Japán (Tian)

Láthatóan vegyes érzésekkel volt a nőnek az ittlétével kapcsolatban a Mester. Az, hogy nem csak ez de még más realitási zavarok is ugrálnak fel fel még aggasztóbbá teszi a dolgot, hogy ez a nő itt van. Mert lehet, hogy mások már észrevétlenül is át tudtak jutni ide ahogy az emberrablások is és az a másik föld ami láthatóvá vált... Több aggasztó dolog van mint szeretném.. Teljesen tudnám élvezni azt ha nyugiban el tudna telni pár év aztán megházasodnék és még egy dolog letudva.
Megtudom végül, hogy miképp dönt a cselekedetemmel kapcsolatban és úgy ítéli, hogy jól döntöttem amikor ide hoztam. További utasításokat is kapok, hogy mit csináljak a nővel amit nyugtázok is.
- Értettem Mester.
Hajolok meg majd miután eltűnt a hologram felegyenesedem.
Még mindig az utcai ruhámban vagyok. Nem sokat oszt vagy szoroz ha még vár egy kicsit a nő a másik szobában ezért átöltözök az egyik kimonomba. Egy kezembe fogom a két katanámat és elindulok vissza a szobába ahol a nő várakozik. Út közben még megfogtam egy hang rögzítőt is és a kimonómba tettem.
Amikor odaértem a szobához az ajtót eltolták nekem és bementem, majd mögöttem be is csukták azt. Az asztalhoz sétáltam aminél ült Vera is és leültem török ülésbe vele szemben. Letettem a katanáimat magam mellé és benyúltam a kimonómba és kivettem a rögzítőt és az asztalra tettem miközben be is kapcsoltam azt.
- Kezdjük az elején. Mi a neved, kinek dolgozol, mi a beosztásod és milyen feladattal érkeztél ebbe a realitásba.
Félig teljes félig részleges információkat mondott eddig el. De volt benne hablaty is csak. Szerintem. Szóval ajánlom neki, hogy elég nyomós legyen neki már ez a környezet, hogy ne tartson vissza semmit se és dalolászzon szépen, teljesen minden kérdésre amiket fel teszek neki mostantól.  


//*megj. mezitláb van a kari, a képen azt ne vedd figyelembe *//

Meditálással töltöttem az időt míg vártam az új "mestert". Annyira idegen volt számomra ez a kifejezés. Inkább a parancsnokhoz voltam hozzászokva. Mármint, hogy a felettesem így szólítsam. De az hogy egy nálam sokkal fiatalabb legyen a felettesem kicsit piszkálta a csőröm.
A szemem kinyitottam míg tovább agyaltam, mert rájöttem, hogy a hallásom még bőven fejleszteni kell, mert jelenleg nem védene meg egy esetleges támadás ellen. A ninják túl jól lettek ahhoz képezve, hogy akár a lélegzetvételüket is meghalljam. Láthatóan itt teljesen a Ninja életmódra mentek rá, míg odahaza inkább ügynöknek számítottunk.
Némi várakozást után eltolták az ajtót és Al belépett rajta egy kimonóban, mezitláb.
~ Akárcsak ez a hely. Úgy öltözött fel ő is.
Leült velem szembe, elővett egy rögzítőt, az asztalra tette, majd megint kérdezgetni kezdett.
- Bár a nagy részét már tudod de megint elismétlem ha kell. A nevem Vera Vi Slyen. Azzal a céllal érkeztem ebbe a realitásba, hogy információt gyűjtsek a kéz itteni tevékenységeiről. Mert mind mondtam, az ottani Kéznek dolgoztam. De amint ide érkeztem a kapcsolatom megszakadt a másik realitással, és esélyem sincs rá, hogy visszajussak ezért a többit is bátran elmondhatom.
~ Főleg ha nem akarom, hogy kifilézzenek a Ninjáid mert nem köpök.
- A főnököm Matsumoto parancsnok volt a beosztásom pedig nehéz lenne megfogalmazni, bár talán a szakaszvezető a legjobb megfogalmazás rá. Csak minket a képességeink miatt kovácsoltak csoporttá.

