Az AIMville Corporation központi épülete

Kellemes a séta idáig. Sok a zöld terület is és igen nyugodtak voltak az utcák is most. Zsebre tett kézzel sétáltam végig miközben csodáltam a kisebb parkokat út közben. Teljesen más hangulata van most ennek a helynek. Most valahogy kellemesebb csak úgy nézelődni séta közben. Olyan, jól eső, nyugodt. Vajon a laborban már kipakolták a kis elkerített részem? Biztos igazából. Azok után amik történtek biztos átkutatták a dolgokat és elzárták amit találtak. Ez pech, nem kellemes gondolat, hogy az a sok minta most valahol náluk lapul. Jobb is ha kiverem a fejemből az egészet míg még egy kicsit messzebb vagyok az épülettől. Úgyse tudok azért már tenni bármit is. Nincs értelme idegeskedni rajta, úgysem változtat semmit sem.
Kihúzom a jobbkezemet a zsebemből és a szám elé teszem miközben ásítok egy nagyot. Azért tudnék még aludni nem mondom, kár, hogy a munkaidőt ez nem hatja meg. Vissza teszem zsebre a kezemet és halkan elkezdem dudorászni a rajzfilm végzenéjét megint miközben az épülethez érek már. Az automata ajtó barátságosan köszöntve nyílik ki előttem én pedig besétálok kényelmesen az épületbe. Még mindig dudorászok majd lassan ahogyan csukódik az ajtó mögöttem hagyom abba a dudorászást és hirtelen irányt váltok a lenti pult felé.
- Merre is vannak a laborok? - kínosan kacagok egy kicsit majd az útbaigazítás után megemelem a kalapomat - Köszönöm!
És elindulok a megfelelő irányba.
~ Jaj de kínos, elfelejteni, hogy merre kell menni. Túl hatalmas ez az épület és mi minden van benne! Na de legközelebbre már nem fogom elfelejteni. Túlságosan is kínos megkérdezni, hogy merre kell menni.~
Belépek a lift fülkéjébe és megnyomom pár szintnek a gombját, többek között azt is ahova én akarok menni. Megigazítom a fejemen a kalapomat és hallgatom út közben a lift zenéjét míg meg nem érkezem a szintemre. Ott kilépek a liftből ami aztán megy tovább. Kényelmesen sétálok az öltözők felé el. Kikotrom kártyámat az ajtónál és belépek szépen. Elsétálok a szekrényemig és kinyitom az ajtaját. Leveszem a zakómat és kicserélem a beakasztott labor köpennyel. Felveszem a köpenyt és beleteszem a zsebébe a kártyámat. Vissza csukom a szekrény ajtót és kisétálok az öltözőből. Átmegyek a laborokhoz és miután bemegyek kiveszem a másik zsebéből a köpenynek az orvosi maszkot amit fel is veszek miközben az asztalhoz sétálok. Leveszem a kalapomat és leteszem az asztal szélére és leülök, majd csendben hozzá látok a mai napi munkámhoz.

A tegnapi nap homályos emlékeivel kelve nem éppen gyorsan készül el, főleg hogy némi bizonyíték is ott vicsorog a konyhája pultján. Egy szál papucsban grasszál a lakásban, majd végre rávéve magát az öltözködésre farmert húz, valami laza szövésű garbót és egy kis kabátot. Hajával nincs mit kezdeni, ahogy arcának állapotával sem, mivel úgy fest erre a napra már az örök szemöldökfelvonós csodálkozás marad rajta. A gumicukros zacskót a zsebébe dugja, frissen mosott köpenyét begyűrik a táskájába, természetesen cicás táska, hisz mi más lenne. Majd belebújik fekete edzőcipőjébe és irány a munkahely. Mert dolog van és annyi minden mit meg akar érteni.
Grazi megint futva érkezik, de olyan ütemben hogy majdnem felkenődik a bejárati ajtóra pedig az igen igyekszik kinyílni előtte. Két és fél év munkahelyi marhaságok után a portásnak már fel sem tűnik. Csak integet, jónapot-okat és hello-kat dobál, majd szalad a laborba. Elkésett, megint, nem baj, majd tovább marad bent, vagy megint benn alszik, ahogy azt már csak szokta.
-Tartsa kérem!
Hallatszik felőle a kiabálás ahogy a lift felé szalad és esik be az utolsó pillanatban. Hát megérkezett, felfelé ível a karrierje, vagy legalábbis az útja, ha már a lift elindult. Kilépve mosolyogva megy az öltözőkhöz szájában már a kártyával, hogy ne keljen keresgélnie. Letéve táskáját a szekrénye elé, a régi köpenyt kiveszi, az újat meg fel. Nem szereti ha más mossa a munkaruháját, még a végén valami olyan anyag kerül rá ami reakcióba lép a kutatási anyagával és akkor tuti fel fog robbanni. Elég egy kóbor macskaszőr is elég, nem hiába nem tart állatot otthon. Bevágja a táskát a helyére, majd most már nyugodt tempóban sétál a laborba.
-Reggelt..
Köszön a bennlévőnek, majd kicsit megáll és nézi a fehér köpenyes alakot. Azt se tudja hogy kicsoda, pedig már egy jó ideje egy helyen dolgoznak, de nem ez a furcsa, hanem hogy most miért kezdte el érdekelni? Biztos a tegnapi nap összezavarta az agyát, na mindegy.
-Gumicukrot?
Hát ennyi telik tőle most és inkább le is ül a mikroszkópja elé hogy elmélyedve benne nézze a nagy semmit, mert hogy tök üres az egész, de még mindig jobb, mint kimagyarázni hogy most hirtelen miért akarja lecukrozni munkatársát.

