Másik Világ

Úgy tűnt, hogy tévedtem és ez végzetes lesz. Akkor ezek szerint erre nem volt ARMOR, hogy a realitás utazókat kövesse. Nyeltem egyet és önkéntelenül léptem hátrébb, amikor a kardot már emelte, ám ekkor a szőke hercegem sietett a segítségemre, majd Stephanie is megérkezett. Igen, határozottan jó lett volna, ha nem bánthat mindez senkit, csak távozik. Albion? Akkor valóban ő is valóban Avalon küldötte. Az ereimben elhűlt a vér arra, hogy más realitások ilyenjei is ide tartanak, hogy kiirtsák Asgardot. Nem! Ez nem történhetett meg! Valahogyan le kellett ezt állítani. Már készültem arra, hogy időt próbáltak nyerni, amikor azt éreztem, hogy megragadja a karomat, majd villanás és a megszokott rosszullét. Üvegtörésre lettem figyelmes és arra, hogy egy igencsak ismerős érzés fog el.
< - Az ősi istenekre, ennél rosszabb napom nem lehet, mit keresel te itt?! – szögeztem a kérdést Thorhalla-nak. >
A saját világombeli ő volt! Felismertem, ó az átokba! Körbenéztem, labor. Monitorokon képek, mások is… ezek szerint nem csak én, mi kerültünk át. Ben! Johnny! A többieket nem ismertem. A kamerákon át egy Britannia kapitányt láttam még, AIMville egyik igazgatói tanácsának tagját és Tyler-t. másokról nem tudtam, hogy ki ki lehet. A hang irányába fordultam, Halla megint feltolta valakinek az agyát, jellemző! Minden életerő? Akkor… holtak kellenek. Einar! Ő nekromanta itt.
< - Asgard veszélyben! – kiáltottam Halla-nak Asgardi nyelven. – Avalon támadja, Einar halálisten itt… talán már ténylegesen a Halál. Ő segíthet, nekünk meg rajta kell! Megosztom, hogy hol van Asgard, vigyél oda minket! >
Ezzel, ha tudom, akkor átlépek asztrálsíkra és őt is hozom, próbálom így elérni Einar-t és az itteni Stephanie-t is, megnyitom Halla előtt az elmémet, hogy láthassa, hogy hova kell mennünk, ha sikerült a síkot létrehozni, akkor a két eviláginak szólok.
< - Készüljetek, hamarosan megyünk vissza segíteni! – mondom >

Aktív mágia: asztrálsík
Passzív mágia: Asztrálpajzs



A mágiám létrejött s mindkettő. Mindezek után törtem ki az üveget s immáron szabad voltam. Méla undorral néztem a hang irányába s éreztem, hogy gyengülni kezdek. Próbáltam egyenes háttal maradni, hogy ne látszódjon meg rajtam, hogy mit is érzek. A szavaira a gyengeségem ellenére felkacagtam. Mulattató s idegesítő halandó. S képes egy istennő erejét is elszívni, ha akarja. Életerőt… mily jól jönne most számomra egy halott, ki járkál a lábán s egy nekromanta… sosem hittem volna, hogy ezen tudásomat használni fogom valaha is azon felül, hogy holtak emlékeit raboltam el. De most mégis úgy tűnt, hogy ehhez folyamodok. Újabb személyek kik ideértek s a volt halandó énem nem lepett meg a reakciójával. Már vártam ezt a kérdést.
- Tévedsz a hozáállásoddal... S ez mit sem változtat azon, hogy féreg vagy… - mondtam megvetően a halandó féreg felé. – Ó, de! Egy élősködő féreg s semmi több!
Dühösen szorítottam ökölbe a kezeimet a szavai után, velem így nem beszélhet senki. Koncentrálni kezdtem, egyszerre fenntartani a pajzsomat s közben újabb rúnákat rajzoltam a levegőbe. A tervem egyszerű volt nekromanciával levédeni a testem, s az életemet, az életenergiáimat minimálisra csökkentem, gátolva, nehogy életet tudjon lopni tőle. Így oly annyira igyekeztem már-már halottá válni, mint amennyire lehetséges. Volt köztünk egy élőholt, a vámpír, ennek az alaknak a mi világunk beli énje. Könnyedén győzhetett volna ellene. Egy holtnak nincs élete. Fél füllel figyeltem Stephanie-ra, s ha képes végrehajtani, mit tervez, mire gondoltam, hogy tervez s megtudom, hogy merre van Asgard, akkor megpróbálom magunkat s mindenkit a mi világunkból arra a helyre vinni.

Aktív mágia: védőpajzs, nekromanciával levédve a test, szinte minden létfunckió minimálisra csökkentve, gátolva, nehogy életet tudjon lopni tőle, teleportálás (ha összejön)
Passzív mágia: Asztrálpajzs, mentálpajzs, teleportálás gátló

Fegyver: Skymningen
Mágia: 50 egység

Adam morogva nézi a megjelent X-ment látja, hogy a nő elmenekül.
- Ne velem foglalkozz. Nézd meg a többit és lásd el őket, ha tudod. Én ráérek. - mordul Tyranisra. A sebeivel nem törődve talpra pattan és felkap egy rádiót.
- Adam Taylor vagyok. - mondja Stevennek. Aztán a rádióba kezd beszélni. - Itt Adam Taylor azonosító Alfa-23-Tango-73-Delta-Charlie-22. Erősítést és orvosi egységeket kérek a pozíciómra mérjenek be. Éppen egy csatamező közepén állok legalább két tucat sebesült van. Adás vége. - morogja és lekapcsolja a rádiót.
- El kéne jutnom a Bosszú Angyalokhoz. Aztán ha felszedtem némi cuccot seggbe rúgom ezt picsát. - gonol itt a tüzes nőre. - A rohadék sok jó embert intézett el, és megégetett. - morogja gorombán. Látszik rajta, hogy marhára pipa. Az embereken néz végig és maga is elkezdi a túlélőket keresni. Akit megtalál próbál neki segíteni.

