Astro pláza

Fegyvert nemigen találtam, a könyvek meg teljesen üresek voltak. Nem szerencsés, de legalább így biztosan elmondhatom, hogy nem árultam el a hagyományokat. És még mindig bízhattam benne, hogy a varázsló majd kitalál valamit.
Ő viszont nem úgy nézett ki, mint aki bármit is kitalálna. Legalább olyan tanácstalannak tűnt, mint én. A válasza, miszerint soha nem tanult varázsolni, kimondottan meglepett, főleg amikor megmutatta a könyvében levő irkafirkákat. Hiába ráncoltam a szemöldököm, nem tudtam hová tenni a könyvet. Talán mi is használunk ilyet New Orleansban... de lehet, hogy csak Haitiben van ehhez fogható, vagy Afrikában. De az teljesen biztos, hogy nem osztják ki ilyen kontároknak... és persze nekem sem.
Próbáltam összerakni a képet. Egy átlagember varázskönyvet kap, és mágussá alakul, egy másik fejszét kap, és barbárrá válik (már ha előtte normális volt), én meg...
Ekkor azonban a farkas betörte az ajtót, amin mosolyognom kellett. Mindig szerettem, amikor egy-egy lupine az erejével akart minden problémát megoldani. Sok régi emléket hozott vissza...
Őt rögtön a fejszés ember követte, aki viszont egyre jobban aggasztott. Ahogyan nyugtalanul nézelődött... egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy nem minket fog legközelebb lekaszabolni, ha nem győzzük meg, hogy egy oldalon állunk. Szépen elhátráltam a könyvtől, és utána siettem.
- Heló... Én Aina vagyok... New Orleansból - próbáltam lehetőleg úgy megszólítani, hogy akkor se üthessen le azonnal, ha felhúzná magát - Kint jól elkaptad azokat a lényeket. Már jártál itt korábban, igaz?
Nem a legjobb kezdeményezés, de reméltem, hogy amíg velünk beszél, addig nem borul el az agya. Meg amúgy tényleg érdekelt, hogy honnan ismeri a helyet. Ha már kijutott innen egyszer, talán nekünk is segíthet ebben.

Sam követi a bundás korcsot fel a lépcsőn. Elsőre jó ötletnek hangzik, hisz így ha van ott valami hasznos például egy vadászpuska akkor nem nyúlhatja le előle. Később már nem találja olyan hihetetlen jó ötletnek hisz előtör belőle a paranoia. A hátába kerülhetnek és megölhetik ha nem figyel. Érkezik is egy lány, aki már próbált vele barátkozni. Túl régóta éli már meg ezeket az álmokat ahhoz, hogy megbízzon bárkiben. Egyből dühösen villan a lányra a tekintete és megszorítja a vállán pihenő csatabárdja nyelét.
-Távolságot tart vagy kitekerem a nyakad lombrágó!
Ha hallgat a jó szóra akkor nem is tesz Sam semmit csak megy fel a lépcsőn és gyanúsan méregeti az elől haladó bundást, a mögötte lépkedő lányt és magát a környezetet. A bemutatkozással nem törődik. A kérdésre bólint.
-Hónapok óta minden este ez történik velem. Ha tényleg igazi vagy akkor veled is ez lesz mostantól. Minden este megdöglesz. Lesz, hogy lekaszabolnak, lesz hogy vadállatok tépnek szét, lefejeznek, felakasztanak, vízbe fojtanak, felgyújtanak, rád szakad a plafon, szétnyílik a mellkasod és démonok másznak elő belőle és nem tehetsz semmit. Semmit! De ha nem vagy igazi és meg akarsz ölni akkor add fel mert nem hagyom magam. Most nem hagyom magam. Elegem van.
Őrült tekintettel nézi a környezetét. A lány jól mérte fel. Kevés kell neki ahhoz, hogy ne őket nézze ellenségnek és támadja meg.