Közelít...vissza...közel...vissza...
Mondhatni már játszom a mikroszkóp zoom-jával miközben nézek bele. A nyíló ajtóra emelem fel a tekintetemet és az érkezőre meredek.
~Engem bámul...~
Végig nézek magamon, talán valamivel össze kentem magamat? Hm, nem nincs semmi a köpenyen. Végül egy lágy, kedves mosolyt engedek meg magamnak a nő felé és jobbomat felemelve intek neki.
- Önnek is hölgyem.
~Gumicukrot? Hm, ki ez a nő vajon? ~
Lassan megrázom a fejemet.
- Köszönöm nem. Nem élek vele.
Felkelek a székemből és megfogom a kalapomat. Felteszem a fejemre miközben pár lassú lépéssel az asztalához sétálok ahova leült. Út közben még elhúzom a szám elől az orvosi maszkot az állam alá.
~ Milyen aranyos. Saját magát ejti zavarba. Teljesen bele is temeti magát a mikroszkópjába. Ejj, vajon kínossá tegyem még jobban a helyzetét? Mmm. Áh nem, legalább a nevét meg kéne kérdeznem előtte.~
Ahogy odaérek megállok mellette. Kicsit előre dőlők és balommal megemelem a kalapomat miközben előre nyújtom a jobb kezemet kéz fogásra. Fejem kissé lehajtom így az a rövid hajam is ami van előre borul pár szál.
- Az én nevem Dr. Bryant Strongholl. Új alkalmazott. - felemelem a fejemet és egyenesen a szemébe nézek majd várok egy kicsit - Kit tisztelhetek önben, hölgyem?

Nem él vele, akkor legalább több marad neki, ez is valami erre a napra. Ahogy nézi a semmit a mikroszkópon keresztül, kinyúl oldalra a kezével és közelebb rántja magához a cukros zacskót, hogy továbbra is elbújjon a készülékben. A perifériás látásának köszönhetően veszi észre hogy ez nem jött be, mert a fickó felé közelít. Mit közelít, meg is áll és Grazi mást nem tehet, kicsit oldalra fordítja karikás szemét, mivel kirajzolódott rajta a mikroszkóp csövének lenyomata s felvonja még jobban szemöldökét, már ha ez lehetséges. Na de mi a bánatnak van rajta megint a kalap. És nesze neked részletek, megint nem vesz észre valamit, amit kéne mert a kalapot bámulja.
-Öhm.. ja hogy úúj.
Szinte villámként hasít belé a felismerés, nem ő volt a hülye, nem ismerheti még, micsoda szikla gördült le a szívéről és zuhant át valahova a pincébe. Azonnal vigyor fut szét az arcán és lenézve a kézre felpattanva ragadja meg.
-Grazielle Montinje.. nagyon örvendek. Kutató biológus, genetikai akármi.. mindegy, szóval itt dolgozom én is.
Utálja a doktorit, nem is használja, pedig az egyetemen és a posztgraduálison megkapta, de olyan.. olyan furcsa lenne, hogy Dr. Grazielle.. na mindegy, nem lényeg, amúgy se az előcím miatt van itt.
-Oh bocsánat.
Engedi el végre a férfi kezét, mit rázott oly nagy lelkesen, azt ünnepelve hogy nem szenved memória zavarban.
-Mióta is dolgozik itt?

Kis mosoly és a fejemet oldalra billen ki. Inkább határozottan mintsem erősen fogom a nő kezét meg mikor ő felpattanva megragadja az enyémet.
- Grazielle, szép neve van. Esetleg olasz a hölgy? Áh, de miket nem kérdezek, ne is figyeljen rám.
Ahogy szabadkozva elengedi a kezemet én egy aprót hátra lépek helyet hagyva közöttünk és zsebre teszem a kezemet. A másikat szabaddá téve először a kalapomat leteszem az asztalra majd az államat fogom meg és elmélyülök gondolataimban egy röpke pillanatra. ~Mióta is, hmm.. Nem annyira rég még. Fúú, így belegondolva nem is beszéltem még egy munkatársammal sem. Nem csodálom most már, hogy ennyire nézett rám amikor bejött.~
- Csupán nem rég kezdtem az itteni munkámat. Humánbiológia a szakterületem és hol máshol tudnám jobban kamatoztatni mint itt. Nem de? - egy pillanatra megakadok és gondolkozón elnézek jobbra majd vissza irányul tekintetem Grazielle-re - És ön mely ágba szerelmes? Emberek, állatok, mutánsok vagy esetleg az idegen lények?
Kicsit arra utalva kérdezősködök, hogy napjainkban már a biológia és a genetika szavak magokban nagy világot fednek le. A mai világban már mindenki specializálódik vagy próbálkozik vele. Igazán kíváncsi vagyok, hogy a nő vajon mely ágban szerezte a tudását meg. Egy kis eszme csere a munka elején, sokan nem is tudják mennyit el tud árulni az emberről az amit tanult és ahogy előadja.

