Jester és Shadow búvóhelye

Megemeli a nő a csatornafedőt és egész könnyeden mozog. Mindenki le is megy a csatornába és én is. Borzasztó a szag az orrom ide most túl érzékeny de még lefelé menet éreztem, hogy a nő szaga és ember szagot. Mikor leérek akkor az orrom és a fülem is visszaváltozik emberire. Elég lesz így is elviselni a szagot nem kell, hogy még jobban érezzem. A bemutatkozás viszont megkezdi a morci és egy kis felhorkanást is okoz. Láthatóan valahogy ismeri a nő de ez csak az első döbbenés. Mikor a nő is bemutatkozik és elmondja, hogy mit tud Radoslava szinte kiszáll a lelke. Megtámasztja magát és értetlenül áll az egész előtt. Mikor a hasához teszi a kezét kezd csak az értem felé mozdulni a kicsi mércécském és ugrik be a teljes neve. A dátum amit írunk csak ráadás. Most a saját lánya áll előtte? Ez durva. Vagy jó, nem tudom. Felfelé nézek el ahogy meghallom a menetelő lépteket. Totál időben voltunk ezzel a lejövetellel. Szerencse, hogy nem álltunk neki odafenn még cseverészni. Mennyit is írunk? 2013-at ha jól emlészem, sosem voltam az évek híve, nem figyeltem sose az idő telését de ez, hogy 2050 van most ahova kerültünk. Ez azért kemény. Most tényleg időt ugrottunk? Wiliam eszmefuttatásától feláll a szőr a hátamon, a farkas farkam kileng oldalra, eddig nem volt ott de most hirtelen bukkant elő.
- Én Termina Alusia vagyok meg.
Mutatkozom végül, végre én is be de kicsit zavartan. Idő és dimenzió ugrás, jövő, démonhad masírozása a fejünk felett és ez azért meg bementünk abba a házba. Ki volt az a nő, ki lehetett az vajon.

A lány reakciójára emelem a pengét, melyet még régebben formáztam a lánc végére, és egyenesen a torka felé tartom, lévén hogy pontosan ilyesfajta, avagy agresszív reakcióra számítottam, bár személy szerint inkább támadásra gondoltam, nem pedig valamiféle idióta viszont nyekergésre egy tetves kölyöktől, de ez is volt eléggé agresszív ahhoz, hogy így cselekedjek, igaz, gyorsan kapcsolok, és a pengét ebben a pozícióban hagyom, és nem vágok vele.
- Szánalmas. - Mondom ki jól érthetően a véleményemet arról a bizonyos válaszról, amit nekem címezett, és valóban így vélem, nem lehet hatalmas ellenállás, mégis az egyik, valószínűleg utolsó tag képes "könyörögni" a haláláért, és cserébe fenyegetőzni ahelyett, hogy tenne valami érdemlegeset, már ha ő valóban az ellenállás tagja, és létezik az egyáltalán.
- Szerencséd van fattyú, most jó kedvemben vagyok, és neki köszönhetően... - bökök a fejemmel Tao irányába - ...feltételezzük, hogy hiszek neked, de rajtad tartom a szemem. - Továbbra is kételkedem abban, amit mond, de egyenlőre le eresztem a fegyvert és várok, közben pedig továbbra is forognak a fogaskerekek a fejemben, lehetséges kimeneteleken gondolkodom, plusz azon, amit mondott, hogy segíthet visszajutni... Több lehetőség is fennáll ugye, nem a mi világunk, vagy a miénk jövője, esetleg nem is a miénk és nem is annak a jövője, de ha tud segíteni, és elvisz valami időgéphez, vagy bármihez, amihez amivel vissza tudunk jutni, akkor megint csak gyanúsabb lesz a dolog, hiszen akkor miért nem használja senki ezt a lehetőséget legalább arra, hogy visszamenjen és navigálja az embereket, vagy legalább tájékoztassa őket arról, hogy mi fog történni?... Mindenesetre is ezt most megtartom magamnak, ha úgy alakul, hogy valamiféle gépezetbe, vagy ilyesfajta mágiába botlunk, mert ki tudja, hogy egy ilyen folyamathoz mi kell, mert nem ez az első hogy ilyen történik, de... Nos még sosem derült arra fény, hogy mi működtet egy ilyen folyamatot a háttérben. Megvárom, hogy a többiek letudják a kérdezősködést, vagy legalább a mondanivalójukat, hozzáfűznivalójukat ha van az egészhez, és csak aztán szólalok meg.
- Ne húzzuk az időt ez esetben, beszélj vagy induljunk, minél hamarabb visszajutunk, annál hamarabb számolhatok Domammu szánalmas talpnyalóival a saját időmben. - A hangomban hallatszik a türelmetlenség, és valóban, most türelmetlen is vagyok, nem is kicsit.