Már láthattam ilyet korábban, igen. Sőt, tanultam is róla! Az asgardiak valami ilyesmi varázslattal mutatkoztak be annak idején, amikor először eljöttek. Ők is át tudtak alakítani mindenkit... de a mikulás miért tett ilyet? Hogy lehetett képes arra, hogy elvágjon engem Legbától? És... pontosan mit csinált velem? Még mindig több kérdésem volt, mint amennyivel egyszerre foglalkozni tudtam volna.  
A barbár kitörésére azonnal megtorpantam. Lombrágónak még sohasem címeztek... De nem is baj, még mindig jobban hangzott, mint a szörny, boszorkány vagy démon.
- Aha - mondtam végül bólogatva, mert nem egészen tudtam mást reagálni. Még mindig rendkívül feszültnek látszott, és az alapján amit elmondott, nem is csoda. El is terveztem, hogy ha valahogy kijutunk, feltétlenül beajánlom egy houngannál. Papa Doc biztosan tudná, hogy mi a baja...
- Mi igaziak vagyunk... én az vagyok - biztosítottam, és reméltem, hogy ezzel ő is lezártnak tekinti a beszélgetést, és tovább megy. Úgy képzeltem, hogy bevonhatom őt is jobban a csapatba, és nem számítottam arra, hogy jelenetet rendezünk a lépcsőn.

Ben:
Igazán érdekes ez a könyv. A rúnák úgy változnak, ahogy én akarom. Szinte bármilyen varázslatot képes lennék végrehajtani a könyv segítségével? Remélhetőleg ez a továbbiakban is hasznosnak fog bizonyulni. A gondolkodásomat egy hatalmas reccsenés és egy puffanás zavarta meg. A hang forrása felé pillantok és meglátom, hogy bundás barátunk épp most döntötte ki a szoba középső ajtaját. Nem értem mire jó ez a fölösleges erőszak, de ha őt ez teszi boldoggá, hát csinálja, amíg nem fordul ellenünk, addig nem is érdekel különösebben, hogy mit csinál. Vagyis abban az esetben mégis érdekel, ha az a cselekvés a csapatot veszélybe sodorhatja. Jobb lett volna, ha nem dönti ki barbár módon azt az ajtót, mert akkor esetleges menekülés esetén, feltartóztathattunk volna vele a szörnyeket, legalább pár másodpercre. Mivel a többség elindul a középső ajtó fele, én inkább a jobb oldali ajtót mögé néznék be. El is indulok felé, és megpróbálom kinyitni, viszont ha zárva van, akkor egy varázslattal próbálom meg kinyitni, de ezek előtt még kipróbálok valamit. Méghozzá azt, hogy van-e olyan varázslat ami kijuttat minket ebből a világból. Valószínűleg nem fog összejönni, hiszen az úgy túl könnyű lenne, de végül is egy próbát megér.

Shadow Wolf:
Én megyek elől természetesen, bár nem igazán örülök annak, hogy mások is jönnek utánam. Sőt, kifejezetten idegesít, de megpróbálok uralkodni magamon és nem foglalkozok velük. Nem elég, hogy utánam jönnek, de pofáznak is közben. Itt akar az a lány is barátkozni, ahelyett, hogy a lényegre koncentrálnak. Viszont a férfi kezd egyre rokonszenvesebb lenni számomra, de ugyanakkor aggaszt is. Bár a stílusa tökéletes, de mindezek ellenére egy őrült, így nem örülnék, ha az egyik pillanatról a másikra engem támadna hátba az igazi ellenség helyett. A lépcsőn felérve teljesen elönt a méreg, legszívesebben pórig égetném ezt az egész helyet.
- A jó büdös életbe!
Nem lesz elég időnk átnézni ezt a házat és ki tudja, hogy az ajtók mögött milyen csapdák és ellenségek lapulhatnak. Csak arra várnak, hogy kétségbeesett pillanatunkban lecsaphassanak ránk.

