Főbejárat

Egyértelmű, hogy ő sem igazán akar a múltjáról beszélni, ezért gyorsan átpasszolja nekem a "lehetőséget". Azt hiszem, nincs más választásom, mint válaszolni. Csak remélhetem, hogy nem fog nagyon lenézni.
- Amikor tizenöt éves voltam, a szüleim meghaltak egy buszbalesetben. Én nem akartam árvaházba kerülni, ezért megszöktem. Öt évig az utcán éltem és lopással tartottam el magam.
Figyelem az arcát, próbálom leszűrni, hogy mit gondol rólam.
- A képességem miatt nagyon jól boldogultam. Tudtam, hogy jóra kell használnom az erőmet, de valahogy nem jött el a lehetőség, és féltem is változtatni. Aztán tegnap valahogy elszabadult az erőm. Átváltoztam, és nem voltam ura a tetteimnek. Volt ott egy lány is, aki ugyanígy járt. Harcolni kezdtünk, és ha egy perccel később térek magamhoz valószínűleg megöltem volna. Ezért vagyok most itt.
Miután elkezdem mondani, már szinte maguktól jönnek a szavak, és valahogy meg is könnyebbülök attól, hogy elmondtam valakinek. Így valahogy sokkal kevésbé tűnik súlyosnak az egész. Hiszen senkinek nem esett végül komoly baja, én meg itt vagyok, ahol segítséget kaphatok.

Nem is tudom miért, de nem lepődök meg a férfi korábbi életvitelén. Egyrészt a mutánsokat gyakran békeidőben sem vették emberszámra és ezekben a nehéz időkben meg pláne nem.
- Gondolom nem kaptak el mindezek miatt a rendőrök. Ha jól emlékszem van valami olyasmi, hogy azért nem lenne előnyös, ha büntetett lennél. - szólaltam meg, miután egy kis dolog eszembe jutott akkorról, mikor visszatértem a csapatba, immáron, mint X-men és nem diák.
- Átváltozás? - fordult meg a fejemben a gondolat. - Ez esetben valami lakváltó képességed van, vagy micsoda? - érdeklődtem kicsit elterelve a témát a kevésbé kedvelt dolgokról. Feltehetőleg erről könnyebb lesz neki is beszélni vagy nem tudom. Mikor olyan társaságban voltam, nekem mindig jól ment a képességeimről való beszélgetés, talán mert be is tudtam mutatni bármi nehézség nélkül.

Fura, hogy az az egyetlen kérdése, hogy büntetett vagyok-e. Nem tudok nem elmosolyodni.
- Nem, annál azért jobb voltam.
Azonnal lehervad a mosolyom, amikor az átváltozásról kérdez. Még nagyon friss, és megrázó emlék, de muszáj beszélnem róla, hisz ezért jöttem ide.
- Nem, legalábbis eddig nem így volt. Ügyesebb és erősebb vagyok az átlagos embereknél. Nagyjából egy majomhoz hasonlóan.
Megmutatom neki a majomfarkam, ha eddig még nem vette volna észre.
- Tegnap viszont valami más volt. A metrón rám támadott egy oroszlánszerű mutáns. Harcolni kezdtünk, és én valamiért átváltoztam. Amennyire tudom, valahogy majomszerűbb lettem. Ami a legrosszabb, hogy teljesen megvadultam, csak az ösztöneim irányítottak. Nem tudom, mi történt, de félek, hogy újra megtörténik.
Remélem nem kérdez többet erről, mert egyre nehezebb beszélni róla. Nagyon félek.

