New York

Éppen az egyik pap felé rohanok amikor fény fog körbe és már máshol vagyok, teleportáció. Körbenézek és egy kapszulában találom magam, sokan vannak itt rajtam kívül, azonnal tudatosul bennem, hogy az egyik űrhajóra teleportáltak fel. Körbenézek és megpróbálom megállapítani, milyen technológia lehet, nem hiszem, hogy celestial, ezek valami mást használnak. Nem próbálok rögtön kitörni a kapszulából, helyette lecsukom a szemem és koncentrálni kezdek, próbálom magamban elnyomni azt az undort amit éreztem és most is érzek, mert akadályoz a tisztán gondolkozásban.
~ Nem ismerem még a saját erőm és ez hátráltat, nem vagyok olyan hatékony mint azelőtt és ez végzetes lehet. De vajon honnan ered? Ez a fontosabb kérdés, lehet csak egy másodlagos mutáció és amikor a villám belecsapott az épületbe akkor elnyeltem és felhasználtam. Nem, akkor nem látnám máshogy a dolgokat, de nem Apokalipszis és nem az idegenek voltak. Utána kell járnom.
Miután sikerül kitisztítanom a fejem óvatosan megérintem az átlátszó falat, végigmérem, próbálom megállapítani milyen anyagból készült. Ezután a még testemben lévő fémdarabokat mozgatom az öklömhöz és körbeveszem vele fegyverként, még egy kis elektromosságot is próbálok odavezetni. Teljes erőből egy pontba csapok, ha látom eredményét folytatom és így török ki. Ha viszont nincs semmi hatása, akkor mással próbálkozok, az összes anyagot ami bennem van és idegen kilököm. Majd ismét megérintem a falat, vagy a padlót helyette ha az fémből van. Elkezdem rétegesen magamba olvasztani, és közben folyamatosan tolni magam előre, miközben a tárgyat hátra fele lököm magamban. Így gyakorlatilag átcsúszni az anyagon, valószínű, hogy nem sikerül de azért megpróbálom. Figyelek, ha valami rosszul alakulna a végrehajtás közben még időben visszatudjam magam húzni.

Náhkôhá'e dobása telitalálat lett, a hatalmas faldarab eltrafálta az idegen űrhajót, ami le is zuhant. A lupin közben fedezékbe húzódott és onnan látta, hogy sorra tűnnek el az utca mutánsai. Egyik pap szívódott fel a másik után és McTavish is eltűnt a teleportfényben. Ez még jó is lehet, mert az új erejére talán nem számítanak, így belülről folytathatja az ellenállást a vezérhajón, ahova valószínűleg vitték. Odakiabál a papoknak:
- Hívjatok Végteleneket és addig is vizsgáljátok meg azt a lezuhant hajót! Mindent akarok tudni róla és az utasairól és jelentsétek Apokalipszisnek is, amit megtudtatok!

Közben keres még egy nagyobb tárgyat, járművet, vagy ha a törmelék elég közel van, abból egy újabb nehéz faldarabot, hogy még egy űrhajót dobjon agyon.
- Gyerünk, adjatok nekik ti is! Egy már megvan! - buzdítja a papokat a további harcra. Ha felé lőnek és a fedezéknek használt épület beomlik, felveszi emberi alakját, ami szinte teljesen ellenálló a mechanikai sérülésekre.

Utcák: Náhkôhá'e
A hajóhoz érve a füstből egy üvöltő óriás emelkedik ki.

- Nem terveztem besszenyeznia kezemet, de legyen!
Mondja az idegen lény. A fém vértje pár ponton fényleni kezd majd megjelenik nyers energiából egy csatabárd a kezében.
- Gyere buta majomfajta! Megkapod tőlem azt az áldást, hogy nem Ő végez veled!

Hajó: Varázslónő, McTavish, Nagy Testvér
A Nagy Testvér koncentrálni kezd, lassan a mancsa áthatol a falakon. McTavish sikeresen kijut az rabságból és végig néz a helyen, szinte alig talál elfogott személyt, aki ne lenne bűnös, az érkező idegenek még nagyobb bűnösök. A férfi kezében egyre több elektromosság jelenik meg csak a gondolattól. Az idézet után a sereg felrobban. Steph agyába hatol valaki és szörnyű kínt érez, ahogy egy telepata végig pásztázza az emlékeit.
- Érdekes kis teremtmény vagy. Megérte felhozni téged.


