13-as katonai bázis

Az idegen hajóról szerzett élőlényeket és egyéb 1-es prioritású lényeket őrző börtön.

a füstből a shiar nő emelkedik fel. Pár sebe van, de a vallató volt a legkönnyebb tetővel ellátva. könnyedén védte meg magát. A romokban szinte azonnal látja a krogent. Az, a rengés középpontjában volt. Így őt érte a legkisebb kár. A romok ironikus módon főleg a katonákat végezték ki, mert a cellák falai megvoltak erősítve. A rabok szinte mind sértetlenek, de a katonák nagy része meghalt. Sajnos a rabok így is eszméletlenek. Egy tucatnyi ember viszont már a fegyveréért nyúl és fordul a páros felé, akik olyan harminc méterre vannak egymástól.
A távolban egy hatalmas összetett gép feladja a küzdelmet, túl sok kár érte. nem képes folytatni. David Haller szemei egy év után először... kinyílnak.

A mentális világban:
Az üres sivatagban a dűnéknél unottan ül a három személy, amikor egy apró kopott, félszemű plüss maci lehullik az égből. Hosszú ideje nem látták ezt a játékszert.

A krogen nem értette, hogy mit mond Lar’syee, de a hangsúlyából és a nézéséből rájött, hogy nem ért egyet vele. Whadelac erre felmorrant.
- Megmentettelek attól, hogy élve felboncoljanak. Egy kicsit hálásabbnak kellene lenned - válaszolta a lény, de magában felröhögött. Nem kellett volna pont most leállnia önérzeteskednie. Azonban Lar'syee-re is igaz volt.
Az épület ahol tartották őket romokban hevert, sehol nem volt áram, a katonák többségét pedig maguk alá temették a romok. Jól munkát végzett, azonban még páran így is túlélték. A shiar azonnal fedezéket keres. Whadelac is így tesz. Próbál keresni egy repedést, vagy egy nagyobb törmelékdarabot és ha ez sikerül, akkor elgondolkodik.
Semmi fegyvere nincs...
Ekkor felkap egy szikladarabot, majd előbukik majd minden erejét beleadva elhajítja, célba véve az első katonát. Miután eldobja, visszahúzódik és reméli, hogy eltrafálta... És ezzel meg is ölte.

~Mentális sík(Gaia)~

A sivatag közepén ültem két emberrel, akiket nem igazán ismertem. Tudtam kik ők, de mégsem ismertem őket személyesen. Csak ültem és bámultam az előttem lévő homokot. Ebben alig van valami élet, amit hasznosíthatnék, vagy amit szórakozásomra használhatnék, hacsak nem akarok homokból teremteni valamilyen élőlényt, aminek a hátán ellovagolhatnék, vagy valami.
Ekkor a csöndet azonban megtörte valami. Lehullott az égből egy plüssmackó. Az a plüssmackó, amit ősidők óta nem láttam.
Gyorsan odamentem hozzá és magamhoz öleltem, mint egy régi barátot. Csak öleltem és nem akartam elengedni. Ha a közelemben lévő két személy el akarná tőlem venni, akkor, beleköltöztetem az élet lángját a maciba és ha az megnőtt, annak a hátára ülök és elvágtatok messzire, mivel tudom, hogy amit én keltek életre az engedelmeskedik nekem.
De ha erre nincs szükség, akkor csak tovább ölelem a játékszert, akárcsak egy kisgyerek, ami lennék.

Gaia megöleli a macit és meglátja a külvilágot. Újra Légió testében van. Mikor látja a katonákat, akik kínozták őket. Most ezek a katonák két furcsa lényre lőnek. Az egyik fedezékbe ugrik a másik egy nagyobb faldarabbal dobja meg a terepruhásokat és ezzel egyet agyon is csap.

A mentális világban:
A mentális világban a képességei nem hatnak így is egyszerű kislány marad valamiért. Ám megjelenek új személyiségek a homok dűnék árnyékából: Ezermester, Dough, Lev Hudson. Gaia kénytelen gyalog menekülni.

