New York

Tökéletes tervezés, szépen kivitelezett elterelés és természetesen hibátlan képességhasználat. Mire bármit is reagálhatna már leadtam rá pár lövést, nem fog tudni kitérni. Ennyire emlékszem igazán, a következő pillanatban már nem volt sehol az ellenfél, megváltozott a környezet. Idegesen a földre hajítottam a fegyvert, körbe néztem, már jön az erősítés, a Lovas is hirtelen itt termett mellettem, de nem tudom mi történt. Az ellenség eltűnt. Egyszerűen egyik pillanatról a másikra mindegyik eltűnt, ezt biztosra veszem, kizárt hogy csak egy részük menekült volna.
~ Hogyan? Idő vagy tér manipuláló képesség? Egyszer győzhettek ugyan, de túl sokszor nem győzhetnek, kevesen vannak ahhoz. A mostani kudarc, még ha mások szemében nem is, az enyémben hanyagolható.
Próbálok lenyugodni és várom, hogy megérkezzenek a mutánsok. Ha kell akkor jelentést is teszek a feletteseknek.

Miután visszatértünk a küldetésről már csak egy volt hátra, jelentést tenni Apokalipszisnek, kicsit talán bizarr is, hogy a küldetés vége talán a legnehezebb, más szempontból viszont a legkönnyebb is. Már csak jól megfogalmazva elő kell adni a fejleményeket. Bele is kezdek.
- Latveria uralkodónője Stephanie Miller, a Varázslónő. Elkapott és próbára tett minket, amit kiálltunk, egy ősi démon legyőzését. Közben sikerült megbizonyosodni rendkívüli mágikus hatalmáról, bár ehhez én nem értek amit láttam nem mondott ellent azzal amit mondott. Üzenetként egy házassági ajánlatot küld, hajlandó lenne szövetségre lépni Apokalipszissel és utódot szülni neki.
Ezzel el is harapom a szavam, és várok. Amint újra szólhatok folytatom is.
- A templomnál az emberi ellenállás tagjai hajtottak végre támadást. Sikeresen felvettük velük a harcot, aztán... egyszer csak eltűntek, tér vagy idő manipuláció lehetett. Nem volt lehetőségünk elkapni őket.

Sikerül ugyan kitérnem, de egy pillanattal később, amikor a tervem második fázisát elkezdeném, egy pillanat töredéke alatt az egész csapatnak nyoma vész. Hogy csinálhatták, ki tudta volna így, minden nyom nélkül mindannyiukat elteleportálni. Néhány pillanat kell, csak, hogy felmérjem a helyzetet. Ezek szerint vége. Apokalipszis nem lesz boldog attól, ami itt történt, és valószínűleg a latveriai eseményektől sem. Bár ez utóbbi nem teljesen biztos, mivel minden hátránya ellenére a Varázslónő olyan hatalommal bír, ami nagy hasznára lehet Apokalipszisnek. Óvatosan kilépek hát az utcára, és ott sem látok senkit, csak a közeledő erősítést. MacTavish-sel még számolnom kell azért, hogy cserben hagyott, de ez ráér később. Most sokkal fontosabb, hogy megtegyük Apokalipszisnek a jelentést.

