A Hall

//Előzmény: Dél-Amerikai esőerdők//

Össze szedte magát. A teste már megbízhatóan képes mozogni, csupán a hasogató fájdalom maradt utózöngeként, hogy emlékeztesse, milyen közel járt a halálhoz, s bár a végzet elől képessége cselesen megmentette, az emlékeztetőn kívül is maradt még valami. Valami, ami mélyen bevésődött.
-Köszönöm Hood a segítséget.-mondja, ahogy belép a kapun, de arcán szomorúság játszik.
Egy pillanatra üressé válik, ahogy a mágia haza rántja testét, de a gondolatok azonnal újra megrohanják.
Visszatért. Felelt a hívásra. De megkopott tudása kárörvendően hagyta cserben, mikor szükség lett volna rá. Gyengévé vált.. vagy talán soha nem volt elég erős. Bárhogy is, eddig nem érezte, hogy kevés lenne ahhoz, hogy megóvja a világot, amit álmodott.
Farka idegesen megrándult. Valamit ki kellett találnia. Valahogy erősebbé kell válnia, mert lehetetlen hogy ne fusson össze újra hasonló ellenféllel.

Ahogy belépett a hallba, a szomorúság hangjai ütötték meg fülét, s egy pillanatra félre tette egyre dühösebbé váló gondolatait. Látva Serenát, megtorpant, végül lassan hátrálni kezdett, csendesen, hogy ne zavarja őt.
Szívére vette. Nála jobban gyászolt, s ettől Szehmet ridegnek érezte magát. Talán mégis a másik csapatban lett volna a helye. Nem! Amint megszületett e gondolat a fejében, máris elhessegette. Nem ez volt a jó út az erő felé, amit most már vágyott. Nem ez kellett a fejlődéshez.

Ekkor nyílik az ajtó.

-Veszélyterem? És erről tudnak a gyermekvédelmisek?- EssEx a száraz humora mellett, most már engedélyez magának egy pillanatra felvillanó csibészes vigyort. Kezdett felengedni kísérője társaságában. A veszélyterem egyébként ne hangzott jól, sőt, határozottan vészjóslónak tűnt. Nem tett volna látatlanban fogadást arra hogy aki oda belép, az vissza is tér.
A szakszerűnek induló tárlatvezetésre körbe néz: Semmi, semmi, semmi, síró nő, semmi, lopakodó Szehmet, semmi...
-Szehmet!-kiált hangosan és meglepetten. Azt mondták neki, nincs itt.
-Téged kereslek!-és már rohan is hozzá, mit sem törődve a többiekkel.
-Hívtak. Van két múmia, bontatlanul, jó állapotban. Gyorsan kell válaszolni, különben eladják őket másnak. Az egyik reménybeli vevő a Columbian Egyetem!- lóbálja meg a mobilját. Lehet hogy már meg sincsenek, annyit húzták az időt, de Szehmet biztos gyorsan fog intézkedni, hogy megmentse a múmiákat a barbár kutatói munkától.

Zack és Hannah érkeznek meg és Hood lerakja a testeket. Zack a feleségére néz.
- Minden gyerek tudatát rávettem, hogy ne is nézzenek erre.
Morsus átöleli Serenát és megsimogatja a fejét.
- Nyugalom. Jól csináltad. Büszke vagyok rád.
Mondja megnyugtatóan. Hood csak kedvesen biccent Szehmetnek majd Serena mellé megy és átveszi a kínai kisfiút.
- Te is szépen kezdesz. Most mit szeretnél tenni?
- Marad.. - mondja nehezen, ahogy a telepata nőnek köszönhetően kezdi megérteni a szavakat. - Maradhatok? A családom a városban volt. Most... egyedül vagyok.
- Nem vagy.
Mondja Zack kedvesen.
- Itt senki sincs egyedül.

