Queens folyó

A városrészről elnevezett folyó, horgászok kedvelt helye. A környéken rengeteg fa és változatos növényzet van.

Majd széthasadt a fejem, bár nem tudom mitől. Amire utoljára emlékszem, az az, hogy egy sivatag kellős közepén fekszem, kiszáradt a torkom és rettentő égető érzés fogott el. Amikor kinyitom a szemem, a látásom kissé homályos, de lassan-lassan tisztul, és fel tudom térképezni, hogy merre is lehetek pontosan. Mikor jobban körül néztem, két régebben is látott embert véltem felfedezni magam mellett. Hirtelen egyiket sem tudtam hova tenni, csak annyit tudtam, hogy mindketten S.H.I.E.L.D. ügynökök, de igazából nem is foglalkoztam nagyon velük, még nem tértek magukhoz. Amikor körülnéztem valahogy olyan érzésem volt, hogy ez egy igen furcsa raktár épület. Hatalmas csarnok ki ablakokkal, amik talán remek menekülő útvonalak lehetnének, ha sikerülne kijutnom innen valahogy. Amikor körülnéztem, tőlem körülbelül húsz méterre megláttam a páncélom darabjait. Inaktív állabotban mindig visszaáll az eredeti méretére, és alakjára. Ez remek jel volt, így talán könnyebb lesz kijutni, bár még azt sem tudom mivel állok szemben. A terem közepén - és ez volt a legnagyobb - egy fura, vörösen izzó valami volt. Egy ötágú csillag, a közepén pedig egy ember, aki kántált valamit.
~ Ez meg mi a frász? - tettem fel magamnak a kérdést, majd nem sokkal később, egy hangot hallottam, ami valószínűleg a kántáló hangja lehetett.
Hozzátok az elsőt! - parancsolta, majd rögtön két alak indult meg felénk. Visszatettem a fejem, bár csak minimálisan emeltem meg, és lehunytam a szemem. Reméltem, hogy engem visznek, mert így rögtön esélyem nyílik megmenekülni, és talán még a másik kettőn is segíthetek. Egyelőre a páncélig kell eljutnom.

A két démon közeledett felénk, és látszólag nem tűnt fel nekik, hogy magamhoz tértem. Amikor odaértek, megragadtak egy embert, de nem engem. Nem éreztem más kéz tapintását a testemen, majd nem sokára távolodó léptek zaja ütötte meg a fülem, valamint egy másik, mint amikor húznak valamit, vagy valakit a földön. A fickó, akit kinéztek maguknak, velünk volt, de még mindig nem tudtam hova tenni, és a nevét sem teljesen ismertem. Nem igazán volt más választásom. Amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam és a két távolodó démon irányába szökkentem, hogy ledöntsem őket a lábaikról, majd a következő állomásom nem más volt, mint a páncélom, hogy felvegyem, anélkül ugyanis tehetetlen voltam, ha viszont sikerülne elérni, képes lennék szembeszállni ezekkel a dögökkel. A terv első része már folyamatban is volt. Felpattantam és nekiveselkedtem, hogy ledöntsem a fickót vonszoló démonokat a lábukról.

//Nem gond//

Nem úgy sikerült, ahogy gondoltam. A démonok alapjáraton nem is igazán foglalkotak velem, és nem is figyeltek rám. Megint elhamarkodottan döntöttem. Pár botorkáló lépést tettek előre, de semmi egyéb, majd egyikük megfordult, és egy emberes ütést vitt be testre, amitől hasra vágódtam, és nagyjából egy-két méterrel odébb repültem. Eddig nem figyeltek rám, de most minden sikerült magamra vonni az érdeklődésüket.
~ Remekül csináltad Randy, gratulálok. - gondoltam magamban. A következő lépésen gondolkodtam, és ha ekkorát ütött, akkor biztos, hogy gyorsabbak is nálam. Most mi tévő legyek? Egytlen esélyem maradt: futni. A tőlem telhető leggyorsabb módon indultam meg a páncélom felé, és megpróbáltam leküzdeni a távolságot köztem és a páncélom között. A többi ráér később is. Ha sikerül, akkor egy pillanatig sem habozom, és felveszem a páncélom.