Infó:

//Hétfőn lesz új kör.//

Valószínűleg ha a lány nem egy csinos elf testében lett volna hanem a sajátjában akkor Sam inkább a korcs jelzővel illeti. Így is elég ereje volt a figyelmeztetésének mert a lány megállt. Álltak hát ott a lépcsőn. Addig míg a lány nem tudja elhitetni Sam-el, hogy ez nem egy álom ami lehetetlen addig esélyt sem fog kapni a bizalomra. Talán még az után sem. Főleg mert ő egy korcs.
-Persze, hogy ezt mondod.
Mert, aki nem igazi az általában be szokta vallani mi? Azért Sam sem hülye. Szerinte. Viszont megy föl a lépcsőn. Közben pedig élezi az érzékeit, hogy ha a lány ezt a pillanatot találná alkalmasnak a hátbatámadásra akkor egy gyomorrúgással leküldje a lépcsőn. Bár erre Sam képzelgései ellenére nincs sok esély úgyhogy valószínűleg felérhet a lépcsőn. A káromkodó kutyával Sam nem törődik. Berugdossa az ajtókat hátha talál valamit. Meg ugye azért is mert ott is rejtőzködhet valami szörny, ami aztán rá akar majd támadni.

Ben:
Szinte éreztem, hogy az ajtó be lesz zárva, de nem estem pánikba, hiszen nálam van a varázskönyv, ami megoldás lehet minden problémámra. Ki is nyitom a könyvet és a szükséges varázslatra gondolok, ami alapján meg is jelenik a rúna a lapokon. Ismét megérintem és varázslat idáig hatásosnak tűnik, hiszen egy kattanó hangot hallok. Bizakodva nyúlok ismét a kilincs felé, ami a mágiának köszönhetően most kinyílik. Amint kinyitottam az ajtót elvakított a fény és jéghideg fuvallat csapta meg az arcomat, mintha valami bűvös hűtőszekrénybe nyitottam volna be. El kell egy pár pillanat, mire hozzászokok ehhez a nagy erejű fényhez és amit látok, az több, mint megdöbbentő. Egy fényes, havas táj terült el az ajtó túloldalán, mintha egy másik világ kapuja lenne. Az első gondolatom, hogy azon a vakító helyen, biztos, hogy nem kellene tartanunk ezektől a lényektől egy ideig. Már lépnék is be az ajtón, mikor eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül. Olyan egyszerű lenne mindent hátrahagyva belépni ebbe a biztonságosabb zónába, de végül is miért is ne tehetném. Ezek csak idegenek, miért is szólnék nekik erről a csodálatos helyről? Itt kéne hagynom őket, hogy oldják meg ahogy akarják. Én nem kértem ebből a marhaságból. Míg magammal vitatkozok, eszembe jut egy fontos tényező, Emily. Végül is eldöntöm, hogy szólok a többieknek.
- Ezt nézzétek! Találtam egy biztonságos, másik világot!
Ezután be is lépek az ajtón, nem törődve azzal, hogy mit hagyok magam mögött, vagy hogy mi lesz ezután. Csak remélem, hogy végre kijuthatok ebből az őrületből.

Shadow Wolf:
Az őrült barbár neki lát az ajtók feltörésének. Remélem, hogy gyorsan végezünk majd a szobák kibiztosításával. Kíváncsian figyelem, hogy vajon mi a jó büdös francot találunk az első ajtó mögött. Az ajtót könnyen berúgja a barbár, de balszerencséjére nem mosatlan szennyesre se koszos bútorra nem talált, viszont ehelyett egy sokkal érdekesebb dolog bújt elő a sötétből. Csápok ragadták meg a barbár lábát és elkezdték befelé húzni a szobába. Kimondottan élveztem látványt és kíváncsian vártam volna, hogy ebből miként mászik ki, ugyanis én a világért se segítenék neki, de velem is történni kezdett valami furcsaság. Az egész testen félig áttetsző lett, mintha köddé váltam volna, szó szerint. Idegesen nyúlok a következő ajtó felé, hogy megtudjam át tudok-e menni rajta.