Amikor Slade felszólít minket, hogy tegyünk jelentést, MacTavish előttem szólal meg. Nagyon tiszteletlenné vált, jobb lesz, ha jobban odafigyelek rá, hogy az akaratom felé hajlítsam. Hagyom, hogy végigmondja, majd előrelépek, méretemmel és pozíciómmal is háttérbe szorítva őt, majd így szólok:
- Miller hatalmas erővel bír. A démon, amelyet ellenünk küldött, egy n'garai volt. Elképzelésem sem volt arról, hogy létezik ezen a síkon bárki, aki képes lenne egy ilyen lényt irányítani, ő viszont minden kétséget kizáróan ezt tette. De ez nem minden. Azt állítja, hogy az ősi északi istenek leszármazottja. Nem tudom, hogy ebből mennyi lehet igaz, az viszont tény, hogy valkűrök, legalábbis annak tűnő lények szolgálnak neki. Ezek egy része élő, másik pedig élőhalott, és azt állítják, hogy Millertől kapták az erejüket. Ők tartják fenn a rendet, Latveriában, amit Miller Új-Valhalla néven kormányoz. Az ország valamiféle biztonságos, szabad kereskedelmi központként működik úgy, hogy mi erről semmit sem tudtunk. Ereje olyan hatalmas, amire gondolni sem mertünk volna. Nem tudom, hogy képesek lennénk-e felvenni vele a harcot, ha ellenünk fordulna teljes hatalmával.
Ezzel fejet hajtok Apokalipszis felé, jelezve, hogy elmondtam, amit akartam. Az apró részleteket később is ráérünk megbeszélni, de amit elmondtam, azt tudnia kell. Nem akarok még tanácsokat adni, de tudom, hogy mit fogok mondani, ha kikéri a véleményem. Most viszont hagynom kell, hogy maga eméssze a dolgot. Ha ezt a témát lezárjuk, áttérek a New York-ban történt eseményekre, itt már megelőzve MacTavish-t.
- Későn értünk oda a templomhoz, emberi ellenállók egy csoportja elpusztította a központot, mire beértem volna. Köztük volt az eddig halottnak hitt Jonathan Miller, illetve Hellstorm, aki jelenleg Cyttorak avatárja. Nem volt lehetőségem megállítani őket, mindannyian egyszerre, egy töredékmásodperc alatt tűntek el. Nem tudtam megállapítani, hogy milyen módszerrel és ki volt képes végrehajtani ilyen sebességű tömeges teleportációt, de több hatás kombinációja eredményezhette véleményem szerint.
Ismét fejhajtással jelzem, hogy mindent elmondtam. Erről nincs mit mondanom többet, mi már csak a végjáték legvégének voltunk tanúi.

A sötétből egy mély hang szólal fel:
- Ez ugyanúgy a te hibád is Lovas. New Yorkot a te védelmedre hagytam. Nem csak az X-men, de még az emberekből álló X-írtók is betörtek ide. Csalódást okoztattok.
A sötétségből két kéken fényló szem világít a társaságra. Majd az óriási alak elősétál. Apokalipszis, a mutánsok istene és mestere. A gigászi lény komoran nézte alattvalóit szinte jelenléte is jelezte rangját.
- Woland. Sereget kapsz és azzal hozod ide új királynőmet.
Majd Sladehez fordul.
- Nagyot csalódtam benned. Mivel Defenzív munkásságra alkalmatlan vagy így mától az emberi faj kiirtása a küldetésed. Állítsd össze a csapatodat és távozz a városomból. Már meg is van a méltó utódod. A fiam, a valamikori Holocaust, az újjászületett, Nemezis.


Epilógus- Hat hónappal később.
New York új nevén Új-Apokalipszis városa. A város közepén álló ében piramis csúcsában van a Tanácsterem. A kerek terem, aminek a közepén egy hologramon van Utópia szigete. Egy hologram a kihúzott hátú Slade áll. A teremben Woland és Nemezis várják nagyúrt. A kapu kitárul és Apokalipszis sétál be, karját átkarolja a Varázslónő, akinek a hasa már igen csak kikerekedett.
- Kezdjük.
- Sikerült minden nagyobb ember tömeget az X-men védelme alatt álló városba üldözni.
- Akkor itt az idő, Nemezis?
- A szerkezet kész, amint a gyerekek megszületnek mi elkezdjük az öregítő és kiképző programokat. Hetek alatt a lehető legfejlettebb állapotban lesznek.
- Helyes. Akkor itt az ideje felkészülni, mert győztünk.
- Apokalipszisre!
Mondja A Varázslónő.
- Apokalipszisre!
Mondják a lovasok.

