Királyságok

A hetekig tartó kutatás végén Lyron, Thorhalla, Doria, Thor-vell, Gorgon és Donald otthonra leltek az ősi atlantiszi városban. Ez az Antarktiszon áll, így még Halla is otthon érezhette magát a jeges végtelenben. Annak három népe az Uhari, a Chordai és a Mala, mind rengeteget vesztett Apokalipszis pusztításaiban. Így a népek nyitott karral várták a trónt jogosan kérelmező Lyron királyt. Mára a családok teljesen beköltözködtek. A város két részből áll.
A jégréteg feletti királyság:

És a víz alatti része:


Lyron és Halla lakosztálya a kettő között fekszik. Akárcsak Doria, Thor-vell, Gorgon és Donald szobái is.

A három faj:
A békés Uhari, az építők. Humanoid hallények, akik gyorsan tanulnak.

A vad Chordai. A vízisiklókra emlékeztető nép, büszke harcosok.

És a kemény Mala. A ráknépség, akik elégé visszavonultan élnek a legtöbben még nem Atlantiszon, hanem körülötte lévő barlangokban élnek.

//Előzmény: Utópia//

Egy újabb hosszabb felszíni séta s felderítés után tértem vissza a városba. Szerettem azt a jeges s hideg helyet odafent. Asgard hegyeire s az otthonomra emlékeztetett, illetve még Jotunhiemre. Még mindig képes volt lenyűgözni e hely, hogy milyen csodásan nézett ki, noha egy Asgardi várost hagytam hátra mikor eljöttünk Utópiáról. Fél év s még mindig semmit sem tudtam Stephanie-ról, hogy merre lehet, s miket tesz. Túlélte-e egyáltalán a főnix eljövetelét, noha magamat ismerve minden bizonnyal. Hónapokkal korábban nem hittem volna, hogy családot fogok találni s úgy véltem, hogy Donald s én ketten leszünk sokáig, de aztán előkerült a fiam s utána a király. S lassanként én is képes voltam még magammal is megbékélni, noha a legfontosabb dologról nem mondottam le sosem. A népem s Asgard élni fog újra s megmentem a népemet, újra aranykort akartam elhozni számukra. Noha nem sikerült mindeddig hírt kapnom arról, hogy bárki is feltámadt volna mikor a főnix halálát lelte. Mégis megkönnyebbülés, hogy nem öltem meg a nővéremet s nem borítottam fel a köröket, mikor még képes voltam visszafogni Helheimben a Főnixet, noha Einar-t nem láthattam s azzal minden esélyem elszállt, hogy áldását s megbocsátását kérjem. Miután visszaértem a városba a fegyvereimet letettem egy biztos helyre s utána elindultam, hogy Donaldot meglátogassam, a reggeli felderítés miatt ma még nem is volt alkalmam látni őt.

Beérve a gyermekek szobájába nem várt személy fogadott ott. Annak ellenére, hogy háttal állt az illem szerint lehajtott fejjel hajoltam meg térdeim behajlításával pukedliszerűen.
- Felség! – mondottam.
Odasétáltam a nevelt fiamhoz s letérdeltem mellé, ott hol éppen játszott az utópiáról elhozott játékaival. Oly gyorsan nőtt s mennyire örültem volna, ha az atyja s az anyja vele lehetne s ők foglalkozhatnának a fiúkkal. Nem mintha bántam volna, hogy ezen sors rám maradt, de tudta, hogy nem én vagyok az igazi anyja s hiányolta gyakran a szüleit is. Segítettem neki építkezni a játékkal s csak akkor néztem fel, mikor Lyron megszólalt, még nem álltam fel a gyermek mellől, csak mikor megfordult s rám nézett. Közelebb léptem hozzá, de jó néhány lépésnyire megálltam tőle. Értettem, hogy miként érez, hisz jómagam is hasonló helyzetben voltam s otthon is volt ilyen.
- Milleniákkal ezelőtt az asgardok háborút indítottak ősi ellenségeik Jotunheim népe ellen, atyám az ottani király fia volt, egy jégóriás. Odin nem ölte meg, magához vette s sajátjaként nevelte, bízván benne, hogy egyszer békét hoz a két nép között. Ott nem sikerült, de itt megvalósult szemeid láttára.
Felsóhajtottam, én mit meg nem adtam volna azért, ha bárkit, hacsak bárkit találok, legyen az óriás, elf, törp, ván, vagy asgard. Bárkit, csak élt volna valaki még a Kilenc világ népei közül, kik nem a midgardiak.
- Az a múlt volt felség s már nem létezik többé – folytattam. – Régen leányod sem lehetett örökösöd s most igen. Az ősi fajok is tudták, hogy ellenségek s mégis örömmel fogadtak téged s gyermekedet. Szükségük van rád, s neked is rájuk, ne érezz bűntudatot a miatt mit megtettél azért, hogy népeitek fennmaradjanak. Mindkét fél túl sokat vesztett ahhoz, hogy a régi nézeteket vallhassátok.
Végül gyengéden mosolyodtam el.
- Az egy igencsak erős s félelmetes sügérraj lesz – feleltem. – Kiknek nem kell tartaniuk ellenségeiktől. Mert vezetőjük erős s ezáltal ők is azzá válnak.

