Főbejárat

Határozottan kijelenthetem, hogy átéltem egy veszett egér állapotát. Legelőször a leszállás a repülőről, majd a csomagom megtalálása, utána pedig a kijárat megtalálása. Az egy dolog, hogy biztos ami biztos hoztam magammal egy térképet New Yorkról, hogy ha véletlenül eltévednék akkor ne esetlenül álldogáljak egy ismeretlen utcaszakaszon, de arról nem volt szó, hogy már a reptéren sikerül eltévednem. Túl sok ember volt és túl sok felé mentek. Talán nem ártana, ha valami rendszert alakítanának ki a dologból. Legalábbis az én életem könnyebb lenne.
- Hé! Taxi! - kiáltottam már nem is tudom hányadszorra, mire az egyik "úri"ember végre kiszemelt magának és felajánlotta, hogy elvisz. Valamiért eszembe jutott az a sok kevésbé sem pozitív dolog amit az itteni taxisokról olvastam. Talán jobb lett volna, ha előre rendelek egyet vagy valami, de egyelőre egy itteni mobiltelefonom sincs és a taxisok számát sem ismerem.
Végül bediktálva a címet amit a térképre írtam le, hogy nehogy elfelejtsem véletlenül, már indult is az autó én meg bámészkodhattam a város nyújtotta látnivalókban. Fantasztikus látvány volt, így autóból, de örültem annak, hogy taxival vagyok és nem gyalog kell legyalogolnom a lábaimat az úti célomig. Az kész kínszenvedés lenne és fölösleges plusz javítanivaló.
- Köszönöm. Viszlát. - köszöntem el a férfitól eléggé rossz szájízzel, hisz hihetetlen, hogy mekkora összeget kért el. Szinte az összes pénzem ráment a taxizásra és csak reménykedhetek abban, hogy a maradék elegendő lesz valami édesség vásárlására. Viszont jelenleg ez a jövő kihívása marad. Kis bőröndömet magam után húzva lódultam meg a hatalmas birtok bejárati kapujához és álltam meg előtte, hogy kifújjam magam és a csengő gombját megnyomtam. A várttal ellentétben viszont nem történt semmi. Lehetséges, hogy a nagy welcome party meg egyéb ilyen fantasztikus ötletek tényleg túlzások voltak, de valakit küldhetnének gyorsan. Különben is, egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam az az érzet, hogy sűrű nyomogatópárbajra keljek a csengő gombjával.

Hatalmasra nyílt szemekkel néztem a vörös hajú lányra köszönése után. Egyáltalán nem jutott el a tudatomig amit mondott a hely pillanatnyi lakottságáról, a védelmi rendszer állapotáról és azt se figyeltem meg, hogy mi a kódja a kapunak. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy ez a lány az anyanyelvemen szólalt meg. Ráadásul, ahogy utólag elmondta ő maga is wakandai származású.
- Aztaa. Nem hittem volna, hogy pont itt és pont most találkozom egy szintén Wakandából származó emberkével. Az én nevem Chiamaka Ihejirika, de szólíts nyugodtan Chia-nak vagy Makának. És mint már kitalálhattad én is wakandai vagyok. És ha megengeded megkérdezném, hogy te miért vagy itt? Mármint azon kívül, hogy mutáns vagy. Én azért utaztam az államokba, hogy itt tanulhassak tovább, még nem tudom, hogy pontosan mit de majd csak találok valamit. - a nagy fecsegésben szinte észre se vettem a felém nyújtott kezet. Tudtam, hogy nem a csomagjaimat akarja átvenni, hisz nem is hoztam magammal olyan sok mindent és hát nem is igazán volt szükségem segítségre a cipelésébe. Kezet akart fogni, az ismerkedés egyik alapvető művelete. Csak számomra idegen.
Új végtagjaim óta nem is tudom, hogy fizikai kontaktust létesítettem-e bárkivel is, lévén számomra teljesen értelmetlen, hisz semmit sem érzek velük. Tulajdonképp ez eléggé zavaró is számomra, hisz így még ahhoz se füllik a fogam, hogy bárki a kezemhez érjen, hisz olyan, mintha egy belőlem kilógó tárgyhoz érnének, amivel "semmi" kapcsolatom, de másnak van.
- Örvendek. - fogtam kezet a lánnyal végül, igyekezve azt a lehető legfinomabb mozdulatokkal és egy mosolyt erőltetve magamra. erről jut eszembe, hogy már arra sem emlékszem, hogy milyen megérinteni valamit vagy valakit. A kezeim és a lábaim is olyanok, mint holmi precíz műszerek, képes vagyok a kézfejemet forgatni úgy, ahogy a normális emberek nem, de ennyi. Lehet, hogy nem ártana keresnem valakit, aki képes lenne valami érző receptorokat vagy tudom is én, hgoy miket szerelni a protézisekbe. Az igazán új élmény lenne azt hiszem.