadhatatlanul elég pesszimista és ugyan mire fel ne legyen az? Az élete pontosan olyan volt, amit katasztrófák, veszteségek sorozata kísért, csak hogy aztán belehaljon 27 évesen. Mit lehet erre még mondani?
Ahogy a vámpír mellé lép, előzékenyen oldalra mozdítja a gyümölcsöt. Kedve lenne beleharapni. Annyira jó az illata, hogy bizonyára az íze is az kell legyen és mégis... undorodna tőle. Halk sóhajjal teszi vissza a helyére.
- És? - Pillant mesterére a folytatást várva. Nem kifejezetten tartja túl értelmes elfoglaltságnak a piacra járást. Csak arra emlékezteti, mit vesztett el. Hiányzik neki az étel íze, az élvezete. Annak idején szeretett főzni, mindig segített a bátyjának elkészíteni a vacsorát és most... semmi más nem érdekli a véren kívül.
- Jobban örülnék mondjuk valami... plázának. Például nem rendelném a ruháimat, hanem... elmennénk nézni. - Mérhetetlenül gyűlöl vásárolni. De ha már mindenképp emberek közé kell merészkednie, legalább értelme legyen a teljes és tökéletes időpazarláson túl.
...
Jó rendben, nem teljes időpazarlás, mert adaptálódnia kell, de legalább van más funkciója az ő gyengeségének megnyilatkozásán kívül. Ha valami elvonja egy minimálisan a figyelmét, az segít. Vagy nem?
- Mhmhmhm - Belemosolyog a takaróba, hunyt szemmel élvezi ki a puhaságát. A vámpírlétnek sok hátránya mellett rengeteg előnye is van és a kiélesedett érzékek mindenféleképpen ebbe a kategóriába tartoznak. Egyszerűen csak minden... máshogy simul a bőréhez, más a tapintás és más az érintés is. Megfogja a másik cirógató kezét, még mindig vakon lehúzza magához. Ha elég közel ér, ereszti, jobbja a tarkóra simul, balja a derekánál lazítja meg az inget és csúszik be alá. Puhán csókolja el a szavakat a férfi szájáról, de nem hunyja le a pillantását.
- Óh, igen. Szeretnék. - Íriszei egészen ragadozószerűen villannak meg, ráharap a másik szájára. - Mikor kapom meg? Ha nem most, javaslom etess meg előbb, nem biztos, hogy vissza tudom fogni magam azzal a tudattal, hogy még akarja is.

Az alkimisták kora lejárt, már megvan az eljárás, amivel minden anyagból aranyat lehet csinálni, csak éppen olyan drága, hogy nem éri meg. Ugyanez már azért nem áll a nem materiális dolgokra, a lelket semmi és senki nem aranyozza, a gondolatokról még a rozsdát is csak alig akaródzik lekaparni, nemhogy a moralitást és az eszmét fejlesszék!
- Hiszen éppen most mondtad, hogy hibáztassam magunkat is, aztán elítéled az önemésztést? Noah, az önmagunkkal való kritikusság legalább olyan fontos ebben az életben, mint az, hogy mennyire adunk hitelt a környezetünkben levők szavainak, tetteinek, létének jelentőséget a magunk életében. Mindent kézben kell tartani - hozzátartozik ez is, mégsem követeli meg Noahtól, úgy általában, hogy a saját tetteit bírálja el. Ha bírálni való, akkor megteszi ő maga, de nem hajtja a fiú lelkét a bűntudat és szorongás felé, hiszen a szél így is, úgy is arrafelé fúj.
Ő vezeti a vámpírnaplókat és nem nézte azt soha, egyszerűen sokkal több dolga volt azokban az évtizedekben, hogysem ezt megengedhette volna magának.
- És gyűjtöd a tapasztalatokat. Szorgalmasan - a gondolatnak csak ennyi a folytatása, ő néha hobbiból is csinál ilyesmit, vagy legalábbis hasonlót, de hát öreg vámpír létére sok olyasmit csinál, ami egészen betegesnek és szükségtelennek hathat.
- Megtehetjük azt is, bár egy pláza nem különösebben izgalmas, és a ruhabolt főleg nem bővelkedik illatokban. A jelenlevő embertömeg elszóródott, és nem érintkezik egymással ezért az izgalmi szint sokkal... nem is tudom, nem "létezőbb"? Elfáradtam az időeltolódásban? - nyomkodja meg a homlokát bosszús, kissé szégyenkező képpel, hallatlan ez a kifejezéstehetetlenség!