Kivételesen örülök annak, hogy nem varrták be Danny-t. Már nem azért, mintha nagyon örülnék a bűncselekményeknek, mert még ha jó ügyben is történik akkor is bűncselekmény.
- Rendben van, jó tudni. - mosolyogtam, majd áttértem a megnyugtatásra, hisz látszott rajta, hogy megrázták a történtek. - Véleményem szerint nincs okod attól félni, hogy megtörténne még egyszer addig míg nem tudod magad irányítani a képességed, hisz a mostani "vadulás" valami varázslat hatására történt egész Brooklyn területén. Viszont, hogyha mégis megtörténne itt jó ezekben vagy és nem te vagy az egyetlen állati mutációval rendelkező személy az intézeten belül. - igyekeztem megmagyarázni a dolgot a férfinak kevés tudásom alapján és megnyugtattam, hogy ügyelünk rá. Erre vannak a barátok, nem igaz?
- Amúgy van valami amire esetleg szükséged van? Úgy értem valami különleges dolog, ami nem éppenséggel hétköznapi? - folytattam a kérdezést olyasmivel, ami véletlenül eszembe jutott. Persze akármit nem tudunk beszerezni, de mindent megteszünk majd amit tudunk.

Varázslat? Erre nem is gondoltam. Biztos volt, hogy valami nem stimmel, hiszen az oroszlánlány is megvadult, de ő nem változott át. Az igaz, hogy ő sokkal több oroszlánvonással bírt, mint én majommal, de akkor sem stimmel a dolog. A válasz nem oldotta meg teljesen a problémát, de reményt ad, hogy talán kevésbé súlyos a helyzet, mint gondoltam. Az is megnyugtat egy kicsit, hogy vannak itt hozzám hasonlók. Valahogy ez nem is jutott eszembe. Ha ennek a "varázslatnak" a hatását ők is tapasztalták, akkor lehet, hogy az átváltozásra is tudnak magyarázatot adni. A különleges igényekkel kapcsolatos kérdéssel nem igazán értem, hogy mire akar kilyukadni. Talán valami olyasmire gondolhat, hogy egyeseknek a képessége különleges bánásmódot igényel. Ez rám nem igaz, feltéve persze, ha az átváltozás problémája megoldódik. Persze az is lehet, hogy ennél egyszerűbb dolgokról van szó, ezért ezt válaszolom:
- Nem, nem hiszem. Ha az ember az utcákon él, nem lesz valami igényes. Az olyan alapvető dolgok is kicsit szokatlanok lesznek számomra, mint a naponta mosdás és a rendszeres evés.
Akaratlanul is elmosolyodom. Furcsa lesz, az már biztos. Most, hogy enyhült a szorongásom, már kezd egy kicsit viccesnek tűnni a helyzet.

Érzem, hogy végre találtam egy olyan témaelterelést ami oldja a helyzetet. Viszont van egy teljesen más problémám mégpedig az, hogy egyszerűen nem tudok mit mondani. Eléggé elszoktam a szociális megnyilvánulástól, talán a sok ágyban töltött idő miatt.
- Akkor jó, és biztos hamar sikerülni fog hozzászoknod az új körülményekhez. Nem olyan nagy ördöngösség. - kuncogtam kicsit, de hamarosan abba kellett hagynom. Éreztem, hogy a szervezetem ismét kezdi a "szokásos" formáját hozni. Kicsit többet kellett volna használnom a képességeimet ezalatt a kis szünidő alatt, hogy megnöveljem az időtartamát.
- Azt hiszem, hogy most már beljebb mehetünk és kereshetünk neked egy szobát. Biztos fáradt vagy és egy meleg fürdőnek is örülnél. - hoztam fel gyorsan a témát, hisz amíg mozgásban vagyunk, addig is legalább arra tudom a képességeimet használni, hogy lebegjek egy kicsit, ezzel hosszabbítva az időt amit társaságban tudok tölteni és nem az ágyamban feküdve.

Amelia arca eltorzul egy pillanatra, és abbahagyja a kuncogást. Fájdalmai vannak? Vagy lehet, hogy csak eszébe jutott valami. Nincs időm sem rákérdezni, sem válaszolni a szobakereséssel kapcsolatos felvetésére, mert egy fehér hajú nő lép mellénk. Idősebbnek tűnik Ameliánál, de öltözködése elég zavarbaejtő. Kihívó ruházatához komoly fegyverzet társul. Ha mindez nem lenne elég, úgy szólít meg, mintha már jó ideje ismernénk egymást. Honnan tudja egyáltalán a nevem? Legalább bemutatkozik, és, mint kiderül, őt is Ameliának hívják. Az újabb megdöbbenés akkor jön, amikor kiderül, hogy azt is tudja, miért jöttem. Igazából tippelhetett is, de azután, hogy tudta a nevem, ez nem túl valószínű. Gondolatolvasó lenne? Zavartan elfogadom a kinyújtott kezét. A másik Ameliának feltett kérdéséből arra következtetek, hogy tényleg beteg. Kezdek összezavarodni, de remélem azért megszánnak, és beavatnak, hogy mi a helyzet. Mindenesetre addig még nem jutottam el, hogy kérdezzek, ahhoz túlságosan fejbevágott a második Amelia belépője.