Infó:

Ki szerettem volna próbálni a furulyát. Az újonnan megjelenő tárgyak mindenkinél hasznosak voltak, nem láttam okát, hogy nálam miért lenne máshogy. Az egyetlen baj az volt, hogy nem tudtam, hogy hogyan csináljam. Nem fújhattam bele csak úgy spontán. Legjobb esetben is hülyén nézett volna ki, ha nem csinál semmit... legrosszabb esetben meg elszabadíthatott volna valamit. Így végül nem próbáltam ki, csak vártam a megfelelő pillanatot.
De úgy tűnik nem volt rám szükség ahhoz, hogy a szörnyűség elszabaduljon. A barbár berúgott egy ajtót, ami mögül azonnal csápok tekeredtek rá, és elesett. Ha ez nem lett volna elég, ezzel szinte egy időben a farkas is köddé vált. A két legerősebb tagunkkal jöttem fel, és mégis csak egy pillanat kellett ahhoz, hogy egyedül maradjak. Talán lehetett valami a barbár szavaiban. Tényleg jó úton haladtam afelé, hogy meghaljak a többiekkel együtt.
Legszívesebben azonnal visszaszaladtam volna a lépcsőhöz, de azért azt mégsem tehettem. Már egy csapatféle voltunk, és nem engedhettük meg magunknak, hogy egyesével eltünedezzünk. Valószínűleg egyedül én sem húztam volna sokáig. Pár lépésnyi hátrálás után összeszedtem magam, és elindultam a barbár felé. Az új szörnyhöz azért nem akartam közelebb menni, mint feltétlenül szükséges.
Bedobtam a lámpásomat a szobába, (ami talán butaság volt, de akkor jó ötletnek tűnt,) és megpróbáltam visszajuttatni a fejszét a tulajdonosához. Ő biztosan jobban értett hozzá, mint én.

A helyzet valahogy úgy alakult ahogy minden este szokott. Minden ijesztő és veszélyes majd amitől félt Sam az be is következik és valami ki akarja őt nyírni. Berúgja az ajtót és csápok ragadják meg a lábát és rántják ki alóla. A csatabárdja eltűnik és az eddig magukat társaknak hazudó valakik természetesen nem segítenek és az egyik el is tűnik. Nem marad más mint, hogy magán próbál segíteni. Üvölt mint a malac, káromkodik, rúgkapál és igyekszik amiben csak tud megkapaszkodni. A helyzet reménytelen, de úgy tűnik mégsem úgy alakulnak a dolgok ahogy szoktak. A lombrágó odadobja neki a csatabárdját amivel le is sújt a csápokra. Azokból pedig nem sav vagy tűz vagy ilyesmi jött ki hanem egyszerű vér és vissza is húzódtak őt elengedve. Sam még pár pillanatig feküdt ott a földön lihegve majd a lányra nézett értetlenül, majd maga elé és felkelt. Ezek után megfontoltan szólalt meg.
-Ha ezt túlélem és te tényleg igazi vagy akkor kapsz egy csókot.
Majd a másik reakcióját meg sem várva a vállára kapja a csatabárdját és elindult le a lépcsőn ahol valami biztonságos dologról volt szó. Ha ő is látja a másik világot akkor ő is átmegy. Ennél a démonok által megszállt bolondokházánál csak jobb lehet. 

//Köszi Nefi  <3//

Ééééés már el is vesztettem a lámpásomat. Az előző lényekkel ellentétben ezt egyáltalán nem ijesztette meg a fény, hanem egyenesen kioltotta azt, mielőtt célba ért volna. A barbár csatabárdja szerencsére sokkal hatásosabb volt. A csápok visszavonultak, és még be is csukták maguk mögött az ajtót. Aztán újra csend lett.
Igyekeztem nem remegni. Vetettem pár pillantást a farkas felé, aki idő közben megint előkerült. Egy kicsit csalódtam benne benne. Mi van, ha tényleg nem is volt igazi? Őt pont nem láttam emberi formában... De azt is el tudtam képzelni, hogy akaratán kívül tűnt el. A fánál mellettünk harcolt... Már nem bíztam benne annyira, de még mindig úgy éreztem, hogy a mi oldalunkon áll.
Aztán a figyelmem ismét a barbár felé terelődött. Ő ugyan úgy elhallgatott, mint én. Pár pillanatig csak meredtünk egymásra, aztán felkelt, és egy csókot ígért, amennyiben túléljük!
Hát... Tyű! Ez akár lehetett volna nagyon romantikus is, csak hát... Igen... Bár persze ki tudja, lehet, hogy az életben egy normális fickó volt, és csak az 'álomvilágban' ennyire vad... Meg hát most, hogy már valószínűleg nem tekint ellenségnek, talán... De ezeket a lehetőségeket igazán nem ott akartam megfontolni. A lényeg az, hogy a barbár alaposan meglepett. De nem is várt választ, így elkerültünk egy kellemetlen hallgatást.
Aztán elindultunk vissza a lépcsőhöz. A csapat egyetlen lámpása nála volt, így nem volt más hátra, mint követni a biztonságosabb tájak felé.