Az egész világ más a halál túloldalán, de semmiképpen sem kevesebb. Talán éget a napfény, de az is érzés, a fájdalom, a kín sokkal hevesebb, éppen úgy, mint a gyönyörűség. Elveszik ugyan az étel élvezete, de egyetlen vámpír sem tudja tiszta szívvel azt mondani, hogy a vér nem olyan káprázatos, ízletes és dús, mint a legjobb négyfogásos vasárnapi ebéd, amit valaha volt alkalmuk megkóstolni halandó korukban, ha ugyan kóstoltak valaha is effélét, és nem gyorséttermi moslékon tengődtek egész életükben.
- Milyen bújós vagy ma - bársonyos a hangja az ettől érzett örömétől, lehajol készséggel, bár a tartás túlságosan védtelen, engedi megcincálni rendezett öltözékét, fellazítani jól szabott formáját, sötétvörös haja sűrű függönyként omlik le, beborítja Noah homlokát, nyitott szemei elé takarót terít, de még így is átragyog a szálak között az a mohó ragyogát. Halkan nevet a harapott száj.
- Már vár minket a bároknál, nem itt dolgozik, de este átjött meglátogatni valakit. A neve Cayden - férfi, természetesen. - Egyrészt ne aggódj, mindenképpen akarja, kedveli a magunkfajtát, másrészt pedig... légy türelmes, és jóllakott is. Ha elengedsz, kaphatsz a termoszból, a bőröndöm oldalában van - csodatermosz vérrel töltve, a belső fűtő-hűtőszál még melegen is tartja, mint a teát szokás, és tekintve, hogy akkor kapcsolta hűtőről fűtőre, amikor elrendezkedtek a hajóban, egy óra alatt tökéletes állapotúra melegedett.

- A szövegkörnyezet fontos. Az elv alapján vagyunk mi is hibáztathatóak, ettől ezt még nem látom célravezetőnek. - Az önkritika egy fontos dolog, de mit sem ér, ha nem társul egészséges magabiztossággal. Valdemaban nem látja ezt, talán éppen a nevelése miatt, vagy mert tudja, milyen környezetből jött és hogy a mai napig gondolati árnyékában él saját mesterének... Noahnak nincsenek ilyen problémái és rendkívüli módon zavarja, hogy teremtőjének viszont igen. Fogalma sincs, hogyan tuszkoljon belé egy kis... önimádatot? Pontosan arra lenne szüksége.
Nos. Nem ő fogja javasolni kettejük közül, hogy nézzék meg, bár önmagában adná magát, hogy fajiként ismerjék a vámpíros filmeket. Valahogy az utóbbi időben neki sem volt ideje foglalkozni a filmipar ténykedésével, holott valószínűleg ömlenek a szuperhősös, mutánsos, természetfelettis és űrlényes filmek. Rengeteg ihlet van ebben a világban és már nem is kell fantasynak, sci-finek, vagy horrornak hívni őket. Milyen fantáziaszülemény nem nevezhető manapság dokumentumfilmnek mégis?
- Ah... - Valami másra számított. Visszafogottan biccent, látja a tapasztalás szükségességét, még ha örömét nem is leli a gondolatban, de mégis... mit ér az egyén tapasztalás nélkül? Nem, fals a kérdés is. Nem annak a hiánya a gond, hanem a specifikussága. Valami, amit Valdemar már hosszú ideje mondogat, ő pedig túl gyerekes volt ahhoz, hogy elfogadja. Még most is rendkívül kellemetlen gondolat.
Oldalra sandít, azt elemzi, mennyire beszél komolyan a vörös.
- Mondd, Valdemar, mikor voltál utoljára plázában? - Az ő kölyökkorában tipikus tömegnyomoros helyek voltak, ahova a diákság járt délutánonként a szülők tiltása ellenére is. Kettő és hat óra között gyakorlatilag nem lehetett odabent megmozdulni. Megvonja végül a vállát. - Hajlandó vagyok oda menni, ahova csak akarod. - Kissé tán dőre kijelentés, de fel tudja ismerni, ha hibázik és hajlandó meghajolni a nálánál okosabbnak.
