Karanténvilág

Egy kaland: A Karanténvilág





Karanténvilág

---

Prológus
A Karanténbolygó naprendszerének határán, ahogyan az ilyen planétáknál lenni szokott egy őrhajó várakozott, itt az Örök Birodalom részéről, hogy figyelmeztesse az erre járókat a veszélyre, ha véletlenül a csillagtérképen feltűntetett információk ellenére is ide keverednének. Most azonban mégsem szólították fel a távozásra a két közeledő hajót, amiken a Czerka Részvénytársaság logója volt.

A Czerka Részvénytársaság ugyanis rengeteg pénzt fizetett azért, hogy az itteni bolygón egy kísérletet végezhessenek. A két hajó elhaladt az őrhajó mellett és megközelítették a bolygót. Itt csak a nagyobbik, egy kisebb korvett haladt tovább, amit a Czerka másik hajója többször meglőtt, főleg a hajtóműveknél. Emiatt a másik hajó sodródni kezdett. Hamarosan belépett a légkörbe és ott egy korábbi város romjai környékén zuhant le.

A másik hajó felvette egy geoszinkronos pályát a bolygó körül és a fedélzeten megállapították, hogy kezdődhet a kísérleti fázis azokkal a személyekkel, akik túlélték a zuhanást, hamarosan úgyis magukhoz fognak térni. Ők addig idefent több műholdat állítottak pályára, hogy a kísérletük egyelten mozzanatáról se maradjanak le.

A süvítés és a forróság volt, amit elsőként mindenki érzékelt, ahogyan kinyitották a szemüket sáros földön feküdtek, körülöttük fák, vagy éppen roncsdarabok voltak és lángokat lehetett látni, hallani. Világos volt, bár a fekete füst, amit látni lehetett nem könnyítette a látást. Ezek után jött, hogy érezték, hogy mindenük fáj. Már, akinek volt mi fájjon.

Szerencsére mindenki elég távol volt a tűztől, így az közvetlenül nem fenyegette őket, egyelőre még nem láttak mást a roncsokon és fákon, illetve az éppen ébredező egymáson kívül. Ezek után láthatták, hogy a roncsok egy lezuhant hajónak a részei, amiből több helyen halott kilógó emberek és egyéb lények fekszenek szanaszét mindenfelé.

Ezek után realizálhatták, hogy fogalmuk sincs hol vannak, hogy kerültek ide, vagy egyáltalán kicsodák. Senki sem volt ismerős a másiknak, még azok sem, akik egyébként ismerik egymást és jóban vannak. Az ébredező társaság még a saját nevére sem emlékezett, nemhogy másra. Ha valaki megszólal, akkor elsőre a saját anyanyelvén tette meg, amit életében a legtöbbször használt.

Mindenkin, még Sheelal-on is narancssárga-fehér színű kezeslábas volt, ez mindenkire igaz, ahogyan ezen a ruhán egy kód is szerepelt. Az mindenkinek közös volt, hogy TA-val kezdődött, utána pedig egy-egy háromjegyű szám látszódott.* A lezuhant hajó oldalán aranyszínű szimbólum is volt, de ezt sem ismerte fel senki, hogy mit mutathatott, mit szimbolizálhatott.

Így most hirtelen az első pillanatokban ennyit látott és észlelt a társaság…

* A számokat és hozzá tartozó neveket a fenti spoiler tagben láthatjátok.

Felszerelés listát azért nem kérek most, mert nincs nálatok semmi, ha valaki összeszed valamit, akkor azt majd írja, ha kérhetem.
Nincs sorrend, akkor írtok, amikor szeretnétek és olyan módon, ahogyan jónak érzitek.
Én Rhys-el és Ingriddel mindig a kör végén fogok írni, ahogyan máskor is, ha van saját karakterem a kalandon.

statisztika:

TA-026

Valamiért az járt a fejemben, hogy egy tengerparton fekszem és tűz a nap. Gyakorlatilag mindenem fájt, vagyis lehet hogy túl sokat voltam a napon, de egyelőre túl lusta vagy fáradt voltam felkelni, aludtam volna tovább. Azonban a kezdeti, csak zsibongó fájdalom egyre jobban erősödött, ahogyan a forróság is kezdett kellemetlen lenni, így lassan az agyam alvó részei is ébredeztek.
Az egészben a legrosszabb a hirtelen magamhoz térés volt, a kellemetlen mély levegővétel, aminek köszönhetően forró levegő került a tüdőmbe és úgy általában véve is fájdalmas volt. A valóság ajtóstól tört be a kis belső világomba, ahogyan roncsokat és fákat láttam, viszont a legrosszabb csak ezután következett. Nem tudtam hogy hol vagyok és hogyan kerültem oda, ahol vagyok. Ahogy végigtapogattam magam, hogy mindenem megvan-e és nem sebesültem-e meg valahol, akkor észrevettem a kezeslábast amiben vagyok. Nem tudtam, hogy miképp szoktam öltözködni, de reméltem, hogy nem így, bár ahogy körbenéztem az ébredező társaság többi tagján is ilyen volt, így aligha saját stílusirányzat. Az egyetlen ami még ezen rajta volt, az mindössze egy betű és szám sor. TA-026. Fogalmam sem volt arról mit is jelenthet ez, de egyelőre nem volt fontos.
- Mindenki jól van? Valaki megsérült? Tudja valaki hogy hol vagyunk? - tettem fel a három kérdést, bár az első kettőt fogalmam sincs, hogy miért. Talán érdekelt volna, hogy a többiek hogyan vannak? Ezt elég nehéz volt eldönteni úgy, hogy kevés információval rendelkeztem, azt sem tudtam, hogy kicsodák egyáltalán. A fejemben meg jelenleg elég nagy volt az összevisszaság. Mindenesetre amennyire csak a fájdalom engedte megpróbáltam felállni és odamenni a hozzám legközelebbiekhez és segíteni nekik amiben csak lehetséges volt, még ha az csak annyi is, hogy segítsek felállni vagy legalább megpróbálni felébreszteni.