Nevetve dől neki az asztalnak, mind a kérdés, mind a szabadkozás miatt. Náluk otthon nem volt olyan hogy titok, már ha azt az egyet leszámítják. Nincs olyan hogy egy nőtől ne kérdezhetnék meg a korát, vagy a származást és egyébként is büszke rá.
-Ugyan.. amúgy nem, brazil vagyok.
Ahogy a férfi gondolkozik, kicsit fellélegzik, úgy néz ki nem ő az egyetlen, akinek nem mindig jutnak eszébe az általános dolgok. Talán vannak még olyan dolgozók itt, akiknél nem az a lényeg, hogyan viselkedik "civilben", hanem hogy mit dolgozik.
-Humánbiológia? És pontosan! Ha nem ennyire általánosságokban akarunk beszélni, akkor a genetika, még konkrétabban a genetikai mutációk kialakulása az evolúciók során. Vagy hogy elő lehet-e idézni labor körülmények között. A genetika befolyásolása, állatok, emberek viszonya, mi a különbség, mi a közös, hol van a vékony határ. Hogy lehet állatok tulajdonságait leszűrni, esszenciát csinálni belőlük, egy genetikai kulcs, amit bármihez hozzá lehetne adni. Csak egy pohár víz és macskalátás, csak egy csepp és máris bika erős. .. öhm.. na szóval a genetika kódjai. Bocsánat csak fecsegek. De igazán érdekelne hogy a humánbiológia vajon miben egyezik az állatiban, mert hát őszintén én csak épp csak felületesen ismerem. Szóljon már rám, hogy nem hagyom szóhoz jutni.
Most már tényleg a szájára teszi a kezét, mert ha kutatási eredményekről van szó, akkor le kell lőni.

Karba fonom a kezeimet és érdeklődve hallgatom Grazielle válaszát. Az hogy brazil annyira már nem érdekel. Eltörpül hírtelen az a tény miután az ő szakmai orientációjára és az enyémre terelődik a téma. Bele is lendül rendesen de csak kedvesen mosolyogva hallgatom. Ellképesztő, hogy mennyire hasonló az amire ő gondol és amit én is.
- Ugyan! - legyintek - Nem kell szabadkoznia hisz magunk között vagyunk. Nem lehet ezeket csak pár szóval kifejezni! És mennyire igaza van! Micsoda dolgokra lehetnénk képesek ha saját kezűleg tudnánk magunkat az emberiséget egy lépcsőfokkal feljebb tenni. - artikulálok közben kezeimmel hevesen - Ahogy maga is mondta az eszenciákat. Az orvostudomány és rendvédelemben is micsoda fejlődést tudnánk elérni ha a mutagének által létrehozott regenerációs képességeket reprodukálni tudnánk. Persze ezek nagy részben vágy álmok csupán. - meg köszörülöm a torkomat - De! Rátérve a kérdésére. Tanulmányaim az emberi evolúció. Egyed fejlődés az első emberszabásúaktól napjaink mutánsaiig. Bár még rengeteg rejtéjt takarnak magukban a mutánsok úgy érzem nem állunk már annyira messze attól, hogy egy tiszta képet tudjunk kialakítani róluk. Nehogy félre értsen és nem szociális állapotokra gondolok. Sokkal inkább biológiailag, evolúciójukban gondolkozok egy tisztább képről. Vajon miért van az, hogy az emberek fiatal korában, úgy az érésük ideére tehetően lép fel evolúciójuk s nem születésüktől mondhatjuk el, hogy az evolúció következő lépcsőfokán állnak? Ha engem kérdez igazán érdekes kérdéseket vet fel ez.
Várok egy kicsit miközben elgondolkozok, hogy mégis miféle kapcsokat lehetne összehozni a humán és állat biológia között.
- Tudja, lehet, hogy ez most nem fog olyan magasztos vagy tudományosan helytállónak hangzani de szerintem a humán és állat biológia nem állnak messze egymástól. Ha azt nézzük, hogy mind két faj rendelkezik evolúcióval. Fejlődik és él. Alkalmazkodik a változó környezetére tudásának megfelelően. Ha egy igen egyszerű példát akarnék mondani erre: Mindegy, hogy ember vagy állat, az égő házban nem marad benn.
~Talán túl primitív is a példa így belegondolva. De mégis szerintem tisztán sikerült leírni, hogy minden élő és lélegző lény hasonlóbb mint gondolnánk. És egész jól leírtam az életben maradási ösztönt ami minden élőben megvan ha élni akar.~

Lehet hogy mégis csak van olyan, akit annyira érdekel a tudományos felfedezések tömege, mint őt? Otthon ez nagyon ritka volt, sőt valahogy senkit nem talált, az egyetemeken meg mindenki el volt foglalva azzal, hogy átmenjen a vizsgákon és belegyömöszölje az agyába a tudást. Vannak még csodák, ha aprók is, de vannak. Mikor a férfi legyint, elvigyorodik és az asztal felé kaparászva egy újabb gumicukrot vesz a kezébe, de csak nyomogatja és nem eszi még meg. Hümmög, bólogat.. igaz ami igaz. Kicsit az asztal sarkára ülve, csillogó szemekkel hallgatja a munkatárs mondandóját és nincs azaz isten amiért közbe vágna. Elraktározza az információkat és csak miután befejezte szólal meg.
-Visszatérve egy kicsit a regenerációra, azt valahogy mindig kihagytam, nekem az olyan természetellenes és nem igazán látom sehol a kulcsot az evolúció folyásában. Olyan mintha egy mellékvágány lenne, egy titkos alagút. Na persze ha az embereknek lenne az más. Gondoljunk bele, nekik nincsen éles foguk, karmaik, ugrólábuk, vastag bundájuk, éles hallásuk, nem látnak a sötétben, tehát ha az evolúciót nézem kézenfekvő lenne, hogy megkapják ezt a képességet. Tehát végül is amit mondott.. a mutáns, mint egyedfejlődés. És pontosan itt lehet az hogy a képesség csak később alakul ki, mint ahogy a madár később tanul meg repülni, akkor válik éretté a szervezete. Nem lehet hogy az embereknek is a pubertás korban válik elég erőssé a teste, hogy el tudja vinni a mutáns képességekkel járó mellékhatásokat? És igaza van, nagyon nem áll távol. Főleg ha a patkányokat és a disznókat vesszük figyelembe. Na nem átvitt értelemben, hanem szó szerint. Genetikailag ő hozzájuk hasonlít legjobban az ember. Hisz ez a két állatfajta képes csak leégni a napon és a genetikai mintájuk is csak épp hogy eltér. Na itt kezdődik az én kíváncsiságom. Pár dologban térnek el, vajon egy élő ember, persze ez csak elméleti kérdés, vagy élő állat genetikáját meg lehet változtatni, úgy hogy egy más valami legyen? Tudnánk-e macskából embert csinálni? Hisz bennük van, mármint az emberekben. Ott van, ahogy mondta.. ha ég a ház, hihetetlen dolgokra képesek. Ott rejlik valahol mélyen, de miért csak a katasztrófák tudják elő hozni? Hogy lehetne felébreszteni az alvó géneket? Na és honnan lehet tudni, hogy mi alszik és mi aktív?
Nézi a kezében lévő macit, ahogy nyomogatja, majd visszapillantva a férfire kicsit félrebiccenti a fejét.
-A humán evolúció során a vészhelyzetben kialakuló ösztönök erősödtek, vagy a civilizáció gyengítette őket? Ez genetika, vagy társadalom neveléselmélet?