Ó, a vér egy káprázatos dolog. Elég magas az élvezeti faktora ahhoz, hogy azt mondhassa, életében nem evett még olyat, ami ennyire személyre szabottan hatott volna minden lehetséges érzékelésére valami leírhatatlanul gyönyörködtető módon és mégis... néha, mint az ilyen alkalmakkor is, egyszerűen csak hiányzik az, hogy érezze a világ ízeit. Nem az azt keringető éltető nedvet, hanem mindazt, amit az emberek éreznek. Amiket ő is érzett egykor.
Mh. Talán csak túlságosan is kiéhezett.
- Mhmhmhmmmmm~ - Hangja felolvad a csókban, beledorombol a másik szájába, csak hogy aztán éppúgy ráharapja semmi pillanat alatt múló nyomát. Elmosolyodik a nevetésre, beletúr a leomló vörös szálak közé... hogy lehet valami ennyire földöntúlian, boszorkányosan pokolvörös? Az emberek is ilyennek látják, vagy csak saját színtévesztése teszi ezt a létezhetetlen hatást? Nem emlékszik már, milyennek látta egykor, amikor New York egyik romos utcáján feküdt és éppígy magasodott fölé, hogy a testével védje az őrszemek rombolása elől... csak az érzésre emlékszik. A frusztrációra. A veszély és biztonságérzet különös langymeleg, mégis vérfagyasztó keverékére.
- Cayden. - Szinte gondolatként ismétli a nevet, mintha az ízét próbálgatná, holott vajmi fogalma sem lehet még arról. - Tetszik a neve. - Nyilatkozik végül, még csak véletlenül sem azért, mert a "kéj" szóval társítja, ugye? Hát persze, hogy de. Elégedetlenül nyög fel, ereszti a hímet és ahogy az eltávolodik a termoszért, felül az ágyon. Ha van valami, ami csábítóbb a párnák kényelménél, akkor az az élet illúziójának tünékeny, lobbanékony vöröse.
- Hogy intézted el mindezt ennyi idő alatt? Le vagyok nyűgözve.

- Tehát az elvi hibáztathatóság mellett a valós hibásság gondolatát elutasítod? Ez nagyon helytelen Noah, felelősséget kell vállalnom azért, mert képmutató vagyok, hiszen csak beszélek az utópiáról, de nem veszek erőt ezen a világon, pedig pontosan tudom, hogy csak úgy lehet a dolgokat jobbá tenni, ha valakinek az akarata ellenére cselekszünk -papolni mindig is nagyon tudott. Már miután megtanult angolul, előtte nemigen lehetett kínzó, kritikus, vagy éppen lánglelkű szavát hallani, nem szónokolt jogokról és nem is gondolt ilyen megnevezhetetlen dolgokra, amik nem képezték szerves részét a tudástárának és öntudatának.
Megmosolyogja azt a csalódott kis nyögést, de nem kommentálja túl, sokat beszéltek ma már a tapasztalásról, elmúlt már a beszéd ideje és elmúlt a halmozásé is, a fiú biztos, hogy sokat okosodott ebből a futó rosszullétből, felhorgadó vérszomjból, ami felprédálta odabent, a testét és a lelkét egyként.
- Meglepődsz majd, de a múlt héten voltam - teljesen komolyan beszél. Egy emberkerülőnek persze a pláza maga a pokol, de a pláza nem az az ingerdömping... végül is, egy lépcsőfoknak jó lesz. - Megnézzük a plázát, és látni fogod, hogy meg akarsz-e ölni ott magad körül mindenkit, már persze túl azon, hogy meg akarsz nyilvánvalóan, mert felesleges dolgokat tesznek, összevissza beszélnek, túl sok parfümöt használnak, és indokolatlanul hozzád érnek, valamint képtelenek félreállni az útból. Ha dühkezelési gondjaid lenne, az első hely lenne, ahova vinnélek mindenek előtt - írnia kéne egy könyvet kölyökvámpírok érzéktágító neveléséről, de valószínűleg Noah nem örülne neki, ha ő lenne a megnevezetlen példa minden egyes oldalon, minden egyet kiküszöbölendő hibában, technikában, trükkben és fogásban.
Nagy kedvére van ez a bújósság, a hajának vérzivatara festés, de szándékosan erős, erős az embernek, és még erősebb a természetfelettinek, talán mégis szorult bele egy kis önimádat, szeret hivalogni. Meg persze, a videóban is sokkal jobban mutat ezzel a színnel, mint az eredetivel, már festette akkor is, amikor először találkoztak Noahval, milyen ifjú volt még akkor, persze most is az, de szinte még gyerek, mennyire felelőtlen, bohó és törékeny volt ott és akkor, rossz volt látni, és mégis, milyen jó volt látni azt a szenvedélyt, tüzet, az élet szeretetét, ami áthatotta a társával együtt, és érdemesítette őket a védelemre, amit ő megadhatott nekik. Boldog kárhozott idők!