Svarog nem gondolta volna, hogy ezen az elátkozott helyen túlélőkre bukkanhat, a fickó egy leomlott torony belsejében volt, a lábát fogta. Valószínűleg tőle származott az ordítás, és a sérülést babusgatja.
A sárkány leszólt a férfinak.
- Jól vagy öregem? - Egy pillanatra eszébe jutott a démonos ügy, amikor összetalálkozott azzal a különös lánnyal, aki utána felzabálta annak szerencsétlen fickónak a szívét... - Nyugi, ugyanolyan földi halandó vagyok mint te, csak mutáns. Nevem Boris Dragunov, de a haverjaimnak csak Svarog.
Most nem akart kockáztatni, nem akarta, hogy az ő szívét zabálja fel. Ha a fickó válaszol, és nem változik át semmilyen szarvas-szárnyas-pikkelyes randasságá, akkor Svarog lerepül az ürgéhez, majd megnézi a sérüléseit.

Albert és Victor gyorsan és szakszerűen adagolják a rögtönzött tömlőkbe a jeget, ami elég gyorsan olvadni is kezd. Nem számítottak ilyen gyors kémiai reakcióra, ezért örülnek, hogy egyelőre kitart az anyag vízhatlansága. Magukra veszik a víz tartályaikat és elindulnak abba az irányba, amerre Svarog elindult.
- Kéne fegyver. - veti fel röviden Victor, miközben kiérnek a megborult épület adta árnyékból. Újra megerősíti a fején a kendőt, ahogy Albert is tett.
- Látsz valamit, amiből lehetne csinálni? - Albert kérdésében nincs semmi gúny. Pusztán komoly érdeklődés. Victor azonban megrázza fejét s némán haladnak tovább. Próbálják elérni Svarogot. Victor útközben azért odafigyel a homokra. Nem felejtette el, hogy valami morajlást is hallottak a föld alatt. Bár nem hiszi, hogy a klasszikus Dűne című könyv homokférgei jelennének meg...inkább attól tart, hogy a vélhetőleg alattuk húzódó város romok, instabillá tették a homokot és egy-egy helyütt besüppedhet alattuk. Így kerülve akár több száz méter mély kürtőkbe.

- Akkor lehet én vagyok az utolsó - válaszolta a fickónak amikor leröppent, de Jack nem úgy fogadta mintha a megmentője lett volna. Kb. mintha Justin Bieber teleportált volna elé, Marilyn Mason dalokat énekelve. Svarog felsóhajtott, nem tett egy lépést sem.
- Éreztem, hogy ez lesz - morogta magában. - Figyelj, Jack. Említettem, hogy mutáns vagyok, sokféle volt a fajtánkból. Ha démon lennék, akkor már régen egy felhőkarcoló tetején ülnék, és az agyad majszolnám. Tehát higgadj le... Úgy nézek ki mint egy... - Ezt már magának mondta. - Persze, úgy nézek ki mint egy démon? Figyelj, megesküszöm az Urra, Allahra, Buddhára az összes görög és viking istenre, hogy nem vagyok démon. Egy démon csinál ilyet?
A sárkányember egy pillanatra elgondolkodott, aztán felsóhajtott.
- Magamba beszélek, basszus.... A lényeg, hogy nem vagyok démon. A SHIELD ügynöke vagyok, és valahogy a múltból ideutaztam, akármilyen furán hangzik. Segíteni akarok...

