New York

Kane:
A kommunikátor nem működik, valamilyen kozmikus interferencia zavarhatja az adást. Emiatt képtelen vagyok bármit is tenni Galactus ellen. Figyelem a medveszerű lényt, ahogy megpróbál egybeolvadni az entitással, de az túl erős számára, kiszakít belőle egy darabot. Utána a páncélos is feltűnik, aki ugyanúgy saját erejét akarja közvetlenül használni az óriás ellen, de súlyos, nagy eséllyel halálos sebekkel kerül a földre. Nem tehetek közvetlenül semmit, őrültség lenne nekem is megpróbálnom felvenni a kozmikus lény ellen a harcot, látva a másik két velem egyező erejű mutáns bukását.
Úgy döntök, hogy megpróbálok a romok és fedezékek között a lehető legtávolabb kerülni Galactustól, hogy ne taposson el azonnal, amikor mozdulnia kell. Próbálok a lehető leggyorsabban futni, a mutáns sereg felé, hogy minél előbb csatlakozhassak hozzájuk. Ezalatt mikor hátra tekintek látom a piramisból kiemelkedő harci gépet, amitől a lehető legtávolabb haladok, a látószögén kívül. Ez nem az én csatám, ezt már az óriás megérkezésekor tudtam itt nem kell bizonyítanom, hogy elég erős vagyok a túlélésre, nem harccal kell bizonyítanom. Mikor hátra nézek látom, ahogy Apokalipszis elszívja a kozmikus energiát Galactus követéből és saját maga is kozmikus óriássá változik. Futólépésben haladok tovább, hogy messzebb kerüljek a piramistól, de közel az egyik mutáns csoporthoz, egyelőre mást nem teszek.

Ramirez:
Az egyik emeletes ház lábánál találok megfelelő fedezéket, ahonnan figyelemmel követhetem az eseményeket. Nem tudnék akkor sem csatlakozni a csatához, ha akarnék. Vörös Utazót sikerült meggyőznöm, odarepül Galactushoz és próbál vele szót érteni, de a bolygófaló egy hanyag mozdulattal arrébb üti a következő pillanatban elkapja Apokalipszis és a karjából kinövő csápokkal darabokra tépi. Ez a jelenet, ahogyan az óriás Apokalipszis kiemelkedik a piramisból megérteti velem ennek a világnak a törvényeit. Néhány másodpercig csak némán nézek magam elé.
~ Vörös Utazó elhitte, hogy ez a bolygó más, hogy különleges és meg akarta menteni, mert azt hitte van remény, hogy meggyőzze a mesterét. Galactus ellökte, Apokalipszis elkapta és széttépte, hogy a hatalmát felhasználhassa. Ez ennek a realitásnak a törvénye, itt nem lehet hősnek lenni, mert nincs kit megmenteni. Különös, ez a gondolat nem taszít annyira, mint korábban taszított volna. Érdekes.
Gondolataimból a háztetőn megjelenő alak zökkent ki. Felnézve látom, hogy megjelenése olyan mintha a dimenziók között utazna. Figyelem, hogy észre vett-e, ha nem akkor behúzódok az épület alá és várok. Amennyire tudom figyelem a mozgását és megpróbálom megállapítani, hogy mit akar. Ha már korábban meglát akkor ugyanott állok és figyelem mit tesz. Felkészülök mind a két esetben, ha valamilyen csapás érkezne a csata vagy az idegen felől, akkor felgyorsítva minél előbb kitérhessek, futással, vetődéssel, amelyik a gyorsabb.

Náhkôhá'e és a sereg egy energiafalba ütköznek, majd megjön a nehézlovasság. Óriási fémrobotok érkeznek és mészárolják le a harcoló mutánsokat. A lupin látja, hogy nem árt nekik sem az energia, sem a fizikai erő. Messziről valami fényt lát meg. Arra gondol, hogy abból a gyenge realitásból jön valaki, aminek a jelenlétét már az előbb is érezték. Egyelőre nem foglalkozik ezzel, mert a problémát nem oldja meg egy kis fény az égen és még az sem tisztázott, hogy milyen szándékkal érkezik onnan valaki.
A Piramisban viszont történik valami. Aki onnan kiemelkedik, az a Nagyúr, de még hatalmasabb, mint volt. Akkora lett, mint Galactus. A Főpap nem tudja, hogy csinálta, de Apokalipszis ismét megmutatta, hogy ő az erősebb.
- Mágneses mezőket uraló és telekineta társaim! Csapjátok egymásnak a bádogrémeket és repítsétek őket a gép felé. Akik a technikai eszközöket formálják, azok pedig próbálják meg átprogramozni őket, hogy Galactus ellen forduljanak. A Nagyúr újra erőt demonstrál és mi sem adhatjuk fel. Emlékezzetek, mindig az erősebb éli túl!
A medveformájú lény megpróbál a robotok között utat találni a gép felé, hogy azt megrongálja, ahogy lehet. Az ereje csak ott ér valamit, a robotok ellen haszontalan.

