Astoria Plaza hotel, Queens

//Előzmény: Triskelion, Manhattan//

Jon némileg bosszús volt, hogy ismét csak kispadra száműzték őt, amikor már kellően bizonyított eddig is, hogy bőven a frontvonal első sorába való, nem pedig a hátsóba az újoncok babusgatására. De ezt, ahogyan Lyesmith remekül mondta valakinek el kellett végeznie. Azt már teljesen megszokta, hogy ő irányítja a csapatot, ez elég régóta volt, amióta egyszer Caulfield-rel való közös akció után Danvers csak rá hagyta a többieket már. Az első ilyen küldetésén vesztette el Boon-t is, pont egy Bosszú Angyal feladaton. A feladatot teljesen felfogta és megértette, így az épületben várakozott a többiekkel. Az ellenfél, akárcsak másokat őt is nyugtalanította és mégis azok alapján, amit hallott némileg tiszteletet is érzett a férfi iránt, hogy ennyire jó lett emberként. Olyan szintet ért el Castle, amit Miller is kitűzött még évekkel korábban magának. Ő maga plusz fegyvereket nem kért, csak a saját két pisztolya, a rendes és kábító lövedékekkel, illetve az alkarján az órának tűnő energia-pajzsa. A speciális golyóállómellényre sem tartott igényt, mert a saját magának készítetett ruházat volt rajta. Baronnal egyet kellett értenie ez a feladat vészesen hasonlított nehézség ügyileg a régi Vörös Koponyás akcióra és noha hangosan nem mondta ki, de szíve szerint az újakat a saját biztonságuk miatt otthon hagyta volna. Most a szobában, ahol voltak, igyekezett az egyik ablakban elhelyezkedni és onnan szemmel tartani a szemközti épületet. Természetesen arra ügyelt, hogy ne legyen látható, azaz rejtett pozícióból tegye, mert a lebukást nem kockáztatta volna egyetlen pillanatra sem.

Remek, mit ne mondjak álmaim vágya volt, hogy össze legyek zárva egy rakat amatőrrel! Nesze nekünk, most mégis megkaptuk. Csak én kezdem röhejesnek érezni, hogy a legnagyobb ellenfeleink nem mutánsok, asgardiak, ufók, hanem egyszerű emberek? Lássuk először Kopi, jó ő csalt az apja révén, de akkor is, most pedig Megtorló. És még ez a nagyképű és okoskodó Chang is csak egy nagyrakás púp volt a hátamon. Bár ha rajtam múlik, akkor tényleg nagyon le fog égni a szereplésével és legalább a ronda képét sem kell tovább bámulni. Az, hogy ebben támogat-e valaki, vagy éppen nyakkitekerés terhe mellett közölték, hogy meg ne próbáljam, ezt úgyis csak Clint, vagy éppen Steve mondaná, de akkor sem érdekelt. Továbbra sem voltam az a szent, aki csak úgy ugrál, ahogyan fütyülnek, főleg, ha látványosan meg akarnak öletni, a szuicid hajlamom a sajátom, had döntsem el, hogy mikor akarom megöletni magam és kivel! Épület, unottan ásítottam, már úgyis este volt, annyival jobb dolgokat tudtam volna elképzelni estére Clinttel, mintsem egyedül az amatőr bagázzsal a kispadon ülni. Ahova már megint száműztek, mintha nem lettem volna a Különítmény teljes értékű tagja. A hátamon a tegezem és a alatta kardom, ha szükség lesz rá. Az övemen még a pisztolyom és a kezemben pedig a felajzott íjam. Részemről kezdhettünk volna már egy órája, de nem, egyelőre még várakozni. Ha ez így megy tovább, akkor megkeresem és Chang-ra lövök rá, csakhogy végre valami izgalom is legyen ezen a napon.

