Főbejárat

//Előzmény: A hall//

Továbbá is nagy lépésekben haladva közelítem meg, ma már másodjára a kerítést, hihetetlen hogy az emberek mennyire ostobák, azt figyelembe véve hogy a legtöbben meg se próbálnak benyitni, csak csengetnek. Egyenlőre ismételten nem látok senkit, illetve semmit, de ez pár perccel ezelőtt is így volt, s mint kiderült, akit kerestem nem messze ücsörgött mellettem. Egy erős mozdulattal lököm ki a kaput, ismételten, de ezúttal mindkét oldalát, s itt jönne az a jelenet ahol körbenézek, de nem, szemem sarkából feltűnik a kerítés tövében fekvő ( ugye? ) alak. Összefonom a karjaimat, és undorodva nézek végig rajta, mint minden új személyen szinte akit megismerek.
- Hányan akarjátok még ezt eljátszani? - Kérdem unottan, és itt igyekszem a kerítés tövében pihengetős várakozásra utalni, s várok egy kicsit, de ha bármit is válaszol rá akkor a mondata közepébe vágok azzal hogy:
- Költői kérdés volt, ez azt jelenti hogy nem kell rá válaszolni, mert vagy tudom a választ, vagy pedig szimplán nem várok választ. - Ez most így valahogy jól esik. Mindenesetre is megkérdi hogy mi ez a hely, megvakarom az államat mielőtt válaszolnék, majd a kúriára terelem a tekintetem.
- Ez itt a Kúria, az x-men otthona, nagyon röviden és tömören leírva ennyi. - Azzal hogy konkrétan egy büdös csöves, nem igazán foglalkozok, én is voltam már az, s így ebből kiindulva, könnyebb szóba elegyedni ilyen személyekkel anélkül hogy ez különösebben zavarna.

Unottan hallgatom az időközben feltápászkodó, így már könnyen láthatóan állatias emberkét, szavaira felvonom az egyik szemöldökömet, majd egy kisebb gondolkodás után végül is, bár csak egy nagyon enyhe mozdulattal, de vállat vonok.
- Rosszkor érkeztél, odabent most megy a sírás és a nyavalygás, páran meghaltak, és ha jól értettem végül is így kellenek a helyükre új tagok... - Csak hangosan kimondott gondolatok, látszik rajtam hogy a halál ténye egyáltalán nem érint meg, nem is nagyon érdekel igazából, mert miért érdekelne? Legalább egy tucatnyi olyan emberi férget öltem meg annyira nem is régen, kiket elvileg a barátaimnak, vagy családomnak kellett volna tartanom, s hogy miért? Lealacsonyítottak azzal, hogy egy embert állítottak be az anyámnak, s ilyen sértésért lakolniuk kellett.
-... Mindenesetre is ez nem tőlem függ. - S ezzel, sarkon fordulok, és intek neki hogy kövessen. Amint átlépem a kerítést, a hozzám közelebb lévő felét a kapunak behúzom magam után, a másikat csak akkor ha már ő is hajlandó volt bentebb jönni, majd eztán megkezdem az utamat vissza a kúriába, ezúttal már sokkal nyugodtabb tempóba, kezdem megunni a rohangálást. Séta közben egy darabig azon jár az agyam hogy vissza kéne már mennem enni, hogy lehet hogy állandóan ennyire rohadtul békés ez a hely, de enni így sem lehet anélkül hogy valaki megzavarna?

Lance Harris

Sírás és halál, mondja a másik, mire én közönyösen megvonom a vállam. Ez az élet rendje, noha a veszteség szomorú hír nem szabad nagyon beleélni magunkat a szerettek elvesztésébe, különben mi magunk is gyengévé válunk, ez pedig a vadonban végzetes hiba lehet. Közben int a srác, én meg követem őt, és hagyom hogy becsukja az ajtót, ezekután pedig követem az ösvényen.
Tekintetem körbejár a Kúria kertjén, vagy inkább parkján, és elnyeri a tetszésemet. Ahhoz képest, hogy város egész szép. A srác nem nagyon dob fel új témát, és én ezzel éppen jól is vagyok, nem igazán kedvelem a beszédet, jobb a csend. Ha valamit akar majd mondja, vagy nem, de ártani senkinek sem ártunk a hallgatással. Lépéseink egyre inkább közelítenek az épülethez, és megvárom, hogy belépjünk. Egy kicsit izgulok, sőt talán félek. Akárhogy is nézem, idegen területen vagyok, ismeretlenként. Én vagyok az új különös szerzet, a saját territóriumukon. Próbálom állatias énem visszafogni amennyire lehet, hogy kultúráltan, és emberien viselkedjek.