Valami világi verés hangjaira ébredek, aláfestésnek meg valami halandzsázás. ~ K.rva nagy szarba keveredtél megint Maximilian. Pedig anyád megmondta, hogy ne kövesd a kis Timmy Robins a katakombákba... ~ Halk mély levegőt veszek, és lassan nyitom ki a szemeim. Csattan mellettem egy test, gyorsan vissza is csukom, nem leskelődök. Elszámolok tízig, mit a bújócskánál, lazán csukott szemekkel.
Körülnézek, a lehető legkevesebb mozdulattal, felkészülök a lépésre. Egy falat önbizalmat nyerek mikor rájövök, hogy nem vagyok megkötözve. Mivel valószínű jobban figyelnek a frissen lefektetett társam miatt gyorsan kell cselekednem. A testemre ható tömegvonzás csökkentésével megpróbálok hangtalanul közreállni és abból talpra rugaszkodni. Egyre gyorsabban ver a szívem, amit a mély lélegzetekkel próbálok lassítani, amíg meg nem indulok.
Két nagy lépés után elrugaszkodom, ha észre vesznek a démonok idő előtt akkor figyelek, hogy végig könnyű maradjak és könnyen átugorjak a támadásaik között, de így vagy úgy megpróbálok viszonylag magasra elrugaszkodni egy pillanatnyi súlytalansággal és a kántáló tarkója körül landolni a súlyom háromszorosával. De amint hallom a reccsenést rugaszkodok ismét csökkentett súllyal, még mielőtt eléri a pokoli skac a betont és tovább próbálok jutni a felszerelésig, hogy amíg fekszenek a társaim békésebben használhassak éles fegyvert...

Én küldtem. - Nefi

Remek alkalom. Bár a cellába visszatuszkoltak, egy újabb fogoly kelt fel, és ahogy látom ő is szökni készül. Nem kezdi rosszul, de nem tudom mennyi esélye lehet. Ám nekem most itt a lehetőség. Egy kicsit kivárok, amíg előre megy, hogy lefoglalja a démonokat, vagy legalábbis, hogy a démonok rá figyeljenek. Ha ez megvan, felpattanok és sipirc a cucchoz. Ha megvan a páncélom, már neki is tudok segíteni, de így egyelőre tehetetlen vagyok. Próbál kimozogni a démonok támadása elől, úgy helyezkedni, hogy az megfelelő legyen számára, és minnél kevesebb találatot bekapni - amiről már tudom, hogy egyáltalán nem kellemes, sőt, iszonyat nagyot tudnak zúzni. Ahogy elrugaszkodik és újra a föld felé indul, én is kistartolok a ketrecből, mint ahogy a repülőrajtnál szokás, és egyenesen a páncélhoz sietnék. Nem cécózom most démonok megkerülésével, meg kijátszásával. Két pont között legrövidebb távolság az egyenes. Ezt az elvet követve indulok neki a sikerben bízva.

Nagyot nyekkenek a földön, kicsit még kótyagos vagyok még a fekvéstől vagy jobban ezek a démonok, mint hittem volna. De mindenképp ugyanaz a képlet, nem feladatunk most őket elintézni és úgy tűnik már csak egy megmenthető kis boxosunk van a cégtől. A karomon megpróbálok egyet felfelé rántani, hátha eltalálom az eredeti helyét, de értő kezem nincs hozzá, még gyakorlottnak is túlzás lenne nevezni. Mindenképpen főleg a fájdalom kizárására koncentrálok, miközben a kezembe próbálok szerezni valami lőfegyvert. Nem vagyok velük jó vagy gyakorlott, így csak nagyjából ráemelem a démonokra, messze a másik embertől és megpróbálok tüzet nyitni, ha használható a kezem akkor be is támasztok vele, de különben csak megpróbálom megtartani a visszarúgás ellenére. De mivel semmiképp nem vagyok használható állapotban pár lövés után elrugaszkodok az ablakok felé a gravitáció manipulálás segítségével. Ha ez esetleg sikerül a fegyverrel megpróbálom óvatosan kitörni az egyiket ha nincs a közelben nyitva és szilánk nélkül próbálok kivetődni rajta egy kis könnyített földet éréssel zárva az akciót.

Az érkezéskor még megmozgatom kicsit a vállam, rohadtul fáj, de remélem, hogy ez segít visszarázódni a helyére. Egy másodpercig még azt is hiszem, hogy ráérős vagyok. De hallom is ahogy a kapu megindul felfelé. Gyorsan leadok pár lövést a tetejére, hátha... nem is tudom mit várok. Talán, hogy beszorul tőle vagy valami, mint a filmekben. De mivel nem igen tudom, hogy azt, hogy kell elérni. Maximum talán egy panel segítene, de nem szánok rá időt, hogy azt megkeressem és becélozzam, lehet el sem találnám. Így rögtön fordulok is el és megcélzom a következő épület együttest sprintelve, optimalizálom a testsúlyom, hogy a lehető leggyorsabban tudjak haladni. Nem vagyok eléggé otthon ezen a környéken, hogy rögtön tudjak biztonságos helyet és mivel azt sem tudom, hogy mióta vagyok eszméletlen és mi történt azóta a várossal egyenlőre óvatosan próbálok eljutni valami lakott területre a raktáraktól.