A Hall

A kezeimet felteszem és időt kérek.
- Állj, állj, állj! Öregem ez nem így megy. Mi a következő generáció mutánsait és szuperhumánjait oktatjuk. Ez egy iskola és nem egy katonai raktár ahová bevághatod a felesleget. Elég nekem, hogy a káosz istennője néha-néha démonokat hagy itt. Nem bízol bennünk lilaember? Akkor menj innen. Én nem fogom bizonygatni miért vigyázhatnék a gyerekedre. Azt se tudom ki vagy és miért kéne veletek foglalkoznom. A segítségünket kéred? Örömmel állok a rendelkezésedre, de akkor nehogy már neked álljon feljebb. Nem érdekel melyik punk együttes énekese vagy, ez a hely az enyém és nem fogok neked erőt fitogtatni amikor minden második héten démonok rohanják meg a rohadt placcot.

Elkezdem a halántékomat masszírozni.
- Ufók vagytok! Miért nem ezzel kezdtétek.
Mondom megnyugodva.
- Szívesen segítek bárkinek, aki kéri... öhmm... felség?
Kérdezem vissza mert fogalmam sincs hogyan is kéne viselkednem csóri kölökkel.
- De meg kell értenie ez egy iskola és mikor a védelmünket kéri el kell fogadni minket. Egyenlően fogjuk magát kezelni a többi diákkal. Nem leszünk megértőbbek vagy kedvesebbek.
Remélem megérti a dol... ne már! Miért vörös az ég már megint? Komolyan csak egy nyugodt hónapot kérek! Egyet!
- Démonok... hát persze, hogy kicseszett démonok. Egyszer lenne egy nagy gonosz, aki fenyegetőzne majd bejelentené, hogy meggondolta magát. - sóhajtok és Ginára nézek. - Gina vidd az új lakót a többi diákhoz. Szólj mindenkinek, hogy az iskola épületét elhagyni szigorúan tilos.
A szemeimet lecsukom és a feleségemet megkérem, hogy rendeljen ide minden tanárt és felnőttet. Aztán Kallira nézek.
- Na tessék. Ez megy itt minden héten. Gyere... megmentjük a világot.
A testemre mennyi fény áramlik, ami egy vértben összpontosul. Átalakulok Kerubá, az Élet Avatárjává.
- Remélem a szupererőd nem csak az, hogy védtelen kislányokat fenyegetsz veréssel.

//Előzmény: A konyha//

Lassan több mint egy hete volt az első vacsoránk Charlie-val, ami nem is volt olyan rosszul sikerült, mint először aggódtam miatta. Éppen sütemények elkészítésével foglalkoztam a kicsiknek, amikor megremegett a föld. Döbbenten néztem fel és csak Adia-nak hála nem estem el, odakint az ég vörös volt, megremegtem, egyszer már láttam ilyet, az pedig Galactus eljövetelekor volt. Ugye most mégsem szegi meg az ígéretét és nem jön vissza? A fejemben hallottam meg Hannah hangját, hogy Zack vár minket a hallban. Az oroszlánommal magam mellett kisiettem a konyhából a lisztes kezemet a ruhámba töröltem, odaérve egy furcsa tollas hajú fiatal lányt láttam meg, Gina-t, egy nagydarab lilabőrű sötétkék hajú férfit, punk taréjjal. Van egy olyan érzésem, hogy Zack az Aranyifjúnk rokonának nézte emiatt. A férfi még egy igen fura mondatot is… ezek szerint nem ember volt. Galactus utolsó hírnökét ugyanis Thorhalla ölte meg egy igencsak tüzes és izzó csókkal. Kissé aggódva és értetlenül néztem Zack-re.
- Ők kicsodák és mi történt? – kérdeztem.