TA-052

Szinte, mintha csak villám csapott volna belém nyitottam ki a szemeimet és a testemben lüktető fájdalom ellenére a derekam irányába nyúltam, szinte ösztönösen, de nem találtam ott semmit. Ami azt illeti nem is tudom, hogy egyáltalán mit is akartam ott találni, de a kezeslábason, ami rajtam volt, még csak egy öv sem volt.
- < A rohadt életbe! > - csattantam fel, nem is igazán értem miért, de egyszerre éreztem magam meztelennek, a ruhától függetlenül, és úgy, mintha legalább két kézzel kevesebb lenne, pedig biztos voltam benne, hogy nem kell még két kezem legyen és a jelenlegiek is jó állapotban voltak. Sőt, nem tűnt úgy, hogy bármilyen jelentősebb sérülésem lett volna.
Az enyémtől eltérő nyelven csicsergő lány szavait figyelmen kívül hagytam, bár értettem a jelentésüket, és inkább azzal törődtem, hogy minél hamarabb lábra tudjak állni, majd ezt követően amennyiben lehetséges volt a roncsok felé indulni annak érdekében, hogy valamilyen fegyvert szerezzek vagy annak használható tárgyat. Nem tudom miért, de az a késztetés volt bennem, hogy minél hamarabb megtegyem ezt, hogy megnyugtassam a háborgást saját magamban. A többiekkel éppen ezért nem is igazán törődtem, egyelőre ez a cél volt a fejemben, hogy minél hamarabb elintézzem.

Egy kaland: A Karanténvilág





Karanténvilág

---

A forróság és a fájdalom volt, ami először eljutott a tudatáig, majd kinyitotta a szemét, elsőre vörös hajzuhatag volt, amit meglátott, majd kénytelen volt kisöpörni a saját nagyon hosszú haját az arcából, hogy lássa mi is történt. A teljes teste ösztönösen feszült meg ugrásra készen és a szemével a környéket pásztázta, hogy mit is lát. Valamiért úgy érezte, hogy teljesen mozdulatlannak kell maradnia. Próbálta összeszedni, hogy hol lehet és miért, azonban nem jutott eszébe, hogy mit keres itt, hol van és miért. És még rosszabb az sem, hogy mivel foglalkozik, kicsoda saját maga. Innen próbálta felmérni szabad szemmel, hogy mi van a környéken, lángokat látott és roncsokat, meg másokat mozogni, akik hozzá hasonlóan zavartak voltak. Saját maga is és ez a zavarodottság szinte elemi erővel gázolt rajta végig. Nem tudta, hogy miért, de valahogyan nem érezte normálisnak azt, hogy ennyire erős legyen az érzelme. Némi ijedtség, félelem és még az adrenalin is kezdett az ereiben zubogni. Fiatalos hangokat hallott és többen beszélni is kezdett, egy nő felől nem ismerte meg a nyelvet, hogy milyenen is, másik kettőt viszont igen. Mozdult, hogy a fekvő helyzetből legalább guggolóba kerüljön, roppant precízen egy mozdulattal valószínűleg sikerül is végrehajtania. Így, hogy most már kissé feljebb volt igyekezett magán és a többieken is végignézni. Mindenki, saját maga is narancssárga kezeslábasban volt. Rab lenne és bűnöző? Fogalma sem volt róla. TA-016, ez lenne saját maga? Miért nem a rendes neve van rajta, van egyáltalán más neve, mint ez a két betű és szám? Nem, most ezzel nem foglalkozhat, nem maradhattak nyílt terepen, valamiért úgy érezte, hogy nem biztonságos, ez a lezuhant égő hajó az itt élőket is idevonzhatja, vagy az állatokat és azt nem kéne kivárni.
Arra a kérdésre egyébként, hogy jól vannak-e igyekezett végigtapogatni magamat, hogy fáj-e valahol és valami azon kívül, amit most is érez. Ha nem volt ilyen és a környéken sem lát nagyon ellenséges mozgást, akkor igyekszik felállni és körülnézni. Tényleg többeket látott, a tekintetével igyekszik a közeli helyet és a távolabbi helyeket is fürkészni. Hogy mi van még itt, mit láthatnak.
- Ezzel ráérünk foglalkozni, nem kellene nyílt terepen maradunk – mondta a többieknek.
Nem tudta, hogy mennyire fogják meghallgatni, vagy érdekli-e őket. Őt most nem az érdekelte, hogy kicsoda önmaga, ez másodlagos volt, valamiért elsőként a többieket akarta biztonságba juttatni, utána ráértek a kérdések. Ideges volt és nagyon feszült. Amíg a többiek összeszedik magukat, már ha hallgatnak rá, akkor igyekszik gyorsan körbejárni a roncsokat, hátha talál valamilyen támpontot, hogy merre kellene menniük. Amennyiben igen, akkor hangosan jelzi a többieknek, hogy merre kell menni, ha nem, akkor tovább keres, remélve, hogy talál valamit