A kézcsók után jómagam is elmosolyodtam.
- Felséged túloz – feleltem. – S ebben a kérdésben nem értünk egyet, nélkülem is ugyanolyan jól boldogulnál, mint úgy, hogy itt vagyok melletted.
Most én néztem ki a városba s arcomról eltűnt a mosoly, s gondterheltség lett rajta úrrá. Óvatosan húztam el a kezem az övéből s mellette ellépve az átlátszó falhoz léptem, hogy én tekintsek le a városba.
- A fiam még mindig nem talált semmit – szóltam. – Egyetlen túlélőt sem a másik nyolc világból.
Nem tagadhattam, hogy némi féltékenységet éreztem mikor itt voltam, itt voltak túlélők, még ha ez olyan helyzet is volt, mintha én törpöket s elfeket találtam volna. De még azért is bármit megadtam volna az ősi isteneknek.
- S még mindig nem tudok semmit sem Stephanie-ról sem, mintha csak köddé vált volna.
Ő volt a másik, mi, ki aggasztott. Jobb örültem volna, ha még a Főnix erővel nézhettem volna szembe, hisz a hatalma oly nagy volt, az én erőmmel, mit elorozott tőlem. S míg távol volt magamat sem éreztem egy személynek, vhaj lesz ez másképp s megszokom, hogy a lelkem még egy része tőlem távol van?
- Jártam ma odafent őrjáraton, minden nyugodt s biztonságos. Oly érzés, mintha Asgard hegyei, vagy Jotunheim lenne – mosolyodtam el bánatosan.

Kissé összerezzentem, mikor a vállamhoz ért s anélkül, hogy rá emeltem volna tekintetem tettem rá kezem az övére. Hálás voltam szavaiért s:
- Minden vágyam, hogy így legyen, imádkozom az ősi istenekhez ezért.
S mi Stephanie-t illette, nem értette, hogy is érthette volna meg, hogy mit a halandó énem tesz, oly tettek, mintha én magam cselekedtem volna. A részem volt, oly módon mit Midgard egyik népe sem érthetett meg. Már épp hangot adtam volna ezen gondolatoknak, mikor az ő hangja is elakadt s egy másikat hallottam meg. Csak ekkor fordultam meg s megdermedtem a szavakra. Apokalipszis a kapunkban s bebocsátást kér, nem erővel tört be?
- Odin fél szemére! – szakadt ki belőlem. – Donald maradj itt s nem mozdulhatsz ki a szobából!
Szóltam a gyermekre s elindultam kifelé az ajtón, nem törődve azzal, hogy Lyron követ-e vagy sem. A kardomért mentem, mit nem is oly messze innen tettem le s vettem magamhoz. Azzal indultam a kapukhoz, itt volt. Tudta, hogy hol rejtőzünk, mért nem támadt eddig s mit akarhat? A gyermeket, Gorgont, csak erre tudtam gondolni. Ha megérkezem s ott van Apokalipszis, hol valóban mondták a kardom egyét szegezem a torkának.
- Hogy merészelsz erre a földre lépni?! – kérdeztem dühösen. – Azok után, hogy az életed köszönheted nekünk! Távozz, míg megtehedet!