Fény derült a Bosszú Angyalai programra, egy egyszerű SHIELD-től is különálló Black Ops, semmi több. Annák érdekesebb a csapat összetétele és működése, sok idő és energia lehetett egy ilyen csapatot összerakni valamint az akcióikat felügyelni és titkosítani. Remek, hogy ebben nekem is részem lehet, talán itt... khm, egyes képességeimnek jobban hasznát tudják majd venni, ha egyáltalán hasznát tudják venni. A mostani akció célpontja a Megtorló, egy igazságosztó, párszor átolvastam az aktáját, hogy minden apró részlettel tisztában legyek. A módszerei véresek de nagyon is hatékonyak. Pont ezt a verziót választottam én is, alapfelszerelésem a pisztolyom és könnyű, vékony vascső mellé kértem még két robbanó töltetes tárat. Már órák óta várakozunk de a célpont még mindig sehol. Az egyik ablak közelében a falnak támaszkodom, kifelé figyelek, néha a visszatükröződő arcomon merengek, különös ezzel a festéssel, mintha nem is én lennék.
~ Én nem aggódok, nincs miért, az akció veszélyes és nyilván a Megtorló is felkészült, lehet felkészültebb nálunk. De ezen nem tudunk változtatni, a "természetes" feszültség pedig csak hátráltat, nem lehet tőle hatékonyan dolgozni. Nincs más dolgunk csak várni, ami pedig unalmas. Nem is értem a többieket.
Ezt teszem, várok és unatkozok.

Leginkább Redbow és a reakciója miatt nem akarta az újoncokat elhozni erre a feladatra és nem értette továbbra sem, hogy Chang miért ragaszkodott mindehhez. Ő mindig a másik épületet figyelte, le sem vette a szemét róla. Egy ideig még hátrafelé sem, csak hallgatta a két velük levő ügynök szavait.
- A kree hosszú évek óta a SHIELD alkalmazásában van, megbízható teljesen – mondta az indián szavaira.
És igen, az efféle dolgok miatt volt titokban tartva a kiléte, mert elsőre valóban megdöbbentő volt, de egy küldetés alatt nem ezzel kellett volna foglalkozni.
- Hé! – nézett hátra, amikor a két ügynök nekilátott szendvicseket gyártani. – Küldetésen vannak uraim, nem pedig egy partin! Egyék el a szendvicseket, most!
Ebben a pillanatban különös borzongást érzett meg, amit nem igen tudott hova tenni jelenleg, még nem érzett soha sem ehhez hasonlót. De az egész ahogyan jött, úgy is múlt el pillanatok alatt. Csak Reyes volt az, aki még mindig ki volt akadva az egésztől. Az utóbbi években igazából annyi furcsa mágikus és hasonló dolog történt velük, hogy ez akár semmiség is lehetett volna és csak a helyzet teszi, de egy ilyen fontos alkalomkor mindenképp gyanús. Ahogyan megjött a parancs, úgy érezte, hogy a legjobb az lenne, ha szólna mégis ez ügyben.
- Asszonyom, itt Black Jack – használta a katonai megnevezését. – Legyenek fokozott figyelemmel az akció alatt, lehet, hogy történni fog valami, amire nem számítottunk. Furcsát éreztek idefent többen és Reyes ügynök ettől kiborult.
A nő válaszára várt, de közben a lenti dolgokat is figyelte, hogy mikor kell majd beavatkozniuk.