---

A forróság átjárta az egész testét, mintha csak lángolt volna, vagy lázas lett volna. Már ebben a pillanatban biztos volt abban, hogy gyűlöli a meleget és hidegben akar lenni. Az arca félig homokban feküdt, lángok pattogását hallotta és talán szelet érzett? Kinyitotta a szemét és az első dolga az volt, hogy körülnézzen, körülnézés közben pedig felmérje a terepet és fedezéket keressen. Amennyiben talált ilyet, akkor igyekezett rögtön oda behúzódni, hogy onnan folytathassa a felmérést. Látott másokat is, de egyelőre távol akart tőlük maradni és nem közelebb menni. Csak akkor áll neki bármin is gondolkodni, hogyha talált fedezéket, ha ez így van, akkor próbálta előkaparni a fejéből, hogy hol is van és mit keres itt. ami azt illeti egyiket sem sikerült megtennie, nem tudta meg, hogy hol van és azt sem, hogy miért. Egyszerűen nem emlékezett ezekre a dolgokra. Két féle nyelvet is hallott maga körül, az egyik nőtől levőt kissé nehézkesebben értette meg, mint a többit, de azért az átkozódásra rájött. A többiek pedig egy nyelvet beszéltek, ezt tökéletesen értette. Az is kiderült neki, hogy nem ő az egyetlen, aki nem emlékszik semmire. A ruhák hasonlók, ahogyan magára pillantott az övé is ugyanolyan egyenruha volt, mint a többieké. Megnézte a számot, ami magán volt, ha tudta. mivel egyelőre nem tudott semmit a többiekről, így közösködni sem akart velük. Furcsa módon annyira nem esett pánikba, hogy teljesen idegen helyzetbe került egy idegen helyen. Saját maga is igyekezett magát ellenőrizni, hogy rendben van-e, megsérült-e komolyabban. Amint végignézett a társaságon, akik felébredtek, a többség embernek tűnt, nem tudta, hogy honnan tudja, hogy ez a nevük, de úgy vélte igen. Egy kék csápos lány és egy gépnek tűnő valami.
Próbált a hajóroncsokra nézni, hogy menyire lehetnek egyen, mennyire lángolhatnak, jó lett volna átkutatni őket, hátha lenne valamilyen információk arról, hogy kik ők, miért vannak itt és persze, hogy lehetne segítséget kérni. Azt nem tudta, hogy kitől, de bárkitől remek lett volna mindez. A földön fekvő tetemek meg sem rázták, teljes mértékben hidegen hagyták, ahogyan az is, hogy mindenki más miként vélekedik. A hajót próbálta ő maga is felmérni, hogy közel lehet-e menni hozzá, vagy inkább hanyagolni kellene egyelőre és más utat nézni. Ha lehetett a hajó felé menni, akkor ő is ezt próbálja tenni. Ha nem, akkor marad az, amit a vörös nő mondott, hogy eltűnni innen, ami neki is nagyjából ekkor jutott eszébe. Tekintve, hogy semmire sem emlékezett nem akart helyiekkel találkozni, vagy ők maguk lennének a helyiek és a hajó zuhant rájuk? Nem valószínű, de azért nagyon kis esélyt adott ennek is. szóval, ha a hajó kizárva, akkor ő maga is az erdő felé kezd figyelni és arra valamilyen nyomot felfedezni, hogy merre lehetne haladni.
A teljes csapat érthető módon teljesen össze volt zavarodva, hogy mi is ez az egész, kicsodák ők, hol vannak. Senki sem emlékezett semmire, hiába is próbálta mindezt megtenni. Egyébként a csapat tagjai eléggé változatosan reagáltak arra, ami itt történt. Néhányan az események ellenére is eléggé nyugodtak, mások idegesek és zavartak.

TA-010, TA-016 és TA-026 számára az egész még rosszabb volt, hirtelen a saját és mindenki más érzései is rájuk törtek, szinte hallották, hogy a többiek mit gondolnak, de az érzéseket teljes mértékben érezték náluk, ami nem volt jó segítség arra, hogy megnyugodjanak. Ezért, vagyis a többiek miatt nem is voltak képesek arra, hogy magukat megnyugtassák jelen pillanatban, már aki ezzel próbálkozott.

Akik a hajó felé szerettek volna menni, a roncsok felé, hogy megnézzék vannak-e még túlélők, vagy be lehet-e menni a hajóba, egyelőre azt érezhették, vehették észre, hogy nem tudják megközelíteni, maga a roncs több helyen izzott és belül lángolt is, nem csak a növények. Ha abbamarad az izzás és kialszik a roncs, akkor oda lehet menni, most azonban ez még hatalmas öngyilkosság lenne.

Egyelőre magukon kívül más élő személyt nem láttak, néhányan, akik ott feküdtek a közelükben, ha azokat megnézték, akkor ők már halottak voltak. Egyelőre úgy tűnt, hogy összesen heten maradtak. Amikor a csapat végignéz magán és megtapogatja a testét, nem talál komolyabb sérülést, szerencséjük volt, mind egyben voltak.

Közben többen már az erdőt figyelték és az egyik vörös hajú nő – a hosszabbik hajú – TA-016 pedig jobban szét is nézett gyorsan, ő volt az, aki a fák között a hajó túloldalán észrevette valamit, amire a többiek figyelmét is felhívta. Ha a többiek is odamennek, illetve akik úgyszintén keresgéltek a roncsok túloldalán tényleg láthattak valamit.

A távolban a fák között, ugyanis arrafelé ritkult az egész épületek és egy városfal is látszott. Noha semmilyen hang nem hallatszott el ide, nem volt zaja a civilizációnak, nem voltak járművek a levegőben, nem volt meg a város zaja, pedig ennyi távolságról hallani lehetett volna. Azonban valami mást mindenki hallott, az erdő mélye felől olyan hangos állati üvöltést, amitől szinte minden megremegett itt a környéken.

A hang pedig pillanatról pillanatra hangosabb lett…

TA-026

Nem sokat segített, hogy többet éreztem annál, mint amit én magam produkáltam. Azt legalább tudtam, hogy más is úgy érez, ahogyan én, de azt is, hogy jelen pillanatban és helyzetben aligha tudtam volna nyugtot találni, így maradt az, hogy igyekeztem elterelni másra a gondolataimat, hogy ne készüljek ki a sok érzéstől a fejemben.
- Támogatom az ötletet, siessünk. - szólalok fel mikor haladásra ösztökéltek minket és menet közben a pofázósabb férfihez próbáltam orientálódni.
- Fogalmam sincs, hogy ki lehet ön, vagy, hogy egyáltalán én ki vagyok, vagy bárki más a csapatból. Ami azt illeti semmit sem tudok magamról csak annyit, amit most látok és érzek. - megkésve bár, de próbáltam választ adni a férfinek, igaz tudtam, hogy ez aligha segít. Ezért se mertem szembe nézni vele, hanem a tájat pásztáztam, hisz nem a korábban hallott vadállat lehet az egyetlen állat itt.