Befejezvén a legutolsóra betervezett mondanivalómat, indulásra készen állok a többiek mellett, lévén hogy hajlandó voltam adni valamennyi bizalmat a némbernek. Azonban az indulás helyett valami más történik, a lány támad, én pedig pont most nem készültem rá, hát persze... Reccsenések, a lábam alatt már nincs talaj, átviszek egy falat és egy másik csatornában landolok, erre az egészre pedig csak gúnyosan mosolyogni tudok, akármennyire is fáj, azt, mi gyengeségre utalhat, nem lehet, nem szabad kimutatni, különben az ellenségeid könnyedén kihasználhatják, így bár hirtelen, és hosszabb távon is iszonyatosan fájnak a törések és repedések, mert egyértelműen érezhetőek ezek, nem mutatom különösebb jelét ezeknek, sőt így, hogy érzem is, hogy gyógyulni kezdenek még arra is rászánom magam, hogy bár lassan, de felálljak a padlóról, és nem érdekel hogy mennyire fáj, a fájdalmat ki kell zárni a tudatból, és onnantól nem létezik.
- Óóó mi esett ennyire rosszul? Csak nem a Dormammu szánalmas talpnyalói? - Lévén ezt mondtam utoljára, és addig nem adott különösebb reakciókat, ezelőtt meg csak fattyúnak neveztem, de ha az annyira fájt volna neki, akkor már azután megtette volna ugyanezt. Még egy kissé torz nevetést megengedek magamnak, majd pedig elhallgatván pár másodpercig csendesen nézek a nőre tovább, és eme idő alatt a lánc végén lévő penge hegyét tovább formálom egy éles kampóvá.
- Ennyit arról, hogy hiszek neked. - Eme rövid idő alatt erőt gyűjtöttem, méghozzá arra, hogy a nálam lévő láncot begyújtsam, majd pedig egy mozdulattal próbálom beakasztani azt a nőbe, lehetőleg az állkapcsába, eztán pedig ha ez megvan, magamhoz rántom, nem túl erősen és megkísérlem egy rúgással viszonozni azt a kedvességet, amit tőle is kaptam, eltörni a koponyáját és átküldeni egy falon, annyi különbséggel, hogy a láncot nem eresztem, és mivel elég éles ahhoz, hogy az acélt is átvigye, így vagy marad az állkapcsa nálam, vagy pedig éktelenkedni fog neki egy szép vágás a száján, akárhogy is, nekem megfelel. Persze számítok arra, hogy menet közben valami nem jól jön össze, de erre léteznek egyszerű megoldások, ha elkapná a láncot, akkor nemes egyszerűséggel lángra lobbantom az egész testét, ha ő maga nem is fog tartósan égni, a haja, és így a feje egészen biztosan. Kíváncsi vagyok abban az esetben, ha ez sikerül, hogy a csatorna mikor fogja úgy gondolni, hogy nem bírja tovább és ránk omlik, nem lenne kellemes, de az esetben így jártunk.

Albert és Victor bakancsai mélyen süppednek a finom szemcsés, de tűzforró homokba. Amiatt, hogy ne veszítsenek fölöslegesen túl sok energiát, csak lassan haladnak. Amikor a tréning központban öltözködtek, nem sivatagi terepre készültek. Amikor azonban meghallják a segély kiáltásokat, megszaporázzák lépteiket.
- Puska kellett volna ehhez a melóhoz. - vigyorog Victor taposás közben csuklyája alatt, fél szemmel Albertre tekint. Ő némán s egyre gyorsabban halad a város felé. Az egyik utcaszerű résben, két fal között, áll meg először.
- Melyik épület lehet az? - kérdezi, aztán meghallja Svarog válaszát és elindul annak az irányába. A két férfi amikor és ha megérkeznek ahhoz az épülethez, amiben Svarog és az ismeretlen férfi tartózkodik, megpróbálnak bejutni. Ha csak falmászással lehetséges, akkor azzal is megpróbálkoznak.

