Indiai óceán, Maldív szigetek

Az ő nevetése nem várat magára, kellemes tónussal tölti meg a belteret. Aligha lesz ő az, aki meggyógyítja a világot, de az idilli gondolat egészen kellemes balzsam sokat szenvedett lelkére.
- Hát persze. - Hunyorog vidáman az írónő kérdésére. A sztereotípiák benne is élnek úgy általánosságban minden nemzetről. Időtálló dolgok, melyeknek nemigen számít az évi egy végítélet, szörnyűség és pusztulás. Legyen hát a francia hedonista, széplelkű és értsen a kötözéshez. Alapelvárás.
- Jól értem, hogy a kényszerházasságban nem látsz semmi kivetnivalót, de a plázakényszerben igen? - Megrándul a száján a mosoly, gyanúsan felfelé kunkorodik, ahogy a hirtelenvörös aggastyángondolatúra pillant. - Egy szép napon femináci aktivisták kisebb hadserege ostromol majd meg minket és félek nem épp figyelemreméltó... bájainkért. - Nincs különösebb baja a női egyenjogúsággal, ő már egy olyan korban született, amikor a kiváltságok éppúgy megillették a női nemet is, mint a férfiakat, együtt nevelkedett, tanult és háborúzott is velük. Nincsenek előítéletei.
Nem az a baj, hogy az élőholt kevesebbnek látszik-e, vagy sem. A kérdés az inkább, hogy mit tesz a halál a valaha volt élő gondolkodásával, mit tesz az öröklét és mire kényszeríti végül a halhatatlan elmét mindez. Hogy a világ veszélynek látja őket és képtelen igazán elfogadni, holott a mutánsok szabadon járják az utcákat... ez probléma. Egy üldözött faj tagjai mindketten. Talán pont az ilyesfajta sertéshez hasonlítgató gondolatok miatt utálják őket. Vagy egyszerűen csak Dormammu tehet róla.
- Minden kötődés elgyengít, ha az ember, vagy vámpír képtelen helyiértéken kezelni azt. - A korábbi vidámság kontrasztjaként ezen a ponton valahogy sötétebb, komorabb a hang. Noah nagyon jól tudja magáról, vele mi a baj. Nincs szüksége hozzá pszichológusra, értelmetlen, hogy más mondja meg: ő sem képes megfelelően kezelni azokat.
Össze fog veszni vele.
Felül az ágyon és ez a gondolat fészkel az elméjébe, a szája megrándul a kellemetlen tudástól. Mégis mire fel bujkálnak akkor, hm? Épp nemrég beszélgettek arról, hogy puszta belátásból nem harapnak odahaza senkiből. Nem ő mondta, hanem éppen Valdemar, az amelyik most megrója azért, mert általánosságokban gondolkodik. New Yorkban a szektások, Társaság, a SHIELD figyelme és hasonló gyönyörűségek miatt nem táplálkoznak másokból, de azért érezze magát rosszul, hogy nem építette ki a megfelelően harapható szociális hálót? Tessék?
Összepréselődik a szája, inkább csendben marad. Egyszerűen csak nem akar vitatkozni, nem ezért jöttek ide, bármennyire is átmossa a düh egy pillanatra. Visszanyeli inkább.
Hogyan is ne forszírozná a kérdést, amikor a lényének aktuális alapvetését tagadja meg?! Mind közül ez megy a legnehezebben. Ragadozó és nem csinálhatja azt, amit egy ragadozónak csinálnia kell, elaltatja az egyik legfőbb jellemvonását, mert ez szolgálja az érdeküket. Mintha a megrögzött húsevőt rákényszerítenéd, hogy mostantól csak salátát egyen, majd kidobsz elé egy szaftos, ízes, forrón gőzölgő, illatozó szeletet és közlöd, hogy amúgy eddig is kajálhatott volna, mégis miért nem ment étterembe és rendelt magának?
Mély levegőt vesz. Nem hiszi, hogy a vámpír direkt szopatná. Nem tenné meg vele. Tudja, hogy nem, de egy pillanatra eléggé elönti a vörösség az agyát ahhoz, hogy ha kinyitja a száját, megvádolja inkább. És akkor még nem is tudja, hogy a vámpír elgondolkodik azon, hogy kár volt lehetőséget adnia, csak hogy elkerüljön holmi célozgatást...
Inkább vérbe fojtja az indulatot, s ettől érzékelhetően sokat szelídül. A vadállat túltöltekezik a vérből, bár abban egyszerűen nem létezhet olyan, hogy "elég". Sosem elég. Több kellene, mindig csak több, az egész világ sem elégíthetné ki igazán és mégis... elég arra, hogy lenyugodjon és egyelőre eressze ezt a kérdést. Eléggé ahhoz, hogy megeresszen egy mosolyt a puha simításra. Félrebiccentett állal nézi végig a királyi jelenetet, pedig messze nem érzi magát uralkodóinak.
- Te sem panaszkodhatsz. - Beletúr a vörös tincsekbe, pillantása elkalandozik a mozgolódó vérszín patakokon. Miért emlékezteti mindig, minden a vérre? Talán hálásnak kéne lennie a pórázért. Enélkül már rég szörnyeteg lenne belőle.
Engedi fogni a kezét, ahogy kisétálnak a házból. Élvezi, ahogy a könnyed, sós illatú fuvallat megtölti a tüdejét, bemászik a vékony ruhák alá, megcsiklandozza a bőrét. Pillantása hunyorgón villan a horizonton felbukkanó első alig-sugarak látványára. Valahol mélyen arra gondol, hogy lányregények lapjaira illenének. Elsétálnak a... napfelkeltében.
A vámpír jóízű nevetése még akkor is megül a víz habos, hamiscsillagokat partra mosó felszínén, mikor már messze járnak.