Ben:
Az ajtón átérve ismét megcsapat a jéghideg szél és rettentően fázni kezdett, de ezen nem csodálkozott, hiszen valahol az Északi-sark közelében lehet, ahol eszméletlenül hideg van. Körbenéz, hogy az ajtón eltűnt-e, de nem. Ennek kicsit örül, de aggódik is, mert akkor azok a sötét lények is átjöhetnek majd az ajtón. Szerencséjére, még egy házat is megpillant a távolban, ahol talán megmelegedhet. El is indul a ház felé nagy léptekkel, ugyanis a hóban eléggé besüpped. Közben azon gondolkodik, hogy milyen szuper, hogy rátalált erre az ajtóra és erre a házra, hogy ne fagyjon meg. Nagyon örül az egésznek, amíg a fejébe be nem fészkeli magát egy gondolod. Ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Lehetséges, hogy ez a ház egy csapda, de nincs más esélyem, ha nem nézek be a házba, akkor pillanatokon belül megfagyok és, ha visszamennék az ajtón akkor meg az árny ördögök tépnének szét. Inkább a lehetséges csapdát választom, mert ott van talán a legtöbb esélyem a túlélésre.

Shadow Wolf:
A kísérletem végeredménye, részben dühítő, de részben jó. Egyrészt jó mert nem haltam meg és nem vagyok szellem, másrészt azért dühítő, mert nem tudok átmenni a falakon és embereken. Eredeti alakom és színeimet is visszanyertem, de még mindig nem tudom mi volt ez az egész. Ezt az ajtót is ki tudnám nyitni, de az előbb történtek után inkább jobb, ha nem próbálkozok ezzel és megyek a többiek után.

Nem gondolkodtam tisztán, abban biztos vagyok. Nagyon közel álltam hozzá, hogy leguruljak a lépcsőn, de szerencsére erre végül nem került sor.
Lent furcsa látvány fogadott... Bár már igazán hozzászokhattam volna. Egy karácsonyi vásárból egy középköri faluba kerültem, ahonnan a szörnyek egy viktoriánus (legalábbis azt hiszem viktoriánus) házba üldöztek, amiben csápos lények éltek. Miért ne lehetne az egyik ajtó mögött Narnia?
Ez előtt fel sem tűnt, hogy mennyire kellemes volt eddig a hőmérséklet. A sarki levegő azonnal emlékeztetett rá, hogy majdnem az egész nyakam és vállam szabadon volt. Nem éppen hideg éghajlatra tervezték a ruhámat... de legalább a hasam nem volt kinn. Nem tudom, hogy a barbár és a csápos nő hogyan bírta.
A 'varázsló' a ház felé tartott, így én is elindultam utána. Ő találta a helyet, reméltem tudja, hogy mit csinál. Valami viszont nem stimmelt a házzal... Miért tartana bárki rénszarvasokat és pingvineket?
Hamarosan felbukkant a lakó is, aki nem nagyon örült nekünk... Nem voltam abban a hangulatban, hogy végighallgassam, hogy szörnyű természetellenes démonok vagyunk, akik ártatlan családokat szakítanak szét. Mondták már elegen. Hívhatnának valami másnak, például... lombrágónak?
De aztán hirtelen megvilágosodtam. Kivételesen nem én érdemeltem ki a démon titulust, hanem a társaim. Egy farkasember, egy halálnak öltözött varázsló, egy tüskés barbár és egy rovarpapnő... Itt egyedül én nem voltam ijesztő. Legalábbis erősen reménykedtem benne, az arcomat még mindig nem volt alkalmam megnézni (csak a füleimet...).
- Nem vagyunk démonok - mondtam a hölgynek, aki furcsán ismerős volt - Minket a Télapó varázsolt ide, valami... asgardi mágiával azt hiszem.