-Mi történik?- nem kertelt, ahogy berobogott a Hallba. Látszott rajta az események okozta feldúltság, s talán egy kis félelem is, árnyékaként a nosztalgia sötét képeinek. Aztán eltűntek ezek az érzések, ahogy igyekezett nyugalmat nyerni. Csak most, megérkezve engedélyezett magának egy cseppnyi szünetet, ami alatt összeszedheti magát. Nem akarta, hogy a harcban, ami a nyakukon van, bármi is elvonja a figyelmét.
Kérdőn nézett végig az arcokon, hiszen épp csak elkapta Veszély szavainak a végét.
-Démonok?- habár ezt kérdezte, súlyos, sötét hanggal, a szó mögött ott érződött a "hogyan" és a "honnan" is. Nem hitte volna, hogy ilyen lényekkel kell majd szembenézniük... és úgy érezte, nem is tud eleget róluk ahhoz, hogy biztosan szálljon velük szembe.
De már értette az állandó veszély érzetének okát.
-A gyerekek... biztonságban vannak?- Ha kimennek, rést nyitnak, amin át betörhetnek a démonok. Akkor viszont ki óvja a kicsiket? Zavaró erővel tört rá a gondolat, hogyha Veszély szavainak engednek, elaprózzák az erejüket, és hiábavaló lesz a kísérlet. De mit tehetnének? Nem várhatnak csendesen, míg a védelmek összeomlanak.

Legyintek a punk ufóra.
- Majd szólj, ha Galactust intézted el azon az udvaron.
Mutatok kintre. A csapat lassan összegyűlik.
- Jól van nyugi. Ezek csak démonok. Az iskola alapja védett, ti maradjatok itt, ha tévedek védjétek a gyerekeket. Én kimegyek és megtanítom az alient világot menteni.
Lassan kisétálok vértben. A szárnyaim kitárom és a levegőbe emelkedek.
- Patkányok!
Hangom oly erős, hogy minden közeli démont magamhoz csaljak.
- Én vagyok az Élet ítélete, azt üzeni, hogy húzatok a p*csába!
A fényem elárad és a közeli démonokat azonnal semmivé teszem.

Nem csak mi érkeztünk meg végül, hanem Veszély és még Szehmet is. A szavaira összerázódtam. Zack-ére is, ahogyan közölte, hogy ő bizony kimegy, mi pedig itt maradunk.
- Vigyázz magadra Zack – néztem utána aggódva.
Ennél többen voltunk idebent, még Hannah is itt volt, a többiek, akik a testvériségtől jöttek. Bőven megvolt a védelem még akkor is, ha mi kimentünk volna. A fogadott apám távozása után néztem Szehmet-re.
- Ne játszd meg kérlek, hogy érdekel mi van velük – szóltam bánatosan. – Téged soha sem érdekelt senki sem. Csak saját magad, elárultad a csapatot, nem egyszer, azokat, akik menedéket kértek tőled kihajítottad az AIM karjaiba megbánás nélkül. Cserbenhagytál minket, mert az isteni mivoltod nem volt összeegyeztethető a gyengék segítésével. Nem vagy ennek a csapatnak sem a tagja, sem a része Szehmet…
Vettem egy mély levegőt, hogy elfojtsam a remegésemet.
- Ha ennek vége komolyan el kell beszélgetnünk, ha komolyan gondolod, hogy újra ide szeretnél tartozni – mondtam.
Az androidunkhoz fordultam.
- Veszély szólj minden diáknak, hogy menjenek a szobákba, mindenki legyen ott, a többi felnőttet, a korábbi testvériség tagokat küld a védelmükre és ha nagyon rosszá válik a helyzet, menjenek az alaksorba, a veszélyterembe, ott biztonságban lesznek és a védelmi rendszered is álljon készen. Nagyon remélem, hogy elég lesz mindez.

Iskola felett:
Zack látja a démonokat gyengülni és hátrálni.
- Ez az. Nem bírnak velem.
Mondja megvilágosodva, közben Kallark elkezdi irtani őket.
- Ideje elsöpörni őket.
A férfi nagy levegőt vesz és Gladiátor hatalmas fényt lát meg. Morsus a levegőbe emelkedik és egyre fényesebben világít. A fényétől az ég vörössége megtörik és Kallark kezében tartott démona porrá válik. Az utcákon minden démon az lesz. Kallark ha közelebb megy Zackhez az szint meg se moccan. Ránézni lehetetlen.
- Ne zavarj. Koncentrálnom kell. Megtisztítani Brooklynt.