Egy másik Főpappal együtt haladok New York utcáin, ahogy a horizontot kémlelem már a következő kísérleteken gondolkodok, hogyan kell teljesen kiküszöbölnöm a hullamerevség beállta után lévő differenciát, miután a test megkapta a beültetéseket. Hirtelen egy villám csap be a közelből, reflexből ugrok távolabb, egyenesen fedezékbe egy ház alá, de az épület omlani kezd, már nincs időm kijutni alóla. Türelmesen, vakmerően várom a halált, ahogy zuhan rám a szerkezet. De nem halok meg, a romok között csak én állók a lábamon. Végignézek magamon, a szikrák, a magamba olvasztott darabokon, és a villám a mellkasomon. Kicsit megmozgatom a tagjaim és előre lépek, felállok az egyik kiálló romdarabra és végig nézek magamon.
~ Új erők, hatalom. Talán Apokalipszis akarta, nem, ő nem így tette volna, ez valami egészen más. Új lehetőségek egész tárháza ez.
- Hatalom, végre eljött, az én időm is.
Gonosz mosolyra húzom szám majd megpróbálom az erőmet használni, manipulálni, villámokat elektromosságot vagy fizikai erőt mérni az egyik fém elemre amely a közelemben van. Nem tudom mi lehet ez, de ki kell használnom.

Náhkôhá'e, Apokalipszis Főpapja egyik társával, Kane McTavish-sel járta New York utcáit. A rend fenntartására mindig szükség volt és a szokatlan páros, a tárgyakat magába olvasztó kiborg és a rikító színű ruhákat viselő lupine a legalkalmasabbak voltak erre. Az úton nem történt semmi említésre méltó aznap, a Főpap csak egy nagypofájú alacsonyabb rendűt vágott falhoz, aki megjegyzést tett a frizurájára.

Hirtelen váratlan esemény történt. Elfehéredett az ég és szinte azonnal egy villám csapódott be Náhkôhá'e mellett. Nem volt idő reagálni, az ilyen jelenségek sebességével csak nagyon kevesek tudják felvenni a versenyt. A mennykőcsapástól a közelükben lévő ház megroggyant és összeomlott. A Főpap, akinek haját és ruháját szinte teljesen leégette a villám, próbált menekülni, de a ház leomló darabjai maguk alá temették társával együtt. Egyik képessége, hogy emberi formában alig képes ártani neki bármilyen ütés vagy vágás, de itt mégiscsak egy fél házról volt szó.

Ha életben maradt a romok alatt, felvette ősmedve formáját, amiben gyorsabban regenerálódik és ha volt elég ereje, megpróbálta ellökni a feje fölött tornyosuló törmeléket és kiásni magát. Ekkorra már csak az elasztikus páncél maradt rajta, ami inkább megerősített ruha, mint páncél. Az egyszerű, szürke viselet arra szolgált, hogy átváltozás után a szétszaggatott ruhák helyett is maradjon valami Apokalipszis Főpapján. Közben hallotta, hogy társa a hatalomról beszél.

Végtelenül türelmesen várom a víz alatt az éjszakát, azt az órát, percet, vagy fokozzuk tovább, akár másodpercet, amikor elég sötét van mára körnéken ahhoz, hogy feltűnés nélkül kimozdulhassak... Most azonban valami furcsa történik, valami olyasmi, amely felkelti az érdeklődésemet. Egy lassú mozdulattal emelem fel a tekintetem az égen lévő fehér fényre és rezzenéstelenül nézek egyenesen a közepébe annak, ami még a körülöttem lévő sötét vizeket is sokkalta világosabbá teszi. Amint vége a jelenségnek, a felszín felé veszem az irányt, hiszen ez már eléggé felkeltette a figyelmemet, hamarosan pedig el is érem a kikötőt, ahol ugyan úgy lassú és már-már szinte kimért mozdulatokkal lépdelek ki a vízből, amint pedig alkalmamban áll, megragadom a hozzám legközelebb lévő személy torkát, legyen az fiatal vagy öreg, halász vagy sem.
- Mi történt? - Ha meg tudja magyarázni értelmesen, akkor talán megkímélem az életét... Ugyan kit akarok átvágni? Így is úgy is megölöm, de ha tud válaszolni, akkor megfontolom, hogy gyorsan végezzek-e vele, viszonylag fájdalommentesen, hogy utolsó pillanataiban érezhesse a jószívűségemet és hálás legyen, hogy a halál egy szebb, kellemesebb formáját adom meg neki, amit talán nem sokaknak adtam meg, bár a halál gyönyörűsége minden esetben ott rejlik, legyen az bármennyire fájdalmas vagy gyors és kegyelmes. Ha nem tud válaszolni akkor egyszerűen megfojtom... És egy kicsit lopok a mutációjából, csupán kíváncsiságból, hogy mire képes.