Az alaposan megtervezett támadásom, mely azért mégsem volt annyira alaposan megtervezve, azelőtt abbamarad, hogy elkezdhetném, lévén hogy mindenre számítottam, csak arra nem, hogy az egyik társam fog nekem ugrani és a földre lökni. Meglepetten tekintek az alakra, és alapjáraton nem érdekelne, nemes egyszerűséggel begyújtanám magam, had égjen, vagy egyszerűen félre söpörném, de amikor ezt egy szövetségesemmel, még ha csak idegesít is, és átmeneti is, már nem tehetem meg, megtehetném, semmi sem akadályoz meg benne, egyszerűen csak... Gyengülök, eltorzít a sok féreg akik között élek, ez a sok emberi szenny ami minden nap folyamatosan ér. Ismételten felkecmergek a földről, majd pedig figyelem ahogyan egyszerűen sírni kezd, ahogyan kijelenti hogy mi esett neki rosszul és hogy mennyire csalódott, legalább is ez lenne gondolom amit mondani akar, de addig már nem jut el. Felkavar a dolog? Nem, egyáltalán nem, az élet nehéz és pocsék, nagyon kevés dolog van benne, ami szerethetővé teszi, és nekem sincs sok olyanban részem amit szeretek benne. Érzek valamit? Nem... Illetve talán valahol nagyon mélyen, TALÁN egy kevés sajnálatot, de magam sem vagyok biztos benne, ismeretlen érzés, mostanában sok ilyenben van részem, és iszonyatosan zavarnak. Mindenesetre is követem a csapatot, egyenlőre figyelmen kívül hagyva azt, hogy mit beszélnek, pár perc séta, ami közben én is lehiggadok, majd pedig egy teljesen más helyre érkezünk, mármint nem teljesen más ez, ugyan az a metróalagút, csak hát... Itt van világítás és növények, növények a föld alatt.
- Feltételezem hogy itt laksz. - Mert mi más lehetne ez a hely, ha nem lakás? A növények felé fordítom a tekintetem, alaposabban végig nézek rajtuk, bár nem értek különösebben hozzájuk, azt könnyű kiszúrni, ha kiszáradnak, vagy nem kapnak elég fényt.
- Hogy élhetnek meg ezek napfény nélkül?... - Ez a kérdés inkább magamnak szólt, gondolat lett volna, de kicsúszott a számon, úgy hogy konkrétan észre sem vettem. Kezdek teljesen lehiggadni, jelen pillanatban vannak más dolgok, amik valamilyen szinten lekötik a figyelmem, furcsán érzem magam, kellemetlenül feszít a mellkasom és nem tudom, hogy miért, de arra kényszerít hogy legyek kicsit visszafogottabb, utálatos érzés!

Svarog küszködik a fejfájás ellen, már rég feladta, hogy Jacket rábeszélje valamira. A fickó legalább okos volt, nem támadt rá, hanem inkább behúzódott az egyik sarokba, jó, egy plusz pont, az emberiség nem érett meg a kihalásra.
- Legalább idebent jó idő van, nem pedig olyan gatyarohasztó forróság mint itt - mondja magában. - Egy démonnak, aki megszokta a pokol lángjait, lehet melege. Fu, de korcs démon vagyok. Nehogy kiborulj.
Leült a fickóval szemben.
- Most utasítalak arra, hogy mondd el mi történt ezzel a világgal, halandó. - Felröhög, majd legyint. - Bocs, nem tudtam megállni a nevetés nélkül, nincs nálad egy szivar? Szóval Jack.
Ekkor érkezett meg Albert és a másik fickó.
- Sziasztok, Jack Albert. Rendes gyerek, csak szégyenlős. Kellene neki elsősegély ellátás. A hang amit hallottunk ő volt. Valaki ért hozzá, aggódom érte.

