Jester és Shadow búvóhelye

Svarog látja, hogy a többieknek hatalmas fájdalmai vannak, neki is, de ezek a leányzó fellengzős dumájától. Most komolyan, melyik bolygón számít ez fenyegetőnek, nyomatja ezt a manipulatív viselkedést, adja a jó kislányt, miközben a többieknek minden bajuk van.
Svarog ekkor lenézz és eláll a szava. Neki nincsenek fájdalmai, ez csak egy egyszerű kötél...
"Hmmm, ez megváltoztatja a dolgokat."
Dragunov elkezdi átégetni a köteleit, ha nem sikerül, akkor hozzálát a karmaival. Ha sikerül kiszabadulni, akkor felpattan, majd egy tűzgolyót küld a leányzó felé....
- Unnom a dumád!

A rettegés összeszorítja a szívem, a félelemtől levegőt is alig kapok. A bátorságom próbálom összeszedni, de érzem, nem sikerül. Ha elfogadnám az ajánlatát, és szolgálnék...de nem, a húgom úgy se menthetném meg, és ha megtenném soha többet nem akarna látni, ismerem ennyire. Ha bátorságom nem is tudom előhívni, az önbecslésemnek sikerül felülkerekednie a félelmen, és nem hódolok be Lairának. Egy gyűlölködő pillantással a tudtára is adom, nem beszélek, mert nem bízom a hangomban. Viszont többet nem igen remélek, minthogy legalább becsülettel halok meg. A kötelékeim egyszerű kötélnek tűnnek, de úgy érzem ez csak látszat, főleg William szabadulási kísérlete után. A képességem lehet, hogy használhatnám, de a démonok uralta városban kétlem, hogy megkötözve sokáig jutnék. Mivel mást nem tehetek várom mi lesz a sorsunk, van aki a harc mellett dönt, van aki a behódolást fontolgatja, én magamban mindannyiunkért imádkozom, hogy mindannyian túléljük.
//Nefi, ezt lehetne előző körbe számítani? pont lemaradtam vele, pedig korán kezdtem x.x//

A nő válasza nem. Nem harcol meg velem. Idegesen kezdek el morogni de hirtelen megszakad amikor észreveszem, hogy ahogy felültem és mocorogtam a kötelek nem csináltak semmit. Jó kötelek de semmi olyan nem történt mint a másik kettővel. Nem sértettek meg. Lehet, hogy minket...Sima kötéllel kötöztek meg? Ez most komoly?! Először a megdöbbenés vesz erőt rajtam majd majd azt elfedi a düh. Vicsorogva állok talpra miközben elkezdem feszíteni a kötést minden erőmet beleadva.
- Szívatsz itt engem...a sima köteleiddel...És én még azt hittem valami mágikus vacak van...Rajtam!
Sziszegem ki néha az erőkifejtéstől meg meg szakadva és elkezdek átváltozni. A testem teljes felületét elkezdi a hosszabb szőr beborítani ahogy a méretem is ütemesen nő vele meg. A ruhám belém olvadva tűnik el. Farkasi jellemzők jelennek meg, a füleim, a fejem egésze a tépőfogakkal együtt. Kezeim helyén egy enyhe kavarodással hosszabb ujjaim végén karmok hegyeződnek s farkas farkam is megjelenik.
Teljes erőmből feszítem a köteleimet s mikor teljesen átváltoztam ebbe a köztes állapotba egy pillanatra a feszítést abbahagyom és egy nagyot rántok rá, hogy szét szakadjanak azok reményeim szerint, bár termetem megnövése miatt a kötelek engem is szoríthatnak nem foglalkoztat. Csak az, hogy leszakítsam magamról azokat a nyamvadt köteleket és ha ez sikerül azonnal neki is ugrok annak a nőnek, karmaimat belemélyeszteni s fogaimmal torkába harapni és nem ereszteni míg mozog.