~Mentális világ (Daibhead)~

Nincs semmi, csak homok, amíg a szem ellát. Nem túl kellemes környék, és ami még rosszabb, végtelenül unalmas. Éppen lehunynám a szemem, hogy egy gondolattal kellemesebbé tegyem a környéket, amikor mozgást veszek észre a levegőben. Egy jól ismert, medvét mintázó rongybaba hullik alá az égből. Feltápászkodom, hogy érte menjek, de a kislány fürgébb nálam. Felkapja a játékot, és menekülőre fogja. Hadd fusson, a rövid kis lábai úgysem viszik messzire. Kényelmesen leverem magamról a homokot, majd döngő léptekkel elindulok a gyerek után.
- Állj meg, kislány!- kiáltok utána, miközben kényelmes kocogásba váltok.- Hát nem tudod, hogy úgysem menekülhetsz a hatalmas Daibhead elől?
A buckák között újabb alakok tűnnek fel, akik talán komolyabb ellenfelek lehetnek, mint ez a gyáva gyerek. Nem is akarom őt bántani igazán, hiszen csak egy kölyök. Elveszem tőle, ami engem illett, aztán hadd fusson, a haragom nem fogja üldözni. Jöjjenek csak a férfiak, őket már élvezet lesz porba sújtani!
Ha sikerül utolérnem a lányt, akkor felkapom a grabancánál fogva, kitépem a kezéből a babát, majd a gyereket arrébb hajítom a homokba. Ha nálam van a játék, akkor az övembe gyűröm, aztán a többi alak felé fordulok, és rájuk kiáltok:
- Gyertek csak, ha mertek!

~Mentális világ (Hudson)~

Már egy ideje csak a homokbuckák között vándorlok, de semmi nem történik, sehova nem jutok el, csak mindenfele sivatag amerre csak megyek, még egy oázist sem láttam már ki tudja mennyi idő múlva. De nem adom fel, nem érhet így végett az isteni Lev Hudson kalandos útja. Egyszer csak a dűnék között feltűnik egy másik csapat is, és ahogy látom náluk van az a bizonyos játékmackó. Igen, végre, szórakozás, élet, szabadság, rejtélyek és azok felderítése. Már alig várom. A hallhatatlan isten ismét visszatér! Egyelőre nem különösebben érdekel, hogy kinél van, úgyis nálam köt ki, így van ez rendjén, mindig nekem kell nyernem. Nagy lazán odasétálok hozzájuk majd a nagy páncélos alakra tekintek és csak úgy odavetem neki.
- Hé srác, azt te vágod, hogy egy plüssállat van az övedben? Nem vedd zokon de nem áll túl jól.
Nyugodtan oda sétálok hozzá, majd egy gyors mozdulattal kirántom az övéből a plüssmackót.

~Mentális világ (Dough) ~

Fájdalmasan vánszorgok a homokdűnék között, ki tudja, hogy mióta, talán percek óta, talán napok óta... Nem vagyok képes megmondani. Éhes vagyok és szomjas és minden, még a legapróbb mozdulatok is fájnak, ezért nem is próbálom megmászni a dűnéket, legalább is amelyiket nem muszáj, egyszerűen csak megkerülöm őket, valahogy egyszerűbbnek érzem ezt a megoldást. Az egyiket megkerülve szokatlan jelenség fogad, élőlények kerülnek a szemem elé, olyanok mint én magam, vagy mint amilyen valaha voltam, bár széles skálán mozognak, fiatal, erős... Van amely átlagos, mit meg nem adnék jómagam is, hogy olyan lehessek mint régen, de nekem csak az örök kárhozat jutott és...
~ És lehet, hogy ők a megoldás az örökké tartó éhségemre? Talán ha őket is felemésztem úgy, ahogyan eddig mindent... lehetnek ők a megoldás? Talán sikerülhet megugrani azt a keveset, amely a szenvedés végetvetéséhez kell... ~ Egy kis ideig állok egy helyben, ahogyan figyelem őket, majd pedig a megváltás reménye által kapott motivációba kapaszkodva összeszedem magam annyira, hogy ténylegesen feléjük vegyem az irányt, bár a menetelés a részemről továbbra is lassú és fájdalmas, nem bírok sietni, ennél jobban nem, így ezért a gondolkodást sem sietem el, nem tervezgetek, hogy mi lesz majd ha odaérek, előbb jussak el hozzájuk és ne távolodjanak tovább, minden más majd utána...