Unottan, hangosan ásítottam egyet az indián szavaira, már most untam ezt az egészet és a rakás amatőrt. Tobi hangjára néztem fel és láttam, hogy int felém. Megráztam a fejemet, most komolyan ez azt akarja, hogy én másszak el odáig? Ha akar valamit, akkor majd idejön, én nem fogom az energiámat pazarolni rá.
~ Gyere ide te ~ üzentem neki telepatikusan. ~ Remélem nem várod el tőlem, hogy elmásszam a szoba másik végéig. ~
Legalább a telepátiám működött, éljenek a másodlagos mutációk, amiket még nem képes blokkolni Miller. Remélhetőleg soha nem is lesz, bár akkor legalább attól nem kell tartanom, hogy elvesztem a kontrollt a képességem felett és mindenkit meghallok. A két beszélő ügynökre néztem, ezek komolyan gondolták azt a szendvicspartit, amit csaptak? A borzongásra kaptam fel a fejem újra és néztem körbe a helységben, miközben az íjam idegére egy nyílvesszőt helyeztem. Nem láttam semmit, de a keresztény ügynök már halálra is rémült. A legjobb tudomásom szerint nem volt senkinek sem telekinetikája a helységben, hogy szórakozhasson egyet, de még akkor is megannyi oka lehetett ennek, és nem csak a természetfeletti. Most komolyan, utálom a babonás embereket, vagyis őket is. Minden embert.
- Ha ez megrémiszt, az nem, hogy két istennel vagy egy helységben, akik a vallásod szerint nem is létezhetnének? – kérdeztem csípőre tett kézzel Reyes-t.
Találkozni az ördöggel, persze. Nem lehet rosszabb Hela-nál, annál a nőnél semmi sem lehetett. És végre valahára Chang hangja a rádióban. Már tényleg kezdtem elaludni az egésztől. Egy sokkoló nyílvesszőt vettem elő a másik helyett, ha szükségük lesz beavatkozásunkra, akkor ez lehet majd a legjobb és reméltem, hogy lesz. Mert kitekerem annak a nőnek a nyakát, ha potyára ücsörögtünk itt órákig.

Redbow szavai érdekesek, szerintem nem tudja hol van, mi a feladat és ki a célpont. A háttérben a két ügynök hangoskodására nem billent ki szokásos hangulatomból, hallgatom amit mondanak, de igazából nem veszem figyelembe. A borzongás zökkent ki, lassan megfordulok és a parádézó ügynökökre tekintek, nem értem a viselkedésüket. Nem akarok velük sokat foglalkozni, de mégis meg kell tennem, lassan előveszem a pisztolyom betöltöm, élesítem és közben végig Reyes szemébe nézek, közben vigyorgok. Legszívesebben lelőném, csak a többiek reakciója miatt, de nem tehetem meg, így csak visszafordulok és ekkor hallom a parancsnok hangját a kommunikátorból.
~ Remek, végre akció, már csak az a kérdés, hogy az autó felrobban és úgy lesz vége vagy egy ház tetejéről lövi le. Nagyon óvatlan ha közelről akar végezni vele, nekünk mégis az lenne a jó. Vicces.
Figyelem a területet, próbálom végigpásztázni az összes pontot, ahonnan a Megtorló támadhat, hátha valahol vörösre vált a célkereszt a HUD-n.

Miller arra kísérletet sem tett már, hogy Lyesmith-t próbálja rendszabályozni, ahhoz tudta, hogy ő kevés és úgysem lenne hatásos.
- Értettem asszonyom, de máskor, ha kérhetem az alám beosztott ügynökökről szeretnék mindent tudni mielőtt élesben derülnek ki olyan dolgok, amik mindenki életét veszélyeztethetik.
A hangjában azért érezhető volt némi neheztelés, hogy nem kapott meg minden információt, pedig azok nélkül kimenni sem lehetett terepre. A nőt ismerve inkább nem tette szóvá, hogy a férfi megérzése volt ami ezt sugallta. Chang nem értékelte volna szerinte, és Reyes-t nem ismerte annyira Jon, hogy tudja-e, hogy hihet-e neki, vagy sem, a saját embereit viszont igen, de ők nem mondtak semmit. Redbow szavaira pillantott hátra.
- A víziókhoz van köze és rajta kívül senki sem tud kimenni az űrbe, és ott tudakozódni arról, hogy mi készül arrafelé – mondta a kree-s ügyre.
Intett a társainak, hogy álljanak készen, kibiztosította a fegyverét, hátha szükség lesz a gyors beavatkozáshoz. Ám mielőtt az egész elkezdődött volna, olyan hamar véget is ért, Rogers volt ott és intézte el az egészet.
- Igenis! – válaszolta a rádióba, majd a többiekre nézett. – Indulás, itt végeztünk mára!
Amint a többiek elindulnak megy ő is, bár egy pillanatra ismét megborzongott a levegőtől, és még a rádiója is szórakozni kezdett, még jó, hogy csak ekkor és nem amikor tényleg szükség lett volna rá.