Piramis felé: Miller
Miller magára marad, nem látja már az új rejtélyes alakot. A piramis sérült, de nem túlságosan. Viszont pontosan elé csapódik be az űrhajó. Az utolsó, ami még az égben volt. A páncélos alak lassan fordul Miller felé.
- Örömteli. Nagy vérdíj van a fejeden génszemét.
Mondja az Alfa Lovas, Zéró. Miller csak pletykákat hallott róluk. A legrosszabb mutánsok szövetsége. Apokalipszis veszett kutyái. Zéró, a pletykák szerint egy gyógyító és egy gyilkos.

Náhkôhá'e odarepül a motorral a lezuhant géphez, ami még mindig füstöl. Leugrik a motorról és nézi a roncsokat, de nem sokat látni belőlük. Nem kell hosszasan keresgélnie a legénységet, mert valami hatalmas lény jön ki a füstből és ordít. Csúnya egy jószág, de nagy és erős, még páncélja is van.
A fémpáncélt machinálja és ahogy felizzanak a pontjai, valami energiafegyvert hív elő belőle. Nagyon magabiztos és ezt a lupin nem hagyja szó nélkül:
- Ó, te tiszta kezű, ki végezte volna el helyetted ezt a "megalázó" feladatot? - kérdezte szokásos, cirádás beszédstílusában. Ilyenkor kijött rajta a művészi véna és néha szinte érthetetlen körmondatokban adta tudtára gondolatait. Most arra irányult a kérdése, hogy ki az a rejtélyes "Ő", aki nem olyan "könyörületes", mint ez az óriás.
- Hallottál már arról, hogy mi különbözteti meg a medvét a majomtól? Vagy az embert a mutánstól? Mindjárt a saját bőrödön tapasztalhatod!
Náhkôhá'e maradt a dobálózásnál. Ha egy űrhajót leterített vele, talán ezt a nagyképű alakot is sikerülni fog. Odanyúlt a lebegőmotorhoz és megpróbálta izomból hozzávágni a lényhez úgy, hogy kisodorja alóla a lábait.

~ Hajó ~
Még mindig úgy tűnt, hogy én vagyok az egyetlen, aki kijutott a cellából. Ezek a papok és főpapok semmire sem jók? Oldhatok meg mindent egyedül, és ezek lennének Midgard legerősebbjei és uralkodó faja. Időnként a gyomrom felfordul ettől a szánalmas mutáns fajtól és attól, amit produkálnak. Az egyetlen varázsszó elég volt ahhoz, hogy mindannyian meghaljanak és ezektől féltek az asgardiak és a kree-k is. csak én kellettem volna ahhoz, hogy ennek vége legyen régen. Szomorú, hogy akkor még nem volt ekkora hatalmam, nem igaz? Körbenéztem, egyvalaki már szabad volt, akkor itt volt az ideje annak, hogy a többi is az legyen és végre távozzunk e helyről.
- Szabadí – kezdtem volna mondani a papnak.
A fejemhez kaptam, amikor fájdalom hasított belé, felnyögtem és a lábaim is megroggyantak. Kevés olyan telepata volt, aki minderre képes lett volna, Midgardon mindenképp. Sűrűn kezdtem kapkodni a levegőt és meghallottam a hang tulajdonosát és megláttam a külsejét is. Koncentrálni kezdtem, hogy összeszedjem a gondolataimat és legyűrjem a fájdalmat, és összegyűjtsem a mentális és asztrális erőimet. A szemeim világítani kezdtek és az aurám is beteges zöld fényben kezdett izzani a koncentrációmtól.

~ Takarodj az elmémből nyomorult szajha! ~ üvöltöttem mentálsíkon. ~
És ezzel egy időben a lehető legerősebb mentális és asztrális csapással próbáltam meg visszatámadni a szajha által felépített mentális hídon, kölcsönkenyér visszajár alapon. Próbáltam megakadályozni, hogy lezárja a hidat és nem finomkodtam, a dupla csapással a lehető legnagyobb fájdalmat és kárt próbáltam okozni neki azért az arcátlanságért, amit el mert követni.