Ethan hangjára sem néztem fel, csak sírva ráztam meg a fejemet. Kissé összerezzentem, amikor valaki megölelt, ekkor pillantottam csak fel, Zack volt az. Hozzábújtam és továbbra is sírtam megállíthatatlanul. A fejemet ráztam meg újra a szavaira, nem csináltam jól, ha úgy teszem senki sem halt volna meg. Akkor nem így történtek volna a dolgok, hanem máshogyan. Nem tudtam megvédeni őket, senkit sem, pedig ez lett volna a dolgom, hogy hazahozzam őket. Mikor már képes voltam beszélni akkor szólaltam meg, de még mindig rekedt voltam.
- Nem csináltam jól – feleltem. – Meghaltak, sokan, a mieink közül… többen súlyosan megsérültek… Kolosszia egy másik világba ment… két új Apokalipszis született, az egyik Bárd. Az élet magvát egy a másik világból érkező mutáns magába olvasztotta, elvéve a reményünket, hogy megmentsük Bárdot… Minden katasztrofális lett. Nem… nem lehetsz rám büszke…
Nem hittem volna, hogy ennyire megvisel, Elisabeth még csak ténylegesen X-men sem volt, a többiek pedig… senki sem érdemelt volna halált, vagy olyan sérülést, mint amit kapott. Elrontottam és ez most nagyon sokak életébe került.
- Cserbenhagytalak… téged és James-t is, és mindenkit a csapatból.

Nos mit ne mondjak, igencsak megy a sírás, és választ nem kapok, legalább is egyenesen nem, csak a másnak intézett mondandójából tudom leszűrni hogy nagyjából mik is történhettek, és valóban nem kis bukás lehetett. Végignézve a visszatérteken... Nos megvan hogy hova lett Szehmet, és az, kit körbevezettem volna leválik tőlem, hála a jó égnek, szóval én továbbá csak ácsorgok, és összefont karokkal figyelek. Figyelek, egészen addig amíg meg nem üti valami nagyon ismerős hang a fülemet, valami olyan szinten megutált hang, hogy azt szinte leírni sem tudom...
~ Az a rohadt csengő... ~ Fut át a gondolat a fejemen, majd végignézek a többieken még egyszer, hátha valaki menni akar, de mivel úgy tűnik hogy ( valószínűsítem ) mindenkinek van most fontosabb dolga, ez ismét rám hárul... Szóval némán sarkon fordulok, és mit sem törődve azzal hogy mi történik éppen, eltávolodok a társaságtól, természetesen az ajtó irányában, teszek pár öles lépést, ismételten, majd kilépek rajta, és meg sem állok amíg el nem érek a kerítésig.Talán valamit hozzá kellett volna fűznöm a helyzethez, vagy legalább is az átlag ember meglehet ezt várná egy ilyen helyzetben, de minek? A halál az élet velejárója, tetszik vagy sem.

//Folytatás: Főbejárat//

Sem a hely, sem az idő nem alkalmas az üzletre, így Szehmet gyors, csendes utasításokkal rázza le EssEx-et.
-Kellenek. Tudod meddig mehetünk el. Intézd kérlek, de ne itt- megnyomja a mondat végét. EssEx ebből bizonyára megérti, hogy jobb, ha most nyugalmat hagy az ittenieknek, majd a kérdő pillantásra a konyha irányába mutat, és már nem is törődik pártfogoltjával. Érzi a levegőben a bánatot, a mély, lélekemésztő fájdalmat.
EssEx pedig szó nélkül távozik.
-Serena.. -nem tudta, mit mondhatna, ahogy néhány lépést közelebb oldalgott. A dolgok már megtörténtek. Életek pusztultak, s ott volt az esély a kezükben, hogy megmentsék őket. Szehmet keze ökölbe szorult. Ma minden döntésének, szokatlan, szinte azonnal láthatóvá vált súlya volt, és mardosó keserűséget hagyott maga után. Nem volt jó kezdet, nem volt jó vég.
-Nem menthetsz meg mindenkit. Nem vigyázhatsz mindenkire. Nem hozhatsz döntéseket helyettük, és nem élheted az életüket.- kezdetben lassan, majd egyre könnyebben gördültek elő a szavak, s bár békeidőben könnyű volt szívből megélni a tapasztalt bölcseletet, most a felszín alatt feszítő indulat színezte komorra.
- Adj időt a gyásznak. Adj tiszteletet a holtaknak. Szánj rá időt. De utána állj fel, és add az élőknek amit adni tudsz, mert nekik még szükségük van rád, ahogy neked is arra, hogy lásd bennük újra az életet. Nézd a fiút. - Mutat a kínai srácra.
-Őt megmentetted. Egy új életet ajándékoztál neki, hát ne zárd el magadtól, csak mert olyan sokat veszítettünk.- Szehmet arcán a csendben tomboló, könnyfakasztó indulat át-át ütött a szokott nyugalmon. Serena megadhatta azt az X-Mennek, amit ő nem adott. Jó vezetővé válhat, ha nem hagyja, hogy letaglózzák a gyászos események. Kezdte megérteni Dorten leckéjét, de közben rágta belülről a gyengeség érzése, saját gyengeségéé.