- Ezt mondd meg neki is, mostanában mindig szomorú, mert elhagyta egy közülünk - vámpírok! Mint a bagzó macskák februárban, hajtja őket a halott vér! Megcsókolja a fiú kezét, és bár magához inthetné a termoszt erővel, jobb, ha felkelnek, mert a kényelem lustává tesz, és nem indulnak el a helyes arabvérűért, pedig Noah már igazán megérdemli azt a harapást, az élményt, az erejét.
Fel is kell az ágyról, odasétál, leguggol, a cipzárt kitekeri, a termosz kellemesen melengeti meg a tenyerét, bár a klíma nem indokolja, hogy ez kellemes legyen, még nem vette fel az emberi hőmérsékletet. Csalogató mozdulatot tesz a termosszal, felnyitja, hogy a meleg vér illata kiszabaduljon, éppen csak belekortyol. Lehet, hogy ez illetlenség, de valahogy nála inkább olyan, mint amikor megkóstolja a gyereknek a jó édes anyja az ételét, hogy nem túl forró-e annak a puha bőrnek... csak ő az ízét ellenőrzi, és a romlottságát, elvégre ez is csak egy alkotott gépezet, nem a vért őrző eredeti hús-vér teremtett gépezet, ami biztosan szavatolja a halál előtt, hogy az a vér éppen olyan legyen, ahogy a vámpír megkívánja.
- Cayden például az egyik nézőm, sokat csetelünk magánvonalakon is. Van egy ismerősöm a postánál is, ő már régi motoros ott, nem én vagyok az egyetlen vámpír, akinek tesz szívességeket utazásokkor, és így tovább Noah, szociális háló - kincstári mosoly, átadja a termoszt, és nekilát megfésülködni. No meg átöltözni, mégsem mehet a partra úti ruhában, hawaii ing és bermuda kerül elő a táskájából. Megteheti, hogy úgy nézzen ki, mint egy ember.

- Nem általánosságban, kimondottan ebben az esetben utasítom el a valós hibásság gondolatát, mert ez egy faji "betegség". Egyébként is, még tehetünk ellene. - Ugyan, mi akadályozza meg őket abban, hogy kialakítsák a maguk kultúráját, közösségét? Túl rövid ideje vámpír még ahhoz, hogy ezt bármilyen szinten prezentálni tudja, de kutatásai jelenleg kifejezetten faji adottságait használják. Ki tudja nem alkot-e egy napon olyat, ami összekovácsolódó erőként működhet a magukfajta számára?
- Tényleg? - Felvonja szemöldökeit, valóban meglepő. Minimum arra számított volna, hogy régebben volt már, mint ő maga, valahogy... abszurd, hogy az évszázados gyakrabban jár plázázni, mint a mai kor szülötte. Hiszen csak az elmúlt 9-10 évben kezdett megszületni alá a következő generáció, azok még épphogy elérik a plázacica korhatárt, szóval neki kellene inkább otthon lennie a témában, nem? Nem hát.
Felhorkant.
- Még életemben is legszívesebben felrobbantottam volna az egészet, szerinted? - Most komolyan, ki nem akarja felgyújtani az egész kócerájt? A pláza egyszerűen csak olyan hely, ami igényli az ilyesfajta hajlamokat, a pusztító ingerközpontra hat minden apróság, a tömeg, a feleslegesség, a fényár, a hangzavar, a súrlódások, a bunkó paraszt, aki állandóan az ember útjába áll és a kirakatok előtt nyálcsorgat, rossz helyre rakja vissza a ruhákat, a könyveket. Halkan, frusztráltan szusszan, a mosolya nem lenne őszinte, úgyhogy inkább csak a borzongás kap fel a nyakára.
- Jobban belegondolva, a piac kezd vonzóbb lenni... - Ah, nem, nincsenek kétségei, hogy a plázába mennek először, de így a felsorolást hallva erősen az a gyanúja, hogy mélyebbre ásta magát a senyvedés gödrében, mint szerette volna.