Aktív mágia: asztál és mentál csapás a voldi irányába
Passzív mágia: asztrál és mentálpajzs



~ Piramis ~
A másik alak eltűnt a szeme elől, de már nem is foglalkozott vele, a férfi irányából nem számított támadásra, ellenben a piramis sokkalta érdekesebb volt számára. Látta a sérüléseket, de semmi olyan, amit ne lehetne majd napok alatt kijavítani, ismerte Apokalipszist. Miközben futott nézte végig az utolsó űrhajó lezuhanását, többet már nem is látott a levegőben, ellenben a romok közeléből kiemelkedő páncélos alakot nem tudta nem észrevenni. A leírások és adatok alapján tudta Miller, hogy kiről van szó. igaz eddig csak pletyka alapján hallott róluk, de úgy tűnt, hogy ezek igazak voltak, Zéró, egy alfa lovas volt az. Elvigyorodott a férfi szavaira.
- Hatalmas vérdíj egy emberre? – kérdezte már-már jókedvűen. – A nagy szürke görény addig süllyedt, hogy egy embertől féljen és a veszett kutyáit küldje ellene?
A kérdés után komoran nézett fel már egyenesen a lovasra, arcán, mozdulataiban csak határozottság volt, már-már ijesztő módon, egy ember számára legalább is.
- A feleségemért jöttem – jelentette ki. – Félre az utamból korcs, nem veled a kutyával van dolgom, hanem a gazdájával... – mondta bármilyen félelem nélkül. – Vagy talán félted őt tőlem? Jól teszed…
Ezzel teljesen figyelmen kívül hagyva Zérót elindul a piramis bejárata felé. Fél szemmel ugyan figyeli és ha az alfa lovas rátámad, akkor megpróbál az elől kitérni, de egyébként nem igen törődik vele. Egy ilyen csak lelassítaná, neki más dolga volt, találkoznia kellett a végzetével, talán a halálával, de nem érdekelte. Miért is tette volna, ilyen volt egy ember, aki már semmit sem veszíthetett.

Folytatom amit elkezdtem és semmi nem zavar meg, sikerül átlöknöm magam a fémen. Mosolyogva állok fel, még sosem próbáltam ilyen intenzíven használni a képességem, mégis sikerült, képes voltam rá. Az elégedett vigyor aztán eltűnik és helyét ismét az undor veszi át, ahogy meglátom a sok bűnöst. Apokalipszis papjaihoz képest is szörnyűek, az elektromosság felizzik a karjaimban, rájuk tekintek, hirtelen rájövök, hogyan is kellene használni az új erőm, de ekkor felrobbannak az idegenek. A Varázslónő, Apokalipszis utódjaival a méhében. Felszólít és parancsot adna, de valami félbeszakítja. Hirtelen nem tudom mit tegyek.
~ Azt parancsolta, hogy szabadítsam ki, nyilván a többi papot. Viszont ha most valami történik vele és én itt voltam akkor mindenképpen kivégeznek. De ha félbeszakítom egy harc közben azzal azt feltételezem, hogy nem elég erős hozzá, kétségbe vonni az erejét ugyanúgy halálos vétek. Követem a parancsot, amíg másra nem utasít.
Ezt is teszem, a többi kapszula felé fordulok, csak nézem a sok bűnöst egymás után, próbálom a tenyereimnél összegyűjteni az elektromos energiát és rájuk koncentrálok. Ha ez sikerül akkor megpróbálom kisütni a kapszulákat, a fém falukat, illetve vagy az alján vagy a tetejükön ha van csatlakozó akkor abba próbálom vezetni az elektromos erőt, közben arra gondolok, hogy a bűnös lelkeket támadom. Ha ez nem válik be akkor közel megyek az egyik kapszulához, ugyanúgy próbálok belenyúlni képességem segítségével az egyik csatlakozóba és ott belevezetni a feszültséget, majd kitépni belőle egy darabot. Inkább az egész rendszert próbálom tönkretenni, ahelyett, hogy kapszuláról kapszulára járnék, annak nincs értelme. Remélem ez működni fog, az üveggel nem próbálkozom, az elnyeli az erőket.
Közben fél szememet azért a Varázsló nőn tartom, ha ott eldurvulnak a dolgok muszáj lesz valamit tennem. De amíg nem történik semmi a feladatra koncentrálok.