//Előzmény: Főbelyárat//

A... Kutyával szinte egyszerre lépek be a hallba, még mindig gyászolnak, bár ez nem meglepő, bár nem értem másoknak miért olyan nehéz elfogadnia a halál tényét, de lehet mára elég volt nekem ennyi ebből a témából, nem mintha zavarna, csak már kezd unalmas lenni, és még egy darabig úgyis ez fog menni, ismervén az embereket, ámbár lehet hogy gyorsabban túl fognak lépni rajta, mint ahogy én arra számítok, de ezt erősen kétlem.
- Ismerős helyzet lehet ez egyeseknek. - Motyogom halnak magamnak, végig gondolva hogy kb én is ugyan így kerültem ide, kivéve hogy akkor éppen senki sem volt halott, csak engem ellenségesen fogadtak, bár arra számítani lehetett, és hogy az nem is igazán itt volt, de ez megint egy mellékes dolog. Végül ha senkinek sincs semmi szava hozzám, ami feltehetőleg így van, akkor végre azt csinálom amit akarok, és a halottakat is ignorálva megindulok a konyha felé, hogy végre folytathassam az ismerkedésemet a zabpehellyel, nos nem mintha különösebben megnyerne a dolog, de egészen ötletes kis... Étel. Talán utána tovább állok edzeni, vagy gyakorolni, de itt egyenlőre nincs kin, vagy min, hiszen patkányok nincsenek, illetve önkénteseket meg valószínűleg fölösleges lenne keresni, mert hiszen ki vállalkozna rá? Na de a lényeg hogy ha senki sem akadájoz végre, tovább is állok innen.

//Folytatás: A konyha - Ha nem állít meg senki.//

Zack megrázza a fejét.
- Egy mészárlásba kerültél és haza hoztál annyi embert, amennyit tudtál meg a gyereket. Jó munkát végeztél. Jobbat senki se tudott volna.
Zack elteleportálja a hullákat majd meglátja az érkezőket.
- Eeeegy fekete mágus-démon-izé. Mindig elfelejtem őt.
Mondja Árnyat látva. Harris felé fordul.
- Üdvözöllek, mi vagyunk az X... pillanat egy démon van a kúriában.
- Az egyik diák elájult.
Zack fényekbe burkolja magát.
- Szehmet kísérd az új arcot a konyhába, ahol egy idegen lány van, majd mond meg ki az és mit keres itt. Mindkettőnek keres egy-egy üres szobát. Hood maradj Serenával. Drágám néz a gyerek után. Holnap reggel hatkor kérek mindenkit megjelenni a tanáriban. Ez vonatkozik a fekete mágusra is, akivel azóta se beszéltem és mégis itt járkál...
A szavait félbeszakítja a teleportálás.

Idegen. Hasonló, de más is. Még jóformán ki sem nyílik az ajtó, Szehmet megérzi az ifjat. Más volt, mint a két lábon járó macska, akit nemrég látott. Más erőt képviselt, valami eredetibbet, erősebbet, s más érzet lengte körül. Szehmet ragadozó tekintete rá szegeződik, s orra már a szagára vadászik. Kíváncsi rá, de nem kimondottan szívélyes. Elméjét még eltöltik az előbbi gondolatok. Szemügyre veszi, de nem indul üdvözlésre, s bár egy pillanatra, ösztönösen megfeszültek tagjai, már el is múlik a feszültség. Nem a sráccal kell most törődni. Serena az, aki fontos. Szeme kezd melegséggel megtelni.
Ekkor szól hozzá Zack, s ő a mágusra emeli jáde tekintetét.
-Ő nem..-mondaná, hogy nem idegen, de felesleges a magyarázat, hiszen Zack még kiad néhány utasítást és máris teleportál.
-idegen.. Áh! Mindegy.-szól lemondóan. EssEx tehát marad továbbra is ismeretlen, a nagy bemutatás várat magára. Szehmet végül újra a bundás fiúra néz, de nincs kedve felesleges köröket róni.
-Lance, gyere utánam!-adja ki a parancsot, és nem törődve azzal, hogy követi-e a konyha felé veszi az irányt.