Különös, nem igaz? Az életszeretet az, ami megfogta Valdemart a fiúban, aztán fogta és elvette tőle. Noahból teljesen kiveszett az a fajta zsenge, lüktető fiatalság, amiből akkor régen még olyan sok volt, ha szomorúsággal és veszteségekkel fertőzött is. Túl komoly volt akkor, s a vérrel ez csak rosszabb lett, ritka pillanat, amikor egy kicsit megfeledkezik realistább lényéről, mely mintha nem igényelné az ilyesfajta törődést. Ez messze nem igaz, de sokszor, túl sokszor kelti ezt az érzetet a laborba zárt élőhalott, aki sokkal inkább tűnik néha holtnak, mint a nálánál idősebb.
- Mh. Miért kötődik ennyire a fajtánkhoz? - Összeráncolja a homlokát, félrebiccenti az állát, ahogy a vörös a kezére csókol. - Vámpír akar lenni? - Ez egy logikus következtetés a számára. Mi másért? Persze könnyen lehet, hogy pusztán az élvezet teszi. Mindenkinek megvannak a maga fétisei, ugye.
Orrcimpái kitágulnak, ahogy a vér illata megtölti a levegőt. Emberi érzékelés számára észrevehetetlen lenne, ő azonban egy cápa szaglásával rendelkezik, ha vérről van szó. Bárkiből szörnyeteget csinálna az érzés... ahogy az éhség szárnyakat bont odabent, miközben meglebegtetik előtte az ambróziát, melyre legjobban vágyik. Egészen lenyűgöző a ragadozói elegancia. Lehetetlenül kifinomult, veszélyes, gyönyörű mozgásdinamika, amivel felkel az ágyról és fixált figyelemmel közelebb lép. Illetlenség, vagy sem az a korty, pillantása megtapad rajta és nehéz eldönteni, hogy nehezményezi, vagy lenyűgözi-e inkább a látvány. Talán vegyesen mindkettő, bár különösebben sosem volt irigy, hogy megossza a másikkal azt, amije van.
- Van szociális hálóm... - Rekedten érdesen kaparnak elő torkából a szavak, megnyalja a száját. - Hogyan kellene haraphatót építenem, ha nem táplálkozunk New Yorkban senkiből? Ott élünk... - Lenyúlja a kulacsot, a türelme ráfeszül vörössé váló pillantásával együtt a termosz szájára. Nem iszik bele rögtön, mintha kitartásának határait feszegetné. Belefeszül izomzata a túl közel került kívánságba. Szusszan, ahogy végre belekortyol, lehunyja a szemeit. Ez megéri az élvezetét.

- A betegségeket meg kell gyógyítani, aki elmulasztja ezt az felelős, ám mert a fajunk nem akar gyógyulni, én nem fogom őket rávenni, tehát mulasztok, és felelős vagyok. Hiába adott a cselekvés lehetősége a számomra, képességem valójában nincs rá - talán Noahnak? Hosszú pillantást vet rá. A fiúnak elég nagy feladat az, hogy saját magát meggyógyítsa, nem róna rá még hatalmasabbat.
- Tényleg. EGy író barátom dedikált a könyvesboltban, meglátogattam őt, nagyon kívánta már, hogy találkozzunk - mosolyt rajzol az arcára az emlék, kedves, szentimenális, szeretnivaló halandók!
- Emberkorod és az indulatok! Állítólag minden korodbeli így érez, aki nem imádja azokat, csak akkor fel nem foghatom, miért kell mégis rákényszeríteni a gyűlölködőket, hogy ők maguk is ott időzzenek. Eloszthatnák a teret egymás között a csoportok - csak egy kis mosoly a válasza. A piac is sorra kerül, de hát... előbb-utóbb minden sorra kerül, ne csapongjunk kérem a lehetőségek között, a sokaság illúzióját megadva magunknak, amivel valójában akkor sem rendelkezünk, ha oly nagyon kívánjuk is.
Különös és nem is. A vámpír lét nem ölti meg az életet. Valdemar szerint nem. Ám elfeledkezett arról, hogy a halál a modern időben nem olyan mindennapos és természetes dolog, mint akkor volt, amikor ő született. A halál akkor még mindennapos volt, mert nagyon könnyű volt meghalni. A halálból visszatérni csoda volt. Míg a 21. század nem a halálból visszatérés csodáján áll a hangsúly, hanem a halálon magán. Annyira irtózik a kollektív emberi nem tőle, hogy embertelen félelmükben csak nyűgöt jelent, és bélyeget, pedig... rossz gondolatok ezek.
- Mert a fajtánk imádnivaló - neki is van humora, még ha nem is használja túl gyakran, üde mosolya gyorsan komolyra, de nem komorra fordul.