Sokáig lehunyt szemekkel próbálkozom a tartályom falán átjutni, de fogalmam sincs róla, hogy képes voltam-e elérni bármiféle eredményt, vagy sem. Ez egészen addig a pillanatig így van, amíg engedve a kíváncsiságomnak, ki nem nyitom a szemeimet, Természetesen átjár az örömmámor, hiszen mégiscsak van számomra egy kiút, ha pedig innen kijutok, az biztos, hogy a hajón lévő lények megkeserülik, hogy idehoztak... Úgy fogom lemészárolni őket, mint holmi undorító disznókat a vágóhídon, alig várom! De előbb innen kell kijutnom ezzel a módszerrel, ez pedig csak idő kérdése és minden másodperc, amit mással töltök, gondolkodással, vagy tervezgetéssel, csak időpazarlás, mert addig nem haladok előrébb. Ezért, bár most már nyitott szemekkel, de vissza terelem nagy nehezen a gyilkolásról a gondolataimat és a koncentrációmat arra a kijutási folyamatra, amibe belekezdtem, avagy folytatom az egybeolvadást a fallal, a másik oldalon pedig ugyan olyan tempóban a kilökődést. Szép lassan, türelmesen, mert időm még mindig mint a tenger, nem fogok éhen vagy szomjan halni, vagy fáradtan összeesni, ellenben ha így fojtatom, akkor hamarosan a homlokomat is nekinyomom az üvegnek, és megpróbálom át tolni a fejemet illetve a testem többi részét is. Ezzel az egésszel még egyszer nem fogok megállni, nem, ameddig ki nem jutottam, mert nem vagyok hajlandó a magam szórakozása miatt több időt vesztegetni, bármennyire is jó lenne, mert mégiscsak a jobb szórakozást vonnám meg magamtól eredményképpen.

Szépen lassan, fokozatosan ugyan, de sikerül kijutnom.
- Most pedig kezdődjön a móka... - Szélesen elmosolyodom, de nem az következik mint amiben reménykedtem, valaki beszél, nem igazán érdekel, hogy kicsoda, az már annál inkább, hogy fény vesz körbe, ismételten, a következő pillanatban pedig már egy vérrel díszesen kikent folyosón vagyok. Pár másodpercig a csalódottság olvasható le az arcomról...
~ A mai napon semmi sem akar sikerülni... Valakiknek ezért meg kell halnia. ~ Valóban, meg akartam látogatni a nagy szürkét, nem jött össze, mire kijutottam addigra visszahoztak ide... Most viszont a csalódottságról elvonja a figyelmem egy szenvedő alak, aki lényegében a saját vérében fullad meg éppen, a helyzetén pedig nem tudom megállni az újbóli mosolygást, nem mintha a folyosó mikéntje idővel nem csalt volna mosolyt az arcomra, de ez mindenképpen meggyorsította a folyamatot és egy kicsit kárpótolt, egy kicsit. Az alakon viszont aki csinálta már egy széles vigyor is megjelenik a képemen.
~ Végre... ~ A mellettem lévő alakra is vetek egy pillantást mielőtt megindulnék.
- Az enyém... Értetted? - Választ nem várok, a kérdés amolyan nemleges választ el nem fogadó alapú hangsúllyal szólt, ezzel pedig meg is indulok az ismeretlen alak felé, akiről kétlem hogy lovas lenne, nem, akkor nem irtotta volna itt a népet, valószínűsítem, hogy ez is ezekkel a szerencsétlenekkel érkezhetett. Akárhogyan is, valakinek meg kell halnia, ez pedig ha rajtam múlik ő lesz, utána pedig majd még eldöntöm.... Megindulok az alak felé nem is várva tovább, megpróbálom megragadni lehetőleg a nyakánál, vagy éppen ahol érem és az erejét elszívva, azt egyből ellene fordítani... Az elektromos szikráknak köszönhetően nem nehéz kitalálni, hogy milyen erővel rendelkezhet, bár pont-e miatt nem hiszem, hogy hatásos lesz egy ugyan olyan szintű csapás, de majd kiderül, hogy nekem kevésbé fog fájni mint neki, legalább is érzésileg, nos az több mint valószínű.