Lance Harris

A helyzetet nem értem, egy férfi mindenféle utasítást ad, egy félbekezdett bemutatkozás után, majd kiutal egy nőnek, és minden jel nélkül eltűnik. Egyértelműen ő a falka vezére, egy fajta öreg bölcs lehet ebben a közösségben. A parancsait kérdés nélkül teljesítik, és én is így teszek. Természetes vezető, ez érződik a hangján, jelen helyzetemben pedig nem állok olyan talajon, hogy megkérdőjelezhessem bárkinek a vezetőségét. Szemeim következőnek a Szehmetnek nevezett nőre szegődnek, s orrom is a szagát keresik. Nem kell egy pillanat sem, és tudom, hogy hasonlók vagyunk. A Vadon szaga benne is megvan, ahogy a vadság is. Külsőre valahol egy megtermett macska, és ember közt van, nem kevéssé vonzó ötvözetben. Arcomra mosoly ül ki ahogy elindulok a nő után, egyenesen a konyha felé, a lehető legméltóságteljesebb, és legférfiasabb kiállásomban. Szeszélyes és vonzó az idegen, és épp ezért veszélyes is. Ám az igazi hím szembenéz a veszéllyel, és legyőzi azt. Soha sem találkoztam hasonlóval mint ő, azaz olyannal mint én. A többiek is mutánsok, de ő valahogy egészen más. A saját fajtám szagát érzem rajta, noha még egy másik ágról is.

//Folyt: konyha//

Szipogva néztem Szehmetre, régen más tanácsot kaptam tőle, akkor nem tűnt ennyire ridegnek, mint most. Amikor először kerültem az X-menhez még a föld alá az East Sideon, meg, amikor Szfinx is óvott, annyira más volt, mint most. Akkor nem volt ennyire kemény és rideg, hanem csak kedves és gondoskodó. Pedig nem volt sokkal idősebb nálam, akkor ő volt a csapat vezetője, most pedig én. Talán az a másik élet nem csak engem változtatott meg, hanem másokat is. Ott ő a másik oldalon állt és talán ezért volt képes jobba kezelni a dolgokat, mint én. A kisfiúra néztem és bólintottam, de még szükségem volt a sírásra, a gyászra, olyan sok mindenkit vesztettünk, vesztettem az évek során. Kit ilyen, kit olyan okból és… és még amiatt sem sírtam korábban, hogy a világ helyreállt, ott éltek anyáék, itt nem. Minden fájdalom, amit régóta halmoztam magamban most tört elő, ahogyan odakint eltört a mécses. Mikor mindenki távozott és csak ketten maradtunk Charles-sal akkor néztem rá. És itt volt ő is, aki semmire, de semmire sem emlékezett… sírva figyeltem őt, majd végül rekedten szólaltam meg.
- Bármit… bármit odaadnék, megadnék azért, hogy emlékezz – suttogtam. – Hogy ne csak egy idegent láss bennem, miközben megannyi éve ismerjük egymást és annyi mindenen mentünk együtt át…
Ismét letöröltem az arcomról a könnyeket és felhúztam a pulóverem ujját a bal kezemről és a kezemet nyújtottam felé. Talán életemben nem volt annyira szükségem rá, mint most.
- Kérlek… - mondtam. – Vedd a vérem, szeretném, hogy emlékezz rá és rám is Charles.