El tudok jutni az óriásig zavartalanul, s megpróbálok vele egybeolvadni, de túl sok energiát és erőt tartalmaz, oly sokat hogy még magam is megérzem a fájdalmat amit az azok általi szakadás okoz, s egy robbanást is, de nincs időm elhúzódni előle s így az egyik karom elvész. Mielőtt bármi értelmeset reagálhatnék rá tűnik fel hogy a már korábban is látott alak odasétál úgyszintén az óriás lény lábaihoz, s ahogyan megérinti azokat valamit hadoválva az felüvölt. Az egészen csupán felvonom a szemöldökömet, nem vagyok túlzottan képben a történtekkel, de összeesik a földön... Én pedig nem tudom, hogy mit csinálhatnék, itt állok az óriás lábainál, nem tudok szerezni magamnak az erejéből, csak idő kérdése, hogy azt is elveszítsem ami most van, s így hogyan fogom megtisztítani magam a bűneim nyomó súlyától? Talán számomra erre már nincs lehetőség... Talán... Mindenesetre is a földre esett páncélos felé indulok, aki intenzíven vérzik, egészen groteszk látványt nyújtva, mely most nem okoz örömöt. Megállok mellette s egy pár másodpercig figyelem ahogyan a földön fekszik.
- Mi értelme volt ennek? Mi értelme ennek az egésznek? - Nem vagyok benne biztos, hogy válaszolni fog, hogy egyáltalán képes rá, erősen olyan érzésem van, hogy halott, vagy legalább is eszméletlen. Amennyiben nem válaszol egy kézzel nyúlok a dereka alá s veszem fel a vállamra és indulok meg vele gyalog el a hatalmastól, még magam sem tudom hova, rég nem éreztem magam elveszettnek bármilyen helyzetben is voltam. Ha magánál van... Akkor is ugyan ezzel próbálkozom, kétlem hogy jelenleg elég ereje lenne ahhoz, hogy akadályozzon, ha mégis van sem érdekel, legalább próbálkozom valamivel amivel kissé tisztábbra moshatom magam, ha már hatalmas erőforráshoz nem juthatok mellyel eltörölhetném minden bűnömet, még... Talán csak még, talán egyszer eléggé erős leszek hozzá, talán nem, egyszer kiderül.

Kane ereje: 2 körig.

Kane
Előre rohanok és sikerül kikerülnöm Galactus veszélyzónájából. A csatatérre érve azonnal körülnézek és részletesen felmérem a helyzetet. A támadó gépek ellen a megfelelő hatást gyakorló képességgel rendelkező mutánsok támadnak, sikertelenül. Mikor a gyorsan felállított taktika alapján támadni készülök az égen gépek jelennek meg ismét és erősítés érkezik Asgardiak formájában.
~ Meglepő, hogy az Asgardiak is Apokalipszis oldalán a bolygó védelmére kelnek, de valahol érthető. Galactusnak nincs esélye, még maga Apokalipszis is jóval erősebb nála és csak az erősebb maradhat életben, a nagyúr nem fog neki kegyelmezni. A seregre nem is lenne szükség,  csak a kisebb célpontokat kell elpusztítania a haderőnek, a többi már eldőlt.
Mivel látom, hogy a többi mutáns nem jár sikerrel, ezért koncentrálni kezdek és a bennük látott mocskot és sötétséget használom fel, hogy villámokat teremtsek. Két kezemből, karomból indítva igyekszem egy-egy villámmal lecsapni a gépekre. Ha sikerül, akkor precíz célzással ügyelek rá, hogy csak az elelnséges egységeket sebezzem meg. Ha a kapott erőm nem hatásos vagy nem tudom használni, akkor cikázó mozgással próbálok fedezékről fedezékre közelebb kerülni az egyik géphez, lehetőleg olyan szögben ahol nem tud rám támadni. Amint elérem megpróbálom a bal kezemmel és karommal részben magamba olvasztani és a benne lévő fém anyagokat felhasználni, fegyver vagy páncél alkotására. Ha nem várt hatás következik, minél előbb elszakadok a géptől és megpróbálok messzebb kerülni, nem akarom én is elveszteni egy-egy végtagom, mint a többi.