Minden jól ment Apokalipszis hívei számára, én pedig a megfelelő oldalon álltam. A terveimen hamar változtatnom kellett azonban, mivel rájöttem, hogy Apokalipszis és a Varázslónő együtt akkora hatalmat birtokolnak, amivel szemben Dommiel sem állhat meg. Alkalmazkodnunk kell ehhez a helyzethez, így egyenlőre az a parancs, a démonnagyúrtól, hogy erősítsem tovább a pozíciómat, és várjak a megfelelő alkalomra. Semmi kétség, ez a legjobb lehetőség, és így is fogok tenni. Azzal azonban nem számol, hogy ha valakit megbuktatok, az nem Apokalipszis lesz, hanem ő. De a démoni sík ügyei most várhatnak, hiszen Apokalipszis tombolva érkezik. Nem igazán értem a történteket. Megszakadt a realitás? Hogyan? Mit jelent ez? Apokalipszis nekem adja a feladatot, hogy cselekedjek, nem is késlekedem. Fejhajtással jelzem, hogy megértettem a parancsot, majd meg is indulok, hogy összeszedjem a csapatot. Nem is kérdés, hogy a három csatlósomat magammal viszem, de rajtuk kívül, még húsz válogatott harcost rendelek magam mellé, és további ötszázat készenlétbe állítok, ha hívom őket, azonnal megindulhatnak. A kis osztaggal meg is indulok az utcákra.

Náhkôhá'e-nek sikerült kijutnia a romok alól és ahogy körbenézett, meglátta társát, de egész más formában, mint korábban. A megperzselt ruházatú Cyborg úgy állt a törmeléken, mint aki most hódította volna meg a területet. Mellkasán egy szikrázó, kék villámjel világított és a mutáns magába olvasztott néhány darabot a tárgyakból. Pont úgy, ahogy szokta. A kezei pedig mintha elektromossággal lettek volna feltöltve, kéken izzottak. De a legfurcsább az arca volt, az új hatalomra mintha undorral reagált volna.

Az óriás medveformát öltő, közel 4 méter magas mutáns körbenézett éles szemeivel, de sehol nem látott ágyút, fegyvert vagy bárkit, akitől a villámcsapás érkezhetett volna. Az égett szagot érezte nagyon erősen, szinte minden mást elnyomott. Nem tudva, pontosan mi zajlott le McTavish fejében, lupinalakban maradt, hogy készen álljon, ha a különös erő ellene fordítaná társát. Mert Apokalipszis seregében csak a legerősebbek maradhatnak meg, így ha Cyborgot legyőzte egy másik hatalom és támadni készül, akkor Náhkôhá'e nem fogja kímélni...

- Mi a manó történt itt, Cyborg? Honnan jött az a villám és mit tett veled? - kérdezte a másik Főpaptól.

