New York

Nem túl sokatmondó a megmentő csapat, és amit mondanak, az is zavaros egy kissé. Itt van ez a Slade nevű... Pasas? Ő lenne az elkövető? Aki a merényletet intézte a kórház ellen, és aztán ellenem küldte az embereit... Slade. Nem ismerős a neve, sosem halottam még szerintem, úgy tűnik, felbosszantottam valakit, méghozzá a tudtomon kívül. Na jó, nem mintha ez olyan elképzelhetetlen lenne, de mindegy is! Amint kipihenem magam, és újra erőm teljében leszek, eltaposom majd.
A hosszas futás nagyon kifáraszt, egy idő után már menni is alig bírok, így jól jön, mikor a csuklyás férfi felemel, és tovább fut velem. Nem mondanám, hogy kényelmes, de legalább nem fáradok tovább, és kicsit ki tudom magam fújni. Mikor aztán a csatornafedőhöz érünk, amin ki kéne másznunk, lekászálódok a karjából, hiszen ez azért még az ő erejét is meghaladná gondolom. Felmászok a létrán, és óvatosan kikémlelek a nyíláson, majd felmászok, ha nem látok semmi veszélyforrást, amivel esetleg már harcol is a nő éppen, vagy még nem vette észre. Végeredményben nekem elég annyi, hogy egy oldalon állunk, ennél több most egyáltalán nem kell.

A további futást ugyan úgy nem bírom szintidőn belül teljesíteni, mint eddig, úgyhogy továbbra is az erős férfiak segítségére bízom magam - csak el ne röhögjem magam. Erőm teljében még csak futnom sem kéne, egy pillanat alatt suhanhatnék a város fölé, és pusztíthatnám el az ellenségeimet. De most nem vagyok rá képes.
A raktárhoz érve boldogan veszem tudomásul, hogy nem kell tovább menekülnünk, sőt, még élelmet is kapunk. Mohón veszem magamhoz az ételt és italt, és az egyik matracon foglalok helyet, hogy magamba tömjem az adagomat.
A kopogás hallatára körülnézek. Ez a raktár inkább búvóhely, valamiféle titkos bázis lehet, bár eléggé lepukkant, de legalább nem figyelemfelkeltő. A belépő személyek viszont annál inkább. Hellstorm és Teddy, a korábbi mágikus plüssmackó, akit az a kontár tett emberré. A harmadikat nem ismerem, de gyanítom, hogy hasonló lehet a hozzáállása a dolgokhoz.
-Hát itt vagytok! Ti is azért jöttetek, hogy segítsetek? Tudtam, hogy meg fogjátok érteni, hogy nektek akartam jót!
Ahhoz túl fáradt vagyok, hogy felpattanjak, és egymás karjába borulva örüljünk, de a lényeg, hogy ők is itt vannak, és bárkik is ezek a maszkos alakok, az biztos, hogy ők is be vannak szervezve. Látom, nem lustálkodtak a többiek, amíg én gyengélkedtem.

A fogadtatás eléggé... Vegyes. Teddy a tőle megszokott stílusban üdvözöl, ami elég nevetségesen hat egy emberi testben, de hát... Mikor is nem volt ő nevetséges? Hellstorm viszont... Na jó, mit szépítsem? Nem vagyok hülye, meg akar támadni, akármiért is - valószínűleg egy kicsit mérges, hogy nem ő kapta a Főnix erejét. De nem lehet mindenkiből isten, nem igaz?
Ami azt illeti, most éppen belőlem sem, a képességemet nem tudom használni ilyen állapotban, ezért visszavonulót fújok. Hátrálni kezdek, Mich pedig hű társként a bajban, elém veti magát, és elvakítja a férfit. Még a pörölyös fickó is közbe akar lépni, szóval úgy tűnik, az én oldalamon is állnak páran. Lanyha hátrálásból menekülésre váltok, és a megmentő csapatom tagjai mögé húzódom. Öten vannak, talán egyenként nem érnek fel Hellstormhoz, de együtt lenyomhatják. És ha már ennyit fáradoztak a megmentésemmel, akkor nem hiszem, hogy most hagynának meghalni.
-Ne akard, hogy használjam a Főnix elsöprő erejét! Megteszem, ha kényszerítesz rá, de abban nem lesz köszönet! - Üres fenyegetésnek megteszi, míg besietek a többiek mögé.