Ramirez
Sikerül beljebb húzódnom az emeletes ház lábánál és onnan figyelnem az eseményeket. A szárnyas alak eddig még nem vett észre, vagy ha igen nem zavarom különösebben. A feltett kérdéseire nem felelek, nem vagyok benne biztos, hogy nem magától kérdezi-e és egyébként sem tudom a válaszokat. Egy ideig még figyelem a mozgását, majd némileg hátrébb húzódok, de úgy, hogy még tudjam követni ha szükséges. A csatatér felé fordítom a figyelmem egy rövid időre.
~ Apokalipszis le fogja győzni Galactust, elég nagy a hatalma hozzá. Ő az itteni világ ura, igen nagy eséllyel, ha ekkora hatalma van itt. Ezért ilyen kipusztult és halott a város, a fejlett technológia mellett, mivel ő uralkodik. Mintha Afrikát látnám a saját világomban. Egyelőre jobb ha kivárok és majd később döntök arról, hogy mit akarok ebben a világban tenni.
Némileg távolabb húzódok, és keresek még egy jól védhető pozíciót, bár most nem tartok annyira a támadástól, lassan átmegyek oda. Szememmel keresek egy olyan helyet, utat ahonnan a csatatérre juthatok, és egy másik pontot, ami még biztonságos menekülési pont lehet. De egyelőre még nem döntök, hogy mit teszek. Figyelem az égen lévő szárnyas alakot, ha támad, akkor magamat felgyorsítva felkészülök a védekezésre, de elsősorban inkább a kitérésre. Eddig nem volt ellenséges, de jobb ha óvatos vagyok a megjelenése miatt.

A Főpap parancsára megindulnak a mutánsok. Ez természetes, hiszen tudják, hogy ha kibújnak a teljesítése alól, meghalnak, de előtte még sokkal rosszabbat is tesz velük. Sajnos nem érnek el nagy eredményeket. Mind kifáradnak és kimerülnek, mielőtt komoly károkat okozhatnának a robotokban. Az óriást viszont lefoglalja a Nagyúr és a lupinnak van lehetősége elosonni. Neki is áll szétverni a gépet. A leggyengébbnek tűnő részeit támadja és ha valahol felnyitotta, akkor a belsejét kezdi kitépkedni. Műszaki ismeretek hiányában a teljes elpusztítás mellett dönt. Közben figyel, hogy ha mégis megtámadná valaki vagy valami, akkor kitérjen és viszonozza a támadást, amíg a másik nem lesz halott vagy legalább harcképtelen.
Hamarosan robbanást lát az égen és minden sötét lesz. Egy űrhajó érkezik és kilövi a robotokat, majd asgardi harcosok jönnek. A medvelény örömmel veszi a másik világból érkező segítséget. Hálát nem várhatnak majd tőle, hiszen a mutánsokat isteníti, az asgardiak más kategóriába tartoznak a számára. Ahogy nyüstöli a gépet, figyel, hogy ha a robotok elesnének, nem fordulnak-e az asgardiak Apokalipszis serege felé. Ha ez megtörténik, igyekszik legyűrni, amennyit tud.

//Előzmény: Ős-Atlantisz//

S végül ott voltunk, hol a két titán összecsapott, túl késve érkeztünk s mire ténylegesen beavatkozhattunk volna az eseményekbe vége volt. Láttam mindkettőt porba hullni s elveszni, miközben a Figyelők minden mozdulatukat éberen figyelték. Képek, ismét az a világ, hol Bárd utalt rá, hogy gonosz vagyok, láttam önön magamat két világban úgy, mintha atyám lennék s egyben szőke hajkoronával, nagybátyám leányaként. Virágzó világok melyre most már a mienknek is esélye lehet, miként a sötét király porba hullt. Odalent mosoly kúszott ajkaimra, hogy Lady Doria a fiamhoz sietett s visszatért közénk. Lyron mellé léptem s végigpillantottam a romos tájon, mi egykori New Yorkból maradt, újra, a Főnix is romba döntötte s most ismét. De most a Főnix nélkül kell újra, egy új világot építeni. Tekintetemmel Kígyót kerestem, hogy első szavaim hozzá intézhessem.
< - Mint ígértem átkotok s büntetésetek ettől kezdve nem létezik, ismét szabadon dönthettek sorsotok felől – feleltem. – S mégis, reménykedem benne, s ragaszkodnék hozzá, hogy együtt maradjunk, kik még élünk Asgard dicső népéből s új királyságot építsünk Atlantisz szomszédságában s szövetségben velük. Amennyiben mindez mindenkinek megfelel. >
Lehet, hogy életem egyik nagy hibáját követem el, de ők mégis a népem voltam s a mai tettükkel kiérdemelték mindezt. A halandók ügyébe egyelőre nem szóltam bele, csupán figyeltem, hogy mit tesznek, ha úgy döntenek, hogy ismét harcolnak s egymásnak kívánnak esni, pörölyöm emelem s villámmal sújtok közéjük, hogy távol taszíthassam mindkét felet egymástól. Midgardra béke köszöntött, ideje, hogy mindenki saját sorsát vegye kézbe s új világot építsenek, melyben bízom benne, hogy Apokalipszis törvényei már nem fognak élni többé.



