Japán (Tian)

Kivetettem szárnyaimat és felrepültem az épület tetejére. Úgy tűnt eléggé átlagos műveletet csináltam, mivel rengetegen repültek hozzám hasonlóan, csak éppen a többség kibernetikus beültetéssel repült.
A tetőn az étteremre remek rálátásban szálltam le, de nemcsak azt, hanem a várost is jól láttam onnan. Próbáltam egy alapos felmérést végezni, hogy nagyjából meg tudjam állapítani mi és hol van a távolban.
A terület végigpásztázása után előkotortam az egyik energiaszeletemet és enni kezdtem. Nem a legfinomabb kategóriába tartozott, de legalább skorbutot nem kapok tőle, ha hetekig ezeket a vackokat eszem.
Míg ettem vártam és figyeltem az étterem bejáratát és a környezetemet.

Ahogy nézelődöm, egyszer csak berobban alattam a tető és a törmelékkel együtt én is beesek az étterembe ráadásul pont a célszemély asztalára. Először pislogok párat, mivel nem értem, hogy nem szúrtam ki azt aki rám lőtt, de aztán inkább leszálltam az asztalról és lesöpörtem magamról és a táskámról azt amit kellett.
- Bocs, hogy megzavartam a vacsit, nem szándékosan ugrottam be.
Mondom a párosnak, akinek elrontottam a vacsoráját. Kisvártatva meg is érkezik az esésem okozója egy robot képében, amilyet még életemben nem láttam, oké, hogy technológiában elmaradottabbak vagyunk, de attól még fel kéne ismernem.
A robot végigszkennel minket majd felém fordulva közli, hogy ki akar iktatni.
- Neked is jó estét őrszemecske. Remélem akiket vacsorára hívsz, azokat is így köszöntöd.
Mondom gúnyosan, közben pedig a robotot próbálom megfigyelni és ügyelni arra, hogy az esetleges támadásai elől kitérhessek agy ha célozni akar valami fegyverrel, akkor azt megállítsam és a fegyvert egyben vele berobbantsam egy fonallövedékkel, de ha túl sok helyről akarna tüzelni akkor csak szimplán kitérek.
- Nem beszélhetnénk ezt meg civilizáltan?
Kérdem, akár támadott akár nem?

Hát a robot teljes alkarja fegyverarzenállá változott így elvethettem az ötletet, hogy majd berobbantom a fegyvereit. A robot rám lő és szerencsére még sikerül kikerülnöm az első lövéssorozatot, de aztán a robot taktikát vált és megpróbál beszorítani két sortűz közé. Amilyen gyorsan csak tudtam számba vettem a lehetőségeimet.
~ Felfele nincs plafon, ha lehasalok akkor szűkül a mozgásterem, akkor marad az előre. ó anyám add, hogyha behálózom a képét akkor ne lásson, mert a szemét is eltaláltam és nem szenzorral vagy radarral látott eddig is.
Amilyen gyorsan csak tudtam pókhálóval képen lőttem a robotot, aztán lendületből ugrottam neki, úgy hogy vélhetően feldöntsem és aztán amilyen gyorsan csak tudom a földhöz ragasszam és behálózzon, hogy ne is tudjon lelőni. Ezért inkább nagyobb hálókkal próbálkozom. Ha még így is lő akkor igyekszem kitérni a lövedékek elől, akár más irányokba is, mint oldalra.