Nagyon sok idilli gondolatot melenget a vén vámpír a lelkében a teremtményével összefüggésben. Szívesen tenné olyan helyre ebben az életben, ahol csak olyan dolgokkal kell foglalkoznia, ami kedves a szívének és annak a sokat szenvedett lelkének, ami meggyógyítja, és ezzel alkalmassá teszi a világ meggyógyítására. Persze, ez csak egy keveset sem mondó általánosság, valódi kötődéseiknek nem sok köze van a soknyi réteg lelki kínhoz és bánathoz, túlmutat azon a vérivó kapcsolat, a százféleképpen fokozott érzékekben megnyilatkozó érzelmesség nem éri be ilyen egyszerű motivációval.
- Nem pártolok semmilyen kényszerítést, de a kényszerházasságot még meg lehet magyarázni, érvelni, szükségletekkel megtámogatva, míg a kényszerplázáztatást egyáltalán nem... - megüvegesedik a szeme erre a vízióra, összerázkódik. - Ne is emlegesd, valamikor még az is döbbenetesnek számított, hogy a nők dolgozni akarnak. Megőrültek? Dolgozni, jogokat, szavazni. Azóta pedig panaszkodnak, hogy semmire se sincs idejük. Mégis miért harcoltak hát?! - bár a kérdés oly nagyon költői, hogy ennél költőibb nem is lehetne.
Nagyon komolyan néz a fiúra. Vajon mennyire nehéz helyiértékén kezelnie neki a hozzátartozás kötelékét? Szörnyen nehéz, szinte lehetetlen. Képtelen annyira jól csinálni, amennyire jól szeretné. Vannak dolgok, amiken kiforrnak ők ketten. Mint mester, soha nem lenne szabad a szívére venni a vita fenyegető árnyékát. Ha Noah csak sejtené, hogy mennyi tiltást, értelmetlenséget, ellentmondást kell lenyelnie egy átlagos kölyöknek az emberszüleitől, akkor nem csodálkozva a vámpíri nevelés sajátosságain, ami mindennek a túlfejlett változása. Ám nem volt alkalma ezt tiszta, már félig felnőtt fejjel látni, szülei elhaltak mellőle és ellentmondásos nevelésükkel nem óvták, így a fiúban az az irreális követelés alakult ki, hogy a világon minden egyszerűen megmagyarázható és megokolható. Hogy aki nem így cselekszik, az a rossz ember, és aki nyílt, tiszta és őszinte, az a jó. Pedig ez soha nem volt ilyen egyszerű.
Hagyja inni, kecsesen és szépen, szavak nélkül és mégsem némán. Lélegezni kezd és sóhajtja az elragadtatottságát, felkészíti magát a kinti sétára, élővé válik, amilyen már soha többé nem lesz, de ő már nem is kívánja azt. Félrehajlik a feje, ahogy Noah a haját túrja, megmosolyogja a vörös a bókot, még pukedlizik is, vagy valami olyasformán, elegáns térdhajlítása nem vélhető semmi másnak, mint egy finom bókolásnak.
- Igyekszem, bár őszintén megmondva, fiatalkoromban még mezítelenül járták a vízpartokat az emberek, ha olyan melegben éltek, hogy meg is merítkezhettek, de... erre talán alkalmasabb lesz egy néptelenebb sziget majd, néztem is egyet a térképen - csendes hangja duruzsolás, szétmorzsolódnak a szavak a kifutó hullámok morajai alatt, barna szemén tükröződik a csodálata ennek a gyönyörű, fénypanorámás világnak.
Talán nem ma tudja meg, hogy minden kölyökvámpír szerelmes-e a teremtőjébe, de soknyi tanulságát ennek a napnak már el nem tagadhatja, el nem feledheti, és meg nem bánhatja.

//köszönöm a játékot :3