Kicsit megremegtem, amikor Charles hozzámért, a komor tekintete nem sejtetett jót. Féltem, hogy el fogja utasítani és nem kíváncsi rám. Halkan nyögtem fel a szorításra, kissé fájt és megpróbáltam volna kihúzni a kezemet az övéből. Végül olyasmi történt, amire még Adia sem számított és figyelmeztetni sem tudott, már nem ültem a kanapén, hanem szinte repültem és nekiestem Charles-nak. Ismét megremegtem, amikor megölelt, de ezúttal máshogy, mint az előbb. A közelség miatt kissé pirulva néztem fel rá, ami talán nem is látszott az arcomon, mert vörösre sírtam azt. Éreztem, hogy a szívem a torkomban kalimpált, ez most más volt, mint amikor a nyakába ugrottam féltve őt. Mindezek ellenére tényleg az következett, amitől féltem, hogy elutasítja a felajánlásomat, de meglepett. Még inkább elpirultam a szavaira, de én is átöleltem őt. Olyan jól esett a kis gyengédség, amiben nem is tudom, hogy mióta nem volt részem, éreztem, hogy a könnyeim sem peregnek már tovább és nagyon halványan, bánatosan képes voltam Charles-ra mosolyogni.
- Nem kell kérned ezt, nem szükséges – suttogtam. – Én is szeretném végre megismerni azt, aki vagy, aki tényleg vagy. Nagyon régóta szeretném.
Kissé szorosabbra fontam a karjaimat körülötte és ha engedte, akkor gyengéden a vállára fektettem a fejemet, régen nem éreztem ilyen békét és biztonságot, amit csak másvalaki jelenléte tud megadni.

Felemeltem a válláról a fejem, hogy a szemébe nézhessek. Ne hívjam Charles-nak? Az élet nem is lehetett volna ennél ironikusabb.
- Nekem ez a természetes, hogy valakit a kereszt nevén hívjak, de majd igyekszem akkor a Hood-ot megszokni – feleltem.
Mikor a másik életben már kezdtem így hívni és nem a keresztnevén, akkor mindig morogva vonult el, hogy ő nem Hood többé, hanem Logan. Túl sok emlék és zavaró érzés, amiknek nem kellene itt lennie, de a két élet teljesen keveredik és néha nem tudom, hogy melyik is volt a valóság és melyik nem.
- Azt hiszem megértem, pedig nekem csak a saját két életemmel kell megküzdenem és nem olyan sok másik személyével – mondtam kissé zavartan.
Lesütöttem néhány pillanatra a szemem, majd újra felnéztem.
- Olyan sok kérdésem lenne hozzád – pirultam el ismét. – Csak a sok szörnyűség után nem tudom, hogy… illő lenne-e őket most feltenni.

Egy pillanatra meglepetten néztem rá, majd megráztam a fejemet.
- Én nem tennék ilyet – mondtam mosolyogva. – Azt maximum a jövőbeli én tenné, de én nem. Charlie, ebben megegyeztünk.
Végül elengedtem és kissé hátrébb léptem tőle és bólintottam. Nem volt rossz ötlet, rám is rám fért volna egy forró zuhany és tiszta ruha, mert nyakig sáros, véres, hamus és egyéb mindenféle kosszal voltam tele. A fiamra is rá kellett néznem, hogy jól van-e, de minden bizonnyal vagy alszik, vagy pedig éppen Gloria-val játszik, mint szokott. És persze hiányolja Zam-et, akiről továbbra sem tudni semmit. Ahogyan Charlie elindult felfelé, felkapkodtam az itt levő plüssöket és én is felsiettem a saját szobámba, hogy a teendőimet elvégezzem és utána mehessek majd a konyhába.

//Folytatás: Konyha//

Nyelek egy nagyot. Bérgyilkos? Miért akarna bántani egy gyereket? Minden esetre nagyon aggódhat érte ha már ilyeneket is kérdez.
- Mindentől megvédik, itt senkinek sem hagyják, hogy bántódása essen.
Kicsit bizonytalanabbra sikerült mint szerettem volna, idegesen kapom fel a fejemet és pár nagyobb lépéssel kerülök az ajtóhoz amit belökve nyitok ki vállal mivel a kezeimben a táskák vannak.
- Öhh, mondta, hogy szeretne beszélni az Igazgató úrral. Elég elfoglaltnak tűnt mostanában... De, hihet a szavamnak. Ez a hely nagyon is biztonságos, emellett még oktatást is kapnak a gyerekek és segítséget nyújtanak azoknak akiknek szüksége van rá.
Az elején még a kis határozatlanság kivehető volt a szavaimból de a végére határozottá válok és hangom is. Komolyan úgy hiszem, hogy bármilyen fenyegetést el tudnak hárítani itt és megvédik az itt lakókat minden veszélytől.
Közben Lusy aki vezeti is Adam-et csak nevetve bólogatott és tovább vezette a fiút, Elisabeth pedig csak csendben követte őket közben. A lépcsőt kicsit nehezebben szedve mentek fel de miután felértek már ismét elérte ugyan azt a tempót amiben eddig is jöttek. Láthatóan tele vannak energiával. Nemsokára el is érnek közben az úti céljukhoz.