-Túlélés! Élni vágyás. Ez az ami minden lélegző lényben megtalálunk. Legyen az bármilyen kicsi vagy nagy ez a célja. Az ember fejlődött, mászott, kétlábbra állt, meg tanult kommunikálni fajtársával. Kiolvasni prédáját, hogy elejtse azt könnyebben és könnyebben. Falkába verődött de ezért le kellett telepednie. Kialakította a közösséget. Csak hogy rövidre vegyem ez a túlélési vágy jutatta el az emberiséget a mai állapotába. De! Tudja mi az a dolog amit kiöltünk magunkból? - mutatok közben egyet a kezemen - A természetes kiválasztódást. Mindig is úgy működtek az emberek, hogy az erős eszik mégis a túlélési ösztönük elnyomta ezt. Persze annyira elkényelmesedett a nemzetünk mostanra, hogy sokakba már ez se maradt meg. És ez lehet az oka annak, hogy bár egyre többekben de még mindig nem mindenkiben ébred fel a túlélési ösztön és nyit meg egy új ajtót maga előtt.

Megdörzsölöm az államat miközben a másikat keresztbe teszem magam előtt.

- Bár még ez is csupán több kérdést vet fel. Említette a madarakat. Igaz később tanulnak meg repülni, de gondolom tudja, hogy madár és madár között is van különbség. A fácánok például a földön fészkelnek, étkeznek, alszanak és csak veszély ellen repülnek el. De a legtöbb madár még így is a fán fészkel. Bár gondolom önnek nem kell bemutatnom azokat a madárfajokat amelynek a kicsinyeinek igazán röpke idő alatt kell repülésre képessé válnia. Miután a szülei után akar menni kiesnek a fészkükből és ha nem repülnek akkor meghalnak. Igazán gonosz dolognak látja ezt a legtöbb ember de én mégis azt mondanám, hogy nekik van igazuk. Hisz ők bennük még megvan a természetes kiválasztódásra az ösztön.

Elengedem az államat és enyhén sokkolódva nézek el magam elé és sajnálkozóan, fejemet vakarva fordulok Grazielle felé.

- Elnézést félre beszélek. Elszaladt velem a ló egy kicsit. Amit mondani akartam, hogy bár sokk váltja ki az állatokból is az ösztönt mint belőlünk de a madaraknak születésüktől kezdve megvannak szárnyaik. De ha az állati sajátosságokat nézzük. A mi gyermekeink nem születnek tűhegyes tépőfogakkal és karmokkal. Nem borítják őket bunda vagy pikkely bőr. Ahogy immunrendszerük is átlagos.

Mosolygok a nőre majd kinyúlok felé és elveszem a gumimacit tőle finoman. Ha engedte akkor egy kicsit előre dőlök, kitartom magam és ő elé a gumicukrot ahogy fogom két ujjam között.

- Mit gondol, ha az evolúció arra teremtette volna az élőlényeket, hogy egyedül élhessenek mindörökké akkor limitálta volna idejüket és ennyien lennénk? - össze nyomom a gumimacit és úgy tartom meg - A szociazáció vajon az evolúció ellen dolgozik? Vajon a mutánsok genetikai melléktermékek vagy épp, hogy az ellentéte és ez az új generáció az új evolúciós lépcsőfok ami végezni fog elődeivel ahogy ez már számtalanszor megtörtént az evolúció során?

A markomba fogom a gumimacit majd az ökölbe szorított kezemet kinyújtom a nő felé miközben vissza egyenesedek. Kinyitom a kezem vissza nyújtva neki az édességet.

- Elég sok kérdést vet fel a mondata. - felnevetek - Nem is egy életre elegendőt.