Távolban:
- Átkozott!
Csap egy asztalra egy hüllőszerűen pikkelyes kéz.
- Tán a démonokat feltartod mágus, de ezt nem...
Ezzel egy meteorhoz sétál egy csak Zack fényétől világított nagy teremben és az üveget feltöri körülötte. majd a meteorra csap.
- Hehehehehe...


Hall:
Serena megkapja Hannahtól, hogy szólt a testvériség tagoknak a diákok körül lesznek, de nem tudja elérni Hoodot vagy Lancet. Szehmet a szavakra hihetetlenül dühösé válik. Életében először igazán oroszlánnak érzi magát és Serena a szemében most nem több, mint egy gazella.

Biccent Zack szavaira. Az évek során már megtanulta, hogy bízzon benne. Őt nem kellett félteni. A többieket viszont...
Körbe hordozta a tekintetét az összegyűlteken. Ismerősök, ismeretlenek, mind azért, hogy oltalmazzák az otthont. Szívét örömmel töltötte el az ittlétük, de ez az érzés rövid életűnek bizonyult. A démoni támadás erőteljessége, a levegőben érződő félelem, s saját gyengeségének tudata, még annak fényében is, hogy tudta, elég önfejű ahhoz, hogy ha kell, a végsőkig kitartson, megmérgezte az érzést, és komorrá tette a pillantását. Elmúltak már a boldog békeidők, mikor megingathatatlan bizakodással várta az összecsapásokat.
- Serena.. parancsolj velem és ne kételkedj bennem. Ne, míg e támadás véget nem ér. - nézett komoly pillantással a nőre, ahogy szertartásosan, s kissé tán nehézkesen megszólalt. Ő, ez a csepp, törékeny ember volt az X-ek vezetője, így Szehmet jobbnak látta, ha már most, a várható csata előtt letisztázza,hogy nem akarja kétségbe vonni a parancsnokságát. Bár mélyre, a fájón hatoltak szívébe a nő szavai, úgy érezte, ennyit meg kell tennie. A vétett hibákért vezekelnie kell, s úgy tűnt jobb alkalom nem adatik erre.
Egy hosszú pillanatig kivárt. Fürkészte őt. Majd akár választ kapott, akár nem, néhány lépéssel közelebb óvakodott az ablakokhoz, hogy lássa, mi zajlik odakinn. Nem akarta, hogy lássák, a kemény maszk mögött tipródó szívet. S nem akarta, hogy most, e vészterhes időkben sajgó szíve meggátolja abban, amit majd tennie kell. A démonok képe.. azzal akarta kiégetni, s elfedni a gyengeségeket, míg újabb béke nem jön el. Nem szólt többet, látszólag kivonta magát a társaságból, de hallotta a szavaikat... és élesen hallotta újra és újra Serena szavait.
"Cserbenhagytál minket, mert az isteni mivoltod nem volt összeegyeztethető a gyengék segítésével."
Majdnem felnevetett. Fájón, reménytelenül. Nem értette, s talán nem is érthette őt ez a nő.
A szavak visszatértek, és ismét végigfutottak elméjén, s úgy érezte, ki kell törnie. Bele kell vetnie magát a küzdelembe, mert csak úgy menekülhet terhük elől.
"Nem vagy ennek a csapatnak sem a tagja, sem a része Szehmet…"
Már nem volt olyan biztos benne, hogy ide kell tartoznia. Nem, ha itt gyűlölték. De ez nem változtatott azon, hogy segíteni akart. Hogy itt kellett lennie, hogy a küzdelemben segítse őket. A győzelemig. Aztán...
Zack alakját kereste. Őt.. az egyetlen mentőangyalét, aki közte és a káosz között állt. Az ő látványa tartotta tétlenül. Csupán keze szorult ökölbe, s izmai húzódtak össze, várakozva... várták a csatát. A felszabadító élményt, a diadalt. A megváltást.
Szörnyeteggé vált, s tudta jól, hogy az ajándék, amit Dortentől kapott, ellene fordult.