Sam is lement a lépcsőn. Ami ott fogadta nem lepte meg őt sem nagyon. Nem is gondolta túl a dolgot. Egy démonoktól hemzsegő sötét fura ház vagy egy téli táj, ami látszólag békés. Sam nem sokat tud amúgy írségéről, de azt igen, hogy jól bírják a hideget. Inkább választja, azt mint a démonokat vagy a semmiből felbukkanó csápokat. Ugyan olyan bizonytalanul néz szét itt is mint az előző világban. Vissza gondolva eszébe jut, hogy felgyújthatták volna azt a házat minden szörnyűségével együtt. Most már mindegy. Összébb húzza magán azt a medvebőrt és gyanakodva végignéz a pingvineken és a szarvasokon. A társain kívül azok a legveszélyesebbek akiket most lát. Bár nem sokáig felbukkan egy öregasszony aki el akarja őket zavarni. Valahogy Sam kezdi átlátni a helyzetet amibe került. A kézbe kapja a csatabárdját és dühösen rárivall Mrs. Clausra.
-Fogd be a pofád vénasszony! Vigyél vissza New Yorkba, de kurv@ gyorsan mert vissza akarom kapni az életemet. A test maradhat, de az életemet akarom.

A néni hamar rájött hogy tényleg nem vagyunk démonok, így nem kergetett el minket a seprűjével. A mondandóm többi részén viszont csak megnyugtatóan nevetett, de a kedvemet hamar elvette a mellettem felhangzó káromkodás és követelőzés.
Viszont ami ezután történt, az sokkal jobban megijesztett, mint kellett volna. A hölgy odalépett a barbárhoz, és egy hangos csattanással pofon vágta! Hát volt fogalma arról, hogy éppen kit ütött meg?! Mint kiderült, volt róla fogalma, de akkor is...
- Ne bántsd... - a kezemet finoman a barbár (, vagy mint kiderült, Samuel) vállára tettem, és reménykedtem benne, hogy nem akarja felaprítani a nénit. Nem hittem, hogy megállíthatom, ha mégis emellett döntött volna, de nem is gondoltam, hogy erre sor kerülne. Azt azért már tudnia kellett, hogy én valódi vagyok...
Sokáig emésztgettem az ezután hallottakat. Először is kiderült, hogy az igazi Télapónak köszönhetjük a túránkat, és hogy semmi misztikus nincsen benne. Ha valaki megkérdezte volna, hogy tudtam-e, hogy a Mikulás is mutáns, szerintem jól válaszoltam volna, csak hát nem ő ugrik be először, amikor veszélyes mutánsokat kell sorolni. Annak idején a barátaim között volt egy-két Magneto rajongó (sőt, néhányan Apokalipszist is kedvelték), viszont senkitől sem hallottam, hogy a Télapóhoz akarna csatlakozni.
- De igen... Azt hiszem ő tette - feleltem Mrs. Claus kérdésére - Egy karácsonyi vásárban voltunk amikor... lelőtt minket egy gépfegyverrel. Ezután kerültünk ide.
Úgy éreztem, hogy lassan összeáll a kép. Ha valóban egy démon (vagy esetleg egy petro loa) állt emögött, érthető, hogy ilyenkor érkezett. A téli napforduló környéke intenzív időszaknak számít New Orleans-ben is.