TA-052

A roncsok izzottak és forróság volt, nem tudtam megközelíteni. Bizonyos volt, hogy ez a mai nap nem az én napom. Azon már meg sem lepődtem, hogy egy adag nyámnyila kis alakkal kerültem ide. Na jó, kivétel a két vöröset, de attól még az volt a többi. Más nyelvet beszéltek, mint én, viszont olyat, amit megértettem és biztosan ismertem is. Valamikor. Talán.
Mivel a roncsok nem voltak hasznomra, ezért átvágtam az jelenlévők csoportján, a hosszabb vörös hajú nő előtt/mellett, egyenesen az erdő felé tartva.
Úgy éreztem, hogy ezt kell tennem, ez a dolgom, erre vagyok képes. Persze nem tudtam ezt pontosabban megfogalmazni. Igyekeztem mindenre figyelni, nyomokra, arra, hogy a fák milyenek, és ha szükséges akkor megismerjem. Közben egy jó botnak való ágat is próbáltam keresni, hogy valami fegyverem legyen, és valami élesebb követ, hog yjeleket hagyhassak a fatörzsekre ha szükséges lenne tájékozódás okán. Persze a többieket is próbáltam szemmel tartani.

Egy kaland: A Karanténvilág





Karanténvilág

---

A nő egyelőre nem akadt fenn olyan részleteken, hogy mik a számok és mik a betűk előtte, elsőre sokkalta fontosabbnak érezte továbbra is, hogy mindenki biztonságban legyen. Azonban azt roppant kellemetlennek érezte, hogy megannyi érzelem zúdult rá. Nem volt benne biztos, hogy kié lehettek, mert abban biztos volt, hogy nem mind az övé. Képes volt mások érzelmeit érezni? Mégis mi a fene volt saját maga és erre hogyan képes? Nem tudta, de akkor sem volt itt az ideje annak, hogy ezen törje a fejét. Ugyanis a hangok egyre jobban közeledtek, és nem akarta megvárni azt, hogy itt találja őt. Szerencsére látott várost és nem is olyan messze, így az eléggé jó célhelynek tűnt, hogy oda menjenek.
- Mindenki siessen! – próbálta sürgetni a többieket.
Az most már rögtön feltűnt neki, hogy az jobban érdekli, hogy az, hogy a többiekkel mi van, mint saját magával, hogy inkább őket védené, mint önmagát. Hirtelen jó pár lehetőség végigfutott a fején, hogy mivel is foglalkozhat, de igyekezett a lehető leghamarabb kitisztítani a fejét, hogy ne erre gondoljon. Próbálkozott utolsónak maradni, hogy a többieket fedezhesse majd, bár nem volt mivel, egy puska jól jött volna, amivel ezt megteheti, bármi is jöjjön szembe. Leginkább a fiatal lányra, a 26-ra igyekezett figyelni, ő tűnt mindenki másnál fiatalabbnak és valamiért úgy érezte, hogy ő az, akit a legjobban meg kell innen védenie. Ha a lány nem jön, akkor majd próbálja őt felkapni, a gyíklény szavaival nem törődött, igyekezett nem, csak rákiabálni, ha nem indul, bár láthatóan végül a kiakadás után. Szóval igyekszik majd legutolsóként haladni és terelni, sürgetni az esetleges lemaradókat. Ha valaki más irányba szaladna, mint a többiek, akkor azzal értelemszerűen nem nagyon tud foglalkozni, de remélte, hogy mindenki együtt szándékozik maradni, legalább addig, amíg ki nem derül, hogy mit keresnek itt és miért. Közben ő maga is igyekezett egy strapabíróbb botot, ágat keresni magának. Ha sikerül elérni a falat és várost, amit látott, akkor fedezéket próbál majd ott keresni.

---

Ellenben a másik vörös hajú nőt nem igazán érdekelték a többiek, hogy ők miket tesznek, hogyan fognak cselekedni. Az sem, hogy saját magával mi van, úgy érezte, hogy felesleges aggodalmaskodnia, majd ha eláll a tűz, akkor visszajön és utána néz a dolgoknak, csak remélte, hogy addig az a közeledő valami nem fogja elpusztítani a roncsokat, vagy nem fognak kiégni teljesen. Szóval próbálta továbbra is megőrizni a hidegvérét és nyugodt maradni, bármilyen nehéz is lehet ebben a helyzetben. Ehhez az is hozzá tartozott, hogy többiekről maximum annyira vesz tudomást, hogy figyeli, hogy próbálják-e megtámadni, megölni, vagy sem. Illetve talán hasznosnak valamiben, ez pedig az volt, hogy az egyik, a másik vörös hajú – révén a sajátját már látta ébredésnél – nő talált valamilyen várost. Hangoknak azonban nyoma sem volt, nem volt civilizáció, de azért remélhetőleg valamilyen búvóhelyet kitud ott alakítani, ahol meghúzhatja magát. Végig egyes számban gondolkodott, nem volt benne helye a többieknek; ebből arra gyanakodott, hogy valamilyen magányos farkas lehetett és egyedül szokott ténykedni. Azonban a lényt tényleg nem akarta megvárni, legyen bármi is az, így igyekezett futásnak eredni abban az irányban, amerre a másik vörös mondta. A gyíklényt egyszerűen ostobának tartotta, de nem törődött vele. A rohanás közben igyekszik a környéket is megfigyelni, hogy ne fusson bele semmilyen ellenállásba, ellenséges valamibe, csapdába. Erre kifejezetten próbált ügyelni. Ha tudott, akkor ő is próbált egy ágat, botot találni. Azzal a kérdéssel, hogy ezek egyáltalán hogyan jutottak az eszébe igyekezett nem foglalkozni. Szóval igyekszik ezekre figyelni, ha pedig valamilyen csoda folytán kijutnak az erdőből és tényleg ott van az a város, amit a másik nő látott, akkor ott azonnal próbálja felmérni a terepet, fedezéket keresni, olyan helyet, ahova be lehet húzódni most rögtön a lény elől, ami lehet, hogy követni fogja őket. Először azt kéne lerázni és utána jöhet majd a minden más, most ez volt a legfontosabb a számára.

A futással végül is mindenki egyetértett, hogy az lenne a legjobb, hogyha megtennék ezt a műveletet. Mogwar volt az, aki utoljára indult el, így ő láthatta a legjobban a lényt, ami hamarosan ki is bukkant a fák mögül, kidöntve azokat, ahogyan haladt. Mivel a legalább húsz méter magas volt, így mindenki más is tökéletesen láthatta.