Kicsit megvakarja a halántékát ahogy elgondolkozik majd a férfira tekintve homlokát ráncolva kezd el dobolni szabad kezével az asztalon.
-Na de ez az élni akarás, ez most akkor genetikai, vagy nevelési? Csak mert ha valakit úgy nevelnek, hogy nem lesz félelem érzete, vagy ott vannak például a hinduk, akiknek a hite miatt.. szóval annyira nem értek hozzá, de nem lehet hogy ez a társadalmi összhatás miatt alakul ki és nem pedig a biológiai felépítés miatt? Hisz a spártaiaknál is természetes volt még hogy a gyenge egyedeket, akik nem voltak elég megfelelőek a társadalmuk számára kidobták. Bennük nem lett volna meg a túlélési gén? bár szerintem ez nem gén kérdése és vallom hogy ez a nevelés.
Ő ne tudná, kérem szépen állatokkal foglalkozik, igaz nem a viselkedésükkel és fészekrakási szokásukkal, inkább egy bensőbb kapcsolatot épített ki velük, de azért igen tudja és bólogat.
-Na igen, mások, de szerintem az emberek is mások, ha arról van szó, hogy mikor jelentkezik náluk a mutáns képesség, hisz csak annyit tudunk, hogy a pubertás korban, ami viszont minden egyednél más más korban jelentkezik. Vannak a korai érettek és a későn érőek, van akinél már nyolc éves korában beszélhetünk a pubertás korról, van akinél csak tizennégy évesen. Ez nem olyan mint a madaraknál? És itt felvetődik egy másik kérdés. Az emberek közt is van fajta megkülönböztetés vajon az evolúció szemszögéből?
Mintha meg sem hallotta volna, hogy a férfi az előbb elnézést kért, csak folytatja a gondolat menetet,túlságosan is benne van már a témában, hogy egy kilengés felébressze, ha kileng, hát majd lök még egyet rajta. Csak nézi az eltávolodó gumicukrot, ahogy végiggondolja. Valahol biztos ott van minden gyerekben már a születésük pillanatában az a mutáns gén, ami egyszer csak megmutatkozik, bár az biztos hogy nem zöld bőrrel születnek. Félmosollyal arcán nézi a macit és hallgatja a feltevéseket és csak bólogatni tud, ahogy kitartott tenyerére megérkezik az édesség.
-Jó kérdés.. kérdések. Maga szerint a válasz kívül vagy belül keresendő, vagy lehet nem is lehetne szétválasztani? Talán pont ezért ilyen rövid az életünk, nehogy kiderítsük.
Dobja be a szájába a macit és szopogatja el jóízűen.

Vakargatom a halántékomat miközben gondolkozok.
- Hát, ezt eléggé nehéz elkülöníteni szerintem. A nevelés az a részünk lesz és ez által a jellemünk, ösztönünk. Ezt a két dolog egymáshoz kötődik, talán még szétválaszthatatlanul is. Ami a pubertás kort illeti. Minden élőlény más és más. Ezért lehet csupán
azonos mérföldköveket meghatározni az egyedfejlődésben. Miután genetikai kódokat öröklünk a szüleinktől, nagyszüleinktől ezért nem teljesen kiszámíthatóak ezek. Vannak ugye olyan genetikai kódok is amik át ugranak generációkat. Szóval sosem lehet megmondani pontosan, hogy milyenek is leszünk.
Kis szünetet tartok és egy rövidet hümmögök.
- Igazából az, hogy az emberi test úgy 160 évre van tervezve semmiféle magasabb rendű intelligencia behatásának köszönhető. Nem azért nem élünk örökké, hogy nehogy megismerhessük magunkat teljesen hanem ez csupán a természet rendje. A nagy különbség a többi élőlény és az emberek között az az értelem szintje. Mi kiváncsiabbak vagyunk és mindennek értelmet akarunk adni. De ezek csak száraz latolgatások.
Teszek pár lépést és leülök Grazielle székére. Lekönyöklök az asztalra, megtámasztva a fejemet és felmérően nézek végig a nőn.
- Miért lett kutató?

-Nehéz, de a nevelés csak nem íródik bele a genetikába, tehát nem mikroszkopikus.. bár tudja éppen azon gondolkozom, hogy ha a mutáció kialakulhat egyik pillanatról a másikra, már nem szó szerint, akkor lehet hogy az agyi működések tudják befolyásolni a genetikát is? hiszen az ingerátadás néha párosulhat agyi deformációval és akkor lehet hogy ez fordítva is igaz. Schrödinger macskája után én meg már lassan bármit elhiszek hogy lehetséges, csak rá kell jönnöm, hogy hogyan.
Mintha kissé magának beszélnek, nem is néz pár pillanatig beszélgető társára.
-Százhatvan? Na ezt nem is tudtam. na de azzal nem értek egyet, hogy a kíváncsiság lenne a különbség vagy az értelem. Hisz ha a hangyákat vesszük ugye bár. Építő teljesítményük emberi szemmel nézve is óriási, hát még hogy világítanak az épületeikben, áramot használnak, tenyésztenek és farmot tartanak, közösségben élnek.. Persze nem vitatkozni akarok, ezek csak amolyan érdekességek.
Nem, nem most fog belemenni abba, hogy szerinte az emberek is csak emlősök és egyszerű állatok egy bizonyos fejlődési szinten.
-Egy szóval leírható. Kíváncsiság. gondolkodtam a teológián is, de az elvont tudomány, ott nem látom a következő lépést a kérdéseimre. Na és maga?