Kane:
Szépen sorban kezdem el kiszabadítani a többi főpapot, parancs szerint, bár nem érdemlik meg az életet, ha nem elég erősek ahhoz, hogy kiszabaduljanak, de most mégis szükség van rájuk. Közben a Varázslónő is könnyedén elintézi az ellenfelét, a következő lépés egyértelműen a támadás lenne, de ekkor teleportáció következik és máshol találom magam. A fülemben még visszacsengnek a szavak, miközben az előttem feltűnő páncélost és a mellettem lévő alakot figyelem.
~ Rohadjanak meg a bolygójukon. Általa... Ki által? Elég vészjóslónak hangzik, és nincs okuk hazudni, lehet ez a támadás csak valami nagyobb előszele volt. De most nincs idő ezzel foglalkozni, később hasznos lehet ez a részinformáció. Lássuk, a páncélos, még nem láttam korábban, nem lovas de nem is Apokalipszis embere, nyilván valamilyen energián alapuló képessége van vagy energia elnyelő képessége, veszélyes lehet, de a páncél még a hasznomra lehet. Hmm... legyen inkább az övé.
Bólintok egyet a mellettem állónak, ha magának akarja, legyen. Közben próbálom kizárni a körülöttem lévő tényezőket és csak az alakra koncentrálni, hogy lássam a bűneit és abból energiát nyerhessek. Egyelőre csak felkészülök, hogy elvetődhessek vagy kitérhessek egy esetleges támadás elől, közben még fedezéket is keresek. Ha van elég időm a környezetem kezdek vizsgálni, olyan tárgyat keresek amit részben magamba építhetek és elég nagy, hogy pajzsnak használhassam, ha van ilyen akkor a bal kezembe próbálom olvasztani és azzal védekezve várni a következő lépést.

Ramirez:
Elvesztem a kontrollt az arénába és érzem, hogy talán már soha nem kaphatom vissza teljesen azt amit elvesztettem. Széttépem az ellenfelem, nem is marad belőle szinte semmi, már rég halott de a harag tovább hajt és darabokra szedem, majd összeesek. Később testemben drótokkal ébredek, látom Mojo-t, hallom amit mond, megpróbálok körülnézni, hogy lássam mi van körülöttem, mit tett velem, milyen erőt adott. Ezután egy villanás és már máshol vagyok. A távolban romos felhőkarcolók és emeletes házak, felismerem, ez New York, de nem az én világom, valahova máshova küldött az az átkozott! Ahogy a köpenyem alá száll és utána nézek meglátok a távolban egy piramist, az emlékek hirtelen belém hasítanak majd térdre rogyok.
~ Nem. Ez nem lehet. Nem erről volt szó, azt ígérte, hogy teljesíti egy kívánságom, nem akartam ilyenné válni. Visszaakartam adni az életüket, hogy feltámadjanak és visszatérjenek a saját világukba. De elbuktam.
A talajba ütök, próbálok megnyugodni és közben zihálok, pár másodperccel később, érzek egyfajta hidegséget magamban, ahogy az érzelmeim lassan a messziségbe vesznek. Nem akarom, de nem is tudom megakadályozni. Felemelkedek és körülnézek.
- Eljött az ideje, hogy átlépjek a korlátaimon.
Mondom magam elé, majd körülnézek, egy lehetőleg rejtett, takarásban lévő utat keresek ami a piramis felé vezet, majd felgyorsítva kezdek futni az épület irányéba. Közben figyelem a környezetem, nehogy valami váratlanul megtámadjon.

Kane McTavish:
A másik, a medveszerű lény odamegy a páncéloshoz, megragadja és felemeli a levegőbe, de nem képes vele semmit csinálni. Én ahogy, látom bűneit, olyan hatalmas, olyan sötét és undorító folt, hogy még én sem bírom gyomorral. Szégyenteljes, de elhányom magam, annyi év kegyetlen gyilkolás, égett és rothadó tetemek között töltök napok a laborban és még így sem bírom ki. Megpróbálom magam összeszedni és direkt koncentrációval elnyomni a hányingert, hogy ismét ránézhessek és követhessem a mozgását.
~ Mit követhetett el? Milyen teremtmény ez? Talán még Apokalipszisnál is kegyetlenebb, rá talán rá tudnám emelni a tekintetem. Mindenesetre számolnom kell azzal, hogy sokkal komolyabb ellenfél annál, mint amire elsőnek számítottam, nem szabad lebecsülnöm. Főleg, hogy az új képességem még gátol is egy esetleges harcban, végzetes következményei lehetnek ennek.
Lassan teszek egy lépést előre, próbálom elnyomni az érzést, a látványt, hogy ne hányjam megint el magam. Megpróbálok a gyűlöletre és az elektromosságra koncentrálni, hogy ha szükséges majd időben használhassam védekezésre, elterelésre mielőtt megpróbálok kitérni. Ha támad, ezt teszem, de egyelőre csak kérdezek.
- Igen. Mi van bennem? Mit látsz bennem?
Érdekel, hogy miért és hogyan kaptam ezt, egyáltalán mi is ez, ami bennem van. Talán ő tudja a választ.