Valami furcsa reccsenésre ébredtem. Egy pár pillanatig nem tudtam felfogni, hogy hol vagyok és mi történik körülöttem, de hamar feleszméltem. Körülöttem démonok voltak. Néhány méterre ott voltak a társaim akik már harcoltak ezek ellen a lények ellen. Nem emlékszem mi történt mielőtt elájultam, de nincs is itt az ideje, hogy ezen elmélkedjek. A kardom nálam volt. Előrántottam és futni kezdtem a legközelebbi démon felé. Mielőtt a démon elé értem volna felugrottam és megpróbáltam felette átsiklani, majd még mielőtt földet érnék megfordulok és megpróbálok lecsapni a fejét. Ha sikerül már megyek is a következő szörny ellen. Ha nem jön össze a tervem, akkor sem keseredek el. Ha támad megpróbálom levédeni a támadásait, majd visszatámadok, de ezúttal testre és lábra próbálok meg támadásokat mérni, hogy meggyengítsem. Remélhetőleg nem túl erősek ezek a lények, és le tudom győzni őket az erőm használata nélkül is.

Svarog nem sokáig örülhetett a szabadságnak, egy farkasszerű démon egyszerűen elkapta a karját és.... Hangos reccsenés hallatszott, pillanatokkal később elért a fájdalom az agyáig. Közben egy másik ember is kiszabadul, majd farkassá változik.
Svarog a farkasdémon felé néz...
A fájdalom még mindig pokoli, összeszorította a fogait...
Harcolt angyalokkal, démonokkal, bazi nagy rovarokkal. Végigküzdötte a világháborút, járt a másik világban...
- Rohadj meg! - morogja, majd a jobb kezével egy tűzgolyót vág a farkasdémon pofájába, majd reménykedik abban, hogy a vadállat hátraugrik a halálos csomag útjából, elengedi a koncot, és ő hátratud röppeni, majd egy újabb tűzgolyót dobhat rá.
Persze ha a karja engedi...

Sikerül kiszabadulnom a kötelek fogásából s átváltoztam ahogy akartam. Két lábon meggörnyedve dermedek meg egy pillanatra mielőtt megindultam volna, hogy a nőnek rontsak de... Egyszerűen olyan jelentéktelen lett a szememben. Dühös voltam, ideges és feszült, meg akartam ölni átharapva a torkát de most jelentéktelenné vált. Már nincs is itt számomra ahogyan határozottan fordulok Svarog és a karját harapó kutyaszerű démon felé. A külvilág hangjai egy pillanatra élesednek majd elhallgatnak ahogy mozdulok a démon felé meg. Nem emlékszem, hogy éreztem volna ilyent, hogy ennyire ellenségként tekintettem volna rá bármire is és dominálni akartam volna felette de nem is éreztem idegennek. Sokkal inkább természetesnek tűnik ez az egész és midenáron győzni akarok. Megmutatni, hogy erősebb vagyok és jobb mint az.
Ahogy mozdultam már tudtam, hogy mit akarok csinálni és hogyan amint mellé érek a démonnak. A fejére csapok, nem teljes erőrmből megy a mozdulat de ütésembe így is viszek azért erőt s karmaimmal is bele hasítok, kapok ha eltalálom. El akarom különíteni attól amit megfogott. A zavaró tényezőt el lököm ha eleresztette a fogást a démon és utána már nem is foglalkozom mással csak a velem szemben lévő kutyaszerű démonnal. Hangosan morgok vicsorogva rá. Hátamon a szőr is végig felborzosodik s legörnyedve állok előtte termetemet fitogtatva. Nem mozdulok de ugrásra készen várok, hogy ha megmozdul akkor azonnal csapást mérjek rá már vissza fogás nélkül, mindent beleadva.

