Exliles 1: Első Csoda

Beérünk a garázsba ahol egy igencsak szép járgány régi modellje fogad minket. Szemeim kicsit elkápráznak, hisz ilyen szépséget még nem is vezettem. Figyelem Kozmoszt ahogy elvan a kocsival, mintha csak szenvedélyes szerelmesek lennének egymásba. Nem kommentálom, csupán Amkapra tekintek egy sunyi vigyorral, majd ismét Kozmoszra. Csalódottság ül ki arcomra mikor elvetik az ötletemet hogy kocsival menjünk, pedig már elképzeltem ahogy vezetem ezt a szépséget. Kicsit elfintorodok a dolgokon, nincs igazán ínyemre repülni. Valójában most hogy megláttam a járgányt inkább az a gondolat nem tetszetős hogy itt kell hagynom és hogy nem vezethetem. Halkan sóhajtok majd fejemet megcsóválom.
- Hát nem tudom mennyire fogjuk őt elbírni - kezdek bele de Kozmosz szavai azonnal meg is nyugtatnak hogy majd ő viszi Amkapot. Nyilván erősebb a kiscsaj mint amilyennek látszik, ami csak jó jelzés, elvégre az életben lehet pont ebből húz hasznot. Én legalább is ha tehetném húznák... Belőlem se néznek ki sok mindent ami számomra nagyon jó. Már éppen kilépnék a garázsból hogy lángokba borulva az égre vessem magam, mikor dörrenések ütik meg fülem. Hirtelen elönt a hideg víz, ahogy végigfut agyamon hogy hátba támadtak minket és mi még csak nem is érzékeltük a jelenlétüket. Nem vagyok képes megfordulni, éles fájdalom hatol testembe és én felordítok ahogy valami éles húsomba hatol, lehet talán a csontomig is. Már nyúlnék hátra hogy leszedjem, mikor érzékelem, testem csak sajog, nem képes mozdulni. Elborul az agyam és én még mindig ordítva felveszem a kedvenc formámat. Az hogy a testem mozdulatlan nem is számít igazán, hisz így is tudom használni erőmet. Azonnal körbeölelnek a lángok, vadul csapnak fel, megnyalva mindent és mindenkit maguk körül. Olyan vadul és erősen, mintha egy apróbb supernova robbanás történt volna.

A kocsiban gyönyörködöm egy darabig, s úgy tűnik hogy a többieknek sincsen semmi hozzáfűznivalója a dologhoz, így hát próbálnék egy utolsó alapos bámulást adni eme... Ősrégi csodának, amolyan elköszönésként, s aztán indulnék a garázs ajtajához, azonban nem sikerül eddig eljutni, mert valami meglehetősen különös, és nem mellékesen szokatlan hang csapja meg a fülemet, eztán pedig az elterülő kapitány látványa... Nem jó ezt látni, nagyon nem jó, de úgy tűnik hogy ő is csak egy ember, hiába a pajzs és az öltözet, s akkor ez úgy látszik hogy nem csak ott van így ahonnan én jöttem, bár mondjuk nem tudok róla hogy nálunk ez az egész ilyen... Csicsás lett volna, na nem lényeg, próbálok egy burkot vonni magam köré, hogy megvédjem magamat a lövedékektől, s ha sikerül akkor tekintek csak Radroslavara, aki úgy tűnik hogy szintén nagy problémámban van. Egy gyors mérlegelés pedig úgy döntök, hogy bár az élet "szent és sérthetetlen", most mégis kénytelen leszek ártani valakinek, s bár igaz ezt ma már próbáltam, nálam azért nem olyan átlagos dolog hogy eldöntöm hogy megpróbálok megölni valakit... Lényeg a lényeg, így a pajzs biztonsága mögül megpróbálom egyszerűen szétfeszíteni a fegyveres fejét, egy egyszerű kézmozdulattal, semmi nehézség nem szabad hogy legyen benne, ha csak nem telepata, s ha így nem megy, akkor olyan módszerhez kell folyamodnom amit nagyon nem akarok... Ha a feje valamiért nem akar felrobbanni, akkor megpróbálom felemelni ezt a csodát ( a kocsi ) s azt hozzávágni az illetőhöz. Amennyiben még belefér az időmbe, megpróbálok segíteni a társamnak is aki még talpon van, ha esetleg nem bír el az ellenfelével, annak száját próbálom szétfeszíteni, és eltörni az állkapcsát.