Újabb másik verziójú X-men tagok érkeznek. Az utasításra bólint egyet, behunyja a szemét, koncentrálni kezd. Az anyagérzékelését kirerjesztve próbálja megtalálni a romok közé szorult sebesülteket. Először az ingatag romokat biztosítja, majd az manipuláló erejével utat nyit a sérültekhez, vagy kiemeli őket, ha a sérülésük engedi azt. Persze csak ameddig az erejének a hatótávja engedi.
-Valószínű hogy ő is a mi világunkból jött. Remélem most már hisznek nekünk. Nem vagyunk ellenségesek. Most pedig ha megbocsájtottok sok még a sérült.-
Szól majd a levegőbe emelkedve apránként szedi ki a sérülteket a romok alól, ha a sérülésük mértéke engedi, ha nem akkor csak biztosítja az utat a mentősöknek.

//Nem tudom én még nem láttam az enyémet vagy csak elkerülte a figyelmemet:-)//

A gépeket feltörni végül nem sikerül, de az üvegből ki tudok törni. Ám a siker okozta öröm nem tart sokáig, ugyan is hamarosan az egyik velünk jött srác alteregoja (akikről amúgy kiderült, hogy vámpírok) valamilyen mágiával vagy képességgel az életerőnket próbálja meg elszívni, amivel egész jól halad sajnos. Próbálom a pajzsot fenntartani hátha véd egy kicsit ellene, de ha nem, akkor meg kikapcsolom, hogy minden szabad nanit a regenerációban segédkezzen, hátha ér valamit.
~Talán ha egy villámmal megcsapom.. akkor elvesztené a koncentrációját.~
~Fölösleges. Azzal biztos számoltak. Vagy nem láttad a monitorokon az itteni Steven-t? Jellemző hogy még csak oda sem figyelsz. Ő is elektromos kisüléseket hozott létre. Talán még jobban is képes manipulálni az elektromos mezőket mint te. Biztos, hogy készültek valamivel a villámaid ellen.~
~Akkor még is mit csináljak?~
~Mindent én találjak ki?~
~Ha már olyan okos vagy, a te életed is múlik ezen.~
~Engem megnyugtat a tudat, hogy te is velem együtt halsz meg.~
~Remek. Szóval nem csak pszichopata vagy, ha nem öngyilkos hajlamú is. Marha jó lesz ezt hallgatni.~
~Szabadíts ki a vámpírt.~
~Mi?~
~Csak csináld.~
Ha volt hozzá elég erőm, akkor megpróbáltam oda jutni a vámpír üveg búrájához, és azt betörni, de nem értettem, hogy Sam miért is mondta ezt. Mindenesetre a semminél biztos jobb lesz, valamint ezután ha még mindig volt hozzá elég erőm, megpróbálkoztam egy villám létrehozásával, ami eltalálhatja a támadónkat, vagy valamelyik számítógépet. Már az is jó lenne, ha azokat túlterhelné. Biztos nem viccből vannak itt.

Sikerül kiszabadulni az üvegbörtönből, s ez igencsak meglep, hiszen arra számítottam hogy legalább nehéz lesz, de nem, semmiféle védelem, az üveg sem speciális… Ám hamarosan ki is derül hogy miért nem volt védelem, hiszen nem sokkal a nagy kitörés után, amit meg kell említenem hogy nem csak én tettem meg, hirtelenjében elkezdem sokkalta gyengébbnek érezni magam, és elég gyorsan le esik hogy ez így nagyon nincsen rendjén, főleg hogy mikor magamra nézek, még szemmel láthatóan konkrétan sorvadok is, és hát ez meglehetősen kellemetlen. Próbálok megállni a lábaimon, ugyan abban a pózban ahogy vagyok, és semmiképpen sem letérdelni, vagy eldőlni, megfordul a fejemben a támadás lehetősége, de ilyen állapotban, talán pár lépésre lennék képes… Sosem éreztem még magam ennyire gyengének, és nem tudom hogy mitévő legyek, épp ezért konkrétan nem is csinálok semmit, ebből a helyzetből én nem tudok kiutat teremteni. Próbálom megfigyelni a környezetem, vagyis pontosabban a többieket, hogy kik vannak még itt, és hogy mit csinálnak, de ez igazából már csak… Formalitás talán?

Nos, én még most is ugyan azt csinálom amit az előbb is, ülök egy helyben ennek az alaknak a vállán és figyelek, s igazából nem nagyon történik olyan ami számomra érdekes, na jó azok a felrobbanó hajók azok tetszettek! Bár jobban tetszettek volna ha ki is lapítanak valakit az utcán, vagy egy csoportnyi civil között robbant volna fel valamelyik... Milyen szép is lett volna, de végül minden zuhanó objektum meg lett állítva, vagy így vagy úgy, s egészen jól jöttünk ki a helyzetből.. Vagyis jöttek ki a helyzetből. Hamarosan érkezik még két alak, az egyik sérült, a másik meg csak szimplán furcsa, reakcióként kedvesen elmosolyodok, természetesen, majd pedig kieresztek magamból egy hangos:
- Hellllóóóóóóó! - Pontosan ezt, megfűszerezve integetéssel, és valószínűleg innen már csak figyelek tovább, úgy értem mert mi mást tudnék csinálni? Mondjuk ha nagyon akarnék akkor talán össze tudnék hozni pár érdekesnek mondható dolgot, egymásnak uszítani itt még jobban az embereket, csak mivel nem vagyok túlzottan tisztában azzal hogy most hogy is van mint is van, így hát nem kockáztathatok semmit, így hát inkább meghúzom magam.