- Meglátja bennünk azt a csodát, amit még mi sem magunkban. Nem akar vámpír lenni, soha nem is akart, ő egyszerűen csak a vámpírok közelében akar lenni. De a fajtánk nem köti le magát egy halandó emberrel, aki öregszik, érik, változik a teste és változik a lelke. A vámpírokat arra emlékezteti, hogy milyen a halandóság, amitől megszabadultak. Legalábbis ezt mondom neki, de valószínűleg egyszerűen csak rosszul választja ki azokat, akikhez közeledik - Noah viszont nagyon jól választja, kihez közelítsen, Valdemar és a vér a termoszban úgy várják, mint jogos királyt a kehelybe csorgatott életvizével, amivel felszentelik arra, amire született, és ami mindig az övé volt. Uralkodni. A látványon, az érzésen, és Valdemar elragadtatottságán. Sóhajt, ahogy odaadja neki, felkent szavak nélkül hagyja a nagyszerűséget.
- A te szociális hálód olyan, mint a tapasztalataid. MÉrhetetlenül specializált. New Yorkban is lehetnének kiskapuk, barátok, szerelmek, érted rajongók, persze, a rendszeres táplálkozáshoz nem adnának eleget. Ahhoz, hogy haraphatót építs egy teljesen mást kell kiépítened. Barátokat kell szerezned. Hogy a harapás csak egy mellékes kapcsolati fogás legyen, a sokadik a sorban, mert akkor, és csak akkor maradhat észrevehetetlen - lágyan beszél, amíg a másik iszik, a sima kortyokhoz sima szók illenek, amik megtámogatják az önmegtartóztatás előjátékát. Nem mozdul amíg a másik nem végez. Az ivó vámpír szereti maga körül a békét és a rendet.

- Milyen szerencse, hogy egy vegyésszel van dolgod, hm? - Hunyorgó pillantása kiegyenlíti a túl komolyra forduló perceket. Nem látja értelmét ezen vitatkozni, egyrészt nem itt és nem most fognak megoldást találni a kérdésre, másrészt nincs biztosíték rá, hogy valaha is elkezdik egyáltalán. Fogalma sincs, hogy a komolytalan szavak szinkronban csendülnek a másik elméjében megfoganó gondolattal.
- Kívánta, mi? - Féloldalas mosoly rándul a száján, el tudja képzelni azt a bizonyos kívánalmat. Persze lehet, csak az ő fantáziája fut rögtön mellékvágányra, de őszintén? Kétli.
- Erre nagyjából csak azokat a kölyköket lehet rákényszeríteni, akik nem mennek maguktól. Szülői zsarnokság. - Valamikor nekik is ki kell élniük magukat, nem? Hát persze, hogy nem. A bátyja soha nem kényszerítette ilyesmire, bár tény, hogy nem is volt szórható pénzük plázázni járni. Kölyökkorában nem volt túl sok mindene, ellenben ennek köszönhetően megtanult bánni a pénzzel, nincsenek egetrengető igényei és képes értékelni azt, amit kap.
A halál a modern időkben éppúgy mindennapos, mint volt az régen. A természetellenes katasztrófák nagyban megrövidítik az átlagéletkort, ám a legtöbb ember a bolygón még mindig nyugalomban él. A Bukás feltámadt áldozatai is mostanra kezdik el ismét kiépíteni egzisztenciájukat, így mondhatni... béke van. Ő nem a béke fia. Lépteit halál és kárhozat kísérte, bár nem ő maga okozta azt egyszerűen csak... belekerült. Halandóként. Egyes napokon képes örülni annak, hogy már nem tartozik közéjük, máskor azonban kifejezetten úgy tartja, hogy Valdemar megölte. Egészen pontosan pedig: valami nagyon fontosat kiölt belőle.
- Mi más. - Mosolyodik a megjegyzésre és hát... nem azok valóban? Imádni térden, vérben, szépségben, felsebzett nyakkal, vöröset síró combartériával. Hogy tud elszámolni a lelkiismeretével, ha ilyeneket gondol? Mintha két év távlatában nem is lenne velük egy.
- Hmh... - A válasza önmagában meglehetősen semmilyen, ellenben láthatóan elmereng Cayden témakörén, ha a gondolatait nem is osztja meg. Szerinte kifejezetten perverzió a magukfajta körül lebzselni emberként a mai felfogásban. A ragadozó szeretete. A kiszolgáltatottság imádata. Vágyakozás valamire, ami öröktől való és egyetlen kósza döntéssel elpusztíthat. Ami táplálékként használ. Önértékelési gondok? Sérült psziché? A választások sikertelenségéből ítélve ez igencsak valószínű.
