Metróállomás

Ez, így nagyon nem jó, mert már megint egy másik bolygón jár az eszem, valahol egy messzi messzi galaxisban, csak épp nem a drága jó Lukas bácsi teremtett világában, hanem a sajátoméban. Talán, örülnék is neki, ha mondjuk nem a föld alat lennék, egy alagutban, hanem mondjuk valahol egy kormányi hivatalban. De, nekem pont itt kell ezt csinálnom, így nem is csoda, hogy azt sem tudom, hogy hogyan is kerültünk erre a helyre, ahol nyüzsögnek a kígyó szerű lények. Amint meg látom őket, rögtön arra gondolok, hogy ezeknek nem lesz elegendő a nállam lévő hús. Söt, inkáb még kevés is lesz. Mire magamhoz térek, két társam, már magamra is hagyott, így most azt sem tudom, hogy mi is a terv, és pont ezért kéne valami olyat tennem, hogy őket ne hátráltassam. El indulok hát a vezér helyettes után, hogy legalább mozogjak is, és necsak egy helyben álljak. Közetem őt, de nem merem jelezni neki, nehogy miattam lepleződjünk le. Lehet, hogy néhány perce, vagy órálya, úgy viselkedtem, mint egy rossz gyerek, aki szeret le csúszni a lépcső korlátján, de azért ez itt most más, és most ellenséges személyek is vannak a közelben.

//Bocsánat, általában ez nem jellemző rám, mert álltalában töbnyire időben írok, csak egy kis idejig nem volt ihletem.//

- És akkor most mi a pélót vártok tőlem? – csattantam fel kissé ingerült módon, ami nem volt jellemző rám. Azt akarják, hogy szánjam őket, hogy érezzek velük együtt. Emlékszem, régen milyen voltam. Egy agymosott katona, aki nem kérdőjelezi meg a parancsokat, nem gondolkodik, nem érez. Mindenki a környezetének a terméke. Egyeseket már három év katonaság is teljesen kifordít magából, megváltoztat, és erőszakos állattá tesz, akkor mit mondjak én? Majdnem kétszáz évig voltam katona, és most itt vagyok, angyal program, meg miegymás… teljesen hülye ötlet volt. Már rég nem vagyok ilyen, ezek az ideák szépek, és követendőek lennének, de már nem tudom megtenni, amit egy átlagos civilizált ember megtenne. A lelkembe, a húsomba ivódott a katona, a gyilkolás, és a harctéri ösztön. Ölj, vagy téged ölnek. Kövesd a parancsokat, vagy a hadibörtönben végzed. Ne kételkedj a feletteseidben, különben megszopatnak. És most mégis itt állok, egy rakás exkatona előtt, és azt kérik tőlem, hogy érezzek együtt? Hogy kérhetnek ilyet, ha ők se értik meg, hogy én hogyan érzek?
- Én még mindig katona vagyok, a parancsok végrehajtója. – mondom halkan, és megcsóválom a fejem, próbálom kitisztítani a gondolataimat. Egykori feletteseim képe úszik be a képbe, ahogy fekvőtámaszokat csináltatnak velem, vagy cigarettacsikkeket szedetnek az udvaron. Latrinatisztítás, és őrszolgálat. Aztán hirtelen lőnek rám, a harctéren vagyok, mindenhonnan golyók repülnek felém. Vagy mégse? Hol vagyok?
Zavartan nézek közül, érzem, ahogy a verejték lassan lecsorog a gerincemen a ruha alatt, illetve a tarkómon. Angyal program. Angyal… Felemelem a kezem, és jelzem, hogy már jobban vagyok. Határozottan nézek az emberekre, és döntök. Emberekre, mert azoknak látom őket, hiszen belül ők is azok.
- Ha visszamegyünk, azt jelentem, hogy nem találtam semmit. Nem garantálhatom, hogy nem küldenek le másokat is, de ha így történne, akkor kerüljétek el őket. Nem csak az állásomat kockáztatom ezzel, a teljes jövőmet, és életemet. Értitek?