//Előzmény: X-erőd//

Wanda nem igen értette, hogy hogyan került oda, ahova. Az egyik utolsó emléke, hogy elküldte a múltba csapatot és sírva rogyott le a romok között, majd újra New Yorkban van és ezúttal emlékszik mindenre. Tudta magáról, hogy klón és így nem lehetnek emlékei, nem sok, csak azóta, hogy Thorhalla megmentette, de most mégis, egy teljes életre emlékezett. Gyermekkortól kezdve, hogy milyen élete volt, hogy hol kellett volna meghalnia, de Teddy miatt nem történt meg a múltban. Átírta a csapat a múltat, de valami más is történt. Nem a saját világuk íródott át, hanem létrehozott egy másik világot. Soha sem járhattak volna sikerrel. De most mégis, megkapták, amit akartak Apokalipszis halott volt, ezúttal tényleg, a régi világnak vége volt, de tudta, hogy lesznek mások, akik megpróbálják a hatalmat megszerezni maguknak. Oldalra nézett, ott volt újra emberként Teddy, Jonah nem tolószékben, hanem ugyanaz a lázadó kamasz, aki itt volt. És Edward, ahogyan Hellstomra nézett a szemeibe könnyek kerültek, emlékezett arra, hogy szerette, hogy együtt voltak, a gyermekre, akit elvesztett.
- Ed, te élsz! – mondta meglepetten és boldogan.
Közel lépett a férfihoz és ahogyan a másik életben ha Hellstorm nem ellenkezett, akkor lehúzta a férfi fejét magához és megcsókolta. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy ő nem emlékezhet, hiszen látta Kardfogat is, és ha ő emlékezett, akkor másnak is kellett. Egyelőre nem foglalkozott másokkal, csak arra próbált figyelni, ha támadás éri őket, valakinek a részéről, akkor a képességével próbálja megóvni magukat az ellen.

Kane
Támadásba lendülök, de addigra már teljesen hiábavaló, ez a csata ennél sokkal magasabb szinteken zajlik, rajtam semmi nem múlik. Végül már csak az egyik fedezék mögött állva figyelem Apokalipszis és Galactus harcát. Nem hittem volna eddig, hogy hasonlót valaha is megélhetek, számítottam rá, hogy előbb meghalok egy ilyen csata során, még ha elég erős is vagyok. Végül a robbanás után, különböző más realitásokat látok magam előtt, különféle világok, különféle törvényekkel, ez alátámasztja azt amit a multiverzumról feltételeztem eddig. Végignézek a két egymással szemben álló oldalon, és próbálom felmérni a helyzetet. ~ Apokalipszis halott, egy lovast sem látok a közelben, ők is meghalhattak a csata során, így csak én és egy másik főpap maradtunk az első rangban. De még nincs minden veszve, sőt ellenkezőleg, ez csak újabb lehetőségeket jelent. Az első lépés, hogy meg kell erősödni, a mostani veszteségek után. Visszavonulhatok Chicago-ba, ez a város már elpusztult, de ott én irányítottam eddig is. A másik főpap más területeket irányíthat, így nem esik szét a meglévő mutáns sereg.
Náhkôhá'e-ra nézek, biccentek neki, majd jelzem, hogy szólni akarok. Szavaim a nem csak a főpapnak, de az én oldalamon álló mutánsoknak is intézem.
- Ennek a csatának már vége. Itt mindenki bizonyította, hogy elég erős és méltó arra, hogy életben maradjon a világ törvényei szerint. Megparancsolom, hogy a megmaradt erők egyelőre vonuljanak vissza.
Nem akarok még több embert veszteni, ha most összecsapunk az X-Men-el, az Atlantiszi királysággal és az Asgardiakkal, Apokalipszis és a Lovasok nélkül az végzetes lehet, nem akarok mindent elveszteni ami most a kezembe került. Figyelem Náhkôhá'e, feltételezem egyet fog érteni velem.