//Folyt: A Hall//

Hihetetlen, hogy mennyi energiájuk van a kicsiknek. Nem hiszem, hogy a következő pár órában el tudom altatni őket pedig egész nap csak rohangálnak. Nevetgélve szaladgálnak a lábam körül de félek, hogy a házban még bajuk esik, neki esnek a falnak vagy egy asztal saroknak. Kint jó idő van így kifele az udvarra terelgetem őket. A kertben mégis jobb játszani. Majdnem kiérek én is mikor meghallom a csengő hangját. Pillanatra figyelem a dallamát majd sietősebben indulok kifelé. Jó érzés ránézni a kicsikre ahogy fogócskáznak.
- Gyertek, megyünk a kapuhoz.
Erőteljesen de kedves hangnemben szólok Lusy-nak és Elisabeth-nek akik a kergetőzést nem hagyják abba, csupán a kapu felé folytatják azt.
Kis séta és ki is érek már addig, hogy lássam azt aki csöngetett. Megdermedek a robosztus alak látványától de erőt kell venni magamon.
~Barátságos...barátságos....~
Óvatosabb léptekkel de odaérek a kapuhoz végül, a kicsik pedig mögöttem rohangálnak felhőtlenül tovább.
-Jó napot uram.
Köszönök barátságosan majd a gyermek felé fordulok aki mellette van. Kedvesen mosolygok rá majd tekintetem ismét a férfira vetül.
- Gina Kitty vagyok, miben segíthetek?
A mögöttük álló Adam-et észre se veszem a férfi takarása miatt.

Micsoda rideg alak. De legalább látszik, hogy nem akar rosszat a gyermeknek aki vele van. A kapu nyílt és invitálón mutatok el az épület felé de mikor megszólalnék egy gyermeki mégis határozott beszédet hallok és látom meg a férfi mögül kilépő Adam-et. Nem kis meglepődés ül ki az arcomra, megismerem a gyermeket hiába az a pár év. Leengedem a kezem és a csomagjaira nézek, egyedül utazott el idáig? Hol lehet az apja, miért nincs vele? Nem hiszem el, hogy egyedül van és jött ide. Megvárom míg a férfi mit válaszol, segít neki vagy sem a cipekedésbe és utána szólok.
- Menjünk beljebb, mégis kényelmesebb lenne mint itt a kapuban beszélgetni. - Mosolyogni már nem mosolygok annyira de hangom még mindig kedves és nyugodt.
- A papírok valószínű rendben vannak ha átküldted. - Fordulok Adam felé majd a mondatom végén érzek két apró lökést majd fogást. Lenézek és az ikrek azok. Lábaim mögött a nadrágomba kapaszkodva lesik a többieket. Lusy nagyon, már már meredted bámulja Adam-et míg Elisabeth-nek alig a feje búbja látszik ki a takarásomból.
Legszívesebben megölelném a kis Adem-et, jó látni, hogy semmi baja és nagyot nőtt mióta láttam, de sose szerette a babusgatásom. Olyan mintha felnőtt lenne, de attól még csak egy kisgyerek és az apjának igen is itt kéne lennie mellette. Remélem nem történt vele semmi.

Érdekes és ijesztő, a Birodalmi Gárda részt értem de ami közrezárja semmit sem mond és a nyelv amin beszélnek egy pillanatra is nagyon furcsa, egy szavukat sem értem. Az épület védelmét kérdezi és katonasági létszámot, mintha valami kiképző bázis lenne ez. Biztos vagyok benne, hogy tisztában van vele, hogy ez egy Iskola. Egy ideig morfondírozok, közben Lusy csak mosolyog Adam-re, Elisabeth pedig csodálva néz felfelé a Preatorra. Közben én is dűlőre jutok a válaszommal kapcsolatban és kedvesen szólok.
- Biztos lehet benne Uram, hogy az iskola eléggé védett.
Adam felé fordulok hirtelen aki elkezdi vonszolni a táskáit. Oda lépek hozzá és elveszem a csomagjait.
- Ne butáskodj. Majd én viszem neked.
Lenézek az ikrekre akik követték a lépteim, mintha csak hozzá ragadtak volna a lábamhoz.
- Lusy mutassátok meg, hogy hol lesz Adam szobája.
Kérem meg ugyan azzal a kedves hanglejtéssel mint ahogy eddig is. Lusy ki is pattan a lábam mellől mintha csak arra várt volna, hogy mehessen és Adamhez sietve megfogja a kezét.
- Gyeje - mondja majd elkezdi is húzni azzal az apró erejével befelé, pár lépés után pedig Elisabeth is leveszi tekintetét a férfiról és odamegy hozzájuk. Bár kérdéses, hogy Adam tényleg a szobájánál fog-e kilyukadni de a Hall-ba elég hamar be fognak érni ha nem ellenkezik a vezetés ellen.
Én még egy pillanatig figyelem a kicsiket majd visszafordulok a férfi felé és én is elindulok, pár gyorsabb lépéssel, hogy beérjek mellé majd könnyed séta tempót veszek fel a csomagokkal a kezemben. Fürkésző a férfi tekintete, mintha az első fa mögül ellenséget várna.
- Nem kell aggódni, semmilyen támadás nem érhet minket itt. Biztonságos ez a hely.
Hangom most is kedves ám aprón kihallhatóan belekeveredett némi feszengés is de nem a csomagok miatt. Minden esetre ebben a tempóban nemsokára az épülethez is érnünk.