- Van benne igazság amit mond. Lehet, hogy a nevelést nem lehet így hozzá venni de teljesen elkülönítenünk sem szabad tőle mert a végén csak befojásol minket.
Egy kis grimasz jelenik meg az arcomon mikor meglepődik a hölgy, hogy hány évig is lenne képes egy emberi szervezet élni. Persze ez manapság már elég relatív. Hiszen kitolhatjuk a mai technológiával élettartamunkat.
Ahogy fojtatja csupán csendben bólogatok majd keresztbe fonom karjaimat. A teológia felvetésénél megdermedek egy kicsit.
- Heh - szét tárom kezeimet és vállat vonok ahogy kicsit lehajtom a fejemet és becsukom a szememet közben - Én tudós vagyok, tényeknek hiszek és nem meséknek vagy regényeknek. Nem hiszek benne, hogy az emberiség két példánytól származna. Ahogy a többi vallásból fakadó hiedelmeket is erősen megkérdőjelezem. Ezek a történelmi hiedelmek csupán bizonyítékok, hogy a tudatlan ember valótlan dolgoknak ad alapot. Elég találó hit-nek nevezni, miután az ember hisz benne, hiába valótlanak és alaptalan.
Leeresztem a kezemet és kinyitom vissza a szememet. Levegőt vennék a következő sorom megkezdéséhez mikor egy egyre erősebb fény kezd beáradni az ablakon és az egész szobát is kezdi befedni.
~ Robbanás? Itt?! ~ Fut át a gondolat az agyamon ahogy erős aggodalom és némi páni lesz urrá rajtam refleksz szerűen nyúlok ki előre, hogy megragadjam Grazielle karját.
- Vigyázzon!
Ordítom és a földre húzom le a nőt, testemmel védve őt vakít el egyre jobban a fény, közben lelkiekbe egyre inkább felkészülve a robbanás hangjára, pusztítására és lökéshullámára aminek jönnie kéne...
De semmi csak az egyre vakítóbb fény amitől a végén nem is látnék egyébként se semmit ha nem csuktam volna be a szememet.
Hosszú percekig tart a vakító fény én pedig meg se mozzanok. Mikor végre elmúlik a fény realizálom csak, hogy elsőre is nem robbanás volt és kettő, hogy mit is csináltam kolléganőmmel akin félig meddig feküdve és ölelve feszkünk a földön / hacsak el nem löktél vagy tettél mást, nem írott törvény amit csináltam / .
Enyhén elpirulva nézek a nő szemébe egy pillanatig ... ~ na agy most gondolkozz.....~
- Szép tiszta barna szemei vannak! Khmm .. - fel pattanok hírtelen a földről és szinte egy szempillantás alatt felmérve testi állapotomat fordítok hátat azon nyomban a nőnek. - Fúh, hát ez se hétköznapi jelenség.
Sétálok az ablakhoz miközben zsebre vágom a kezeimet. Amikor oda érek az ablakhoz először a várost pásztázom majd felnézek az égre, az immáron ismét kék égre. ~ Végre vége ennek a démon őrületnek. És ahogy elnézem ezt még a város is egész jól megúszta.~

-Sajnos az embert túl sok minden befolyásolja és nehéz a puszta tényeknél maradni... Mondana még pár dolgot, hogy Ádám és Évára visszavezethető a humán genetika, legalábbis két őssejtre, vagy hogy sok hitet már bebizonyítottak laborokban, de úgy látszik nem éppen alkalmas az idő holmi fecsegésre, még így munkatársak között sem. a felkiáltásra ösztönösen megfeszülnek az izmai és nem igazán ellenkezik White akciójára, hisz nagyjából ő is ezt tette volna, ha nem előzik meg. Az viszont hogy ki kit védene a testével, már egy másik kérdés, ezért mikor leérkeznek a földre, kicsit próbál oldalt fordulni a férfivel együtt. Ha robbanás akkor kéne hogy jöjjenek a behatolók is utána, és lehet hogy képességeivel többet érne, mint a laboros. Bár ebben a mai világban már ki tudja, mikor holmi őrült maszkos fazonok szaladgálnak a bokorban. Grazi kezei munkatársának a fejét védik, míg saját szemeit összeszorítja, hogy ne annyira legyen vak, mikor végre elmúlik a fény áradat.
Se hang, se robaj, se lökés, se üvöltözés. először csak félig nyitja ki szemét és találkozik szembe White tekintetével, mire fel is vonja a szemöldökét és elvigyorodik, majd el is kuncogja magát.
-Köszönöm.
Tápászkodik fel ő is, még mindig széles mosollyal arcán, bár tekintete ide-oda pattog, hol az ablakot, hol az ajtót figyelve. A férfi mellé lépve kiles az ablakon, bár korántsem annyira csodálkozó, mintsem inkább elővigyázatos tekintettel. Nincs nyoma semmi erőszakos behatolásnak, kicsit meg is nyugszik, majd végre felfogja, hogy mit is lát.
-Oh.. kár, pedig már azt hittem, hogy a szememre mondja.
ezen még napokig fog vigyorogni, az már biztos.
-Ahogy jött úgy ment, azért így jobban néz ki.
Nem úgy fest mint akit nagyon érdekelne az egész történés, valahogy úgy van az ilyenekkel, hogy ami elkezdődik, annak vége is lesz és lám, igaza volt.

Grazielle felkuncokva és vigyorogva köszöni meg a szemének megdicsérését... Hát nem igazán volt célba véve bármely részének dícsérése csak valahogy a gondolkodási szintem lezuhant. De nem baj. Inkább a fényesebb oldalát nézve nem sikítot fel csapott arcon és kiáltott ki perverznek. De nem szeretem az olyan nőket akiknek ez vagy ehhez hasonló reakciói vannak.
Rá nézek mikor ő is odaér az ablakhoz és egy apró mosoly az én arcomon is megjelenik ahogy csipkelődik kicsit.
- Igen, a város hősei úgy fest megoldották a problémát. Ha már nevezhetjük azokat a lényeket csupán problémának.
Lábujhegyre állok majd vissza a sarkamra állva fordulok meg pördülve és elindulok kényelmes léptekkel az asztalomhoz vissza.
- Ideje nekünk is munkához látnunk. A végén még berág ránk a vezérigazgatóság, hogy csak cseverészünk. Meg hát mindjárt vége a mai napnak.
Kicsit kíváncsi vagyok, hogy miképp oldották meg ezt a démon invázió dolgot. Vajon, hogy sikerült bezárniuk a kaput és mindegyik démont vissza űzniük. Bár kiindulva, hogy az eddigieket hogyan oldották meg abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy a kaput azt össze zúzták brutális fizikai erővel. Nem tudok egyszerűen mást elképzelni tőlük.
Közbe odaérek a székemhez és megfogom a háttámláját. Ahogy kiforgatom a széket és leülök rá megint vissza nézek koleganőmre.
- Esetleg van kedve valamikor meginni egy kávét? Folytathatnánk eszmecserénket amit félbe szakított az iménti jelenség.