Ramirez
Nem kell támadástól tartanom, így enyhítek a védelmemen. Ahogy figyelem a csatát jövök rá, hogy felesleges menekülőutat keresnem, vagy odarohannom a csatatérre, ezek az események messze felettem állnak. Így csak messziről figyelem a két óriás csatáját, két olyan entitás csap össze, akik minden világban az egyik legnagyobb erőt képviselik a Földön. A fény elvakít, alkarommal takarom el a szemem, majd a robbanás után már máshol találom magam. Azonnal felmérem a terepet és rájövök, hogy ez még mindig ugyanaz a valóság, csak az események hatására átíródott.
~ Nem sokkal egy ilyen meghatározó esemény előtt érkeztem ebbe a világba, ez nem lehet véletlen. Viszont most Apokalipszis nincs többé, új világ fog létrejönni és már tudom, hogy választásom is van.
Észreveszek néhány személyt, akik az én világomban is léteznek és valamilyen szinten ismerem őket, de mind kicsavart, eltorzult mása az én világomban lévőnek. Kifújom a levegőt és kiengedem a feszültséget. Ezen már nem lepődök meg, ez az egész világ kifordult, de el kell fogadnom. Szemben magammal látom az X-Ment, felgyorsítom magam és odarohanok hozzájuk. Ha odaértem feltartott kézzel jelzem, hogy a szándékai nem ellenségesek. Majd onnan figyelem tovább az eseményeket, ha valaki felfigyel rám, felé fordulok és előre tisztázom magam.
- A saját világomban a ti oldalatokon álltam.
Többet nem mondok, most még felesleges lenne.

/ Náhkôhá'e /

A lupin rendesen szétcincálta a gépet. A karjai csapásával megrongálta a felületét, aztán a belsejét is. Galactus sem tudott semmit tenni, de a győzelem mégsem jött el, illetve nem úgy, ahogy várták. A Nagyúr és a legendás lény összecsaptak, beleremegett a világ. Náhkôhá'e megint látta azt az énjét a másik világból, ahogy medve formájában, majd szellemalakban közlekedik és még több világ megjelent. Az egyikben egy emberi hadsereg csapott össze néhány fiatal mutánssal, a másik kettő még ismeretlenebb volt az indián számára.
A robbanás után pedig mintha ezek a világok egyesültek volna és lakóikat összeöntöttük volna egy csuporba, úgy telt meg a hely különböző lényekkel. A lupin a Nagyúr alakját nézte, de amikor egyszerűen szétfújta a szél, azt nem tudta hova tenni. Galactust legyőzte, az erejét elvette, de az az erő őt magát is elpusztította. Erősebb volt, mint Galactus, de nem volt erősebb, mint az a világpusztító erő, amit a lilafényű hordozott. Egy birodalom vége, egy korszak vége jött el. A lupin látta számtalan társát és számtalan idegent is mellettük. Az átalakult másik Főpap, Kane hamar átlátta a helyzetet és volt is gyomra ahhoz, hogy ne harcoljon tovább, hanem visszavonulót fújjon.
Náhkôhá'e számára ez már nehezebb volt. Annyira utálta az embereket, hogy legszívesebben most is nekiesett volna néhánynak, de megpróbált uralkodni magán. A Nagyúr elpusztult, de a Főpapok közül még maradtak. Láttah Wrightot is, akit egyáltalán nem kedvelt az ide-oda csapódás miatt. Megbízhatatlannak tartotta, aki bárkit bármikor hátbaszúrt, ha kedve tartotta. Valószínűleg most, hogy a birodalom megdőlt, megint melléjük áll, mert neki muszáj mindig renegátnak lennie. A medvealak egy rövidebb szózatot intézett a seregéhez:
- A bolygónkat fenyegető veszélyt elhárítottuk. Közös erővel sikerült ezt megtennünk. Noha veszteségeink hatalmasak és számos kiválóság hagyta itt ma az élők világát, mi bizonyultunk erősebbnek. További parancsig mindenki pihenjen és nyalogassa a sebeit, de ésszel!
A lupin figyelte az ellenséget. Ha bárki támadni készült, azonnal kitért és igyekezett leteríteni az illetőt, intve a seregnek, hogy azok is kövessék. Ha nem történt ellenséges megmozdulás, akkor várt és gondolkozott. Fejben már kereste a helyét az új világban. Egy kis birodalmat megtarthat magának, ha elég ügyes és okos. Mindig tudott hatni másokra, ezért lett népszerű énekes, majd Apokalipszis ceremóniáit vezető Főpap.

