Veszélyterem

Vissza akarta játszatni az előző napi eseményeket. Kívülről akarta látni, miként festettek, s milyen érzések uralták el tetteiket. Látni akarta, remélve, hogy megért valamit, amit addig talán észre sem vett, és reménykedett, igen erősen reménykedett, hogy nem vált igazi vadállattá.
Addig azonban nem jutott el, hogy a gépezet megjelenjen a hívására, és kínzó kérdéseire választ próbáljon nyerni.
Valami furcsa érzés lett úrrá rajta. A levegő veszéllyel telt meg, és testén remegés futott végig. Pupillája résnyire szűkült, s ő a levegőbe szimatolt. Tudta hogy furcsa képessége figyelmeztetni, de érezni akarta a jeleket más módon is. A terem viszont alkalmatlan volt erre.
Rossz közeledett, s bár nem tudta, miféle, sietősen vissza indult a szobájába.
Bármi közeledett is, nem akarta, hogy Lance-et egyedül találja, és a kései is ott hevertek. Ha nem is volt elég erős, hogy megőrizze a barátok épségét, s ha a kések sem voltak elég erősek a hatalmasok ellenében,egyetlen, különleges tulajdonságú fegyvereiként, jól jöhettek.

Kicsit fura volt a tábor után egyből a suliba menni, de engem nem zavart. Úgy látom hogy van két ismerős is a teremben, az egyik Aaron, és a másik meg Matt. Mindkettőt a táborban ismertem meg. És most meg együt vagyunk... Min is? Ja igen Képességfejlesztés és használat. Lényeg hogy itt vagyok, és annyira izgulok, mert nem tudom, hogy milesz a feladatunk. Bár ahogy körbe nézek, és ha jól látom a dolgokat, mindenki nek más és más lesz a feladata, vagyis mindenki a maga képességéhez kap feladatot. Na, lássuk nekem milesz? Mit is kaptam? Meg vakarom a fejemet, ez most valami rossz vicc akr lenni, mert.. Nos ezt azonositani nemfogom tudni, mert nincs jó állapotban, ráadásúl meg még pluszba földes az egész, mintha most hozták volna egyenesen egy ásatásról. Bocsánat javitani szertném az állitásomat, föld, és agyag. Nos én már nem is mondok semmit, mert ekkor lépbe a tanár. Csak most veszem észre,hogy a tanár fegyverzettel érkezik. Talán nem kéne ostobaságot csinálni, mert talán fel van hatalmazva arra hogy használja is őket ha kell. Bemutatkozik és el mondja hogy Mit tanit, és hogy most éppen helyettesít egy másik tanárt. Kit is? Valamien Davidsont. A bemutatkozást követően egyből a tárgyra tér, és meg kérdezi, hogy mi a képességünk, és mit értünk el vele. Az egyik nos gondolom hogy raitam kivül újnak számitó lány egyből is válaszól a kérdésre. Nos abból amit hallok nekem az jönle, hogy ha jót akarok magamnak akkór inkáb békénhagyom a csajt. Illetven hallom hogy neki is van egy kérdése.Nos, igen énis meg szólalok.
- Fém tárgyak irányitása, de csak egyenlőre lebegtetnitudok. - Talán én is meg kérdezhetném, hogy mit csináljak a fém darabokkal, de inkább halgatok, mert a tanár úgy is fogja mondani. Hameg nem akkor úgy jártam.