Lementük a garázsba, és épp körbenéznénk, mikor azt a hátamba éles fájdalom nyilal, majd előre zuhanok. Hat lövést hallottam, hat pontban izzik a fájdalom a hátamon végig. Azonban korántsincs veszve a dolog, a mutációmmal járó ellenállásom megvédett valamennyire, csak nem tudom milyen súlyos a seb, de jelenleg nem is érdekel. Összeszorítom a fogaimat, és egy pár pillanatig a földön fekszem. Hadd higyjék azt halott vagyok, annál nagyobb lesz a meglepetésük. Légzésem nehézkes, talán valami nagyobb sebesülésem is lehet, de most ez nem fontos. A földön fekve szemem sarkából látom ahogy Fúria lebénul, valamint a férfi(?) aki rámlőtt Kozmoszt veszi célba. Ezt a pillanatot választom ki a cselekvése. Minden erőmet, és gyorsaságom összeszedve kelek fel, lendületből hajítva a pajzsom Fúria támadója felé, majd ugyanezzel a mozdulattal ugrok be egy kocsi mögé, lehetőleg fedezékbe vonulva a lövések elől. Ha a pajzsom visszatér, természetesen elkapom, majd igyekszem felmérni a helyzetet. Ha a sebesülésem nagyon akadályoz, akkor védekező üzemmódban kell folytassam harcot, nem pedig támadólag...

Próféta kikapcsolta a katonák és Namor agyát, azonnal eszméletlenné téve őket. Addig Namor letette Gloriát és szigonyával megdobta a mutánst. Az könnyedén elkapta majd vissza dobta Gloriára. A nő ezt nem fogta fel, mert felébresztette a katonákat, akik egy emberként rálőttek Prófétára. A férfi arccal előre borult véres háttal.

rado a harapás után vörössé válik majd lángjaitól a vámpír meggyullad A tűz egyre nagyobb lesz és lassan betölti a garázst. Kozmosz pajzsa nehezen, de ellenáll neki. Kapitány viszont érzi, hogy a kocsi, amit fedezéknek választott már olyan forró, hogy vörössé válik. A két telepatikus rab pillanatok alatt porrá ég, de amikor Rado végre lenyugszik látja, hogy a ház felét magával vitte. A legnagyobb áldozat mégis Jeff, Amerka Kapitány, aki pajzsa nélkül csontokká égett.

Számomra nem létezett semmi más csak a Pokol mi körbevett. Nem láttam a lángokon kívül mást, mintha az egész világot elsöpörték volna körülöttem. Az lángok szerető ölelése melengette lelkem, otthon éreztem magam, önmagamnak és mégis az őrület kegyetlen mosolya ott lappangott elmémben. Vigyorgott éles fogaival. Éreztem őt ugyan, de nem láttam. Eltűnt az érzés hogy valaki testemen van, hogy fogait belém mélyeszti. Eltűnt, s ezzel tudtam, hogy legjobb esetben talán a csontok maradnak meg utána. Egy érzés fogott el, már nagyon rég tudtam hogy felszabadult, de azt nem hogy úrrá lesz rajtam. Nevetés tört ki belőlem, egy hangos nevetés, hátborzongatóan félelmetes és nem tudtam megállni hogy befejezzem. Teljesen úrrá lett rajtam az őrület abban a pillanatban. Testem remegett, bár ezt szemmel nem lehetett látni. Majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt. Sikeresen visszatoltam elmém mélyébe a vadállatot, aki mindig akkor jön elő, ha az életem forog kockán.
A lángok eltűnnek testemről, érzem mintha kicsit füstölögnék az egésztől, lehet túlpörgött az erőm. Sőt, ahogy szétnézek valóban erről tanúsít a garázs, melyből alig maradt valami. Szemeimmel gyorsan Kozmoszt és Amkapot kerestem, tudtam ellenfelem már rég másvilágon jár, de reméltem hogy társaim rendben vannak. Kozmoszt pillantom meg először, látom rajta hogy rendben van, legalább is hogy él. Megkönnyebbülten indulok el felé, majd hirtelen megtorpanok ahogy észreveszek egy hullát. Nem. Hullának se lehetne mondani azt ami maradt Amkapból. Érzem ahogy megdermedek, nem vagyok képes levegőt se venni attól a szörnyű felfedezéstől, hogy azt nézem ami Amkapból maradt. Lábaim alól kicsúszik a föld és én a padlóra rogyok mint egy rongybaba. Számat nyitnám egy fájdalmas üvöltésbe, de még arra sem vagyok képes. Testem remeg és számomra most nem létezik semmi más csak Amkap maradványai és a tudat hogy én tehetek róla.