Úgy tűnik hogy nincs több szétroncsolásra váró hajó, így hát úgy érzem ennyi volt a lövöldözés, vagy legalább is egy darabig ennyi volt, aztán majd kiderül hogy jól mondom-e vagy sem. Hamarosan landolunk is, majd olyasmi történik amire nem számítottam. Megjelenik egy furcsa alak, aki mintha ismerős lenne... Egy kis alaposabb szemrevételezés után pedig sikerül is belőnöm hogy ez bizony én vagyok, akármilyen furcsának is tűnik ez most, s úgy néz ki hogy ő én is felismert engem, s nem csak nekem állt el a szavam ettől az egésztől, bár be kell hogy lássam, amúgy sem beszéltem, de ha beszéltem volna valószínűleg hasonló lett volna a reakcióm. Alaposabban végig nézek magamon, vagyis rajta... Majd elégedetten állapítom meg hogy:
- Hah! Még itt is tökéletes vagyok. - Mondom az államat dörzsölgetve, majd az ide teleportált lányra nézek.
- Nem ismerem... - S ezzel le is zárom az irányába a témát, hiszen valóban lövésem sincs róla hogy ki lehet, de ha ugyan azt élte át mint én akkor valószínűleg velünk van.
- Nos mond meg nekem... - Lépek önmagam mellé ha lehet.
- Hogy végeztem... Így? - Érdeklődök, no nem azért mert lenyűgöz amit látok, csak ha már másik én, akkor tudni akarom hogy itt hogyan alakultak esetleg a dolgok velem. Akár válaszol, akár nem, végül elmegyek sérültek után kutakodni, bár valószínűleg lenne jobb dolgom, például alaposabban megismerkedni az itteni önmagammal, de valószínűleg nem néznék jó szemmel.. Mióta érdekel ez engem? Nagy ívben teszek arra hogy ki mit gondol rólam! Azért keresek sérülteket akiket menteni kell mert... Nem tudom.. Az emberek férgek és a pusztulást érdemlik, s nem értem hogy miért csinálom.

Segélykérésem meghallgatásra találtatik, s az alak, aki az előbb konkrétan elpusztított engem, vagyis nem is elpusztított csak pár másodperc alatt levert, és nem is engem csak az e világ beli énem... Na szóval a lényeg hogy ez az alak száll le hozzám, s kezdi gyógyítani a sebemet, majd pedig teleportálás! Egy hajón térek magamhoz, vagyis inkább úgy fogalmaznék hogy ez a következő képkocka az "orvosos" jelenet után. Megpróbálok finoman körbenézni, és mocorogni is persze, bár azzal csak azt akarom kipróbálni hogy mennyire múlt el ezzel a gyors villámkezeléssel a fájdalom, remélem eléggé ahhoz hogy tudjak rendesen mozogni és beszélni, bár ha nagyon nem megy akkor fekszem tovább és várom hogy gyógyuljak, no meg persze nézelődök. Sok ismeretlen arc, mármint átvitt értelemben ismeretlen, én jómagam tájékozatlanságomnak hála valószínűleg senkit sem ismernék fel, de az új személyiségem emlékeiben vannak róluk információk, úgymond, olvasott hírek és hasonló dolgok formájában, bár egy emlékemben sem találok olyat hogy ezek lennének a fantasztikusok... Szóval gondolom ez egy világok közötti eltérés.
- Milyen... Érdekes... Köszönöm.. - Nyögöm ki ezt a három egyszerű szót, ha bírom, a legutolsót természetesen drága megmentőmnek címezve... Így alaposabban szemügyre véve szívesen töltenék vele több időt, érdekes személynek néz ki.

// Szerk.: Tetszenek, nagyon bár eddig csak kettővel sikerült összefutni. //

Adam
A férfi fel kell és Steven bólint Tyranisnak.
- Igaza van.
Ezzel Adam eltűnik. A férfi csak azt veszi észre, hogy senki se látja őt majd a kezeire nézve azokat nem látja. A testét se. Egy szőke nő sétál hozzá mosolyogva és és a mielőtt a férfi bármit is tehetne a vállára rak egy teleportálót rá, amitől a férfi eltűnik.

Albert
A férfi nem reagál elég gyorsan és a felkarját megvágja a másik énje majd egy csapással kiüti a kardot a kezéből és mellkason rúgva a földre viszi.
- Bárki is vagy és bárhol is jöttél... ma nem távozol élve...
Ezzel készül leszúrni őt, de a fal berobban és a kiküldött kapitány véres teste zuhan be.
- Csak egyszer fenyegethetted meg Asgardot.
Mondja Stephanie egy szárnyas ló hátán és vagy száz valkűr mellett, akik előtt lebeg Einar. Mögöttük pedig Asgard áll az Avalaoni kastély előtt.
- Ez sose Asgardról szólt, Drágám.
Mondja a másik Albert és a kardjaival megindul kifelé ahol Albert legalább húsz más-más világból jött Kapitányt lát, mind készen a háborúra. Mire a férfi reagálhatna egy kéz a sötétből métereken át kinyúlik és egy teleportálót rak rá. A fény után máshol jelenik meg.