Az lábujjaim mozgatom meg a hűvös padlón állva, már megint túl korán jöttem. Egy pár percig még talán maradhatott volna a dorkó. ~Úgy tűnik mára már nem voltak elegek simán a súlyok.~
Megfeszítem az izmokat és kicsit felemelem a jobb lában, hogy az ujjaimat a padlóhoz nyomva kiropogtassam őket. Mivel térdig fel van tűrve a gatya jól látszanak a súlyok a bokámon, de csak közelebbről látszik tisztán a két apró csörlő amik között feszül a kötél, vékony. De minden mozdulathoz külön erőbefektetés kell, csak hirtelen rántásra engednek a csörlők és még akkor is ott az a fránya kötél.
Enyhén rogyasztom a térdeimet, majd a karom is hirtelen megfeszítem, az egyiket a hátam mögül az orromhoz a másikat a számhoz húzom, feszülnek az izmok, hogy tartsák a távolságot. Kiveszem a nyalókát a számból amíg megvakarom az orromat, majd vissza és a kötél visszarántja a hátam mögé a kezemet. Nem is zavartatom magam a fülesekben még mindig dübörög a szám én meg lazában bólogatok rá.
Már megszoktam a tanárnő belépőit, nem igazán lepődök meg rajta, csak egyből köszönök neki a bemutatkozása után.
- Napot tantónéni! - Lehetőleg szinkronban a többi épkézláb gyerekkel, majd a kérdésnél megvárom, hogy balról az első mondja és úgy sorban mindenki, majd amikor rám kerül a sor én is.
- Kétbalkezes vagyok tanárnő, és szépen rajzolok mind a két kezemmel, a bal lában lábujjai alkalmasak szemöldök ritkításra... - Jelentem katonásan, nem igen tudok mit cifrázni a dolgon. Mindenki úgy bizonygatja, hogy attól még én is különös vagyok, hogy egyszer még érdekelni is fog. Könnyed mosolyt eresztek meg jövő gyermeke felé. Mikor dühös és majd össze tojom magam, mindig az jut eszembe, hogy ő most még huncut gondolat se volt.

Csendesen üldögélek törökülésben a többiek társaságában, már ha lehet ezt társaságnak nevezni mindenképpen egy levegőt szívok velük, bár akkor is egy levegőt szívnék velük, ha a Föld másik oldalán lennék, de a lényeg, hogy most eléggé közel vannak, viszont nem igazán történik bármiféle kommunikáció, mindenki elvan a maga dolgával és végül is jómagam is, hiszen én meg csak itt ücsörgök és nézek ez most így óra előtt az én dolgom. Kissé furcsán érzem magam ebben a teremben, kellemetlen és kellemes emlékeket is felidéz bennem, de már főleg csak kellemeseket, a rossz dolgokat el kell felejteni mert csak kellemetlenségeket okoznak, bár a legtöbb tanulságos dolog a kellemetlenségekből adódik, de erre most teljesen fölösleges kitérnem. Semmi kedvem sincs ehhez az órához, szívesebben aludnék inkább, de sajnos kényszeres kötelesség és amúgy is addig zavarnának, amíg ide nem jönnék, szóval elégé sakk helyzet, vagy talán matt is egyben, mert nincs más választásom, mind foglyok vagyunk... Ki hitte volna, hogy én is így fogok erre tekinteni egy idő után? Kedvem lenne most hátradőlni, elnyúlni a padlón és még aludni egyet, szundítani, de inkább nem teszem, így viszont eléggé nagyokat ásítozok, nem mintha ez bárkit is zavarna, vagyis azt hiszem, hogy nem zavar senkit, vagy legalább is nem szólt eddig miatta senki sem, szóval ezt úgy veszem, hogy nem is zavar senkit. Be esik a tanár, bemutatkozik, én pedig csak némán nézek rá válaszul, semmit mondó tekintettel, láttam már, hallottam már róla, de igazából most legyen ő akárki is, éppen ugyan az, mint bárki más, aki bejött volna hozzánk órára, egy tanár. A képességeinkről kérdez, jellemzés és maximum, ha jól értem, a maximum részét viszont nem tudom, hogy miként értelmezzem, illetve talán tudom, de nem vagyok benne biztos, mindenesetre is azt fogom válaszolni, ami először eszembe jutott, amint rám kerül a sor, mivel nem sietek, türelmesen kivárom.
- Növényeket tudok gyorsabban növeszteni. Otthon néhány nap alatt felneveltem egy kisebb kertet. - Persze azt már nem közlöm, hogy milyen növények is voltak azok, amikből egy kisebb kertnyit felneveltem, valószínűleg ki is dobnának miatta, bár az akkor volt de akkor már kutakodni kezdenének és csak idő kérdése lenne az egész.