Körbenézek és undorodok, mindenkinek látom a bűneit és rosszul esik, legszívesebben elpusztítanám az összeset, mindet egytől egyig, de egyelőre visszafogom magam. Eltakarom a szemem az alkarommal majd a már medvévé vált főpapnak intek.
- Menjen el, menjen messzebb Náhkôhá'e látom a bűnöket, látom mindenkiét és undorító!
~ Lehet az a valaki vagy valami ami ezt az erőt adta nekem, arra a feladatra jelölt ki, hogy "megtisztítsam" a környezetem. Pont engem, az egyik legnagyobb kegyetlenkedőt, aki még a holtakat sem kíméli. Micsoda büntetés. Mindenkit nem próbálhatok leölni, annak végzetes következményei lennének, de a kisebbeket eltiporhatom a vallásra hivatkozva, a főpapnak nekiesni kockázatos lenne. Egyelőre egy próbát megér a gyengébb.
Gyorsan lehajolok a földre a romok közé egy kisebb fém tárgyat, hosszút éleset próbálok találni, valahol a törmelékbe, azt az alkaromba olvasztani majd körülnézve kiszemelni egy gyengébb áldozatot. Ha nem találok megfelelő darabot, akkor egy a már testemben lévőt mozgatok az alkaromba. Egy sima mutánst keresek célpontnak, odafutok hozzá, megragadom a nyakánál, majd az alkaromba olvasztott fémet a hasába vágom és az elektromos energiát belevezetem.

Ahogyan megragadom az öreg torkát, valahogy kicsit tisztábbá válik a kép amit látok, valószínűleg a plusz szemeknek köszönhetően, nem túl hasznos, habár ki tudja, mindez viszont nem számít. Elhúzom a számat, hiszen a nyomorultja vallja, hogy semmit sem tud, én pedig végignézve rajta, el is hiszem. Ettől függetlenül végül, a könyörgését hallván mégiscsak elmosolyodok.
- Unokák... Eleget éltél már a Földön, öregember, eljött az ideje, hogy átadd magad a halál kegyelmes ölelésének, hogy az magával ragadhasson az örök sötétségbe... Számodra itt az út vége. - Beszéd közben erősebben rászorítok a nyakára és ugyan úgy, mint ahogyan azt korábban is ítéltem a haszontalannal kapcsolatban, szimplán megfojtom, ha nem jön közbe semmiféle zavaró tényező, de ugyan mi történhetne? Az emberek gyávák, vagy nem is törődnek azzal, hogy a másikat éppen lemészárolják, mert ők már csak egy ilyen világban élnek és ezen a téren meg tudom őket érteni, bár a létezésük jelentős része értelmetlen, csupán azért léteznek, hogy meghaljanak, én pedig szívesen kikövezem nekik a halálhoz vezető utat, ha kell gyorsan is. Mindenesetre is, ha végeztem az öreggel egyszerűen bedobom a vízbe, majd pedig a város belső része felé veszem az irányt, hogy magam vegyem szemügyre, hogy mi történt, történhetett, ha egyáltalán történt bármi is... Biztosra veszem, hogy találni fogok valamit, az a fény, mely kicsalogatott idejekorán a vízből... Nem lehetett semmi, hiszen nem mindennapi jelenség, s ha nem találok semmit, akkor talán csak egy kissé türelmesebbnek kell lennem. Biztos ami biztos, haladás közben néha feltekintek az égre és kíváncsian figyelem azt.

Piramis: Woland, Varázslónő
Az égből lézerek tüze csap le. Robbanások sora rázza meg a piramist. Az egyiktől a romok alá szorul az eszméletlen Woland. /Ameddig inaktív/ Az egyik mutáns véresen rohan az egyensúlyát vesztett királynőért.
- Úrnőm! Támadás alatt vagyunk! Idegen űrhajók lőnek ránk.

Utcák: McTavish, Náhkôhá'e
McTavisht szinte zavar, hogy nem támad. Mikor koncentrál egy darab fémet és azzal leszúrja a mutánst, aki holtan esik össze. A többiek menekülni kezdenek. McTavish szinte megkönnyebbülést érez. Majd az égből hatalmas bűnt érzékel és pár cirkáló méretű űrhajó száguldva kezdi el lőni az ép épületeket és a nagyobb tömegeket. A hajók teljesen ismeretlenek. Az utcákon lévő papok próbálnak ellentámadni.

Lakóház: Miller
A férfi követi Millert, aki a folyosó végén lévő ablakon ugrik ki. Az első emeleten vannak ez még nem is igazi esés Millernek. Landol a földön és süvítést hall. Az épület, amiből kiugrott elkezd összeomlani és fölötte elszáguld három űrhajó, ami mindent lő tovább. A férfi most méri fel először a káoszt, ami az utcákon van. A mutánsok a levegőbe repülnek és lőnek. Az űrhajók pedig szőnyegbombázással okoznak teljes zűrzavart. A ház romjai közül fényes kék szikrák áradnak ki. Ilyet még nem látott Miller. Mintha a földből jönnének a villámok.