mély levegőt véve aktiváltam a képességemet, hogy a sétálás helyett lebegéssel közlekedjek. Pillanatnyi rosszullétemet egy pillanatra elfelejtettem, mikor a közelgő megmentőmet láttam meg.
- Szia. Örülök, hogy látlak. - viszonoztam a biccentést és a második fele a mondandómnak teljesen szívből jövő igazság volt.
- Köszönöm kérdésed, kicsit jobban érzem magam, azért mozdultam ki, de jól jönne egy kis intenzívebb testmozgás, hogy újra egy kis élet költözzön belém és ne járkáló élőholtnak tűnjek. -válaszoltam az egészségi állapotomat övező kérdésre, ugyanakkor azt is észrevettem, hogy Danny éppenséggel azon a ponton áll, hogy fogalma sincs rengeteg dolgomról. Igaz is, hogy a képességemről és nagyjából magamról nem sok információt árultam el neki.
- Azt hiszem, hogy tartozom egy kis magyarázattal. - fordultam a férfi irányába, hogy felfedjem a "nagy" titkot. - Mint azt láthatod az é képességem a telekinézis. Sajnos egyfajta mellékhatásként egy betegséget is kaptam mellé, ami fizikai gyengülésben mutatkozik meg. Ennek köszönhetően pedig az év több, mint felét ágyhoz kötve töltöm. Ma pedig azért tartózkodtam idekint, mert kicsit jobban éreztem magam ahhoz, hogy kimozduljak a szobámból. - engedtem meg egy apró mosolyt a végére, hogy azért ne legyen olyan életbevágó íze a dolognak.
- Danny helyett a kérdésedre válaszolva pedig igen, azt mondta, hogy szeretne csatlakozni. Én persze nem voltam valami nagy segítség neki ebe, de szerencsére most már itt vagy te, hogy megmentsd a helyzetet. - fordultam a nő felé, hisz Dannyn látszott, hogy kicsit az új fejlemények hatása alatt van, de hát ez érthető, meg minden.

A kapuk előtt egy taxi ált meg. A reptérről jött idáig el két személlyel. Egy harmincas éveiben járó férfi egy aktatáskával és én a fiatal gyerek.
Félve szállok ki a kocsiból. A kapura nézek majd a kocsira. Aggódva felnézek a kísérőre és pár lépésnyi távolságban állok meg tőle. Ő persze nyugodt de fürkészve néz ahogy egy szövettáskát szorongatok. Pár szót vált a taxissal a kísérőm, hogy várja őt meg mert vissza kell vinnie őt majd a reptérre majd határozott léptekkel lép a kaputelefonhoz és nyomja meg a csengőt rajta. Én csak nézem. Mondták, hogy ide költöztetnek át amiatt az incidens miatt de nem tudom, hogy hogy álljak hozzá. Nem mondtak sokat erről a helyről nekem. Nézve is csak félek a helytől. Nem ismerem még, azt se tudom, hogy itt mit fognak csinálni velem. Magam mögé nézek még a kivezető út felé miközben várunk. Elfussak innen?