- Miért zavarja a fajtánkat a halandóság? Nem mintha megfertőzhetne minket. - Nem vágyni szokták inkább azt minden valamirevaló hősszerelmes történet szerint? Ő nem vágyik a halandóságra. Nem vágyott az örök életre sem. De a vér... a vér mostanság egy egészen más kérdés. Egysíkúnak számít ettől? Zavarja ez egyáltalán?
Nem. Kifejezetten nem zavarja, ha ilyen vészes közelségbe kerül vágyainak aktuális tárgyához, mely bár most igen méltatlan csomagolásban tartózkodik (bár élteti a technológia eme apró kis kellemes és igencsak praktikus megoldása), az ízén aligha ronthat.
- Egy titok sem titok, ha már két félnél többen tudják. Nem ez az elv Valdemar? Nem ennek szellemében bujkálunk? - Valahogy kiérezhető a szavaiból, hogy ez az utóbbi kifejezetten... zavarja. Valószínűleg ez számára a legelviselhetetlenebb a vámpírlétben. Nem az a tény, hogy az életben nem léphet be többé templomba, hogy az ezüst sistereg a bőrén, netán az örök kialvatlanság... az a tény, hogy neki, éppen neki bujkálnia kell, mikor a tudása világokon lenne képes változtatni... ez persze sarkítás. Messze van még attól a kortól, amikor a szakmában is más arcok mögé kell bújnia majd. - Eddig egészen az volt a benyomásom, hogy kerüljük ilyen téren a feltűnést... - Máskülönben nyilván talált volna már alkalmat _KÉT_ év alatt mestere, hogy lehetőséget biztosítson a harapásra. Nagyon gyorsan vált volna motiválttá a szociálisabb életre, ha annak következményeként beletemetheti magát pár felkínálkozó nyakba. Félreteszi a neheztelését, amíg iszik. A vér egyszerűen nem érdemelte azt meg és nem érdemli ő maga sem, hogy ezt nyelje el magában.
Sose zavard a ragadozót táplálkozás közben.
Az emlékek alig-érzések. Nem lát igazán semmit, a benyomások elkülöníthetetlenek, mégis felforr testében a vér, hogy új élettel áradjon szét odabent. Létezik az önkontrollja, csak nem szereti. Képes lenne magába nyelni az egészet. Egy pillanatig fogalma sincs, miért kellene megállnia egyáltalán. Nyögve ereszti a kulacs száját és megnyalja a sajátját. Átkozott nagy hősnek érzi magát, amikor visszanyújtja a maradékot. Nem volt önző. Egyáltalán. Ha tudná, hogy a másik nélküle járt nyakról-nyakra odahaza, már az lenne. Talán jobb, ha ez nem kerül napvilágra, mert még elsistereg annak fókuszált fényében.
Megoldja mellkasán az inget, lustán vetkőzik le, hogy ő maga is kényelmesebb szerelésbe bújjon. Ritka alkalom, amikor hajlandó elhagyni a zakó és nadrág szigorát, bár megvan a maga fiatalos eleganciája a könnyű, kissé hanyagul gombolt fehér ing és a sötétebb barna rövidnadrág kombinációjának. Fakó mellkasán jelentőségteljesen fénylik a kígyómedál, bőre valahogy porcelánszerűen sima, kellemes, most élettel teli képet fest.
- Részemről indulhatunk.

- Milyen szerencse... ez esetben rád is bízom a világ meggyógyításának nemes feladatát - elmosolyodik, a fogai fenyegetővé teszi a végtelenül vidám gesztust, de a nevetés még várat magára a kis kérdésig.
- Az írónő francia, Noah. Te is tudod, hogy milyenek, egy percre sem áll meg bennük az élet, forrón kívánnak mindent, ami ebben az életben megtapasztalható - ez persze még mindig jelenthet mindent is, avagy teljességgel semmit is, de miért ne hagyná a kölyök képzeletét kalandozni egy kicsit ebben a témában? Talán akkor készségesebb kísérője lesz, és legközelebb az oldalán lehet majd akkor, amikor megint a plázába megy.