- Most komolyan, maga még az előbb szendvicseket gyártott – néztem megvetően az ügynökre. – Ne most akarja a nagymenő ügynököt játszani, aki mindent parancs szerint csinál.
Már csak azt az egyetlen egy dolgot nem értettem, hogy ezeket miért is sózták a nyakunkba. Csak a türelmünket tesztelni? Mert akkor „tisztelettel” jelentem annak a libának, Changnak, hogy elküldheti őket, mert már most nem bírom egyiket sem elviselni! Felnevettem Reyes szavaira, több vallás is megfér egymás mellett, az évezred vicce.
- Határozottan állíthatom, hogy nem férek meg más mellett – mondtam Reyes-nek.
Nem mozdultam az ablaktól és a lenti eseményeket figyeltem, célba vettem a célpontot és az íjam idegét hátrahúztam rajta a nyílvesszővel. Már csak el kellett volna engednem és máris belerepül a célpontba. Amikor a maffiafőnök leütötte. Csalódottan csettintettem egyet a nyelvemmel, főleg, amikor megláttam, hogy az ipse leveszi a maszkot. Rogers. Ennyi volt az egész, elrontották a szórakozásomat is! Az átokba is! Leengedtem az íjat és a vesszőt visszatettem a tegezbe, amikor megjött Chang üzenete, hogy vége az egésznek.
- Pedig reméltem, hogy lesz valami izgalom – morogtam. – Ennyire egy unalmas estét…
Elindultam kifelé, a rádiómat a sercegésnél nemes egyszerűséggel kikapcsoltam és a borzongással sem töltöttem néhány pillanatnál többet. Ki az épületből és irány haza ezek szerint. Chang meg sajnos elkönyvelhet egy jó pontot magának Danverssel szemben…

Továbbra is teljes nyugalommal figyelem az eseményeket, hirtelen megjelenik megtorló, egész végig ő volt a sofőr, okos, jó ötlet, meg is jegyzem, reflexből a fegyveremhez nyúlok, csak megfogom de addigra már vége is, a maffiafőnök megfordul és leüti Megtorlót, majd jön a fordulat, Amerika Kapitány volt egész végig maszkban. Enyhén mosolygok egy kicsit ezen az egészen, majd hallgatom a többieket, az akciónak vége, minden terv szerint ment. Az első Bosszú Angyal küldetés sikerrel zárult.
~ Nem jó, túl egyszerű volt, persze logikus hiszen megvoltak a megfelelő előzmények, mégis olyan érzés, mintha csapdába rohannánk. Vicces. Kezdek paranoiás lenne, remek.
Parancsra én is indulok ki a többiek után. A borzongás után alaposan körbenézek az előbbi rossz érzésem nem múlik, hoho, egész kellemes. Utána megpróbálom helyrehozni a rádióm vagy legalább megvizsgálni mi a baja.