Egy két lábon járó, színes lilás-sárgás színű hüllőszerű lény volt, nyolc szemmel a pofázmányán és hatalmas legalább fél méteres tűhegyes fogakkal a szájában. A mellső végtagok több méteres szúrófegyverszerű végtagban értek véget, a lábain pedig hatalmas karmok voltak. A fején több méteres csápok tekeregtek és önálló életet éltek, néha még egymásnak is oda-oda csaptak, haraptak.
Határozottan halálosnak nézett ki a lény és senkinek sem rémlett az, hogy látott volna hasonlót korábban. Azonban szerencsére a menekülőkkel nem foglalkozott, hanem csak a roncs körül fekvő tetemek érdekelték egyelőre és abból kezdett lakmározni, ahogyan a csápok is a fején. Eléggé ijesztő látvány volt.

Ennek köszönhetően a csapat könnyedén tudott haladni tovább és jó néhány perc futás, vagy épp erőltetett futólépésszerű haladás után a fák végre kezdtek ritkulni és az egész végén egy „szakadék” szélére értek. Lefelé fém és beton meredek lejtő vezetett, lent csövek és egy csatorna futott, ami több helyen meg volt repedve, benne növények futottak és egy kis patak. Aki botot akart szerezni magának, az tudott, ahogyan Shayla még egy élesebb követ is feltudott szedni a földről.

A túloldalon egy épület, amit erősen benőtt már a növényzet, azon túl hátrébb a fal is látszott már, ami több helyen berepedt, beszakadt, a távolban pedig egy város maradványai is látszottak emeletes házakkal. Minden úgy-ahogyan egészen jó állapotban volt még, de a növények és a moha benőtt már mindent, a hely pedig teljesen kihalt volt. Kicsivel távolabb egy hídszerű rész át is vitt arra az oldalra.

Fedezék itt nem látszott azon az oldalon, ahol a társaság volt, a túloldalon viszont az épület, a kerítés és annak hasadékai eléggé jó búvóhelyek is lehettek akár, ha valaki annak akarta használni. Egyelőre állatok sem látszottak, de a hátuk mögül a lény üvöltése még mindig hallatszott időnként.

TA-026

Az a lény nagyon ijesztő volt. Nem tudom, hogy ezelőtt láthattam-e ilyet, vagy szörnyűbbet, de az biztos volt, hogy a lehető legrosszabb amit tehettünk volna, hogy ott maradunk ebédre. Nem úgy nézett ki, mint amivel fel tudnánk venni a harcot, főleg úgy, hogy fegyver sem volt senkinél és egymás képességeit sem ismerjük, hogy csapatban dolgozhassunk. Ami azt illeti arról sincs fogalmam, hogy én egyáltalán mire is vagoyk képes, vagy képes vagyok-e valamire. Az is lehet, hogy szimpla civil voltam. Igaz, hogy az nem magyarázza meg, hogy miért érzem mások érzéseit, de bizonyára arra is van teljesen racionális magyarázat és kész.
Szerencsére nagyrészt a többiek se akartak maradni és elég sietősen el tudtuk hagyni a helyet, csak reménykedni tudtam abba, hogy nem fogja a szagunkat követni azután, hogy megtöltötte a hasát a hullákkal. Közben felkaptam két strapabíróbbnak tűnő ágat, hogy azért valami mégis csak legyen nálam, bár nem volt jelentős, de hátrányom nem származhat belőlük.
- Úgy látszik elég járatos a katonai dolgokban. Lehet, hogy korábban katona volt, vagy ilyesmi. - jegyzem meg a hosszú vörös hajú nőnek, hogy azért mással is kapcsolatot alakítsak. Legszívesebben megkérdezném a nevét, de arra aligha van lehetőségem, hiszen nem úgy tűnt, mintha bárki is tudná a nevét az itt lévők közül és elég kevesen voltak azok is, akikkel úgy éreztem, hogy el lehet beszélgetni.
Mivel a szörny hangját továbbra is lehetett hallani reménykedtem, hogy a híd irányába indul el mindenki, vagy legalább a férfi akivel beszélgettem, vagy a nő, hogy velük tarthassak. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben a szétválás ésszerű döntés lenne.

TA-052

A távozás jó ötletnek bizonyult végül. Csak egy pillantást vetettem a monstrumra, de tudtam, hogy nem igazán lett volna ésszerű taktika szembeszállni vele. A többiek se maradtak ott, feltehetőleg annyi volt bennük, hogy ne akarjanak szörnyvacsorák lenni.
Az erdőben szerencsére egy hosszabb ágat is kaptam amit botnak használhattam és egy éles követ. Amikor pedig kiértünk az erdő szélére első dolgom volt egy X-el megjegyezni az egyik fát, hogy tisztában lehessek később, ha szükséges, hogy hol jöttünk ki a sűrűből. A  szakadék túloldalán épületek és egy város látszódott. Nem úgy nézett ki, amit sokat használtak az elmúlt időben, de az volt az egyetlen hely, amit akármire is használhatnánk, ha másra nem, fedezéknek vagy búvóhelynek az éjszakára jó lesz. Éppen ezért el is indultam a híd irányába gyors de óvatos léptekkel. Attól, hogy nem látszott veszélyesnek még nem feltétlenül tituláltam volna biztonságosnak. A célom az volt, hogy minél hamarabb átérjek a hídon, lehetőleg ha van ott valaki akkor ne vegyen észre, és felmérhessem, hogy mégis mi van odaát.