Teddy-Árny-Tyler-Sarah
Ahogy a sérültek között járnak Árny döbbent néz a mására.
- Nem tudom mi lehetett az a fejezet az életemben, amitől ennyire megváltozott az utunk fivérem, de örömmel mesélek kalandjaimról, ha te is így teszel.
Ahogy a főmágus elfordul az egyik "sérült" egy szőke srác négy teleportálót dob a négy alakra. Majd Lény a vállára kapja az eszméletlen Michet.

Mindenki: Thorhalla-Reptile-Steven-Jereziah-Tyranis-Lény-Stephanie-Adam-Albert-Teddy-Árny-Tyler-Sarah Mich és Jereziah
A férfi csalódottan nézi Thorhallát.
- Egy másik világban uralkodó lettél és mégis oly gyenge maradtál.
Szavai után még többet törik ki magukat, de közben az utolsó kis üvegburákba is bekerülnek a személyek. Ezek még csak most látják a tetteseket. Egy férfi, ki hasonlít Jereziahra, aki az üvegburák egyikében van. Steven maradék erejével egy villámot lő bele a monitorokba és attóla gépek felrobbannak. A burák kinyílnak és a robbanás elkapja a gépek felé rohanó Tyranist. Aki így eltűnik a füstben.
Lassan mindenki magához tér a füstben és látják a fekete ruhás férfit és a teljesen más fajta F4-et.
- Reptil, annyira sokat segítettél, hogy megépítsem a saját kis szuper embereimet. Érdekelt vajon egy olyan gerinctelen szuperfegyver csempész, mint te milyen lenne máshol, de egy büszke és becsületes harcos? Megleptél. Tyler - hangjában szinte testvéri szeretet van. - Az első ellenségem. Már tudom mekkora ember lettél volna ha akkor nem öllek meg. Már-már pazarlás. Micsoda irónia, aki ebben a világban fontos lett az sajátjában még mindig névtelen és fordítva. De elég volt a filozófia órából. A kísérlet első fázisa készen van. A gépek elraktározták a dns-esetek és megvannak a mentések a tetteitekről. Még milliónyi világ van kint milliónyi opcióval. Kitudja még milyenek lehettek. De ti... már nem kellettek. Takarítsátok el őket.
Mondja és sarkon fordul. A másik F4 mosolyogva készül támadni.
Tyranis egy szobába sétál a robbanástól zavartan. Egy egy gépterem, ahol az adatok száguldanak mindenhol. Az ő adataik. Minden információ a 16 realitásugróról és innen van vezérelve a teleportáló. Az adatokat nézve látja meg a másik Jereziahat besétálni.

Asztrálsíkig nem jutottam el, mert a robbanás és a búrák kinyílása közbeszólt. Most már mind szabadok voltunk és eddigre újabb személyek is megérkeztek. Örömmel nyugtáztam, hogy még több ismerős van itt, legalább olyanokkal kell együtt dolgozni, akiket ismertem és tudtam a képességeiket is. most már legalább nyilvánvalóak lettek a férfi tervei is. azonban nem biztos, hogy jó ötlet volt tőle, hogy idehozzon mindenkit. A lassan szerzi meg mindenki DNS-ét és felvételeit egyszerűbb lett volna. És az élete sem került volna veszélybe. A férfi szépen angolosan próbált távozni, tette is meg, az F4 pedig velünk szemben sorakozott fel. Miért nem lehetett ezt a napot harc nélkül megúszni? Futott át egy pillanatra a fejemen. Tizenöten négy ellen, jó arány, és talán megtudom könnyíteni a dolgukat a többieknek. Kissé hátrébb húzódtam, takarásba, majd koncentrálni kezdtem.
- Vision! – mondtam ki a varázsszót.
Ha a mágiám létrejön és sikerül kellően erősre alkotnom, akkor reményeim szerint a láthatatlanság jótékonyságába fog minket rejteni az ellenfeleink elől. Ha sikerült, akkor tovább koncentráltam, hogy fenntartsam ezt az illúziót velük szemben.

Aktív mágia: illúzió (láthatatlanná tenni a csapatot az F4 elől)
Passzív mágia: Asztrálpajzs



Továbbra is méla undorral figyeltem a halandót s gúnyos mosolyra húztam az ajkaimat a szavai után.
- Ó drágám, mennyire, de mennyire tévképzetben élsz – feleltem gúnyosan.
Újabb villanások s újabb személyek érkeztek, egy részüket ismertem, s egy részük előttem is ismeretlenek. Unottan ásítottam fel a férfi szavai közben s nem is igen érdekelt, hogy miről beszél, mikor a képessége szertefoszlott s eltűnt s újra kezdett az erőm visszatérni azonnal koncentrálni kezdtem. A Fantasztikus négyes ellenfélnek, eddig, mit láttam a képességek hasonlók, mint korábban. Azaz a három férfi nem volt ellenfél számomra, csak lehűtöm őket s így Richards s Fáklya semlegesítve voltak, a Lényt még hevíteni kellett, hogy széttörjön s belehaljon mindebbe, de az már semmiség volt számomra. A fagyasztás is, hála atyám tőrének. Az egyetlen kihívás igazából a szajha volt, hisz a védőmezőjét nem volt olyan könnyű feltörni, de egy kis csellel s csalással megoldható volt. Hátrébb léptem, mindenki mögé h távol kerüljek tőlük. A pajzsomat továbbra is fenntartottam, nem szándékoztam eldobni s leengedni. Ajánlottam a halandó férgeknek, hogy támadjanak, ha nem, majd ők is pusztulnak, ennyi „áldozat” még belefért a terveimbe. Először a szajha, utána a többi könnyed gyermekjáték. Folytattam a koncentrációmat s rúnákat kezdtem rajzolni a levegőbe. A szemeim s a kezem is beteges zöld fényben izzott fel, mentálmágiát alkalmaztam s kezdtem varázsolni. A rúnák után a megfelelő varázsszavakat is kimondtam a koncentráció mellett s a mágiám segítségével, mint egy telepata úgy próbáltam átvenni a szajha elméje felett az irányítást s ha sikerült a társai ellen fordítani, hogy őket támadja hátba.