A kaputelefonon válaszolnak recsegően és a kaput kinyitják nekünk. A kísérőm csak némán teszi a hátamra a kezét, hogy befelé irányítson engem de én ettől csak megugrok először de végül befelé indulok meg. Szemben már jön is valaki. Tétovák az utolsó lépteim mikor odaér az aki fogad minket. Illetve, beszélt hozzánk a kaputelefonon át is. Én meg se szólalok csak nagyon nyelek.
A kísérőm viszont annál beszédesebb lett hirtelen. Nem úgy mint az ide úton.
- Csalóka bizony. Az utazás is megcsavarja az ember időérzékét.
Amikor a zsebében kezd el kotorászni a tanár a kísérő már reflex szerűen nyúlt a táskájához és vett ki belőle egy tollat. A papírt hamar aláírta ahol kellett majd miközben tette el a tollát a táskából kivett még egy aktát. Kicsit volt csak vastag, ha fél centi volt. Majd átnyújtotta azt.
- Ezt még át kell adnom önöknek. Az iskolaorvosnak mindenképpen juttassák el. A többiről már kaptak elvileg tájékoztatást. És én mentem is. Viszlát.
Köszönt végül el és elindult ki. Beszállt a taxiba ami el is hajtott vele.
Némán figyelem csak ahogy elmegy majd a tanárra nézek rá és várok. Nem tudom eldönteni, hogy be akarok-e ide menni. Annyira könnyűnek tűnik elfutni innen és annyi lenne. Intézményt mondott de nekem ez csak megint egy intézet ahova átpasszoltak az új gondok miatt.

- Nem sok választásom volt. - Motyogom el közben a szállingózó havat nézem és egy ideig még állok egy helyben de végül lassan megindulok a javaslatra, hogy menjünk be. Igazából cuccom nem sok van. Az egészet az az egy táska és annak nem nagy, pár ruha tartalma az egész amit még az otthonomból pakoltak össze. Nem mintha az intézetekben hordhattam volna őket. De a táskát magamhoz fogva ragaszkodok hozzá. De Lex-nek így nem igazán van mit segítenie. Biztosít, hogy ez a hely más mint a többi. De nekem még nem tűnik másnak. Legfeljebb jobban pénzeltnek tűnik így elsőre, mintsem másnak. Sokat meg nem igazán mondtak erről a helyről el nekem. Azon kívül, hogy mostantól itt fogok lakni mert mutánsokkal foglalkozik ez a hely.
- Nem igazán mondtak bármit is. Csak, hogy átküldenek ide.
Elhúzom a számat ahogy felnézek az iskola épületére. Nem akarok mást várni ettől a helytől mint ami az eddigiek voltak, adtak. Hiszen miért különbözne amikor ugyan azokat a dolgokat kell majd csinálnom amiket eddig, azt a keveset.

A világ legjobb mutáns iskolája? Meglepetten nézek fel a tanárra. Most először nézek rá igazából. Figyelem ahogy gesztikulál miközben beszél a pipájával. Aztán az épület felé nézek el miközben haladok kicsit mögötte de próbálva egy ütemben, gyorsaságban vele.
Szokásos tantárgyak, nem tudom, hogy mennyire tetszik az, hogy ez mégis csak egy iskola és nem az amire gondoltam. Régóta csak az intézet falai között voltam. Csak az általánoson vergődtem át és utána... a lökdösődés. És most meg itt megint iskolát kellene végeznem? Persze amit mond, hogy nem csak a "szokásos" tantárgyak vannak hanem azt is okítják amiért ide kerültek. Ésszerű mondjuk. Mi másért löktek volna át ide ha itt nem tudnának kezelni vele itt. Vagy, tanítani. Ahogy hívni akarják.
A kérdésére megint felnézek rá aztán lenézek a földre mint aki bánja a dolgot. Tagadhatatlanul nem örülök neki. Eddig csak kellemetlenséget okozott nekem.
- Tárgyakat tudok teleportálni.
Adom a választ kis várakozás után majd felkapom a fejemet az épület felé nézve, hogy elhaladunk mellette lassan.
- Ahh, u-Uram, nem a szobámba kéne mennem most?
Kérdezem meg aggódva. Nem értem, hogy miért megyünk erre el, hiszen a bejárat láthatóan ott van elől.