~ Most már mindegy, de azért remélem, hogy gyorsan végeznek velem, mert nem vagyok egy mazohista fajta, én nem bírom a kínzásokat. - Gondolom magamban, miközben a földön fekszem.
~ De, ha még is életben maradnék, inkáb kilépnék a programból, de nem maradnék. Még, nekik is jobb, lesz nélkülem. De, most egészen pontosan miért is jelentkeztem? Nyilván azért, hogy ismét egy csapat tagja legyek, de most már biztos, hogy ez itt nem olyan, mint anno az x-men volt, Hát mindegy, fel is készülök, a sorsomra. - Gondolom magamban, és várom, hogy mi is fogtőrténni, bár sok jóra nem számítok, révén mert sikeresen magamra vontam a lények figyelmét.
~ Inkáb maradtam volna fent nyugton, és csöndben. Még az is jobb lett volna, de mindegy. - Szét nézek, miközben gondolkodom, vagy tudom is én, hogy mit is csinálok. Tekintetemmel, egy dobozt keresek, ahol meg húzhatom magam, de még nem tudom hogy mit is tegyek, egyenlőre csak anyit, hogy oda kúszok, aztán majd meglátom.

Ahogy megjelennek a kígyólények az ájult Briannel, és a holt társukkal, van egy sejtésem, hogy mi játszódott le a csatornákban. Vajon a többiek jól vannak?
Nos, erre a válasz egy hatalmas csörömpölés képében érkezik, ahogy egy létre kiszakad a falból, alatta pedig Éva fetreng a földön. Komolyan, nem is ő lenne...
- A nő velem van, a társam! - kiálltok fel, és felkészülök arra, hogy rám vetik magukat a lények, de közben azért folytatom. - Ha ránk támadtok, és nem jutunk vissza, akkor egyértelmű lesz, hogy van itt lent valami, és még több embert küldenek. Még több olyat, mint ő, - biccentek Brian felé - és katonákat, rendőröket, nem fogtok elbírni a túlerővel. Gondolom, ezt nem akarjátok. - nézek végül a lényekre, remélve, hogy a fenyegetésem visszafogja őket.
- Zack, ha te is itt vagy, előjöhetsz. - mondom még hangosan. Évára nézek, a tekintetemmel ölni lehetne. Veszélybe sodort mindenkit a kis hősködésével, de valószínű, hogy a kölyök is itt van valahol, nem hiszem, hogy egyedül eljutott volna eddig a nő. A kölyök, akinek úgy tűnik több esze van annál, hogy lebuktassa magát, de mégis, most már felesleges rejtőzködnünk. Célszerű nyílt lapokkal játszanunk, és békében távozni. A bizalmukat, ami pedig ehhez kel, nem nyerhetjük el, ha mindenhol lopakodó árnyak vannak körülöttük, és ha még a kölyök is lebukna ezek után, nem hiszem, hogy le tudnám csillapítani a kedélyeket - vagy újra elnyelni a bizalmukat.

Én, már semmit nem értek, és már nem tudom, hogy mit is tegyek, hisz ezek a kígyo szerű teremtmények, közre fognak, hogy oda vigyenek, és én nem ellenkezem, mert azzal csak rontanék a helyzeten. Hallom, hogy Zack beszélni kezd arrol, hogy nekik költözniük kell, én pedig a hallotra nézzek, és még mindig azon vagyok, hogy meg emésszem amit hallottam. Hogy kik vagyunk... Hogy egyességre is juthatunk. Mindegy, nem is gondolkodom ezen. Tekintetem, egy holtestre szegeződik, és bár nem tudom, hogy meg szólalhatok e vagy sem. Ezért is döntök, egy iskolás meg oldást, és meg emelem a kezem, hogy szót kérjek.

//Bocs, de most csak ennyit tudtam írni.//

Nem örülök neki, hogy lebuktak a többiek, ez nagyban nehezíti a dolgunkat. Lehet, hogy már elengedtek volna, ha nincs Éva. Mindegy, nagy sóhajtás közepette nézek a lényekre, és társaimra. A kölyök egyből beszélni kezd, valamilyen helyről, ahol boldogan élhetnek a lények, visszavonulva. Milyen szép ötlet, kár, hogy nem fog működni. Ha igaz amit mondtak, akkor nem fogják elfogadni a létezésüket, és földet adni nekik - túl sokat tudnak ahhoz. Vagy hasznosak, vagy eltűnnek, ez a két alternatíva állt előttük, és ezt valószínűleg ők is tudják, de azért jó ötlet volt. Ettől függetlenül nem mondom ki amit gondolok - csak jussunk ki innen, egyelőre ez a fő prioritás. Közben Éva is jelentkezik, mire égnek emelem a tekintetem - még tovább akarja rontani a helyzetünket? Szigorúan ránézek, és megköszörülöm a torkom.
- Szerintem egyelőre ennyi, amit ajánlhatunk. A névtelenség, anonimitás továbbra is itt lent, vagy Zack ötlete, hogy felvállalják kik maguk, és megpróbálunk önöknek egy rezervátumszerűséget keríteni. Az emberek elég liberálisak manapság, sok az aktivista akik képesek lennének harcolni a jogaikért. Ha a nép elé viszik az ügyet, ha felvállalják a jelenlétüket és elég nagy port kavarnak maguk körül, akkor nem biztos, hogy el tudják némítani magukat. De ezt a kis történetet, hogy kik maguk, és mi volt a dolguk... jobb lenne elfelejteni. Érzékeltetni kell a kormánnyal, hogy nem akarnak bosszút, nem fenyegetésként lépnek elő, csupán élni szeretnének békében. Akár még működhet is. - mondom, miközben arra gondolok, hogy dehogy működhet. Esélyük nincs, az első alkalommal hogy megjelennek a nyilvánosság előtt halottak. Mindegy, az ő döntésük, az ő életük.