Egy kaland: A Karanténvilág





Karanténvilág

---

Szerencsére senki sem akart lemaradni, vagy ott maradni, így ment emiatt neki sem kellett senkit sem magával cibálnia. Még futás közben hátrafordult, hogy megnézze milyen lény volt az, ami jött. amikor meglátta egy pillanatra meghűlt az ereiben a vér. Nem igazán tudta, hogy látott-e már ilyen, vagy ehhez hasonló lényt, de ez valami brutálisan nézett ki. Már csak a méretei miatt sem nagyon lehetett felvenni vele a harcot úgy meg főleg, hogy fogalma sem volt arról, hogy mire is képes valójában. A rohanás közben talált magának egy nagyobb botot, így azt magához vette. Máris jobban érezte magát egy kicsit, hogy volt valamilyen fegyver nála. A lény nem jött utánuk, hanem nekilátott zabálni, így kissé nyugodtabban folytatta az útját és hamarosan ki is érkezett az erdő szélére. Nem mondhatta volna komolyabban, hogy megnyugodott attól, amit látott. Volt város ugyan, de annak nyoma sem, hogy lett volna itt értelmes élet, leomlott falak, romos város, olyan épületek, amik félig leomlottak, vagy éppen benőtték a növények. Körülnézett, hogy miként lehetne átmenni a másik oldalra, mert az épület tűnt egyelőre a legjobb megoldásnak arra, hogy megbújjon, megbújjanak addig, amíg az a lény a hajónál elmegy, nem is beszélve arról, hogy a közelben kellene maradni ahhoz, hogy vissza lehessen majd menni a roncshoz később valamilyen információt kinyerni belőle. Amennyire látta a többség is a hídhoz indult, így még ő maga is ezt tette volna meg, amikor a kék lekkus lány… honnan tudja, hogy lekkuk vannak a fején? Mindegy, szóval a lány megszólította. Kedvesen, kissé anyáskodva pillantott rá és még el is mosolyodott néhány pillanatra.
- Igazad lehet kislány – felelte kedvesen.
Ha a lány hagyta, akkor még kedvesen megpaskolta a lány vállát. Igazából a haját borzolta volna meg, de az nem volt neki. Remélte, hogy tényleg katona volt és nem pedig valami gyilkos és azért van itt, mert ez a büntetése, vagy rehabilitációja. Így tényleg remélte, hogy katona volt és nem a rosszabb fajtából.
- A hídnál szerintem súly alapján haladjunk, aki a legkönnyebbnek tűnik az elsőre, a legnehezebb utoljára – hozta fel.
Nem tudta, hogy mennyire fognak hallgatni rá, de azért megpróbálta. Egyébként, ha teheti és betartják ezt, akkor utolsó előttinek marad, hogy a kiborg előtt próbáljon átmenni, ha még megvan a híd persze. Ha így van, akkor óvatosan halad, hogy megőrizze az egyensúlyát és igyekszik a stabilabb részekre lépni. Ha azonban leszakadt, akkor más átjárót próbál keresni.

---

Őt az különösebben, sőt egyáltalán nem érdekelte az, hogy jönnek-e a többiek, ahogyan meglátta a lényt úgy volt vele, ha maradnak legalább megeszi őket az a valami. Nem tudta beazonosítani, egyáltalán nem rémlett neki, hogy látott-e valaha már olyan lényt, mint az volt. De jelen pillanatban abban úgy érezte, ha a lény utánuk jönne, akkor próbálna valakit leütni, kiütni, hogy a lény azt egye meg, amíg saját maga eltud futni, rohanni. Nem volt rá szükség, a lény megállt a roncsoknál és ott kezdett enni. Sikerült felkapnia egy botot, ahogyan látta nem ő volt az egyetlen, aki így tett, hanem mások is. Nem mindenki, de a vörös szekció és a kék lány is. Valószínűsítette, hogy saját maguk lehettek harcosok, vagy effélék, amíg a többiek kevésbé. Bár annyira ez sem érdekelte, maximum amiatt, hogy mennyire tudja őket kihasználni és feláldozni azért, hogy saját maga életben maradjon. Miután kiértek az erdő szélére, akkor tényleg felmérte a terepet; volt jó pár olyan hely, ahova be lehetett húzódni és elbújni, akár a falban is voltak repedések. A tekintete a távolban levő városra szegeződött, eléggé réginek tűnt abban az értelemben, hogy régen hagyhatták már el. Így hirtelen a számára a szemközti épület tűnt eléggé érdekesnek és ez volt közel is. Talán odabent lesz fegyver, vagy valamilyen információ erről a helyről. Meg persze nem ártott volna mihamarabb elbújni, hogy a lény se akadjon rájuk. A hosszú vörös hajú nő szavaival nem törődött, hogy milyen sorrendben haladjanak át a hídon, saját maga is átindult. Lassú, óvatos léptekkel haladt, nem szerette volna, hogyha beomlik alatta, mert az kellemetlen zuhanás lett volna. igyekszik figyelni, ha beomlana alatta, akkor próbál ugrással, vagy gyors futással tovább rohanni, de remélte, hogy nem olyan nehéz a súlya. A környékét és a többieket is próbálta szemmel tartani, mert valamiért nem bízott bennük és igazából a közelükben sem akart lenni. Ha sikerül átjutnia, akkor óvatosan indul el az épület felé, ha azonban lezuhanna, próbál úgy esni, hogy a lehető legkisebb és legkevesebb sérülést szenvedje el.

A megérkezés után a csapat úgy dönt, hogy a híd felé megy, mert ott látták a legnagyobb esélyt arra, hogy átjussanak a másik oldalra. Mindezt megtudták tenni, azt már saját maguk döntik el, hogy betartják-e, amit a hosszú vörös hajú nő mondott, vagy pedig sem. Így, vagy úgy, de szerencséjük volt, bármilyen sorrendet is használtak.

A híd nem volt olyan romos állapotban és még Sheelal súlyát is kibírta, ő is áttudott menni anélkül, hogy bármi gond lett volna. ahogyan átértek a talaj érezhetően fémből volt és az épület innen még nagyobbnak látszott, mint a túloldalról és távolabbról. Szinte körülnézni sem kellett, mert több bejárat is volt rajta.

A híddal szinte szemben egy nagy hangárbejárat volt, közel öt-hat méter magas és tíz-tizenöt méter széles ajtóval. Bentre be lehetett látni, ott néhány méter után egy leengedett ajtó volt, amin néhány nagyon régi lövésnyom éktelenkedett, de ezt leszámítva sértetlen volt az egész és még terminál is látszott.