- Mégis miféle segítséget adhatna ez. Most is meg tudom csinálni amit akarok.
Lehet, hogy nem igazán volt sok dolgom amit csinálhattam az úgynevezett szabadidőmben. Inkább csak ellustítana, vagy szépen megőrjíteném magamat, hogy még annyit sem mozognék, hogy elmenjek a dolgokért. Nem is tudom igazán. Végül is hasznos is lehet valahogyan ez az egész. Remélem itt majd legalább erre rá fogok jönni, hogy mégis miképp.
Miután szóltam neki veszi észre ő is. Belefeletkezett a beszédbe. Kicsit még állok egy helyben aztán persze követem az ajtó felé. Némileg megtorpanok a nyitott ajtó előtt, csak egy rövid időre aztán bemegyek. Iskola, vegyes érzéseket kelt, talán minden között az zavar, hogy mások is lesznek itt, mármint korombeli diákok akik nagyon mások mint én. Nem is zavaró érzés ez inkább, de nem tudom mi. Lehet, hogy csak piszkál a gondolat.
A lépcsőn felfelé már a professzor megy előre, én csak csendben követem felfelé egy biccentéssel válaszolva, hogy megmutatja a szobám.

Folytatás: első emeleti folyosón

Egy nagy kapu előtt térek magamhoz. A fejem még belül nem állt össze teljesen, az emlékek kuszák. Azt viszont tudom, hogy nagyon sokáig nem voltam magamnál, bár hogy ebben miért vagyok annyira biztos, gőzöm sincs. Csak tudom.
A kapu csukva van, mögötte pedig egy épületet látok. Valahonnan emlékszem, mintha derengene, hol is vagyok, de nem tuti.
Eddig csak ültem, most megpróbálok feltápászkodni, és ekkor pillantom meg ezüstösen csillogó bőrömet. Ijedtemben felsikoltok, mert már elfelejtettem ezt az egészet. Egyszerre eszembe jutnak utolsó emlékeim, ahogy reggel ugyan erre ébredek, aztán a szüleim holtteste, meg ahogy elkezdek szétfolyni. Ahogy megint pánikba esek, a testem megint kezd gyengülni, és lassan szürke tócsa kezd gyülemleni alattam.
Mielőtt azonban tovább sikíthatnék rémületemben, megpillantom az eget. Bár nem itt fölöttem történik ez az egész, hátborzongató látvány, és nem tudom hova tenni. Figyelem, ahogy a vöröses eső elkezd hullani az égből. Közben a testem újra összeáll, mert a pánikomról a látvány elvonja a figyelmemet. Ez feltűnik, és levonom a következtetést, hogy nem szabad kiakadnom, különben szét fogok folyni.
Remegő lábbal nagy nehezen felállok, miközben nem tudom levenni szememet a vérző égboltról. Végül azonban erőt veszek magamon, és elfordulok, majd a kapun valami csengőt vagy gombot keresek, mert mindenütt jobb lenne, csak itt nem, és segítséget kell szereznem.
Ekkor tűnik fel, hogy anyaszült meztelen vagyok. Nincs rajtam egy szál ruha sem, és az egész testem úgy csillog, mint az ezüst, a bőröm teljesen sima, egyetlen szőrszál vagy ránc nem látszik rajta. Egyedül a hajam az, ami ugyan olyan, mint régen.