Teddy:
Először nehéz összerakni a képet, emlékszem... Sok, nagyon sok dologra, egy egész életre ami mögöttem áll, s egy másikra is melynek közelebb kéne hozzám állnia, de mégis úgy érzem, hogy mind a kettő ugyan úgy a részem. Furcsa érzés, nem tudom meghatározni, melyik vagyok? Abban sem vagyok biztos, hogy miként kerültem oda ahol éppen vagyok, noha a robbanás képe, az utolsó vakító fény élénken él az emlékezetemben, mégsem tudom, hogy mi sodorhatott pontosan a romok közé, melyekből kilépve talán pont képes vagyok végignézni ahogyan Apokalipszis szobra elporlad. Valaminek vége, még én is érzem ahogyan a kellemes meleg szellőt is az arcomon, melyek mosolyt csalnak arra, nem volt rég, s mégis... Egy részem örvend az érzésnek, ismét, mit egyszer elvesztettem most visszakaptam, ismét érzem a világot mely körülvesz és jobban érzem magam így, lehet, hogy valahol erős voltam és nem volt fal amely az utamba állhatott volna, de ezt nagyobb ajándéknak érzem. Őszinte mosollyal az arcomon tekintek végig a tömegen mely jelen van, majd pedig a többieken. Wandán és Hellstormon természetesen megakad a tekintetem, valahol keserű a látvány s mégis ujjongok mert a lánnyal ismét találkozhatok, nem értem miért, ahogyan ezelőtt sem értettem sosem, máshonnan pedig örülök, hogy Hellstorm életben van és hogy ismét így látom őket, így a mosolyom továbbra is töretlen s őszinte ahogyan visszaterelgetem tekintetemet a mutánsokra s egyéb összegyűltekre, s végül ahogyan elindulok egy irányba és valahogy Jonah mellett kötök ki.
- Azért egész szép menet volt, Holocaustnak kemény állkapcsa van. - Ahogyan eszembe jut a fájdalom kissé megmozgatom a csuklómat, kellemetlen, mégis csak pár pillanatig vigyorogni tudok a dolgon, de nem tiszta hogy mi volt utána, ez is kissé homályosan rémlik, a fájdalom viszont erős, korábban még nem volt alkalmam oly mértékben tapasztalni.
- Kösz a segítséget. - Ezen szavak nem egészen tiszták, hogy honnan jöttek, egy másik életre vonatkoznak inkább, de a magaméhoz is illik, ha pedig úgy látom hogy zavarja a társaság, némán mosolyogva nézek magam elé a tömegre. Sikerrel jártunk? Igen, s mégsem. Bánom? Nem, csak élvezem hogy ismét érzem a nap kellemes melegségét a bőrömön és hogy tudom milyen érzés mosolyogni.

Nagy Testvér:
Nem vagyok benne biztos, hogy miként kerültem oda ahol vagyok, az utolsó konkrét emlékem, hogy valakit cipelek, olyan elmeállapotban amely rám... Nem jellemző, finoman szólva, undorítóan viselkedtem, megbántam hogy embereket öltem, BAH! Mindenesetre is, a képszakadás után itt állok, Apokalipszis nincs többé, a háború pedig úgy tűnik értelmetlenné vált. Új kezdetek időszaka ez, olyanoké melyeket ki kell használnom. Egyenlőre béke uralkodik, senki sem tudja, hogy miként alakulnak majd a dolgok, de ez biztos, hogy nem lesz tartós állapot, évekig elhúzódhat, de előbb-utóbb lesz egy újabb háború, én pedig ott leszek, most azonban ideje visszatérni a mindennapi elfoglaltságomhoz, lassan, még nem most, ha most megtámadok valakit az túlzottan feltűnő lesz s a későbbi gyilkosságaimat fogom vele akadályozni, így lényegében a hozzám legközelebb lévő röpképesnek látszó mutáns felé veszem az irányt, amennyiben szárnyakat látok valamelyiken vagy elérhető magasságban lebeg, megérintve lopok az erejéből, s amint szárnyaim nőnek, vagy érzem magamban a repülés erejét, elemelkedem a földtől s egyenlőre ismeretlen irányba lehetőleg minél messzebb repülök a tömegtől, s bár pár pillanatra még visszafordulok a levegőben, de amennyiben valóban semmi érdekes nem történik ami indokolná hogy maradnom kell, úgy végül repülök tovább, egyenlőre minél messzebb a hatalmas tömegtől, hogy nyugodtan gondolkodhassam azon, hogy miként akarom folytatni a ténykedéseimet.

előzmény itt:  x-erőd

Kardfog:

A dolgok felgyorsulnak. Hallom az exonim csövének, fordulásával járó, neszt, a katonák kiáltásait haláluk előtt, és a főnix üvöltését. Bár a halálsikolyok zene voltak a füleimnek, de a másik két hang már kevésbé. Hallom ahogy mögöttünk Rachel a földre esik, biztosan túlerőltette magát. Ezek után pedig nem hallottam mást, csak egy fülsüketítő robbanást.