Kikötő: Nagy Testvér
Az öreg lassan meghal és utána elkezdenek eltűnni a plüssről a szemek. Az égen űrhajók száguldanak végig és elkezdenek mindent lebombázni. A kikötőt nem nagyon használja Apokalipszis és a népe így ide már nem is lő a flotta.

Ahogy megölöm a bűnös mutánst megkönnyebbülést érzek, remek, mostantól még több élvezetet okoz ha végzek valakivel. Körbetekintek majd fentről az ég felől hatalmast bűnt érzékelek, cirkálók száguldanak végig az égen és kezdenek lőni az épületekre, szóval ez volt a villám, egy légi támadás, invázió kezdete.
~ Nem láttam korábban ilyen gépeket, talán idegenek, idegenek akarnak minket megszállni, volt erejük Apokalipszist megtámadni, nem szabad őket alábecsülni, erős ellenfelek lehetnek. De még nem tudni, hogy, hogyan fordul a kocka, lehet Apokalipszis ismét legyőzi az ellenszegülőket, földbe tiporja őket vagy pont fordítva.
Gyorsan az egyik főpaphoz rohanok, nem érdekel, ha most mással van elfoglalva, most rám fog figyelni, gondoskodom róla.
- Nem tudja, hogyan támadhatnánk hatékonyan vissza, mert a képességeik, ahogy látom nem sokat érnek. Nincs légvédelem vagy ehhez hasonló a városban?
Ha nem tudja a választ, akkor visszamegyek a Medvéhez és neki is felteszem a kérdéseket.

Még egy örömteli pillantást vetek az öreg holttestére, majd pedig megindulnék a város belseje felé, de mielőtt egy lépést is tehetnék hajók jelennek meg az égen és bombázni kezdik a várost, legalább is a nagy részét, a kikötővel érthető okokból nem foglalkoznak. Elmosolyodok a becsapódó bombákon és a pusztításon amit okoznak, kifejezetten élvezem a pusztulás látványát, pár hosszú másodperc után azonban a mosoly eltűnik, a helyét pedig átveszi a harag és gyűlölet...
- Senki sem végezheti a munkámat... Csakis én és egyedül ÉN irthatom ki ennek a bolygónak a lakosságát... - Ha ahhoz, hogy mindenkit a halálba küldjek, előbb egy csapatnyi idegennek kell maghalnia, ám legyen, azt is elég élvezet lesz végignézni. Gyorsabb tempóban indulok meg a városba, nem igazán törődve a bombák miatt keletkezett veszéllyel, igaz figyelem az utamat, nem tervezek egyenesen belerohanni egy lövedékbe. Első dolgomként egy ideig az ellenálló mutánsokat próbálom keresni, mert biztosra veszem, hogy vannak, hiszen miért ne lennének, végül viszont elvetem annak az ötletét, hogy vakon az utcákon keresgéljek, hiszen közismert egy biztos forrás, ahol talán a legerősebbeket is megtalálhatom... A piramis. Így hát a piramis felé veszem az utat, ha pedig egy röpképes mutáns az utamba esik, vagy bárki, aki repülésre képes és el tudom érni, az erejéből lopok egy keveset, hogy megkönnyíthessem a saját dolgomat a közlekedés terén, ugyanis jobb lesz minél hamarabb néhány nagy hatalmú mutánst találni... Hmm... Talán a nagy felfordulásban megtalálhatom magát apokalipszist is, a nagy szürkét, az erejével világrengető dolgokat hajthatnék végre, ő maga pedig túlzottan... A végére hagyja a cselekvést, hiszen még sosem láttam személyesen cselekedni egy harcban, mindig a talpnyalói ugráltak helyette, ez most viszont még lényegtelen, ami számít, hogy vagy gyalog, vagy repülve, de mindenképpen irány a piramis.