Ezen nagy és nyilvánvaló ajtón kívül három másikat is láthattak, az egyik leginkább, legtávolabb a csöveknél, vagy folyosóknál – nem lehet megmondani innen – inkább természet által alakult ki, hogy a fal beszakadt, felhasadt. A következő, ami attól jobbra volt, egy rendes személyzeti bejárónak tűnt.

Illetve még egy volt, az itt egészen közel a csapathoz a növények között, ott a fal be volt robbantva, vagy épp valamilyen éles és forró fegyverrel, talán plazmavágóval, vagy hasonlóval szétvágva. A negyedik pedig a korábban is látott hangárbejáró. A csapat szabadon dönthetett, hogy itt keresnek menedéket, vagy mennek tovább.

TA-026

- Nem vagyok kicsi, én... izé... valamit akartam mondani zsigerből, de most már sehol sincs és nem is tudom mi akart lenni. - akartam valamit mondani a nőnek a szavai után, de valahogy elmaradt az egész. Lehetséges hogy volt valami, amit ilyenkor mondtam, vagy esetleg a múltamban volt valami, amivel visszavághattam? Fogalmam sincs, az egész miatt csak erős üresség érzésem volt, hiszen olyan információt próbáltam elérni, ami ott kellett volna legyen, de nem volt sehol. Roppant különös dolog volt ez az egész, és nem könnyítette meg az sem, hogy még csak nevet sem tudtam adni se magamnak, sem pedig másnak.
- Nem lenne okos dolog, ha valahogy elneveznénk magunkat, legalább addig, amíg megtudjuk kik is vagyunk. Kényelmetlen és fura lenne számok alapján utalni egymásra és önmagunkra. - igyekeztem annyira hangosan mondani, hogy aki általában egységesen mozog velünk és a környékemen van, az hallhassa, valamint nem is tudom, hogy miért nem jutott ez eszembe korábban, hiszen annyira nem is nagy ostobaság. Feltehetőleg a pillanatnyi ismeretlen helyzet meg az óriási szörnyeteg is rásegíthetett erre a dologra, de most hogy kimondtam már sokkalta jobban érzem magam. Viszont valamire rájöttem ezzel kapcsolatban, hogy ha megkérdik mégis milyen nevekre gondoltam, hát akkor gondban leszek. Nem is tudom milyen szavakat lehetne használni egymásra, hiszen ahhoz jobban kéne ismerjük egymást, de semennyire se ismerjük egymást és azt sem tudjuk kik vagyunk. Szörnyű ez az állapot.
Amikor elértük a hidat, akkor megvártam míg kialakul a sor, amit a hosszú vörös hajú nő kitalált. Igazából csak ránézésre tudtuk megsaccolni, hogy ki mennyire is súlyos, vagy sem. Ami közben pedig a hídon haladtam át megpróbálkoztam azzal, amit korábban is csináltam, hogy éreztem másoknak az érzéseit, hogy hátha megérzem ha valaki vagy valami más is van itt. Fogalmam sem volt róla, hogy működik-e vagy sem, de egy próbát megért, és inkább most próbálom meg mikor még relatíve nyugodtak vagyunk, mint amikor valami elől menekülni kell.

TA-052

Közel sem érdekelt, hogy mégis milyen sorrendet akarnak felállítani a hídon való átkeléshez, elsőként akartam átjutni, hogy felmérjem a helyet még azelőtt, hogy egy kis csapat bemasírozna oda. Ostobaságnak tartottam, hogy nem gondoltak erre, vagy egyáltalán fel sem merült bennük. Azzal semmit sem érnek el, ha mindenhova kézen fogva mennek, hiszen ha valaki vár rájuk, akkor mindenki csapdába fog esni. Ezért is mentem előre én, hogy felmérjem a helyet még azelőtt, hogy ez megtörténne.
A hídon átérve a hangár felé vettem az irányt. Egyértelműen a terminál volt a célom, és igyekeztem úgy haladni, hogy a lehető legláthatatlanabb legyek és a legtöbb fedezékben mozoghassak. Reménykedtem, hogy a terminál működőképes és valamiféle információt szerezhetek erről a helyről, már az is haladás lenne, arról álmodni sem merek, hogy lenne egy lista arról, hogy kik és mik vagyunk, vagy voltunk. Ha nem is működik, azért megpróbálom megnézni, hogy van-e mód arra, hogy üzembe helyezhessem.
Ha sikerül, akkor amennyi információt csak lehet igyekszem kinyerni belőle, ha pedig nem sikerül, akkor olyan módon, ahogyan ide jöttem, fegyvert próbálok keresni idebenn, vagy ha arra nincs lehetőség, akkor célba veszem a következő használható bejáratot egy másik épületbe.

Egy kaland: A Karanténvilág





Karanténvilág

---

- Fiatalnak nézel ki, nagyon is, még szinte gyereknek – mosolygott még mindig kedvesen, kissé anyáskodva.
A nő annak megörült, hogy azért néhányan igyekeztek betartani azt, amit felhozott, hogy miként haladjanak, még úgyis, hogy a végén kiderült, hogy minderre nem igen volt szükség, mert még a gépnek tűnő alakot is elbírta a híd és nem omlott be. Azért azt remélte, hogyha az a valami, amit láttak az utánuk jön, azt már nem fogja. De egyelőre úgy tűnt, hogy az még mindig nem akart jönni, így akkor volt egy kis idejük, hogy körbenézzenek. Azt hamar látta, hogy több olyan hely is van itt, amin be lehet menni, korábbi harcok nyoma látszott, bár nem tudta eldönteni, hogy ezt úgy okozták-e, hogy egymás ellen harcoltak az itteniek, vagy pedig az olyan lények ellen, mint amit láttak az erdőben. Itt ezen a helyen pedig maradt az, hogy bemenjenek, amire még több lehetőség is volt. Egy nagy ajtó, terminállal. Fogalma sem volt róla, hogy ért-e hozzá, vagy van-e benne energia, így nem biztos, hogy ott bejutottak volna. A következő – jobbról balra haladva – egy harc által keletkezett hasadék, majd egy rendes ajtó és a legtávolabb beszakadt, vagy betört csövek. Azok nem biztos, hogy vittek bárhova is, így azt egyelőre hanyagolta volna, a másik ajtót sem biztos, hogy ki tudják nyitni, így szerinte is maradt az, ahova Huszonnyolcas már elindult, hogy megnézze azt és a fiatal férfi is követte őt. A többiekre pillantott, hogy ők mit tesznek, szíve szerint előre ment volna, hogy ő legyen az első, hogy a többieket figyelmeztethesse hogyha gond van, de azért annyira kitűnni sem akart közülük. Szóval úgy döntött, hogy inkább megkérdezi, hogy hol és milyen feladatot lásson el.
- Menjek előre, vagy inkább hátulról fedezzem a csapatot? – kérdezte a többieket.
Annak a függvényében fog cselekedni, amit a többiek mondanak neki, ha azt kérik, hogy menjen előre, akkor megteszi, lassan óvatosan figyelve mindenre. Ha hátul marad, akkor hát hátul marad és csak akkor megy be, ha mindenki megtette, aki erre megy. De ettől függetlenül ő maga is próbált benézni a járatba, hogy mi lehet ott.