Ezermester már régóta bóklászott a sivatagban. Itt volt valahol az a bizonyos tárgy, amit meg akart szerezni, de ugyebár egy sivatag elég nagy. Szinte végtelennek tűnt, a keresés pedig majdhogynem reménytelennek. De a veterán nem az az ember volt, aki feladja. Folyt róla a víz, de nem állt meg. Homok volt mindenfelé, hol sík, hol buckás és sehol egy teremtett lélek. Egészen eddig a pillanatig. Meglátott három embert a dűnéknél és távolabb egy plüssmacit. Ott van a céleszköz, amit már nagyon-nagyon régen látott utoljára. Valahogy mindig ehhez köthető, ha újabb megbízást kap. Elindult, hogy megszerezze és közben szemügyre vette a többieket. Volt egy kislány, aki a leggyorsabban odafutott és átölelte a mackót, de a másik, egy tagbaszakadt fickó, olyan kelta harcos szerzet odament hozzá. Ő már komolyabb ellenfélnek tűnt Ezermester számára. A dűnénél még maradt egy fickó, aki úgy domborított, mintha a Lordok Házából jött volna. Egyelőre lényegtelen.
A veterán már el is kezdett a testén viselt alkatrészekből összerakni egy tolóforgózáras ismétlőt tárral és töltényekkel. Ezzel még egy elefántot is le lehet teríteni, valószínűleg a barbárt is hamar elintézi vele. És ha kell, a gyereket is, bár hozzá valószínűleg nem szükséges ekkora tűzerő. Közben megjelent még két figura, valami peckesen járó ficsúr, aki egyből össze is szólalkozott a nagydarabbal és távolabb valami csontvázszerű lény, ami elég lassan haladt. Ezermester úgy gondolta, először kilövi a két férfit, aztán gyorsan megszerzi a macit, mielőtt a démon odaérhetne. A ficsúr mozgékonyabbnak tűnt, ezért úgy döntött, ő lesz az első célpont. Ha sikerült összeraknia a fegyvert, be is célozta először a fiatal srác szívtájékát, majd tüzelt.

~Mentális sík(Gaia)~

Ahogy megölelem a medvét, a látásom mintha megváltozna. Az egyik szememmel látom, ami itt a sivatagban történik, a másikkal pedig látom, ami a valóságban történik velem.
Nagyon furcsa volt, már nagyon rég volt nálam az irányítás. Már nagyon rég voltam "kint".
Azonban amit "kint" látok, közel sem tetszik. Épp egy csata kellős közepén vagyok. Az engem korábban fogva tartók, most két szörnnyel verekednek.
"Bent" mindez idő alatt csak futok a sivatagban, mert nem akartam átengedni az irányítást senkinek, mert ha így van, akkor csak civódni fognak a személyiségek, miközben a testünk, kint meghal.
A "kinti" eseményekre esélyem sincs reagálni, mert a nagydarab melák hamar utolér, elveszi tőlem a macit, majd egy laza mozdulattal eldob. Repülök egy darabig, közben pedig próbálok korrigálni, hogy viszonylag "jól" érkezzem.
Ha sikerült kisebb sérülésekkel megúszni az akciót, akkor odafutok a melákhoz, majd ha nem figyel fel rám, akkor a kiáltásomra biztosan.
- Te melák! Nem most kellene civakodni azon, hogy kié legyen a kontroll. Most arra kellene koncentrálnunk, hogy egyikünk megszökik a testűnkkel a börtönből, ugyanis itt a nagy esély, ami talán nem lesz még egyszer. Ha kijutottunk, ráérünk azután is civakodni a kontrollért.
Kiáltom a meláknak, és a mellette álló férfinak. Szerintem ez egy jó terv és még kivitelezhető is. Nem próbálom meg elvenni tőle a medvét, legalábbis egyenlőre.
Én is meglepődtem azon, hogy milyen komoly lettem hirtelen. De ez lassan már kezdett nálam megszokottá válni. Ha a fejebe veszem, képes vagyok akár a legtöbb felnőttnél is komolyabb lenni. Bár ez a tulajdonság inkább csak terveknél jön elő, belőlem.

Ezermester jól kigondolta, mit fog csinálni, de nem működött. Nem tudott fegyvert összerakni, amíg nincs nála a maci, most már leesett neki. Hiába, rég látta már ezt a tárgyat. Nagyon rég.
Elindult gyalogosan a civakodó emberek felé.
A kislány futott, utána a nagydarab, aki ki is tépte a gyerek kezéből a macit, elhajítva a lánykát. A csöppség kifakadt, de nem volt hülyeség, amit mondott. Ha itt veszekednek, semmi sem fog történni, de ha összefognak "alakzatban egységesen", ahogy a seregben mondták, akkor kijutnak és kezdődnek az új kalandok. Ezermester tudta, hogy fegyverek nélkül jelenleg ez a járható út számára. Ha működnének a kütyüi, már mind halott lenne.Eddigre már a iatal srác kirántja a "melák" övéből a mackót, tőle pedig megint a gyerek veszi el.