//Találj ki neveket Te nyugodtan, aztán ha majd Aian utána keres, akkor mondom, hogy itt kicsoda, micsoda azaz illető.
Egyébként amíg ilyen nincs nyugodtan szabadjáték, nem kellek ide ^^//

A kérdésekre válaszoltam, de jönnek az újabbak. Mivel úgy hiszem jobban járok ha válaszolok, és haza már úgyse jutok, így már mindegy a dolog.
A kérdésre, hogy hány éve is vagyok a kéz alatt, kis ideig elgondolkodom.
- Kicsit több, mint három éve. A testnevelési főiskoláról kerültem oda.
Válaszolom, majd összefoglalom magamban a következő kérdésre a válaszokat.
- Felderítés, hírszerzés, különleges megközelítést igénylő akciók, nemzetbiztonságra veszélyes személyek elfogása.
felelem a kérdésre, bár nem akarom ezeket túlzottan kifejteni, jobb ha van néhány ász a tarsolyomban.
A srác végül rátér a technológia kérdésére, amire úgy tűnik jobb ha válaszolok.
- A katonai technológia jóval fejlettebb mint a civil. Ettől a realitástól a civil sokkal elmaradottabb odaát. Ami pedig az utazásokat illeti körülbelül 3 éve, de mivel úgy tűnik egy realitás robotokat gyárt, hogy megsemmisítse a realitásutazókat, így eddig nem volt túl sok sikere az akciónak.
válaszolom szolidan a kérdésekre és várom a következőket. Remélem nem lessz már túl sok, mert eléggé feszélyez ez a kihallgatásszerű szitu, sőt nem is maga a kihallgatás feszélyez, hanem a sok vérprofinak tűnő ninja, aki minket les. És félek, ha túl sokat árulok el, a végén már nem találnak hasznosnak és inkább meg akarnak majd szabadulni tőlem.

Újabb kérdések éreznek és kezd egyre kellemetlenebbé válni nekem ez a vallatás.
~ Nem vagyok hozzászokva a hosszú kérdezz felelek játékokhoz, kivéve, ha én voltam a kérdező. Most már kezdtem átérezni mit érezhettek, azok akikből információt kellett kicsikarnunk.
Futott át fejemen a gondolatsor, majd válaszoltam.
- Vannak tankok, vadászgépek, ágyúk mustárgáz, gránát miegymás, páncélzat alatt van kevlárunk, ami elég hatékony. Utazni lehet vonattal meg repülővel is, de az előbbi gazdaságosabb szerintem, mert nagyobb tömegeket mozgathatunk meg.
Mondom a srácnak és várom kelletlenül a következő kérdéseit.

Válaszoltam az utolsó kérdésekre is, bár nem szívesen. Mivel nálunk űrkutatás és megfigyelés címszó alatt mentek a dimenziók közti vándorlások, így nem hallgattam el sok dolgot, de azt éreztem valamiért, hogyha mindent megtud azonnal akkor már nem lesz többé szüksége rám és talán eltesz láb alól.
Mikor nem kapott kielégítő válaszokat megparancsolja a Ninjáinak, hogy zárjanak be és verjenek össze.
Nagymacskához illő fújás és morgás volt a válaszom a hallottakra. Dühös voltam a fiúra és magamra, hogy hogy engedhettem, hogy ilyesmi történjen. Sejtettem, hogy nem lesz könnyű a dolgom, de hogy első nap majdnem kinyír egy robot aztán meg félholtra vert egy csapat ninja az mégiscsak sok egy napra. Pláne, hogy úgy éreztem nem ez lesz az egyetlen kellemetlenség, ami az elkövetkező napokba érni fog.
Nincs sok kedvem kinyíratni magam így hagyom, hogy a Ninják elvezessenek, miután elkobozták a cuccaimat. De szerencsémre még indulás előtt az egyik cipőmbe csempésztem vészhelyzet esetére egy svájci bicskát. Ha azt nem vették észre akkor valószínűleg ez volt az egyetlen dolog ami nálam maradt, mikor a cellába értünk.
Amikor megkezdték a verést az egyik kezemmel az arcom elölről takartam, másikat pedig a tarkómra szorítottam, hogy ne találjanak el nagyon rossz pontot, míg próbáltam a testem megfeszíteni, hogy tompítsam a testemet ért csapások erejét, míg magamban már kezdtem is átkozni Algernont, hogy ezt tette velem.
~ Az a kis takonypóc! Még megfizet ezért, előbb vagy utóbb!