Hellstorm láthatóan nem ijedt meg tőlem, úgyhogy kénytelen vagyok a társaimra hagyatkozni, akik viszont...
-Gyávák! - Kiáltok rájuk, aztán elakad a lélegzetem. Látom Hellstorm eltorzult arcát, ahogy dagadnak az erek a nyakán, nem az erőlködéstől, csak a dühtől. Elpusztítani az X-Ment? Én soha sem tettem ilyet, csak Apokalipszist akartam megállítani, megölni őt, hogy visszaszerezzem a társunkat, akit elrabolt. Hogy-hogy nem érti meg?
Ahogy fogy a levegőm, a bőröm egyre feketébbé válik, és az orvosi ruha eltűnik. A szemembe omló haj már nem egyszerűen kormos, hanem füstszerű. Mi történik velem? A világ megváltozik... Vagy csak én? Egy pillanatra minden tisztává válik, a kontúrok annyira élesek, a fények olyan erősek, mintha nem is a valóság lenne - túl valóságos. Egyedül vagyok - egyedül Hellstrommal szemben és egyedül a fejemben is. Mindent annak látok, ami valójában.
-Én... Nem... Ártanék... A Főnix... Tette... - Hörgöm valószínűleg alig érthetően.
Talán az utolsó szavak, amik elhagyják a számat, és bár az oxigénhiány miatt már kezd elzsibbadni minden tagom, fájni a szemem és a fejem, mégis úgy érzem, hosszú idő óta ez a legtisztább pillanatom. Látom, ahogy lepereg előttem az elmúlt hónapok filmje, a űrkabin, amiből a Holdat bámulom, a hosszú hónapok, amiket a börtönömben töltök, aztán a meghibásodás, a zuhanás, és a becsapódás... Amit valahogyan túléltem. De már nincs jelentősége. Már semminek sincs. Nincs erőm megváltoztatni semmit. Még a saját sorsomat sem, nem hogy a világét. Ez már a vég.

A közelebb sétáló Teddy körvonalai elmosódnak, szavait már csak halk zizegésnek hallom, így fogalmam sincs, mint mondhatott, de néhány másodperc múlva végül szabaddá válik a nyakam, én pedig a földre rogyok. Kapkodva veszem a levegőt, de hörögve, még ha nem is fulladtam meg, komoly sérülésen ment át a torkom, és biztosan sok idő kell majd, míg teljesen rendbe jön. De legalább élek.
Görcsösen kapaszkodom ebbe a valóságba, az életbe, a színek és formák élénkségébe, az igazságba, amit érzékelek, de érzem már, hogy az adrenalin szint zuhanásával én is visszaesek valahová.
Teddy térdel mellém, és a kettes számot mutatja. Hörögve válaszolok neki kisvártatva.
-Köszönöm.
Érzem, hogy odabent nem tombol semmi, nincsen bosszúálló Főnix erő, még a saját mutánsképességemet sem érzékelem.
-Mi történt velem? - Kérdem elfúló hangon még talán utolsó tiszta pillanataim egyikében a többiektől, és fekete kezemet emelem fel, majd végigsimítok füstszerű hajamon. - Miért nincs meg az erőm?
Közben elfogadom Teddy segítségét, hogy felálljak, bár remegő lábaim nem nyújtanak biztos támaszt, így továbbra is ránehezedek az egykori őrült plüssmackóra, hogy megtartson.