Korábban:
A szavaim nem igazán hatják meg a némbert, de igazából nem is számítottam rá, végül is csak egy patkányról beszélünk, nem kell, hogy különösebb intelligenciával is rendelkezzen. Viszont ami ezután történik, arra nem igazán számítottam, int egyet, majd pedig hirtelen, mintha nem történt volna eddig is elég sok hirtelen dolog, hatalmas fájdalmat érzek... Bár eddig is éreztem, végül is a kötelek vágása sem volt a legkellemesebb, sőt, egyenesen pokoli volt, de ahogyan ez megjelenik, a köteleket hirtelen valahogy... Nem az, hogy nem érzem, csak egyszerűen elfelejtem, hogy léteznek, oly szinten fájdalmas, mintha valami ki akarna törni belőlem, s ezt csak a lelkemen keresztül tehetné meg, s ez a fájdalom... Egyszerűen már oly szintű, hogy nem lehet hangok nélkül kibírni, bár nem ordibálok, de egyértelműen a fájdalom é a szenvedés hangjait hallatom. Az, hogy állandóan változok, igazából fel sem tűnik, s ha feltűnne sem bírnék tartósabb ideig azzal foglalkozni, mert a kínok nem szűnnek, legalább is egy jó darabig nem, talán pár perc lehet ez, de nekem nem meglepő módon inkább óráknak tűnnek, hiszen lassan telik ilyenkor az idő, ám végül elveszítem az eszméletemet...

Jelenleg:
Egy jó ideig csak a sötétség ölelt körbe, mondhatni kegyesen, nem éreztem fájdalmat, aludtam, de az igazat megvallva, nem álmodtam, csak csendes sötétség volt, és semmi több... Most viszont ez a semmi... Ez a zavartalan éjjeli feketeség, valahogy nem tűnik reálisnak, s lassan szűnni is kezd, a nyugalom helyét pedig lassan és fokozatosan átveszi a korábban érzett, meglehetősen ismerős fájdalom, bár kezdetekben még oly nagyon nem érzem, hiszen az ébredés általában egy ilyen eset után lassú folyamat, de zavarás esetén, vagy realizációnál az emberi szervezet képes iszonyatosan gyorsan magához térni... S az a baj, hogy ez velem is így van, ahogyan felismerem a fájdalmat, s az elmém megtöltődik tiszta emlékekkel a történtekről, meglehetősen gyorsan magamhoz térek, mondhatni... A szemeim kipattannak, bár még meglehetősen kába vagyok, és így ismételten érzem teljes egészében... Az egészet, a fájdalom még mindig hatalmas, bár egyértelműen tűrhetőbb, mint korábban, legalább is tűrhetőbb lenne, ha most nem párosulna hozzá egy iszonyatosan hangos ordítás a tudatomban, ami szerint mindenki bűnös. Ezt akármilyen nehéz is, próbálom figyelmen kívül hagyni, avagy elnyomni azzal, hogy a fájdalomra koncentrálok inkább, mert még az is jobb, mint ezt hallgatni, szétmegy tőle a fejem, és sajnos mivel még mindig itt vagyok megkötözve, így ennél többet nem is igazán tudok tenni, se ellene, se bármilyen más téren.

Még nem egészen tértem magamhoz. A mozgásom nagyon lassú volt, sokkal lassabb, mint amilyennek lennie kellet volna. Úgy néz ki, hogy ez a hirtelen támadás nem volt kifizetődő, de az sem lett volna jobba ha egy helyben állok. Mikor megpróbálok átugrani a démon felett ő egy könnyed mozdulattal elkap és Svarog felé hajít el. Mivel a férfinak ütközöm, így komolyabban nem sérültem. Mikor gyorsan felállok, akkor látom meg Svarog kezén egy démon lóg. Megfogtam a kardomat és megpróbáltam átszúrni a lényt és ha sikerül, akkor felsegítem a társamat.
- Elég húzós a helyzet. Remélem vagyunk elegen, hogy képesek legyünk kezelni a dolgokat - mondom neki. Mikor úgy érzem, hogy az erőm újabb támadásba lendülök. A célpontom szintén az egyik démon lesz. Olyan gyorsan futok felé amennyire csak tudok. Mikor odaérek elé, akkor megpördülök a tengelyem körül és eközben megpróbálok oldalához kerülök. A fegyveremet kitartva egy csapást akarok mérni a hátára. Ez egy elég erős kard, de nem tudom, hogy mennyire kemény a bőrük. Remélem, hogy legalább komolyabban meg tudnom sebezni ha esetleg megülni nem tudom.