Furcsa érzés fog el, és elvakít a fény.
- Mi van? Hogy is láthatok egyáltalán fényt?
Teszem fel a költői kérdést, majd lassan elmúlik a fényt és meglepve tapasztalom, hogy látok, újra látok. Amit pedig látok az vegyes érzelmekkel tölt el. Látom az elporladó apokalipszis szobrot, a többieket és egy számomra ismeretlen, de mégis ismerősnek ható világot. Tán túl sok idő töltöttem abban a realitásban, ezért felejthettem el ezt a helyet, ha egyáltalán innen kerültem át. Mindenesetre érdekes lesz újra felfedezni a világot, és most, hogy újra látok, már semmi sem akadályozhat meg benne.
Végignézek a tömegen, látom Améliát elmenni, majd a többiek keresésére indulok. Amint meglátom, hogy Jonah újra fiatal kissé nagyobb ívet teszek le, hogy ne szúrjon ki, emlékszem, hogy milyen volt a srác régen és nem lennék a rabszolgája az fix.
~ Az eltelt évek gyökeresen megváltoztattak, már nem vagyok az aki a legapróbb ingerlésre is nekiugrik a másiknak, de még mindig élvezem a gyilkolást, talán ettől az érzéstől sosem szabadulok majd de kit érdekel. Újra erős vagyok és látok, bár vakként sem voltam béna, de azért mégiscsak jobb a saját szemeddel látni a dolgokat, mint az orrodra és a füledre hagyatkozni.
Vonom le a következtetést miközben odamegyek Skalátékhoz.
- Jó látni, hogy mind egyben vagytok
~ Ezt nem bírtam kihagyni.
- Ki a barátod?
Kérdem miközben az ismeretlen fickóra mutatok.(Teddy és ha Hellstormot se ismerem akkor vegyétek többesszámnak a kérdést.)

folytatás: az új kalandon ha elindul.

S olybá tűnt, hogy a háborúnak ezennel tényleg vége s nem fog az ellenség sem támadni. Egyetlen nyugtalan gondolatom maradt, hol volt Stephanie? Tudtam, hogy Apokalipszist választotta új urául, s kizárt volt, hogy ne lett volna itt, hol minden történt. Már csak a hatalma megszilárdítása érdekében sem távozott volna, csak feláldozta volna királyát, hogy minden az övé legyen s mégsem láttam. Reméltem, hogy életben van s nem távozott lelke Hela-hoz, vagy Valhalla-ba. Oly nagyon szerettem volna megmenteni őt s helyrehozni, mi atyánk miatt történt vele. Kissé távolabb kutattam mint a többiek voltak, mikor megláttam valakit a földön.
< - Nem! – jajdultam fel. >
Egy pillanatra megremegtem s közelebb léptem, oly ismerős volt s imát mormoltam az ősi istenekhez, hogy ne ő legyen. A hosszú szőke haj, a testfelépítés, szívembe s lelkembe jeges fájdalom hasított.
< - Nem! – szóltam immáron hangosabban. >
Lábaim maguktól indultak a fekvő felé s mikor közelebb értem gyanúm egyre erősebb volt s szívembe már félelem is költözött. Nem is volt tudomásom arról, hogy ismét életben van. Az utolsó néhány lépést már mintha nem is saját lábaim vittek volna oda úgy tettem meg, S végül meg pillantottam az arcot s az üveges szemet. Nem, nem, nem! Azonnal megismertem őt, nem lehet, arcomon végigfolytak a könnyeim.
< - NEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEM! – sikoltottam fel. >
Nem tartott meg lábam s zokogva rogytam le Jonathan teste mellett, még melegnek éreztem a testét, nem volt oly régen halott. Végigsimítottam gyengéden az arcán s magamhoz szorítottam, miközben hangos zokogtam s úgy tartottam őt s a könnyeim, mik az arcára folytak a vért is lemosták róla.
< - HEELAAAAAAAAAAAAAAA! – üvöltöttem nővérem nevét sírva. – Nem teheted ezt, nem veheted el őt újra! Nem teheted! >
A főnix… visszahoztam őt s nem tudtam róla. S ő mint mindig újra asszonyáért s szerelméért áldozta életét. Eljött hozzá s megölték. Éreznem kellett volna, mikoron először a kardja tört el s most itt tartottam élettelen testét a karjaimban. Mit vétettem ellenetek ősi istenek? Miért kellett ezen a napon mindent elvennetek tőlem, mi oly fontos nekem?