Aktív mágia: védőpajzs, mentálmágia (irányítás átvétel Sue felett)
Passzív mágia: Asztrálpajzs, mentálpajzs, teleportálás gátló

Fegyver: Skymningen
Mágia: 50 egység

Nos úgy tűnik hogy az itteni énem hajlandó beszélni az életéről, ha cserébe én is megteszem ugyan ezt, s ezzel igazából nincsen semmi bajom, valószínűleg csak azért nincsen mert saját magammal állok szemben, úgymond.
- Ám legyen... - Mondom bele egyezve, majd az egyik sérülthöz lépek, legalább is elkezdem megközelíteni, egy szőke alak... Ám még mielőtt oda érhetnék hozzá, hozzám vág valamiféle szerkezetet, amire igazán időm sincsen reagálni, s az egészből végül csak annyit élek meg, hogy az egyik pillanatban még az utcán állok, a következőben pedig egy üvegbúrában.
- Nyomorult férgek. - Mondom dühösen, majd jobban végig nézek azon hogy hova is kerültem, kik vannak esetleg itt, és megnézem hogy mi is történik éppen.
~ Ennyit arról, hogy megismerkedek önmagammal... ~ Suhan még át a gondolat a fejemen, pedig feltételezem hogy sok érdekes dolgot tudott volna mondani, s én is neki. Egy robbanás, majd pedig a búra, még mielőtt átvizsgálhatnám, felnyílik, és füst terít be mindent, mely elég lassan akar oszlani. Miután könnyebb látni, csak azután lépdelek ki az üveg börtönből, mely valószínűleg amúgy sem tartott volna sokáig magában. A szürke bőrű alak szövegét láthatóan unottan hallgatom, s nem igazán érint meg amit mond. Miután kiadja a parancsot, miszerint takarítsanak el minket, megropogtatom a nyakamat, majd aktiválom a páncélomat, s formázok egy nagyjából 1 méter körüli pengét a jobb karomra, lehetőleg egy nem annyira megvilágított helyen, hiszen lefárasztani nem akarom magam, majd pedig megindulok a négy alak felé, s közben figyelem őket, azt várva, hogy mikor kezdenek támadásba. Ha úgy adja a helyzet, akkor támadás esetén hátra rántom a jobb karomat, majd megpróbálok be teleportálni az egyik mögé ( történetesen ez Reed ), majd ugyan azt a mozdulatot folytatva, melyet elkezdtem az ugrás előtt, felnyársalni, majd pedig felfelé vágva kiszedni belőle a pengét, s ezzel együtt a felsőtestét kettévágni.

Nyugalmas fekvésemet nem igazán zavarják meg mások, ami jó, nagyon jó, és egy pillanatra úgy tűnik, hogy egy ilyen csapatban, vagy ennyi személlyel körülvéve nem is lehet úgy igazán probléma ebben a helyzetben, plusz úgy néz ki hogy a veszély is elmúlt, mert magamból sem látok többet, és egész nyugodt most itt minden, kivéve a sérülteket. Nagy nehezen felkelek, kissé még mindig fáj a sérülés helye, talán csak oda képzelem a fájdalmat, de az is lehet hogy még valóban fáj.. Nem tudom, nem is igazán akarom megtudni, nincs akaratom oda nézni, csak megtapogatni kissé, hogy úgy nagyjából megtudjam saccolni, minként és hogyan nézhet ki. Próbálom követni a többieket, de és a sérülteket csak úgy igazából nézegetem, nem tudom mit kezdjek velük, nem is igazán hiszem hogy akarok velük kezdeni valamit, vagy hogy egyáltalán ha akarnék, akkor tudnák valamit. Szóval csak úgy ott elvagyok, egészen addig, amíg hirtelen, szinte a semmiből, az egyik sérült hozzám nem vág valami szerkezetet, s a következő pillanatban egy üveg búrában találom magam, s mindez olyan gyorsan történik meg, hogy még csak egy " mi a? "-nak sincs ideje elhagyni a torkomat. Ezen a helyen szétnézve... Nos sokan vagyunk, és itt van Thorhalla is, úgyhogy teljesen fel kell vennem a szerepet, és annak megfelelően ebben a helyzetben... Nem csinálok semmit, nem vagyok harcos, így hát próbálok kihúzódni a képből, és hidegvérrel nézni a dolgokat, mert ugyebár mást nem tehetek.