Vissza kellett jönnöm. A mai nap eseményei után egyszerűen nem volt választásom. A képességem valahogy úrrá lett rajtam, és én nem tudtam irányítani, ezért majdnem megöltem valakit. Segítségre van szükségem. Tudom, hogy itt meg fogom kapni, de mégis rossz érzésem van. Hiszen voltam már itt egyszer, de még azelőtt leléptem, mielőtt az X-men-től bárki is fogadhatott volna. Nem is igazán tudom, hogy mi üldözött el. Lehet, hogy csak félek a változástól. Hiszen öt éve napról napra élek az utcákon. Már megszoktam, és mi tagadás, kicsit meg is szerettem. Minden nap küzdelem volt, de feküdt nekem ez az életstílus. Az izgalom persze X-men-ként sem fog elkerülni, de azért mégis más lesz. Sokkal több szabályhoz leszek kötve, és oda kell mennem, ahova küldenek. Ugyanakkor lehetőségem lesz végre jó célra használni a képességemet, és végülis erre vágytam. Nem kell majd lopnom, hogy enni tudjak, ez sem utolsó dolog. De igazából nincs is választásom. Rájöttem, hogy veszélyt jelenthetek másokra, és ezt nem vállalhatom. Ez az egyetlen lehetőségem.
A kapuhoz érve megállok egy pillanatra, majd mély levegőt veszek és becsöngetek.

A csöngetésre szinte azonnal érkezik is valaki. Egy fiatal, szőke nő repül át a kerten és megáll a kapunál. Bármennyire is az X-kúriáról van szó, azért meglep, hogy repülve érkezik az egyszemélyes fogadóbizottság. Amikor legutóbb itt voltam, nem találkoztam vele, de ez nem nagyon jelent semmit, hiszen nem töltöttem itt túl sok időt. Kedvesen, érdeklődve kérdezi, hogy segíthet-e, én pedig nem is nagyon kertelek. Tudom, hogy ezzel végérvényesen elkötelezem magam, de már döntöttem.
- A nevem Danny Long.- mondom. - Mutáns vagyok, és segítségre van szükségem. Meg kell tanulnom irányítani az erőmet. Szeretném jóra használni. Azért jöttem, hogy csatlakozzak az X-men-hez, ha lehetséges.
Most már nem fordulhatok vissza, de tudom, hogy helyesen cselekszem.

A jövevény célját megtudva már egyre inkább azt gondolom, hogy valóban jobb lett volna, ha ráhagyom a dolgot valaki másra. De most már nyakig benne vagyok, nincs lehetőségem meghátrálni.
- Nagyon örvendek, az én nevem Amelia. Amelia Stone. - nyújtom felé a kezemet, hisz ezt így illik bemutatkozásnál és egy kedves mosolyt is megengedek. Nem is emlékszem, hogy mikor mosolyogtam utoljára.
- Ez esetben, úgy hiszem, hogy a lehető legjobb helyre jött. - szedtem össze magam, majd a kapuhoz lépve kinyitottam azt, hogy beengedjem magunkat. - Kérem fáradjon beljebb. Sokkal jobb a kapu másik felén beszélgetni. - léptem hátrébb, hogy beengedjem. Már csak azt kéne kitalálnom, hogy ilyen helyzetben mi is a megfelelő teendő. Nem vagyok járatos a dologban, talán nem ártana, ha ezt majd a vendéggel is közlöm...