Hát véresre nem vertek, de azt elintézték, hogy szökni azt ne tudjak. Kiugrasztották a térdeimet, a könyökeimet, sőt még az állkapcsomat is. Majd otthagytak a cellában. A fejem zúgott a fájdalomtól és a könnyeim csorogtak végig a kissé eltorzult arcomon. Átkozódtam, igen átkozódtam. Pont mint az ellenségeimet mikor csapdába ejtetek, de itt még más volt a helyzet. Itt egynek akartak maguk közül mégis úgy bántak velem, mint valami hadi fogollyal akinek nem szabad se meghalnia sem pedig elszöknie.
A perek és az órák egybefolytak, aztán a napok is. Már nem is tudtam számon tartani az időt, mikor végre bejött valaki. Az éhség mart és a fájdalom is, amihez már lassan kezdtem hozzászokni, de a várt kínjaim alól való feloldozás helyett egyszerűen leszedáltak. És onnantól kezdve se kép se hang nem volt, ki tudja mennyi időre.

Ébredezni kezdtem, nem is tudtam, mennyi ideig voltam kiütve, de éreztem, hogy most már az állam is tudom mozgatni, anélkül, hogy a légzés rajta keresztül fájna. Így remélhetőleg az állkapcsom már a helyén volt és remélhetőleg a többi részem is, amit kiugrasztottak korábban. Mégis alíg kaptam levegőt valamitől, bár eleinte nem jöttem rá az okára, míg ki nem szagoltam az okát.
Az orrom azonnal valami furcsa illatot észlelet, ami aromás volt, de valamiért kábító is. Alig bírtam kinyitni a szemem eleinte, hogy felmérhessem hol is vagyok, egyáltalán még a cellában vagyok -e még.
Hamar meg is kaptam a választ:NEM. Annak ellenére, hogy a látásom nem volt tiszta, azt attól még felfogtam, hogy baromi nagy sz**ban vagyok. Egy pentagramma közepén voltam a földön, a kezeim és a lábaim egy kisebb cölöphöz voltak kötözve, ami a földből állt ki. A lábaim és a karjaim láthatóan már nem álltak olyan amorf formában, mint amikor kiakasztották őket.
Magam elé néztem, de a sötét és a fojtogató füst miatt csak árnyakat láttam, de abban biztos lehettem, hogy feketében voltak, talán nindzsák lehettek. De nem ők volta az egyedüliek ebben a teremben, mert az egyik sarok felől kántálást halottam. Próbáltam arra nézni, feltéve, ha a köteleim ezt megengedik.
Mindent összegeztem az elmémben és próbáltam elnyomni magamban a félelmet, ami mérgezni kezdte az elmémet. Egy hang formájában sikított az elmémben a félelem, amit éreztem, de le kellett gyűrnöm, hogy vajmi esélyem legyen arra, hogy kikerüljek innen remélhetőleg élve, mert ez sajnos nem egy film, hogy itt toppan be a nagy hős, hogy megmentse a fogva tartott lányt, mivel itt nincs is senki eben a realitásban aki törődne egyáltalán velem így csak imádkozhattam, míg próbáltam az agyam lecsitítani, hogy esélyem legyen koncentrálni, és egy ismételt, alaposabb környezet felmérés után, legyen lelki erőm kifundálni valamit, hogy megmenekülhessek. Kezdetnek a cölöpöket vizsgáltam meg, hogy lássam mennyire vannak távol egymástól, mert ha közel vannak, akkor talán el tudom érni a svájci bicskát a cipőmből, ha egyáltalán benne van még, vagy ugyanaz a ruha van rajtam, mint amikor a cellában ellátták a bajom.