Ramirez:
Rohanok a piramis felé, a várost figyelem, háborúban lehetnek, egy csata után, a pusztítás még friss, végre alakokat pillantok meg. Mindenhol mutánsok, próbálnak egymáson segíteni, távolabb lebegő járműveken egyenruhás alakok intézkednek. Az egész kép furcsa, valahogy idegen és ismerős egyszerre, mintha már láttam volna az egyik rémálmomban, valamilyen bizarr jövőre emlékeztet. Hirtelen egy vörös alak érkezik meg nem messze tőlem, rögtön hozzám szól, kicsit tétovázok és távolabb is lépek tőle, figyelem a mozgását, hogy ne tudjon meglepni.
- Bár nem vagyok biztos benne. De ez a Föld. Ki vagy és miért kérdezed?
Nem teszek fel ennél több felesleges viszont kérdést, csak pásztázom a környezetet és figyelek, nehogy megtámadjanak. Nyugodtan állok és várom a válaszokat. Ha meg akarnak támadni, gyorsan keresek egy fedezéket, ahova gyorsítva rohanhatok be, legalábbis megpróbálom. Nem ismerem ezt a világot, nem bízok senkiben és semmiben.

Probléma nélkül sikerül megragadnom az alakot, de nem vagyok képes elszívni az erejét, ami kissé kellemetlen, s mivel nem erre számítottam védekezés nélkül képes belecsapni a falba egy lövedékféleséggel. Érkezés után hangosan felröhögök, egy elmebeteg módjára. miközben felállok és leporolom magam.
~ A páncélja miatt nem tudom lemásolni az erejét, vagy pedig maga a páncélja az ami az erejét adja... Akármelyik legyen, ő ma meg fog halni, meg kell halnia azok miatt, akiket nem tudtam ma megölni! ~ Nem is igazán várok, nekiiramodok, ismételten, futva, lényegében dübörögve, nem foglalkozva azzal, hogy mit mond, ha mond egyáltalán valamit. Egyszerűen megpróbálom felöklelni és a falnak csapni, majd pedig átfogva, ha eddig sikerült eljutnom, több irányból átfogva megpróbálok egybeolvadni vele a páncélzaton keresztül, mint ahogyan régebben Hellstorm esetében is próbálkoztam, a több irányból való kísérlet már csak egy taktikai húzás, hogy nehezebb legyen leráznia magáról, hiszen több mint biztos, hogy próbálkozni fog ilyesmivel, s ha egy oldalt meg is tud akadályozni, minden oldalon nem sikerülhet neki, ha csak nem képes olyan támadásra, mely minden irányba taszít, az viszont már csak egyéb kellemetlenség lenne, hiszen ha csak annyira képes mint amennyit korábban kaptam, akkor sokra nem fog jutni vele. Ellenben ha nekem sikerül beleolvadnom, akkor kezdődik az igazi móka, hogy így mondjam, igaz sérülések nélkül még nem próbáltam szerveket felemészteni... Úgy érzem pontosan itt van az ideje, hogy ezt kipróbáljam, igaz sajnos még mindig nem biztos, hogy eljutok odáig, de minden erőmmel rajta vagyok mert meg kell halnia!

Miután kinyitom a szemem, nagyon gyorsan kitisztul az elmém. A földön fekszem, körülöttem mindenütt romok, engem is törmelék és kisebb-nagyobb kövek borítanak. Lelököm magamról a nehezebb darabokat, majd feltápászkodom. Leporolom magam, és jobban körülnézek. A katonáim közül egyet sem látok, illetve senki mást sem. Meghaltak volna, vagy elmenekültek? A legjobbak közül válogattam a csapatot, nem adták volna fel harc nélkül. Meddig lehettem eszméletlen? És mi történt addig, amíg ájultan feküdtem. Választ kell találnom, nincs veszteni való időm. Nem érzem, hogy komoly sérülést szenvedtem volna. Nem kevés sebet szereztem, de ezek nem tűnnek súlyosnak, így nem is foglalkozom velük tovább, hanem indulnék a piramis felé, ám ekkor valami becsapódik mellettem. A szemem sarkából csak egy lila csíkot láttam, de most odafordulok, hogy jobban megszemléljem. Nem kell jobban megközelítenem, a becsapódó valami magától is a látóterembe emelkedik. Egy hatalmas humanoid alak tápászkodik fel a törmelék közül. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet, de az nyilvánvaló, hogy szándéka nem békés. Fölényes hangon szól, de ez nem elég ahhoz, hogy megfélemlítsen. Keményen, határozottan kiáltok rá:
- Ki vagy, és mi akarsz?
Az, hogy mit akar talán fölösleges kérdés, tekintve, hogy kijelentette, hogy "eljött a vég", de ki tudja? Sokszor hallottam már ezt, és még mindig itt vagyok.