Robbanás, majd füst, és szép lassan kezd visszatérni az erőm, mintha csak ébredeznék egy nagyon pocsék álom után, mely nem akar engedni, de mégis szép lassan kikerülök a hatalmából, s érzem ahogy a testem éledezik. Szerencsére sikerült megállni két lábon, s miután eloszlik a füst, az alak, ki ha jól értem konkrétan egy energiavámpír, végre számomra is érthetővé teszi a szituációt.
~ Szóval egy másik világba kerültem... Ez sok mindent megmagyaráz. ~ Az hogy itt mi vagyok, s hogy neki miben segítettem, teljesen hidegen hagy, hiszen bár lehet hogy az én vagyok, de nem az én felelősségem hogy mit tettem itt. Végül úgy rendeli hogy pusztítsanak el minket, a többiek úgy vélem hogy ugyan onnan jöttek ahonnan én, hiszen ez így kézenfekvő, s azt a világot ismerve, nem hiszem hogy bárki is hagyni fogja magát, beleértve jómagamat is. Nekilendülök hát a négyesnek, és megpróbálok egy erős mozdulattal nekivetődni az egyiknek ( Johhny Storm ), s belemélyeszteni a karmaimat a mellkasába, valamint kiharapni egy nagyobb darabot a torkából, ez általában megteszi, s a támadásoktól nem igazán tartok, hiszen csak idő kérdése hogy a testem regenerálja, habár lehet hogy nagyon fájdalmas lesz... De ki kell bírnom, egész életemben erre képeztek végül is.

Ooooké szóval az a nagy helyzet hogy itt vagyok, de tényleg csak így itt éppen létezem, nézelődök, nevetgélek a szenvedőkön, csak mert jól esik, s mintha meg-megfordulna a fejemben pár rímelő mondat, melyeket egyenlőre fel se fogok, mert azok is csak úgy ott vannak.. De a lényeg hogy aztán a semmiből az egyik sérült már valamiért nem olyan vicces, talán mert nincs is megsérülve, s mert egyenesen hozzám vág valamiféle csúnyaságot, amitől itt vagyok, aztán meg teljesen más helyen, és engem ez aztán nagyon meglep, de még tyűde hogy nagyon de mennyire, s ez még az arckifejezésemen is látszik, mert mielőtt még bármi történne vigyorgok a magam groteszk kis vigyorával, aztán pedig már inkább vágok érdeklődő és enyhén meglepett képet, ahogy átkerülök arra a bizonyos másik helyre. Itt valamiféle üvegbörtönben találom magam, és már kezdenék is durcázni, amikor nagy BUMM, füst, és a börtön kinyílik, majd egy alak beszél, és most látom csak hogy mégtöbb alak van itt, szóval hogy jelezzem, tudomást veszek róluk, kedves mosolyt varrok a pofámra, és a magam vékony hangján azt ordibálom hogy:
- HELLLLLLLLLLLLLLLLLÓÓÓ!!!! - Az "L" betűt sokáig nyújtva, s várnám hogy vízhangozzon, de az elmarad és erre én meg:
- óóóóó... - Csalódottan. Eztán ha jól értem, kiadják a parancsot arra hogy takarítsanak, amit nem értek hogy miért pont most, de aztán abból a mosolyból a képükön, meg a beállásból sikerül rájönnöm, hogy miről is van most itt szó, harc lesz! VÉGRE! VÉRT AKAROK CSAVARGATNI APRÓ MACI MANCSAIMBÓL! Ezzel nem is várok sokat, gőzerővel kezdek el az ellenség felé pattogni, s a számomra leg erősebbnek tűnőt néztem ki magamnak, azt a szikla pasast, szóval egyenesen felé haladok, vörösen izzó szemekkel, s számon át is ömlik a fény, s nem mellesleg azzal a csatakiáltással hogy:
-ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! - És ha sikerül odaérnem, akkor...
- MACIMANCS HIÁH!!!! - S ezzel kezdem el ütlegelni a lábát, ahogyan csak bírom, s hangosan morgom még mellé hogy:
- Félj engem! Te!... Te hálátlan kőmalac! - Én magam se tudom miről beszélek, de hirtelen ez jön ki a torkomon, a halál gondolata teljesen feltüzel.

Végül is a villámom nem azt találta el, akit szerettem volna, de ettől függetlenül célba ért és kellő zűrzavart okozott ahhoz, hogy az itteni vámpír végül is abba hagyja az életerőnk kiszívását és elmenjen innét. Ezen kívül pedig még ráadásul a többiek is kiszabadultak, így nem kicsi túlerőbe is voltunk.
~Ez már akkor megtörtént mikor az Űrnő kiszabadult.~
~De biztos nem árt az sem, hogy a többiek is kiszabadultak.~
~Igazán?~
Miközben várom, hogy visszanyerjem az erőmet és ismét harcképes legyek, körbenézek és rájövök, hogy Sam-nek igaza van. Thorhalla-nak elég ereje van ahhoz, hogy egy várost is elpusztítson akár egy csettintésre, de most hatalmas a zűrzavar. Bár nem kételkedem benne, hogy egy percig sem fog azon gondolkodni, hogy velünk együtt pusztítsa-e el az ellenséget vagy sem, és épp ezért talán nem lenne a legjobb lépés most közelharcba bonyolódni velük. Azonban nem ülhetek csak így itt tétlenül.
~Tarsd fel a szukát. Ne hogy hátba támadhassa az Űrnőt.~Harsogott a fejemben Sam hangja és azonnal tudtam, hogy kire gondol. Történetesen arra a nőre, aki idehozott minket. Ezen felül kicsit kezd idegesíteni, hogy még mindig Űrnőnek hívja Sam Thorhalla-t. Elvégre úgy sem hallhatja, akkor meg minek nyalizna neki? De ez most ráér. Az összegyűjtött erőmmel felállok és Thorhalla valamint a csata közé állok. Elég távol ahhoz, hogy ne legyek jobban útban Thorhalla-nak mint bárki más, viszont elégé közel ahhoz, hogy képes legyek megvédeni a neki szánt támadásoktól. Ahogy a jelenlegi csatát felmérem, egyenlőre leginkább a korábbi elrablónk nyújt legnagyobb veszélyt ránk nézve, mert ő pontosan ugyan olyan erős távolról is, mint közelről. Az egyik szememmel máris hő látásra kapcsolok, ha esetleg láthatatlanná válik, akkor is tudjam követni és közben mivel látszólag őt senki sem támadja, folyamatos villámcsapásokkal próbálom meg sakkban tartani. Nem kételkedem benne, hogy a pajzsa ki fogja védeni ezeket, de legalább egy kis ideig feltartja őt. Minden esetre ahhoz nem érzek még magamban elég erőt, hogy puszta kézzel támadjak rá, így inkább csak abban bízom, hogy a páncélom elégé erős ahhoz, hogy megvédjen a támadásaitól, valamint a kezemről a tüskéket szétbontottam és a talpamon hozom létre őket, hogy ez által is stabilabban álljak.