- Az én időmben a szülők a gyermekeiket még csak férjhez kényszerítették, ami ugya fontos volt a jövőjük szempontjából, de hogy plázába kényszeríteni... micsoda képtelen gondolat - ilyenkor sokkal öregebbnek érzi magát, de az ő gondolatait viszont nem ragadják meg a kényszer láncolatai, legalábbis nem a szülő tevékenységgel összefüggésben. Szülői dolgokban neki is súlyos elmaradásai vannak.
A halál. A halál valami különös misztérium. Miért kevesebb az életnél? Ki mondta ez? Az élők? Honnan tudják? A holtak? Azok már nem beszélnek. Talán az élőholtak látják kevesebbnek magukat? Igen, s miért? Mert az élők is annak látják, de vajon, ha az élet ítéletének kölyökháját lebontanák az élőholtak húsáról, csontjáról, és elméjéről, ott kevesebbet találnának? Talán nem.
Az emberek szörnyűbb dolgokat gondolnak egymásról, és még csak nem is azért, mert szinte léptek gumós fogazatú mindenevőből vérbeli ragadozókká, akik civilizált predátorokként kutatják a prédát. Az ember valóban sertés, a társa oldalát is kiharapja, ha tudja.
Aggasztania kéne ennek a hallgatának? Oldalpillantást vet Noahra. Az a koponya, mennyi titok tárhelye, hallgatója és rejtője, ha azokat mindet megtudhatná!
- Magam sem értem. Ahogyan azt sem, miért zavar egyes vámpírokat a mivoltuk. Talán mégis fertőz, sőt, bizonyosan fertőz, de nem a testet, hanem a szellemet, az elmét, a lelket. Elgyengíti a vámpírt a kötődés a halandókhoz, de a halandók között időzni nem lehet máshogy, csak kötődve - az ő fogalma szerint Noah nem időzik a halandók között. Találkozik velük. De nem éli meg az életüket. Dolgozik velük, de nem osztozik a munkán kívüli léten. Együtt örül, de sose sír együtt velük.
A vámpírlét nem olyan, mint a könyvekben. Főleg azért nem, mert minden vámpírnak más, és Noah még nem írta meg a maga könyvét.
- Ez egy általános elv Noah, hányszor javasoltam már neked, hogy az életet ne próbáld leegyszerűsíteni általános érvekre, egyszerű képletekre. Nem ennek a szellemében bujkálunk - tekint a fiúra nyíltan, és egy kicsit szomorúan.
- Hovatovább nem is bujkálunk, hiszen az emberi faj védelmezői tudnak rólunk, hiszen igen jogsértő módon szkennelnek minden amerikait, ami zsarnoki megmozdulások ellen én a 20. század nagy háborúiban küldöttem értük az ellenségeik ellen. Mindegy, az ember képmutatása határtalan. Mi elrejtjük a mivoltunk az emberek elől. Ez pedig őket és a szervezeteiket nagyon megnyugtatja, ez pedig nekünk nyugalmat biztosít. A 21. században nincs már olyan, hogy titok - nem azért, mert nem tartanák meg, hanem azért, met egyesek elveszi, dühösen, erőteljesen. Kissé érthetetlen számára a fiú forszírozása, de... végül is, ő provokálta ki. Nem lett volna szabad lehetőséget adnia neki arra, hogy itt igyon valakiből, akkor megúszta volna ezt a pikírt célozgatást. Az emberek két gyereket szülnek, az egyiken tanulnak, a másikra büszkék. Ő máris büszke, de oly sok mindent elront. Elgyönyörködik abban, amíg iszik. A béke perceit sokra kell becsülni.
- Nagyon jól nézel ki - nyalintja végig a termosz száját, miután megissza a maradékot, persze van még vér velük, és szükségük se volna rá, de minden korty édent hoz az édenbe. Megtörli a száját egy nedves kendővel, bár a nyelvével teljesen elnyalta onnan a vért, a pillantása újraöltözteti és vetkőzteti Noaht, finoman, ujjháttal zongorázik végig a gombok mentén, meg sem érintve a medált.
- Sőt, ragyogó - megemeli a másik kezét, megcsókolja elevenülő bőrét, lassan az ő keze is odahagyja a holtfehér és halálhideg mivoltát. Kivezeti Noaht a házból, nem fél az ujjait fogni, ha engedi neki, a homokon a bár felé indul el vele, kényelmesen, andalogva szinte, a tenger közelében, és kivételesen nem a teremtettjében gyönyörködik, hanem a fekete vízen játszó kékségben.