//Folytatás: Királyságok//

Wanda megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy mindenki visszavonulót fújt, ahogyan Hellstorm átölelte hozzábújt, csak azt nem tudta, hogy miként mondja meg neki, hogy lett volna egy gyermekük, akit elvesztett. Jonah szavaiból rájött, hogy a fiú nem emlékszik arra a másik életre, de még maga sem nagyon értette, hogy miként emlékezhet. A történelemből tudta, hogy meg kellett volna halnia azon a napon ott, de túlélte és a világ kifordult. Eddig két évnyi emléke volt csupán, most teljesen új életet kapott emlékek miatt. Végül Kardfogra nézett, aki megérkezett oda hozzájuk, egy pillanatra megakadt, ahogyan nem ismerte meg a férfi Teddy-t, de végül eszébe jutott, hogy nem látta őt emberként.
- Ő Teddy – mondta. – Így nézett ki mielőtt Nemesis megölte és elpusztította a testét.
Mikor kiderült, hogy ők is elfogadják Lyron meghívását, hogy oda menjenek a Királyságokba, csak egyetlen kérdése maradt, ezzel kapcsolatban kicsit rossz érzése volt.
- Mi lesz Genosha-val? – kérdezte. – Hiszen azaz otthonunk.
A felsikoltó Halla-ra nézett és keserűen sóhajtott fel.
- Úgy tűnik a mai napon az istenek vesztettek a legtöbbet és mi halandók nyertünk - ekkor nézett a megérkező Andrew-ra. - Örömmel látunk, ha tényleg velünk tartasz.

//Hellstorm-ra emlékszik Kardfog.//
//Folytatás: Új-Valhalla//

A csapatok lassan rendeződtek, kialakultak, elvonultak vagy épp tanakodtak. Wright csak távozott, de nem derült ki, hogy mire készül. Talán arra, amire a lupin is. A medvealak saját kis uralmi zónát akart kialakítani. Változásokat érzett a testében, amiket nem tudott egyelőre hová tenni. Az erőkisülés Apokalipszis és Galactus összecsapásakor őt is mellbevágta. Realitások találkozásának és ütközésének volt a tanúja emellett. Abban biztos volt, hogy nem akar a gyönge énje sorsára jutni, amit a másik valóságban látott egy rövid ideig.
Kardfog az X-Mennel paktált volna le, a Varázslónő egyik papnője pedig parazitákat emlegetett. A lupinezt jó megnevezésnek találta, hiszen a paraziták igen erősek, jók a túlélésben. Erkölcsileg persze értette a szó jelentését, miért ne értette volna? Millert sosem szerette és nem nézte jó szemmel azt sem, hogy Apokalipszis maga mellé vette. Ettől függetlenül elfogadta, mivel erősnek bizonyult annyira, hogy még a Nagyurat is levegye a lábáról és gyermekeket szüljön neki. Az eljövendő világban valószínűleg újra nagy szerepet akar majd a nő, ha nem a legnagyobbat.
Náhkôhá'e még figyelt, hogy mi történik. A szánalmasan zokogó és kiáltozó Thorhallát a gyász és a megemllékezés pillanatában legszívesebben összeroppantotta és lefejezte volna. A figyelmét azonban a mozgolódó robotok keltették fel. A megmaradt mutánsokhoz szólt:
- Mutánsok, férfiak, nők, gyermekek és többszörös identitásúak! Itt az idő távoznunk, erőt gyűjtenünk és gondolkodnunk. A jövő a miénk, az erőseké. Együttes erővel felépítjük és nagyot harapunk belőle. Kövessetek! Szemetek legyen elöl, hátul és mindenütt. Aki megtámad minket, azt elpusztítjuk.
A lupin ezzel el is indult. New Yorkot el akarta hagyni. A népét olyan területre akarta vezényelni, ami messze volt innen, jól lehetett védeni és ahol egy saját birodalmat alakíthatott ki velük. Tudta, hogy főleg az állatias mutánsok fognak hozzá csatlakozni és ők maradnak meg mellette, mert érzik a dominanciát és a vezérhím után mennek. Ha a Pusztítókkal mégis kellett foglalkozni, akkor a sereg mindent meg fog tenni és persze ő maga is, ebben bízott.