Tűzgolyó nuku, karletépés is nuku a pokoli blökinek. Svarogot egy lövedék vette le a lábáról, ekkor vette észre, hogy a SHIELD-es kolléganője az, aki nagyon is eleven.
"Valaki emlékeztessen rá, hogy a másik farkaskának majd adjak kutyakekszet." Svarog feltápászkodik, majd felsegíti Arisát. A karja pokolian sajog, de a sárkányforma mutáns igyekszik nem törődni vele.
Ekkor látja, hogy Arisa neki ront az egyik démonnak. Svarog úgy dönt, hogy fedezi a lányt. Tűzgolyókkal ritkítja a rárontó rondaságokat, de közben a rátámadó vadállatokra is figyelnie kell....
- Nem a számmal van a gond, hanem az összetartással.

Victor mozdul néhányat és érzi, hogy dörgölőznie sem kell, old a kötés. Mit sem sejt Albert fájdalmairól s lassan serkenő véréről. Közben gyorsan morze üzenetet küld társának, hogy "minden rendben, mindjárt szabadul". A válasz egyszerű és velős. "Ok". Ennyi telik az összeszorított fogú Alberttől. ~ Kegyetlen kötél... ~ gondolja ~ ...de talán így a jobb. Ha én próbálnék meg szabadulni, lehet, hogy Victor bele halna! ~ fut át az agyán a gondolat, miközben a mexikói megszabadul köteleitől. Victor már nyúlna hátra, hogy gyors kezeivel eloldozza Albertet amikor látómezejének határán mozgást érzékel. Odakapja tekintetét és meglátja támadóját. Harcedzett szemei gyorsan akcióba lépnek. Fedetlen térd vagy boka ízületeket keres, esetleg a démon mozgását figyelembe véve az ágyékát veszi célba. A két előbbivel az egyensúlyából próbálná kibillenteni a lényt, utóbbival maradandóan a földre tudná kényszeríteni, mivel eltörné a medencéjét összetartó kis csontocskát.
Ha akciója sikeres, legyen bármelyik is a három testrész közül a "szerencsés", már nyíltan próbálná oldani Albert köteleit, hogy együtt meneküljenek innen el messzire.

Odaérek célomhoz akinek a szájában még ott a kar. Csapásomat rögvest indítottam rá s a csapásom nyomán elengedte prédáját és rám figyelt. Végre. Karmai s tépőfogai bújnak elő. Hasonlója vannak ugyan úgy mint nekem de ez nem riaszt el tőle, nem tántorít meg s töretlenül, vicsorgok rá. Várakozásom nem tart sokáig s megindul, támad felém, torkomat akarja de nem hagyom, hogy elérje a célját. Ahogy mozdul, mozdulok én is felé, nem várom meg tétlenül míg ő ér el hozzám. Egyik karom magam elé felemelve kifordulok egy kicsit oldalra, hogy lendületből, visszahúzva magamat a másik karommal karmaimat mélyesszem bele s lendületemmel karmaimat tövig mélyesszem testébe s ekkor megtolom rámarkolva másik karommal is, hogy a földbe süppesszem bele erővel, hogy ott majd tovább támadva, darabokra téphessem.
Egy kis nyugtalanságot érzek de homályossá nem teszi azt, hogy eltiporni akarom az előttem állót. Megölni s darabjai felett állni győztesként.