Fáklyát meglepi Reptile karmolása, de amikor lángokat lőne a másik Fáklya elnyeli azokat majd egy neki repülve egy bal horoggal kiüti.
- Szép munka volt ronda-hülő-bigyó-haver!
Reedet megvágja Árny, de az körbe öleli rátekeredve. Kezét egyetlen vékony huzallá változtatja és Árny nyakára tekeri.
Lénynek a másik Lény csapódik, de az ütése után megtorpan, mert Teddy kezdi el ütlegelni őt. A döbbent óriás két ujjal óvatosan emeli fel a plüsst.
Sue ellenkezik, de Halla átveszi az uralmat felette és a nő két láthatatlan kalapáccsal üti le a két magánál lévő társát. Majd a nőt ekkor egy villám találja el Steventől.
Az F4 eszméletlen. A csapat felmérve a szobát látnak egy teleportáló emelvényt, amin belehet programozni a helyszínt. A monitorok egy része villogva újra bekapcsol és azokon űrhajók százait látják. Ha Reptil elmondja, ah nem azt ők is felfogják, hogy ezt a világot nagyobb veszélyek is fenyegetik, mint Jereziah, ennek a világnak szüksége van rájuk. Rajtuk múlik elmennek a teleportálóval és talán sose kerülnek haza vagy itt maradnak megkeresni a rejtélyes energiavámpírt.

Tyranis lassan felfogja az angolt miközben a férfi mosolyogva nézi őt.
- Ó igen. Te voltál a legérdekesebb. Oly sok pazarlás van benned az apád programja miatt nem vagy több, mint egy üres báb. Ezzel az ésszel, bármit megtehetnél, de atyád vak szerelme miatt csak a semmivé tevésre tudsz gondolni. Én nem is uralkodásról beszélek, hanem teremtésről. A lehetőségeid végtelenek és az egyetlen dolog, ami az utadba áll... te magad vagy. Pazarlás. Gondolom most megpróbálsz megölni.

Adam a csapatot nézi. Az alkalmi társai könnyedén kiütik a fantasztikus négyest. A férfi körülnéz a monitorok látványa nem nyugtatja meg.
- Valaki ért ezekhez? - int a monitorok felé. - Mert esetleg tudnánk csinálni valamit a sok pittyeggő jellel meg azzal, hogy baromi nagy űrhajók jönnek a föld felé. Szerintem jó volna mondjuk felrobbantani őket. Vagy valami. Tudjátok volt az a régi film fézerek meg torpedók. Asszem Star Trek. Szóval valami hasonlót kéne kilőni most is. Bár talán először beszélni kéne velük. Megtudni, hogy mit akarnak. Esetleg felmenni azokra a hajókra. Ide is úgy teleportáltunk nem? Küldjünk fel nekik pár atomot vagy tudom is én. - mondja a monitorokat bámulva. Nézi a helyzetet. Ha esetleg valameik társuk mond valami értelmesebbet akkor örömmel várja. Úgy gondolja kicsit besokallt mára. A kiképzése ellenére ez most sok volt. Sőt annak ellenére is, hogy démon.