A háló talál, de hatástalan, a robot érzékelőkön át lát. Ahhoz meg nem voltam elég gyors, hogy a tervemet képes legyek véghezvinni.
A robot telibe talál a mellkasomon egy lézerlövedékkel, mire a pupillám kitágul, a mellkasom ég én pedig alig kapok levegőt. Mint akin megnyomtak egy kikapcsológombot úgy éreztem magam.
- Ufff
Nem segített a dolgon az sem, hogy tehetetlenül csapódtam a robotnak, aki csak meg sem ingott én pedig kicsináltam az egyik vállam az érkezéskor. Lepattanok a robotról és a földre esek. Alig bírok mozogni, legalábbis a felső testem. A még jó karommal a sérült vállamhoz kapok ösztönösen, fájdalmamban, meg így átölelem a mellkasomat is. Azonban a robot egy szusszanásnyi időt sem hagy nekem, máris emeli a lábát a fejem felé, hogy széttrancsírozza azt.
Azon pillanatban nem érdekelt mennyire fog fájni az adott mozdulatsor mégis megpróbáltam oldalra gurulni a taposás elől, majd csak a lábaimat és a jó karom használva felállni a földről a lehető leggyorsabban. Közben érzem, hogy a tüdőm szúr és nem fogja sokáig húzni ezt a terhelést.
~ A francba el sem repülhetek, annyira lesérültem, itt meg teljesen egyedül vagyok, ha valaki nem segít rajtam, előbb utóbb itt pusztulok el.
Vetettem egy könyörgő pillantást a testvérpár felé, hátha segítenek rajtam, de megszólalni nem voltam képes abban a pillanatban. A talpra kerülés és pillantás után megpróbáltam mihamarabb fedezékbe rejtőzni, hogy  időt nyerjek és remélem hogy a robot nem lő civilekre, mert ha igen itt nagyobb gáz lesz, mint eddig volt.

Épp idejében sikerül elgurulnom az útból, de még így se úsztam meg további sérülés nélkül a dolgot. A robot rálépett a hajam végére, így az véres csomóban szakadt ki a tarkómból, bár fájt eléggé a dolog, nem tudott jelenleg a túlélésen kívül semmi más sem érdekelni. Elvégre nem az egész fejemen kopaszodtam meg, hanem csak az alsó területeteken ami nem látszik annyira.
A felsőtestem fáj ennek ellenére megpróbáltam felállni, de ez csak részben sikerült. Még csak féltérden voltam, mikor fájdalom nyílalt a mellkasomban ismét, de most koncentráltabban. Rögtön a szívemhez kaptam, és tudtam mi történik, bármennyire nem tetszett a dolog.
~ Nem lehet még vége, még rengeteg feladatom van az életbe...
Ekkor azonban az izmaim felmondták a szolgálatot, ahogy a szívem is. Már nem éreztem mást csak a sötétség és a halál ölelését, miközben visszazuhantam a földre. A lelkem még harcolt, míg a testem már megadta magát, sok mindent túlélt már ez a lélek, ahhoz, hogy megedződjön. Talán most sem fogja még elhagyni ezt a testet. Bár ha a testnek már nem lesz semmi remény, akkor el fog indulni a fény felé. Nem akar kísérteni az élők közt, hiába nem vágyik még a halál érintésére. Küzd amíg van remény a testnek, de elismeri a vereségét és hibáját, ha végleg itt a vég.

Magamon éreztem a halál érintését, a hideget, a semmit, az engem körülvevő űrt. A távolban pedig láttam egy kis pontot, ami fehér volt, de én haboztam megálltam és még nem indultam meg felé.
~ Még van remény.
Mondom a fénynek, majd úgy érzem mintha egy kar a mellkasomnál fogva húzna magával egyre távolabb a fénytől. Nem tudtam ki lehetett, de mégis hagytam magam, valamiért bíztam benne. Nem is értettem miért, de bíztam benne.
Amint eltűnne a kis fénypont, hirtelen újra fényt látod, de ez másmilyen volt, tompa ugyan, de a sötétséghez képest, még ez is éles. A szemhéjamon át kissé még szúrt a fény, de még nem nyitottam ki a szemem, még nem tudtam. Éreztem a mellkasomon a kéz mozgását, a testemet újra elöntötte a melegség, ahogy a vérem újra folyni kezdett az ereimben és magamba szívhattam az első lélegzeteket is.
~ Hát mégis sikerült, de vajon kinek köszönhetem ezt?
Lassan kinyitottam a szemem, de még csak homályosságot láttam, majd a kép lassan kitisztult. Az a srác állt felettem akinek az asztalára ráestem a tetőről. A szavaira hallgatok, bár a büszkeségem hajt, hogy ne fogadjak szót, de az eszem tudja, hogy most ez a helyes lépés.
Válaszként a fiú szavaira halványan elmosolyodom, majd kicsit biccentek a fejemmel nyugtázva a dolgot és egyben megköszönve a srác tettét.
Kérdésére kissé haboznék, de már tudom, hogy felesleges, az a robot minden lényegeset elárult rólam, szóval nem kell félnem attól, hogy esetleg számára is ismerős nevet mondok. A nevet próbálom halkan mondani, nehogy megerőltessem a hangszálaimat, ha pedig nem jönne ki hang a torkomon, akkor artikulálva mondom a választ neki.
- Vera Vi Slyen.