---

Ami azt illette a másik vörös nőt, aki a 69-es számot viselte nem különösebben érdekelte az, hogy a híd megmaradt és mindenki más átjutott, neki az volt a lényeg, hogy saját maga megtegye mindezt. Jobb lett volna, hogyha a kiborg, vagy gép alatt beszakad, de nem tette. Amint átértek, akkor ő maga is azonnal igyekezett a területet végignézni, közelebb ment az épülethez és ott először a hangárszerűség bejáratát nézte meg. lövések nyomai, terminál. Megvárta, hogy van-e olyan, aki odamegy a terminálhoz, hogy megnézze. Ha nem volt, akkor saját maga fogja megtenni. De előtte még innen távolról igyekezett felmérni a többi bejáratot is. Az egyik természetesen szakadt be a kinézete alapján, a csöveket az épület méreteihez elég nagynak vélte, de éppen ezért gondolta úgy, hogy azokban lehetnek ragadozók, vagy bármilyen más állatok. A következő maguk felé egy rendes bejárat volt, amihez lehet, hogy ugyanúgy kell kód, vagy bármi, mint ahol most ő maga volt, aztán hangár melletti egy csatából származó sérülés volt, ami köré már többen oda is gyűltek. És ezen felül volt az a hangár, amit ő maga akart megnézni. Szóval most már, hogy körbenézett és végignézte a dolgokat, akkor a hangárajtóhoz igyekezett odamenni. Nem szólt bele abba, hogy a másik vörös hősködni akar, az ő dolga, legalább addig sem saját maga sérül meg, hanem az a nő. Próbálta végignézni a falat, hogy lát-e rajta valamilyen repedést, okozott-e valamilyen más károsodást is a lövés, esetleg lát-e valamilyen szellőzőt. Ha nem, akkor tényleg a számítógéphez, terminálhoz lépett, hogy megnézze, hogy működésbe tudja-e hozni esetleg. Ha igen, akkor megnézni, hogy mit is tud vele tenni, ha azonban nem, akkor csatlakozik a többiekhez, mert az volt a legígéretesebb bejárat az összes közül, ahogyan látta.

Ingrid és Shayla nekilátott megnézni azt, hogy a számítógép, avagy a terminál működik-e a hangárnál, de sajnos semennyi energia sem volt benne és nem is tudta mindazt életre kelteni egyik nő sem, mert szét volt lőve a kábelrendszere a háta mögött, így nekik is csatlakozniuk kellett a többiekhez, akik a betépett falnál igyekeztek bejutni az épületbe.

Közben Aeyaj felhozta, hogy el kéne neveznie magukat a csapatnak valaminek, hogy ne csak a számokat lássák. Ahogyan ezt elmondta saját maga számára a „Kislány”, vagy a „padawan” név ugrott be, hogy ez volt ismerős. Rhys számára a „Csillagvirág”, vagy „Sólyom-1”. Ingridnek a „Hetes”, vagy „Boszorka”, Jonathannak is a „padawan”, vagy „tanítvány”, esetleg a „kölyök”.

Shayla-nak a „Ophi” név villant a tudatába, Mogwar-nak a „Tépő” név, míg Sheelal számára a „Geelan” név. Azt egyikőjük sem tudta, hogy honnan jöttek ezek a nevek, de ezeket a sajátjaiknak érezték valamiért és talán mégiscsak jobb volt, mint a számok, amiket a ruhájukon viseltek.

A többiek közben megérkeztek ahhoz a részhez, amit kinéztek maguknak és mindenki be tudott nézni az épületen belülre. A folyosó ott bent két irányba ment, az egyik a hangár felé, aminek a végén zárt ajtó volt, addig is több épületelem és kábel lógott le fentről. Az egész hely részben poros volt és úgy tűnt, hogy nagyon régen elhagyatott.

A másik oldal is hasonló volt, ott már néhány kábel is lelógott a falakból, ahogyan a növények kezdték átvenni az irányítást. Ez az oldal úgy húsz-huszonöt métert haladt, a folyosó végén részlegesen nyílt ajtó volt látható, amin át erős fény szűrődött be a folyosóra és nem lehetett belátni az ajtón az erős fény miatt.

Ha valaki belépett már a folyosóra, akkor halható volt, hogy a léptek némileg vízhangoznak a fémes padlón. A padló is be volt omolva pár helyen és minden erősen rozsdásodott már, itt is látszott, hogy minden nagyon, de nagyon régi lehetett. Azonban az talán megnyugtató volt, hogy minden fémesen sírt, ha mozgott valaki, így más mozgását is talán hallani lehetett volna.

Azonban semmilyen más zajt nem lehetett azon kívül hallani, amit a csapat okozott. Ezalatt Aeyaj kinyúlt az Erőbe, próbált másokat keresni, de csak a többiek érzéseit érezte. A legtöbbek felől még mindig zavart, hogy nem tudják hova tenni a dolgokat, Shayla felől nyugodt hűvösséget, míg Ingrid felől olyan kegyetlen ridegséget és hideget, mintha érzelmei se lettek volna, úgy uralta őket, de az egésztől őt magát is a hideg rázta ki.