>Cyrce Gray<
Lassan megérkezünk a célom felé. A szüleim autójában ülök, és már izgatottan várom, hogy beléphessek az iskolába, ahol hozzám hasonló mutánsokkal találkozhatom.
~ Végre vége a titkolózásnak.
Az autó befordult majd megálltunk egy hatalmas építmény előtt.
- Megérkeztünk Peti. Mától ez lesz az új otthonod.
Mondta az anyám, aki a vezető ülésben ült.
- Klassz.
- De aztán, írj nekünk! Azért kaptad a laptopod.
- Rendben írni fogok. De most vár rám az új iskola. Szia, hamarosan találkozunk.
Mondtam anyának, majd egy búcsúpuszit nyomtam az arcára. Éreztem, hogy testem fel akarná venni a képességét, de én nem hagytam neki, nem akartam felvenni, amikor csak rövid ideig birtokolhatnám, és amúgy is a béke időszakában, nincs szükség fegyverre.
A mellettem heverő hátizsákot, felcsaptam a hátamra, majd kiemeltem a kocsiból a bőröndöt és a gitárt is, és bezártam magam mögött a kocsi ajtaját. Végül intettem anyámnak, aki mosollyal az arcán, hajtott el. Még sokáig néztem a kicsit, míg az el nem tűnt a láthatáron. Ekkor sikítás törte meg a csendet, rögtön a hang irányába fordultam, majd meglepve tapasztaltam, hogy más is van itt rajtam kívül. Egy lány volt, aki a szemem láttára kezdett elfolyni. A bőre olyan ezüstös volt, akár a higany. Oda akartam futni a lányhoz, de mielőtt megtettem volna, éreztem, hogy valami kopog a vállamon, majd a hajamon, majd egyre több helyen.
~ Eső? Hát ez nem segít most, főleg, hogy az a lány menten elfolyik.
Csak amikor közelebb mentem, akkor vettem észre, hogy nem is eső esik, hanem valami más vöröses folyadék.
~ Ez vér? Remek.
Nem kóstoltam meg, hogy megbizonyosodjak róla, de valamiért éreztem, hogy ez nem paradicsomlé.
A lány időközben "összeszedte magát" és lehet észre se vette, mikor segítettem neki feltápászkodni(hónaljánál fogva emeltem meg kicsit). Mikor felállt, kissé elpirultam, bár csak háttal állt nekem, de az feltűnt, hogy meztelen.
~ Vele meg mi történt?
A táskám és a gitár mellettem hevertek eddig is, de most a hátizsákot is odatettem a kupachoz, hogy a [url`http://fc05.deviantart.net/fs70/f/2012/329/c/6/stylish_coat_by_valpos-d5m4g4g.jpg]kabátomat[/url] lekaphassam magamról és a lányra tehessem.
- Ez megvéd az esőtől.
Mondtam a lánynak, mély hangomon, miközben ráterítettem a kabátom. Rajtam úgyis volt más ruha is ami megvéd.
Kicsit később érdeklődve fordultam a lánnyal szembe.
- Mi történt? Nem hiszem, hogy csak úgy brahiból, sikítottál volna.
Mondtam a lánynak teljesen komolyan.

Egyszerre egy fiú bukkan fel a semmiből, vagyis hogy nem a semmiből, csak én nem vettem észre. Túlságosan kiakadtam ahhoz. Mikor ott terem mellettem, és megkérdi, mi történt, elszégyellem magam. Máskor sose szoktam így kiakadni, és nagyon cikinek érzem azt, hogy mások látták, ahogy bepánikolok.
Csak ekkor jövök rá megint, hogy nincs rajtam ruha. Bizonyára elpirulnék, ha az ezüstös testem engedné. Amennyire lehet, háttal fordulok a fiúnak, mire ő egy kabátot tesz rám. Kicsit zavarba jövök ettől, végtére is ki segítene egy mutánsnak
[mivel Cycre utolsó emléke 2016-ból van, amikor mutánsellenesség uralkodott még, azt hiszi, most is az van]
- Köszönöm - mondom félénken, és megigazítom magamon a kabátot, hogy biztos ne essen le.
Mikor megkérni, hogy miért is sikoltottam fel, megint elszégyellem magam.
- Megijedtem - felem. - Mert... majdnem szétfolytam. De... már jobban vagyok, azt hiszem. Köszönöm a kabátot - mondom megint, mert zavaromba nem jut más eszembe.

>Cyrce Gray, Tao<
- Nincs mit.
A kérdésemre a lány válaszolt, hallottam a hangjában lévő határozatlanságot. Át tudtam érezni a helyzetét, én engem is értek meglepetések, mikor először használtam az erőmet. Bár bevallom el még sosem folytam, de már gyújtottam fel a leckémet, meg tüsszentettem le a vacsorámat az asztalról. Egyik se volt valami kellemes.
- Én is megijedtem volna a helyedben. De nyugi, mindenki volt kezdő. Én csak tudom.
A még nem túl sűrű esőn keresztül láthattam, ahogy egy esernyős alak felénk tart, hogy kinyissa a kaput.
Közben eszembe jut, hogy még a lány nevét sem tudom.
- Milyen faragatlan vagyok, még be sem mutatkoztam. A nevem Peter Calm. Téged, hogy hívnak?
Tettem fel a kérdést a velem szemben álló ezüstös bőrű lánytól.