Követem a lányomat csendben, halkan figyelem őt, nem igazán tudom mit mondjak neki, vagy hogy viselkedjek vele szemben. Számomra még mindig meghökkentő az egész helyzet, bár elmémben teljesen más dolgok zajlottak le, sokkal durvábbak, de azok még mindig csak a fejemben voltak, és nem a valóság volt. A csatorna rendszerben haladva eljutunk egy beomlott metrómegállóba, mely láttán kicsit elmosolyodom büszkén, mégis érzem ahogy arcomon a csodálkozás merül fel. Szóval így élte túl az egészet... De hogy lehet az, hogy a démonok nem jönnek ide le? Elvégre ha én hadvezér lennék, minden apró zugot felkutatnák az emberek után, ha le akarom őket igázni, minden lehetőséget ki akarnák aknázni. Belépek a metróállomásra és kicsit jobban körülnézek. Odamegyek lányomhoz, karjaimat lágyan fonom vállai köré, de csak akkor ha hagyja. Érezheti ahogy gyengéden magához ölelem, úgy mint egy szerető anya, aki meg akarja őt óvni minden bajtól.
- Ne foglalkozz vele, ő már csak ilyen... - suttogom neki halkan fülébe, hogy kettőnkön kívül más ne hallja. Fejemet vállára hajtom egy kicsit, ujjaim cirógatva végigfutnak arcán.
- Büszke vagyok rád, hogy eddig túlélted. Hogy eddig kitartottál. Erősebb vagy nálam. Sokkal erősebb... - mondom neki még mindig suttogva, majd elengedem őt és Árny felé nézek szúrós szemekkel. Láthatja rajtam, ha még egyszer rosszindulatú lesz Alice-al szemben, velem fog meggyűlnie a baja.

Agresszívra vált a hangulat. A lányt totál megértem, hogy így reagált erre a tuskóra. Van egy furcsa kisugárzása amitől képes lennék folyamatosan morogni rá. A lány át üti a falon és ott terül el, felkapja rá a vizet meg magyaráz is valamit de hála az égnek William-nek sikerül megállítania mielőtt az a lánynak menne. Őrűlt állat. Lehet tényleg csak ki kéne zavarni, menjen fel és ölesse meg magát ha ennyire a démonokat akarja vadászni.
Végül tovább megyünk a lányt követve és egy metróállomáshoz érünk ki ami szintén romos, akár a felszínen az épületek. Kis fény van még a neoncsövekből és egy kis veteményes is van. Kicsit emlékeztet ez az egész az özönvíz utáni-ra. Bár tény, hogy sokkal könnyebb volt akkor minden mert hát. Mégis csak maradtunk páran és nem járkáltak és repültek vérszomjas démonok.
Beljebb sétálok, a farkas farok eltűnik közben és a lány mellé sétálok. Mikorr Radoslava elengedi nézelődök körbe és kérdezek.
- Teljesen egyedül vagy itt?

Csupán kis nehézségekkel kell szembenéznie a párosnak, hogy bejussanak az épületbe. Újra csak megoldják a fejüket védő kendőt, hogy jobban lássanak s elindulnak a hangok irányába. Rá is lelnek a sárkányra és "áldozatára". Távolról már Albert is látja, hogy valami nem stimmel "Jack" lábával. Victor közelebb is lép, hogy esetleg megpróbáljon segíteni rajta.
- Szükségünk lesz némi információra. - szólal meg Albert. Victor csak bólint s leguggol az ijedt férfihoz. Nézegeti egy darabig még a lábát s próbálja felmérni a sérülését. Azt sejti, hogy sínbe kell majd tenniük, de próbálja jobban felmérni. Aztán mély, barátságos de kissé fenyegető hangon teszi fel a kérdését.
- Nézze Jack. Tudja jól, hogy rövid távon nem halálos a sérülése. Viszont feltehetően maradandó. De még tudok valamelyest javítani a helyzetén. Kérem válaszoljon a kérdéseinkre. Hol vagyunk? Mi történt a várossal és hogyan lehet innen eljutni a civilizációba?