Hosszú, mély sóhajt hallatott, s ökle lehetetlenül koppant az ablakon.
De most nem a vágyott nyugalmat hozta el számára ez az egyszerű cselekvés. A düh forró árnya kezdett terebélyesedni benne. Önkéntelenül is kiválasztotta Serena illatát az ott lévő emberekéi közül. Az ablakon tükröződve, Szehmet ragadozótekintete az alakját kezdte figyelni.
Ott volt.. a gyenge.. a gyermeki.. A préda, aki meg merte őt ítélni, anélkül, hogy ismerte volna. A préda, aki el akarta küldeni.. aki el akarta venni a családot tőle. Aki át akarta venni a helyét a falkában. Az álszent, megtévesztő, zsengehúsú...
Szehmet nyelt egyet. Valahol mélyen érezte, hogy valami nem stimmel, de most, sok idő után először, ismét erős volt, és élvezettel fogadta ezt az érzést. Szája mosolyra húzódott. Lassan fordult újra a Hallban lévők felé. Nem sietett. Ha észre is vették a változást, annál édesebb volt. A félelem illata boldog felszabadultsággal töltötte el, s ha mindez nem a démonoknak, hanem neki kezdett szólni...
Lassú lépésekkel indult el. Csábította Serena gyengesége. Nem akart ölni, nem, ahhoz még sok volt benne az emberi, de meg akarta ragadni, meg akarta mutatni az erejét. Látni akarta, hogy a félelemtől tágra nyílnak azok az átkozott, vádló szemek. Látni, hogy a nő rádöbben az élete csak az ő kezében van, és csupán egy vékony szőrszálon függ. Magabiztosan vonult felé.
-Serena- szinte dorombolt, azon a mély, már-már hipnotikus hangon, amivel a tigrisek is cserkészik a prédát... A csábítás pedig egyre erősebbé vált, az éhség ébredezni kezdett. Már látta a halovány bőr alatt, incselkedve lüktető ereket. Léptei pedig szaporábbá válnak, hogy mielőbb elérjék.

Hannah-tól jött a válasz és még Veszély is szólt a hangosbemondókon át. Charlie nem volt elérhető, emiatt aggódtam, de ki volt az a Lance? Nem volt ismerős a neve egyáltalán, pedig szinte soha sem mentem el erről a helyről. Reméltem, hogy Hannah még figyeli a gondolataimat, így próbáltam vele kapcsolatba lépni.
~ Mi a gond Charlie-val? ~ kérdeztem. ~ És ki az a Lance? ~
Szehmet-re néztem a szavai után és megcsóváltam a fejemet. Nem tudtam benne bízni és nem kételkedni a régi sebek túlságosan is mélyek voltak ahhoz, hogy mindezt csak úgy félre tudjam dobni. Mi lesz, ha éppen a harc közben történik meg megint, hogy rájön, hogy ez nem neki való és inkább otthagy minket? Szerettem volna bízni benne, de nem tudtam. Régen, mikor fiatalabb voltam még Szfinx is mondta, hogy jó vezető és megbízható, Szfinxként kedves volt, de ahogyan külön váltak csak Stefan volt az, aki próbált segíteni és védeni, Szehmet nem. Neki csak kolonc voltam, ahogyan mások is. Amikor visszatértünk a szavai olyanok voltak, mintha újra ő akarna a vezető lenni, pedig ez az X-men már nem volt az, mint amit ő vezetett. Nagyon távol voltunk attól, mások lettünk az elmúlt sok év alatt.
- Menjél csak – mondtam Veszélynek.
Ha gond van, akkor ő megtalálja. Nem tudtam továbbra sem válaszolni Szehmhetnek, így inkább csak kinéztem az ablakon. Az oroszlánom a lábamnak dörgölőzött és majdnem feldöntött, megvakargattam a fülét anélkül, hogy ránéztem volna, az égre néztem, ami kezdte visszanyerni az eredeti színét, ahogyan a vörösség elmúlt Zack-nek hála. Még mindig a kinti történéseket figyeltem, amikor Szehmet hangját hallottam meg, nem fordultam hátra, csak feltettem az ilyenkor megszokott kérdést. Lehet, hogy többet is beszélt hozzám, csak elkalandoztak a gondolataim.
- Tessék? – kérdeztem kissé zavartan. – Bocsánat, nem figyeltem…