A nő Amelia Stone-ként mutatkozik be. Kedvesen a kezét nyújtja, én meg elfogadom, és gyengéden megszorítom.
-Én is örülök.- mondom udvariasan.
Azt már előző ittlétemkor is tapasztaltam, hogy nem jellemző rájuk a bizalmatlankodás, most is rögtön beengednek. Persze nyilván bármikor el tudnának intézni egy pillanat alatt, ha hátsó szándékaim lennének, úgyhogy nincs is igazán okuk rá. Meg egyébként sem venné ki jól magát, ha a befogadóságáról híres X-men mindenkit lehetséges ellenségként kezelne. A kertbe lépve megkérdezem Ameliát:
- Mik a feltételei a csatlakozásnak? Nem sokat tudok arról, hogy hogy mennek itt a dolgok.
Tényleg nem nagyon volt lehetőségem megtapasztalni, mert legutóbb nem találkoztam a vezetőséggel. Valami egyéb elfoglaltság miatt nem tudtak rögtön fogadni.

Bármennyire is reménykedtem, hogy a vendégünk, aki nem sokáig lesz a vendégünk, nem fog egyből a komoly dolgokra térni tévedtem.
- Tegeződhetünk esetleg? - érdeklődtem meg, még azelőtt, hogy színt vallottam volna. - Tulajdonképp be kell vallanom, hogy ebben nem vagyok jártas. Feltehetőleg van valami papírmunkás procedúra, hogy legális legyen az itt tartózkodásod meg minden, de ahhoz a részhez annyit sem konyítok, mint a vendégek fogadásához. - vallottam be az általam igazságnak vélt dolgokat. Persze nyugodtan megcáfolhat bárki, hisz a joga megvan hozzá.
- Úgyhogy esetleg megoldhatjuk a dolgot úgy, hogy itt kinn, vagy odabenn egy innivaló mellett esetleg egy kötetlenebb ismerkedést lerendezünk. Aztán keresünk egy olyan szobát ahol senki sem tartózkodik és onnantól kezdve a sajátodként tarthatod számon. - igyekeztem valami normális és elfogadható ötletet kitalálni, hisz nem szerettem volna ha most a beszélgetés meg minden zsákutcába torkollott volna és ezután valakit a régebbi tagokból vagy a vezetőségből próbálnánk meg levadászni. Nem mondom, jó lenne ha valaki felbukkanna, de amíg ez nem áll fenn, addig nekem kell az ügyet megoldani valahogyan.

- Persze. - Válaszolom mosolyogva a tegeződéssel kapcsolatos kérdésre. Úgy tűnik, nem az ő dolga az újoncok felvétele. Zavarban is van egy kicsit a helyzettől, mint ahogy én is. Amíg viszont valami illetékes elő nem kerül, nem baj ha van társaságom, aki talán egy kicsit bevezet abba, hogy hogy folyik itt az élet. Amelia így elsőre kedvesnek és közvetlennek tűnik, még ha talán nem is az ismerkedés a legerősebb oldala. Így hát ezt válaszolom:
- Nem vagyok igazán kipihent, úgyhogy jó lenne leülni valahol. Aztán majd csak megtalál minket valaki, aki tudja, hogy mi a teendő.
Ha már a kötetlenebb ismerkedés ötletét felhozta, gyorsan megakadályozom, hogy elmondassa velem az élettörténetem. Igazából kicsit félek, hogy mit gondol majd rólam ő, meg majd később a többiek, hiszen öt évig gyakorlatilag lopásból éltem. Tudom, hogy tudniuk kell, de igyekszem még egy kicsit elodázni azt, hogy el kelljen mondanom. Inkább én kérdezek:
- Te mi óta vagy itt?

Igazán örülök annak, hogy a tegeződés nem jelent problémát. Valójában azt sem tudom, hogy valóban létezik-e olyan ember akinek ez gondot jelent. Természetesen olyan helyen ahol főnök-beosztott állapot van, ott nem kérdéses, hogy a magázódás kötelező, de a való életben is van ilyen?
- Körülbelül egy, talán két éve. Pontosan fogalmam sincs, egybefolynak a napok. - válaszoltam, miután egy megfelelő ülőhelyet találtam magunknak. Már ha nem zavarja kedves beszélgetőpartneremet egy kis fűben való üldögélés. Igazából kereshettem volna valami jobbat is, de már nem is emlékszem, hogy mikor csináltam ilyet utoljára. Éljen a betegeskedéses gyerekkor.
- Tulajdonképp azután jöttem vissza ide, hogy a szüleim meghaltak. nem bírták a megrázkódtatásokat. - feleltem az eget bámulva. Meglepően könnyedén beszéltem róla, pedig a szüleim halála az egyik legnagyobb tragédia az életemben.
- És te? Honnan jöttél? - kérdeztem vissza, hisz nem lenne fair ha csak én lennék a forrószékben.