Feléjük ment és odakiabált nekik:
- Jól mondja a gyerek. Együtt kell működnünk, ha ki akarunk jutni.

A medve végül visszakerül hozzám, újra "kint" vagyok, bár érzékelem mindkét világot.
Nagyon nem tetszik, amikor a srác átkarol és arrébb húz. Rossz előérzetem van ezzel a sráccal kapcsolatban, ha lenne anyám, most azt mondaná, hogy ne bízz meg benne.
Csöpp méretemnek hála, könnyedén arrébb tudd húzni, de azért egy szúrós pillantás vetek felé.
- Szerintem a tűzzel többre megyünk az őrök elleni harcban, mint a fényekkel. Majd szólok, ha kint vagyunk.
Mondom és talán hazudom is, ezután pedig szinte teljesen a kinti eseményekre koncentrálok, amik egyenlőre biztatóak.
Ugyanis az egyik őrt most filézték ki, a másik pedig nem húzza sokáig. Vettem egy nagy levegőt és gyorsan felmértem a terepet. láthatóan a két idegen leköti az őröket, így én inkább a szökésen kezdtem törni a fejem. A falban valami fényt keresek. Mert ha csak egy rácsos ablakot is látok, már az egyet jelenthet a kiúttal. Ha találok, akkor egy tűzgolyóval átütöm azt, ha pedig nem találok, akkor olyan helyre próbálok tűzgolyót dobni, ahol vélhetőleg vékonyabb a fal.
Mindeközben meg figyelek arra, hogy azért ne lyukasszák ki a bőröm. Ha lőnének rám megpróbálok kitérni a golyó elől és közben az élet lángját tűzpajzsként használni. Ha Sikerült lyukat ütni a falban, vagy rácson, akkor én hacsak nem egy szakadék van a túloldalán, vagy valami életveszélyes, akkor ki is futok azon(A tűzpajzsot pedig közben tartom). Ha pedig nem lenne módom arrafelé a menekülésre, akkor a nyakamhoz kapok a kabalaláncomat keresve. Szinte mindig nálam volt a sólyomlánc, és ha most is nálam volt, akkor beleköltöztetem az élet lángját, hogy megnőjön és átrepítsen engem minden akadályon, ami megakadályozná, hogy elhagyjam a helyszínt.
Ha pedig nincs és nincs esély a menekülésre sem, akkor harcolok az őrök ellen, ahogy a két lány is.

Lassan sántikálva ugyan, mint egy élő halott, ami lényegében vagyok jómagam... De sikerül utolérnem a potenciális élelemforrásokat, akik valamin veszekednek, veszekedtek, ez engem különösebben nem érdekel, én csak enni akarok, enni, inni, bár a folyadékkal nem lenne szerencsém, az ki szokott csorogni a gyomrom helyén tátongó lyukakon. Ahogyan közel érek egy valami feltűnik, egyetlen egy dolog, ami nincs rendjén, senki sem vágódik üvöltve a földre, senkinek sem kezd el rothadni a teste, nem... NEM! Nem hagyhat most cserben az egyetlen megmagyarázhatatlan amely meggyógyíthat! Kétségbeesésemben valahogy annyit sikerül elérnem, hogy jobban szemügyre veszem a tárgyat, amely körül oly nagyon civakodnak, ellenségeskednek, s bármilyen meglepő, ismerősnek hat az apró tárgy, valamiért pedig úgy érzem, hogy megoldás lehet a bajaimra, minden bajomra, még ha ezek a húszsákok itt körülöttem szerencsésen el is kerülik azt, ami az életük végén amúgy is várna rájuk, az emésztésemet... Megpróbálom elvenni a lánytól a medvét, nem sietem el, nem tudom elsietni, nincs hozzá elég erőm és fáj, minden mozdulat fáj, meg kell szereznem, azon keresztül talán több élelemhez jutok és végre ismét erőm teljében lehetek, mint régen. Még most sem tudom, hogy mivel érdemeltem ki ezt a végtelen szenvedést, amelyet kénytelen vagyok az életemnek nevezni és nem fogom hagyni, hogy csak így elússzon talán az egyetlen épeszű lehetőség, nem egy önző kislány által... Nem.