-Hm úgy fest.
Egy kicsit még az ablaknál marad és néz kifelé. Hősök. Vajon kik lehetnek és mi is volt a probléma és egyáltalán miért érdekli ez most? Soha nem tudta mi folyik körülötte. Nem néz híradót, nem olvas újságot, csak a szaklapokat és elvan a saját kis világában. A véreső is csak mint biológiai jelenség érdekelte, de mivel nem tudta pontosan elemezni és mihez kötni, az is csak pár percig tartott nála. Egy kicsit majd lehet utána néz a dolgoknak, de ahogy munkatársa is mondta ideje visszatérni a munkájához. Ellépve az ablaktól csak úgy saját magának megvonja a vállát és az asztalához sétálva ül le, majd húzza maga elé jegyzeteit.
-Valószínű.
Kapu.. milyen kaput? Mindegy.. Garzi koncentrálj.. Nem lesz egyszerű, nagy levegőt vesz és bámulja tovább a szeme előtt összefutó betűhalmazt, de a szavak helyet a tegnap esti figura jelenik meg előtte. Homlokát ráncolva vakarja meg állát és néz fel a férfira.
-Hm? Ó persze igen, szívesen.
Mosolyodik el, de szinte azonnal vissza is mered az irományra. A munkaidő további részében néha firkant valamit, nézegeti a mikroszkóp alatt lévő mintát, kicseréli visszarakja, de szinte semmire sem jut. Nem tud kimenni a fejéből a fény, a kapu.. a démonok. A nap végén elköszön és szépen haza sétál hogy álmatlanul forgolódjon az ágyba, majd inkább útra keljen a sötét utcákon, hogy kicsit kilépjen a világából...

//köszönöm a játékot, isteni volt ^^//

Nagyon sajnálta Hanna-t, és azon merengett, hogy ha a lány látta volna, amit a doki látott, talán még idegesebb lenne. Nehéz lesz majd megnyugtatni... Dr. Zield Jones nem sokáig merülhetett a gondolataiba a rekkenő hőségben, mivel hamar odaért a központi épülethez, ahol ő is dolgozott és ahol a laborok voltak. A biztonságiak előre köszöntek neki és miután átesett a rutinvizsgálaton, elindult volna felfelé. Meg kellett tudnia, hogy pontosan melyik osztályra is kéne mennie, ezért megkérdezte a recepcióst, hogy merre van az emberi test kutatásával foglalkozó osztály. Nem igazán volt szokása más részlegekre átjárni, habár sok embert ismert a többi részlegtől is, de inkább ebéd közben szokott velük beszélgetni.

A kapott információk alapján egy elég távoli helyiség felé ment. Hallott már arról, hogy van itt egy csodabogár, aki egyike a legjobb szakembereknek a területén. Ahogy belépett a terembe, óriási kupit látott. A papírok, akták szét voltak dobálva. Jutott mindenhova, nem csak az asztalokra, hanem a padlóra is. A tudós ott ült a rendetlen szoba közepén, buddhista papruhára húzott orvosi köpenyben és egy gőzölgő levest kortyolgatott. Tilos volt bent étkezni vagy inni, mivel ha ráfolyik valamire, hetek, hónapok kutatási eredményei semmisülhetnek meg. És az sem mentség, hogy számítógépen minden megvan... Mielőtt Zield megszólalhatott volna, az ifjú, huszonéves fickó ráförmedt és számon kérően lobogtatott egy stóc papírt. Egyetemista korában már szájba is verte volna, de mára megtanult uralkodni magán.

- Szép jónapot magának is! Nem tudom, mivel vádaskodik, de én azért jöttem ide, hogy az átküldött eredményekről érdeklődjek. - mondta a srácnak. Eszébe jutott, hogy talán a klónja keze van a dologban és ez nagyon messzire vezet... Zield nevével és arcával elég sok mindent elérhetett a halála előtt.
- Lehet, hogy nehezen fogja elhinni, de bármit is talált ami rólam szól vagy látszólag tőlem származik, közel sem biztos, hogy tényleg így van.

Vannak ilyen trehány tudósok, akik össze-vissza dobálnak mindent és mégis azonnal megtalálják, amire épp szükségük van. Vagy csak ezt mondják utólag. A csuhás srác a doki orra elé állva folytatta puffogását és ahogy mindent levert a mellettük álló asztalról, kezdett egyre komikusabbá válni Zield számára. Talán ki is nevette volna, ha nem ezen a különös napon találkoznak.