Probléma nélkül félre húzódtam a harctól, és úgy tűnik hogy senki sem vett észre, vagy legalább is nem akarnak velem foglalkozni, s így kényelmesen nézhetem végig a kialakult harcot, ami lássuk be, meglepően gyorsan zajlott le, bár ezen úgy igazából nem csodálkozok, mert nézzük a tényeken, a mi oldalunkról sokkal többen vagyunk, és hát fantasztikus négyes ide vagy oda, semmi esélyük sem volt, és igazából azt sem vagyok képes megérteni hogy min bátorodtak fel ennyire, mármint hogy csak így kiálltak, hiszen ez annyira egyértelmű volt, vagy lehet hogy ők máshogyan gondolták? Óh kit érdekel, túl sokat gondolkodok lényegtelen dolgokon, valóban túlságosan sokat. Bekapcsol valami szerkezet, ami megmutat nekünk egy gyönyörű űrflottát, ami nagyon nem néz ki jól, bár mit tudom én hogy hol van ez, vagy hogy most ez jó vagy rossz-e... Az életemet ismerve tuti hogy egy iszonyatosan rossz dolog, de ez most kit is érdekel? Engem nem, talán azért mert már hozzászoktam, de az is meglehet hogy még élvezem is hogy az életem sok pontján csak szívok, de úgy belegondolva a legtöbből egész jól sikerült kijönni, úgy értem tényleg, most csak nincsen családom, legalább is nem saját, ami rokonságom lenne, nos az sincsen, és még barátaim sincsenek, ami meg megint probléma, de annyira nem nehéz megszokni ezt az állandó egyedüllétet, sőt őszintén szólva egészen gonosz dolgok jutnak olykor-olykor eszembe, és talán ezeken a dolgokon kéne többet töprengenem... Igen. Most azonban fontosabb dolgom van, úgy néz ki hogy választani kell, teleport, vagy maradok? S azt hiszem a válasz egyértelmű, irány a teleport! Nem tudom hova kerülök majd azon keresztül, lehet hogy azokra a hajókra küld majd? Az cuki lesz, és ha azok ufók, na akkor majd örülhetek a fejemnek, de hé... Lehet hogy találok majd ott valami érdekeset, és számomra értékeset, mert ki tudja hogy az ember mit talál egy teleportálás után, és minden "jó" dologhoz kell valami alap, nemde? Bár be kell hogy lássam, a teleport géphez nem értek én se, szóval amíg valaki nem kezd el rajta babrálni, addig csak hideg tekintettel fürkészem a többieket, és vannak itt ugyebár ismerősök is, mint például a lény, és lehet vissza kéne adni már neki ezt a kabátot, de ahhoz még mindig ruhát kéne valahonnan összeszedni, szóval ez most elnapolásra kerül, s ha ebből is sikerül jól kijönni, akkor ez lehet majd egy ok arra hogy felkeressem, és esetleg nála is találjak valami... Értékeset, és én mióta gondolkodom így?

Tiszta erőből ütlegelem a szikla hapsit, és saját torzult világképemmel, már látom is ahogy kezd leválni ennek a hatására a külső burkolata, majd ahogy ömlik kifele rajta valamiféle undorító lötty, vagy legalább is más számára tuti undorító, én azonban azt tervezem hogy meghempergőzöm benne, győzelmem jeléül. Eszeveszett, őrült kacagással vetném magam a földre, hogy forogni kezdjek végül a semmiben, de mégis mintha lenne ott valami, ám mielőtt ezt megtehetném, a kő szörnyeteg megragad, és akárhogy próbálok szabadulni a fogásából, egyáltalán nem enged.
- Igen? Akarsz még? Nesze te nagyra nőtt szutyok kavics! NESZE!... - S ezzel kapálózok tovább a levegőbe, mintha bármit is tehetnék, bár igazából az én nézetemből, éppen szétverem a fejét, s úgy tűnik működik is, mert egyszer csak eldől, s én is szabaddá válok végre. Megmászom a testét, s győzedelmesen állok rá a mellkasára, kihúzva magam, továbbra is sok fényt bocsájtva ki az arcomból, de ez most a lény testére vetül teljes egészében, így befestve valamilyen szinten azt. Egy ideig csak így ácsorgok, majd végig nézek a többieken, s páran már fekszenek, de nem tudom hogy kik azok, legalább is nem tudom őket megkülönböztetni a többiektől.
- Na ki kér még?! - Kérdem dühöngő bestiaként, majd választ nem várva " rontok " neki egy nőnek ( Stephanie Miller, ha előjött eddigre ), ugyan azzal a csatakiáltással, és elkezdem ütlegelni neki is a lábát, bízva benne hogy ez könnyebben fog eldőlni, s aztán rajta is örömtáncot lejthetek majd, bár ezt nem tettem meg az előző szerencsétlenen, de nem baj ami késik nem múlik!

Sikeresen nekirontok és megkarmolom az egyik ellenfelünket, aki azonban lángba borul, s már készülök is hogy konkrétan megperzseljen, nem mintha félnék tőle, csak a fájdalomra készítem fel a testemet, azonban az elmarad, bár ellenfelem erősen próbálkozik, az egyik társam elnyeli a támadásait, majd ki is üti. El kell ismernem, jó harcos lehet, s neki köszönhetem hogy nem kell az égési sérülések gyógyulására várnom, bár a szavai már annyira nem tetszenek, de nem érzek benne gúnyt, vagy ilyesmit, így úgy veszem hogy pozitívumnak szánta, s valóban van is benne egy dicséret.
- Reptile... Hívj csak Reptilenak... Kit tisztelhetek a személyedben? - Kérdem végül érdeklődve, egyenlőre ignorálva a többieket, a válaszát pedig megvárom, ha szándékozik válaszolni, majd pedig végig nézek az aktiválódott szerkezeten, egyértelműen teleport gép, és ha jól értem egy flotta kellős közepébe fog minket bevinni, HA jól értem, és remélem hogy úgy van.
- Az ott a képen.. A Shi'ar flotta, a föld megtámadására, és teljes felperzselésére készülnek, nem hagyhatjuk hogy ez megtörténjen. Ki tart velem? - Nézek végig a csapaton, majd közelebb lépek a géphez, és megpróbálom aktiválni, nem nagyon értek az ilyesmihez, de annyira nem lehet bonyolult, s remélem hogy valamiféle kaput fog megnyitni. Nem kéne talán ezt csinálnom, úgy értem, az itt lévő Attilan, nem az én otthonom, s ebben a világban mi vagyok? Egy bűnöző, de én.. ÉN Galaxis Védelmező vagyok, s kötelességemnek érzem hogy tegyem a dolgomat, hogy azt az utat kövessem amit helyesnek látok, és aszerint, nem hagyhatok veszni egy egész népet, akkor sem ha az nem az enyém, s erősen remélem hogy nem csinálok most óriási hülyeséget.