/Eddig vártam Jellyre.../

Gaia egy tűzgolyóval kirobbantja magát a kikapcsolt gépezetből, ami eddig álomban tartotta Légiót. Majd kiemelkedik a romok közé, ahol a két idegen lény az őrökkel harcol. A Shi'ar könnyedén felkapja a fegyvereket és kezdi lőni a katonákat, akik menekülni kénytelenek előle. Majd a föld megremeg. Mivel a két idegen még nem látta a mögöttük álló Légiót, aki a mögöttük felemelkedő őröket lőtte a tűzlabdákkal. viszont mindhárman a zaj felé fordultak, ahogy a tank pozícióba állt. Tüzelt. már nem volt idő elugrani nem is lett volna hova. Whadalec, a krogenek utolsója, az őserő minden apró darabját magához szólította és a lövés elé ugrott. A robbanást hatalmas zöld fény emésztette fel, amiben a krogent csontokká perzselődött. A tank hatalmas kongó hanggal jelezte, hogy újra lőni fog. Lar’syee Eleina két puskával áll egy tucatnyi fedezék mögötti katona és egy tankkal szemben, mögötte Légió, akit még észre se vett.

Mentális világ:
Hudson és Ezermester Gaia mellé állnak. Egyetértve a tervében és hagyva őt, hogy irányítson. Dough így is utánuk ered és megpróbálja elvenni, de mivel Gaia elhúzza tőle így Hudson veszi el és elrohanva vele elkezdi letolnia nadrágját. Emiatt Légió most csak bámulja meredten a tankot, ami rá céloz.

~Mentális sík (Hudson)~

Remekül mennek a dolgok, a keményebbnél keményebb alakok sorba hajolnak meg a tekintélyem előtt, belátják saját hibájukat és a megtisztulás útjára lépnek. Kivéve azt az egyet aki semmit nem szól, de a hallgatás belegyezés, kivétel erősíti a szabályt. A kislány ismét magához veszi az irányítást, én csak állok mellette és figyelem, nyilván tudja mit csinál, elég határozottnak tűnik, még ha gond is van majd ő megoldja. Unalmamban fütyörészni kezdek, nézelődik és látom, hogy a csontváz, élőholt srác közelít. Teljesen nyugodt maradok addig a pillanatig, amíg a medve felé nem nyúl, reflexből rántom ki a csaj kezéből és futok el vele, majd jöhet a következő lépés, a megjelölés.
~ Állj, vissza az egész, elnézést, a terv természetesen mint mindig tökéletes, csak a megfelelő alany nem. Ennek mindegy mit fogdos.
Visszanézek a társaimra és hangosan szólok nekik, miközben ha tudom átdobom nekik a plüsst, jó magas íven, jó messzire az élőhalottól, nehogy el tudja kapni.
- Várjatok, csak a biztonság kedvéért akartam megjelölni. De rájöttem, hogy felesleges, jobb ötletem támadt.
Ezzel lenézek, megállapítom, hogy a méret még mindig stimmel, bár most az nem lesz lényeges. Ha a medve már újra a többieknél van akkor szépen úgy ahogy vagyok odamegyek a az élőholt fickóhoz majd teljes lendülettel a lehető legnagyobb sugárban levizelem, szépen módszeresen, fentről lefelé. Közben dúdolgatok, nem félek én semmitől, láttam már hozzá hasonlót. Felkészülök arra, hogy nekem akar támadni vagy pont a legértékesebb részemet akarja sebezni, gyorsan hátrálok vagy oldalazok, ahogy láttam lassan mozog, nem aggódok, a lényeg, hogy ne tudjon elkapni, de attól még folytatom amit elkezdtem.

Mentális sík

Őrök. Tűz. A kislány ötlete nem rossz, de én azt mondom, hogy nem tűz kell oda, hanem tűzerő.
- Ha oda kell pörkölni, én vagyok a ti emberetek. Bármilyen fegyvert összerakok pillanatok alatt a technoformálással. Legyen mondjuk egy rakétavető kezdetnek.
Az a ficsúr majdnem összeh...zta a mackót. Ez teljesen dilis? Nekem van kesztyűm, de akkor is. Biztos be van rúgva. Ahogy eldobja a mackót, utánaugrom, hogy segítsek magunknak kijutni erről a rettentően unalmas helyről.