A pajzsot sikerül magamra vonni, s így megvédeni magamat a lövedékektől, azonban mielőtt visszatámadhatnék, éppen csak a szemem sarkából sikerül úgymond érzékelnem, hogy Radoslava mit is csinál éppen, minek hatására úgy döntök hogy felhagyok a támadással, és inkább a saját pajzsomra koncentrálok, és a döntés eme helyzetben elég gyorsan helyesnek mutatkozik. Nehéz fenntartani a magam kis burkát, így nem tudok a kapitánynak is védelmet nyújtani, ezért csak reménykedek benne hogy el tud valami olyan helyre bújni ami megvédi őt a tomboló, pokoli viharnak is nevezhető... Jelenségtől. Úgy tűnik hogy az ilyen dolgoktól is meg tudom védeni magam, mert ugyebár még egyben vagyok, és nem egy összeszenesedett csillogó hulla a padlón, mikor le eresztem a pajzsomat egy megfáradt sóhajt eresztek a levegőbe, majd kissé megrogynak a térdeim, ez most kemény volt, rég nem volt arra szükség, hogy ilyen szinten koncentráljak, talán rám is fért, hogy ne felejtsem el hogyan is kell, bár ezt nehéz elfelejteni, olyan mint a biciklizés... Mindenesetre is egy kis idő míg összeszedem magam, majd pedig egy csúnya nézést eresztek meg a lány felé, főleg miután realizálom hogy a kapitánynak annyi, szerencsétlen, kissé sajnálom, de könnyeket hullajtani nem fogok érte, nem ismertem jobban, lehetett bármi nagy hős is, az ő történetének itt vége. Pár fáradt lépéssel megyek oda az időközben összerogyott lányhoz, úgy tűnik őt jobban megérinti a dolog mint engem és hogy nincs igazán itt tudatilag, ezért hogy felkeltsem a figyelmét, egy közepes erősségűnek mondható pofonnal igyekszem visszatéríteni, vagy legalább is magamra vonni a figyelmét, és remélem hogy nem lesz ismételten olyan tűzvihar, mint az előbb.
- Nem érünk rá gyászolni, akármilyen jó ember is volt, feladatunk van... - S itt hasít belém a felismerés hogy... Nem tudom merre, meg kéne találni Namort és Glóriát, de nem tudom hogy merre van az a hely amerre mentek, és feltételezem hogy Radoslava sem.

Namor testével védi meg szerelmét, és az oldalába fúródik a saját fegyvere. Gloria pillanatra elveszti az uralmat és a Próféta ekkor telepatikusan támadja meg. A nő sokkolva zuhan hátra férje mellé vérző orra. Próféta nehézkesen sétál a duó felé.
- Fejezzük ezt be...

A két nő gyászosan figyeli az elhunytat. Nem tudva merre mehetnének tovább.