A szemeim megvillantak, mikor megláttam a két vele levő alakot. Sosem értettem, hogy mért nem lett ezekből lovas, pedig oly hű csatlósai voltak Apokalipszisnek. Egy pillanatra megremegett a kardom a szavai után kezemben. Nagy önmegtartóztatásra volt szükségem, hogy ne horkanjak, vagy kacagjak fel megvetően a szavaira.
- Megóvni? – kérdeztem vissza gúnyosan. – Nincs szükségünk rád ehhez.
Csak egy szóra vártam s vérüket ontottam volna Asgardért s a népemért, mit velük tettek. Meglepődtem mikor Lyron elém érkezett, hisz tudta, hogy nem szorultam a védelmére, miként Doria sem a fiaméra. Mi voltunk négyen a tökéletes lovasok számára. Összefogni? Miféle beteges játék volt ez, hogy a mi segítségünkért jött volna ide, kiket szíve szerint megpróbált volna ismét leigázni? Nem hittem abban, hogy létezne oly közös ellenség, ki ellen mi kellenénk, hacsak nem még mindig Stephanie-tól rettegett s tudta, hogy hol volt. De ezen esetben csalódnia kell, nem fogok ellene fellépni, nem fogom megölni őt, inkább megpróbálnám újra egyesíteni magunkat, hogy ismét egy személy legyünk. Bólintottam Lyron-nak mikor rám nézett s már épp szóltam volna, hogy menjen Hel-be Apokalipszis, mikor Doria szólt közbe. Nehezen sikerült csak meglepettségemet s megrökönyödésemet palástolni, de nem szólhattam ellene nyíltan, abban igaza volt, hogy ő a trónörökös s nekem nincs a népük ügyébe beleszólnivalóm.
- Legyen, miként a hercegnő kívánja – egyeztem bele s leengedtem a kardot s hajtottam fejet Doria irányába.

Lyron kitörése után jobbnak véltem, hogy nem szólok inkább. A családi vitákba nem volt jogom beleszólni s a fiamnak sem, ki láthatóan hölgye védelmére kelt.
- Thor-vell! – szóltam rá szigorúan jómagam is.
Nem kívántam tovább feszegetni sem pedig feszélyezni a helyzetet, így királyi vérem s származásom ellenére a megfelelő lépésszámot megtartva haladtam Lyron mögött s a fiamnak is intettem a fejemmel, hogy maradjon a közelemben. Biccentettem a királynak, mikor jelzett, hogy mi haladjunk tovább így Apokalipszisre s két szolgálójára pillantottam.
- Erre, kövessetek – szóltam nekik.
Nem szívesen hagytam a hátam mögött egyiket sem, de ez nem a helyzet volt, mikor tiltakozhattam volna, így is forrt a levegő a megérkezésük miatt. Amint beértünk a tárgyalóba a kezemmel mutattam szét.
- Foglaljatok helyet!
Egyelőre jómagam nem ültem le, csak vártam, hogy a király s leánya megérkezzenek, hiszen én is csak vendég voltam itt s nem tudtam, hogy csak hozzájuk, vagy mind a négyünkhöz érkezett-e a mutáns.

Lyron ráüvölt a lányra:
- CSENDET!
Parancsolja és keze valóbban megindul.
- Legnagyobb sajnálatomra csak a szemeit örökölted anyádnak. Ő Soha nem beszélt volna így.
Ezzel leengedte a karját. Arcáról eltűnt a düh és csak szánalom és sajnálat maradt.
- Hallgasd meg miket beszélsz, mind Apokalipszis őrült önigazolásai. Egyszer én is így beszéltem, de engem hónapokig kínzott és genetikailag formált mielőtt rátudott kényszeríteni erre. Veled csak beszélnie kellett. Ezek után még erősnek tartod magadat?
A király végleg elfordult és már nem foglalkozott a lánya szavaival.

Tárgyaló:
Apokalipszis és két kísérője leül. Bestia érdeklődve nézte Thor-vellt.
- Kree és asgardi vérvonal. Érdekes. Milyen szórakoztató kis genetikai turmix van ebben a kastélyban.
Mondja kacarászva.
- Kihalt fajok utolsó egyedei keverve. Vajon Doria hercegnő és a kis űrlény párosa miféle porontyot teremtene?
Thori már remegve nézi a férfit amikor Apokalipszis szolgájához fordul.
- Csendet.