Ahogy lassan vánszorogtak a feszült pillanatok, az ébredő oroszlánban lassan felemésztődött az ember. Lance érkezése talán még gyorsított is a dolgon. Az oly emberi bosszúvágy végül eltűnt, s helyét a vadászat ízes izgalma kezdte átvenni. Már nem is értette Serena szavait, csak nézte őt, s orra utána szimatolt. Finom volt az illata. Csábító, gyenge... oly régen nem ejtett már prédát... Ez pedig, idebenn csapdába esett. Nem volt hová futnia... És még.. talán nem is tudott arról, hogy halott.
Szehmet megnyalta az ajkát, majd lassan összehúzta magát, hogy kirobbanó rohammal ejtse el a prédát.
A kölyök utat enged neki. Neki, az erősnek. A tapasztaltnak. Néma egyezség, amihez nem kellenek emberi szavak... ami túl van az emberi észlelés határán. Eljöhet majd az idő, mikor kétségbe vonják előjogait, de ez nem az a pillanat. Most ketten cserkészik a vadat, falkaként, és esélyt sem adnak a hibáknak. A fiú már megkezdi a terelés ősi táncát, ő pedig nem tétovázik, karmait kiengedve, eddig folyamatos közeledésének hála, már nem is oly távolról, veti magát a lányra, hogy két mancsával megragadja puha testét, s megtartsa, míg fogai nyakának feszülnek, hogy ízes, vörös patakokkal szennyezzék a bársonyfehér bőrt.
Már vágyik az ízére, s erejét, tudását e vágynak rendeli alá.
Gyorsan és precízen akar dolgozni, hogy ellenkezésnek még lehetőséget se adjon, s a préda gyorsan múljon ki. A vadásznak nem kenyere a kegyetlenség.

Választ nem kaptam, hogy mit is nem hallottam meg, még valakinek a hangja ütötte meg a fülemet és erre fordultam tényleg csak hátra. A ragadozóállásoktól egy pillanatra megrémültem, de próbáltam gyorsan elhessegetni, hogy nem nekem szól ez, hanem a démonoknak valószínűleg, de Adia közbeszólt.
~ Minket akarnak támadni! ~ hallotta Serena a szimbionta hangját a fejében. ~
Egy pillanatra remegtem csak meg és próbáltam volna hátrébb lépni, de eddigre Adia már megjelent rajtam és átvette a testem felett az irányítást. De gondolkodni még tudtam, így az oroszlánomat – kb. 100kg tömegű – is a védelmemre irányítottam egy gondolattal. Karmok és fogak nélkül próbált nekiugrani a közeledőknek, hogy mancsaival, a lendületével és testsúlyával ellökje az irányomból azt, aki elsőként közeledik majd felém.

Adia pedig nem tétovázott egy pillanatig sem, noha ő maga sem volt harcos és csak némi önvédelmet ismert, de azért a szinbionta képességek jól jöhettek. Ahogyan a páros megindult feléjük és remélhetőleg az oroszlán is védekezik majd a parancsa szerint a lehető legkeményebb állapotát vette fel, hogy páncélként funkcionálhasson. Néhány pillanatot várt csak ki a közeledőkkel szemben, majd elrugaszkodott felfelé a plafon felé, eközben egy-egy pókhálót lőtt ki a két támadó arca felé remélve, hogyha eltalálja ezzel őket, akkor egy kis időre lelassítja őket, hogy nem látnak és nem szaglanak. Az ugrás végén pedig a tenyereivel és talpaival a plafonon igyekszik megállapodni fejjel lefelé, mint egy pók, hiszen a Venomtól öröklött képességeinek hála képes megragadni bármilyen felületen.