Szomorú ami történt, ez tény, egy jó ember halálának a ténye, ráadásul mondhatni saját hibából, nos nem egy könnyű dolog, de akármennyire is fájó dolog ez, csak itt így állni, és tehetetlenül nézni az összeégett testet, valamilyen szinten mégis jobban idegesít az a tény, hogy ketté vált a csapat, és hogy mi itt nem tudunk semmit sem csinálni, nem tudjuk hogy merre, hol lehet a próféta, vagy egyáltalán a többiek, s az egyetlen is aki talán navigálhatott volna, halott. A tehetetlenségtől idegesen kezdek el fel s alá járkálni a garázs megmaradt részében, már ha maradt belőle valami így mellékesen, majd pedig ismételten a lány felé fordulok.
- Gyerünk, akárhogyan is, de haladnunk kell, valamilyen módon meg kell találnunk őket. - Utalok a még remélhetőleg életben lévő másik két társunkra, majd pedig kis gondolkodás után úgy döntök, hogy most az egyszer, életemben talán először, rábízom az életem alakulását ama bizonyos szerencsére, melyről már oly sokat hallottam, de eddig még „ nem fordultam hozzá „ semmilyen téren, remélem hogy vezetni fog az elkövetkező utamon, ugyanis jómagam felszállok, s ha Radoslava nem jön magától, akkor egy burokban vonom, s hozom magammal, majd pedig elindulok egy véletlenszerű irányba, vagy ha sejtésem van róla hogy merre mehettek, akkor arra, és reménykedek benne hogy rám mosolyog a szerencse, és valami csoda folytán megtaláljuk őket. Annyira azért persze nem vagyok ostoba hogy a város felé induljak el, mert ugyebár arról jöttünk, így egy irány ki van zárva, de még így is sok lehetőség van, túl sok, és félek hogy nem leszek elég mázlis a dologhoz, de talán, ez az utolsó reményem, mást már egyszerűen nem lehet tenni, az én részemről legalább is egészen biztos hogy nem, hiszen én még csak nem is azt a történelmet ismertem meg ami itt van, legalább is nagy részét biztos hogy nem, a világháborúig stimmel, de már ott is vannak alakok, akikről még életemben nem hallottam, de például többen is úgy beszélnek azokról a bizonyosokról, mint akik egy teljesen köztudott témáról tárgyalnak…

A pofon hirtelen éri arcomat és pont időben. Elmém mély zugában ücsörögtem és sakkoztam az elmebetegséggel hogy ki fog nyerni a testen felül kérdéses lett volna. De a pofon testemet sokkolva érte, így azonnal vissza lettem ragadva a valós életbe. Felpillantottam Kozmoszra olyan tekintettel, mintha soha életemben nem láttam volna a lányt. Kezemet felemelem és a pofon csípő érzését simogatom végig arcomon hogy eltüntessem a kicsit kellemetlen érzést.
- Kösz, ez jól esett - mondom neki őszintén elmosolyodva és hálás tekintettel. Szétnézek a garázson amiből már annyi se maradt amennyi a maradék tűz elemésztette azt amit még lehetett. Amkap égett csont cafatját nézem. Valami kiküszöbölte belőlem a sajnálatot és a bánatot iránta.
- Nos, aki nem tud időben fedezékbe vonulni így járt - vonom meg a vállam ridegebb hangon mint ahogy akarta de nem foglalkoztat most már ez engem. Kozmoszra nézek ismét ahogy közli velem tervét. Felállok és utána megyek pár lépésnyire.
- Nem hinném jó ötlet lenne keresni őket. Atlantiszba mentek ahol nem tudom hol van de valahol az óceán fenekén az biztos - mondom neki a tényeket - Szerintem keressük meg Amkap társát akit mondott Namor. Semmi kedvem elé állni azzal hogy nem csináltunk semmit. Igen, bevallom most én miattam történ ez az egész - bökök Amkap felé - és hogy feltartom most az egész küldetést. De nem tudjuk hol van a Próféta, él e még meg ilyesmi. Szóval én azt javaslom, menjünk a katonai bázisra, keressük meg azt az illetőt akit kell és... A lényeg hogy nem akarom Namor fröcsögő ordítását hallani. Elég hogy az én fejemben üvöltözik mindig két hang... - az utolsó mondatot inkább magamnak mondom, majd testem lángba borul és felszállok én is a levegőbe.
- Vagy velem jössz vagy Namort keresed. Őt ismerve, már amennyire most megismertem mindig tudja hol kell lennie és minket is megtalálnak majd, ettől nem féllek. Tudnak magukra vigyázni - válaszolom neki. Ha Kozmosz velem jön ha nem, én minden esetre elindul abba az irányba ahol tudom én világomból hol van a katonai bázis. Reménykedem hogy megtalálom és még épp állapotban. Ha meglátom akkor leszállok a bejáratnál, nem akarom hogy ellenség ként fogadjanak, semmi kedvem harcolni olyan emberekkel akiknek ehhez úgymond semmi köze és csak a dolgukat végzik azzal hogy a bázist védik ellenségek elől. A főbejárat előtt megállok és engedélyt kérek arra hogy bemehessek azzal az indokkal hogy Bucky Barnes-t keresem, feltéve ha itt tartózkodik egyáltalán.