Bár már visszatértem az életben, de még eléggé bágyadt vagyok ahhoz, hogy felfogjak mindent, ami történik körülöttem. Mondjuk a mentősöket azért hamar észreveszem, meg azt is, hogy ellátnak. Azt hiszem csak képzelődöm, mikor meglátom a sebemet a mellkasomon, alig akartam hinni a szememnek, hogy a seb ilyen gyorsan gyógyulni kezdett. Az egyik doki aztán beadott valami injekciót, amitől hirtelen bizseregni kezdett a testem, majd hirtelen elszállt, minden gyengeség fájdalom és kétely is rólam. ahogy a sebeimre néztem láttam, hogy azok rohamos ütemben gyógyulni kezdtek, főleg a tüdőmön éreztem, hogy rendbe jöttem már.
~ Fú de király. Odahaza emiatt pár hónapig kórházban kellett volna lennem. Itt meg egy injekció és majd kicsattanok.
A doki is megerősíti amit érzek, mire én könnyedén felállok. átmozgatom a tagjaimat, hogy leellenőrizzem minden rendben működik -e. Majd az orvosok felé fordulok és egy rövid köszönöm hagyja el a számat.
Ezek után a fiúhoz mentem, aki megmentette az életem.
- Neked is mindent köszönök. Remélem még lesz rá alkalom, hogy megháláljam.
Mondom, majd a megfigyelés hallatán kissé elhúzom a számat, majd a srácra nézek akinek a véleményére valamiért nagyon kíváncsiak.
Ha be kell mennem akkor nem ellenkezem, bár aggódom, hogy gáz lesz később mivel itt nem igazán érvényes a tb-m.

A srácnak a szavai meglehetősen nagy hatással voltak az orvosok véleményére. A két opció közül csak az egyiket mondja el, de sejtheti, hogy úgyis az elsőt választanám, amit elmondott már. A vacsorameghívásra kissé furcsán nézek rá, elvégre gondolhatja, milyen furán jönne ki, ha nem is önszántamból, de gajra vágom a helyet aztán meg itt ülök le kajálni miután túlestem egy szívinfarktuson.
Mikor javasolja, hogy menjünk máshová, akkor én csak röviden kommentálom.
- Támogatom az ötletet.
A vacsorával kapcsolatos kérdésére csak szabadkozom röviden.
- Köszönöm a meghívást, amúgy sajnálom, nem szándékosan tettem tönkre a vacsit.
Mondom, majd magamhoz veszem a táskám, ami még mindig ott hevert a földön azóta, hogy beestem a helyiségbe.
- Felőlem indulhatunk. Gondolom te jobban ismered a környéket. merre induljunk?
Mondom, bár nem fogom az egész estét végig hálálkodni az egyszer biztos, de azért még mindig furcsa nekem, hogy valaki megmentette az életem, nem igazán történt még velem hasonló. Oké volt sok nehéz küldetésem, de mindíg túléltem azokat, bár mondjuk robottal se harcolok túl gyakran ahhoz, hogy ilyen bakikat, mint a mai esélyem legyen elkvötni.