Még egy picit sem bízik ebben a helyben. Nem tudnánk tanítani neki semmit? Nem érzem, hogy igaza lenne de kiráz a hideg ahogy mondja. Karba is fűzte a kezeit de amit utána mond érdekesebb ennél. Amilyen idegen nyelven beszélt a gyermek gondoltam, hogy valami ilyesmi lesz de nem igazán komolyan. Egy ideig csak nézek rá csendben, pár kínos másodperc erejéig. Jó pár dolog átfut a gondolataim között de meg is szólalok végre.
- Akik itt vannak, itt élnek és tanítanak. Mindegyikük hihetetlen erős. Nincs szükségük hadosztálynyi katonára vagy járőröző robotokra, hogy megvédjék azt akit kell.
Nem tudom, hogy tudnék-e neki mást mondani ezen kívül. De nagyon makacsnak tűnik. De nem lehet annyira bizalmatlan, hiszen ide jött és ide hozta a gyermeket is. Csak hisz valamennyire akkor az iskolában és az erejében.

Nem hisz nekem. Teljesen kételkedik. Erőset üt a szívem mikor kimondja, hogy bizonyítsam. A felemelkedő kezet követem tekintetemmel és kikerekednek a szemeim és a pupillák össze szűkülnek. Hangosan, éles hangszínen sikítok fel mikor a karja eléri azt a magasságot ami után már csak lefelé jöhet. Érzem, hogy könnyedebb lesz a testem s lassan az éjszakánál is sötétebb feketeség zuhan le szemeim elé miközben mint valami élettelen zsák kezdek el hátra dőlni tartás nélkül. Itt lenne a végem? Még ha képes is lettem volna talpamon maradni ökle közel akkora volt mint az én fejem s csak esélytelenül álltam volna előtte ahogy össze zúz. De talán ez így jobb lesz, a sötétség megvéd majd az utolsó pillantásoktól...
Úgy fél úton a föld felé feszülnek meg az izmok meging és oldalra fordulva esek rá a karomra. Másik kezemmel hirtelen kapok a szívemhez és erősen lihegek. Hasogat a fejem egy kicsit és a karom is fáj amire ráestem.
- Hú, basszus...
Ez egy mini szívrohamot okozott itt Gina-nak. Istenem csak most ne hagyjanak cserben a lábaim... Sietve kelek fel a földről és távolodom el a férfitól miközben a kezem még mindig a mellkasomon van. Fhú, szinte biztos vagyok benne, hogy kihagyott egy két ütést a szívünk. Nah, öt vagy hány év után nekem is így kell előre kerülnöm, hogy egy földönkívüli miatt még a vér is megfagy benne. A kezemet amit eddig a mellkasomon tartottam most elemelem és kitartom előre a férfira mutatva, kicsit lihegek még de már kezd helyre rázódni minden ritmus.
- Ne ijesztgess így másokat mert még szívszédülést kap!
Nagy a szám de már rég elfutottam volna, ha nem gyökeredzett volna a lábam a talajba tőle. Fenébe is, hogy ennyire fél.

Békésen sétálok le a hallba. Egy tarajos lila pasi áll ott egy kicsi tollas lánnyal. Végre! Ezek biztosan nem a rokonaim.
- Ööö... Helló.
Szólok közbe mielőtt ez a lila akciófigura ütne.
- Bocs, de az iskola területén szigorúan tilos a fizikai bántalmazás. Főleg az itt lakókkal szemben. De ha nagyon megakarsz ütni valakit van egy idegesítő rózsaszín hajú gyerek a suliban. Ismerve a mázlimat a rokona vagy.