A zöld füst úgy kábított, hogy alig bírtam mozogni is. A kántálás és az elmosódott képek pedig nem nagyon segítettek megnyugodni.
Az egyik pillanatban még a cipőmhöz nyúlkáltam a bicskám után, a következőben pedig egyszer csak mozdulatlanná dermedtem és furcsa nyugalom szállt meg. Mintha egy láthatatlan nehéz fátyol hullott volna az elmémre és elzárta volna előlem a múltam, amit miatta ár nem tartottam fontosnak, csak a jövőmet, ami a kéz szolgálása és a Mesterem megóvása volt. Annak ellenére, hogy pár napja még átkoztam mindazért ami keresztül kellett mennem miatta. A térdek, könyökök és állkapocs kiugrasztása, az éhezés és fájdalmak, a reménytelenség. Ez az összes érzelem eltűnt a fejemől, az emlék elhalványult és arra eszméltem, hogy a testem lassan szabadul béklyóitól. Fegyverek kaptam és egy vörös öltözéket. Két high-tech say-t kaptam melyek képesek voltak elektromosságot okozni. Elvégre say volt odahaza a fegyverem, így nem okozott nehézséget a forgatása az elektromosság pedig bénításra és más fegyverek ellen is tökéletes volt.
Hamar meg is kaptam az első küldetésem, ami Algernon mesterem megvédése volt. Az utat hozzá már valamiért ismertem, futva siettem hozzá és mikor ő megindult volna a testőre nélkül én elé toppantam.
- Hiányolt Algernon Mester?
Kérdeztem, míg bemutattak neki. Én pedig kezemmel mutattam az utat, hogy menjen előttem, és én majd követni fogom.

// Bocsi a kései válaszért//

A kérdésre elgondolkodtam, lévén nem tanítottak nekem semmit, de éreztem, hogy tiszteletteljesen akarok bánni az uralkodókkal szemben akikhez érkezünk, így nem éreztem, hogy túlzottan szégyent hoznék a kézre.
Ekkor elteleportálnak minket Tokióba a folyó partjára nem messze a palotától. Hideg volt az idő ,de nem akartam ezt mutatni, hanem követtem uramat és a minket vezető alakot a palotához.
Ahogy megérkeztünk uram rögtön egy festékbomba lövedékét kapta be a mellkasára.
~ Szépen kezdek mondhatom.
Hangzik a hang el a fejemben, majd meglátom a kis lövöldözőt és mikor hallom kicsoda enyhén meghajlok előtte.
Nem szólok, így találom jobbnak, de most már megterem mellet maradok és igyekszem éberebb lenni és előhívni a szárnyaimat, hogy azokkal védhessem meg mesteremet egy újabb lövedéktől, hogyha látom vagy hallom, hogy egy töltény felé közeledne, vagy rá céloznak, de persze ügyelek arra is, hogy a szárnyaimmal ne üssem meg uramat közben. Persze erre csak akkor van szükség, ha újabb paintball vagy más lövedék érkezne felé.

A lányról mesterem leveszi a maszkot, ekkor tűnik csak fel, hogy milyen szép és ha csak egy portrét láttam volna róla, mennyire becsapott volna a szemem. A lány gyönyörű volt, de koránál sokkal többnek tűnt.
A kíváncsiskodását és kérdéseit viccesnek tartottam, melyekre egy mosollyal feleltem, lévén a mesterem válaszolt mielőtt én felelhettem volna bármit is. Persze én csak mosolygok ezen is, lévén mesterem sok mindennek nincs tudatában velem kapcsolatban, de szerintem attól még kicsit túlságosan is erősen ellenkezett az ötlet ellen is. Persze én csak mesteremként tekintek rá, annak ellenére, hogy korban én vagyok az idősebb.
Az étel ital kínálására én csak enyhén bólintok.
- Köszönöm a kedvességét, de csak egy pohár vizet fogadnék el engedelmeddel.
Mondom egy ismételt gyenge meghajlás közepette.
Nem ismerem az etikettet, de remélem azért túlzásba sem viszem a dolgokat.