A doktor ránézett a papírokra és noha nem az emberi test kutatásával foglalkozott, hanem állatokkal, a biokémia egyik szakértőjeként nem számított arra, amit itt látott. Nem emberi adatok voltak ezek. Épp arra gondolt, hogy valamit összekevertek a küldésnél, mikor a fiatal tudós kibökte, hogy ezek egy tehén adatai. Méghozzá egy jó 30 évvel ezelőtti, kergemarhakórban szenvedő példányéi. És mellettük volt valami halálfejes polipféle rajza. A doki nem volt nagy internetfüggő és a levelezésben sem volt szokása smiley-kat és egyéb jópofaságokat használni, így nem is az jutott eszébe az ábráról. Inkább valami címerféléhez hasonlított.

- Hát, kolléga, itt valami nagyon nem stimmel - mondta az ifjú dühöngő aimville-esnek. Úgy néz ki, a patológus hazudott és szándékosan nem a helyes adatokat küldte át. Talán a testek se égtek porrá és a rendőrségnek sincs nanoszondája, hanem az is csak mese volt, hogy leellenőrizte. Ezért játszotta az értetlent, miközben mindent pontosan tudott. Mielőtt a dokit útjára engedte, néhány telefont eresztett meg, hogy a testeket fogadja az AIMVille. Hogy végképp megbizonyosodjon gyanújáról, rákérdezett:
- És mondja...hogy is szólíthatom, kolléga...kapott ma telefont holttestek átszállításával kapcsolatban?
Ha a fiú nemet mond, akkor a patológus ebben is hazudott és el se küldte a testeket. Bármit is válaszol a fiú, Zield következő kérése az lesz, hogy a patológus nevére futtasson le egy keresést a vállalat korábbi alkalmazottai között, hiszen állítólag itt dolgozott.
Közben járt az agya azon a halálfejes polipjelen. Valami üzenet lehet, valami jel, talán azoké, akik ennek a hátterében állnak. És talán így akarják a tudtára adni, hogy mi vár rá, ha tovább nyomoz. De ezt egyszerűen nem lehet annyiban hagyni, ki kell derítenie az igazságot!

A fiatal tudós még mindig nem mutatkozott be, megelégedett a "kolléga" megszólítással. Zavarttá vált, mikor rájött, hogy nem a doktor szórakozott vele, hanem tényleg azt küldték a rendőrségről, amit a kezében tartott. Az őrült tudós figuráját tökéletesen megjelenítő, zseni hírében álló, de az emberekkel láthatóan bánni képtelen srác még elmondta, hogy kapott telefont a rendőrségről. Zield gyanúja ekkor már kezdett oszladozni és mikor a céges adatbázisban utánanéztek a patológusnak, ott sem találtak semmi nyomot, amin el lehetne indulni. Ez lehetett volna egy tökéletes álcázás is, de a dokinak most máson járt az esze. Megint a papírra nézett, amit a fiatal tudós még mindig viccnek tartott. A srác úgy viselkedett, mintha várná, hogy mindjárt előbukkan az operatőr széles mosollyal és közli, hogy vége a színjátéknak, remek anyag született az esti hülyeségshowhoz. Dr. Zield Jones nem szerette az ilyen műsorokat, de most nagyon örült volna, ha kiderül, hogy csak megviccelték. Mert ami most eszébe jutott, az más fényben világította meg az ideges fiatalember kezébe került anyagot és nagyon nem volt vicces...

A szarvasmarha genomja nagyon hasonló az emberéhez, kb. 80%-ban megegyezik. Éppen ezért sok gyógyszert először ezeken az állatokon próbálnak ki és a testük működését vizsgálva is sok párhuzamot lehet vonni az emberrel. Zield is dolgozott már olyan projekteken, amikből - noha állatokat vizsgáltak - végül a humán egészségügy profitált. Voltak egészen messzemenő elméletek is, amik szerint a mondabeli, bikafejű és embertestű Minotaurusz valós lény volt és a hasonló génállományok kombinálhatósága miatt jöhetett létre ilyen hibrid. Zield nyitott szellemű tudósként nem vetette el ennek a lehetőségét sem, hiszen sok lehetetlennek vélt jelenségről bebizonyosodott már a tudomány története és főleg az elmúlt néhány évtized során, hogy nagyon is lehetséges. Ahogy az is, hogy tényleg a klónja adatai vannak a papíron.

A patológus azt mondta az örsön, hogy a klón kora megegyezik Zield korával. Nem értette az elméleti felvetést, amit a doki erre válaszolt. Először ugyanis annak a lehetőségével számolt, hogy létrehoznak egy klónt, ami csak pár éves, de esetleges vizsgálatok során ugyanolyan idősnek bizonyul, mint az eredeti. De mi van, ha nem csak látszólag, hanem tényleg annyi idős? A kergemarhakór pont akkoriban terjedt el igazán, mikor Zield született, a 90-es évek végén. Mi van, ha már akkor másolatot készítettek belőle? És nem a patológus szabotálta a vizsgálatot, hanem ez tényleg a kópia génállománya. A miértekkel még nem foglalkozott, először az elmélet helyességére próbált rájönni.

- Ezek az adatok már megvoltak 30 éve is? Vagy csak úgy néznek ki, mint más, 30 évvel ezelőtti adatok? - kérdezte Zield, hogy pontosítson.

- Legyen szíves, minden adatot szedjen össze, amit ebből lehet. Ne foglalkozzon azzal, hogy tehénnek látszik. Szerintem nem az. Sajnos valami sokkal rosszabbról van szó... - mondta komoran. Megnézte alaposabban azt a furcsa jelet. Nem csak azt, hogy hogy néz ki, hanem azt is, hogy hol helyezkedik el a papíron. Az előbb nem is koncentrált arra, hogy csak úgy oda van-e szerkesztve a dokumentum végére vagy az adatokból, diagramokból és egyebekből rajzolódik ki valami agyafúrt módon.