Gloria érzi, hogy Próféta védtelen egy pillanatra. A támadása még neki is fáj, de megteszi és a Próféta megtorpan annyira, hogy Namor a mellkasába döfje a fegyverét. Próféta a földre zuhan, de vigyorogva néz Namorra. Azt észre veheti, hogy a két társnője most érkezett meg. Kozmosz és Rado meglepve tapasztalják, hogy a semmiből ideérkeztek. Úgy néz ki Próféta átverte őket és idecsalta a duót. Most pedig a kettő egyszerre lő Namora és Gloriára akaratuk ellenére.

Indulnék egy véletlenszerű irányba, de még mielőtt megtehetném Radoslava felhívja a figyelmem egy eléggé fontos dologra, igen, ő tudja hogy hol van akit keresünk, és végül is mehetünk is oda.
- Ami történt az megtörtént, már csak múlt, Namor pedig… De utálom az ilyeneket… Nem számít, mutasd az utat. - S ezzel követem is, hiszen nekem továbbra is lövésem sincsen hogy merre, de még csak olyan „ kb. „ irányba se, így akárkit is keresek, csak véletlen irányba indulhatnék el, legalább is egyedül. A következő kép ami elém tárul, nos messze nem egy bázis, vagy börtön, vagy bármi ilyesmi, egy hajónál vagyunk, és fogalmam sincs hogy miként kerülhettünk ide, se villanás, se hangok, se sötétség, csak egyszerűen ide teremtünk és még csak teleportálásra utaló érzések sincsenek, különösen meglepő, és eléggé zavaró, valamint itt van Glória, és Namor is. A következő ami feltűnik, az nem mást mint hogy nem vagyok képes kontrollálni önmagam, eszeveszetten dobálom a két társunk felé, nem értem hogy miért, de nem bírok ellene ellenkezni. Igyekszem hozzájuk vágni bármit, legyen az élő, személy, vagy tárgy, szóval tényleg bármit, amit el tudok érni az erőmmel, s mindezt változó irányból megtéve, már szinte mondhatni hogy idegemben, bár inkább érzem most magam kétségbeesettnek, velem még soha sem történt ilyesmi, ez az egész ami itt van, mások, akik „ adottságokkal „ rendelkeznek, lángoló gépek, legalább is egy, lángoló emberek, megint csak egy, a kapitány, uralkodók, túl sok és zavaros, ám eddig még tűrhető volt, hiszen a magam ura voltam, de most, nem tudom hogy mit tegyek, mert bármivel próbálkozom, nem tudom abbahagyni a támadást, akárhogyan is szeretném és akarom, nem megy, és ez így már igazából tényleg megijeszt. Remélem… Hogy ha ebből egyáltalán valahogy mégiscsak jól jövünk ki, remélem hogy nem lesz ebből még vita, vagy bármiféle egyéb ilyen dolog, nem hiszem hogy azt sokáig bírnám idegekkel, így is elég volt már a mai napból, hiszen még meg is haltam, és így hogy rá gondolok, megint beugrik kissé az a kellemetlen fájdalom…

A lövések eltalálják a hajót, az ketté szakad ettől. Namor elugrik előlük és megragadja Prófétát. A torkánál fogva Namor az óceánba ugrik vele. Gloria is beleveti magát a robbanás alatt. Sarah tudata felszabadul, de Radoé nem és lángoló üstökösként ugrik Nanmorék után. Sarah látja a több száz embert eszméletlenül a víz felé csúszni, csak ő segíthet rajtuk.
Namor karjába marnak Próféta karmai. A vicsorgó állat erejétől lassan kezd eltörni az atlantiszi keze. Ekkor csapódik be a tűzgömbként Rado és bár a generált lángjai máris halnak ki, mégis folyamatosan teremti őket újra. A nő neki csapódik Namornak, akinek a bőrét bár perzseli, de nagyon enyhén.