Egy másodlagos mutáció? Kiütötte az elsődlegest? De vajon mi idézhetett elő ekkora változást? Csak nem a... De mintha hirtelen kiment volna a fejemből a válasz. A képességeim eltűntek, ezt értem, de attól még nem vagyok egyedül.
-Nem bizony - szólal meg a Főnix, de úgy hallatszik, mintha csak Deadeye-nak helyeselne.
Szóval most már más az erőm. De micsoda? Gondolom nem csak annyi, hogy fekete a bőröm, és füstös a hajam. Bizonyára van valami képességem. Elvégre... Lezuhantam az űrből. Nem kórház volt, átvertek valahogyan. Lezuhantam egy kabinnal, ami lángolva omlott darabokra körülöttem... És túléltem. Akármi is a képességem, biztosan nem gyenge. Ez egy kissé megnyugtat, de jobb lenne, ha tudnám, miről is van szó pontosan, és hogyan tudom használni.
A gondolataimba merülve kicsit lemaradok a taktikai megbeszélésről, Próféta szakítja félbe Horror Showt, és a merengésemet is. Templom, igen, meg akarják ölni Slade-et. Apokalipszis leszármazottját. Akármennyire is állt feje tetejére a világ, az biztos, hogy, Apokalipszis még mindig az ellenségem, akárcsak a leszármazottai.
-Én is segítenék... Bár szükségem lenne egy kis pihenésre... A fegyvereim is kellenének... Mert a képességemet sem ismerem még.
Oké, ez pont úgy hangzott, mintha azt mondtam volna, segítenék, de nem tudok. Össze kell szednem magam először, úgy le vagyok gyengülve, hogy még az idáig tartó futást sem bírtam ki, így képtelen lennék harcolni. Hiszen még mindig Teddyre támaszkodva tudok csak állni!

Hellstorm folyamatos sértegetéseit és fenyegetéseit eleresztem a fülem mellett, felesleges lenne ilyen miatt idegeskednem, láthatóan nincs meg a vér a pucájában - különben megtette volna, amit kell. Igaz, a torkomban még érzem a nyomást, nehezen nyelek, és valószínűleg mostanában csak pépes cuccokat fogok enni, de ennél több is veszett már.
Teddy pörgése és vidámsága kicsit visszaönti belém a lelkesedést, és a szupercsapat sem akar kispadra küldeni, nekünk is szántak munkát.
-Együtt dolgozhatunk, mint a régi szép időkben - jegyzem meg Teddynek egy halovány mosollyal.
A többiek versengésén, hogy ki fog előbb meghalni, már nem nagyon mulatok, jobban érzem magam, de azért nem annyira, hogy ekkora önbizalmam legyen. Addig nem, míg vissza nem szerzem az erőmet, vagy meg nem tudom tanulni használni ezt az újat. És persze a Főnix sem akar segíteni...
Indulás előtt a szétdobált ruhák közül kerítek egy cipőt, nadrágot és valamiféle pólót, valamint magamon hagyom Mich kabátját, ennek zsebébe rejtem a lézerfegyvert. A többiekkel együtt indulok el, immáron a saját lábamon, Teddy mellett haladva, és tartva a tempóját. Tele hassal már kicsit jobban megy a dolog, úgyhogy gond nélkül érünk el a kiszemelt épületig.
-Oké, ez lenne az? Elég nagy, átlátható tér, nem lesz nehéz kiszúrni, ha valaki közelít, és a zajokat is könnyű meghallani. Hogyan fogunk nektek jelezni, ha baj van? Gondolom a lézerfegyver lövése kicsit túl feltűnő lenne...
Felmérem a teret, és megnézem, hol lehet jól elbújni egy betonkocka mögött, ahonnan belátni az egész helyet - vagy legalábbis a felét, felosztva Teddyvel. Ezen kívül körülnézek, hogy vannak-e térfigyelő kamerák, a végén még minket figyelnek meg, miközben azt hisszük, hogy mi figyelünk.