//elnézést, annyi minden történt mostanában, teljesen elfelejtettem ezt a kalandot shame on me, igazából nem tudok semmit mondani, amivel csökkenteném a bűnömet, csupán ígérni tudom, hogy többet nem vállalom ennyire túl magam. //

Hijába is jelentkezem, nem kapok szót, így csöndben maradok, és hallgatom őkrt tovább.
~ Nórmális egyáltalán ez a fickó? - Kérdem magamtól. ~ Még ha bele is mennének, és még ha sikerül is a terve, honnan veszi, hogy egy nagyon távoli jövőben, nem e talál rájuk, vagy ha nem ember talál rájuk, hanem mondjuk egy földön kivüli felylet faj, és le igázzák őket, jóbbik esetben ki irtják őket, vagy a rosszabb variáció, hogy életük végéig rabszolgák lesznek, és legfejjeb lázadás közben halnak ki. Lássuk be, hogy még erre ő sem gondolt, bár talán létezhet erre is módszer, de nem biztos hogy működne. - Gondolom magamban, így azt sem vesem észre, hogy idő közben egy másik helyen vagyunk. Shanon kérdését is hallom, meg hogy a srác mond valamit. Magam elé nézek, és közben össze teszem a karom a mellkasomon. Társaimra nézek, és kissé azt érzem, hogy bár lehet, hogy helyes amit mond, de vajon mások is ezt fogják e gondolni, ha rájuk találnak. Ha, csak nem vonnak a bolygó köré áthatolhatatlan védő palyzsot, ami szerintem eddig csak a Hydrának a tulajdonában található. Legalább is én, nem tudok róla, hogy a SHIELD bírtokolna valami ilyesmit.

A lények először ellenkezni kezdenek Zack ötletére, de Shanon gyorsan eloszlatja a kételyeiket - aztán Zack is beszél magáról egy keveset, ami végképp meggyőző. Én legalábbis elhinném amit a kölyök mond, remélhetőleg a kígyók is elfogják. El is vonulnak szépen szavazni, de azért nem hagynak minket felügyelet nélkül - őrzőink egyike a nem túl szimpatizáns kígyó, aki többször kifejezte már ellenérzéseit. Miközben fogva tartóink szavaztak, a gyerek hozzám fordult, és halkan tett fel egy kérdést.
- Nincs választásuk. - csóváltam meg a fejem, halkan válaszolva, hogy lehetőleg csak mi halljuk. Nem voltam jó anatómiából, de talán nem a legjobb a hüllők hallása - valami ilyesmi rémlett. Mindegy, fő az óvatosság.
- Hiába vagyunk foglyok, nálunk van minden ütőképes kártyalap. Ha megölnek minket, egyértelműen lebuknak, és most már azt is tudják, hogy milyen fontos vagy - nem kockáztatnák meg. Ha foglyul ejtenek, és rajtunk keresztül próbálnak szabadulni, az erőszakos fellépés, aminek hála esélyük nem lesz a békére. Ha élni akarnak, az egyedüli esélyük az, ha elengednek minket, és belemennek a feltételeinkbe - mi mindent felajánlottunk nekik, többet is, mint szükséges lett volna. Nem tűnnek primitív lényeknek, főleg a vezetőjük tűnik értelmesnek, nem hiszem, hogy a halálba küldené az embereket - vagyis izéket, kígyóembereket. - suttogom a fiúnak, magabiztosan.