Egyelőre minden rendben haladt, bár a király s Doria még mindig nem értek utol minket. Nem tudtam nem észrevenni. Figyelmeztetően néztem a fiamra, én nem fogok úgy kifakadni, mint Lyron tette, atyámnál volt elég időm arra, hogy megszokjam az efféle szurkálódásokat. Sőt, ez otthon mindennaposnak számított s nem is voltam oly rossz benne, sőt élveztem, még ha a gonoszabbik felem nem is volt már meg, atyám még mindig a káosz s cselszövés istene volt, így mindezek az én véremben is benne voltak, csak nagyon régen nem éltem velük, eddig a pontig, hol szükség volt rá. Bíztatóan tettem Thor-Vell vállára a kezem s utána Bestiára emeltem a tekintetem kihívóan, míg végül egy gúnyos mosoly jelent meg ajkaimon, mint már oly régóta nem.
- Látom kíváncsiságodnál már csak irigységed nagyobb – jegyeztem meg gúnyosan. – Oly gyermek születne minek létrehozásához kevés vagy s leszel mindig is halandó.
Tekintetem s hangom is magabiztosságot sugallt, mit nem csak a korombeli fölény jelentett ezzel a kettővel szemben, hanem, hogy vágytam arra, hogy szócsatát vívhassak újra valakivel. Megszorítottam a fiam vállát így próbálva őt nyugtatni s jelezve neki, hogy ez bízza rám, Apokalipszis figyelmeztetésével nem törődtem, ha engedik szavakkal mosom le a színtérről Bestiát.

A király megölelte a lányát némán. Nem mondta, hogy ő is szereti, de nem is kellett mondania. Megsimogatta a fejét és megszorította őt. A lány választ kapott a kérdésére. Az apja tudott róla. Mindenről.
- Gyere. Ideje megtudni mit akar ez a torz szülemény.

Tárgyaló:
Apokalipszis csatlósára mosolygott mikor azt Halla kioktatta. Lyron és a lánya utána léptek be.
- Gyorsan beszélj En Sabbah Nur, még mindig több okom van végezni veled, mint megkegyelmezni neked.
- Sinister?
Sinister egy holovetítőt rak le. Azon a föld bolygó jelenik meg.
- Tizenkét órával ezelőtt az Európai félsziget, amit Apokalipszis előtt Spanyolországnak neveztek egy rázkódás után a az óceánba omlott.
Mondja a férfi és a képek megerősítik ezt.
- Tizenegy millió mutáns és kétszázezer ember halt meg. Nem volt robbanás vagy földrengés. A föld szimplán úgy döntött, hogy megteszi ezt. Valaki globális méretekben manipulálja a bolygónkat. Úgy fest elsődleges célja minden mutáns és nem ember lakta terület. Azóta húsz kisebb főleg déli sziget tűnt el nyomtalanul. Az egyik a maga királyságnak egy külső őrállomása felett volt. A sziget lakatlan volt, de tökéletesen úgy zuhant alá, hogy a birtokra essen.

Csak egy pillantást vetettem a megérkezőkre a szemem sarkából s úgy tűnt, hogy minden rendben van velük, vagy legalább is, amíg ezek az események lezajlanak úgy tesznek. A képekre pillantottam s figyeltem, hogy mit is mondanak. Nem volt nehéz kitalálni, hogy miért pont ide érkeztek. Mégsem az életünkért aggódtak, csupán gyávák voltak ahhoz, hogy maguk szálljanak szembe azzal, kire gondoltak, hogy elkövette mindezt. Mennyi értelmetlen halál s mily fölöslegesen.
- Feleslegesen érkeztél nagyúr – néztem Apokalipszisre. – Én lennék a legboldogabb Midgardon, ha tudnám, hogy Stephanie merre van. Rá gondoltatok ti is, hogy ő követte el, mindenki tudja, hogy féled őt s ezért nem lett lovas, mikor kérte. Emlékszem, hogy mivel küldted el őt Attilan-ról. Félsz, hogy egy újabb Fájdalom születne, ki letaszított a trónodról. Hisz a mágiát nem uralhatod s ők sem.
Villant a szemem a két csatlósára. Noha Steph emlékein át élt csak bennem, mert még egyek voltunk s nem két személy. Letámasztottam a kezeimet az asztalra minek a másik végén Apokalipszis ült s úgy néztem a szemeibe.
- S ezért jöttél, hogy minket kérj meg, hogy végezzünk vele, de mindez nem fog megtörténni. Senki sem végezhet azzal a leánnyal, nem érdekel, hogy miket követett el. Én fogok foglalkozni vele, ha megtaláljuk.
Fel sem merült bennem, hogy más megtehette volna, nem volt korábban ily személy Midgardon, hacsak nem valaki ily erőket kapott a Főnix pusztulásakor.