Az-az erő, amit az ellenségeinkre, vagyis pontosítva az előbbi kijelentésen, a társainkra zúdítunk, elég ahhoz, hogy félbeszakítsa ezt a masszív hajót, ami lehet mégsem annyira masszív, és csak én látom annak, jó azt sem állítom hogy elég " kemény " ahhoz, hogy az én koromból bármely gépezettel is felvegye a versenyt, nem mintha ott sok vizi gépezet lenne már, végül is főként a repüléssel van megálldva az emberiség, és ahogyan elterjedtek a repülő eszközök, úgy szorultak ki az ilyen típusú járművek a világból, bevonták őket, és szépen szétszerelték az összeset, vagy legalább is a legtöbbet, hogy fejlettebb dolgokhoz használhassák a belőlük kinyert nyersanyagot. Ez felénk eléggé köztudott, hiszen globális szinten történt. Kezd talán kissé hiányozni az otthonom, igaz, ott meg furcsán tekintenek rám és kerülnek a legtöbben, itt meg ez nincs, úgy viselkednek mintha teljesen átlagos lennék, és ez jól esik, de bármilyen furcsa is ezt belátnom, hiányzik a családom, még ha cask egy kicsit is, ha innen élve távozok, meg kell majd őket látogatnom, legalább egy napra, annyit kibírok majd. Visszatérve ahhoz azonban, ami most itt van, nos felszabadul az akaratom, és ez felettébb megnyugtató érzés, végre ismételten az ura vagyok a testemnek, de nincs időm teljesen lehiggadni, hiszen egyből szembetűnik hogy mennyien is vannak veszélyben most, egyrészt miattam is, bár én sietnék Rado után, hogy megállítsam persze, bár nem tudom hogy azért ment-e oda, hogy a mi oldalunkon lévő párosnak, vagy prófétának ártson, de ez már nem is számít így, hiszen ez a sok ember, kiknek most szükségük van a segítségemre, nos sokkal fontosabbak. Megpróbálok egy hatalmas falat emelni a csúszó emberek alá, így megfogva őket, mielőtt a vízbe eshetnének, ha kell akkor akár több falat is kész vagyok felállítani, igyekszem őket minél finomabban tartani, és olyan szinten elszigetelni őket a víztől, ahogyan csak lehet, nem akarom, hogy bárkinek is baja essen miattam, legalább is ártatlannak, kik végül is a mi oldalunkon állhatnak, legalább a közös fenyegetésel szemben... Szóval igen, nem akarom hogy az ártatlanoknak, kiknek ebben az egészben részt sem kéne venniük, baja essen, ha sikerült mindekit elkapni, akkor megpróbálom őket két nagy gömbbe, gigantikus gömbbe vonva tartani, és esetleg ha látok szárazföldet, akkor oda vinni őket, azért kell hogy az a bizonyos két golyóbis nagy legyen, hogy azért ne nyomják össze egymást, mert hát ugye eléggé sokan vannak. Ha pedig valaki bele esik a vízbe, nos próbálom kihalászni belőle úgy, hogy a többit is lehetőleg ne ejtsem le... Ez úgy érzem hogy kegyetlenül nehéz lesz.

Kozmosz elkapja az embereket, akik lassan felébrednek. Ám az egyikük azonnal a vízbe veti magát.

Glori szerelme segítségére siet, de lassan szédelegni kezd a nyomástól. Rado lángot próbál rá lőni, de amikor Glori védené magát egy alak fogja fel a tüzeket... Namor. Az atlantiszi ezek után neki csapódik Namornak és eltűnik vele a tűz mélyében. A világjáró Namor ekkor megszabadul Próféta karmai közül. Megüti őt teljes erejéből, Próféta pedig vissza üt. Az ütések váltják egymást és lassan a sötét vérből csak vér látszik.

Hirtelen a trió körül lilás teleport fény jelenik meg. Itt kerülnek elő:
https://xmenreneszansz.hungarianforum.net/t1445-kenko-es-pokol#16505