Továbbra sem történik semmi, mondhatni egyedül vagyok a gondolataimmal, amik nem a legkellemesebbek és még mindig jelen van a fájdalom, a többiek pedig látszólag jól elvannak és nagyrészt vakok, vagy legalább is ketten egészen biztosan.
- Valaki szedje már le ezt a szart rólam! - Ezt az egy mondatot is eléggé nehéz volt már csak összerakni is, az állandó üvöltésnek köszönhetően amitől zsong a fejem, kipréselni belőle pedig még nehezebb, hála a fájdalomnak és annak, hogy ezt az egészet a levegő magamban való " megszorításának " hála vagyok képes valamilyen szinten eltűrni, mert lényegében ez a legjobb módszer arra, hogy a nehéz dolgokat elviselje valaki, legalább is nekem ezt tanították, és eddig ha szükség volt rá, mindig működött, most is. Közben valami változni kezd, egy furcsa érzés veszi át az eddigi nyugtalanság helyét, valami rosszabb, nem tudom igazából, hogy mi ez, mert őszintén megvallva, még soha sem találkoztam ezzel, tényleg soha, vagy esetleg annyira kicsi voltam még, hogy nem emlékszem... A lényeg az, hogy igencsak zavar, és tudom is a forrását, így ösztönösen oda tekintek, amit pedig látok... Magamat látom, de... Meglehetősen irritáló rózsaszín göncök és festett köröm, szőke hajjal... Undorító...
~ Úristen ne! ~ Ezzel a gondolattal pedig, bár tudom hogy a kötelek mivoltának hála valószínűleg ez még jobban fájni fog, vagy ugyan úgy, mint nemrégiben, mielőtt elveszítettem az eszméletemet, de gurulni kezdek, lehetőleg minél messzebb a magam torzult látványától.

Svarog pofán dobja az egyik démont, majd egy másikat lángokba borítja. Eddig hat. Nem olyan keményfiúk ezek, úgy fest, hogy csak gyalogok. Svarog elvigyorodik, majd felröppen, légitámadást indítva a dögök ellen. Próbálja kizárni a karjából belé nyilaló fájdalmat.
Jól megszórja a pokolbeli kreatúrákat, miközben Arisa a többiek között rendet vág. Szép kis csapat lesznek, a nőnek már az Erőművek tagjának kell lennie. Szinte már dúdol, miközben learatja a démonokat. Ekkor különös nyugtalanság vesz erőt rajta, és amikor William felé nézz...
"Jaj ne".
Ahol a férfi volt egy plüss sárkány fekszik... Aki egy szőke, alvó kislány kezében pihen
Serena....
Na őt nem fogja újra átváltoztatni!!!!!
Távol kell tőle kerülnie... Ugyanakkor nem futamodhat meg...
Elkezd repülni, és meglátja a sárkányszerű nőt. A rettegés ellenére elgondolkodik. Ha a kiscsaj ennyire fölényeskedő, akkor miért nem harcol?
"Plüsssárkány leszel, és miután kialudta magát veled, éhező Asgardi kisgyerekek fognak téged megkapni."
Svarog remélte, hogy Arisa benne lesz a tervében. A nő felé nézz, majd alig észrevehetően az újabb Loki poronty felé int, remélte, hogy Arisa megérti ezt, és a nő bal oldala felé támad, mielőtt Svarog eldobja a kis szeretetcsomagját.. Eldob egy lánggolyót, a sárkánynő bal oldalát célozza be.
"Aztán az Asgardi árvák összeverekednek rajtad, kitépik a szárnyaidat."
Thorhalla húgicáját kell betámadnia.
"Majd beraknak téged a mosásba és összemensz."
Súgta a kis hang Svarog agyának hátsó részén.

Ahogy támad s én is én kerekedem felül. A földre viszem sikerrel és a karmaimat is sikerült az oldalába mélyesztenem. Rákészülök következő mozdulatomra, hogy a földön tartva torkát harapjam el, marcangoljam szét a kutyaszerű démont, hogy végezzek vele. De a következő mozdulatomat már nem tudom megkezdeni mert váratlanul ér az övé. Az oldalamat csapja meg a farkával ami kellemetlenül ér. Kijönnek körmeim a testéből, a fogásom oda és hátra tántorodom pár lépést is a csapása miatt. Hangosan mordulok, morgok rá mikor újra megvetem a lábamat. Hátamon a bundám szőre az égnek mered végig és készen lépek egyet előre, hogy ismét neki menjek ám most én lépve elsőnek, könyörület nélkül. De ekkor kizökkent egy érzés a harcomból. Félelem uralkodik el rajtam. Félelmet érzek de nem ellenfelemtől félek, nem felőle jön az érzés hanem mástól. William től, ő az akitől árad ez az érzés, tőle kezdek el félni, nem tudom miért. Hátrébb lépek párat miközben hátrafordulok William felé kényszeresen szinte de nem őt látom ott. Közel sem ő az akit látok ott ahol neki kéne lennie.
Több mint kijózanító az amit látok. Hirtelen változom vissza emberré teljesen. Alacsonyabb leszek, újra rendes magasságom, a ruhám jelenik meg rajtam ahogy eltűnik a szőrzetem s fogaim és karmaim is emberivé alakulna vissza. Fejemet csóválom, arcomra félelem fagyott rá.
- N...ne... Nem.
Mondom, dadogom ki remegő hangon miközben hátrálni kezdek el. Lépteim egyre követik egymást de még mindig William felé nézek. Lépteim egyre szaporábbak és szaporábbak lesznek, végül már hátat fordítok neki és futni kezdek. Futni el, minél messzebb tőle... magam elől.