Aranyos mikor így próbálkozik a barátkozással, de hát ilyen fizimiskával és belépővel érdekes lesz a többiek mennyire veszik be a dolgot. Én mindenesetre nem igen terveztem zavartatni magamat. Tudom már nagyjából mi a dolgom. A súlyok felhuzalozása kicsit komplikálttá tenné a megszokott pozíciót ezért azt hiszem ma valami szűkebb jön. Kiveszem a fülemből a fülest, leguggolok nyújtok egy párat a tagjaimon, kiropogtatom a nyakamat, bemelegítem a csuklóimat pár forgatással.
Amint ezekkel kényelmesben megvagyok lehuppanok a földre, szép lassan veszem fel a gyertya állást, egyszerű póz, amit most könnyed mozdulattal veszek fel, de itt csak pár másodpercig állok meg, míg átgondolom, hogy miként fogom folytatni, hogy a kötél ne akadályozzon.
Hátra lendül a lábam, ahogy változtatok a súlypontomon mikor kiemelem a könyököm, majd ránehezedek az alkaromra és a következő pillanatban már egy átlagos kézenállásban pihenek, kicsit begörnyedek, behajlítom a térdeimet, majd azt teszem amit a tanárnő kért, elindulok a belső békémért, nagyot fújok ki és ugyanezt befelé. Rezzenéstelen állok, csak a lélegzetem töri a teljes nyugalmat.

Kissé unottan figyelem a történéseket, ahogyan a tanár tisztázza, hogy lehet tegeződni, mondjuk ez eléggé pozitívan érint, a magázódás annyira nem az én stílusom, ja meg persze ahogyan kipakolja azt a rakatnyi fegyvert, ami viszont annyira nem tűnik jelentősnek számomra, hiszen azok csak tárgyak, eszközök, eléggé nyilvánvaló, hogy ezen az órán semmi ilyesmi nem lesz használva mert... Nos ez nem egy harci óra. Egy kis magyarázkodás, ami közben majd leragadnak a szemeim az álmosságtól, nem azért, mert untat, csak tényleg fáradt vagyok, már ülve is nehéz kissé ébren maradni, vagy legalább is kellemetlen, de a kényszeres helyezkedés, ami a csoportosztás miatt van ugye, mert kénytelen vagyok felállni egy kicsit a padlóról, arrébb sétálni és ismételten leülni az " aktívak " társaságában, na meg persze cipelhetem magammal ezt a műanyag virágcserepet, amibe már el van ültetve egy mag, nem is tudom milyen növényé, meg ezt a... Fura dobozt amiben megint csak föld van, igazából a kinézetén kívül, nem értem, hogy mi különbség van a kettő között, elvileg ezzel a dobozzal problémáim kéne, hogy legyenek? Nos gondolom lesznek, még nem próbálgattam, de ha már itt járunk, helyet foglalok, leteszem magam elé a két virágcserepet, mert akárhogyan is néznek ki, vagy akármiből is vannak, tulajdonképpen mindkettő az, majd pedig a feladattal kezdek el foglalkozni, aminek úgy esek neki, hogy... Kifejezéstelen arccal nézek magam elé a levegőbe, lassan pislogok és tulajdonképpen mélyen elveszve kutakodok az emlékeimben valami nagyon boldog dolog után... És meg is van, aminek külső jele csak annyi van, hogy kissé furcsán mosolyodok el, mint aki valamiféle drog hatása alatt áll, valószínűleg még csak fókusz sincs a tekintetemben, de legalább az emlék könnyedén megvolt, végül is csak a jó dolgokat vagyok hajlandó figyelembe venni, teszek mindenre ami nem tetszik szóval... Ja, az élet napos oldala, még ha sokan nem is gondolnák. Mindenesetre is felocsúdok a félálomból amibe közbe belecsöppentem és még ettől az emléktől kicsit meg is ébredek, eléggé boldognak érzem magam, szóval bár továbbra is meglehetősen lassan, de koncentrálni kezdek a műanyag cserepes növényre, célom sincs vele, csak had nőjön, a hatás mindenképpen meglesz, legalább is remélem, mindenesetre is próbálkozok, az se hiszem, hogy elrontaná a kedvemet, ha most hirtelen nem menne a dolog, s hogy mi dob fel ennyire? Egy jó poén sokkal később is viccesebb, főleg ha jól adják elő, egy rakat belőlük pedig igencsak maradandó, abból a srácból egy nagyon jó komikus lehetne, sok régi szép emlék vele kapcsolatban, ha majd egyszer haza megyek, egyeztetnem kell majd vele egy találkozót, na meg persze jópár másik személlyel.