Náhkôhá'e meglepődött Cyborg szavain. A Főpapra korábban egyáltalán nem volt jellemző az, amit az emberek és az értük harcoló mutánsok lelkiismeretnek hívnak.
- Bűn és igazság relatív fogalmak, Cyborg - mondta a másik Főpapnak. - A génhulladékoknak bűn, hogy Apokalipszis elpusztítja őket, számunkra pedig bűn, amit ők csinálnak. Hogy egyáltalán léteznek.
A lupin nézte, ahogy társa kiragadott a romok közül egy hosszú tartóvasat és az alkarjába épített, majd elkapta az első közelébe eső, nem túl erős mutánst és a vasat alkarjából a fickó hasába lőtte. Még a kéken szikrázó áramot is belevezette és persze az áldozat meg is halt egyből. Mindig az erősebb éli túl, ahogy Apokalipszis rámutatott.
A láthatóan megkönnyebbülő McTavish az ég felé nézett. Ahogy Náhkôhá'e követte a tekintetét, meglátta az érkező cirkálókat, amik egyből tüzeltek is. Épületeket és személyeket egyaránt megcéloztak az ismeretlen űrhajók. A villám valószínűleg az előörstől származhatott. Náhkôhá'e nem volt egy műszaki alkat, de azt tudta, hogy se a természetes mennykőcsapás, se a hasonló fegyverek nem szoktak erkölcsi tudatosságot okozni, a bűn szemmel látható érzékelését pedig főleg nem. Itt valami más is volt a háttérben.
Az utca papjai próbáltak visszatámadni, ki ahogyan tudott. A lupin nézte, hogy semmisültek meg az áldozatok és az épületek, így próbálva felmérni az ellenség erejét és megtalálni a túléléshez megfelelő módszert. Amíg McTavish elkezdett valakit faggatni, Náhkôhá'e kivette a romok közül a legnagyobb faldarabot, amit csak 10 tonnás erejével elbírt és lendületből megpróbálta a legalacsonyabban szálló, legközelebb eső űrhajó fegyvere felé dobni. Ezután keresett egy kapualjat vagy pincelejárót, ahol fedezékbe húzódhatott. Közben azon gondolkodott, kik lehetnek ezek. Úgy tudta, Apokalipszis és a Fészek miatt minden ismert birodalom elbukott, kree, skrull, shi'ar.

A piramis felé veszem az irányt de nem jutok messzire, csupán néhány lépésnyire, fény ölel körbe, amivel nem foglalkoznék, de a következő lépésemben egy átlátszó tárgy akadályoz meg. Nem szükséges vizsgálgatnom, hogy mi lehet ez, egy tartály, a sajátomon kívül pedig még sok, nagyon sok van itt, bennük pedig potenciális kivégzendő életformák, akik csak rám várnak, ugyan úgy mint azok, akik ide hoztak. A mészárlás gondolatán, amit itt rendezhetek kényszeresen, fennhangon elnevetem magam, majd pedig magára a tartály falára koncentrálom a tekintetemet, hozzá érintem a kezem a magam börtönéhez, egy darabig unottan vizsgálgatom, tapogatom, magam sem tudván, hogy milyen eredményt várok ettől a folyamattól a semmit leszámítva. Igazából nem telik bele sok időbe, hogy ezt megunjam, ökölbe szorítom a kezeimet, majd pedig egy kevés ok nélküli hezitálás után teljes erőmből, megállás nélkül ütlegelni kezdem a tartályom nagyjából egy pontját. Előbb vagy utóbb meg fogja adni magát az anyaga, legyen az bármi is, minden csak idő kérdése, nekem pedig abból rengeteg van, nem mellesleg egyszerűbb kiút pedig úgysincs, így fölösleges lenne a padlót vagy a plafont nézegetni a tényleges cselekvés helyett. Tehát semmi egyéb nem is érdekel jelen helyzetben, sem azok akik körülvesznek, sem pedig bármi más, csupán a nyers erővel való kijutás.