//A dobás véletlen volt... Bocsi   //

Valószínűleg ha Sem tényleg egy barbár és megélte volna azokat a dolgokat mint az akkor élők és abban a kultúrában nőtt volna fel akkor visszakézből olyat lekevert volna a vénasszonynak, hogy az csak nyekken. Csakhogy Sam csak egy barbárrá változott drogfüggő, gyenge idegekkel rendelkező és keménykedő, de valójában igazi veszélyben nyuszi srác. Így nem akart megölni egy öregasszonyt csak mert felképelte. Nem is volt szükség a nyugtatgatására. Konkrétan lefagyott. Ezt, nem várta. Csak nézett maga elé, hogy mi történt majd dühösen megvakarta a fejét és elkezdett magában csodálkozva motyogni. Úgy látszik neki itt akadt ki a furcsaság mérője.
-Hát ilyen nincs. Hát eszem, f@szom megáll. Hát cucctól nem lehet ilyet haluzni baszics. Hát a kurv@ anyját! Hát ezen besz@rok. Azt, a g*eci!
Párszor megvakarja a fejét majd az egész helyzet bizarrságán felröhög magában. Ha reggel valaki, azt mondja neki, hogy egy barbárrá fog változni mert lelövi gépfegyverrel a télapó, aztán démonokkal küzd egy házban ahonnan egy ajtón át az északi sarkra jut ahol leteremti a télapó neje akkor megkérdezi, hogy mit szívott és kitől szerezte az anyagok, hogy bejelentse a riválist.

Samuel nem kezdett el őrjöngeni, ami szerintem sikernek számított. Helyette folytatta a káromkodást. Nem túl kedves, de többnyire veszélytelen elfoglaltság.
A Mikulás felesége ezalatt valami nagy erőre gyanakodott, ami megronthatta a férjét, aztán közölte velünk, hogy nekünk kell tennünk ez ellen valamit.
Én elméletileg nagyon fel voltam készülve az efféle feladatokra. Összesen már majdnem fél évet tanultam a szellemekről... bár éppen az elűzésükben nem voltam járatos. Egy-két feldúlt lélek még elment volna, de egy igazi démon? Esélytelen...
Amikor Mrs. Claus Rudolfot vezette hozzánk, újra eszembe jutott, amit a barbár mondott. Ez csak nem lehetett mind igaz. Nem tűnt álomnak, inkább tényleg úgy hangzott, mint egy karácsonyra összedobott tévéfilm...
De nem volt mit tenni. Akár igaz, akár nem, a hóban nem akartam tovább ácsorogni, és a néni sem tűnt úgy, mint aki meg akarna hívni minket egy teára az út előtt.
A rénszarvassal nem tudtam pontosan, hogy mit kéne kezdenünk. Szeretem az állatokat (ők nem mindig szeretnek engem), és szívesen vettem volna, hogy utazhatok Rudolffal, viszont öten csak nem ülhettünk fel rá. És én amúgy sem hittem, hogy szoknyában meg tudnám tenni az utat. A sima lovaglás még úgy-ahogy sikerülne, de féloldalasan még sosem próbáltam.
- Oké... - mondtam végül. Eddig is én folytattam a beszélgetést (ha nem számoljuk Samuelt), és valamit csak kellett válaszolni. Kinyúltam a kantárért, és reménykedtem, hogy hamarosan kiderül, hogy hogyan tovább. Vagy felébredek! Azt is szívesen vettem volna.

A helyzet nagyszerű. A télapót valami démonoknál is rosszabb dolog szállta meg és az öregasszony kitalálta, hogy ők menjenek és állítsák meg hisz őket már amúgy is egyszer átváltoztatta az ura. Valóban sokat fog Sam kezdeni az izmaival és a csatabárdjával egy gépfegyveres szociopata ellen, aki az egyik legerősebb mutáns is csak úgy mellékesen. Végül is erre való a SHIELD meg a katonaság, hogy egy csapat civil csinálja az ilyeneket. És még ő lett gonosznak nevezve.
-Nem vagyok gonosz! Az öreg bekattant, lelőtt, démonok közé b@szot, hogy kinyírjon és én vagyok a gonosz b@ssza meg? Még nem is öltem csak önvédelemből a kurv@ anyját!
Ez mondjuk igaz. a HYDRA katonák támadása során rájuk lőtt. Meg álmaiban mikor meg akarják ölni akkor önvédelemből próbál akár ölni is, de bármi más céllal még nem lőtt rá senkire.
-Erre a dögre meg rá se férünk mind. Hárman is csak nehezen.