Piramis szélén a romoknál: Woland (pontosan a kapu másik oldalán)
A lila ember büszkén elmosolyodik.
- A Halál hírnöke vagyok.
Mondja a mély dübörgő hang.
- Eljött az idő. Ő már itt van! A bolygótok és vele mindeneteknek vége. ha van oly őrülted, aki fegyvert emelne az elkerülhetetlennel szemben azt sorakoztasd fel, mert én kegyelemből előre küldöm őket teremtőjükhöz. Így szólott Thanos.

Utcák: Náhkôhá'e
A skrull lézere az ugrással együtt is picit megcsapja őt. Sikeresen egy nagyobb faldarab mögé rejtőzik amikor a lény megtorpan.
- Honnan ismered őt? Hisz ha járt volna a planétádon már nem élnél!
/Tényleg honnan tudsz róla?/
Mikor a törmelékkel megdobja az könnyedén elporlasztja. Ekkor viszont egy apró láng csapja meg a fejét és pár pap jelenik meg. ketten távolsági erőkkel támadják meg a többi neki ront és a fizikai képességeikkel ütik és karmolják.

Piramis felé: Miller
Zéró egy erős vakító sugarat lőtt ki, ami nem sebezte meg a falat még egyetlen egy szervetlen anyagon sem hagyott nyomott. Mikor ezt meglátta Miller akkor egy másik sugár el is találta a férfi másik kezéből. A fájdalom emberfeletti volt. Mintha a testét egyszerre égetnék el minden egyszer pontján. Bár nem volt külső sérülése mégis olyan szintű kínt érzett, hogy akaratlanul is üvöltött. A sugár eltűnt, de a férfi úgy érezte magát, mint akit szétmarcangoltak és összeköpködtek. Minden pontja éget a fájdalomtól és szinte mozdulni sem bírt. Zéró hanyagul oda sétált hozzá, a férfi nem bírt csak négykézlábra emelkedni annyira fájt mindene és a mutáns teljes erejéből fejbe rúgta a fém csizmával. Az arccsontja eltört és érezte azt, hogy a vér felgyülemlik az orrában.
- Na... csinálj valamit. Elvileg valami nagy harcos vagy.
Mondja a fémesen eltorzult hang.

Piramisban: McTavish, Nagy Testvér
A maszkos hanyagul int a kezével és egy újabb lökés hullám söpri egészen a folyosó végére a Nagy Testvért. Mctavish villámára a tüskés is villámokat szór a kezéből. A két energia halom pillanatokig tartja egymást majd elhalnak.
- A hatalmad... nem e világi, de nem is az enyémből való.
A férfi felemelte a kezét és elkezdte fojtogató tartásban tartani a markát. Ettől McTavish a levegőbe emelkedett és fulladni kezdett.
- Lássuk mi mindre vagy még képes ezekkel a törött erőkkel.

Piramis csúcsán: Varázslónő
Apokalipszis az mesére elmosolyodik és örömtelien a feleségére néz.
- Hát csak a legerősebb pusztíthatja el. Méltó próba lesz.
Ezzel kihúzta magát és lenézett Wolandékra.
- Jöjj Galactus. Várunk.
Majd a hologrammra nézett.
- Minden föpapomat, harcosomat, bajnokomat a városban akarom látni készen a csatára. A történelem során először... a minden erőnkre szükség lesz.
- Igenis uram.
Ezzel holokép szertefoszlott.

A város közepe: Ramirez
A vörös alak a robbanásokra és csatákra figyel.
- Hogy legalább egy valaki emlékezzen majd a nevére mikor már nem lesz olyan ki innen származott s még él.  Sok világot láttam. Végtelenül sokat, de ez... más.
Majd a kérdésre picit lejeb lebeg a deszkás férfi, de még mindig méterekre van a földtől.
- A nevem Vörös Utazó, Galactus hírnöke vagyok.