Fizikai sík

Ha Ezermesternek sikerül megkaparintania a plüsst és meglátja a kinti csatateret, akkor össze akar rakni egy rakétavetőt, amivel kilőheti a tankot, az őröket szétszórhatja és Légió pedig megpróbálja ezt megteremteni. Mivel ennél a személyiségnél jól bánna a fegyverrel, tudna is vele célozni és lőni. Ha utána másik személyiség jön, akkor a fegyver eltűnik.

~Gaia~

- Sikerült. Végre.
Mondtam halkan magamnak, mikor végre sikerült kirobbantanom magam az engem eddig álomban tart gépből. A romok közül kiléptem, kissé esetlenül, mert már elég rég jártam "kint".
Kimásztam a romok közül és a két idegen mögött álló őröket kezdtem dobálni tűzlabdáimmal.
Azonban nem örülhettem sokáig, mert egy Tank jelent meg a semmiből és tüzet nyitott ránk.
Az egyik teremtmény a lövedék elé ugrott és feláldozta magát.
~ Hű!
Fagytam le egy pillanatra, bár szerintem igazából fel sem fogtam mi történt, csak becéloztam a tank csövét, hogy beledobok egy tűzgolót és az majd szépen berobbantja magát, vagy ha azt nem is, akkor legalább a csövet szétolvassza.
De ekkor a "bent" észreveszem, hogy egy csontvázszerű alak el akarja venni tőlem a macit.
- Nem!
Mondom miközben elrántom a macit előle, de a következő pillanatban más kapja ki a kezemből.
A kinti kapcsolat ezzel megszűnik és a macival a férfi elfut. Én meg csak utána kiáltok.
- Add vissza a macimat! Mindjárt szét lő minket egy tank!
Fakadok ki, és én is a maci után ugrom mikor azt a srác eldobja.
Ha a magas szerelőszerű férfi kapná el, akkor hagyom, hogy ő végezzen a tankkal, itt minden másodperc számított. Azonban, ha nekem sikerült elkapnom, akkor szétlövöm a tankot néhány tűzgolyóval, miközben az élet lángját magam köré vonom pajzsként.
Ha sikerül akkor pedig az őröket lövöm tovább, majd a falba lövök egyet kettőt, hogy kitörjek innen.
(Ha ezermester kapta el a macit, akkor az előző sztornó)

Nem sikerül megszereznem a macit, nem tudok olyan gyorsan mozogni, hogy ki tudjam kapni a kislány kezéből, nem is igazán erőltetem a dolgot, ugyan úgy nyúlok ugyan utána, de nem kezdek el azon próbálkozni, hogy legalább előre lökjem magam, fölösleges lenne, annyit érnék el vele, hogy a saját lábam nem bírná megtartani az előre koncentrálódott súlyomat, pedig az sem sok, ami pedig még lényeges... Hogy fájna, nagyon, így is fáj a mozgás, nincs szükségem még többre. A kislánytól pedig az egyik alak kapja el végül, aki futni kezd, én pedig természetesen, mivel a maciban látom az egyetlen kiutat, lassan kezdek is utána vánszorogni, egészen addig amíg azt el nem dobja... Ha eldobja... Mindenesetre is attól a ponttól kezdve, számomra erősen lényegtelen, hogy ő maga mit csinál, hogyan csinálja, egy szimpla tereptárggyá lesz a tekintetemben, hiszen nem tudom megemészteni érthetetlen okokból, így pedig számomra nincs értelme a létezésének, nem gyógyíthat meg... Továbbra is követem a macit, ha pedig sikerül elérnem és már ott van valakinél, akkor nem próbálom kitépni a kezéből, valószínűleg a kislány kezeiből sem bírtam volna kitépni ha nagyon ragaszkodott volna hozzá, egyszerűen megpróbálom rátenni a kezemet, utána pedig majd kiderül, hogy miként lesz, ha egyáltalán el tudom érni, amilyen sebességgel vánszorgok nem hiszem, hogy ez sokáig fog menni, csak abban reménykedhetem, hogy ha valakinél ott van, az nem lesz olyan dobálózós kedvében, mint az előző alak.