//Svarog úgy rémlik, hogy Albert még mindig nem mutatkozott be...//

Egyedül van itt és már hét éve embert se látott miközben az anyját kereste? Furcsa ez, biztos nem számított arra, hogy egy másik időben lévő anyját találja meg, bár nem tudom, hogy meg fogja-e találni még de remélhetőleg igen. Viszont itt nem maradunk, megyünk is tovább a járaton. A külváros a cél és ott már a felszínre tudunk menni. Tényleg meglepő, hogy nem mennek ki a külterületbe annyian. Persze attól még vigyázni kell majd velük ha odaérünk.
Elindulok közben és követem a lányt a járatban tovább. És arról sem lenne szabad megfelejtkeznünk, hogy van egy mániákusunk is aki szerintem csak arra vár ez után a mondat után, hogy a felszínre érjünk és mészárolhasson. Nem tudjuk, hogy pontosan hogy kerültünk ide de legalább egy kis segítséget kaptunk amit majd otthon is tudunk használni de úgy érzem magam mintha össze lennék zárva egy őrülttel aki csak arra vár, hogy fegyverét ránthassa elő az első olyan tekintetre ami őrá vetül. Sóhajtok egyet séta közben. Igazából nem csodálom, hogy így érzem mert ez az egész csak pontosan ilyen.
- Tudsz esetleg mondani nekünk még valamit a démonokról? Szokásaik, mozgásaik, bármi.
Fordulok séta közben a lány felé míg kérdezek és kicsit megnyújtva a lépteim, hogy mellette menjek lehetőség szerint, aztán előre nézek amerre megyek mert nem akarok nekimenni semminek se.

Kapok valamiféle választ, lámpa és repedéseken átszűrődő napfény, bár nem publikusnak szántam a kérdést, vagy legalább is arra nem számítottam, hogy figyelembe lesz véve, mindenesetre is, mivel nem értek a növényekhez, ezért nem is fűzök mit hozzá, ő tudja nekem meg végül is mindegy. A többiekkel nem igazán foglalkozom, így is épp eléggé elcseszték már a hangulatomat, már csak a puszta jelenlétükkel is, és ha jót akarnak magukkal akkor békén hagynak, a legtöbbekből kinézem, hogy elég " bölcsek " hozzá, hogy erre maguktól is rá jöjjenek.
~ Idegesítő férgek... ~ Fut át a gondolat a fejemen, miközben még egy utolsó pillantást vetek a növényekre, majd pedig követem a többieket, bár nem sok kedvem van hozzá, vissza kell jutnom nekem is, vagy legalább is tanácsos lenne. Továbbra sincs semmi mondandóm, így igazából egyszerűen magam elé nézek séta közben és gondolkodok, csak annyira veszem figyelembe a többieket, hogy figyelem merre mennek, lévén hogy nem akarok eltévedni, bár valamilyen szinten ismerem a csatornákat, de nem úgy, mint a tenyerem, és mivel kell valami, amivel elütöm az időt, hogy így mondjam, igazából gondolkodok. Hogy micsodán? Semmi lényegesen, az életemen elmélkedem, hogy vajon mennyivel másabbul alakulhattak volna a dolgok, ha nem kerülök ebbe a világba, vagy legalább nem az x-ment keresem fel, ha nem is keresek fel senkit. Valószínűleg sokkal nyugodtabbak lennének a napjaim, és nem lenne annyi fölösleges megkötés, valószínűleg ezekkel a nyomorultakkal se találkoztam volna, bár ki tudja, nem lennék itt az biztos, lenne jobb dolgom is, és egyáltalán mi volt az, ami arra vitt, hogy pont az x-ment néztem ki?... Fogalmam sincs, illetve talán, nem sokkal azután, hogy ebbe a világba kerültem, kellemetlen helyzet alakult ki, én pedig voltam olyan ostoba, hogy hajlamos lettem volna feláldoztatni magam, hogy Zacharias be tudja zárni azt a... Nem is tudom miféle helyet. Szerencsémre valamilyen oknál fogva nem volt képes rá, ellenben három másik ember halt meg aznap, akiket nem sajnálok természetesen, de talán ez volt az életemben az első alkalom, hogy valami jót próbáltam tenni, és megérte?... Nem tudom, se jobban, se rosszabbul nem éreztem magam utána, de talán az volt az, ami az x-menhez " vonzott ". Már akkor is sok dolog máshogy alakult volna, ha aznap este nem keveredek oda, mennyi minden más lehetne... Mindenesetre is, eszembe jut egy kérdés, nem tudom hogy hogyan, vagy miként, de vissza rángat a valóságba.
- A Földön mindenhol ilyen a helyzet? - Honnan is tudhatná ő ezt? Ha olyan régen egyedül van, és nem hagyta el a várost, valószínűleg tájékozódni is képtelen volt, így hát nem várok használható választ.