Miután a kígyolények meg hozták a döntésüket, mi is beszélgetni, vagy is tanácskozno kezdünk. Vagy is inkább, csak a többiek, mert én csak hallgatom őket.
- Szerintem, egyezzünk meg a dologba. Ti menjetek fel, én itt maradok biztositéknak. Pár hét közötük még nem a világ vége, nekem legalább is nem. - Mondom szintén halkan, és azért remélem, hogy értékelik tőlem, hogy önként jelentkezem a dologra. Nekem, aztán mindegy, hogy ők hogyan is döntenek. De, azért még, megvárom azt, hogy ők mit mondanak. Végül is, az én hibám, hogy lebuktunk, bár ebből még nem bíztos, hogy eleve én maradnék, bár kitudja. Meg aztán, bántódásom se esne, de ha még is, az úgy sem izgatna senkit. Minden esetre, én azért jeleztem társaim felé, hogy maradok.

Miközben előadtam az érveimet, a kígyók döntöttek, és újból csatlakoztak hozzánk, ahol előadták amire jutottak. Egyáltalán nem tetszett, és nem akartam átengedni nekik az irányítást, ilyen szinten semmiképp sem. Túl sokat kértek, és mi bármennyit ajánlottunk, mindig többet akartak. Kezdtem megunni.
- Komolyan? Végiggondoltátok ami történt? Előbb még csak annyit akartatok, hogy ne szóljunk rólatok, mire mi felajánlottunk nektek egy esélyt arra, hogy ne kelljen bujkálnotok, hogy méltósággal élhessetek. Felajánlottunk egy lehetőséget, ahol van jövőtök, és ti még többet akartok? A kisujjunkat nyújtottuk, de lassan már a fél karunk kell. És komolyan így akarjátok megmutatni, hogy nem jelentetek veszélyt? Foglyot ejtve, túszt tartva magatoknál, akit csak akkor engedtek el, ha teljesülnek a követeléseitek? Tudjátok kik gondolkodnak így? A terroristák. És elhitetitek, hogy odafent is így fog lejönni az egész. Ezzel csak magatoknak ártotok, és teljesen ellehetetlenítek, amiért harcolni próbálunk. Ennyire nem lehettek ostobák. Sajnálom, de ez olyan, mintha nyíltan hadüzenetet küldenétek a kormánynak. „Földet követelünk, különben nem engedjük el a foglyunkat.” Ezt gondoljátok át. Értem én, hogy nehéz bízni bennünk, de sajnálom – nem látok más megoldást. El kell engednetek minket, és bízni bennünk, vagy háborúba menni, egy egész ország ellen. Nem tudom, hogy mennyi esélyetek lenne istenek, és szuperhősök ellen. Kérlek… ne akarjátok ezt. Ezzel mindenki szarul járna.

Miután Zack és a kígyólények szószólója elbeszélgettek egymással, ismét magamhoz veszem a szót. Megköszörülöm a torkom, és Zackékre nézek.
- Induljatok a felszínre. Mindannyian. - mondom röviden, majd a kígyólényekre nézek. - A csapatomból senki nem fog itt lent maradni, ez biztos. Ha valakinek mindenképp maradnia kell, az én leszek - egyelőre. - mondom, és a hangomon érződik, hogy ez eldöntetett, ezzel kapcsolatban nem  nyitok vitát, viszont még mindig ellenzem a dolgot. A többieket viszont minél előbb odafent akarom tudni, és ezzel kapcsolatban vannak fenntartásaim is.
- Viszont ez a bizalom dolog .. - kezdem, és a kezemmel magam, és a vezető között mutogatok, hogy értse, a kettőnk között állóról beszélek - erősen ingatag ezzel a fogolytartással. Épp ezért van még egy utolsó feltételem, amiből viszont nem engedek - elkísérjük őket a kijáratig. Látni akarom, hogy kijutnak, és nem esik bajuk - ha kell, ki is peckelhetitek a szám, nem fogok semmilyen módon hangot adni, de amúgy is, mielőtt Zackék bárkinek jelezhetnének, ti könnyedén kitöritek a nyakam. Viszont ezt nem vehetitek el tőlem, ha azt akarjátok, hogy idelent várjak ölbe tett kézzel. És még mindig csak azt tudom mondani, hogy rosszul döntöttetek. Nem miattunk, és főleg nem miattam - pár nap, akár hetek idelent, volt már rosszabb is. Viszont odafent ezt teljesen másképp fogják értelmezni, de ezt már elmondtam. - mondom, és nem folytatom, mert azzal csak a helyzetet rontanám. Maguk alatt vágják a fát, és ha rájuk dől, azt mind megérzik. Ha ezzel megvagyunk, Zackhez fordulok.
- A távollétemben te vagy a főnök, kölyök. Vigyázz a lányokra és Brianre. Ez parancs. - teszem hozzá mosolyogva, ha ellenkezne valaki - de nem hiszem, hogy fog.