Most, hogy teljesen magamhoz tértem sokkal jobban megy a dolog. Ezek nem is annyira kemények, de azért nem akarom elkiabálni. Természetesen Svarog is rengeteget segít nekem a harcban. Érzem, hogy jó kis csapatot fogunk alkotni. Nem véletlen, hogy egy csapatba osztottak be minket. Külön örülök, hogy eddig még nem kellet használnom a mutáns erőmet. Remélem nem is kell majd. Mindig okos dolog ha van egy B terv ha elfajulna a dolog. Hirtelen valami különös nyugtalanságot kezdtem érzeni, de az okát nem tudom. Eddig minden jól ment és a helyzetünk sem vészes, tehát ebből nem fakadhat ez az érzés. Közben Svarog már a következő ellenfél felé támad. Nincs időm arra, hogy aggódjak. Látom a jelzését és rögtön megértem. Annyira gyorsan kezdek el futni a sárkánynő felé amennyire csak tudok. Amint a közelébe kerülök már támadok is. Megpróbálom elterelni a figyelmét, hogy a társam támadása eltalálja. Ha vissza támadna, akkor megpróbálom kivédeni vagy elugrani előle. A lényeg, hogy fel tudjam tartani. Ha Svarog támadása betalál én is még belevágok néhányat a biztonság kedvéért.

Victor térdre támad és az első rúgás sikerének lendületével máris arcon pöccinti a rá támadó démont, aki ettől dob egy hátast. A férfi azonban a befejezett mozdulatsor után nem tétlenkedik. A félelem gerjesztette menekülési vágy hajtja, de tudja: egyedül nincs esélye. Ezért nyúl egyből Albert kötelei felé s meglepődve tapasztalja, hogy könnyen oldja a béklyót. Csak ekkor veszi észre társa sérüléseit, aki láthatóan nem foglalkozik a lassan vérző vágásokkal. Inkább felpattan és kardot ránt. Olyan érzés keríti hatalmában, ami régen nem nyomta a lelkét. Ez pedig a félelem. Valójában maga sem tudja, hogy honnan származik éppen most ez az érzést. Csak azt tudja, hogy ettől a helytől, ezektől az emberektől és lényektől, most messze szeretne kerülni.
- Utánam. - Adja ki Albert az ellentmondást nem tűrő utasítást és már meg is indul egy olyan irányba, amerre a legkisebb démoni ellenállást véli felfedezni s elkezd menekülni...kitörtni.

Svarog támadna, de nem tudd. Túlságosan fél, ez a nő megeszi reggelire, meg úgy mindenki. Hirtelen egy nyüszítés hagyja el a torkát, gyorsan veszi a levegőt. Nem tud harcolni, repülni sem tud...
Már leszállna, amikor...
Hirtelen egy nehéz test neki megy, és a földre viszi... Ahogy felpillant egy szárnyas alakot lát, és egy sokkal nagyobbat...
"Jaj ne, már megint?" gondolja, amikor meglátja a sárkányt... Majd maga mellé pillant... És meglátja Serenát, ahogy teadélutánt csinál a plüsssvaroggal.... és egy....Thorhalla jellmezes barbie babával.
Svarog felpattan, és futni kezd...
"Nem leszek újra plüssfigura, a francba is!"