Erős? Elgondolkodom ezen egy kicsit. Erős? Mi az hogy erősnek lenni? Ha azt jelenti hogy más szabadít meg kínjaimtól és nem én magam vagyok erre képes, akkor tényleg erős vagyok. De nem, erősnek azt jelenti hogy egyedül győzöm le rémálmaimat, egyedül, bármilyen segítség és beavatkozás nélkül.
- Téged nem emésztett meg az őrület, akkor sem ha olyan sokáig egyedül voltál... - mondom neki halkan, még mielőtt eltávolodna tőlem. S tényleg. Ő rajta az őrület pontyait egyáltalán nem látom. Vagy tényleg nem nyúlt hozzá, vagy túl jól titkolja. Ha tényleg az én lányom lenne, vajon megvan e neki a plüss nyuszi, ami az enyém volt, és amit az én lányomnak szándékozok majd adni, miután megszületik? Szétnézek jobban és szemeimmel keresem. Ha tényleg az én lányom, muszáj hogy nála legyen. Ha egyáltalán ebben a realitásban odaadtam neki. Vagy ha egyáltalán nekem volt olyan. Nézem az UV lámpákat, ahogy pislognak körülöttünk és árasszák a fényt. Talán én magam se tudtam volna jobban berendezkedni. Vagy talán mégis? Nem vagyok az a túlélő fajta. Körös léptekkel járkálok Alice búvóhelyén, a plüss nyuszit keresem tekintettemmel. Nem teszem szóvá még a dolgot, közben hallgatom amit a többiek mondanak. Talán a hatalmas Dormammu gyenge pontja pont a metró lenne? Azért nem küld ide le démonokat hogy pusztítsanak?
- Rajtad kívül lehet mások is pont a metró járataiban húzták meg magukat. Vagy csak te vagy az egyetlen? Mert ha vannak mások is talán össze kéne őket szedni. Kitudja... talán vannak köztük más mutánsok. Egységes erővel nagyobb lenne az esélyünk - mondom ki, bár soha életemben nem készültem semmilyen haditervre, nem voltam vezér és azt se tudom hogy ilyen helyzetekben hogyan kell cselekedni. Csupán a józan eszem és ösztönöm mondja ezt belőlem.
- Ha Dormammu nem jön le ide - vonom meg a vállam - annak oka van. Nem tudom milyen, talán rossz emlékek, de ezek szerint itt lent sebezhetőbb is lenne mint a felszínen - fejezem be a gondolatmenetemet, bár inkább csak saját magamnak mondom minthogy másoknak valamilyen ötlet ként.

Svarog felhúzza a szemöldökét a fickó kérdésére, a srác tényleg nem látott embert egy jó ideje. Boris kicsit sajnálta, a saját gyerekkorára emlékeztette. Dragunov megszólalt.
- Bocs, hogy rádhoztam a frászt - mondta. Szívből sajnálta, talán ha megnyugtatja a srácot, ha már azelőtt elmondja, hogy lerepült hozzá. Elég ijesztő jelenség, de ez az egyik legnagyobb előnye ennek a külsőnek. - Ja és ember vagyok, bármilyen nehéz elhinni, csak néhány gén kicserélődött, vagy mi a fene, és ilyen vagyok.
A srác furán mondta a szavakat.
- Figyelj, az a civilizáció, ami régen ezek a romok voltak. Nem meséltek neked arról, hogy mi történt?
Volt egy olyan érzése, hogy azoknak a démonokhoz van köze, akik megtámadták a világot az ő idejükben.
Bár a gyerek reakciói meggyőzték, hogy talán ez az igazság...