Szóval nem Lyesmith volt az, aki ezt tette, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a lány szórakozik effélével, és határozottan kinézte belőle, hogy megteszi. Boon szavaira megrázta a fejét, ő maga nem beszélt spanyolul, hogy mindezt megtudja tenni. Igazából nem is hitte hogy volt olyan személy, aki képes erre a csapatból, hacsak nem Lyesmith a telepátiával. Chang-ra nézett, amikor a nő válaszolt. Szóval valószínűleg már az országban sem volt a fickó. Remek. Redbow szavaira bólintott, egyetértett ezzel, hogy valami jön, nem vette elő a fegyverét pluszban, nem akart pánikot az emberek között, de a tekintetét végigfuttatta az után, majd az épületek ablakain, hogy észrevegyen bármit is. kissé távolabba is elsétált, főleg, amikor látta, hogy az indián is ezt teszi és amint kiért pikkelyesedni kezdett. Akkor ideje volt annak, hogy ne blokkolja a társai képességét. Chang kiáltására odakapta a fejét, de addigra késő volt. Újra az a rész következett, amit a legjobban utál, újabb víziók. Strange-ről csak aktákat látott, nem ismerte a férfit, tudta, hogy a Kipusztuláskor halt meg a páros pedig teljesen új volt számára. Attilani királyi pár, szóval utoljára a férfi szüleit látták. Mephisto-ról beszéltek a Sátánról, és Dormammu, úgy tudta, hogy ellene halt meg Strange végül. Akkor ez az emlék már nem is volt olyan távoli múlt számukra. Kinyitotta a szemét és lassan megvolt, hogy mi történt. Robbanás, majd ahogyan körbenézett meglátta, minden állt. Most már elővette a pisztolyát és a bal kezén levő pajzsot is aktiválta. Egyszer élt át ilyet, Frost volt az, aki ilyet tett.
- Ms. Frost! – szólt hangosan. – Ideje véget vetni a játéknak!
Kissé odébb lépett a többiektől, próbált úgy mozogni, hogy a megfelelő távolság azért meglegyen, ha a képességüket akarják használni és intett nekik közben, hogy vegyenek fel védekező pozíciót. A tekintetével még mindig a környéket pásztázta, várva, hogy Frost, vagy bárki más felbukkanjon.

Rámosolyogtam, amikor a kezét a vállamra tettem és felnevettem a szavain. Tudtam, hogy aggódik, de most nem volt igen választás, vagy kiüt az a valaki engem és mindenkit, vagy esély van arra, hogy megtaláljam.
- Mi lehet a legrosszabb? Elvesztem a kontrollt és mindenkit hallani fogok egy kiadós migrént kíséretében, és akkor nem veszed a hasznomat otthon az este hátralevő részében – kacsintottam rá miközben az alsó ajkamba haraptam.
A tanult és mostanra eléggé rutinosan használt módon próbáltam a védelmemet felhúzni az esetleges telepatikus csatornát lezárni az elmémben, hogy ne halljam a hangot, de képtelen voltam rá. Ez sokkal erősebb volt annál, mint akikkel a SHIELD-en belül gyakoroltam valaha is. Az első félelemhullámtól még nem ijesztett el az, aki ezt tette. Nem voltam az a riadós kislány, mint aki régen ettől sírva futott volna el. De itt az sem segített, hogy erősebben próbáltam keresni. Mindenhonnan éreztem, vagyis mindenhonnan jött ez nem egy helyről. És a félelem is erősebb lett, szóval még asztrálisan is képes volt hatni. Azonnal visszavonulót fújtam és a felépített csatornát is lezártam.
< - Az átokba! – nyögtem fel asgardi nyelven. >
Mire sikerült volna megnyugodnom hallottam meg Chang hangját, egészen eddig a külvilág mintha nem is létezett volna számomra. Mire felkaptam a fejem csak a robbanást láttam… az a helység ahol a következőben voltunk már ismerős volt. A tanácsterem, ahol utoljára mindenkit láttunk. Ezúttal meglepett, hogy ki volt ott, Strange?! Róla eddig szó sem volt, és a másik kettő, Embertelenek. Igazán érdekes népnek tűntek a szülők után ez a páros. Amiről beszéltek pedig kiábrándító. Nem elég egyszer Hela a nyakamba, most még a sátán is? ők nem segítenek, Strange magára maradt, meghalt. Mikor kinyitottam a szemem.
- Már csak egyvalami érdekel, mi mikor jutunk abba a terembe fizikai valónkban? – néztem Miller-re. – Végül is te csak Asgard trónörököse vagy én pedig formálisan Jotunheim királynője, de semmi egyéb…
Megmasszíroztam a tarkóm, aztán megláttam, hogy merre vagyunk. Egy nyílvesszőt helyeztem az íjam idegére és így mértem fel a helyet. Közelebb sétállok az egyik levegőben levő tárgyhoz, ami megfagyott és az íjammal próbáltam megérinteni, hogy ki vagyunk-e zárva teljesen az időből egy buborékszerűségbe, vagy a tárgyakat megtudjuk érinteni.
- Annyira „imádom” ezt – jegyeztem meg megvetően.